Kanya Kumarinál vége a világnak

Angol nevén Cape Comorinnál, a Comorin Foknál. És legyünk egy kicsit szerényebbek, nem a világnak van vége ott, csak India földjének. Ez is a hely nem hivatalos, mondhatnánk, költői neve: India Földjének Vége.

A legenda szerint Kerala földje úgy keletkezett, hogy valamelyik isten lehajította a fejszéjét egy hegy tetejéről, a fejsze leesvén, a tengert kettéhasította, és a kettéhasadt tenger alól kibukkant a szárazföld. Mi jelenleg a hasadék legdélibb pontját óhajtjuk fölkeresni, mely egyben az indiai szárazföld legdélibb pontja is. Szárazföldet mondunk, mivel Indiához több szigetcsoport is tartozik, közülük az egyiknek, a Nicobar nevűnek, két szigete délebbre esik Cape Comorinnál. A Comorin Foknál Ceylon is délebbre fekszik, de ettől nyugodtan eltekinthetünk, mivel Ceylon nem tartozik Indiához. Másrészt viszont a legenda Ceylon keletkezését is megmagyarázza. Hol van az előírva, hogy egy isten csak egy elhajítani való szerszámot tarthat a háztartásában? Ceylon, esküdni mernénk rá, úgy keletkezett, hogy a fölpaprikázott isten a fejsze után még a zsebkését is lehajította a hegyről. Mindössze annyi történhetett, hogy dühében egy kissé félrehordott a keze. Ezért fekszik most Ceylon olyan sután az Indiai-óceán szeme sarkában.

Cape Comorinnál három tenger találkozik. Az Arab-tenger, a Bengál-öböl és az Indiai-óceán. Közülük az utóbbi a legtekintélyesebb. Méreteit csak elképzelni lehet, érzékelni nem. A Comorin Fokhoz déli irányban legközelebb eső szárazföld az Antarktisz. Cape Comorin különben nem Keralában található, hanem Madras Államban. Környékét tamilok lakják, ezért. Fő látványosságai a tenger, a napkelte és a napnyugta. India Földjének Végén, azt mondják, még a nap sem úgy kel és nyugszik, mint más, közönséges helyen. El nem tudom képzelni, hogyan másként nyugodhat le a nap, mint úgy, hogy lenyugszik. Ezt megtudni utazom Cape Comorinba.

Két órakor indulunk Trivandrumból, a sofőr meg én. A nap ma hat óra tájt nyugszik le, azért indulunk ilyen korán, hogy útközben legyen nézelődni való időnk. Cape Comorin nyolcvanhét kilométernyire van Trivandrumtól, autón alig kétórányira. Az útnak kevesebb, mint a felét tesszük meg keralai területen.

Sofőröm nevét nem tudom. Én magamban Mr. Antracitnak nevezem. Megfigyelhető, ahogy közeledünk az Egyenlítőhöz, úgy sötétedik az emberi bőr színe. A fajelmélet híveinek ez persze nem kielégítő magyarázat. Ők tudják, hogy időközben átléptünk egy láthatatlan határvonalat. Madras előtt bizonyára ezért dobált annyira a repülőgép, kuncogok magamban, csakis ez lehetett az oka. És én még azt gondoltam, hogy a vihar miatt. Most aztán helyrehozhatom a tévedésem. Hiszen látnivaló, Mr. Antracit a bőre színétől akár néger törzsfő is lehetne az Egyenlítői Afrika valamelyik országában. Kár viszont, hogy arcának szabása éppolyan indiai, mint északi testvéreié. „De hát a szemében – fordul felém a szegregáció ügyvédje (civil foglalkozására nézve agronómus, nyolc éve találkoztunk egy falusi kocsmában, a cigányokat szidta mély meggyőződéssel, hogy soha nem lesz belőlük rendes magyar ember) –, de hát a szemében csak lát valami hamis csillogást?!” Bevallom, nem; a szegregáció ügyvédje erre dühödten eloszlik. Mr. Antracit szemében csak a mélységes fekete ragyogást látom. Jókai regényében, a Fekete Gyémántok-ban a kőszén nézhetett ilyen tekintettel Berend Iván arcába.

Mr. Antracit különben a mérséklet embere. Mármint foglalkozási körében az. Nem istene a biztonság, de nem érzi magát szerencsétlennek akkor sem, ha a sebességmérő mutatója száz kilométer alá süllyed. Márpedig erre gyakran sor kerül, az út úgy kanyarog, mintha a trivandrumi kígyóbűvölő táncoltatná. Hatvanas átlaggal mehetünk. „Egy majom többel megy” – mondaná erre a madrasi atléta.

Bánom is én, mennyivel megyünk. Elengedem magam, ébren alszom, iszom a természet látványát. Mintha valami nagy folyó hátán csurognánk dél felé. Csönd, csak a motor zúg. Vagy a szél, nem is tudom. Lassan pereg a táj filmje. A pálma nem tud a szegregációról, a madurai öreg hölgyről, a világforradalomról, India égető kérdéseiről; a pálma abban a tévhitben, hogy egy békés ország békés földjébe mélyeszti gyökereit, bízik a növények viszonylagos örökkévalóságában, zöldell és sokasodik, maga az égnek törő naivitás. Jólesik néznem együgyű diadalát. Nem szégyellem bevallani, tanulni is próbálok tőle: optimizmusnak álcázott közönyét igénylem. Trivandrum elcsigázta bennem a társadalmi lényt, egy kis párton kívüli üdeségre vágyom. Persze tökéletesen hiába. Szemem nem engedelmeskedik agyamnak, az eszme hitvány elárulójának, nézelődésnek álcázva tevékenységét, figyel, fényképez, előhív. Jó, tudom. A fene a hivatásomba meg a tudatába! De azért fölébredek.

Épp időben ahhoz, hogy észrevegyem: egy fölhúzott sorompó mellett haladunk el. Párszáz méter után újabb sorompó, majd még egy. Most hagyjuk el Keralát? Most, válaszol Mr. Antracit, ezek a rizsposztok. Sejtelmem sincs róla, hogy mi a rizsposzt. Valamit alighanem félreértettem.

Változik a táj. A pálmaliget ritkul, az utat is mintha kevesebb patak és folyócska keresztezné. Balra tőlünk hegyek magasodnak. Egyikük éppen összefejelt egy felhővel. A sűrűsödő felhők jelzik, közeledünk célunkhoz.

Kis kerülővel. Lekanyarodunk a betonról. Padmanabhapuram, betűzöm ki a helység nevét egy tábláról.

A Travancore-i Király palotája áll itt. A mai Kerala déli részét hívták régebben Travancore-nak. A királyi palota az első épület, amit Keralába érkezésem óta alaposabban szemügyre vehetek. A trivandrumi Visnutemplomnak csak a gópuram-ját láttam, azt is csak futólag és messziről; ezen a vidéken csak a hindu vallásúak léphetik át a templom küszöbét, ők is csak akkor, ha betartják az öltözködési előírásokat, a férfiak például csak csupasz felsőtesttel tehetik tiszteletüket az istenségnél.

A Travancore-i Király palotája nemigen kárpótolhat azért, hogy a vallási szigor kitilt a templomokból. Fából épült kastély ez is, mint Tippu szultán mysore-i nyaralója. Eszmeileg a király kényelemszeretetének szülötte. Leleményes építmény, ez a találó kifejezés. A táncterem fölött húzódó folyosóról az udvar hölgytagjai észrevétlenül figyelhették a lent zajló eseményeket. Hűsölőhelyül egy olyan udvar szolgált, ahová soha nem süt be a nap, de ahol a tetőszerkezet fondorlatos kialakítása folytán hajnaltól szürkületig éppolyan világos van, mint a szabadban. Látok még néhány szépen faragott oszlopfőt és néhány falfestményt. Ég veled, Travancore Királya, a palotád miatt nem érdemes lekésni a napnyugtát.

Fél ötre érkezünk Kanya Kumariba.

Kevésszer tudja magáról az ember, hogy most éli át a felejthetetlent, az egyszerit, a sem ezelőtt és a sem azután közé ékelődő pillanatot. Ez most egy ilyen alkalom. Emberi számítás szerint soha többé nem fogom látni azt, amit most látok. Ázsiát, ahogy a lábát áztatja az óceánban.

India Földje Végének is a legvégén; fél lábbal a vízben egy jókora sziklaszirt áll. Afféle előretolt helyőrsége a földnek, dagálykor a víz, úgy látom, bekeríti. Távolabb a parttól még látok egy magányos sziklakatonát, a sisakja épp hogy kiáll a vízből. A hullámzás ököllel veri a sisakos főt, mindhiába, csak a víz összetört csontjai repülnek róla a magasba. Túl e konok őrszemen semmi. Csak a víz. A Déli-sarkig nyújtózó óceán. Éppen, amint délutáni álmát alussza.

Tik-tak, ketyeg a természet nagy vekkere. Hullám hullám után zúdul a partra a percek múlását jelezni. És kinn a vízen meglátom a hatalmas óra másodpercmutatóit is: gyufaszál csónakon két fekete vonalkát, két halászt. Állnak a csónakban, vagy hogy is mondjam, a csónakon inkább, mivel az egész alkotmány alig nagyobb egy jókora papucsnál. Ott, ahol ők manővereznek, a hullámok legalább két-háromszor magasabbak náluk. Jön a hullám, elnyeli őket, majd egyszerre csak megjelennek a következő hullám tetején. Esküdni mernék, hogy még a lábuk sem lett vizes. Lélegzetelállító látvány, ahogy két hosszú bottal csiklandozzák az alvó óceánt. A szörnyeteg tudomást sem vesz róluk, nem hagyja zavartatni magát. Csak a napsütés takaróját igazítja el magán.

A part hirtelen szeszéllyel kanyarodik egyet, magunkra maradunk az óceánnal. Hátam mögött a föld falként szökik magasra, a fal tetején húzódik az autóút. A magasból nem látni ide, átmenetileg megváltam az emberi világtól. Ahonnan most küldönc érkezik. Egy tamil fiatalember. Egyenesen felém tart, fenyegető céltudatossággal. Eszembe jut a mysore-i guide. Az újságban is olvastam rablótámadásról. Ha a rabló megtámad, leütöm. Ez az egyetlen esélyem, először ütni. Ezt gondolom a hülye, európai fejemmel. India még mindig meg tud lepni. Az alvilág tamil királya tíz méterre megközelít, majd hirtelen hátat fordít nekem, és lekuporodik a földre. A szükségét végezni jött ide, ahol gyér a turistaforgalom. A méltóság látszatát keltve arrább húzódom. Dolga végeztével az ifjú beleáll a vízbe, és szakszerű mozdulatokkal előbb az ülepét mossa ki egy kis óceánnal, majd a kezét mossa bele a hullámokba. A tudósok szerint a jövő emberét az óceánok fogják táplálékkal ellátni. Most legalább láttam, hogy mit fognak enni az unokáim.

Negyed hat, a sziklaszirten gyülekezik a napnyugta közönsége. Közéjük ülök én is. A víz láthatóan emelkedik, a hullámok milliméterenként kúsznak mind magasabbra a sziklán. A mennyei tűzgolyó lassan süllyed. Befut még két autóbusz, a szikla megtelik. Kezdődhet az előadás.

A napnyugta Cape Comorinban csakugyan különleges látvány. A tűzgolyó eléri a tenger peremét. Az ég tudományos precizitással belefog a színképelemzésbe. A tenger pereme aranysárga, fölötte az ég vörös, a fejünk felett már szürke és a hátunk mögött már feketéllik az este. A tűzgolyó a tenger alá süllyed, a tenger kigyullad, vörösen ég, majd lassan kialszik. Parazsát betemeti az ég szürke hamuja. Néhány percig láthatom, hogy forog a föld. Az eget mintha csörlővel vontatná valaki a fejünk fölött. Rögtön meg fogjuk pillantani, ahogy egykedvűen tekeri a vasszerkezet karját. A szél hűvösebb. A víz már a szirt tetejét ostromolja. Vége az előadásnak.

És valami másnak is. Innen már visszafelé vezet az út. Kanya Kumariból minden lépéssel Budapesthez jutok közelebb.

 

 

Nagercoil után egy elefánt jön velünk szembe.

Az este már sötétszürke, de azért még látom, hogy a behemót állatot egy gyerek vezeti. Nem túlzok, egy szál spárgán. A spárga láthatólag nem is arra szolgál, hogy az állatot féken tartsák vele. Pusztán a tulajdonjogi viszony kifejezésére. Az elefánt tisztában lévén e viszony jellegével, arra megy, amerre a gyerek vezeti. Járás közben bölcs belátással bólogat, hogy így van ez, így. A sofőr alig észrevehetően fékez. Lassan húzunk el az élő szoborcsoport mellett. Az elefánt térde egy vonalban van a szememmel.

Egyszerre dől ránk a feketeség, mintha nyakon öntenének vele.

Egy óra múltán piros lámpa előtt fékezünk.

– A rizsposzt – mondja Mr. Antracit.

Kiszáll a kocsiból, az ajtót résnyire nyitva hagyja. Az ajtónyitástól kigyulladt a kocsi belső világítása, egyedül ülök a lámpafényben. Jön valaki, az arcomba néz, majd a kocsi farához lép. A sofőr megemeli a csomagtartó födelét, majd nagy csattanással lecsapja. Előttünk a sorompó a piros lámpával a levegőbe emelkedik, mehetünk. Ez a jelenet még kétszer megismétlődik.

Mi ez, kérdezem Mr. Antracittól.

Így védekeznek a hatóságok, válaszolja, a rizscsempészek ellen. Madras Államban hatvan pajsza egy kiló rizs ára, Keralában két rúpiával több. A rizscsempészés tehát jövedelmező üzletág errefelé. A csempészésnek könnyen elejét lehetne venni azzal, hogy egységesítenék a rizs árát, de a Központi Kormány élelmezésügyi minisztere madrasi születésű, és a rizsárak fenntartásával szűkebb pátriájának óhajt kedvezni. Így van-e, nem tudom. Tény, hogy Indiának súlyos gondokat okoz az államapparátusban megbújó és a helyi érdekű elfogultsággal párosuló korrupció. Annyi bizonyos, hogy Mr. Antracit magyarázata mélyen jellemző a közhangulatra.

Vágtatunk tovább a sötétben. És ekkor meglátom a keralai rejtvény megfejtését. A felület mögött a lényeget.

Ez a lényeg voltaképpen igen közönséges jelenség. Egy szál dróton lóg, világít, és úgy hívják, hogy villanykörte.

Madras Államban a falvak többsége vakon bámul az éjszakába. Az út menti kunyhókat csak az elhaladó autók reflektora világítja meg egy pillanatra. Keralában ugyanolyan szegényes kunyhók sorakoznak az út mentén, mint Madras Államban. De ezekben a kunyhókban ég a villany.

Ilyen egyszerű az egész. A keralai koalíciós kormányt pár száz villanykörte miatt nem lehet megbuktatni.

A kunyhók lakói nem sokat tudhatnak a világforradalomról. Arról még kevésbé, hogy manapság milyen eszmeáramlatok ütköznek meg ebben a kérdésben. Az értelmiségi társutasról bizonyosan azt gondolnák: valamiféle turista. Ők csak azt tudják, hogy a kunyhójuk mennyezetéről lelóg egy szál drót, a dróton egy körte függ, és ez a körte világít.

A szocializmus, hallottam Európában tudományos szakvéleményként, nem egyéb, mint egy rosszul végiggondolt gondolat.

Kibámulok a kocsi ablakán, nézem a fénnyel pettyes feketeséget, és az jár az eszemben, hogy éteri egy dolog szakértőnek lenni. A szakértő természetesen az indusztrializált világra gondolt akkor, amikor a fenti megállapítást tette. Mi pedig jelenleg ugyebár a preindusztrializált világot járjuk egy géperejű bérkocsi hátsó ülésén. A két világ, véli a szakértő, egymástól merőben különbözik. Az indusztrializált világban az indusztrializáció igen előrehaladott stádiumban van, ami nem használ a romantika egészségi állapotának. A preindusztrializált világról viszont nem mondható el ugyanez. A preindusztrializált világ éppen indusztrializáltságának alacsony foka folytán hajlik a romantikára, forradalmakra meg egyéb naivitásokra. Olyan tettekre képes ragadtatni magát, melyeket az indusztrializáltság magas fokán már csak megmosolyogni lehet. Akárcsak azt, hogy valaki a rakéták korában komolyan vesz pár vacak villanykörtét.

A szakértőnek, aki maga is indusztrializált módszerekkel dolgozik, nem áll módjában költői kérdésekre felelgetni. Nem jár-e következményekkel az iparosodott világra nézve az, hogy az iparosítatlan világ tőszomszédságában létezik? Nem csúszhat-e el az iparosodott jövő a nyomorúság banális narancshéján? Nem függ-e össze a föld gazdagsága a föld szegénységével? A szakértő nevéhez híven olyan szakkérdésekkel foglalkozik, melyre diplomája képesíti. Földkerekségtanból köztudomásúlag a világ egyetlen egyetemén sem osztanak diplomát.

„Ahhoz képest, hogy mennyi gondot fordítunk a technikai civilizáció tökéletesítésére – elemzem borongva a bábuk állását a jövő sakktábláján –, a gondolkodás nem-euklidészi módszerének kialakításában még a kezdet kezdetén tartunk. Persze – kényszerítem ki egy végső lépéssel a döntetlent, a pattot – ahhoz képest, hogy a föld körbegondolása éppen csak elkezdődött, ezek a villanykörték egész rendesen világítanak.”

Előttünk egy szakajtó szentjánosbogár. Trivandrum.