Látogatás az öreg hölgynél

Nem Güllenben, Maduraiban.

A Madura Club étkezőjében, ahová vacsorázni indulok. Az étkező az emeleten van, az emeletre a kertből lehet följutni, egy nyitott betonlépcsőn. Az étkező egyben társalgó is, a terem közepét két nagyméretű, négyzet alakú asztal foglalja el, a terem végében hat-nyolc fotel, két kanapé és két dohányzóasztal áll. A mennyezeten lustán forog a ventillátor. Az ebédet egyedül költöttem el a bálterem nagyságú helyiségben, most viszont, ahogy belépek az ajtón, egy ősz hajú hölgyet látok az egyik kanapén. Fejét a kanapé karfájának támasztva olvas.

– Good afternoon, Madam – köszöntöm, mivel több háborús árva társaságában első osztályú nevelésben részesültem a Jó Pásztorról elnevezett zugligeti gyermekotthonban.

– Good afternoon – visszhangozza, és fölpillant a könyvből.

A két asztalon három személy részére terítettek. Az első asztalon két, a másodikon egy teríték van. A magányos teríték felé indulok, mivel én tudom magamról, hogy egyedül vagyok, következésképp a hölgy az, aki nincs egyedül. A hölgy erre hűvös nyugalommal megszólal:

– I think that’s my place.

– Oh, I’m sorry.

Az ügyet a lovagiasság szabályai szerint elrendeztük. Leülök a két teríték közül az egyikhez, várom a pincért. A pincér lassított filmen közeleg, félálomban. Leteszi a levesestányért, megfordul, mázsás súllyal a vállán visszavánszorog a konyhába. Csönd, csak a kanalam csörren olykor. Éppen végzek a levessel, amikor a hölgy – pici, töpörödött öregasszony, most látom csak, a vállamig sem ér – föláll, becsukja a könyvet, és egy vezénylő őrmester hangján elkiáltja magát:

– Alexander!!!

A lassított film hirtelen megugrik, az orsó őrületes sebességgel kezd pörögni. Alexander, a pincér mezítlábas fecskeként kirepül a konyhából.

– Yes, M’am.

– Hozhatja a vacsorát.

Alexander ide-oda villan, a hölgy még le sem ül, a leves már az asztalon gőzölög. Ismét csönd, de most már ketten zörgünk az evőeszközzel. A hölgy végez a levessel, rám néz, egy pillantással fölmér, megszólít:

 

 

– Ön milyen nemzetiségű?

– Magyar vagyok, Madam.

– De mi az ország neve, ahonnan jött?

– Magyarország.

– Különös, még nem hallottam erről az országról, merrefelé van ez?

– Európában, Európa közepén.

– Szóval a Balkánon.

– Nem egészen, fölötte egy kicsit.

– Szóval fölötte, érdekes. És milyen ország ez, nagy vagy kicsi?

– Inkább kicsi, mint nagy, Madam. Olyan se-kicsi-se-nagy, közepes.

– Érdekes; tudja, mit, üljön át az én asztalomhoz, akkor legalább nem kell kiabálnunk.

– Köszönöm a meghívást, Madam.

– Látja, így sokkal kényelmesebb. És most mondja, hogy kerül maga Maduraiba?

– Egy kulturális csereegyezmény révén. Az egyszerűség kedvéért úgy is mondhatnám, hogy az indiai kormány vendége vagyok.

– Miért, mi a maga foglalkozása, hogy magát csak úgy meghívják ide?

– Író vagyok.

– És minek köszönheti a meghívást? Dolgozik maga valamit ezeknek az indiaiaknak?

– Nem éppen. Vagy legalábbis nem a szó eredeti értelmében. Engem azért hívtak meg Indiába, hogy lássam az országot, hírt vigyek róla, egyszóval afféle tapasztalatszerzésre.

– Ez szép. De honnan volt magának annyi pénze, hogy ideutazzon? Maga talán valami gazdag író? Miket ír maga, színdarabokat?

– Nem, főleg verseket. És nem mondhatnám, hogy gazdag vagyok, ezzel erősen túloznék.

– Hát akkor hogy kerül ide?

– Az utazás költségeit nem én viselem, Madam. Mondtam, én itt vendég vagyok, minden költségemet fedezik.

– Ez fantasztikus! Ezek látják magát vendégül? Ezeknek van erre pénze? Írókat meghívni? Amikor ki sem látszanak a nyomorúságból?

– Félreérti a helyzetet, asszonyom. A dolog nem úgy áll, hogy mindenért az indiaiak fizetnek. A két ország, India és Magyarország, kulturális csereegyezményt kötött egymással, az egyezmény keretében mindkét fél küld és fogad látogatókat, a költségeket pedig megosztják. E kölcsönösség eredményeként ülök én most az ön asztalánál.

– Eszerint a maguk kormányának sok pénze van.

– Ezt megint csak nem mondhatnám. Magyarország Európa szegényebb feléhez tartozik.

– Na látja, most már végképp nem értem az egészet. Ezek itt koldusok; maguk, ahogy mondja, szintén szegények. És akkor meghívogatják egymást. Mire való ez? Őszintén megmondom, nem értem a maguk kormányát. Ezektől itt minden kitelik, de maguk azért mégiscsak európaiak. Egyáltalán, miféle kormány az a maguké? Miféle rendszer van ott maguknál? Várjon, kérem, egy percig a válasszal, ez a pincér már megint elaludt.

– Alexander!!!

– Yes, M’am.

– Hozhatja a rántott sajtot.

– Yes, M’am.

– Elnézést, folytathatjuk. Szóval miféle kormány az a maguké?

– Kommunista.

– Ah, értem. Szóval ezért van a maguk kormánya olyan jóban ezekkel. Mert a maguk kormánya szerint ez most egy független ország.

– Fejlődő, nálunk úgy mondják.

– Fejlődő! Ez! Tudja, mi itt a fejlődés? Az, hogy most szabadon eshetnek egymás torkának; mi legalább rendet tartottunk. Na, mindegy. Szóval maguk azért vannak jóban, mert maguk két fejlődő ország.

– Nagyjából így van.

– Na és maguk most hol tartanak a fejlődésükben? Egyáltalán mi az, hogy a maguk kormánya kommunista? Azért még maguk is valamilyen államformában élnek, vagy nem? Van például maguknak királya?

– Királyunk az nincs. Köztársaságban élünk.

– És abban mijük van, Elnökük?

– Elnöki Tanácsunk van, annak Elnöke viseli jogilag az ország legmagasabb méltóságát. Van továbbá Minisztertanácsunk és természetesen miniszterelnökünk is. De gyakorlatilag a párt első titkárát tekintik az ország első emberének.

– Milyen pártét?

– A Magyar Szocialista Munkáspártét, ez a kommunista párt hivatalos neve.

– A kommunista párton kívül még milyen pártjaik vannak?

– Semmilyen, ez az egy párt van.

– Fantasztikus! Maga persze párttag.

– Nem vagyok párttag.

– És mégis ideküldték.

– Mégis.

– Ezt nem egészen értem. Magát talán nem azért küldték ide, hogy propagandát csináljon a maguk kommunizmusának?

– Meg kell mondanom önnek, asszonyom, hogy velem senki sem közölte ilyen irányú szándékát. Velem mindössze annyit közöltek, hogy íróként küldenek ki Indiába, tartsam tehát nyitva a szememet. Ez igen szerény kívánság, ráadásul olyan, amelyik tökéletesen egybevág az én legszemélyesebb szándékaimmal, következésképp kétszeresen is érdekem, hogy megfeleljek neki. Mondanék azonban önnek még valamit. Ha történetesen közölték volna velem azt, amit nem közöltek, én akkor sem igen tudnék megfelelni e kívánalomnak. Sőt, önnek bevallom, nem is nagyon állna szándékomban ilyesmire törekedni, még akkor sem, ha ezzel magamra vonnám bizonyos hivatalos tényezők neheztelését. Azért nem, mivel az a meggyőződésem, hogy az én szerény népszerűsítő képességeim nem állnak arányban annak a hatalmas propagandagépezetnek a teljesítőképességével, amit India üzemeltet a társadalmi egyenlőség eszméjének népszerűsítése érdekében. Azáltal, hogy így él, hogy ilyen kendőzetlenül mutogatja sebeit. Egy eszme nem propagandakiadványok útján vagy titkos ügynökök munkája révén terjed, vagy van rá igény, vagy nincs; ha viszont igény van rá, akkor a földből is kisarjad, megterem szinte magától; növekedését, elterjedését lehet gátolni vagy segíteni, csak egyet nem lehet, létezéséért különféle rejtélyes hatalmak aknamunkáját okolni. Ez túl kényelmes álláspont. Az ok mindig helyi és valóságos. A társadalmi egyenlőség eszméjének bölcsője Nyugat-Európában ringott, világfelfordulást ez az eszme mégsem ott okozott, hanem valamivel keletebbre, ahol a tűrhetetlen közállapotok szinte megtermették a forradalmat. A gondolat, aminek ön szerint én utazó ügynöke vagyok, hogy a hasonlatnál maradjak, nem több afféle műtrágyánál. Gyorsítja a növekedést, ennyiben igen hatásos, de a földművelés legfőbb kelléke mégiscsak a termőföld. Ilyen termőföldnek látom én Indiát. Ezt a termőföldet viszont túlságos bőséggel trágyázza a nyomorúság ahhoz, hogy megműveléséhez bárki az én segítségemet igényelné. Szerény véleményem szerint nem a kommunizmus akarja meghódítani magának Ázsiát, Ázsia, annak legalábbis mozgásba jött része akarja meghódítani magának a kommunizmust, mivel a jelen pillanatban ez az egyedüli eszköz, melynek használatától gyors és alapvető változást remélhet. A két dolog lényegileg különbözik; az előbbinek, ha van ilyen törekvés, világpolitikai jelentősége van, az utóbbinak világtörténelmi. Épp ezért még egy vallomással tartozom önnek. Meg kell mondanom önnek, nagy szerencsének tartom, hogy a véletlen jóvoltából ellátogathattam Indiába. Mi Európában, úgy értem, Európának azon a részén, ahová én is tartozom, néhány évtized óta a megvalósítás kínjait éljük, nem mondhatnám, hogy mindig fölemelő kínokat, néha egyenesen kibírhatatlannak tetszőket. Ez pedig nem tesz jót a szemmértékünknek. Hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy tegyük föl a kérdést: mi ennyi meg ennyi áldozattal elértünk valamit, Svájc meg áldozatok nélkül jóval többre vitte. Ami nemcsak összehasonlításnak rossz, történelemszemléletnek is. Ez a történelemszemlélet ugyanis szem elől téveszt valamit, nem kevesebbet, mint korunk rejtett lényegét. Azt, hogy századunkban egy új százéves háború folyik, egy titkos, de annál kiterjedtebb és veszélyesebb világháború. Ezt a háborút a föld nyomorgó fele üzente a föld jólétben élő felének, méghozzá nem is most, hanem a század elején, akkor, amikor a sokat és jogtalanul szidott technika először tette a földet egy lendülettel körüljárhatóvá, és ezáltal először tárta föl teljes mélységében azt a tűrhetetlen megosztottságot, amit nem menthetünk át a következő századba, mert ha át kívánnánk menteni, nem lenne következő század. Arra, hogy Svájc és India egyugyanannak a dolognak két oldala, először a mi korunk döbbent rá, és ez, szerintem, nem kisebb horderejű felismerés, mint Einstein relativitáselmélete. India ezt tudatosította bennem, ezért el nem múló hálával tartozom neki. Még sohasem éreztem át ilyen tisztán értelmiségi voltom, hogy is mondjam, gyönyörű képtelenségét, hogy az egyik oldalról nézve a szűkös lehetőségek foglyaként, tetemes mennyiségű szenvedés tanújaként és részeseként, olyan emberként, aki nem cserél kétévenként gépkocsit, mert jó, ha egyszer az életben vesz egyet, a másik oldalról nézve viszont fehéringes, napszemüveges, gazdag magyarként, aki naponta ágyban alszik, lakásban lakik és többször étkezik, ott állok, a frontvonalnak ugyanazon az oldalán, ahol India nyomorultjai. Azért, asszonyom, hogy ön e nagy küzdelem James Bondjának nézett, fogadja őszinte köszönetemet.

– Nahát, maga aztán jó kis előadást kanyarított itt nekem az eszméről meg James Bondról. De most már legalább tudom, hogy minek küldték ide magát. Előadást tartani. Mondhatom, egész csinos előadást tartott. Mindazonáltal egy kicsit ködös nekem ez az egész, ha jól értem, a lényege az, hogy maga szerint ezek az indiaiak képesek fölfogni valamit a saját eszükkel, az eszmét, ahogy maga mondaná.

– Megvallom, Madam, volt benne valami ilyesmi is.

– Maga, fiatalember, naiv.

– Ezt bóknak fogom föl, Madam. Harminckét éves vagyok és költő. Mi más legyek, ha nem naiv fiatalember?

– Mintha a fiamat hallanám Londonban. Egészen úgy beszél, mint ő. Különben, ha már szóba hoztam a fiamat, megmondhatom, hogy azért szólítottam meg magát, mert olyan mackósan hajolt meg, amikor elnézést kért, hogy majdnem leült a helyemre. A fiam is így hajol meg. És magát éppolyan kevéssé értem, mint őt. Mi a véleménye a rántott sajtról, szereti? Szívesen megfelezném magával.

– Köszönöm a kedvességét, Madam. A rántott sajtot szeretem, de a vacsorával tökéletesen jóllaktam. Ebben a melegben nem tudok többet enni.

– Kár, szívesen megosztottam volna magával. Higgye el, akárkinek nem kínálnám. Van itt magának valami elvbarátja, egy orosz, annak semmi esetre sem ajánlanám föl. Idecipeli az indiai barátait, azok meg itt ordítoznak az ajtóm előtt. Ezek az indiaiak egyszerűen nem képesek társalogni, ezek csak üvölteni tudnak. De én megmondtam ennek az orosznak, meg én, hogy ez, kérem, egy klub, és én be fogok írni a klub vendégkönyvébe, hogy maga idehozza az indiai barátait, és azok itt üvöltöznek az ajtóm előtt, és akkor megnézheti magát és a barátait. Ez a klub, kérem, nem lett független, ez még ma is egy angol klub, és egy angol klubnak megvannak a maga szabályai. Persze maga orosz, mondtam a maga elvbarátjának, mit ért maga ahhoz, hogy egy angol klubnak szabályai vannak. Erre aztán nem tudott mit mondani. De továbbra is idehozza az indiai barátait. Ehhez mit szól? Ez a maguk kommunizmusa, hogy egész India itt üvöltözik az ajtóm előtt?

– Érik az embert ilyen inzultusok, Madam. Főként Indiában. Indiával ugyanis az a rettenetesen nagy baj, hogy nagyon sok indiai él ott.

– Már megint úgy beszél, mint a fiam. Az is mindig ilyeneket mond. Maguk már ezeknek a barátai.

– Bocsásson meg, Madam, hogy egy túlzottan személyes jellegű kérdést teszek föl önnek. Úgy veszem észre, hogy önt nagyon kihozzák a sodrából az indiaiak. Miért ide jött akkor turistaútra? Miért nem valami önnek jobban megfelelő helyre?

– Turistaútra, azt mondja? Nem, fiatalember, én itt élek, Maduraiban. Éppen hatvannyolc éve vagyok madurai lakos. Én itt születtem, én ebbe a földbe temettem el a férjem, és magam is ide fogok temetkezni. A gyermekeim megszöktek, és most hívnak, hogy költözzem hozzájuk, Londonba. Van eszemben. Évente meglátogatom őket, velük töltök egy hónapot, de utána visszajövök. Én madurai vagyok, nem londoni. Engem Angol India nevelt, és én nem tagadom meg azt, aki fölnevelt. A gyermekeim megszökhetnek, én nem szököm meg. Én Angol India vagyok, ha Angol India többé nincs is. Ne gondoljon azért őrültnek. Nézzen rám, láthatja, már nem tart sokáig. Velem együtt majd elmúlik ez az egész lázálom. Az unokáim már londoniak, és azt hiszik, hogy Madurainak valamilyen déligyümölcsöt neveznek. Beszéljünk másról. Van a maguk országának például valami ipara?

– Van, Madam. Egész tisztességes iparunk van. A gyógyszeriparunkat például sokan kiemelkedőnek tartják.

– Ez szép. De maga valami olyasmit mondott, hogy maguk fejlődésben vannak. Maguk szerint India is fejlődésben van. Maguk is mezítláb járnak, mint az indiaiak? Gyártanak maguknál például elég cipőt?

– Biztosíthatom, Madam, hogy nálunk az emberek cipőben járnak. Sőt, sokan viselnek inget és nyakkendőt. Kivéve persze a strandokat. Ott kevesen viselnek cipőt, nyakkendőt pedig szinte senki.

– A maga válaszai! Fantasztikus! Viszont úgy látom, hogy maguk egy civilizált országban élnek. És mégis kommunista kormányuk van? Maguknak sohasem volt királyuk?

– Volt. A második világháború előtt Magyarország királyság volt.

– És ki volt a király?

– Nem volt király. És mielőtt megkérdezné, hogy akkor mi volt, elmondom önnek, hogy Magyarország olyan királyság volt, melynek élén egy admirálisból lett kormányzó állt, aki előszeretettel közlekedett fehér lovon, életének egyetlen bölcs megfontolásból származó cselekedetét cselekedve ezáltal, lévén Magyarországnak sem tengere, sem csatahajója, amin egy admirális közlekedhetne. Ez, amit most elmondtam önnek, közismert vicc Magyarországon, nemzeti önismeretünk egyik talpköve.

– Micsoda ország! Tengerük nincs, de admirálisuk van. Látja, ezért van maguknak most kommunista kormánya.

– Nem egészen, asszonyom. Az admirális nem ok volt, ő maga is csupán okozat. Az okok egész sorának okozata. Az okok sorában előkelő helyen áll egy versailles-i tanácskozás, melyen kifogástalan angol, francia és amerikai úriemberek térden csúszkálva Európa térképén, vonalzóval húzogatták az új európai határokat. Két-három millió ember ide vagy oda, mit számított az a legjobb klubok és zártkörű társaságok tagjainak szemében. Meghökkentő módon viszont ugyanezek az urak rendkívül ingerülten reagáltak arra, hogy hazámban, rövid időre, az úgynevezett csőcselék került kormányra, szabólegények, pékek meg hasonszőrű társaik; most mondja meg, asszonyom, az ilyenek föladata a kormányalakítás! Persze hogy nem. Így látták ezt a fönt említett úriemberek is, ezért részesítették hathatós támogatásukban az Admirálist, aki aztán jogos fölháborodásában teliakasztatta hazám fáit pék- és szabólegényekkel, pedagógiai célzattal természetesen. Az európai történelemnek arról a szépséghibájáról, hogy az Admirális Európa geometriájában jártas előkelőinek fogadott gyermekeként tevékenykedett, a történetírók nagy része hallgat; annál hangsúlyosabban említik azt a néhány esetet, amikor nevezett előkelőségek kifogásolták az Admirális szélsőséges ténykedését. Egyebet nem tettek, tényként fogadták el azt, hogy egy magyar Admirálisnak ilyen a modora. Még mindig jobb, gondolhatták, mint a pék- és szabólegényeké. Mindezt csak azért mondom el önnek, hogy lássa: az előbbi viccnek elég gyászos háttere van. A mi honi humorunk általában sötét árnyékot vet. Ahhoz persze, hogy ezt láthassa, jobban kéne ismernie a mi sajátos körülményeinket.

– Miket beszél itt össze, fiatalember! A klubok meg a maguk Admirálisa! A klub, vegye tudomásul, igen tiszteletreméltó intézmény. A mi klubjainkban senkit sem szoktak fölakasztani. Ez nálunk nem szokás. Ami pedig a maguk sajátos körülményeit illeti, csakugyan nem ismerem őket. Meg kell mondanom, nem is nagyon érdekelnek. A világ sem igen érdekel, kinőttem belőle. Újságot nem veszek a kezembe, a regényeimet olvasom. Magát viszont, úgy látom, nagyon érdekli a világ. Beszéljünk tehát semlegesebb témáról. Mi újság a világban?

– Nemsokára egy daliás Amerikai Elnökkel leszünk gazdagabbak, asszonyom.

– Micsodával? Kivel?

– Pár nap múlva elnökválasztás lesz Amerikában. Ha számításaimban nem csalódom, Mr. Nixont fogják megválasztani.

– És ez a Mr. Nixon olyan szép ember?

– Nem tudom, Madam, nem értek a férfiszépséghez. De én nem is arra gondoltam, hogy Mr. Nixon embernek szép. Elnöknek lesz az, egy Amerikai Elnök hivatalból daliás. Rögtön megmagyarázom, mit értek ezen. Elöljáróban azonban meg kell mondanom önnek, hogy én a magánvéleményemet tárom ön elé, nem valamiféle hivatalos szervét, még kevésbé a kormányomét; ez a vélemény senkire nem ró kötelezettségeket, csupán rám, mivel az én sajátos nézeteim fejeződnek ki benne. Az Amerikai Elnök a világ legdaliásabb Elnöke. Ezt minden amerikai tudja. Egy Amerikai Elnöknek két zsebe van, az egyikben tartja a hidrogénbombát, a másikban a pénzt. Az Elnöknek külön agytröszt áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, mikor melyik zsebébe nyúljon. Ez az agytröszt a század eleje óta megbízhatóan hibás döntéseket hoz. Ennek következtében az Elnök mindig akkor nyúl a bombához, amikor a pénzhez kéne, és fordítva. Az agytröszt azért hoz hibás döntéseket, mert nem vesz tudomást a százéves háború tényéről, vagy ha mégis rákényszerül a hadiállapot tudomásul vételére, azt hiszi, hogy ezt a háborút hagyományos eszközökkel is meg lehet nyerni, bombával vagy csokoládéval, mikor melyik látszik célszerűbbnek. Holott ezt a háborút hagyományos eszközökkel lehetetlen megnyerni, ebben a háborúban csak gondolkodással lehet győzni. Jó példa erre Kína esete. Az agytröszt úgy határozott, hogy Kína nincs, Kínát tehát nem szabad tudomásul venni. Az agytröszt nem számolt azzal, hogy hétszázmillió embert nem lehet nem tudomásul venni, illetve hétszázmillió ember létezéséről nem tudomást venni annyit tesz, mint negatív előjellel tudomásul venni azt, amit nem kívánunk tudomásul venni; hétszázmillió ember nem attól létezik, hogy tudomásul veszik a létezését, attól létezik, hogy van. Következésképp az agytröszt döntése mélységesen értelmetlen. Az értelmetlen döntés végzetes következményei már kezdenek kirajzolódni. Ha egy alulról hevített fazékra rácsavarozzuk a fedelét, a fazékban növekszik a nyomás. Az agytröszt, hogy megtakarítson néhány százmilliárd dollárt, rácsavaroztatta Kínára a fedelet, azzal a nemes hátsó gondolattal, hogy majd csak fölrobban. Az agytröszt azonban csak a hagyományos hadviselés keretei között képes gondolkodni, azzal nem számolt, hogy egy hétszázmilliós fazék meg egy közönséges gyorsfőző az nem ugyanaz. Kína nem robbant föl, csak magas nyomás alá helyeződött. Azért, ami ma Kínában történik, elsőrendű felelősség terheli e lángeszű golfjátékosokat. Akkora korlátoltsággal szemben, amekkoráról ők tettek tanúbizonyságot, csak az erőszakos föllépésnek lehet esélye. Döntésüket nem mentheti semmiféle világpolitikai megfontolás, még akkor sem, ha ez a döntés – számukra – rövid távon kifizetődőnek látszik is. Az agytröszt azzal, hogy Kínát szinte módszeresen szorította rá arra az útra, melyen az most halad, a jövő századot tette kockára, az emberiség jövőjét, a földgolyót. Az amerikai elnök azért olyan daliás, mert személyében egymaga képviseli a világ gazdagabb felének korlátolt dölyfét, végzetes gondolkodni nem tudását.

– Fiatalember, fiatalember, már megint egy előadás! Szomorúan látom, hogy mi nem tudunk egymással beszélgetni. Hallgatom magát, és közben arra gondolok, hogy maguk ketten, maga meg a fiam az új generáció. Miféle világban élnek maguk, miket gondolnak róla – hallani is rossz. Nagyon jól tettem, hogy nem költöztem föl Londonba, most ott élhetnék a maguk világában, hallgathatnám a maguk beszédét. Rémes! Az én időmben még voltak értékek, volt valami szilárd talapzat, amin megvethettük a lábunkat, maguknak már semmi sem maradt. Különben azzal, amit az amerikaiakról mondott, mélységesen egyetértek. Ez az egyetlen, amiben mélységesen egyetértek magával. Én ott voltam a burmai visszavonulásnál, amikor jöttek a japánok. Én láttam a mi katonáinkat, sebesülten, ruha nélkül, mezítláb. Szegény, szegény gyerekek. És akkor jöttek az amerikaiak, a GI-ok, a zsebük tele csokoládéval, a cipőjük ragyogó, és a szemük tele lenézéssel. A mi vértől mocskos katonáinkat nézték le ezek a piperkőcök. Ezt csinálták egész életükben, idejöttek a szabadságról szavalni, aztán alighogy megvetették a lábukat, kitúrtak minket szerzett jogainkból. Erre megy ki az egész. Nálam jobban senki nem utálja őket. De hát a maga beszéde sem az én füleimnek való. Mégis, ha hiszi, ha nem, örülök ennek a beszélgetésnek. Hosszú hónapok óta maga az első ember, akivel hosszabban elbeszélgettem, most legalább látom, hogy nem vesztettem semmit. Jól megvagyunk mi itt egymással, én és a regényeim. Magától pedig nagyon kedves, hogy ennyi időt szánt rám, egy nénire. Még mindig megvan a rántott sajt fele, nem kéri? Hidegen is nagyon ízletes.

– Köszönöm, Madam, nem kérem.

– Semmi baj, majd beviszem a szobámba. Különben meddig marad Maduraiban?

– Holnap reggel repülök tovább.

– Jó repülést.

– Köszönöm, asszonyom.

– Alexander!!!

– Yes, M’am.

– Vesse meg az ágyamat!

– Yes, M’am.

– Isten vele, fiatalember.

– Good bye, Madam.