Madurai, templomváros

Nem abban az értelemben, ahogy Budapest „fürdőváros”. Madurai nem attól az, ami, hogy sok templom látható benne. Indiában se szeri, se száma a városoknak, melyek sok templommal büszkélkedhetnek.

Madurai a templomból ered és a templomért él. Madurai Tamilföld szíve; átvitt értelemben: a hindu Indiáé. Délnek az a pontja ez, ahová már nem ért el a hódító Iszlám. Indiának az a csücske, ahol a hindu teremtőerő nem bénult meg, hanem – az angolok bejöveteléig – zavartalanul alkotott. Sőt, igazi sérelem az angolok bejövetelével sem esett rajta. A megváltozott körülmények között is életben maradt. A tamil művészet múltjából nem komplikált eszmehíd vezet a jelenbe. Alkotásai ma is a használati tárgyak mozgalmas életét élik.

Mahabalipuramban a hinduizmus kőbe dermedt emlékművét véltük látni. Madurai hét-nyolcszáz évvel később emelt templomfalai közt magával az élő eszmével találkozunk szembe. Működni látjuk a szívet, mely vért présel India ereibe.

Utunknak talán legfontosabb állomása ez. Itt nem hagyatkozhatunk pusztán a benyomásainkra.

Magunkra kell öltenünk a történész tudósi maszkját.

 

 

A legenda szerint Madurai alapítása így történt:

Indra, az istenek királya az erdőben vezekelvén egy hímtagra bukkant. Hívatá tehát Indra az istenek kőfaragóját, építene a hímtagnak templomot. Elkészülvén a templom, Indra áldozatot kíván vala bemutatni abban, mikor is a templom medencéje színültig telék arany liljomoknak sokaságával. Ekként a templomnak telke kiméretett, és a templom köré város nőtt vala a földből.

Madurai nevének eredete pedig ez:

Uralkodott egykor egy király, a Pándják nemzetségéből való, kit Kulaszékárnak neveztek. Mikor e király a fejébe vette, hogy nevet ad a városnak, Siva jelent meg őelőtte, kinek isteni fürtjeiről édes nektár csorgott a város tetőire, miért is a város az „Édes Város” nevet kapta a királytól, és azontúl ezen a néven emlegették.

Nincs kétségünk afelől, hogy mindez szóról szóra így történt. Madurai csakugyan „édes hely”-et jelent. A történészek Kulaszékár uralkodásának idejét az időszámításunk előtti hatodik századra teszik. Igaz, hogy ugyanők a templomot legföljebb ötszáz és a templomban található Ezer Oszlop Csarnokát legföljebb négyszáz évesre becsülik, mely becslés szerint a templom éppen kétezer évvel Kulaszékár országlása után épült, de ezzel, nem lévén dús képzeletű történészek, ne sokat törődjünk. Földhözragadt fantáziájú íróhoz egyedül méltó módon szenteljük figyelmünket a tényeknek.

Történeti tény, hogy a Pándja-dinasztia egyike Dél-India három legrégibb uralkodóházának. Az időszámításunk előtti harmadik században Megaszthenész, Szeleukosz Nikátor indiai követe, említést tesz egy Pándjáról. Az időszámításunk szerinti első században pedig Plinius megemlíti a pándja népet, a pándja királyt és „Modura kincsesházát”. Nem sokkal azután Ptolemaiosz „Modura, a Pándják királysága” néven emlegeti. A krónikások szerint ez a korszak volt Madurai fénykora.

A fénykorra sötét kor következett, az újabb fénykor a tizenharmadik századig váratott magára. Az újra fénykorát élő városról több utazó tesz említést, perzsák és kínaiak mellett egy olasz, Marco Polo is. A fénykor a tizennegyedik század kezdetén Malik Kafurnak a városba való betörése nyomán egy fél évszázadra újból megszakadt, de ezután újból folytatódott, Madurai trónjára ismét a Pándják ültek. Az utolsó Pándja király építtette – valamikor 1450 és 1550 között – azt a templomot, melynek medencéje – Indra tiszteletére – már az ősidőkben megtelt arany liliomokkal.

A Pándjákat a Nájakák követték a trónon. A legnagyobb Nájaka, Tirumala Nájakan (1623–59) hatalmas palotát építtetett magának a városban. E palota – korabeli európaiak szerint – fenségét tekintve az ősi Thébával vetekedett. A korabeli európaiaknak ezt a megállapítását már csak azért is nagyon komolyan kell vennünk, mivel abban a korban Madurait az európaiak közül főleg kalandorok és kémek látogatták, kik tudvalevőleg a legfőbb ismerői az ősi Théba fenségének. Állításukat, sajnos, ma már nem áll módunkban ellenőrizni, mivel a Legnagyobb Nájaka unokája, Csokanátha (1662–82) egy másik uralkodóháznak is tiszteletbeli tagja volt. Ő volt a Legnagyobb Marha. Leromboltatta nagyatyja palotáját, hogy helyébe egy még fenségesebbet építtessen. Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, Csokanáthát hamarosan elvitte egy ártatlannak látszó betegség. A jó hangzás kedvéért mondjuk, hogy a nátha. A Nájakák országlása 1736-ban ért véget, amikor Calluid kapitány vezényletével egy új trónkövetelő jelent meg Madurai falainál, a Brit Kelet-Indiai Társaság.

Madurai falait azonban erősre építették, a kapitány nem tudta bevenni őket. Megvette hát Madurait falastul potom százhetvenezer rúpiáért. Rögtön ezután bérbe is adta évi ötezer rúpiáért egy bizonyos Muhammad Juszufnak, kinek síremléke ma a város egyik nevezetessége. A bérleti rendszernek az vetett véget, hogy 1790-ben Alexander McLeod személyében megérkezett a városba az Angol Adószedő. Nem sokkal ezután, 1801-ben, a harmadik mysore-i háború végeztével, amikor az Arkáti Naváb minden birtokát örökre a Társaságra ruházta, a Brit Kelet-Indiai Társaság testületileg is megjelent a városban, és előzékenyen magára vállalta a kormányzással járó gondok súlyos terhét. Ettől fogva a Pándják királyi trónján Őfelsége az Adószedő pihentette Nagyméltóságú Ülepét.

Az angolok, ez tagadhatatlan, sok energiát és pénzt fektettek bele a Madurai nevű üzletbe. Johan Blackburne, aki 1834-től 1842-ig ült az Adóhivatal trónján, ötszáz mérföldnyi utat építtetett, illetve újíttatott föl; kétezer rúpiát költött erre. A Madrasi Kormányzóság 1871-ben adta ki a Kormányzóság Pénzügyi Törvényét, mely szerint a befolyt adóknak egy bizonyos százaléka utak építésére fordítandó. A vasút 1875-ben érte el Madurait. A várost átszelő Vaigai folyó hídja 1889-ben épült föl. A Kerületi Bíróságot 1805-ben, a rendőrséget 1859-ben, a börtönt 1869-ben hozták létre. A rendszeres vízszolgáltatás megteremtésére irányuló, első kísérletként kiszélesítették a Vaigai folyó egyik csatornáját, ez a munka 1851-től 1864-ig tartott. 1884-ben fúrták az első kutakat a Vaigai medrében, és tíz évre rá készült el a városi vízmű, Madras Állam első vízműve. A tizenkilencedik század végén az angolok meg-, illetve átszervezték a közigazgatást; üzletemberekhez illően a Pénzbeszedés Hierarchiájává, melynek csúcsán a kormányzatot képviselő Adószedő, alján pedig a karnam, a falusi könyvelő állott. Madurait 1866-ban ruházták föl törvényhatósági jogkörrel, és 1884-ben a tizenhat városi tanácsosból hét választás útján került a tanácsba, a kinevezett tagok száma kilenc volt. 1885-ben a tanácsosok száma huszonnégy, a választott tagoké tizennyolc. A történeti források tanúsága szerint a tanácsosok még századunk első évtizedében is főleg veszekedtek, az évtized végére azonban összeszoktak, és azóta a tanács munkájára az összhang a jellemző. Kövezett járdák és az iható víz dicsérik a tanácsos urakat. Madurai lakóinak száma ma négyszázhuszonötezer, a férfiak száma néhány ezerrel meghaladja a nőkét. A város útjain háromszázötvenöt autóbusz közlekedik. A lakosság nagyobb része földművelésből él, a maradék magánzó, közhivatalnok vagy ipari alkalmazott. Maduraitól három mérföldnyire egy ipari központ található, melynek tizennyolc részlegében az autógumitól a szegig, a vízpumpától a különféle motorokig ezer apróságot gyártanak – többnyire puszta kézzel.

Ez Madurai rövid története.

És egy kicsit Indiáé is. Ezért mondtuk el ilyen részletesen.

India 1947-ben vált függetlenné. De hogyan? Angliától ez az India vált függetlenné; az, amelyiket az angolok szerveztek meg, láttak el közigazgatással, bírósággal, börtönnel, mindazzal, ami korunk államát állammá teszi. Más kérdés, hogy az angolok cselekedeteinek mozgatórugója nem az önzetlenség volt. A lényeg az, hogy az angolok jelenlétükkel mintegy tükröt tartottak a hatalmas ország elé; a tükörben India egyidejűleg láthatta a maga lebírhatatlan fenségét és e fenség sötét árnyékát, a nép mély megosztottságát; azt, hogy az angolok India tevékeny segédlete nélkül sohasem hódíthatták volna meg Indiát. Madurai azzal segítette a hódítókat, hogy kétezerötszáz évet élt le városi vízmű nélkül.

Okkal mondhatjuk el mindezt egy olyan városban, melynek története India történetének egyik legfényesebb lapjára íratott. India nemcsak az Iszlám békülni nem tudásába bukott bele. Tirumala Nájakan talán nem volt olyan despota, mint Sáh Dzsehán, Aurangzebnél pedig biztosan fölvilágosultabb uralkodó volt, főbenjáró ügynek azonban ő is azt tekintette, hogy olyan palotát építsen Maduraiban, amilyet még senki sem látott. A hinduizmus lényegénél fogva türelmes, az volt egy elaggott társadalmi rendszerrel szemben is, a végletekig. Ahonnan már csak a Brit Kelet-Indiai Társaság története kezdődhet. Az Iszlám nem ok, az Iszlám is csak okozat.

Madurai eleven életében azonban érződik valami más is. Különös módon nem a modern városban, hanem a templomban, a múltban tehát; abban, ahogy ez a múlt él: elevenen, mozgalmasan, erőt és képzeletet sugározva. Az eszmélés képessége, a gondolkodásé. A megújulás esélye. Igaz, ez a szellem nem annyira a templom látogatóiból, mint inkább magából a templomból árad, az elevenen elvarázsolt kőből. De, láttuk, mű és ember talán sehol sem annyira egy, mint éppen itt, Tamilföldön.

Madurai, úgy nézzünk rá, India keserűségének édes foglalata.

 

 

A repülőtér előtt egy amerikai márkájú kocsi vár rám, akkora, mint egy ház. Poggyászomat – bálna az apróhalat – egy szippantással elnyeli. Megszeppenve ülök be a hátsó ülésre, félek, magam is hasonló sorsra jutok.

A Madura Club-ba, egy helybeli angol klubba megyünk, ott fogok megszállni. Madurait az angol időkben Madurának hívták, és noha azóta visszakapta eredeti, tamil nevét, az angolok közismert hagyománytisztelete folytán a klub neve maradt a régi. A berendezése is. Viktória királynő vendégszobájában lakom. Az ablak alatt megtalálom a léghűtő szerkezet fémdobozát – üresen. A fémdoboz nyílásán át elsőrangú kilátás nyílik egy fa bütykeire. Bekapcsolom a ventilátort, a függöny gúnyosan megrezzen. Az előbb állt a meleg, most mozog. Reggel nyolc óra. Iszom egy teát, eszem egy banánt, nézek magam elé, mozgatom a lábujjaimat, sugárzik belőlem az intelligencia.

Fél tízre jön értem a bálna, hogy lenyeljen.

 

 

Kerékpárok, riksák, bivalyfogatok, autóbuszok. Napsütés és forgalom tölti meg a madurai utcát. A kocsimonstrum úgy halad a színes zaj hullámain, mint valami óceánjáró. A város lapos, kiterjedt, nincsenek telekgondjai. Delhi óvárosához hasonlít, csak annál sokkal üdébb, levegősebb. Magasházai két-három emeletesek. Útjai szélesek, aszfaltozottak; mi legalábbis ilyeneken hajózunk. A természet zöld permettel szórja be Madurait, ágak, levelek szűrik meg a napsütést. Sok a földgáttal övezett, halastó küllemű víztároló; esővizet tárolnak bennük a vízszegény hónapokra.

Egy víztárolónál fékezünk mi is, de ez nem halastó küllemű. A Mariamman Teppakulam nevű medencét Tirumala Nájakan építette, csodató stílusban. Iróniánk az uralkodónak szól, nem a műnek. A medence a követ és a vizet ötvözi építészeti egységgé. Majdnem négyzet alakú, hossza háromszázötven, szélessége háromszázhuszonöt méter. Kőből épült falai három-négy méterrel magasodnak a vízszint, másfél méterrel a talaj fölé. A zöld víztükörből, a medence közepén egy tégla alakú, vörös kőből emelt mesterséges sziget emelkedik ki, a sziget négy sarkán egy-egy fehér őrtoronypagoda, a sziget és az egész medence közepén egy fehér palota áll. A szigeten és a medence körül zöld robbanásként tenyész a növényzet. A toronypalota mintegy inkognitóban áll a pálmafelhő közepén. A mahabalipurami Parti Templom „rokokó” változataként. Ünnepek idején a mesterséges tó vizén nagy csónakparádé zajlik, fáklyák szórnak csillagot a vízre. Illő elfogódottsággal egy nagyra nőtt játékszer partján állok.

Elfogódottságom a következőkben, sajnos, rohamosan csökken. Utunk következő állomása Tirumala főműve, a „thébai” palota, illetve annak egyetlen épen maradt csarnoka. Ez az egy csarnok szemre körülbelül háromszor akkora, mint a leningrádi Izsák Székesegyház, pedig abban sem küzd légszomjjal az ember. Itt viszont – éppen a túlzott méretektől – annál inkább. Tirumala palotája szinte rádől az emberre, nyomja a mellét, valóságos asztmás rohamot okoz. Az oszlopok dömpingje, a díszítő elemek tobzódása, az ívek és cikornyák tömkelege arról tanúskodik, hogy Tirumala a lángész csalhatatlan ösztönével fedezte föl az Európában csak jóval később divatba jövő mamut-bazilikák szörnyű, képzelet nélküli monumentalitásában rejlő művészi lehetőséget. Leverten ődöngök az árkád oszlopsorai között. Fenn a magasban, ahol az időjárási frontok cserélnek eszmét egymással, mintha valami pompázatos tetőféle látszana. Lehet, hogy a palota felső régióiban úszkáló felhőket nézem tetőnek? Mindegy; görcs áll a nyakamba, ha ennyit bámulok fölfelé. Egye fene a tetőt!

A történelemnek határozottan van humorérzéke. Az épületcsarnok ma Justitia székhelye. Prózaibban szólva: a helyi bíróságé. A rablógyilkosok és a csirketolvajok ügyét olyan termekben tárgyalják, amelyekben távcsővel és iránytűvel kell tájékozódni. Ennyi fenségtől, gondolom, a legelvetemültebb gazember is megtörik, és beismerő vallomást tesz. Találunk egy teljesen üres termet is. Akkora, mint a párizsi Nagyopera nézőtere. Hajdanán ez volt talán a szerény ebédlőhelyiség. Részvéttel gondolok a londoni és párizsi csapszékek egykori neveltjeire, akik még egészben látták a palotát. Ők nyilván azt ítélték benne klasszikusnak, hogy olyan irdatlan nagy. Különb pedig az épület akkoriban sem lehetett, e köré a csarnok köré nem épülhetett egy más stílusú palota. A fennmaradt épületrész szedett-vedett stíluselemeit szilárd egységbe fogja a már-már bohózati nagyzolás.

Szívfájdalom nélkül veszek búcsút Tirumala főművétől, hogy rövidesen egy másik világ küszöbére lépjek.

Mezítláb. A Mináksi Nagytemplom előtt állunk, Madurai nevezetes Nagy Temploma előtt.

Várjunk azonban egy percet a belépéssel. Ajánlatos tisztázni előbb egy fogalmat, a templom indiai fogalmát. A templom Indiában is az isten hajléka. Csakhogy India nem olyan hajlékot épít istennek, mint a keresztény hitben nevelkedett Európa. A kereszténység csak az ember jobbik énjét engedi be templomába; a keresztény templomban minden azt a célt szolgálja, hogy ez a jobbik én minél tökéletesebben megszabaduljon köznapi vonásaitól, és ezáltal alkalmas legyen az istenhez való közeledésre. A hindu templom rendeltetése is az, hogy a látogatót isten színe elé engedje. De a mód, ahogy e rendeltetésének eleget kíván tenni, lényegileg különbözik az áhítatról alkotott keresztény elképzeléstől. A hinduizmus – művészete a tanú rá – szellem és természet egységét keresi a világban, azaz, a világot olyannak kívánja látni, amilyennek az magát mutatja, részekből összetevődő egésznek. A hétköznapokból való kiemelkedés, a megtisztulás igénye a hinduizmusban is megtalálható. A hindu szemlélet paradox alaptétele szerint a bölcsességhez az aszkéták útja vezet, a világot csak az ismerheti meg igazán, aki elfordul tőle. Maga a vallás azonban – jellemző módon – a kereszténységnél jóval nagyobb türelmet tanúsít a hívők emberi lényével szemben. A hindu templom alapeszméjétől idegen, hogy kizárja magából a világot. A hindu templomban zajlik az élet, mint valami bazárban. A Mináksi Nagytemplom valóságos nagyüzem.

Hozzávetőlegesen hatezer négyzetméteres területén található üzlet, raktárhelyiség, elefántszín, vízmedence, oszlopcsarnok, kút, kert, több altemplom, kincseskamra, tehénistálló, vallásoktatás céljára használatos oszlopfolyosó, utca szélességű, nyitott körudvar, még igazgatósági iroda is. És ember ember hátán, egyszerű templomlátogatók és olyanok, akiket nemcsak vallásuk, hanem foglalkozásuk is a templomba szólít, Coca-Colát, édességet és színes fényképeket kínálgató árusok. A templom bejáratánál és külső szektorában egy hetipiac forgataga örvénylik. Ezzel azonban semmi sérelem nem esik a templom szent jellegén. A forgatag közepén is látni hívőket, akik kezükkel a fülüket tépdesve éppen bűnbánatot tartanak valamelyik isten képmása előtt. Ettől sem a forgalom nem csökken, sem a bűnbánat. Sőt, az áhítatot átjárja valami természetes – nincs rá jobb szó – báj. Delhiben a Birla-templom kapcsán a kávéházak nyüzsgő életét emlegettük; a Birla-templom, mint láttuk, utánzat. Az ott zajló élet is az, ha az itteni elevenségéhez mérjük. A Mináksi Nagytemplom olyan gyár, ahol lelki békét és megelégedettséget gyártanak. Üzemhez illően éves költségvetéssel dolgozik. Frissebb adatok nem állván rendelkezésünkre, csak 1906-ból valókkal szolgálhatunk; ez évben a templom bevételei 89 677, kiadásai 46 905 rúpiára rúgtak. A bevétel főbb tételei: különféle járandóságok és földbérleti díjak, a templomban található üzletek és jószágállások bére, valamint a hívőknek a perselyekbe hullajtott fillérei; ez utóbbiból hétezer rúpiánál több jött össze. A kiadások rovatában az első helyen a napi kiadások elnevezésű tétel áll, mely olyan részletekből tevődik össze, mint a világítás meg az istenségek étkeztetése, a tételek rangsorában a második a templom alkalmazottainak bérezésére fordított összeg; a templomi alkalmazottak sorában papok, szakácsok, takarító közegek találhatók; a templom karbantartására ebben az évben ötezer rúpiánál többet költöttek. Azóta persze nemcsak a rúpia értéke változott meg, a világ is; a templom bevételei ma feltehetőleg más forrásokból származnak, mint régen, kiadásainak szerkezete is átalakulhatott. Az adatokat csupán annak érzékeltetésére közöltük, hogy a Mináksi-templomban az istenek a könyveléshez is értenek.

Másodállásban. Főfoglalkozásukat tekintve istenek ők, akik a máshitűek számára megközelíthetetlenül rejtőznek szentélyeikben. Ez szó szerint értendő. A templom egy része zárva marad az idegen előtt. Érdemes tehát egy pillantást vetnünk a templom alaprajzára. De nemcsak azért, hogy legalább geometriai formaként lássuk azt, amit a valóságban nem láthatunk. Mást is kiolvashatunk a Mináksi Nagytemplom alaprajzából. A hindu ortodoxia alaprajzát.

A Mináksi Nagytemplomot úgy képzelhetjük magunk elé, hogy előbb elképzeljük a szentélyt, ami az egész templomrendszer középpontja táján helyezkedik el, majd e köré egy nagyobb templomot, majd e köré egy még nagyobb templomot, majd e köré egy utcányi körudvart és az egész köré egy magas falat építünk képzeletünkben. Ily módon persze nem a templomot építettük föl, hanem csak a sémáját, annak is csak egyszerűsített változatát. Tettük ezt azért, hogy érzékeltessük: a templom övezetekre oszlik; hogy ez miért van így, látni fogjuk. A Mináksi Templom alaprajza ennél a sémánál jóval bonyolultabb, mondhatjuk, szellemesebb. A belső templomnak két központja van, Mináksi és Szundarésvar temploma. Mináksi hölgy és Szundarésvar az ő hites férje. Az egész templomrendszer központjában Szundarésvar temploma áll, középütt a szentély, körülötte a csarnok, körülötte a csarnok körüli csarnok; ez a rendszer-a-rendszerben egy tengelyen fekszik, a tengelyt a templomnak a legkülső fala vonalában emelt két, nyugati és keleti gópuram-ja, hatalmas tornya alkotja. E tengelytől – a bejárat felől, tehát keleti irányból nézve a templomot – balra található a voltaképpeni Mináksi-templom; az előbbi elrendezésben, de mintegy az előbbi templom kicsinyített másaként; Mináksi temploma harmad-negyed akkora, mint Szundarésvaré. Mináksi temploma előtt található a medencének, az Arany Liliomok Tavának árkád övezte, nyitott csarnoka. A két templom és a medence alkotja a belső templomot, mely – láttuk – nem egy templom, hanem kettő, és hét épületrészből tevődik össze. Az egész templomrendszer így mintegy balra billen. Nem véletlenül. Esett szó már a hindu arányérzékről, arról, hogy ez nem isteníti a szimmetriát, és ha alkalmazza is, ezt nagyvonalúan teszi. A templomrendszer külső fala egy, a négyzethez közelítő téglalapot rajzol a földre. Ennek alapja az előbb említett kelet-nyugati tengellyel párhuzamos, és hosszabb a téglalap magasságánál, az alakzat tehát „fekszik”. A három főegységből összetevődő belső templom külső falai – apró kiszögellésektől eltekintve – ugyancsak egy eszmei téglalapot alkotnak, de ennek a téglalapnak az alapja rövidebb a magasságánál, ez a téglalap tehát „áll”. A belső templom három főegysége és annak minden alegysége viszont ismét „fekszik”. Az egész kompozíciót szilárdan rögzíti a templomrendszer észak-déli tengelye. Ezt az északi és déli gópuram alkotja, látszatra ötletszerűen. Az észak-déli tengely nem felez semmit, a Mináksinak szentelt altemplomot nem is érinti, Szundarésvar templomán pedig úgy halad át, hogy annak ott semmi – építészetileg látható – nyoma. A tengelyen egyetlen hangsúlyos épületrész helyezkedik el, a belső templomegység három főrésze közti egyetlen átjáró. A kapocs, mely a belső templomegység különféle részeit összefogja. Az egész templomrendszer – építészetileg – leghangsúlyosabb pontja. Ez a pont nem a tengely felezőpontján, hanem attól – ismét szemben állunk a templommal – balra helyezkedik el. Ne kerülgessük tovább a lényeget. Nem kevesebbet állítunk, mint azt, hogy érzékelésünk szerint az átjáró nagyjából olyan arányban tolódik el az egész tengely felezőpontjától balra, amilyen arányban balra kerül a Mináksi- és Szundarésvar-templomok kelet-nyugati tengelyei által az észak-déli tengelyen kimetszett távolság felezőpontjától. (A templomrendszernek két kelet-nyugati tengelye van; az egyikről már szóltunk, a másikat a templom bejárata és a Mináksi-szentély magja alkotja, a két tengely egymással párhuzamos, az utóbbin is két gópuram található, de ezek nem a külső fal vonalában, hanem a templom belsejében.) Azt állítjuk tehát, hogy a templomrendszer építészetileg leghangsúlyosabb pontja nem véletlenül kerül egy olyan pontra, mely nem esik egybe a templomrendszer mértani középpontjával, hanem szándékosan, illetve kényszerűségből. Azért, mivel a téglalap alakú templomrendszer középpontja nem a mértani középpontban, hanem Szundarésvar szentélyében található. Ennek alakja az, ami az egész épületrendszer alakját meghatározza. Ez az alak az egyetlen az egész templomban, mely egyesíti magában a két alapformát, a „fekvő” és az „álló” téglalapot; Szundarésvar temploma – a bejárat felől nézve – két részre osztható, egy széles, de viszonylag rövid „fogadócsarnokra”, ez a „fekvő” téglalap, és mögötte az isteni személy hosszú, de keskeny „magánlakosztályára”, ez az „álló” téglalap. A két alakzat együtt egy nagy fejű, rövid nyelű kalapácsra emlékeztet. Azt állítjuk, hogy a kalapács fejének és nyelének méretaránya az egész templomrendszer „aránytalanságának” szigorú léptéke. A Szundarésvar-szentély „fekvő” és „álló” téglalapjának hosszabbik oldala úgy aránylik egymáshoz, mint egy a másfélhez. Az egész kalapácsalakzat hossza viszont a kalapácsfej egységnyi hosszának két és félszerese. Szorozzuk be e három számot kettővel, és megkapjuk a Fibonacci-féle számsor első három tagját, a kettőt, hármat, ötöt. Nevezett számsor egy geometriai arányosságot öltöztet mennyiségtani formába, az aranymetszés arányrendszerét, melyben egy távolság kisebbik fele úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik a két résztávolság összegéhez, azaz kettő úgy a háromhoz, mint három az öthöz, és így tovább. Ez az arányosság számos helyen kimutatható a templomrendszer szerkezetében. Magában a szentélyben még egy helyen: a kalapács nyele a kalapács fejéhez csatlakozva két pontot metsz ki a kalapácsfej egységnyinek vett hosszából, a távolság két lehetséges aranymetszéspontját. (Könnyű belátni, hogy egy adott távolságnak két lehetséges aranymetszete van, attól függően, hogy két végpontja közül melyiket tekintjük kiindulópontnak.) Abból viszont, hogy most az imént egységnyinek vett távolság aranymetszetéről beszélünk, világosan kitetszik, hogy Szundarésvar templomában az aranymetszéseknek valóságos sorozatát találjuk, következésképp ez az arányosság a szentély formájának kialakításában döntő fontosságú. Az a templom szerkezetének kialakításában is.

Ilyen arányban osztja két részre a külső falakat a föléjük tornyosuló gópuram, ez az arány a két kelet-nyugati tengely között található a már említett átjárónak a két tengelytől mért távolsága között, ilyen arányban osztja a templom belsejében emelkedő Csitra gópuram a bejáratot a Mináksi-szentéllyel összekötő kelet-nyugati tengelyen a bejárat és a Mináksinak szentelt, kisebbik templom bejárata közt mért távolságot. A példákat fölösleges tovább szaporítanunk. Ennyi is elég ahhoz, hogy kitessék, az egész templomrendszer a szentély szülötte, Szundarésvar szentélyéé. Ki ez a Szundarésvar, hogy Mináksi templomában övé a főszerep? Régi ismerősünk, Siva, akit itt ezzel a névvel illetnek. Pusztán matematikai eszközökkel kimutattuk, hogy Siva tekintélyesebb istenség saját mennyei nejénél, s hogy a Mináksi Nagytemplomban a matematikának, korszerű kifejezéssel élve, ideológiai tartalma van. A Mináksi Nagytemplomban, mely voltaképpen Siva temploma, és úgy jött létre, hogy építői valósággal megsokszorozták a központi szentélyt, formáját, arányait kivetítették minden újonnan emelt épületrészre, magára az egész templomrendszerre; aligha hihető, hogy ellentétes módon jártak volna el, a külső faltól haladva a templom magja felé, ahhoz legalább egy computer kellett volna, és bármilyen jó véleménnyel vagyunk a hindu templomépítőkről, azt mégsem hisszük, hogy egy számológépet hordtak volna a fejükben. A madurai Nagy Templom építői az egyszeriből alkottak törvényt, melyet a templom sorozatos bővítése során mindig szem előtt tartottak, a templomnak e toldozgatása viszont néhány szerencsés szabálytalanságot is eredményezett, mely a templomot már alaprajzában is képzelőerővel épített épületnek és nem kőből emelt szabálygyűjteménynek mutatja. Szertelenség és szabály jól megfér a megfontolás e rögtönzött rendszerében. Ennyi geometriai ihlettel csak azt akartuk kimutatni, hogy milyen átgondolt és szilárd szerkezet fogja keretbe a templom első pillanatra bazári nyüzsgésnek tetsző életét. És még valamit, hogy milyen szilárd alapokon áll a hindu ortodoxia. Ígértük, sort kerítünk erre is.

A hindu templom őse az egyszerű szentély. Amilyet az istenek kőfaragója emelhetett az Indra által az erdőben talált hímtagnak. A szentély köré olyan ütemben épült ki a templomrendszer, amilyen ütemben a társadalom tagozódott. A templomban az övezetek rendszere azt a célt szolgálta, hogy elkülönítse a társadalom különböző rétegeibe tartozókat, a szentély küszöbét csak a választottak léphették át. A kasztrendszer eltörléséig a „tisztátalanok” csak a templom első körzetéig juthattak, esetünkben csak a nyitott körudvarra, a kívülről függőleges piros-fehér csíkozással díszített belső templomot csak innen vehették szemügyre. A hindu bölcselet persze kész a magyarázattal, hogy ennek nincs semmi jelentősége, mivel az, aki áhítatával felnő istenéhez, nem tagja többé semmiféle kasztnak, és lélekben a szentélyt is megjárta. Hadd adjuk újból tanúbizonyságát bölcseleti járatlanságunknak azzal a megállapításunkkal, hogy az, akit nem engednek be a templomba, lélekben bárhol is jár, a valóságban a templomon kívül reked. Másfelől viszont, ha lélekben beléphet a szentélybe, miért nem léphet be a valóságban is? Ha ennek úgy sincs semmi jelentősége? Föltehetőleg azért, mert ennek mégiscsak van valami jelentősége. Ha nem így lenne, India legjobbjai nem fordultak volna szembe a kasztrendszerrel. A madurai templomkombinát ravaszságában is világos szerkezete nemcsak építészeti jelentőséggel bír. Azt is jelzi, hogy a hindu ortodoxia nem csupán egyszerű hagyománytisztelet vagy elegáns maradiság, hanem jóval több ennél. Bölcseleti alapozású, szilárd szerkezetű világkép, melynek átformálásához óriások ereje szükséges. Madurai Nagytemplomában, mint az előhívatlan negatívon, India sötét gondjai látszanak olyan fényesnek.

És most lépjünk be a templomba.

A Nagytemplom névadója nemhiába hölgy. Ért ahhoz, hogy bűvkörébe vonja az embert. Az imént az ortodoxiáról szóltunk. Az ortodoxia a szellemi élhetetlenség biztos jele. A Nagytemplom viszont a kőbe faragott életigenlés. A mű egésze nem azonos az alaprajzával. A Nagytemplomban a szellemi elmerevedésnek semmi jelét nem találjuk; sőt, mindazt, amit a tamil művészetben eddig csodáltunk, itt mintegy csokorba kötve látjuk. A szerkezeti számítást a plasztikai díszítéseknek olyan dzsungeli bősége rejti el, mintha maga a természet szökött volna be a templomba szobrászkodni, kedvét lelni a kő formálásában. Mahabalipuram óta tudjuk, miért. Pontos elgondolás és szertelen képzelet házastársak gyanánt élnek együtt a Nagytemplomban. Együttélésük folytán az elgondolás a rögtönzés frissességével hat, a plasztikai zsúfoltság viszont sehol sem áttekinthetetlen. Egyszerre „arányos” és „aránytalan” itt is minden, mint Mahabalipuramban.

A különbség mindössze az, hogy itt már a művész fölényes technikája is szerephez jut. És ezt nem bóknak szánjuk, sőt. A Mináksi Nagytemplomban a tamil szobrászat és építészet olyan csúcspontra jut, ahonnan a lényeget érintő szellemi megújulás nélkül továbblépni lehetetlen. Ez, mint láttuk, várat magára. A Nagytemplom olyan csúcs, melyről már csak lefelé vezet ösvény a még ügyesebb, még fölényesebb, még szédületesebb művek – a hanyatlás felé. A Nagytemplom a tamil művészet összegezése, „reneszánsz barokk”, hogy egy képtelenséggel találjuk telibe célunkat.

A bejárat mögött nyíló széles folyosó a Nagytemplom bazárja. Innen jutok, átlépve a harminccentis vasküszöböt, a Mudali Oszlopcsarnokba. Ott pedig arra a felismerésre, hogy a Nagytemplom megtekintésére egyetlen lehetőségem van: fejem fölé emelni – lélekben – mindkét kezemet és megadni magamat. Gyűlölök, nem is tudok fotózni; egy írónak beépített fölvevőgép van a fejében, a szeme, azzal filmezzen. Ez a beépített szerkezet az, amelyik a Mudali Oszlopcsarnokban ijedten kattan egyet és leáll. Egyből fölméri, hogy a benyomásoknak ezt a bőségét nem képes rögzíteni. Helyesebben épp csak a bőségüket tudja rögzíteni, a részleteket bár befogadja, de csak áradásukban; egy olyan oszlopcsarnokban, ahol minden oszlop egyben szobor is, nem képes minden művet az egy műnek kijáró figyelemre méltatni. A Nagytemplomban sem telik erőnkből többre, mint rögtönzésre.

A Mudali Oszlopcsarnokban az egymással szemben álló oszlopokon különféle istenábrázolatok láthatók. Máris helyre kell igazítanom magamat. A szobrok nem az oszlopokon láthatók, maguk az oszlopok szobrok. Egy tömbből faragott, monolit művek előtt állunk. A kőtömb hátából faragták ki az oszlopot, elejéből a szobrot. Egy merev tartópillér, melyből szinte táncos mozdulattal perdül elő az emberi képmást viselő isten – tamil szobrászhoz méltó eszme. Maga a csarnok különben nem monolit alkotás, csak az oszlopszobrokat faragták egy tömbből, a tetőt építették. A Nagytemplom már a bemutatkozás pillanatában fölvonultatja egész eszköztárát. A csarnok csupa mozgás. Ahány oszlop, annyi meglepetés. Sem a szobrok, sem talapzatuk nagysága nem azonos. Váltakozó formáiktól és váltakozó magasságuktól valósággal hullámzik a csarnok. A hullámzást még az is erősíti, hogy némelyik oszlop megmaradt egyszerű tartópillérnek; zenei szünetjelnek két szoborfutam között. Részleteit tekintve a csarnok csupa rendetlenség, rögtönzés. Csak egészében rendezett. E kettősség folytán monumentalitásában is életteli.

Az Arany Liliomok Tavához érünk. A medence partján néhányan éppen a vallásos mosdás szertartását végzik. A víz színe sötétzöld, arany liliomok helyett néhány öngyilkos levél úszkál rajta. Az árkádsor ívei alól látni a két szentély színarany tetejét és a templom hasonlóképpen színaranyból készült zászlórúdját. A rúdra fölvont zászló azt jelenti, hogy az istenség otthon tartózkodik; le, gondolom, olyankor vonják, amikor Mináksi Szundarésvar társaságában elhagyja a templomot, hogy a Kocsi Ünnepe alkalmából végighajtasson a városon. Az árkádsor zárt oldalán a falat képek borítják, melyeken Siva nevezetes cselekedetei láthatók. Átesnek a fejemen, kezdek megbénulni; annyit látok: színesek. Valami azonban hirtelen fölélénkít. A mennyezet, a mennyezet festése. Először látok a templomban valami oda nem illőt. Megtudom, hogy az árkádsor mennyezetét nem régen festették újra. Tartós, csillogó lakkfestékkel. A mennyezetet bombabiztos virágszirom-mintázat ékesíti. Talmi pompája annyira elüt a templom egészétől, hogy érzem, több az egyszerű ízléstelenségnél. Fontos adalék valamihez, de hogy mihez, nem tudom. Talán a hirtelen fáradtságtól. A felvevőgép mindenesetre működni kezd a fejemben, a lakkvirágokat elraktározom agysejtjeim archívumában.

Mináksi templomába nem léphetek. Kapuján kis tábla figyelmezteti a nem hindu látogatót, hogy látogatási engedélye csak eddig a pontig érvényes. Az átjáró felé tartunk tehát, útközben áthaladunk a Papagáj Csarnokon. Ez az elnevezés onnan ered, hogy ennek a csarnoknak a tetejére függesztik az áldozati papagájok kalitkáit; a madarak egykedvűen üldögélnek aranyozott börtönükben, színes farktolluk kilóg a rácson, időnként rosszat sejtve elrikoltják magukat. A Papagáj Csarnokot másképpen Dzsali Csarnoknak is nevezik. Dzsali sárkány; látom, ott tekereg az egyik oszlopon. Szobrászi stílus tekintetében a templom „barokk” alkotásai közül való, hatásosan mozgalmas, szinte a látogató nyakába ugrik.

Átlépünk a belső templom másik felébe. Szundarésvar templomának legkülső körzetébe. Hatalmas, körbefutó oszlopcsarnok ez. A valóságban talán nem is olyan hatalmas, Tirumala palotájának bármelyik zugában elférne. Csakhogy az építészet az arányok művészete. Tirumala palotája kőbe vésett bohózat, ez a templomcsarnok pedig szűkös mivoltában is hatalmas. Az arányaitól, attól, ahogy a teret hasznosítja. Szundarésvar templomának belső két körzetét, ahová én már nem tehetem be a lábam, karcsú folyosóként futja körül, a folyosó mindkét fala mentén oszlopsor fut végig, ez a csarnokot valóságos magasságánál magasabbnak mutatja. Ebből a magasságához mérten szűk folyosóból jutunk ki a körcsarnoknak a belső körzetek bejárata előtt kiszélesedő részébe, a Kampathadi-csarnokba, amit az előzmények után valóságos térnek érzékelünk. A térség közepén áll a templom zászlórúdja, mely a tetőt átbökve fölnyúlik a magasba. A színarany rúd a lába táján olyan vastag, mint egy termetes fa törzse. De az arany fatörzsre épp, hogy egy pillantást vetek. Nem ő a főszereplő itt, hanem a szobrok.

Az itt látható istenképmásokból hiányzik a templom más szobraiban föllelhető „barokk” hatásvadászat. Siva különféle alakjaiban egyszerű fenséggel mosolyog hódolóira. Kőpárnán ülve vagy trónuson, mosolygósan vagy haragosan, mindig mértékletes. Mármint szoborként, művészi értelemben. Indulata csak szeméből olvasható ki. Mozdulatai kimértek, már-már tartózkodók. Csupán a tánc szabadítja fel a testébe börtönzött energiákat. Hanem különös tánc az övé. Sok karjával, úgy hinném, a Mozgás Istene ő, maga az elszabadult mozdulat, és mégis, mintha a Mozdulatlanság Istene is lenne, és korántsem azért, mivel kőbe faragva táncol a szemem előtt, egy méternyire az orrom hegyétől. Nem, attól, hogy kőből van, még megperdülhetne a sarkán. De épp ez az, hogy nem perdül. Mert amennyit lendít magán az egyik kezével, ugyanannyit visszafog a másikkal; a táncoló Siva az egyensúly mesterműve, épp mozgásában igazán istenien mozdulatlan. Mozgásában a mozdulatlanságot, a tamil szobrászat ellentéteket egyesítő látásmódját dicsérjük; ki tudja, hányadszor. A Táncoló Siva e szobrászi alkotómódszer történetének különösen szerencsés pillanatában született. Születésének idejére a szobrászi véső már megtanulta a kő megmunkálásának minden fortélyát, a szobor az isteni erőt is emberi bájjal közvetíti, a mű nemcsak erőteljes, finom is. De nem finomkodó. A Táncoló Siva a szó igazi értelmében klasszikus mű; ahogy a mozgást a mozdulatlansággal, úgy elegyíti magában egy szobrászi szemlélet minden stíluselemét. A Kampathadi-csarnok nemcsak építészeti értelemben helyezkedik el a Nagytemplom közepe táján, stílustörténetileg is.

Utunk innen a Nagytemplom északkeleti sarkában álló Ezer Oszlop Csarnokába visz. Az oszlopok száma – amennyiben az alaprajz tanúságtételét hitelesnek tekintjük – nem éri el, de megközelíti az ezret. Az alaprajz igénybe vételére a szükség kényszerít. A csarnokban egy kiállítás tablói és tárlói foglalnak helyet, a tablókon a dél-indiai építészet remekei, a tárlókban kisplasztikák láthatók. Nagy örömére a tanulnivágyó látogatónak és ugyanakkor nagy bosszúságára is, mivel a tablók elfogják a kilátást, és a Nagytemplom legnagyobb csarnoka – egységes térként – nem érzékelhető. Holott az Ezer Oszlop Csarnokának megítéléséhez épp a térkihasználás mikéntjét kéne megítélnünk; nemcsak azért, mert a csarnok a Nagytemplomban találhatók közül a legnagyobb, azért is, mivel utolsónak épült, föltehetőleg lezárásul, kőbe faragott összegezésül. Így, sajnos, csak töredékeiben látom a sárgára pácolt falemezek fojtogató ölelésében. Az Ezer Oszlop Csarnokában mered föl alacsony kőtalapzatáról Siva kőbe faragott, stilizált hímtagja, mely a hindu mitológiában az erő és a termékenység jelképe; itt nyilván a templom alapításának legendájára való utalás is, azért kapott helyet éppen az utolsónak épült csarnokban, hogy a végben jelképezze a kezdetet. A legjobb helyen. Az Ezer Oszlop Csarnokának stílusa kétségkívül egy folyamat végét jelzi. Itt borul virágba a tamil „barokk”.

A végkifejletet – itt még – remekművek jelzik. Az oszlopszobrászat tanulságainak levonása zajlik a szemünk előtt. A zajlási ősi értelemben, tavaszi jégzajlásként, elemi mozgalmassággal. A felületek megmunkálása még tovább finomodott, a kő már-már a bronz benyomását kelti. Siva, az imént még mértékletes, érzéki szépséggé változott. A kő pedig táncol. Kézenfekvő és tanulságos összehasonlításra nyílik lehetőségünk. Vessük össze az Ezer Oszlop Csarnokának egyik jellegzetes szobrát a Táncoló Sivával. A szobor egy cigányt ábrázol egy majom társaságában. A cigány félig ül, félig áll; legyünk megalkuvók: nekidől az oszlopnak. Az ülepével, minthogy a törzsével előredől. A törzse ezenfelül még balra is csavarodik, a majom irányába. A feje még inkább, a cigány szemmel tartja a majmot. Azért talán, hogy az meg ne szökjék? Korántsem, a cigány markából olyan kőből faragott kenderkötél tekereg a majom nyakáig, amilyet egy gorilla sem tép el. A cigány egész egyszerűen abból a célból tekint hátra, hogy ezáltal ország-világ tudtára adja: ő egy majmot vezet. És hátratekint, nem csupán oldalirányba, mert lábtartásából világosan kitetszik, hogy ez a cigány megy. Jobb felé méghozzá. Bal lábfeje derékszöget zár be az oszloppal, jobb lábát pedig most emeli a bal mellé. De azt is hogyan? Úgy, hogy egy kört ír le vele, ujjheggyel alig érintve a földet. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy kitessék a két műben kifejeződő szemlélet lényegi különbsége. A Táncoló Siva alkotója szinte „benne felejti” a mozgást a kőben, a Majmát Vezető Cigány művésze viszont „mindent kihoz” a kőből. Siva állva táncol, a cigány táncolva áll. A Majmát Vezető Cigány kétségkívül hatásvadászó mű, viszont a javára szól az, hogy megvan benne a jó vadász képessége; a célba vett vadat le is teríti. Nemcsak vadászik a hatásra, hat is. Mindazonáltal semmi kétségünk sincs afelől, hogy a cigány a tamil művészet csúcsáról bandukol lefelé. Egy olyan ösvényen, melynek aljában, a majom legnagyobb gyönyörűségére, Tirumala palotája emelkedik.

A Keleti gópuram látványával búcsúzom a Nagytemplomtól. A torony népsűrűsége rendkívüli, tizenkét apró emeletén egymáshoz szorulva állnak a felületét díszítő színes szobrocskák. Emberek? Istenek? Sohasem fogom megtudni. Azt sem, hogy jól számoltam-e a tizenkét emeletet. A fejem mellemre csuklik. Halálosan fáradt vagyok.

A bálna kiköp a Madura Club partjára. Eszem, iszom, nyitott szemmel fekszem az ágyon. Semmi értelme annak, hogy elaludjam. Az Úr egy óra múlva visszaküldi értem az amerikai márkájú cethalat.

 

 

Tirupparankundram nyolc kilométernyire van Maduraitól. Hegybe vágott sziklatemplomát kívánjuk megtekinteni.

Művészetmérgezésem van, mohón bámulom a tájat. Az út mentén víz alatt állnak a földek. Túlságosan sok eső esik mostanában, tájékoztatnak kísérőim, a föld már nem képes beinni a nedvességet. Elhúzunk egy falusi templom mellett, szigetként áll a belvíz közepén. Egy ház sarkánál háromtagú társaság beszélget, egy férfi, két nő. A nők melle födetlen. Az idősebbé azért, mert a derekán megkötött szoknyafélén kívül más ruhadarabot nem visel, a fiatalabbé azért, mert szári-jának felső csücskét, amit különben átvet a vállán, most szórakozottan morzsolgatja a kezében. Az illendőség az éghajlat függvénye, a jelenetben nyoma sincs az erotikának. Tirupparankundramig látok még néhány födetlen keblű anyókát, keblét mutogató fiatal hölgyet, sajnos, többet nem.

Hatalmas sziklahegy alatt állunk meg. A hegy tetején pontnyi épület, egy Szikandar nevű muzulmán szent sírja. Kísérőim ironikusan megjegyzik, hogy az Iszlám a hindu templom fölé építkezett, hogy ezzel kimutassa fölényét, de a hindu templom látogatói ezen csak mosolyognak. Lábbelinket a kocsiban hagyjuk, mezítláb indulunk a templom irányába.

Süket és vak vagyok, a Mináksi Nagytemplom áldozata. Messziről hallom a magyarázatot, hogy ennek a templomnak a stílusa rokon a Nagytemplom oszlopcsarnokainak stílusával. Látom is, az oszlopok faragása csakugyan hasonlít a Kampathadi-csarnokban látottakéra. Többre azonban nem telik tőlem. Üres fejjel, érdeklődő arccal bólogatok. Közben egyre mélyebben hatolunk a hegy gyomrába. Bénultan is érzékelem, a templom hatalmas. Az egyik oszlopcsarnok végén ott találom az ismerős táblát: „Nem hinduk számára tilos a belépés!” A templom számomra tiltott belsejéből ének- és zeneszó hallatszik; folyik az istentisztelet. Egyszerre összerezzenek, alig egy méterre tőlem fölharsan egy kürtszerű fúvós hangszer. Megjelenik a pap és két segédje. A pap kezében fáklya, a segédek egyike az iménti hangszert fújja, a másik egy dobot püföl. Ének-, kürt- és dobszóval körbejárják a csarnokot, majd visszatérnek a templom szívébe. Visszatérőben az orrom előtt vonulnak el, a fáklya melege süti az arcomat. Valótlan az egész jelenet. A csarnok, a cikornyás dallam; az, hogy itt vagyok, látok, hallok. Szédülten támolygok kifelé.

Alagar Koilba megyünk, a Visnu-templomba. Alagar Koil Maduraitól huszonegy kilométerre van, északnyugati irányban. Tirupparankundram délnyugatra fekszik Maduraitól, útközben tehát keresztül kell haladnunk a városon. A táj vagy a város látványától, nem tudom, de kezdek magamhoz térni. Alagar Koilba már ép ésszel és látni képes szemmel érkezem.

Szerencsémre. Nem mulasztok el észrevenni valami apróságot. Egy életbevágóan fontos semmiséget. A kőfúga kódáját.

A Visnu-templom egy erődítmény belsejében található. Az erőd a mögötte magasodó hegynek veti a hátát. A templom a hegy lábánál áll. Előtte hatalmas kőlapokból épített udvar. A templom épülete előtt, az udvar közepén egy mind a négy oldalán nyitott oszlopcsarnok magasodik. Az oszlopok közt akadálytalanul jár ki-be a tekintet és a szél. A csarnok tetőzetének terhét mindkét oldalon három-három oszlop viseli, a két külső sor oszlopai egyszerű tartópillérek, a belső sorban egy tömbből faragott oszlopszobrok állnak. A szobrok fele sárkányokat ábrázol, a többi különféle örökéletű személyeket örökít meg; két halhatatlan közt egy sárkány jelzi a mennyei megyehatárt. Az istenek némelyike félkarú vagy féllábú. Megtudom, hogy egy hajdani muzulmán betörés alkalmából az igazhitű sereg katonái – kultúrfölényük jegyében – kalapáccsal tördelték le a szobrok kiálló részeit. Kultúrfölényük még ma is mosolyra ingerli a halhatatlanokat, mivel kerekded arcukban a kalapács nem sok kárt tudott tenni. Mélyértelmű látvány ez, mégsem ez ejt gondolkodóba. Nyakatekert észjárásomra jellemzően: a meszelés. Jól értjük egymást: az, hogy az oszlopcsarnokot, szemmel láthatólag rendszeres időközben, kimeszelik.

Mi van ebben elgondolkoztató, kérdezheti erre bárki. Rendszerető nép lakja a környéket, ez az egész. Tisztán tartja a templomát, ezért csak dicséret illeti.

Nem egészen. A szobrokat természetesen nem meszelik be, de az oszlopokat már igen. A tamil kőfaragók pedig oszlopszobrot faragtak ki a nyers kőtömbből, nem szobrot az oszlop elé; egy művet, nem „ragasztható” részleteket. Az egyik szobor például egy páván lovagoló istent ábrázol. Az isten felsőteste nagy lendülettel hajlik ki az oszlopból, lábtartásával ugyan ellensúlyozza vágtatása lendületét, de csak részben, mivel csak magát tartja egyensúlyban, a lovául szolgáló madarat már nem; a páva hátra, majd előre kígyózó nyaka szinte előrerántja az oszlopot, úgy méghozzá, hogy a két fővonal, az isten testének és a páva nyakának „S”-betűje szerencsétlenül találkozik egymással, amitől az egész műalkotás heveny egyensúlyhiányban szenved. Egészen addig, amíg oldalt kerülve meg nem látom, hogy a páva farka átnyúlik az oszlopszobor oszloprészébe, ott mintegy domborműként folytatódik, spirális rajzolatával egy képzeletbeli orsóra tekerve mindkét ívet. Ettől az egész kompozíció helyrebillen, éppolyan mozdulatlanul vágtat, ahogyan a Táncoló Siva táncol. Az Isten a Páván remekmű – volt. A mész ugyanis az ismételt meszelések során szinte tökéletesen lemarta az oszlop felületéről a domborművet, a páva farkát ma már úgy kell kisilabizálni a kőből, néhány év múlva pedig már látni sem lehet.

Többről van itt szó, mint egyszerű ízlésficamról. Pótolhatatlan érték megy itt veszendőbe. És nem valamiféle sajnálatos véletlen következtében. Most döbbenek csak rá, hogy mit láttam a Nagytemplomban. A fényes lakkfestékkel a mennyezetre remekelt virágok jelentőségére. Lakkfestékkel illetni a mennyezetet az Arany Liliomok Tavának közvetlen szomszédságában, ez ugyanaz, mint Alagar Koilban bemeszelni a kőpáva farkát. Mindkét esetben arról van szó, hogy a vallás napi gyakorlata elvált a remekművet sugalló eszmétől. Már nem egy ütemben lélegzenek. Vagy másképp fogalmazva: az eszme, mely hajdan a művészetet természetessé és a természetet művészivé volt képes varázsolni, manapság már csak a pemzli lendítésére buzdít. Ennyire telik az erejéből. Ennyit képes fölfogni, magába oldani az új kor új eszméiből; hogy a lakkfesték tartósan fényes, a mész pedig előkelően fehér. A lényegtelent, a mellékest, épp az az észjárás, mely eddig lényeglátásával vívta ki őszinte csodálatunkat. Nagy művészetet csak nagy eszme szülhet, olyan, mely a teljes világot szorítja karjába. Mahabalipuramban tanultuk ezt, majd – felső fokon – Madurai Nagytemplomában, de igazán csak itt, Alagar Koilban érezzük át a tanultak jelentőségét. Itt, hol a hajdan világölelő karok bénultan lehanyatlanak.

Alig gördülünk ki az erőd kapuján, megered az eső.

Erőtlen kifejezés ez arra, ami történik. Dél szikrázó, kék ege elsötétül, majd hosszában kettéhasad. Láttam már életemben néhány felhőszakadást, ilyet még nem. A forróság az utolsó cseppig fölitta a Bengál-öböl vizét, és most a tengervizet egy fúvással visszazúdítja a fejünkre. Az óceán fenekén közlekedünk, mennydörgő, acélszürke vízben. A bálna, most látom, az ember igaz barátja. Hörögve, prüszkölve, fújva, de kitartóan úszik.

A guide, aki reggel óta kalauzol, az első ülésen ül. A helybeli Idegenforgalmi Iroda képviselője mellettem, hátul. Ez a guide nem afféle utcán fölfogadható idegenvezető, őt az Idegenforgalmi Iroda szerződtette a mai napra, az én kalauzolásomra; freelancer, azaz szabadúszó, mint írónak én, de ő idegenvezetőnek az, és diplomával a kezében tempózik az élet tengerén, lévén képzett műtörténész, a város idegenvezetőinek doyen-je.

Most az ülés támlájára könyökölve éppen beszélget velem. Az imént, amikor a jobb sorsra érdemes páva előtt hangot adtam a meszelés szokásáról alkotott lesújtó véleményemnek, egy csapásra kivívtam rokonszenvét. Most megérdeklődi, műtörténész vagyok-e magam is. Bevallom, hogy nem, csak író. Kérdésére, hogy milyen nációhoz tartozom, azt is bevallom, magyar vagyok. Ettől még jobban föllelkesül. Találkozott már magyarokkal, néhány hónapja három magyar járt Maduraiban, ő volt a kalauzuk. Kedves emberek voltak azok a magyarok, jó szívvel emlékszik rájuk. Valóságos szónoklattal vettek búcsút tőle. Azt mondták: „Magyarország szegény ország, mi nem tudunk önnek nagy borravalót adni, de azt az öt rúpiát, amit adunk, szívből adjuk!”

A guide kétségkívül a honfitársaimmal találkozott. Rájuk ismerek a magyaros nagyvonalúságukról. Arról, hogy szívből adták az öt rúpiát. Gyors fejszámolás: háromért öt az annyi, mint egyért kettő. Mert afelől nincs kétségem, hogy egy ezópusi történetet hallottam.

De nem, félreismertem a mesemondót. A Madura Club kertjében sehogy sem akarja elfogadni a két rúpiát. Valósággal imádkozom neki, hogy vegye el a pénzt.

– Nem, Sir, az én igazi fizetségem az, ha olyasvalakit vezetek, aki érti is, amit mondok.

Végül persze elveszi. Meg is köszöni, homlokához emelt kézzel. Talán csak színjáték az egész. Talán csak kalauzom önbecsülésének van szüksége erre a commedia dell’arte ízű jelenetre. Tudom is én. A hangja mindenesetre őszinte, szürke egérszemében megcsillan a rokonszenv. Tény, hogy ő az első guide Indiában, aki nem kap a markomban sejtett pénz után.

Lehet, hogy Alagar Koilban nemcsak tapasztalatokat gyűjtöttem? Lehet, hogy tudtomon kívül megszereztem egy ismeretlen indiai barátságát is?

Sok időm nincs a töprengésre. A bálna felhördül, és kint van a kertből. Ez az, amit életében egyszer lát az ember. Egy madurai rendszámú bálnát.

Nézek utána, amíg el nem tűnik az utca végén, a sötétben.