Egy reménység fővárosa: Trivandrum

Még Madrasban történt.

– Mr. Das, ön, ugye, keralai? – fordult hirtelen Mr. Das felé a szemüvege szárát továbbra is áhítatos elmélyültséggel szopogató Mr. Anyhow, a költő.

– Ó, nem – felelte meghökkenten Mr. Das –, mondhatnám, egyáltalán nem. Madras környéki vagyok.

– Különös – mélázott el Mr. Anyhow, olyannyira, hogy majdnem teljesen kiengedte szájából a szemüveg félig szívott csikkjét –, pedig olyan intelligens, hogy az ember keralainak nézi.

– Köszönöm a bókot – biccentett szörnyű zavarában Mr. Das –, igazán megtisztel vele.

– Szóra sem érdemes.

Annyira nem, hogy ezt Mr. Anyhow nem is mondta, csak a szemüveg szabad szárával intette Mr. Das felé. Majd olyan villámként, mely dioptriákkal táplálkozik, hirtelen becsapott kíváncsiságom antennájába.

– Ön ellátogat Keralába is. Nézzen jól körül ott, érdemes! Kerala az értelmes emberek országa.

És egyetlen slukkal tüdőre szívta a szemüveget.

 

 

Ez a jelenet villan elém, miközben a motor hangjából hallom, hogy ereszkedünk.

Bele a kérdések közepébe. Van okom bőven Mr. Anyhow tanácsát megfogadni. Egy időben nálunk sok szó esett Keraláról. Még vers is született arról, hogy Keralának kommunista kormánya van. Azóta persze sok minden történt. Kiderült, hogy az indiai forradalom ügye nem pusztán lelkesedés kérdése. A kínai válság következtében az indiai kommunisták tábora megoszlott. Fény derült a nehézségekre. Kerala valahogy kikerült az érdeklődés homlokteréből.

Az én érdeklődésemet viszont épp ezáltal kelti föl. Keralának ma koalíciós kormánya van. A kormány élén álló Főminiszter Kína-barát kommunista. Ezt a Kína-barát kommunistát azzal vádolja a Deccan Herald nevű liberális újság, hogy szovjet módszereket kíván meghonosítani Keralában. Hemingway szerint az író legfontosabb érzékszerve az orra, amivel megérzi, hogy valahol valami bűzlik. A Deccan Herald e mondata az írói orr számára káprázatosan illatos. Olyan, mondhatni, üde természetességgel keveri össze a fogalmakat, hogy egyvalamit rögtön nyilvánvalóvá tesz: ugyanaz az elnevezés nem feltétlenül ugyanazt a fogalmat takarja Keralában és Európában. A szovjet módszer lényege az, mármint az újságcikk szerint, hogy a főminiszter csak egy központosított tervgazdaság keretein belül véli megoldhatónak India és ezen belül Kerala gazdasági gondjait. Ha viszont így van, toldhatjuk meg rögtön egy kérdéssel a gondolatsort, akkor mitől Kína-barát a Főminiszter? Hiszen a kínai elképzelés egyik sarkalatos pontja éppen az, hogy kellő lelkesedéssel túltehetjük magunkat a gazdasági fejlődés törvényszerűségein. Hogy fér ez össze? És hogy jön mindehhez Mr. Anyhow lelkesedése? Mr. Anyhow saját bevallása szerint liberális értelmiségi, a reformok híve, a lassú forradalomé. Miért hozza lázba a keralai kísérlet? Nincs tisztában a próbálkozás szellemi hátterével?

Gyanítjuk, másról van itt szó. Arról, hogy Mr. Anyhow nagyon is tisztában van a keralai kísérlet lényegével. Azzal, hogy Keralában nem valami fennkölt elmetorna folyik a különféle eszmeáramlatok összebékítésére, hanem a társadalom átalakításának gyakorlati kísérlete, melynek jelentőségét nem eszmei makulátlansága, hanem létezésének ténye adja. Mr. Anyhow aziránt lelkesedik, hogy India egy pontján megmozdult a föld. Fütyül arra, hogy a földmozgatáshoz szükséges szerszámokat egy Eklektika nevű üzemben gyártották.

Példájából okulhatunk mi is. Ha valamit, Keralát aztán igazán tárgyilagos tekintettel kell szemügyre vennünk.

Napszemüvegünkön keresztül. A betonra fehéren zuhog a nap.

A repülőtéren semmi különös. Beton kifutó, a központi épület mint valami családi ház.

Nem tudom, mit vártam. Vörös csillagot az épület homlokzatán? Okos embereket lexikonnal a kezükben? Egy kicsit azért csalódott vagyok. A váróteremben éppúgy, mint eddig mindenütt, a helybeli utazási iroda megbízottja fogad. Társadalomszemléletem iránt nem érdeklődik, ehelyett azt kérdezi meg, hogy jól repültem-e. Köszönöm, kitűnően. Akkor jó, örül neki. Ott, az az Ambassador a kocsim. Ő robogóval jött, a szállodában majd találkozunk.

A szállodában kiderül, hogy a Kerala Travels utazási ügynökség robogó szakembere csak programom technikai részével foglalkozik, szellemiekben a trivandrumi egyetem Public Relations Manager-ére, szép magyar szóval: propagandistájára vagyok utalva. Most tíz óra, a társadalmi kapcsolatok szakembere tizenegyre jön értem. Addig sétálok egyet.

Keralát alapfokon kezdem tanulni. A szálloda kapujában egy riksatulajdonos állja utamat. Közli velem, hogy riksája olcsó és kényelmes, még napellenző is van rajta. Ajánlatát köszönöm, de én gyalog kívánok sétálni. Attól, ami ezután történik, leesik az állam. „Rendben, Sir” – mondja és hátat fordítva nekem visszasétál a riksájához. Ha nem, nem. Ilyet sem tapasztaltam még Indiában. Ez az apróság többet értet meg velem Keralából, mint a Deccan Herald féloldalas cikke.

Az utcakép pedig még ennél is többet. A legenda szerint Trivandrum a Szent Anant Kígyó városa. Szerintem a hónuk alatt könyvet cipelő fiataloké. Trivandrum utcáin az ifjúság és a könyvek közös fesztiválja zajlik. Egy háromszázhatvanöt napig tartó könyvhét. E látványosságnak nyilván prózai okai is vannak: az egyetem környékén sétálok, a diákoknak pedig, meglehet, egész egyszerűen nincs pénzük aktatáskára. Mégis, valami sejtelem motoszkál bennem, hogy nemcsak erről van szó. Madrasban is jártam az egyetem környékén, ott mégsem éreztem a művelődésnek ezt a – nincs rá jobb szó – elragadtatott gyönyörűségét. Mezítlábas gyerekek és mezítlábas kisasszonyok csillogó szemmel, mintha kincset cipelnének a hónuk alatt. Tudatában vannak cselekedetük jelentőségének? Attól csillog úgy a szemük? Nem a könyvek nagy száma gondolkoztat el, hanem az, hogy a Trivandrum utcáin közlekedő fiatalok tisztában látszanak lenni a könyvekbe préselt kultúra sok ezer megatonnás robbanóerejével. Nem tudom, hogy a Deccan Herald a betűkkel vívott forradalmat milyen módszernek tartja, szovjetnek vagy kínainak, nem is érdekel. Megbűvölve iszom magamba a látványt. Most nem talmi jelképet látok, mint Beirutban vagy Brindavanban, a jelenségek felületén cincogó táskarádiót; a könyvolvasás súlyos következményekkel jár, a könyv minden diverzáns közül a legmegátalkodottabb. Lényegi változásnak vagyok a szemtanúja. Kissé emelkedett hangulatú szemtanú, a sarkon délcegen lépek a lejtős úton felém rohanó bicikli elé. Csöngetés, csikorgás, centiken múlik a baleset. Már számon a szó, a pesti, a „hülye, nem tud vigyázni?”, amikor észreveszem, hogy a kerékpár nyergében egy kölyök ül, a csomagtartón pedig madzaggal odakötött könyvhalom púposodik; némán ugrom egyet, balett-táncosnak is becsületére válót. A fiú ezt nem sokra értékeli, ő beinti a nemzetközi jelzést: „Hülye!”, és ezzel el is tűnik a szemem elől. Kissé bambán bámulok utána, olyan nemzetközi jelzés nincs, hogy „könyv a csomagtartón”. Ha valaki így látna, ezzel az elmélyülten ostoba arckifejezéssel, nem hinné, hogy éppen fél perce kötöttem életreszóló barátságot Trivandrummal.

Megfordulok, megyek vissza. Most már följebb is nézek, a kőfalak fölé. Zöld, zöld, zöld. Trivandrum háremében pálmahölgyeket tart a természet. A hölgyek derekát bámulva, odaadó hódolójukként térek vissza a szálloda zúgó jégszekrényébe. A Manager már vár rám.

Csupa lendület, bajuszos fiatalember. Lilába játszó öltönyt, fehér inget, nyakkendőt visel. Született internacionalista. A keralai angolt oxfordi előkelőséggel és amerikai tempóban beszéli. Először csak a mondatai ívét értem, a szavakhoz még hozzá kell szoknom. Két perc alatt kifaggat, hogy mi iránt érdeklődöm, további két perc alatt ismerteti velem a programomat, melyben a Dékán meglátogatásától a tenger megtekintéséig annyi minden szerepel, hogy föl sem igen tudom fogni. Csak bólogatok, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek Mr. Lendület őszintén örül. És mikor indulunk, kérdem én naivul. Hogyhogy mikor? Máris!

Az Egyetemi Könyvtár igazgatói szobájáig meg sem állunk.

– Mr. Orban Magyarországról érkezett – közli Mr. Lendület a könyvtár igazgatójával –, és leghőbb vágya megismerkedni a könyvtár felépítésével.

Kissé zavarban vagyok. Egy évet végeztem a budapesti bölcsészkar könyvtáros szakán, erre az egy évre sem az egyetem, sem én nem vagyunk különösebben büszkék. A könyvtártudományból mindössze két dolog ragadt meg a fejemben, a hildesheimi fraterherrek (ők azért, mert kiválóan énekelhetők egy magyar népdal dallamára: „A hildesheimi fraterherrek, ujujujujujjujj!”), valamint a Dewey-féle decimális katalógus (ez meg azért, mert úgy hangzik, mint egy gyógyíthatatlan betegség, a morbus bibliothecus végső stádiumában bekövetkező önkívületi állapot orvosi neve); a könyvtár iránt csakugyan érdeklődöm, méghozzá szakmailag, csakhogy nem a könyvtárosi, hanem az írói szakma szempontjából, ami nem egészen ugyanaz. Mindazonáltal nem óhajtom cserbenhagyni Mr. Lendületet, megérdeklődöm tehát az igazgatótól, hogy milyen módszer szerint katalogizálják a könyveket. Ezzel egyből kivívom rokonszenvét. Lelkesen magyaráz vagy húsz percig. Én eközben álnokul bólogatok. Annyit értek az egészből, hogy a könyvtár könyvállománya igen tekintélyes és látogatottsága több mint kielégítő. És még valamit. Az igazgató lelkesedése nem csupán szakmai természetű. A könyvekhez éppolyan fegyvertársi viszony fűzi, mint az utcán könyvcsomaggal sétáló diákokat. A közművelődés ügye, mondja, Kerala jövőjének kulcsa.

Elindulunk megtekinteni a könyvtárt. Tiszta, tágas olvasótermek, a hatalmas raktárhelyiségekben vaspolcokon állnak a könyvek. A könyvtár főleg malajalam és angol nyelvű könyveket gyűjt. A malajalam Kerala nyelve. Én természetesen csak az angol nyelvű anyagban tudok tájékozódni; Dickenst, Thackerayt látom a polcon, újabb szerzőt alig, talán másutt tartják őket. A filozófiai anyag nagyobb részét a hindu filozófiát tárgyaló művek teszik ki, az európai eszmevilágot Kant és Hegel, valamint Sartre képviseli, az utóbbi a Lét és Semmi-vel. Eszembe jut, hogy magyar, illetve európai mértékkel mérve Lukács György világhírű. Nevét nem látom a szerzők között, megkérdezem az igazgatót, hogy hallott-e már róla? Az igazgató mélyen fájlalja, de Miszter Lákáksz nevét ez idáig még nem hallotta. Semprun is említi híres regényében, a Nagy utazás-ban. Fájdalom, az igazgató Miszter Szemprán nevét sem hallotta eddig. Persze, vigasztaljuk egymást, más az érdeklődési körünk.

Szálem-mel búcsúzunk a kapuban. Mr. Lendület gyengéden betaszít a kocsiba. Száguldunk ismét, ezúttal Mr. Ayappa Pannikar lakására.

Mr. Pannikar nevét Delhiben hallottam először, Dr. M.-től, amikor kultúrkapcsolatban voltunk egymással. Ennélfogva némileg elfogódottan nézek a találkozás elébe. Sandán megérdeklődöm Mr. Lendülettől, hogy Mr. Pannikar idős és híres író-e? Mr. Lendület, aki ismeri őt, megnyugtat. Mr. Pannikar fiatalember, és vág az esze.

Kérdéseket, hozzám. Olyanokat, hogy a megdöbbenéstől alig kapok levegőt. De tartsunk sorrendet.

Bimbó útnak is hívhatnák azt az utat, ahol eltévedünk. Sehol egy ember. Végül a pálmaözönből kilép egy illető. Mr. Pannikart nem ismeri, de némi útbaigazítással szolgálhat, mert Mr. Lendület visszazökken a kocsiba, és az némi keresgélés után megállapodik egy kapu előtt. Embert itt sem látni. Mr. Lendület azonban már biztos a dolgában. Int, hogy menjek utána. Föl egy terméskőből épült lépcsőn, egy ház teraszára,

– Mr. Pannikar! – kiált bele Mr. Lendület a zöld némaságba.

Meghökkentő eredménnyel. Mr. Pannikar nem jön, jön viszont egy kígyótáncoltató, nyakában egy háromméteres, eleven sinusgörbével. A sinusgörbe a dereka táján pont olyan vastag, mint a kígyótáncoltató nyaka. Egy csavarodás, és a kígyó táncoltatná el gazdájával a kígyóbűvölők halotti táncát. A sinusgörbe azonban békés jószág, csak a nyelve jár ki-be villámsebesen. Kívánom-e, hogy megelevenedjék? Kívánja a nehézség, felelem, bár némileg finomabb fogalmazásban. Mr. Lendület egy pénzdarabot dob a kígyóbűvölőnek, az jobb kezével elengedi a kígyót és elkapja a pénzt, majd meghajol, és nyakában minden idők legjobban megkötött nyakkendőjével távozik a kapu irányában. Elképzelni sem tudom, hogy honnan került elő. Azt sem, hogy hová tűnik el. Egyszerűen fölszívódik a zöld káprázatba. Engem persze, amilyen megátalkodottan parlagi észjárású vagyok, egy fényes nappal elém tűnő jelenés sem tesz a misztika hívévé, sőt. E kísérteties jelenetben épp azt tartom elgondolkoztatónak, hogy a kígyóbűvölés milyen szellemes módja a megélhetésnek, egy kígyóbűvölőnek ugyanis azért is fizetnek, hogy hozza minél közelebb a kígyót, meg azért is, hogy vigye minél távolabb. A kígyóbűvölés gazdasági hátterét illető elgondolásomat azonban már nem tudom Mr. Lendülettel közölni, mert ebben a pillanatban a terasz kőpadlóján halk csoszogással megjelenik egy mezítlábas, szemüveges, szakállas, vékony fiatalember, Mr. Pannikar.

Látogatásomnak szívből örül, fáradjak beljebb. Egy limonádét? Nem, köszönöm. Dehogynem, nagy a meleg, jól fog esni. (Felforralták-e a vizet? Minek forralták volna föl? Majd a nyelvemet beledugom. Csettintek is, hogy mennyire jólesik.) Szóval Magyarországról jöttem. Hát ez nagyszerű! Miket ír most Miszter Vérész, Miszter Tibor, Miszter Éi és Miszter Mandi? Atila Jozef, úgy tudja, meghalt már. Kár érte, igen nagy költő volt.

Nézek, mint egy elakadt villamos.

Mr. Pannikar megérdeklődi, hogy rosszul vagyok-e? Ó, nem, csak a kígyóbűvölő… illetve…

(Marha! Marha! Beleittam a limonádéba. Miket ír Miszter Mandi! A Fiumei Roadon!)

– Elnézést – mondja Mr. Pannikar –, föltehetőleg rosszul ejtettem a neveket.

– Szó sincs róla – nyerem vissza a beszédkészségemet –, csak a meglepetéstől, hogy ismeri őket, elállt a szavam.

– Mi itt Keralában szeretünk olvasni – mondja szerényen Mr. Pannikar.

A magyar írókat különféle angol nyelvű antológiákból ismeri. A költőket a Magyar Írók Szövetségének Arion című kiadványából.

Képességeimhez mérten híven beszámolok a nevezett írók munkásságáról. Mr. Weöres költeményeket ír, Mr. Tibor – Déry álnéven – önéletrajzát írja, Mr. Mándy novellákat publikál. Mr. Éi-ről fogalmam sincs, hogy kicsoda.

Mr. Pannikar leírja egy papírra: h-a-y.

Így már más. Mr. Háy, ha értesüléseim helytállóak, jelenleg Asconában él. Ascona, a félreértések elkerülése végett nem egy magyar falu, ahol Mr. Háy a magyar parasztság életkörülményeit tanulmányozza, hanem egy svájci üdülőhely a Lago Maggiore partján. Arról, hogy Mr. Háy ott mit tanulmányoz, nincsenek értesüléseim.

Mr. Pannikar köszöni az információt. Jó hasznát veszi, mivel ő nemcsak az egyetem Angol Tanszékének tanára, hanem folyóiratszerkesztő is. A folyóiratot a maga és néhány más fiatal író összekuporgatott pénzén jelenteti meg. „A szívük vérével” nyomtatják ki. Külföldi irodalmat is közölnek. Legutóbb Octavio Paz Napköve című költeményét jelentették meg malajalam nyelven. Octavio Paz nagyszerű ember, India kiváló ismerője és nagy barátja. Minden valamirevaló író őszintén fájlalja, hogy Mr. Paznak a mexikói kormány rövidlátása folytán meg kellett válnia nagyköveti tisztségétől. A folyóiratnak különben föltett szándéka folytatni a külföldi írók műveinek közlését. Valamelyik közeli számban szándékoznak megjelentetni József Attila néhány költeményét. Délután, amikor az egyetem Angol Intézetében néhány fiatal íróval fogok eszmét cserélni, a fordítóval is találkozhatok.

Most azonban mennünk kell, Mr. Pannikarnak lesson-ja lesz az egyetemen. Egy irányba tartunk, mi az egyetem Keleti Kutatóintézet és Kézirattár nevű intézményét óhajtjuk meglátogatni, magunkkal visszük hát Mr. Pannikart is. Mr. Pannikar az útra felöltözik, sarut húz, és esernyőt vesz magához. Az esernyő akkora, hogy első pillantásra nehéz eldönteni, melyikük viszi a másikat. Az Angol Intézet kapujában Mr. Pannikar integetve búcsúzik, a délutáni viszontlátásra.

A malajalam kódexeket pálmalevelekre írták. Karcolták helyesebben egy, a rómaiak stilus-ához hasonló, hegyes szerszámmal. Erről és a vezetése alatt álló intézmény föladatköréről az igazgató tájékoztat. Szakállas, szemüveges, ötvenes éveiben járó várkapitánya egy könyvekkel körülbástyázott íróasztalnak. Teázunk, csevegünk, egymás irodalmáról érdeklődünk. A várkapitány civilben költő. A délutáni találkozón, mint lélekben fiatal, ő is részt fog venni. Átmegyünk a kézirattárba, az igazgató belépésekor a munkatársak fölállnak. Az igazgató int, hogy üljenek vissza. Megtekintek néhány pálmalevélkönyvet. A pálmalevelet csíkokra szabdalták, minden levélcsíkon két lyuk található, a rajtuk áthúzott zsineg tartja össze a lapokat. Kapok ajándékba két levéllapot, következő, rájuk karcolt feliratokkal: OTORBAN és ORIENTAL RESEA RCHINSTITUTEANDMANU SCRIPTSLIBRARY WISH YOU (egy kivakart betű) HAPPY. A jókívánságot hálásan köszönöm, hasonló jókat kívánok én is. Az igazgató a kocsiig kísér, szálem-mel búcsúzunk.

Ebéd.

Ebéd után Mr. Lendület ismét magával ragad. Először a Dékán hivatalába, tisztelgő látogatásra, majd a Kovalam Partra, Trivandrum fürdőhelyére. Utóbbi mintegy húsz kilométerre van a várostól, az út a pálmák bokája körül kanyarog. Öt kilométer után a pálma éppolyan fa, mint a többi: zöld levelű. Beszélgetni kezdünk.

– Kérdeznék valamit – fordulok a kocsi hátsó ülésén Mr. Lendület felé –, ha volna olyan szíves válaszolni.

Mr. Lendület széles mozdulattal biztat a kérdezésre. Ezért van velem, ez az állása.

– Arra szeretnék választ kapni, hogy miért ismer Mr. Pannikar magyar írókat.

– Nem egészen értem a kérdését.

– Gondoltam. Rögtön megmagyarázom. Annyit én is értek a dologból, hogy Mr. Pannikar érdeklődő ember, tehát olvas. Még magyar írókat is, ha angolul hozzájuk fér. Azt pedig nem tartom többnek egyszerű véletlennél, hogy Mr. Pannikar olyan író iránt is érdeklődött, akivel néhány évvel ezelőtt a hazai folyóiratok többsége még úgy levelezett, hogy „világa szűk, írjon másról!”, és akinek írói jelentősége csak a legutóbbi időben került a kellő megvilágításba. Ilyesmi megeshet, az irodalom rejtélyes hajszálcsöveken terjed. Csakhogy velem ez a véletlen itt esett meg, Trivandrumban, India déli csücskében, a világ végén, és nem a fővárosban, Delhiben vagy más olyan helyen, ahol az érdeklődő könnyebben juthat az efféle különös ismeretek birtokába, és épp ez az, ami gondolkodóba ejt. Azt, hogy az egyetemi könyvtár igazgatója nem ismer két Európában közismertnek számító nevet, eddigi indiai tapasztalataim alapján természetesnek vettem; más-más áramkörbe kapcsolódunk. Mr. Pannikar érdeklődése viszont megrendít ebben a meggyőződésemben. Magyarország kis ország Európa közepén. Mr. Pannikar indiai. Mr. Pannikar föltehetőleg soha nem fog ellátogatni Magyarországra. Miért olvas Mr. Pannikar magyar írókat?

– Ön cselez – mutat a lényegre Mr. Lendület –, önt nem Mr. Pannikar érdekli. Ön azt kérdezi, mi történik Keralában?

– Ha már így leleplezett, bevallom, ez iránt érdeklődöm.

– Well – vesz egy mély lélegzetet Mr. Lendület –, hát ide figyeljen!

Csupa fül vagyok.

Indiát szellemes hasonlattal olyan zsákhoz szokás hasonlítani, melynek északon van a szája. E nyíláson át a történelem különféle népeket tömködött a zsákba, honnét azután ki nem szabadulhattak, lévén a zsák alja két tengerrel és egy óceánnal beszegve. Indiát – egészen az angolok megjelenéséig – mindig Észak felől fenyegette a meghódíttatás veszélye. A hódítók sorában az angolok voltak az elsők, akik a tenger felől érkeztek Indiába. Illetve csak a sikeres hódítók sorában, mert az angolokat jó néhány évvel megelőzte egy másik hajósnép, a portugál. Vasco de Gama 1498-ban kötött ki Dél-India egyik kikötőjében. Az ő nyomában a portugálok seregestül kezdtek özönleni Indiába. Az ő beözönlésük azonban jóval kevesebb sikert hozott, mint századokkal később az angoloké. A portugálok megvetették lábukat a tengerparton, és föltehetőleg úgy okoskodtak, hogy ott is találnak annyi értéket, amennyivel a zsebüket megtölthetik. A portugál hódításnak nincs maradandó nyoma India történetében. Nincs, ha Indiát mint egészet tekintjük. Mert Keralára nézve már nem mondhatjuk el ugyanezt. Vasco de Gama ugyanis Kerala egyik kikötővárosában vetett horgonyt, Calicutban, mely ma a Kozhikode nevet viseli, és tőlünk mintegy négyszáz kilométerre található, északi irányban. Ne gondoljak arra, int Mr. Lendület, hogy szerinte Vasco de Gama a kultúra világosságát hozta el Keralába. Erről, hogy finoman fejezze ki magát, megvan a maga véleménye. Vasco de Gama kalandoroknak és kereskedőknek mutatta az utat, akik meggazdagodni jöttek ide, és akik csak mellékesen, mintegy a maguk mentségére foglalkoztak azzal, hogy meghonosítsák a kereszténységet Keralában. Azt se higgyem tehát, hogy Kerala szellemét a portugálok keresztényi mivolta világosította volna meg isteni világossággal. Másról van itt szó. Arról, hogy Vasco de Gama nem az első hajós volt, aki kikötött Keralában. Arról, hogy Kerala olyan hely, ahol ki szokás kötni. Keralában először a kínaiak kötöttek ki, majd – még a bibliai időkben – a zsidók; Vasco de Gama a legjobb esetben is csak harmadik lehet a sorban. A kínaiak csak kereskedni jöttek, megkötve üzleteiket, továbbvitorláztak. A zsidók közül számosan már le is telepedtek, hitközséget alapítottak. Vasco de Gama és nyomában a portugálok ebbe a sokféle hatást magába szívott Keralába plántálták el a keresztényi magvat, ahol az úgy kelt ki, úgy növekedett, mint egy palánta a sok között. Keralában ma négy vallás él egymás mellett: a hindu, az iszlám, a keresztény és a zsidó hit. Épp elég sok ahhoz, hogy akármelyik követője észrevegye: mind a négy felekezet követői keralaiak. Ez a lényeg. India, a nagy zsák a maga zárt mivoltában eszményi bunkere a vakbuzgóságnak, az elfogultságnak, a bezárkózásnak. Kerala a lyuk a zsákon. Jelképe annak, hogy India közlekedni is tud a világgal. Ő, csapódik felém Mr. Lendület, jól fizetett újságíró volt Bombayben. Otthagyta a jó fizetést, hazajött Keralába, hogy sokkal kevesebb pénzért segítsen egy lehetőség valóra váltásában. A lyuk tágításában.

– Ön az előbb azt kérdezte tőlem, hogy miért olvas Mr. Pannikar magyar írókat? Hadd válaszoljak önnek a saját modorában. Mr. Pannikar azért olvas magyar írókat, mert Keralában először a kínaiak kötöttek ki, azután a zsidók és végül a portugálok. Meg van elégedve a válasszal?

– Tökéletesen.

Mr. Lendület mosolyog. Én is mosolygok. Kezdünk rokonszenvezni egymással. Egy darabig némán bámuljuk a pálmák bokáját. Majd:

– Ön kommunista? – bújik ki belőlem ismét az intellektuális bulldog.

– Nem. Semmilyen pártnak nem vagyok a tagja. Szabad értelmiségi vagyok, keralai.

– Mi a véleménye arról, hogy az önök Főminisztere egy újságcikk szerint, amit idefelé a repülőn olvastam, szovjet módszereket kíván meghonosítani Keralában?

– Az, hogy az újságcikk szerzője hülye. Fogalma sincs a lényegről. Ez a szokásos liberális blöff, a szovjet módszerekkel. A lényeg az, amit az imént mondtam önnek. Kerala egyenlő egy lehetőséggel.

– De mégis, hogy van ez? Önnek nem okoz problémát, hogy olyan kormányt támogat, melynek élén egy kommunista Főminiszter áll? Olyan ember, aki adott esetben nem hajlandó szentnek és sérthetetlennek tekinteni az ön értelmiségi szabadságát?

– Nézze, Keralában cselekedni kell. Élni a lehetőséggel. Ha ezzel a lehetőséggel a Központi Kormány vagy, mit mondjak önnek, a Rockefeller Alapítvány óhajtana élni, akkor én a Központi Kormányt vagy a Rockefeller Alapítványt támogatnám. A tények viszont azt mutatják, hogy Kerala lehetőségeivel nem az előbbi intézmények, hanem a helyi kormányzat vetett számot. Ezért én ezt a kormányt támogatom, méghozzá teljes meggyőződéssel, bárki is álljon az élén.

Föltűnik a Kovalam Part. Az Arab-tenger lustán és sárgán szuszog. Időnként belenyal a homokba, mintha álmában tenné. Egy halom kókuszdió előtt állunk meg. Mr. Lendület kiugrik a kocsiból, és mielőtt le tudnám beszélni róla, fölvágat egyet a kemény gyümölcsök közül. Biztat, kóstoljam meg a levét. Magyarázkodom, szerencsétlenkedem, a csemegét végül Mr. Lendület fogyasztja el. A helyzet feszélyezettségét enyhítendő megjegyzem, hogy milyen nagyszerű ez a tengerpart, némi beruházással nemzetközi üdülőhellyé lehetne fejleszteni, valóságos valutabányává.

Mr. Lendület morog valamit. Csönd. Nézzük a tengert.

– Mondja – szólal meg egyszerre –, maga mégis Európából jött, maga szerint sikerülhet ez?

– Hogyne, ha tudnak annyi pénzt szerezni, hogy fölépítsenek itt néhány szállodát.

– Nem erre gondolok – mondja Mr. Lendület továbbra is a tengert bámulva –, ez az egész, ez a Kerala, India, ez az egész őrültség? Van ennek valami értelme?

Ostobaság, tudom, de elszorul a torkom. Mr. Lendület most az, aki valójában: huszonhét éves, nálam majdnem hat évvel fiatalabb, azért olyan férfiasan kackiás a bajusza, és nem indiai vagy csak mellékesen az, a föld fia ő is, mint én, ahogy búcsúzóban a fiatalság így-úgy gondtalan első éveitől a tengert bámulja, a felelősséget, a semmit, teli reménnyel, elszántsággal, tisztességgel és kétségbeeséssel; ha lenne mód arra, hogy a halálosan fontos dolgokat közölni tudjuk egymással, most átölelném a vállát. Így csak nézem, ahogy ott áll és bámulja a tengert. Most látom csak, lilába játszó nadrágja alját megtoldották egy, az öltöny anyagából való csíkkal, ingének kézelőjén egy kimoshatatlan, barna folt díszeleg, a cipője sarka ferde. Rekedt vagyok, alig tudok megszólalni.

– Sikerülni fog, én Európából jöttem, nekem elhiheti.

Mintha mi sem történt volna, csevegve utazunk vissza Trivandrumba.

Bele az őrület kellős közepébe. A tanszékvezető egyetemi tanárok, úgy látszik, a világ minden pontján egyformák. Az Angol Intézetben, tudomásom szerint, fiatal írókkal kell találkoznom. Természetesen, ha már az intézetben tartózkodom, a tanszékvezetőnél is illik tisztelegnem. A Professzor Úr hivatalos méltósággal fogad, megérdeklődi, mivel foglalkozom, kiket fordítottam. Megkér, hogy írjam föl egy cédulára a nevemet, nehogy rosszul ejtse. Átadom a névjegyemet. Ó, ez igazán kitűnő. Mehetünk is.

Egy terembe, ahol szerény számításom szerint legalább százhatvanan ülnek. Nem tudom, miért éppen százhatvanan, rémületemben ez a szám jut eszembe. Az Angol Tanszék tanári kara és valamennyi diákja. Amikor megjelenek, halk zúgás: itt van, itt van! Szörnyű sejtés rabja vagyok. Okkal. A Professzor fölvezet egy emelvényre, leültet, majd megkezdi megnyitó beszédét. Mr. Orban, a távoli Magyarország híres költője ellátogatott a mi szerény intézetünkbe. Tiszteljük meg Mr. Orbant azzal, hogy előadása közben nem zajongunk. Ezennel tehát fölkérem vendégünket, a nagy tehetségű magyar költőt, hogy tartsa meg előadását. Ezzel leül. Kezében a névjegyemmel, a gyilkos. Fejemben az abszolút üresség. Majd egy szó, az is magyarul: atyaúristen. Majd ez: meg fognak verni, le fognak köpdösni. Mert szélhámos vagyok, nem tudok angolul, magyarul, sehogyan.

Nincs mese, föl kell állnom. Valakinek föl kell állnia. Félálomban mozdulok, lenézek a közönségre. A tabi kultúrház nagyterme, ahol a mozielőadásokat is tartják, zsúfolásig megtelt. Elöl, a színpad szélén valaki éppen az üdvözlő szónoklatot tartja. Szeretettel üdvözlöm a körünkben megjelent Darvas Józsefet, a Magyar Írók Szövetségének elnökét (taps), Tatay Sándor József Attila-díjas írót (taps), és a társaságunkban levő Horváth Ottó költőt (gyér taps, a taps után Tatay hangja: „Orbán az, te!” – mire a szónok: – „Kicsoda?” – Tatay: „Ez itt, ni!” – Szónok: „De költő?” – Tatay: – „Költő.”), helyesbítek, Orbán Ottó költőt, akiket mindannyian jól ismerünk és szeretünk, és felkérjük őket, hogy tartsák meg ünnepi író-olvasó találkozójukat! Nagy csönd, a tabi közönség feszült figyelme, a teli széksorok. „Hölgyeim és uraim – mondja valaki a feszülten figyelő tabi közönségnek az én hangomon, angolul, a tabi kultúrházban, ahol a mozielőadásokat tartják –, Hölgyeim és uraim, attól tartok, hogy mi mindannyian egy félreértés áldozatai vagyunk.”

Gazdagabb vagyok egy életre szóló fölismeréssel. Válságos helyzetekben az ember tud angolul. Válságos helyzetekben az ember Szenczi és Országh professzor tudását egyesíti magában. Válságos helyzetekben az ember maga az Angol–Magyar Nagyszótár.

Ömlik belőlem a szó. Én nem készültem előadásra, én arra készültem, hogy itt néhány fiatal íróval fogok találkozni, akiket ki fogok faggatni Kerala problémáiról. Most azonban, hogy ilyen szépen összejöttünk, cseréljünk szerepet, fogjanak önök vallatóra engem, önök, akik elsöprő többségben vannak, olyannyira, hogy ezzel át is adom a szót önöknek, kérdezzenek, amiről akarnak, én legjobb tudásom szerint igyekszem majd válaszolni.

Csönd. A történelmi pillanatoké. Trivandrumban meghívott közönség előtt föltalálták az író-olvasó találkozót.

Elsöprő sikerrel. Az első bátortalan kérdés után megindul a kérdések özöne. Miről írnak a magyar írók? Van-e Magyarországon szabadság? Magyarországon is mezítláb járnak az emberek? Igaz-e, hogy a kolhozokban csajkarendszer van? Vannak-e Magyarországon templomok? Szabad-e magyar íróknak szerelmes verseket írni? Miért írok én csak politikai verseket? Kell-e engedélyt kérni egy magyar író művének megjelentetéséhez a szovjet csapatok főparancsnokától? Kiadunk-e külföldi írókat? Igaz-e, hogy nálunk üldözik a vallást? Mennyi a magyar munkás átlagkeresete? Van-e Magyarországon magántulajdon? Van-e Magyarországon éhínség? Hol van Magyarország? Milyen érzés volt átélni a világháborút? Az angolok ellen harcoltunk-e vagy mellettük? Mi az, hogy tervgazdaság? Ismerünk-e valamit az indiai irodalomból? Hiszünk-e Istenben? Mi az, hogy a gazdasági irányítás reformja? Magyarországon a költők közgazdászok is? Hány kötetem jelent meg eddig? Lesz-e háború?

Karok erdeje a levegőben. Kipirult arcok, csillogó szemek. A kérdezők zöme húsz év körüli. Fogalmuk sincs arról, hogy kérdéseik egy részét a világ más pontjain az úgynevezett rázós kérdések között tartják számon. Sejtelmük sincs róla, hogy milyen kérdés az, amelyik ráz. Kíváncsiak, érdeklődnek. Válaszaimért hálásak. Bólogatnak, nevetnek, olykor meg is tapsolnak.

A Professzor feláll, a karok lehanyatlanak. Köszönjük Mr. Orbannak, a kiváló magyar költőnek, hogy értékes idejéből ilyen sokat pazarolt ránk. Az órámra pillantok. Két és fél órán át válaszoltam a kérdésekre. Kézfogás, taps, lelépünk az emelvényről.

Mik a benyomásaim, érdeklődik Mr. Lendület. A legjobbak, felelem, legföljebb azon lepődtem meg egy kissé, hogy egy kommunizmussal állítólag velejéig megfertőzött állam fővárosában ilyen kérdéseket tesznek föl a diákok. Ne csodálkozzam, magyarázza, az Angol Tanszéken vagyunk, itt igen erős az angol befolyás. Mintegy válaszul Mr. Lendület megállapítására egy csoport diák fog körbe, a verseim kéziratát kívánják megszerezni tőlem. A politikai verseimét, hogy megjelentessék őket a Tanszék maguk szerkesztette folyóiratában. Annak az intézménynek a folyóiratában, ahol igen erős az angol befolyás. Kerala mintha csak ingerkedne velem, hogy tessék, próbáljam meg egy szóval jellemezni. Komplikált világban élünk, mondom Mr. Lendületnek. Egyetérthet velem, mert hátulról jól megtaszít, hogy szálljak be már az autóba.

Mr. Pannikar is beszáll, utána az esernyője is. Meg egy szőrmók fiatalember, aki a megszólalásig hasonlít Sára Sándorra. Ő kívánja József Attila verseit malajalamra fordítani. Elkísérnek a szállodába. Van még egy példányom a Quarterlyből, benne egy csokorra való magyar vers angolul, azt szándékozom nekik ajándékozni.

Útközben váratlanul megállunk. Mr. Lendület kiugrik a kocsiból és eltűnik. Tíz perc múlva tér vissza, közli, hogy holnap délelőtt a szállodában meg fog látogatni a Left Party, a Kína-barát kommunista párt egyik személyisége. Ismertetni fogja velem a maga és pártja nézeteit. Köszönöm, érdeklődve várom a találkozást.

Minden jót, búcsúzom a szálló kapujában Mr. Lendülettől. Végérvényesen, holnap ő már mást kalauzol. Behuppan a kocsiba, enyhe motorzúgással suhan ki az életemből. Vendégeimet a szobámba invitálom.

Mr. Pannikar megajándékoz az általa szerkesztett folyóirat példányával. „Orbán költőnek a Szerkesztő” – írja bele ajánlásul. Ez, sajnos, nem több udvariassági gesztusnál. A malajalam írás hieroglifáit nem én fogom megfejteni. Az egész folyóiratból csak a hirdetéseket tudom elolvasni, azok angolul vannak. „Mi a név?” – kérdezi az egyik, az, amelyiknek felső felén Shakespeare néz ihletett arccal a levegőbe, kezében toll, előtte fóliánsok. „A név nem pusztán azonosítási címke – a név a társaság tekintélye!” Az ALIND nevű társaságé, India legnagyobb esőcsatornákat és alumíniumtartozékokat gyártó cégéé.

A Quarterlyvel könnyebben boldogulunk. Kereszttel megjelölöm a jó költők jó verseit. Maradjon a mi hármunk titka, hogy kinek melyik versét. Félórát beszélgetünk még, főleg József Attiláról. Búcsúzunk. Én, szálem-mel.

– Odanézzenek – mondja Mr. Pannikar –, megtanult szálem-mel köszönni. Hanem idefigyeljen, ha szálem-mel köszön, tegye le a cigarettát a kezéből. Ha már mindenáron valamilyen otrombaságot akar csinálni, lépjen inkább a lábamra.

Nevetünk, én egy kicsit hangosabban a kelleténél. Kezet nyújtok, kezet rázunk. Az esernyő kézen fogja Mr. Pannikart, és gyengéden elvezeti. A szakállas fél lépéssel lemaradva követi őket. Egész nap egy csepp eső nem sok, annyi sem esett.

Az étteremben a pincérek sarut viselnek. Nemcsak a főpincérek, mindegyik. Ez valami kommunista beütés lehet, „szovjet ötlet”, ahogy a Deccan Herald mondaná. Mindazonáltal ez csak felületi jelenség. Az éttermi kiszolgálásra a hanyatló kapitalizmus stílusa nyomja rá a bélyegét. A vendéglátás gyors és udvarias, a pincérnek nem kell integetni. A pincér tudatilag még fejletlen, odafigyel a vendégre. Negyedóra alatt megvacsorázom.

Álmomban Mr. Mándy kapura szúr egy hátulról előreívelt labdát. Mr. Pannikar elvetődve tisztáz.

– Így könnyű – morog bosszúsan Csempe-Pempe –, esernyővel…