A költő és a tenger

Impromptu annyi, mint rögtönzés. Impresszionista az, aki benyomásaira hagyatkozik.

Madras másfél milliós város a Bengál-öböl partján. Tamilföld közigazgatási és szellemi központja. Másfél napom van arra, hogy benyomásaimra hagyatkozva egy impresszionista képet rögtönözzek róla.

A szél, ez az első benyomásom, tele van tengerrel. A viharba már a levegőben belekóstolhatok; a Bengál-öböl felől érkező ciklon, olvasom az újságban, viharos szél kíséretében zúdult Madrasra, és a közlemény hitelét erősítendő, a gép húsz-harminc métereket zuhangat a levegőben. Kinn fehéren hullámzik egy légnemű vattatenger. A földön aztán megérzem a só vadító illatát, kristálylobogó a légvonat, gurigáz az eső elgurult gyöngyeivel. Költőinek elég költői a megérkezésem, még szerencse, hogy a pórusaimból motorzaj és repülőbenzin árad.

A repülőtéren Mr. Das, vendéglátóim helyi képviselője, egy harmincas éveiben járó, bajuszos férfi fogad. Fehér inget, nyakkendőt, zakót visel, nyitott zakója madárszárnyként csattog a nedves szélben. Vele van helyettese is, egy szemüveges, gyerekképű gyufaszálemberke; húszévesnek sem nézem. Ő fog a városban kísérgetni, mivel Mr. Das igen elfoglalt ember; a szervezet helyi képviselete az átutazó külföldiek ügyeinek intézésén kívül a városban tanuló külföldi, Ázsia más országaiból és Afrikából jött diákok nehézségein is hivatott segíteni; az utóbbi teszi ki munkájuk nagyobb részét.

A forgalomban és a párában zümmögve fúrja magát előre az autó. Egy pucér házfalon vörös felirat: „India or Hindia?” Tamilföldön járunk, a nyelvi háború egyik csataterén. A nyelvi háború egyike a sajátosan indiai jelenségeknek. Nemcsak azért, mivel az ország széttagoltságának egyik legszembeötlőbb jele, hogy Indiában, beleértve az angolt is, nincs egyetlen olyan nyelv sem, amit a lakosságnak legalább a fele megértene. Azért is, mivel a nyelvi háború forró szenvedélyei mögött éppúgy kimutatható a hűvösen praktikus érdek, mint az egyéb, misztikusan Ázsia bonyolult lelkéből eredeztetett jelenségek hátterében. A kormányzat kézenfekvő javaslata: legyen a lakosság negyvenöt százaléka számára érthető hindi az ország hivatalos nyelve, úgy méghozzá, hogy a helyi nyelveket ne érje sérelem. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a tamil alkalmazottaknak egy bizonyos türelmi idő lejártáig meg kellene tanulniuk hindiül. Ez ellen küzd hő szenvedéllyel a tamilság. Nem azért, mintha lusta vagy elszántan maradi lenne. Egész egyszerűen attól tart, hogy a törvény hatályba lépése esetén a hindit anyanyelvükként beszélő indiaiak behozhatatlan előnybe kerülnének a hindit így-úgy törő többi indiaival szemben, aminek egyik valószínű következménye az elhelyezkedési gondokkal küszködő északiak délre áramlása lenne, egy országon belüli népvándorlás, amitől a tamil alkalmazott a kenyerét félti. Tapasztalatból. Tamilföldön tudják, mit jelent az országon belüli népvándorlás. Jelenleg ugyanis éppen Tamilnad nehéz körülményei elől áramlik északra a tamil munkások serege; északon jó a hírük: kitartók, szorgalmasak, sztrájktörésre kiválóan alkalmazhatók. Ennyit a tamilok ősi nyelvéről. Az út szabad, a kocsi indít, a felirat eltűnik.

A szállodában a léghűtés zúgásába temetkezem. Ébren alszom a zúgó koporsóban. A tegnapi autózás, a mai repülés meg a párás meleg leterített. Csöng a telefon, here is the bus, hallom a kagylóból. Nem értem, mondom, itt valami tévedés lehet, én autóra várok. Lassú a fölfogásom, egy percbe is beletelik, amíg megértem, hogy Mr. Das nem azonos Mr. Bus-szal. Ötre küldi értem a gyufaemberkét a kocsival. Amikor háromnegyed ötkor kilépek a szobám ajtaján, mellbe vág puha öklével a pára.

Egy templom, amiben mezítláb sétálok. A füstölő illata, a nyüzsgés a templom előtt, a szűk utcában. Egy empórium, fafaragások, rézdomborítások. Pedálos riksák, nagyra nőtt gyerekbiciklik az utakon. A tengerparton az iható levegő. A Bengál-öböl tarajos hullámai, a homok a lábam alatt. A száguldás föl-le a Parti Úton. Az egyetem tömbje és egy közhivatal emeletes palotája között egy haridzsan-telep; sárból épített, nádfedelű házak, az őskor; előttük kétméternyire zajlik az autóforgalom. Az egyre sűrűsödő sötét, a kigyulladó fények tűzijátéka. Neonok alatt az este tébolyult és fölszabadult forrongása, mintha a riói karneválon át térnénk vissza a szállodába. Ennyi és nem több. Madras a lágy pára mögött konokul őrzi titkait. Érzem, de nem látom.

A szállodában örömmel nyugtázom, hogy az amerikaiak ragaszkodnak hozzám. Nem elég, hogy egy gépen utaztunk idáig, egy szállodában is szálltunk meg. John Updike-on egyszerű sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő. A hölgyeken egyszerű ruhák és egyszerű ékszerek. Ha még sokáig utazunk együtt, megtanulom, hogy viselkedik egy úriember.

Vacsora után kimegyek az utcára. Sétálni szeretnék, gyalog vadászni. Naiv vagyok, mint egy gyermek. A szálloda kapujában ketten szegődnek mellém, egy kerékpáros riksa tulajdonosa és egy tehén. A tehén a könnyebb eset, hamar megun, leáll az út szélére aszfaltot legelni. A riksatulajdonos viszont jellem, konokul követ. Közben elhaló hangon kiáltozik: „Olcsó a riksám, Sir, kényelmes a riksám, Sir!” Küldhetem finoman vissza, a szálloda kapujába, gorombán a pokolba, nem tágít. Én a járdán megyek, ő öt lépéssel mögöttem, az úttesten. Ötszáz métert teszek meg így, madrasi menyasszonyként, akinek egy kerékpáros riksa a fátyla. Föladom, visszafordulok. A riksás a bejáratig követ, ott nagyot tiszteleg. „A fene essen beléd” – mondom neki magyarul. „Olcsó a riksám, Sir” – feleli. Mit tehetnék mást, fölmegyek a szobámba aludni.

Reggel Mahabalipuramba autózunk, ebédre érünk vissza.

Délután Mr. Das hivatalában néhány helybeli íróval találkozom. Kedvesek, értelmesek, gondolkodók. Beszámolok nekik a bangalore-i költőkkel folytatott eszmecserémről; jót derülnek. „Igen – mondja egyikük, egy ötvenes éveiben járó költő –, ez India egyik nagy problémája: az ómódi gondolkodás.” Megérdeklődöm, hogy az ő megítélése szerint hogyan áll jelenleg az ó- és az újmódi küzdelme? Előredől, gondolkodik. „Anyhow” – mondja, ez a szavajárása, megfigyeltem: „Akárhogyis – megáll, egy kicsit rágja a szemüvege szárát – akárhogyis, meg kell újulnunk!” Belemelegszik, kifejti elképzelését a megújulásról. Nagyjából azt hallom, amit Mr. R.-től Delhiben. Okfejtését a társaság többi tagja bólogatva helyesli. Örülök annak, amit hallok; ezt meg is mondom. Ők is örülnek, hogy én örülök. Megfordul a társalgás menete, most ők kérdeznek. A hazai irodalmi viszonyokról, a közlési lehetőségekről, a kiadók működéséről, a honoráriumokról. Majd egy óráig buzgón válaszolgatok. Nagy barátságban válunk el, a hónom alatt egy csomó, ajándékba kapott könyv és folyóirat.

Időközben beesteledett, az utcán tombol a riói karnevál. Lépésben megyünk, úgy is nehezen. A szállodában megvacsorázom és lefekszem. Holnap hajnalban kelek, hatkor indul a gépem Maduraiba.

Ez Madras – impresszionista módra rögtönözve. A pára, a tömeg, „India or Hindia”, a riksák, a gyufaemberke, Mr. Das bajusza: össze nem illő cserepei egy leejtett korsónak. A korsó vize, az idő: tócsa a lábamnál. Megfogtam a semmit, a semmi benyomását.

Valamit mégis, valami nem esetlegeset.

Egy impresszionista képnek is lehet magva, tömör, mint a vas.

Tengert nem először látok, a Bengál-öböl partján mégis eláll a szavam. A víz nem viharzik; komótosan, célszerű mozdulatokkal zsákol. Valahol messze, szemmel nem látható távolságban vállára lendíti a hullámzsákot és itt, a parton a lábam elé dobja. A zsák kinyílik, a hullám dörögve törik porrá. A tenger megfordul, és visszamegy egy új zsákért. Megbűvölve bámulom a zsákoló vizet, egyszerűen nem tudom otthagyni.

De nemcsak a víz munkáját bámulom. Sőt, hogy őszinte legyek, a tengert már el is felejtettem. A víztömeg nem egyéb, mint a természet színpadi háttere egy lenyűgöző színjátékhoz.

Két tamil fiú játszik a tengerrel. Belerohannak a hullámokba, magasra dobódnak, elmerülnek, kibukkannak, hogy a következő hullám újból eltemesse őket. Minden öltözékük egy rövidnadrág. És a mosolyuk. Mindenük sötétbarna, a testük, az arcuk, a repülésük. Csak a foguk világít.

Az, amit itt látok, rossz költők szerint: a szépség. Épp hogy nem az. A tenger, hogy egyebet ne mondjunk, koszosszürke, az ég ugyancsak. Itt a nyers valóság látható a maga tökéletlenségében, versbe foghatatlanul, amint éppen a legnagyobb mértékben fütyül arra, hogy versbe foglalják-e vagy sem. A vízben mindannyiunk gyerekkora ugrándozik. Az, amit itt látok, nem kevesebb annál, mint amiért élni érdemes, kibírni háborút, megaláztatást, minden nyomorúságot. Fajtánk reménye játszik itt a világgal, ő köpi ki eltorzult arccal a szájába csapódott vizet.

A kép semmiképpen sem művészi tökélyű. Már csak azért sem, mert elhanyagolhatatlanul beletartozom én is, aki a part homokjáról nézem a színjátékot. Korunk költőjeként: bal oldalamon egy fél karú koldus, mögöttem a gyufaemberke, jobbomon egy teve, a teve púpján az élő taxi tulajdonosa. A koldus baksist akar, időnként szerényen oldalba bök a csonka karjával. A teve gazdája föl akar ültetni a tevére, e célból az állatot szorosan mellém kormányozta, a teve a fülembe szuszog; remélem, harapni nem fog. A gyufaemberke szabadulni szeretne, arcán hamuszín rettegés: hogy fog ő megvédeni engem egy púpos tevétől?

E csoport közepén állok szilárdan. Baksist nem adok, tevére nem ülök. A parton az engem kipécéző üzletemberekhez hasonló egzisztenciák tömege lézeng. Az első jelre, hogy hajlandó vagyok a zsebembe nyúlni, rám támadnának. Így nézem félszemmel, de teljes lélekkel a tengerrel játszó fiúkat. Ha a természet nem is művész, én – egy kicsit – az vagyok. Annyit mindenesetre tudok, mit kell egy életre megnéznem.

A két tamil fiú Madras vastömör lényege.