Járjunk Kathakalit

Háromkor Mr. Prabakh a gondnok háza előtt fékez.

A gondnok a Cochini-öböl partján lakik, közel a vendégház parti részlegéhez. A hely, ahol megállunk, Balatonfüreden is lehetne. Az utat fasor övezi, az út mentén villaszerű házak sorakoznak. A gondnok a fiát is magával hozza a kirándulásra. A fiú tizenhárom éves, iskolás. Jó tanuló, angolból kitűnője van. A gondnok kezében Mr. Pannikar esernyőjének édestestvére, egy hatalmas, összecsukható varjú. Csak a prózai hűség kedvéért rögzítem a tényállást, hogy ez már a második reprezentatív esernyő, mellyel Keralában találkozom, és esőből még mindig nem hullott egyetlen csepp sem.

Mr. Prabakh gázt ad, és a bálna megérzi a nyílt tenger igézetét. Trichur hetvennégy kilométerre van Cochintól. Mint kés a vajba, úgy mélyedünk a keralai tájba.

Enyhe dombvidék ez is, mint a Trivandrum körüli. De meglátszik rajta, hogy kétszáz kilométerre északabbra járunk. A burjánzás valamivel mértéktartóbb, a vidéken nemcsak a természet keze nyoma látszik, az emberé is. Az út falvakon visz keresztül, semmi különös. Nem ég a villany, alszik a varázslat is. Az út és a vasúti pálya egymás szomszédságában fut. Időnként helyet cserélnek, ilyenkor keresztezik egymást, máskor meg, amikor egy folyóval találják magukat szemközt, egybeolvadnak, mint a patakok. A folyókon átívelő, egyvágányú vasúti híd egyben közúti híd is, a hídon a vonatnak föltétlen elsőbbsége van. Cochin után nem sokkal beérünk egy piros személyvonatot, majd lemaradunk, mert egy időben érünk egy hídhoz. Egy kerítéskapuhoz hasonló sorompófélével az orrunk előtt türelmesen várjuk, hogy a vonat öregesen átcammogjon a kavargó folyó fölött. Mögöttünk néhány piros busz és a szállítmányozási vállalat nevével ékesített lorry, azaz teherautó. A lorry vezetőfülkéjének nincs ajtaja, ezt egy szíj vagy egy vaslánc helyettesíti. A lorry többnyire délután kezdi a szállítást és éjszaka folytatja, ilyenkor a sofőrnek van némi esélye arra, hogy ne fogjon tüzet a vezetőfülke parazsától. A lorry vezetőfülkéjét egy valóságos hirdetőtábla választja el a jármű platójától, ennek a vezetőfülke fölé magasodó részén olvasható a cég színes betűkkel írt neve. Kinézek a bálna hátsó ablakán: COCHIN LORRY TRANSPORT, olvasom az égboltról. A felirat köré még színes mütyüröket is remekelt a képzőművész, a transp-art irányzat keralai megalapítója. A kerítésajtó csikorogva kinyílik, karavánunk lépésben átvonul a hídon.

Trichur előtt néhány kilométerrel megtörténik az, amire napok óta várok. Az Esernyő Fölmagasztosulása. Egyik percről a másikra olyan zivatar kerekedik, amihez képest a madurai csak enyhe esőcske volt. Az ég nem fárasztja magát azzal, hogy elsötétüljön, felhőivel rémisztgessen. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, unott mozdulattal a fejünkre szakad. Műsoron kívüli számként részt veszünk a második világháború egyik tengeralattjáró-csatájában. Az ütközet ahogy elkezdődött, úgy ér véget. Három kilométernyi fuldoklás után egyszerre csak kifutunk a vízözönből. Ez úgy értendő, hogy itt még dúl a förgeteg, egy méterrel odább pedig száraz az út. Mögöttünk fekete falként magasodik a víz, a kocsi ablakán besüt a nyugodni készülő nap. Kerala éghajlata, hasonlóan a világirodalom számos hölgyalakjához, szeszélyeinek rabja.

Ötre érkezünk Trichurba.

A helyi kormánynak Trichurban is van vendégháza, ennek parkjában állunk meg először. Jól sejtettem, a gondnok nem egyszerű ügyintéző. Ennek a vendégháznak a főnöke is ő, afféle vendéglátóipari főhatalmasság. Ennek megfelelően fogadnak minket, teát, kekszet, banánt kapunk. A vendégházból egy magánkézen levő hotelbe hajtunk, itt készítik a hideg vacsorát, amit majd Cheruthuruthyban fogok elfogyasztani. A gondnok nincs nagy véleménnyel Cheruthuruthy higiéniai állapotáról, barátilag ezt a megoldást javasolja. Előkerül a hotel tulajdonosa, egy elhízott európai. Testalkatából ítélve bajornak nézem, valószínűleg csak egy nagyétkű angol. Két kutyája eszeveszetten viháncol, körülugrálják őt is, engem is, el vannak ragadtatva a magyarszagtól. Kezet fogok a hoteltulajdonossal, mintha egy oldal szalonnával kezelnék. A vacsora elkészül, mehetünk. A tulaj nyakörvüknél fogva tartja vissza kutyáit, nehogy kiharapjanak egy darabot a bálna farából.

Van még időnk, megnézzük az állatkertet. A gondnok fia ragyog az örömtől. A tigrisek Trichurban sem nőnek valami nagyra, de neki ez sem szegi kedvét. Az állatkerttől egy ugrás a Műcsarnok, itt megfürdöm Siva Trichurra sugárzó mosolyában. Megvallom tartózkodón, s szinte csak udvariasságból. Ha mindezt a Louvre-ban látnám, odavolnék a lelkesedéstől; itt ugyanaz a látvány szinte hidegen hagy. Az a tény, hogy pár napi járóföldre ugyanezek a kövek élnek, művivé rontja a varázslatot, kriptává a tárlókat. India vérbő művészetével múzeumban ismerkedni annyi, mint könyvből tanulni a szerelmet.

Vagy, egy kézenfekvő hasonlattal élve, mint kívülről bámulni a trichuri templomot. Ahogy én teszem. A kapuban néhány hímnemű hívő derékig lecsupaszítva magát készül az isten magasztos színe elé. Példájukat hiába követném, rendelet tilt ki a trichuri templomból is. Csak bámészkodhatok és fülelhetek. A kapu fölött magasodó toronyból vadító zene árad. Duda, kürt, cintányér, dob, kapok el a fülemmel egy-egy hangzatot; eleve tévesen, mert az én fülemet európai zene oktatta hallani. Hangszert pedig egyet sem látok, sőt, zenészt sem. Percekbe telik, amíg fölfedezem a hangforrást, egy ügyesen álcázott hangszórót a torony köldöke táján. A templom várfalnak is beillő kőkerítésén kívül néhány elefánt álldogál. Lánccal a lábukon békésen étkeznek. A lánc szemmel láthatólag nem teszi kedélybeteggé őket; ha akarnak, pár lépést még sétálhatnak is. És ami a fő, tudják, ez csak átmeneti állapot. Jön április, a nevezetes Puram Ünnepek kezdetének hónapja, és arannyal szerszámozzák fel őket, az ünnepségsorozat vitathatatlanul legtekintélyesebb résztvevőit. Addig hindu bölcselőhöz illő nyugalommal fogyasztják a vegetáriánus elefántok egyszerű, de ízletes menüjét.

A kocsi meglódul, a zene elhal. Körülöttünk sűrűsödik a sötét hangszigetelő, az este. Cheruthuruthyba nyolc óra körül érkezünk, reflektorunk fekete gyapjúból szabja ki az út fazonját.

Cheruthuruthy – a falu. De mintha város lenne a csúcsforgalom óráiban. Nyüzsög, tolakszik, süt-főz; ember ember hátán. Ez a Kathakali valami nagy dolog lehet, villan át az agyamon, hogy ennyire készülnek rá. Bekanyarodunk egy ébenfekete mellékutcába, az utca végén néhány villanykörte, a helyi szálloda.

Kezdetben számolom, hány embernek mutatkozom be, aztán abbahagyom. Csillogó szemek, röpdöső kezek, örvénylik körülöttem a lelkesedés. Ma este Cheruthuruthyban nincsenek felnőttek. Cheruthuruthyt néhány órára megszállta a gyermeki öröm. Ma este nincs gond, nincs nyomorúság. A mai este a Kathakalié. Láttam-e már Kathakalit? Nem? Nahát akkor jól nyissam ki a szememet. Különben van itt egy honfitársam is, egy román hölgy. Már jön is. Mrs. Elena Valamilyenescu, nem értem a nevét a hangzavarban. Nagyorrú, középkorú zerge. Balettmester Bukarestben, magyarul nem tud, angolul társalgunk. Hallottam-e azt a viccet, hogy két román utazik a vonaton? Angolul mondja el a bukaresti viccet. Eszembe jutnak az öldöklő hazai viták, hogy Franz Kafka realista író-e? Az örvény pördül egyet, és elszakadunk egymástól. Elena az indiai táncokat tanulmányozza, ösztöndíjjal és a nyakában egy nyugatnémet gyártmányú riportermagnóval. Most éppen a szálloda lépcsőjén táncol fölfelé – vacsorázni. Nyomában a társaság fele.

A másik fele engem vesz kezelésbe. Ide üljek, ide az asztal mellé. Kérek-e hideg szódavizet? Merre jártam Indiában? Igen, azonnal hoznak evőeszközt is. Egyek csak, hosszú lesz ez a mai éjszaka, a Kathakalit virradatig járják.

A látvány, hogy tömöm a fejem, megnyugtatólag hat a kedélyekre. De lehet-e egy ilyen este nyugodni? Gondviselőimet a beléjük szorult energia kiröpíti az étkezőhelyiségből. Csak ketten maradnak a társaságomban, ők mellém telepszenek az asztalhoz.

Egyikük a deres szakállú, kopaszodó: újságíró és költő. A másikat gimnazistának nézem. Ő, válaszolja érdeklődésemre, szerkesztő. A Right Party ideológiai folyóiratáé, a keralai Társadalmi Szemléé.

– Örülök – mondom egy fél banánnal a számban –, hogy Cheruthuruthyban egy érzéki csalódásnak eshetem áldozatul, és láthatom egy nem létező párt jó egészségnek örvendő főfunkcionáriusát.

Néz rám értetlenül. Elmondom trivandrumi beszélgetésemet a Left Party propagandistájával. A gyerekarc földerül, a szerkesztő elvtárs a térdét csapkodja, úgy nevet. Hogy ők nem léteznek! Ez jó! Hogy őket nem kell számításba venni! Ez még jobb! Hát persze, nekik csak azért van két miniszterük a kormányban, hogy legyen valaki, aki minisztertanács alkalmából fölszolgálja a teát. Még mindig nevetve megérdeklődi, hogy kitől szereztem az értesüléseimet. Megmondom.

– Derék ember az – komolyodik el váratlanul –, sokat szenvedett, de olyan maradt, mint a vas. Csakhát, tudja – a két kezével mutatja –, ilyen korlátolt.

– Engedje meg – nyelem le végre a banánt –, hogy fölhasználva a váratlan alkalmat önnek is föltegyem azt a kérdést, amit két nappal ezelőtt őneki tettem föl: mit tart a két párt viszonyában fontosabbnak, azt, ami elválasztja, vagy azt, ami egyesíti önöket?

A gyerekarc felnőtté komorul.

– Nem vagyok elragadtatva attól, hogy éppen ma este teszi föl ezt a kérdést. Én ma este örülni akarok. A Kathakalinak. És a körülmények sem kedveznek egy komolyabb eszmecserének. De ön még ma éjjel visszautazik Cochinba, és a végén még azt hihetné, hogy ki akarok térni a válaszadás elől. Erről pedig szó sincs. Előrebocsátva, hogy én nem így tenném föl a kérdést, azt kell felelnem, hogy jelenleg, sajnos, a különbség a lényegesebb. A nemzetközi kérdések megítélésében olyan súlyos nézeteltéréseink vannak, melyeket e pillanatban lehetetlennek látszik áthidalni. Remélem, ez csak átmenetileg van így. India érdeke azt követeli, hogy rendezzük nézeteltéréseinket.

– Ön nem volt megelégedve a kérdésfeltevésemmel, miért?

– Egy okát már sejtettem. De más okom is van rá. Világosan kell látnia valamit. Mi itt nem valamiféle kiszorítós játékot játszunk. Indiában egy eszmei háború folyik, melynek tétje India jövője. Ebben, mint minden háborúban, az a döntő szempont, hogy ki hol áll, a frontvonal melyik oldalán. A frontvonal az indiai kapitalizmus és az indiai kommunizmus között húzódik. Ezt figyelembe véve világosan kell látnia, hogy a két párt célja egy. Szövetségesek vagyunk, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A baj csak ott van, hogy a Left Party ezt nem veszi figyelembe. Ez azonban nemhogy csökkentené, növeli a mi felelősségünket. Valakinek csak meg kell őriznie a józan eszét. Idővel ki fog derülni, hogy a szocializmust nemcsak faltörő kossal építik, akkor majd szót érthetünk egymással. Remélem, náluk is fölülkerekedik a józanság. Nem mindenki olyan, mint az az elvtárs, akivel Trivandrumban találkozott. A világforradalom kezdete: szerda, déli tizenkettő. Gyülekezési hely: Trivandrum, a nagy fa alatt. Ez kéne csak a jobboldali kongresszistáknak. Elájulnának örömükben, hogy ekkora szívességet teszünk nekik.

– Már megbocsásson, az imént azt mondta, hogy a különbség a fontosabb. Most meg azt, hogy az azonosság. Mármost melyik?

– Tételes választ óhajt, úgy veszem észre. Jó. Egy adott szövetségen belül elfoglalt pozíciónkat e pillanatban nézetkülönbségeink határozzák meg. Elég tudományosan hangzik ez az ön fülének?

– Ez a mondat felülmúlta legszebb várakozásaimat.

– Na látja. Emberibb szóval szólva ez azt jelenti, hogy olyan szövetségesek vagyunk, akik között roppant súlyos nézeteltérések vannak. Mi arra törekszünk, hogy az alapvető érdekközösségnek megfelelően politizáljunk. Addig, amíg ezt megtehetjük. A helyzet a továbbiakban javulhat is, romolhat is. Ami minket illet, mi javítani igyekszünk rajta. Egyben biztos lehet, a helyzet esetleges romlásáért nem minket fog terhelni a felelősség. Ennyit erről. És most menjünk, még helyet is kell kerítenünk önöknek. Ma este fél India itt van Cheruthuruthyban.

Ez így igaz. A cethal gyomrában demokratikusan megtárgyaljuk: ki kinek az ölébe üljön. A bemutató színhelye két utcával arrébb van, addig így is kibírjuk. Khrr, brr, Mr. Prabakh, akit az eleven függöny elrejt előlem, elindítja a kocsit. Az önindítón ezek szerint nem ül senki.

A bemutató helye egy nagy, körülbelül száz személy befogadására alkalmas terem. Kétszázan is szorongunk benne. Megtelt az udvar és a tornác is, sehol egy talpalatnyi hely. Nincs a világon színházi tűzoltó, aki ilyen körülmények között engedélyezné a műsor megtartását. Szerencsére Cheruthuruthyban nincs színházi tűzoltó. Bízzunk benne, rövidzárlat sem lesz.

Varázslókkal vacsoráztam. Két asztaltársam két széket emel a tömeg feje fölé és integet, hogy Elena meg én menjünk oda. Óvatosan, mintha a holdon járnánk, elkezdjük emelgetni a lábunkat. Tíz percbe telik, míg megteszünk ugyanannyi métert. Végre leroskadunk a székre, fújtatunk, verítékezünk. Jótevőink eltűnnek. Eltűnt a gondnok, a gondnok fia, és Mr. Prabakh is. Valaki biztos ül rajtuk.

Elena megérdeklődi, hogy milyen küldöttséggel kerültem ki Indiába. Egyedül jöttem, válaszolom, és elmondom, hogy s mint. Ez nagyszerű, ő is egyedül van, úgy az igazi. Eredetileg egy küldöttség tagjaként kellett volna jönnie, de a küldöttség másik tagja közvetlenül az indulás előtt szerencsésen megbetegedett. Én hogy buliztam ki, hogy egyedül jöjjek? Sehogy, mondom, így küldtek. Megnéz magának, majd a magnóval kezd bíbelődni. A Grundig egy kis bőrtáskában lapul, a bőrtáska madzaggal van átkötve. Elena elmélyülten csomózza a madzagot.

Fél kilenckor végre fölmegy a függöny. A közönség elnémul, majd amikor kiderül, hogy csak egy ősz hajú úriember jön ki a színpadra megnyitó beszédet tartani, fesztelenül zajongani kezd. Nem tudok malajalamul, de megnyitó beszédet már eleget hallottam. Az ősz hajú a Kathakali rejtett szépségeit ecseteli. Chaplin egyik korai remekében. Csak a szájmozgást látni, a hangot elnyeli az egyenletes hangzavar. Háromnegyed kilenckor egy széles mozdulattal közli, hogy ezennel átadja a teret a tánc művészeinek. Bejelentését egyöntetű lelkesedés fogadja, melegen megtapsolják, mire eltűnik.

Helyette egy csupasz felsőtestű, égő szemű, zömök ember jön ki a színpadra. Megkopogtatja a mikrofont. Aggódva nézem, csak nem fog ő is beszélni? Nem, csak igazít valamit a mikrofon állásán, majd fölül a helyére, a színpad közepén tornyosuló emelvényre, és lába közé fogja a mosófazék nagyságú dobot. PAM! PAM! Egyszerre olyan csönd lesz, mint a sírban. Még néhány ütés a dobra, majd a zömök lejön az emelvényről, és odaáll a mikrofon elé. Megnyitó beszédet tart ő is. De ő kántálva. Különös, csúsztatott fejhangja ének és beszéd között imbolyog. Pisszenés nélkül hallgatják. Ő nem fontos kultúrszemélyiség, ő csak egy dobos, aki bejelenti, hogy kezdetét veszi a Kathakali.

Vége a prológusnak, a zömök visszaül a dob mögé. Mostantól fogva segítőtársakat is kap, két férfi személyében, akik közül az egyik egy harangjátékszerű ütőhangszeren pötyögtet, a másik pedig egy rejtélyes szerkezetet, egy tányérforma, szíjjal a vállára függesztett valamit mozgat ütemesen, oly módon, mintha valaki a nadrágtartóját huzigálná, amitől a tányér olyan hangokat hallat, mint egy csörgőkígyó. Az ütőhangszereket egy számomra ugyancsak ismeretlen vonóshangszer és háromtagú leánykar kíséri; utóbbiak az előadás egyedüli nőnemű résztvevői, a Kathakali előadásán férfiak táncolják a női szerepeket is.

PAM! PAM Rrrrrrrrrrrram! Papapam! Nem kottázom ide a dob minden hangzatát, de néhányat mégis. A dob a Kathakali szíve, és a dobos az előadás karmestere. Rajtuk múlik minden, az ő ritmusukon. Ez nem elírás, néhány ütés után már nincs külön dob és külön dobos, egyetlen különös lény ül a szemünk előtt, maga a jógiülésben kuporgó ritmus. A dobos meghalt, nincs jelen. Hunyt szem, átlátszó arc. Csak a verítéke él, patakokban csorog a bőrén.

PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. A ritmus végül is ennél a változatnál állapodik meg. PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. Már a csontjaim is tudják. PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. Eszerint lélegzem, így dobog a szívem. És egyszerre csak – nem hallom. Az ember nem hallja a saját szívverését. Az embernek egyszerűen ver a szíve. A dobszó a Kathakali váza. Ráépül minden díszítmény, dallam, mozdulat, az egész bonyolult kompozíció.

Cheruthuruthyban megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy jó nyomon jártunk akkor, amikor Mahabalipuram és Madurai titkát a szerkesztés és rögtönzés egységében véltük fölfedezni. A Kathakali ugyanezt a művészfelfogást tükrözi, mintegy a szemünk láttára elevenednek meg benne a hindu művészet alapelvei.

A produkció váza, mondtuk, a dobszó. Ez tagolja idejét, ez méri ki a mozdulatokat, de egyben ez teszi folyamatossá is őket, mert a dobszó az időt nemcsak tagolja, hanem folytonos ismétlődése révén teremti is: a dobszó maga a hallható idő, a keret és a keret kitágítása egyben, változásaiban is állandó szerkezet. Ehhez a vasvázszerkezethez ütődik a dobot kísérő hangszerek ötletszerűnek tetsző cincogása-csörgése, és ezen indázik az énekszó, ez a váratlanul hurkot vető, kisimuló, szeszélyesen kanyargó, eleven növény; nyilvánvalóan azzal a rendeltetéssel, hogy a holt szerkezetet testük érintésével elevenné bűvöljék. Kissé szakszerűbben szólva: a dob mániás rendszeretete jól megfér a zenei rögtönzés „rendetlen” változatosságával. Az ellentétek egységéről beszélünk ismét, pedig még csak a zenénél tartunk, az „alapozásnál”. Lépjünk tovább, időközben kiperdült a színre az első táncos.

Stilizált maszkot visel, az arcából csak a szeme látszik. Ez viszont nemcsak látszik, táncol is. A Kathakalit járó táncos minden porcikája táncol, előad. Maga a tánc a mi fogalmaink szerinti pantomimhoz áll közel, a Kathakalinak cselekménye van, és ez a cselekménysorozat nem hangulatilag függ össze a mozdulatsorral, mint az európai balettben, hanem „értelemszerűen”, mivel a tánc majd minden mozdulatának meghatározott jelentése van. A Kathakali olyan írás, melynek mozdulatok alkotják az ábécéjét; a Kathakalit a közönség „olvassa”. Ezt annál könnyebben teheti, mivel a Kathakali a Rámájana és a Mahábhárata jeleneteit eleveníti meg. Ebből következőleg viszont a Kathakali mozdulatrendszere ismét a tüzet elegyíti a vízzel, egy végletesen elvont mozdulatírás „betűit” a köznapi mozgás természethű utánzásával keveri; kényszerűen, hiszen „elbeszél”, és hiába lehet mozdulatmatematikává egyszerűsíteni egy vagy több történet akárhány elemét, magát a történetet nem lehet maradéktalanul kiszűrni, mesét nem lehet számokkal elmondani. A Kathakalit járó táncos mozdulatsora, hasonlóan a táncát kísérő zenéhez, egyszerre szerkesztett és rögtönzött. A táncos tánccá szerkeszti a történetet, de a történet szeszélye rögtönzések sorává tördeli a szerkezetet; egyazon pillanatban áll és mozog minden, mintha maga Einstein lett volna az előadás koreográfusa.

Másról van itt szó persze. Egy ősi varázslatnak vagyunk szemtanúi. Vessünk csak egy pillantást a közönségre, és rögtön megértjük, milyen természetű a bűverő, mely mindannyiunkat hatalmába kerített. A nézősereg, öreg és fiatal odavan a gyönyörűségtől. Kezével, fejével veri a taktust, csettint a nyelvével, pattint az ujjával, élvezi a történetet. Azt, hogy az álnok kamarást megleckéztetik, hogy jön a király, hogy elrepül a kismadár. Azt, hogy mindez a szeme előtt játszódik le. Nem a történet újdonsága ejti ámulatba, hisz épp attól élvezi igazán, hogy ismeri; az gyönyörködteti, hogy a töviről hegyire ismert eseményeket újraélheti. Mondjuk ki tehát a lényeget: a közönség a táncban is az eposzt élvezi.

Zenének, éneknek, táncnak, történetnek azt az üde egységét, mellyel a gyermekkorát élő művészet ajándékozta meg az emberiséget. Cheruthuruthyban a Kathakali közönsége egy ősi forrás vizét kortyolgatja nagy gyönyörűséggel. Megfontolandó tanulságok birtokába juttatva ezáltal minket. Mahabalipuram és Madurai – jobb szó híján mondjuk így – modernségükkel késztettek bámulatra. Cheruthuruthy most erről a modernségről lebbenti föl a fátylat. Mahabalipuram és Madurai attól olyan modernek, hogy a művészet legősibb tradícióit őrzik. Két dolog következik ebből. Elsőül az, hogy irigykedve tekintünk körül. Hol van világunk felénk eső részének az a zeneterme, ahol a közönség így szívja sejtjeibe a zenét? Sehol. Ehhez képest a mi műélvezetünk hűvös szenvelgés. Hanem, és ez a második következtetésünk, nagy ára van ennek az élvezetnek. Meg kellett állítani hozzá az órákat. Mozart nem azért nem vált ki hallgatóiból ilyen gyermeki elragadtatást, mert zenéje nem képes szenvedélyt kelteni, hanem azért, mert az ő zenéje már nem elégszik meg a gyermeki elragadtatással, vonzva-taszítva egész gondolkodó lényünket akarja megragadni. Azzal, hogy csak zene, hogy benne minden zenévé lényegül, az ének, a tánc, a történet; azzal tehát, hogy egynemű anyagból építkezik. Ez az egy, amit a Kathakali nem engedhet meg magának, a maga teljességeszméjét tagadná meg vele. És, láttuk, a Kathakali nem akármilyen tánc, a Kathakali: India tükre. Cheruthuruthy egy komor tanulsággal is szolgál. Nincs örök teljességeszmény. A Kathakaliban tükröződő India remekműveket sugalló művészetszemlélete korhoz kötött és éppolyan mulandó, mint minden más művészetszemlélet. A közösség, mely a remekműveket megalkotta, bomlóban, átalakulóban van. Útban abba a korba, ahol az ős-egy művészet eszméje éppúgy csak jó teljesítményre ösztönző vágykép lehet, mint az embernek az a vágya, hogy a tudás teljességének birtokában a szó hajdani értelmében vett polihisztor legyen. Cheruthuruthyban egy elragadó gyászszertartáson veszünk részt. A gyászbeszédet az ősz hajú úriember tartotta. Azzal, hogy azt mondta: „Becsüljük meg hagyományainkat!” A Kathakali a maga néma beszédével mélyebb válságról tájékoztat, mint Kerala legindulatosabb forradalmára. Szerencsére ezzel egyidejűleg a remény képét is fölvillantja. A remény itt szorong a teremben, és tátott szájjal bámulja a műsort.

Éjfél. Elena keze leszakad, nem bírja tartani a kézimikrofont. A dobos keze nem szakad le, sőt, mintha csak most jönne bele. Még cifrázza is a ritmust. TarararaRAM, tarararaRAM, PAM, tarararaRAM. Mennem kell, sajnos. Búcsút veszek Elenától, egyszemélyes küldöttségem élén nekivágok a fejek, vállak és lábak Kilimandzsárójának. Röpke negyedóra alatt elérem az ajtót.

Mr. Prabakh a kocsiban alszik. Horkan egyet, fölébred, a szemét dörgöli. Született nyomozó tehetség, perceken belül előkeríti a gondnokot és fiát. Megjelenik két asztaltársam is. Mosolyogva búcsúzkodunk. A szerkesztő elvtárs őszintén reméli, hogy nem vettem a szívemre esti elkomorulását. Dehogy vettem, mondom, és érzem, hogy a fáradtság érzéstelenítővel injekciózta teli a nyelvemet. A kocsi meglódul, az integető karok lehanyatlanak.

Trichur és Cochin között forgalmi dugóba kerülünk. A hídon vonat halad át, a kerítésajtó zárva. Leoltott reflektorokkal várakozunk. Tíz perc múlva egy világító és pöfögő hernyó mászik el az orrunk előtt. További öt perc múlva kinyílik a kerítésajtó, és kitör az általános zűrzavar. A hídon mégiscsak átjutunk valahogy, de utána végképp elakadunk. Mögöttünk, előttünk égő reflektorok. Megnézem az órámat, fél kettő. A lorry-k, csapkodja a térdét mérgében a gondnok, persze hogy a lorry-k. Egyszerűen nem képesek fölfogni, hogy az országút nem őserdő. Határozott intézkedéseket kellene hozni ellenük, hogy végre rendet tanuljanak. „Mit csinál – kiabál ki az ablakon a sötétbe –, most mondja meg, hogy mit csinál?”

A reflektorok fölött láthatatlanul trónoló sofőr. Azt, ami a világ minden országában tilos. A szembejövő teherautók egy része, ahelyett, hogy beállt volna a várakozók sorába, megelőzte a várakozókat, a szembejövő forgalom számára fönntartott sávon természetesen, és most ott áll velünk szemben. Mozdulni egyik kocsisor sem tud, a dugó – az égő lámpákból látni – legalább egy kilométer hosszú, és a sorok végére még egyre érkeznek kocsik. Tülkölés, kiabálás, veszekedés; itt fogunk éjszakázni. Mr. Prabakh kiugrik a kormány mellől és leteremti a lorry-kat. A lorry-k bűntudatosan berregnek. Mr. Prabakhnak olyan nyilvánvalóan igaza van, hogy egyetlen sofőr sem szól neki vissza. Húsz perc kiabálás, tolatás, dudálás következik. Az első percekben a gondnokkal együtt mérgelődöm, aztán – föl is ébredek közben – kuncogok. Ez is egy indiai kompozíció, amit most látok. E forgalmi műalkotásban Mr. Prabakh a rendezőerő és a lorry-k a végtelen változatosság. Mr. Prabakh – az eszme! – győztes, a krómozott cethal nekilendül az útnak. Ötven pár reflektor díszkíséretében gördülünk Cochinig.

 

 

PAM! Ez nem a dob Cheruthuruthyban. Ez az én fejem Cochinban, a Bolghatti-szigeten. Amikor a fáradtság újabb ájulási rohamában hanyatt vágom magam a szúnyogháló alatt, és beverem a fejem az ágydeszkába.

A csillagos ég látványa ringat álomba.

 

 

A repülőtéren Mr. Prabakh a kezét nyújtja, kezet rázunk.

A kis Dakota mellét feszíteni kezdi az önbizalom, a motor brummogása sivításba csap át. Egy lendülettel fönt vagyunk a levegőben.

Négyezer méterre az ablakom alatt Kerala zöld-sárga térkép.

Az ember nem éli át a maga halálát. Az ember a maga halálát halja és nem éli. Az ember mások halálából alkot fogalmat a magáéról.

Abból, hogy négy napnyi élet a szeme előtt zsugorodik térképpé. Zöld-sárga múlttá.

Mr. Prabakh most ér be a városba, Mr. Y. most nyitja meg a bíróság ülését. És Cape Comorinnál most fordul egyik oldaláról a másikra az Indiai-óceán.

Még soha nem éreztem ennyire elviselhetetlennek, hogy nem vagyok örökéletű.