Kocsin Kocsinban

A térkép és az angol helyesírás szerint Cochinban, a fejezet címében csak a tréfa kedvéért írtuk magyarosan a város nevét.

Amelyik különben nem is egy város, hanem három: Ernakulam, Fort Cochin és Mattancherry. Hármójukat nevezik egy névvel Cochinnak. Cochin a tengerszinttel egy magasságban fekszik, éghajlata nem ragadtatja magát túlzásokra. Az átlagos hőmérséklet harmincöt és húsz celziusz-fok között ingadozik. Az Egyenlítő és a tenger közelségét csak egy adat jelzi: júniustól októberig két és fél méternél több csapadék hullik le itt. A várost száznyolcvanezer ember lakja. Cochin a világ egyik legnagyobb természetes kikötője. A portugálok itt alapították meg első indiai gyarmatukat. Ma a kikötő egy részét az indiai haditengerészet foglalja el. Cochin a prospektus szavaival: „több egy városnál”. Nemcsak azért, mert a mai város három régebbi település összeolvadásából keletkezett. Cochin a Malabarpart kulcsa. Reméljük, nem csupán stratégiai értelemben, íróilag is.

Repülőterén a madurai bálna ikertestvére vár rám. Rögtön kiderül, miért. Mr. Prabakh, a Kerala Travels utazási ügynökség sofőrje, a bálna kormányosa, személyazonosságom tisztázása céljából megmutatja nekem azt a levelet, amit az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézete küldött az ügynökség cochini irodájának. „Mr. Orban, az Intézet különösen fontos vendége, ekkor és ekkor érkezik a cochini repülőtérre. Reméljük, mindent megtesznek annak érdekében, hogy Mr. Orban cochini tartózkodása problémáktól mentes legyen!” Delhi Cochintól kétezer kilométernél távolabbra van. Cochinból nézve Delhi intézményei egybefolynak a Nagy Központ sejtelmes látomásával. Én a Nagy Központ Különlegesen Fontos Vendége vagyok, ezért küldenek értem egy cethalat. Mr. Prabakh megérdeklődi, hogy azonos vagyok Mr. Orbannal, a világhírű íróval. Nem kenyerem az álszerénység; én vagyok az, felelem érces hangon. Akkor helyezzem el csomagjaimat a bálna farában.

A repülőtérről egyenesen az Adóhivatalba megyünk. Jól mondom, semmi félreértés. Cochini programom súlya magának az Adószedőnek a vállát nyomja. Indiában az Adószedő nem egyszerűen az Adóhivatal főnöke, még kevésbé afféle pénzbehajtó közeg; közjogi méltóság ő, a városi kormányzat egyik legfontosabb embere. Kettőnk személyében a pénz- és a kulturális ügyek két fő-fő méltósága készül egymással találkozni.

Egy más alkalommal, úgy látszik. Az Adószedő Úr, közli velem az Adóhivatal épületében található egyetlen alkalmazott, házon kívül van, és a mai nap folyamán már nem is fogja a hivatalt jelenlétével megtisztelni. Ez és ez vagyok, mutatkozom be, és várom a hatást. A hatás nem is késik. A hivatalnok megérdeklődi, hogy rendezetlen adóügyem miért olyan sürgős? Fölvilágosítom, mi járatban vagyok. Semmiről nem tud, fölhívja az Adószedő Helyettesét. Az Adószedő Helyettese eljött hazulról, állítólag be fog jönni a hivatalba, várjak egy kicsit. Megindítja a ventilátort, az asztalokon heverő akták enyhén hullámzani kezdenek. Mr. Prabakh néma szemlélője az eseményeknek, de arcáról leolvasom, hogy világhíremet egyre kevésbé értékeli. Negyedórányi várakozás után fölállok, és tekintélyem roncsait mentendő közlöm a halálra rémült hivatalnokkal, hogy ez hallatlan, föl vagyok háborodva. A hivatalnok majdnem sír, ő semmiről nem tehet, talán még várhatnék egy keveset. Nem, válaszolom világhírem megerősített fedezékéből, ennyi épp elég volt. A hivatalnoknak sejtelme sincs arról, hogy mitévő legyen; még soha nem könyvelt írót. Nekem viszont arról nincs sejtelmem, hogy most mi a fenét csináljak? Mr. Prabakh, akit határozott föllépésemmel, úgy látszik, sikerült világhírembe vetett bizodalmában megerősítenem, megoldja a helyzetet. Hallatlan az a hanyagság, közli a hivatalnokkal ő is, amit az Adóhivatalban nap mint nap kénytelen tapasztalni az ember; Mr. Orban különben a kormány vendégházában száll meg, ott hívják fel, ha elnézést akarnak kérni tőle. Ezzel – nyomában egy világszerte nagyra értékelt költővel – döngő léptekkel elindul az ajtó felé. Várom a csattanást, amivel a hivatalnok végigzuhan a padlón. De nem, el nem ájul, csak megbénulva bámul utánunk, két különlegesen fontos adóalany után.

Mr. Prabakh már kész szöveggel állít be a vendégház gondnokához. Mr. Orbant fölháborító módon fogadták az adóhivatalban. Mr. Orban, teszi hozzá ünnepélyesen lehalkított hangon, különlegesen fontos vendége az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézetének. Tessék, itt a levél, amit Delhiből írtak. Ejnye, ráncolja a homlokát a gondnok, ejnye, de kínos. Elnézést, Mr. Orban. De kérem, jutok végre szóhoz, én tulajdonképpen… Nem hagynak beszélni. Már legalább nyolcan vagyunk, terjed a hírem. Semmi baj, Mr. Orban, majd mi szervezünk önnek programot. Nagyon hálás vagyok érte. Volna-e kedve megtekinteni Cheruthuruthyban a Kathakali-táncot? Bizonyára. Akkor ebben meg is egyeztünk. Cheruthuruthy innen egy ugrás, alig több nyolcvan kilométernél. Délután háromkor indulunk Cochinból, útközben megtekintjük Trichurt is.

Végre szót kapok. Szeretnék, ha ez lehetséges, eszmét cserélni Mr. Y.-nal. Mr. Y.-ról még Delhiben hallottam, találkozzam vele, ha tudok, tanácsolták, széles látókörű, művelt ember, korábban a keralai kormány igazságügy-minisztere volt, most a cochini fellebbviteli bíróság bírája. „Mr. Y. a vonalban” – nyújtja felém a kagylót a programomat kialakító kutatócsoport vezetője, a gondnok. Mr. Y. igen el van foglalva, de azért okvetlenül keressem fel, mikor is, ööö-ööö, mondjuk ma egy órakor.

Tizenegy óra. Épp annyi időm van, mondja a gondnok, hogy átmenjek a szigetre. Tessék? Ja persze, én még új ember vagyok itt. Ez, ahol most vagyunk, a vendégház parti fogadórészlege, maga a vendégház a szemközti szigeten található. Néhány éve még az angol kormányzó lakott ott. Rögtön áttelefonál a motoros hajóért. A vendégház gondnoka látnivalóan nem afféle üdülőhelyi üzemvezető; egy kormányintézmény nagy hatalmú főnöke; jó kezekbe kerültem. Hajó a kikötőbe, poggyász az autóba, autó a hajóhoz. Egy szemvillanás alatt kiürül a szoba. Öt perc múlva minden készen áll Mr. Orban behajózásához. A hadművelet fedőneve: „Vesszen az Adóhivatal!”

A motoros a Duna két partja között közlekedő átkelőhajók cochini testvére. A hét törpe neve közül a Morgóé illene rá, mert élénken berreg. A szerencse fia vagyok, kiáltja utánam a partról a gondnok, más turistáknak komoly pénzt kell leszurkolniuk a Kathakali megtekintéséért. Ennyi meg ennyi dollárt. A számot nem értem, mert a törpe kapitánya gázt ad, és a motor szolidan bömbölni kezd.

Negyedóra múlva kötünk ki a Bolghatty Palota mólójánál. A Palota egyedüli vendége vagyok. Ha jól számolom, hétfőnyi személyzet fog gondot viselni rám. Lakosztályomban egy orvoskongresszus is ülésezhetne. Ablakaiból a következőket látni: a tengert, néhány tehenet és egy golfpályát. A tehenek a hely szelleméhez híven a golfpályán kérődznek.

Én naiv, bekapcsolom a ventilátort. Ha a Bolghatty Palotának lenne szája, most elmosolyogná magát. A ventilátor lapátjai perceken belül habossá verik a levegőnek álcázott tejszínt. Tankréd, a keresztesvitéz nem viselt olyan elsőrangú páncélt, amilyet én. A cochini melegben az ember nem izzad; nincs mibe, a vizes tejszínhabba, amit az ember belélegez, már nem fér több nedvesség; pórusaimból olvadt gumi szivárog. Letörölhetetlen, lemoshatatlan, időálló gumi. Kétszeri tusolás után fölhagyok a kísérletezéssel, és elkövetem indiai utam legnagyobb ostobaságát.

Cochin nem katonai övezetében nincs szesztilalom. A Bolghatty Palotában kétféle whisky kapható, skót és indiai. Anyagi helyzetemre való tekintettel a mysore-i whisky mellett döntök, ennek ára körülbelül ötöde a skót whisky árának. Az íze ennek megfelelően, mit is mondjak?

Mintha valaki odakozmált volna egy üveg Fagifort. Fakírhoz illő képességeim vannak, képes vagyok víz nélkül bevenni a legrosszabb ízű gyógyszert is, de ez a whisky fölülmúlja még az én rendkívüli képességeimet is. Annál rosszabb nekem. Említettem már, hogy anyagi körülményeimre a szerénység a jellemző. Ha megrendeltem a whiskyk királynőjét, némi tétovázás után így döntök, akkor meg is iszom. Különben is mit csinálhatnék vele? El nem dobhatom, mert valamelyik tehén még képes és megissza, akkor pedig bíróság elé állítanak egy szent állat megmérgezéséért.

Kép az Édes élet-ből (rendezte: Federico Fellini): Mr. Orban, a sikerektől elkényeztetett aranyifjú fátyolos tekintettel bámulja a cochini öböl zöld hullámait, miközben jegelt szódával issza a tüzes Fagifort. Arcára időnként kiül a rá és nemzedékére oly jellemző mélabú.

Legalább nem fogok köhögni.

 

 

Másnap fél tizenegykor ébredek.

Hajnali fél háromkor kerültem ágyba, akkorra keveredtünk vissza Cheruthuruthyból. Lakosztályomba érve épp annyi erőm maradt, hogy ingem, nadrágom lehajigálva bemásszam a szúnyogháló alá. Tankréd ragadós páncéljában most mászom ki alóla, hogy letusoljak; addig legalább tiszta vizet lélegzem, nem tejszínhabot. Van időm pancsolni, Mr. Prabakh fél kettőre jön értem a parti kikötőbe.

Szöszmötölök, kibámulok az ablakon, elnézem, hogyan golfoznak Cochin növendék előkelői. Úgy, hogy a táskarádiót leteszik a golfpálya szélére. A rádióból egy női hang kígyózik az ég felé. Az ifjak nadrágot, inget, a hölgyek szári-t viselnek. Utóbbiak nem játszanak, csak nézelődnek és csevegnek. A tehenek rezignáltan veszik tudomásul, hogy az emberfajnak pont ott kell golfoznia, ahol a legápoltabb a fű. Az emberfaj ezzel szemben ügyet sem vet a tehenekre; „ezek a mai fiatalok” – mondaná erre Dr. G., India ősi erkölcseinek bangalore-i őre.

Negyed kettőkor motorzúgás nyomja el a táskarádió hangját, megjött a yachtom.

Még messze vagyunk a parttól, amikor meglátom Mr. Prabakh fényes bronzkoponyáját. Mr. Prabakh rugóra járó, zömök, csupa izom emberke. Majdnem kopasz, kálvinista nyakán viszont egész ruhakefére való szőr feketéllik. Tisztára mosott, de pecsétes fehér inget és nadrágot, szandált, lyukas sarkú zoknit visel. Mellette ott áll a krómozott cethal.

Elsőnek a tengert nézzük meg, az igazit. A Bolghatty-szigetről csak az öböl vizét látni, egy nagy fürdőkád hullámtalan víztükrét. Cochin fürdőzésre alkalmas tengerpartját viszont jó étvággyal harapdálja az Arab-tenger. A parton homokbuckák, szemét. A sekély vízben néhány gyerek rohangál, fröcskölődik, kurjongat. Egy falusi strand önfeledt közönsége. Várom, hogy szemközt meglássam Balatonföldvárt. De nem, a tenger egy apró hullámával lepöccenti magáról az ilyen élcelődést. Seregek királya ő, ki a szemhatár mögé rejti méltóságos terebélyét, hozzám csak tajtékparókás udvaroncait küldözi követségbe.

Hódolatom mindazonáltal nem maradéktalan. Meglehet, csalódom, de egyre határozottabban érzem, hogy tenger és tenger nem ugyanaz. Az Indiai-óceán a vizek Nagy Sándora, az Arab-tenger, bár maga is hatalmas, csak egy a vazallusok közül. Cape Comorinnál az óceán lélegzetvételében több fenség volt, mint itt a hullámzás szemmel látható erőlködésében, hogy kikényszerítse a látogatóból az elragadtatást. Az Arab-tenger – nem tehetek róla, így hallom Cochin fövenyén álldogálva – szuszog az erőlködéstől. Zöldjében van egy árnyalatnyi sárga is, talán ettől érzékelem sekélyebbnek még a Bengál-öbölnél is, aminél különben jóval mélyebb. Jegyezzük meg az igazság kedvéért, hogy észrevételeink az Arab-tengerre nem sok hatást gyakorolnak. Továbbra is szuszogva hullámzik. Ez nyilván afféle beidegzés nála.

Az Arab-tengertől csak egy ugrás a Sárga-tenger. Kína nemcsak eszmeileg képviselteti magát Keralában, technikailag is. Nem messze a strandolásra alkalmas partszakasztól halászok dolgoznak a tengerparton. Kínai módszerrel halásznak, egy gémeskútszerű alkalmatossággal, melynek gémjére egyfelől egy merítőhálót, másfelől jókora köveket függesztenek. A gémet persze nem a nálunk szokásos kútágas tartja, az nem bírná meg a kétkarú emelővé lényegült pálmatörzs súlyát. A rácsos tartószerkezet a modern emelődaruk tornyának őse, alkotóelemeit háncskötés rögzíti egymáshoz. A halászógéphez tartozik még egy cölöpökre erősített palló, mely a partról a merítőháló pereméig vezet; a háló kiemelése után ezen állva meregeti ki szákjával a halászok egyike a háló fenekére szorult zsákmányt. A gépezet kezelését négy-öt ember végzi. A gém part felé eső végére köteleket erősítettek, ezeket a föld felé húzva emelik ki a vízből a gém másik végére függesztett hálót. A kötelet erővel kell húzni, de nem erőlködve, a munka nehezét a kőfüggelék végzi, a halászok, mondhatnánk, csak segítenek neki; ha a háló üres, a gém szinte magától jár föl s alá. A háló pedig gyakran üres. Hat vagy hét halászógép áll a parton egymás mellett, hol ennél, hol annál emelik ki a vízben nagyjából negyedórát időző hálót, többnyire csak azért, hogy a palló végére kiballagó halász visszaintsen a többinek: semmi. A fél óra alatt, amit ott töltök, csak egyszer akad hal a hálóba. Két hitvány, zsebbe férő példány, kettejük együttes súlya nem üti meg a két kilót. Várakozásom ellenére nem vissza a tengerbe, hanem a halászok zsákjába kerülnek. Úgy nézem, a halfogógép nem kényezteti el a kezelőit.

Elhallgatnám még egy darabig a pálmafagémek nyikorgását, de Mr. Prabakh szerint ideje indulnunk. Sok még a látnivaló. Cochin, mint a nagy kikötővárosok legtöbbje, mélyen internacionalista. A kínai módszerrel dolgozó halászok munkahelyétől csak néhány percnyi autóút a cochini zsinagóga. Odafelé utaztunkban elhúzunk egy katolikus templom előtt is. Ennek kertjében aludta örök álmát Vasco de Gama, amíg hamvait haza nem szállították Portugáliába. A templom zárva van, így csak az autó ablakából vetek egy pillantást az enyhén gazlepte kertre, és magamban azt gondolom, hogy jól összejöttünk itt – mi, az úgynevezett emberiség – Cochinban.

A zsinagógában a templomszolga fogad. A templom belső tere alig nagyobb egy jókora lakószobánál. Padozata fehér márvány, a falak mentén padok, középen aranyozott pulpitus. Ha kívánom, így a templomszolga, kis, fekete ember, kisebb még Mr. Prabakhnál is, megtekinthetem a szent könyveket. A szent könyvek nagyon, de nagyon ősiek. Távoli hazámban minden valamirevaló kultúrember őszintén irigyelni fog azért, hogy Cochinban megtekinthettem az ősi könyveket. Az egyik ősi könyvben latin betűkkel olvasható a kinyomtatás helye és időpontja: Leipzig, 1853. Egy rúpiát fizetek a különleges élményért.

A zsinagóga egy keskeny zsákutca végében található. Az egész utcában egyetlen háznak van erkélye. Az erkélyes ház kapujában két névtábla. Dr. Ephraim Jannigal, fogorvos, Dr. Salamon Sharma, ügyvéd.

– Mit nevet? – kérdezi Mr. Prabakh.

– Csak úgy. Ezeken a névtáblákon. Hogy egy Jannigalt Ephraimnak, egy Sharmát meg Salamonnak hívnak.

– Gazdag zsidók – mondja Mr. Prabakh –, azért van névtáblájuk.

– Ön szerint azért, mert gazdagok, vagy azért, mert zsidók?

– Mert gazdagok. A templomszolga is zsidó, még sincs névtáblája. Ezt az utcát különben főleg zsidók lakják, de az egész utcában csak két névtáblát talál, ezeket.

– Cochinban soha nem volt pogrom?

– Az mi? – kérdezi Mr. Prabakh.

– Tömegverekedés.

– Az volt, a múltkoriban, egy mozi előtt, mert elszakadt a film.

Néhány tekerés a kormányon, és a Holland Palota előtt fékezünk.

A Holland Palotát portugálok építették, a hollandok csak átalakították. Fáradt vagyok netán a művészethez? Vagy éppen ellenkezőleg, ő fáradt volna el Cochinba érkezve? Jelenetek a Rámájanából, freskók, hogyne, persze, bólogatok az idegenvezető szavaira. Az igazság az, hogy a Holland Palota éppolyan építmény, mint a Travancore-i király nyaralója. Szépséges, könnyed, szellemes. Egyszer csak kint vagyok a kapuján.

Kerala sokarcúságát, úgy tetszik, művészeténél hívebben tükrözi mindennapi élete. Gyerünk a kikötőbe.

Hajók, dokkok, raktárak. Néptelen kísértetvilág. Sehol egy lélek. A napfény mézébe ragadva alszik minden. Az út túloldalán egy teherpályaudvar. Egy pöffenés nem sok, annyit sem hallok. A mozdonyok kazánjában kialudt a tűz, a vasutasok kivándoroltak, a teherkocsik üresen ásítanak az égre. Vasárnap van. Hétköznapokon nyilván zajlik itt az élet, a raktárak homlokzatán világcégek nevei olvashatók. Most éppen teamárkák között siklunk tova: Lipton, Ridgeway, olvasom a falakról.

Már éppen elhagyni készülünk a kikötő körzetét, amikor meglátom a két fiút. Szőke hajuk messze világít a napsütésben, mint valami nagy erejű fényszóró.

– Magyarok – mondja Mr. Prabakh –, a kikötőben egy magyar hajó horgonyoz.

És szinte a nadrágjukat súrolva már elébük is kerül. Épp idejében nézek vissza ahhoz, hogy lássam, a két fiú jótanácsokat kiált utánam, a nőrokonaimmal lépjek testi kapcsolatba, ne őket ijesztgessem.

– Álljon meg! – kiáltok Mr. Prabakhra.

Kiugrom a kocsiból. A két fiú, mintha ólomba öntötték volna őket, megáll. Futva indulok feléjük.

– Maguk milyen országból valók?

– Görögországból, uram, És elnézését kérjük, kiszaladt a szánkon.

Az alacsonyabbik válaszol, a kockás ingű. Hangjában őszinte aggodalom. A másik nem szól semmit, de az ő ábrázatáról is lerí a rémület.

– Ugyan, nem tesz semmit. Maguk tehát nem magyarok. A sofőröm azt mondta, hogy maguk magyarok, azért állítottam meg a kocsit.

A két fiú megkönnyebbülve fölnevet.

– Mi meg azt hittük, hogy azért, mert ön után kiabáltunk, amikor elhúzott mellettünk ezzel az amerikai döggel. És hogy most nekünk, szóval, kellemetlenségeink lesznek, mert megsértettünk egy amerikait.

– Én magyar vagyok, nem amerikai. És ami azt illeti, az ember néha elkáromkodja magát.

– Örülünk, uram, hogy így fogja fel a dolgot. És ismételten elnézését kérjük, nem akartuk megbántani.

– Biztos vagyok benne. És ha nem is a honfitársaim, engedjék meg, hogy váratlan találkozásunk alkalmából kifejezzem őszinte szerencsekívánataimat.

– A legjobbakat Önnek is, Sir. Örültünk a találkozásnak, Sir.

Gondolhattam volna, hogy Cochin egy kissé messze van a mi Duna-tengerjáróinknak. Ennek ellenére minden elismerésem Mr. Prabakhé. Jóhiszemű tévedése értékes tapasztalatokkal gazdagított. Most legalább tudom, mi történik akkor, ha az ember egy behemót amerikai kocsival hirtelen fékez két görög tengerész előtt.

– Na – kérdezi Mr. Prabakh –, mit szóltak a honfitársai?

– Nem a honfitársaim, görögök.

– Érdekes – dünnyögi az ingébe Mr. Prabakh –, esküdni mertem volna rá, hogy a honfitársai. Olyan európai külsejük volt.

Néhány szóval fölvázolom Mr. Prabakh számára az európai helyzetet. Érdeklődve hallgatja. Egyszerre csak megállítja a kocsit.

– Hallott már az indiai-pakisztáni háborúról?

– Igen.

– Akkor jöjjön – és kiszáll a kocsiból.

Az út bal oldalán gazos rét, a réten egy nagy gödör: bombatölcsér. A háború helybeli emlékműve. A békés háborúé, vagy a háborús békéé; mindkét kifejezés helytálló. A pakisztáni gép békeidőben szállt föl, de a feszültség átmeneti növekedésének idején. Cochinban vették a jelentést, hogy a gép a város felé tart. A gép, öreg, második világháborús bombázó, estére ért a város fölé. Teljes sötétség fogadta, Cochinban elrendelték az elsötétítést. A gép mélyebbre ereszkedett, megcélozta a kikötőt, és telibe találta a gazos réten álló egyetlen sárkunyhót, melyben egy kikötőmunkás lakott öt gyermekével és feleségével. A támadás idején mindannyian otthon tartózkodtak, a kunyhóban még egy mécses sem égett; említettük, parancs volt az elsötétítésre.

– Mit szól ehhez? – kérdezi Mr. Prabakh a gödör szélén.

– Szörnyű – felelem –, szörnyű egy gödör ez. De az egészben az a legszörnyűbb, hogy a bombának mennyire éles volt a logikája. A bomba a háború kérdésének közepébe talált. Egész egyszerűen elviselhetetlen, hogy két olyan ország, mely efféle célpontokat kínál egymás bombázóinak, háborút viseljen egymás ellen. Ez a gödör Ázsia szégyene.

– Az – bólint Mr. Prabakh –, de a gépet Pakisztánból küldték.

Szótlanul megyünk vissza a kocsihoz.

– Mondja csak – kérdezem a hátsó ülésről –, milyen hatással volt ez a háború önökre, cochiniakra? Úgy értem, a hinduk és mohamedánok viszonyára?

Kérdésemre a Malabar Hotel teraszán kapok választ. Nádszékeinkben elterülve jegelt Coca-Colát szopogatunk. Előttünk az öböl, szemközt a Bolghatty-sziget. A nap kénnel öntözi a vizet. A víz füstöl és fecseg. A trópusi délután békéje mindenütt.

A vallási probléma, mélyed el Mr. Prabakh az édeni békesség látványában, vallási is meg nem is. Cochinban vannak hinduk, katolikusok, zsidók és mohamedánok, de probléma a négyféle hit közül csak a mohamedánnal van. Pontosabban nem a hittel van baj, hanem a hívőkkel. A mohamedánok összeférhetetlenek. Ne gondoljak itt valamiféle vallásháborúra; nem úgy megy ez itt, Cochinban. Vegyünk egy példát. Egy hindu lány jegyet vált a moziba, az esti előadásra. Az előadás végeztével kijön az utcára, szembetalálja magát egy csapat mohamedán hitű fiúval. Kikerüli őket, azok viszont a nyomába szegődnek. Zaklatják, kiabálnak utána, meg minden. A hindu lány bemenekül egy hindu házba. Én persze azt hiszem, hogy ezzel vége is a dolognak; a fiúk szétszélednek, a lány pedig hazamegy. Hogyisne, csak most kezdődik a haddelhadd. A fiúk hangadója elkezd kiabálni, hogy egy hindu elragadta a kishúgát, és bezárta a házába. Perceken belül nagy tömeg követeli vissza az elrabolt lányzót. Erre a házigazda is összekiabálja a környék hindu lakóit. Mindezek után a két tábor vagy szót ért egymással, és együttesen elzavarja a bajkeverő fiúkat, vagy agyba-főbe veri egymást, mielőtt kitudódna, hogy valójában mi is történt. Most persze azt gondolom magamban, hogy ez nem vallási probléma, hanem egyszerű huligánkodás. Pedig ez vallási probléma is; a mohamedán fiúk azért viselkednek így a hindu lánnyal, mert azt hiszik, hogy nekik joguk van erre, mivelhogy ők igazhitűek. Az ilyen esetek hajtják a hindukat a Dzsana Szanghba, a hinduk nacionalista pártjába.

Mr. Prabakh, mondanunk sem kell, hindu vallású. A Dzsana Szangh hazai fogalmaink szerint szélsőjobboldali párt.

– Ön tagja a Dzsana Szanghnak?

– Nem.

– Mi a véleménye a Dzsana Szanghról?

– A hinduk védekeznek. Úgy védekeznek, ahogy tudnak. A mohamedánok azt mondják, hogy ők előbbrevalók a hinduknál. A Dzsana Szangh erre azt feleli, hogy ez nem igaz, mert a hinduk sokkal különbek a mohamedánoknál. Persze hogy erre föl sok hindu lép be a Dzsana Szanghba. A háború érezhetően megerősítette a Dzsana Szangh pozícióját.

– Ön miért nem lép be a Dzsana Szanghba?

– Mert én, hogy is mondjam, szóval azért, mert nem. Fiatalabb fejjel talán beléptem volna, ma már azonban másképp látom a dolgokat. A háború bebizonyította, hogy az indiai mohamedánok indiaiak és nem pakisztániak. A pakisztáni bomba véletlenül egy hindu házra esett, de éppúgy eshetett volna egy mohamedánéra is. A cochini mohamedánok nem akarnak pakisztániak lenni, nem is akarhatnak, Pakisztán túlságosan messze van tőlünk; egy cochini elsősorban cochini és csak másodsorban hindu vagy mohamedán. Ha viszont így áll a dolog, meg kéne férniük egymással. Persze ez nem megy valami könnyen. Ha a velem egyhitű lányokat molesztálják az utcán, akkor segítenem kell rajtuk. Ököllel is, ha másként nem lehet. De én egyáltalán nem örülök annak, hogy cochiniak cochiniakkal verekszenek. Ezért aztán, ha egyáltalában belépek valamilyen pártba, a Kommunista Pártba fogok belépni, mert az legalább azokkal verekszik, akikkel kell, a gazdagokkal.

– Melyikbe a kettő közül?

– Nem tudom, még gondolkodom rajta. De egy biztos. Akármelyikbe lépek be, a főnökeimmel nem fogom közölni. Nem hiszem, hogy örülnének neki. Ezt a kocsit, amit én vezetek, főként nyugatiak veszik igénybe.

Mr. Prabakh a Kerala Travels legjobban fizetett sofőrje. Nemcsak sofőr, vizsgázott idegenvezető is. Az angolon kívül hat indiai nyelven beszél. Fizetése százötven rúpia, magyar pénzben hatszáz forint. Négy gyereke van. Mr. Prabakh keresetét a család megeszi. Ezzel együtt Mr. Prabakh kollégái irigységének tárgya. Mr. Prabakh kollégái havonta legföljebb száz rúpiát keresnek, de van olyan is, aki csak nyolcvanat. Persze az ő vendégkönyvük nincs tele dicsérő bejegyzésekkel, mint Mr. Prabakhé.

Erről jut eszébe, beírhatnék valamit a vendégkönyvébe. Szívesen. A vendégkönyv egy kék fedelű, iskolai vonalas füzet. Az utolsó bejegyzés egy amerikai házaspártól származik. „Mr. Prabakh nemcsak kiváló sofőr, hanem képzett idegenvezető és kiváló társalgó is. Mr. Timothy Wood és neje, USA, Ohio”, részletes cím. Teleírok egy oldalt Mr. Prabakh dicséretével. „Mr. Otto Orban, writer, Hungary.” Amikor visszaadom a füzetet, tekintetem Mr. Prabakh lábára téved. Mr. Prabakh föltehetőleg egyetlen pár zoknija nemcsak a sarkain lyukas, a zokniból már csak a bokafix zokni, a többi föltartózhatatlanul szétmálló stoppolás.

A parti mólóról Mr. Prabakh mosolyogva integet a távolodó motoros után. A Nap tompított fénnyel reflektoroz. Az öböl vizében a sárga zölddel elegyedik.

A Bolghatty-szigethez kanyarodva közeledik az este. Az estét az a hajó hozza, amelyik már egy órája manőverez az öböl bejáratától a kikötő kereskedelmi része felé. Kürtjének gyászos bődülése jelzi, hogy az öbölben horgonyt vet a sötétség.

Liccs-loccs: alig érintve a vizet, hazafelé lebegnek a halászcsónakok. Zzz, az első moszkitó. Kigyulladnak a kikötő fényei, Cochin, mint egy túlvilági cukorkabolt, színesen rezeg a feketeségben.

Kívánhat ennél többet a szépség hű szerelmese, aki ma este fintorogva fogja meginni Mr. Prabakh fél heti keresetét?

Vérforraló éjszaka lesz ez a mai. Szobámban tüzes ölelésre vár az italok királynője, a mysore-i Fagifor.