Merre tart Kerala?

– Elnézését kérem, hogy ilyen kutyafuttában fogadom, de nagyon el vagyok foglalva. Hétfőn tárgyalásom lesz a bíróságon, alaposan föl kell készülnöm rá.

– Én köszönöm, hogy szakított időt a velem való találkozásra.

– Térjünk a tárgyra. Mit óhajt megtudni?

– Én tulajdonképpen egyetlen kérdést szeretnék önnek föltenni: merre tart Kerala?

– Könnyű kérdései vannak.

– Író vagyok. Hivatásom arra kötelez, hogy a lényegre kérdezzek.

– Ez szép. Engedje meg, hogy lényegi kérdésekre lényegi választ adjak: mit tudom én. Mármint azt, hogy merre tart Kerala. A jövő felé, remélhetőleg. Kielégíti ez a válasz önt?

– A legkevésbé sem.

– Akkor kérdezzen szerényebben vagy pontosabban.

– A pontosságot választom, a szerénység nem írói erény.

– Örülök, hogy így beavat az alkotás titkaiba.

– Megvallom, mindig is érdeklődtem szakmám módszertani kérdései iránt. Ez a hajlamom már nemegyszer fontos ismeretek birtokába juttatott. Most is például, egy perce. Be kell ugyanis vallanom önnek még valamit. Az iménti kissé együgyű kérdést módszertani megfontolások eredményeként tettem föl önnek. Azt megtudakolandó, tart-e ön raktáron egy előre elkészített választ a magamfajta érdeklődő számára? Örülök, hogy nem. Ez azzal biztat, hogy az ön válaszai igen értékes felvilágosításokat fognak tartalmazni. Izgatottan várom őket.

– Hallja-e, nem is csinálja rosszul. Nem gondolt még arra, hogy fölcsapjon vizsgálóbírónak?

– Eddig még nem. Talán azért, mert hasonló munkakörben tevékenykedem.

– Na jó, a bemutatkozáson túlestünk. Iszik egy teát?

– Köszönöm, igen.

– Úgy látom, rossz tapasztalatai vannak a nyilatkozókkal.

– Nem állíthatnám. Készségesek, beszédesek. De épp a szóbőségük ejt zavarba. Pillanatokon belül egy történelmi esszét kanyarítanak Kerala múltjáról, jelenéről, jövőjéről, ami önmagában véve igen rokonszenves. Meg kell mondanom, hogy a szellemi mozgékonyságnak ezt a fajtáját India más tájain nem tapasztaltam. Ez talán véletlen, talán nem az; keveset tudok Indiáról ahhoz, hogy ezt megítéljem. Mégis, a nyilatkozatoknak ez a gyakorlott nagyvonalúsága egy kicsit zavarba ejtő is. Az a gyanúm, hogy e gördülékeny nyilatkozatokban nagyvonalúan keverednek a tények a vágyálommal, vagy más szavakkal, a nagy és dicséretes elszánás egy kissé átszínezi a valóságot. A lényegben, a haladás szükségességében mindenki megegyezik, de a haladás fogalmán nem mindenki érti ugyanazt. Ezt ma firtatni talán okvetetlenkedésnek tetszhet, de a jövő szemszögéből nézve a dolgokat ez mégsem lehet mindegy. Az a nagy kérdés, hogy a Kerala jövőjét kivívni induló sereget meddig tartja együtt a közös cél tudata? Másképp fogalmazva a kérdést: meddig működhetnek együtt a legellentétesebb szellemi irányzatok? Keralára ugyanis nemcsak a szellemi élet elevensége a jellemző, hanem, felületes tapasztalataim szerint, a szellemi színkép szinte valamennyi színének jelenléte is. Az eszmei ellenfeleket most összetartja az a tudat, hogy Kerala: Kerala. Indiának sajátos történelmi hagyományokkal rendelkező része. És éppen ebből adódik a következő kérdés. India fölemelkedésének alapfeltétele: egysége. A keralai haladás záloga, Kerala szellemi különállása. Elképzelhető-e, hogy ez az ellentét ne fajuljon nyílt összeütközéssé? Nem adódhat-e egy olyan helyzet, melyben a keralainál esetleg maradibb fölfogású Központi Kormány a nemzeti haladás jelszavát használja fegyverül a keralai haladás ellen? Másfelől viszont nem eshet-e meg az, hogy Kerala merőben szellemi különállása korántsem szellemi, hanem nagyon is valóságos szeparatista törekvéseknek ad tápot? Esetleg nem is Keralán belül, hanem India más részén? Ünneprontó kérdések ezek, tudom. De vegye tekintetbe, hogy a magam ünnepét is rontom velük. Keralában a magamfajta utazó ifjúkori szerelmét látja megelevenedni, a társadalmi igazságtevés itt szinte bájjal megy végbe. De ezek a kérdések fölmerülnek, választ kell tehát kérnem rájuk. Remélem, most már pontosabbnak ítéli kérdéseimet.

– Föltétlenül. De ne feledkezzen meg a teájáról, még elhűl.

– Persze, köszönöm.

– Ami a kérdéseit illeti, vegyük sorba őket. Kezdjük a végén, a mi különállásunkkal. Nem egészen úgy van, ahogy ön gondolja. Kerala India része. Nemcsak a térképen, a valóságban is. A szelleme indiai. Mindössze arról van szó, hogy az indiai szellemet itt más hatások is érték, mint India egyéb tájain. Semmi különös nincs abban, ha mi ezt az előnyünket a magunk hasznára kívánjuk fordítani. India érdekében is cselekszünk, erről meg vagyok győződve.

– Gondolja, hogy a keralai kísérlet jelentősége túlnő Kerala határain? Annak ellenére, hogy az alapja mégiscsak valamiféle helyi adottság?

– Biztos vagyok benne. A gondolkodás nem helyi adottság. A mi példánk más államokat is cselekvésre serkenthet. Kerala erőforrásai eléggé korlátozottak. A mi tőkénk, amit kamatoztathatunk, az agyunk. Ez nemcsak Keralában használható módszer.

– Gondolja, hogy ez lehetséges?

– Semmi esetre sem. A társadalom modernizálása anyagi kérdés is. De nemcsak az. És annak, ha egy helyi kormányzat gondolkodik, nemcsak helyi következményei vannak. Ez, hogy úgy mondjam, presszionálja a Központi Kormányt is. Ha világos programmal állunk elő, akkor kénytelen segíteni. Már amennyire tud, az ő erőforrásai is korlátozottak.

– Milyen a helyi kormányzat és a Központi Kormány viszonya?

– Ön, gondolom, tudja rólam, hogy valaha miniszteri tárcát viseltem a Keralai Kormányban, az igazságügy-miniszterit. A miniszteri székben az ember megtanul diplomatikusan viselkedni. Ön az imént ifjúkori szerelmét említette. Annyit mondhatok Önnek, hogy a két kormányzat nem szerelmes egymásba. De együtt kell dolgozniuk, nincs más lehetőségük. Ezt, remélem, mindkét helyen tudják.

– Mi a véleménye a helyi egységkormány mögött meghúzódó erőkről? Ezeknek az erőknek az egymáshoz való viszonyáról?

– Közöttük sincs szó szerelemről. Fegyverszünet ez inkább. Egyszerűen az a helyzet, hogy most tesszük a kezdő lépéseket. Abban, hogy egyszer el kell kezdeni a magunk lábán járni, mindenki egyetért. Később nyilván felszínre kerülnek majd a lényegi ellentétek. Erre csak azt tudom mondani, bár már ott tartanánk. Ez ugyanis azt jelentené, hogy túl vagyunk a kezdeten.

– Ellentétek, úgy hallottam, most is vannak. Ismerek olyan elképzelést, mely szerint érik a helyzet fegyveres fölkelésre. Mi a véleménye a hatalomátvétel lehetőségéről?

– A szélsőbal kísérletére gondol, úgy veszem ki a szavaiból. Kizártnak tartom, hogy ilyesmire a közeljövőben sor kerülhessen. Közbevetőleg meg kell mondanom, hogy én nem vagyok egy pártnak sem a tagja, bíró vagyok. Nem ismerem pontosan a pártok elképzeléseit. A keralai helyzetet azonban valamennyire ismerem. Bármiféle fegyveres megmozdulás esetén a helyi kormány mindent megtenne, hogy az ügyet a legrövidebb úton elsimítsa. Ellenkező esetben módot adna a Központi Kormánynak arra, hogy beavatkozzék, és bevezesse az elnöki kormányzást. Ez bizonyos értelemben egyet jelentene elért eredményeink megsemmisülésével. Kinek lenne jó ez? Mit tennének a fölkelők? Háborút kezdenének a Központi Kormány ellen? Megtámadnák Indiát? Puskákkal és késekkel? Egy fegyveres megmozdulás e pillanatban a keralai kísérlet lényegét veszélyeztetné.

– Mit tart ön a keralai kísérlet lényegének?

– Azt, hogy a legkülönbözőbb elképzelésű csoportok, fogvicsorgatva bár, de együtt dolgoznak. Ki azért, hogy Keralából indítsa el a világforradalmat, ki meg azért, hogy Keralából Angliát csináljon. Mi ennek az eredménye? Mennydörgő viták a helyi nemzetgyűlésben, melyekre az emberek többsége két hét múlva nem emlékszik. És, szinte ráadásként, néhány hatályba lépő törvény. Néhány jó és fontos törvény, melynek hiányában mozdulni is alig tudnánk. Ez a lényeg, hogy a fejlődés elemi föltételeit megteremtsük.

– Mit gondol ön, meddig marad fönn ez az ingatag egység?

– Nem vagyok jós. De azt hiszem, annyi még a sürgős tennivalónk, hogy ezt egy időre levehetjük a napirendről.

– Mit tart ön a legsürgősebb tennivalónak?

– A művelődés további kiterjesztését. Továbbit mondok, mert ezen a téren már értünk el eredményeket, Kerala hovatovább megtanul írni-olvasni. Ez mindennek az előfeltétele.

– Mit tart ön India legégetőbb gondjának?

– A cselekvőkészség hiányát.

– Ezt éppen ön mondja, aki a cselekvés embere, volt miniszter és aktív bíró?

– Épp azért, mert miniszter voltam, tudom, mennyi erőfeszítés árán érhetők el a mégoly szerény eredmények is. Irtózatosak a nehézségeink. De nem megoldhatatlanok. India nemhogy nem élte még föl belső erőtartalékait, igazából még föl sem tárta őket. Magunk táplálta ellenfelünk a közöny és a beletörődés. Sokan közülünk fölmérve a nehézségeket arra a következtetésre jutnak, hogy nincs mód segíteni. India ilyen, és mi, indiaiak is ilyenek vagyunk. Ez nagyon kényelmes álláspont, de rendkívül kártékony. Egyetemeinkről kiváló szakemberek kerülnek ki, ezeknek egy részét néhány év múlva amerikai alkalmazásban találja. Itthon nem tudnak elhelyezkedni. Az az őrületes helyzet áll elő, hogy a szakemberhiánytól szenvedő India olyan országokba exportálja legjobb szakembereit, ahol jóval kevésbé van szükség rájuk, mint itthon. E szakemberek legnagyobb része itthon maradna, vállalná az ezzel járó nehézségeket, ha módja nyílna erre. A példa talán szélsőséges, de a kérdés lényegére mutat. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához nem elégséges az állami szervek jószándéka. Szélesebb körű összefogásra lenne szükség, arra, hogy minden munkaadó átérezze a rá háruló felelősséget. A művelődés nem öncél, a művelődés a felelősségérzet fölébresztésének, még azt is mondhatnám, kikényszerítésének eszköze.

– Gondolja, hogy a felelősségérzetnek ez a fölébredése radikális társadalmi változások nélkül is végbemehet?

– Nem vagyok szociológus. Föltehetőleg néhány súlyos megrázkódtatásnak nézünk elébe. De egyet biztosan tudok. Ha India társadalmát végre sikerülne ráébreszteni arra, hogy milyen körülmények között él, azzal nem pusztán népszerűsítő munkát végeznénk. Ez lenne India történetében a legradikálisabb társadalmi változás. És most, ha nem haragszik, folytatnám a peranyag tanulmányozását.

– Köszönöm, hogy fogadott.

– Örömmel, a viszontlátásra.