Őfensége képtára

„His Highness” – a sofőr csak így emlegeti a maharadzsát.

Noha más megfontolásokból, mint Tippu szultán, jakobinus vagyok én is. Ez az elnevezés megüti a fülemet.

India köztársaság, a maharadzsa – elvben – polgári személy. A sofőrt semmiféle törvény nem kötelezi arra, hogy egy polgári személyt fenségnek tituláljon. Főként nem akkor, ha éppen egy külföldinek beszéli el a mysore-i uralkodóház nagy tetteit; a külföldi ugyanis, nem lévén tájékozott a mysore-i dinasztia történetében, hajlamos arra, hogy összekeverje az idősebb fenségeket az ifjabbakkal. A nagy útépítőt, a jelenlegi maharadzsa nagybátyját például saját fiával, akinek kedvelt öltözéke volt a frakk. A sofőr mind e nehézségeket könnyen elkerülhetné, ha a maharadzsát egyszerűen maharadzsának nevezné, amire nyílna lehetősége, mivel van egy olyan közkeletű kifejezés, mely a kellő kétértelműséggel határozza meg a jelenlegi maharadzsa társadalmi állását. Ő a „Maharaja of Mysore”, egy olyan állam maharadzsája, melynek élén nem maharadzsa, hanem választott főminiszter áll. A sofőr azonban nem él ezzel a lehetőséggel.

Nem hinném, hogy családi okok kényszerítenék erre. A sofőr nem úgy fest, mint aki rokonságban áll a hajdani uralkodóval. Fehér vászonruhája beleöregedett a sok mosásba, néhány kimoshatatlan olajfolt azonban így is díszeleg rajta. A sofőr azért nevezi fenségnek a maharadzsát, mert a tekintély kétely nélküli tiszteletére nevelték, mert a hódolat a csontjaiba ivódott. Mondjuk, hogy a mysore-i maradiság vetekszik a devonshire-ivel? Erre semmi alapunk. Annyit azonban kötelességünk megjegyezni, hogy a sofőr, akárcsak a négy költő, egy úgynevezett dinamikusan fejlődő iparváros szülötte. Az iparosodó Indiáé.

Zöld lombözön a fejünk fölött, úgy futunk be Őfensége a Polgári Személy székvárosába.

Fasorrá szerveződött fák és anarchista bokrok zöldje mögül fehér, okkersárga és téglaszín épületek, főleg villák villannak elő. Egy féltrópusi Pasarét arculatával köszönt Mysore City. A fasorból tágas térre kanyarodunk, tar kövein gátlástalanul őrjöng a nap. A sofőr megérdeklődi, hogy meg kívánom-e tekinteni a katolikus templomot. A templom a tér bal oldalán áll, magas kőfal veszi körül. Építészeti stílusa, hm, mysore-i barokk.

Minden vágyam a templomot megtekinteni. Hogy is ne kívánnék megtekinteni egy olyan templomot, melytől mintegy ötven méterre egy fabódé díszeleg, rajta a felirat: „Hölgyek, Urak”. Kora reggel indultunk Bangalore-ból, és a folyópartot én, mint ismeretes, töprengésre használtam. Pogány elvetemültségem nyilvánvaló bizonyítékaként először a bódéstílusban épült kegyhelyet keresem föl és csak utána a templomot, melynek egyetlen említésre méltó sajátossága, hogy saruval lábamon állok a padozatán. A barokk nagyzolás Európában is elcsüggeszt, de itt szinte megbénít. A gyarmatos angyalok fensőbbségük teljes tudatában bámulják a hindu látogatókat. Mondhatom, lenyűgöz a kultúrfölényük. Főbekólintva támolygok ki a templomból. A legfőbb ideje ebédelnünk.

Ketten két helyen étkezünk. Én az itteni West End Hotelban költöm el ebédemet, a nyugati emésztőszervekre való tekintettel csak kíméletesen fűszerezett csirkét, a sofőr egy közeli, hindu étkezdében fogyasztja el vegetáriánus menüjét. Nem tudom, hogy ez a különétkezés nem a köztünk levő úgynevezett rangkülönbség kifejeződése-e? Vegetáriánus étel minden indiai vendéglátóhelyen kapható, az indiaiak többsége vegetáriánus. Lehet, hogy egy „luxury cab” feliratú kocsi utasaként fölháborítónak kéne találnom azt az eszmét, hogy a sofőrömmel együtt étkezzem? A sofőröm-mel! Legalább ötös erősséggel reng bennem a röhögés. Huszonegynéhány év népi demokratikus tréninggel a hátam mögött ízlelgetem az őrült érzést, hogy lenézem a sofőrömet. De a kóstolónál tovább nem jutok. El vagyok rontva, sajnos. Túl sok arisztokratát láttam malteroskanállal a kezében ahhoz, hogy igényt tartsak e rangos szerepre. Mindamellett az ebéd ügyét nem teszem szóvá a sofőr előtt. Döntése mögött más okok is rejtőzhetnek, vallásiak netán, de anyagiak mindenesetre: az ő ebédje a hindu étkezdében tizedébe ha kerül az enyémnek, és munkaadói nyilván csak annak az árát térítik meg neki. Kiszállok a kocsiból, és nem hívom meg a sofőrt ebédre a West End Hotelba, ahol egy ebéd a napi zsebpénzem másfélszeresébe kerül. Csak dialektikusan nézem, ez a találó kifejezés, hogy milyen balett-táncosi könnyedséggel fordul ki a világosszürke Ambassador-ral a parkolóhelyről, és azzal igyekszem lecsillapítani elméletileg végtelen emberszeretetemet, hogy az én szememben, mivel számomra a jó teljesítmény az egyedüli rang a világon, a sofőr a volán arisztokratája. Mysore-i Tartuffe, megyek kezet mosni. A sofőr egy óra múlva jön értem, addig nyugodtan megebédelhetek.

A délutánt a maharadzsa palotájának megtekintésével kezdjük. A palota egy magánszemély magánháza, amit a kormányzat azért hagyott meg a maharadzsának, hogy legyen hol laknia. Szemre úgy kétszerese a budai Várpalotának. Bástyacsipkés fal övezi, a sarkokon őrtornyok. Belül egy egész palotarendszer, csarnokok, árkádok. Középütt óriási térség, egy város főtere. Mindezt csak a főkapu rácsán keresztül láthatom; a maharadzsa a hét egy napján szabad bejárást engedélyez a palotába, ilyenkor az ő magánlakosztálya kivételével mindent szemügyre vehet a látogató; ez a nap azonban, közli a sofőr, nem ma van. Kár, nagy kár, mondom én.

Mert belül talán könnyebben kaphatnék választ egy nyelvészeti kérdésre. Mi az, hogy magánlakosztály? Úgy értem, hogy lehet magánlakosztály egy olyan palotában, mely egészében is a legteljesebb mértékben magán? Lehet a magán-t fokozni még magánabb-á? Esetleg legmagánabb-á, olyan lakosztállyá, ahová már maga a maharadzsa sem léphet be? Vagy fordítva egyet kérdésünkön; lehet, hogy ennek a magánháznak nem minden szobáját lakják? Tévedtem talán, amikor azt képzeltem a maharadzsáról, hogy biológiai kényszer hatására kell egyszerre ötszáz szobát laknia, mivel dinasztikus neveltetése folytán az ötszáz szoba iránti igénye feltételes reflexszé vált benne? Egy maharadzsa ötven szobában is el tud tengődni? Nincs is rászorítva arra, hogy ötszázat lakjon? Mire akkor neki a többi? Hogy legyen hol gurigáznia az aranyfogaival? Mi ez a téboly? Miféle őrült bírhatnék az, melynek ilyen emberen túli étvágya van?

Szónoki kérdések ezek persze, tudom rájuk a választ. Ez a kőkuglóf, aminek rácsos kapujában állok, az Ismeretlen Katona helybeli emlékműve. A Kétkezi Névtelené, aki a Napi Hatvan Pajsza nevű magaslat védelmében esett el. Szemtől szembe állok a másik Indiával, a gazdaggal, a tékozlóval, a lelkifurdalás nélkülivel. Harpagon őrületét sugározza, a maharadzsa aggályát, hogy télire nem lesz mit ennie; a lakatlan szobákra azért van szüksége Őfenségének, hogy rossz időkben kiadhassa őket kosztosoknak. A Bourbonok örök korlátoltsága ragyog a palota napverte tetőin. Forog a gyomrom, elegem van a maharadzsából.

Igazibb fenségre vágyom, irány az állatkert. A prospektusok szerint a Mysore-ba látogató turisták kedvenc időtöltése a tigrisvadászat. Ebből arra következtetek, hogy Mysore City állatkertjében nem olyan kalitkában nevelt tigrisek láthatók, mint Európa legtöbb, hasonló intézményében, hanem a természet hatalmas teremtményei. A dzsungel maharadzsáját megtekintendő indulunk az állatkertbe. Ahol, ki tudja, hányadszor, ismét tapasztalnom kell, hogy a romantika kora véglegesen letűnt, még az olyan szikár romantikáé is, mint amilyen a hemingwayi. A felületes szemlélő állatokat lát Mysore City állatkertjében, és az állatkerti látogatók nemzetközi szokása szerint rettegve élvezi a gondolatot, hogy mi lenne, ha a ragadozók kiszabadulnának ketreceikből. Az éles szemű látogató viszont a rácson keresztül India valutáris viszonyaira vethet egy komor tekintetet. India, akárcsak mi itthon, szűkében van a kemény valutának. Ennélfogva rúpiáért éppolyan tigrist látni, mint forintért: kicsit, girheset. Nagy tigrist látni és lőni az átváltható pénznem joga. A tigris, szegény, csekély intelligenciájával a puskát véli ellenségnek, és soha nem fogja fölfogni, hogy őt igazából egy robbanó font, egy dörrenő dollár teríti le, mint annyi más fenségét e földnek. Romantikus ragadozó egy józan korban, ki fog pusztulni. Tisztelgésül vigyázzba vágom magam az egyik ketrecben hasaló kecskenagyságú példány előtt. Rám néz, ásít, unja az egészet. Állati ösztöneivel ő már érzi azt, amiről a maharadzsának még fogalma sincs: a közelgő végzetet.

A maharadzsa különben sem foglalkozik olyan elvont dolgokkal, amilyen a végzet. A maharadzsa műgyűjtő, ő a műtárgyak művészi szépségével foglalkozik. Az állatkertből egyenesen őfensége képtárához autózunk; műcsarnokához, mondjuk inkább így, mivel az épületben a legkülönfélébb iparművészeti tárgyak és szobrok is találhatók.

A műcsarnok anyagának nagyobb része családi hagyaték. Látható itt gyaloghintó, mely hajdan fenséges terhet szállított. Edények, melyekből ma is száll az ég, illetve a mennyezet felé az áldozati füst. Rézdomborítások és elefántcsont-faragások, melyekben emelkedett lelkű maharánik lelték gyönyörűségüket. Bútorok és elefánthátra való nyereg. Még fényképek is, melyek a fenséges család különböző tagjairól készültek valamilyen nevezetes esemény alkalmából, a legtöbb a mostani maharadzsáról, egy pocakos, szemüveges férfiúról, akit külleme után inkább tartanék jóságos fogorvosnak, mint egy dicső dinasztia sarjának, még ha lóháton ül is, és fogorvosi fúró helyett valami jogarfélét tart is a kezében. A mostani maharadzsa egyébként öltözékéből ítélve hazafi. Atyjával ellentétben, kit a fényképek főleg frakkban mutatnak, ő buggyos, királyi pizsamát és fehér turbánt, a turbánon öklömnyi ékkövet visel, amiből mindenki megállapíthatja, hogy a dinasztia magaviseletére egyre inkább a haladó tendenciák a jellemzők: az atya még egy angol méltóság karikatúrája, a fiú már egy indiaié. Csüggedten fordulok vigaszért a festményekhez.

A legjobb helyre. A maharadzsa képtárában kizárólag remekművek találhatók. Másfajták persze, mint az Uffizi-képtárban. Lélektani remeklések, melyektől bármiféle művészi értéket számon kérni jámbor együgyűség. Fontos államtitkok kifecsegését viszont joggal elvárhatjuk tőlük, mivel nincs megátalkodottabb áruló a stílusnál, a stílus még hiányával is árulkodik, és Őfensége képtárában a saját szemünk tanúsága szerint a gazemberek királyával hozott össze a sors különös kegyelme. A képek nem egyszerűen rosszak. Az nem szó rájuk, hogy rosszak, mivel ez a megállapítás valamihez méri, egy mégoly ingatag széptani rend mércéjéhez viszonyítja őket, és esetünkben épp arról van szó, hogy ezek a képek mérhetetlenek, viszonyíthatatlanok. Az öszvér nem rossz ló vagy félbesikerült szamár, hanem öszvér. Őfensége képtárában öszvérek vannak kiállítva. A múlt századi Európa görög arányt mímelő, klasszicista modorában festett indiai képek. Semminek nem igaziak. Még hamisságának sem, mert egy dologról híven tanúskodnak; arról, hogy milyen szilárd alapokon nyugszik a mysore-i uralkodóház világszemlélete.

A képek két csoportra oszlanak, nyugati stílűekre és indiaiakra. A felosztás alapja, gondolom, a képek témája, minthogy egyéb különbség nem található köztük. A nyugati stíl remekein főként középkorú angol úriemberek és nejeik láthatók; a képzelet nélküli butaság a klasszikus igény okán egy fényképezőgép tárgyilagosságát kénytelen magára erőltetni: a képtár anyagának e része riasztó őszinteséggel árulkodik arról, hogy milyen farkasképű, malacpofájú, rókaarcú egyének hozták el ide, a világ végére a kultúra világosságát. A pálmát kétségkívül Lady Ezmegez viszi el, egy finom, ősz úrihölgy, neki szabályos hiénaábrázata van, szinte hallani, ahogy lekacag a képről a piszkos bennszülöttek piszkos unokáira. Nem messze Lady Ezmegeztől néhány lélekbe markoló tájkép látható. Mysore-i táj elefánttal vagy a puritánabb Erdőrészlet. Az utóbbin a napfény – mi mást tehetne? – áttör a lombokon.

Az indiai anyag, ha ez egyáltalán lehetséges, még leverőbb. Ez ugyanis nem egy importált festészeti modor csődjéről tanúskodik, hanem egy hajdan létező, helybeli festésmód teljes és feltétel nélküli kapitulációjáról. A déd- és ük-maharadzsák ábrázolatain az arany háttér, a stilizált figurák még egy különös, bizantin, jobb meghatározás híján kora-mysore-inak nevezhető festői szemlélet létezéséről tanúskodnak. A hordszékükben vagy trónjukon ülő Justinianus-maharadzsáknak olyan merev mozdulattal hódolnak alattvalóik, mintha egy gyerek rajzolta volna őket; a fondorlatosnak vélt kompozíció olyan áttetszően együgyű, hogy az eredmény határozottan festői. A kora-mysore-i stílus, ha naivitásával is, festészetként hat. Ellentétben gyilkosával, a fotografikus festésmóddal, mely egyedül és kizárólag csak otromba szörnyűségével képes hatni. Az ifjabb maharadzsák turbános angolok; ennyit róluk. Ők csak mellékszereplői a festészet szemünk elé táruló általános válságának, a főszereplő a mesés történelem. India legendás múltja, melyet a mysore-i festők Böcklin emelkedett stílusában ábrázolnak, szemléltető példájául annak, hogy milyen könnyű egy szál ecsettel ledöfni egy mitológia minden istenét. Ez a festészet tőzsdekrachja, a művészet skáláján az abszolút nulla fok. Borzongva állok a ceyloni majomisten előtt, tunikája-mije kidolgozottan lobog a viharos szélben. Hasonlít, olyan, mintha élne. Őfensége palotája sem ragadtatott el, de a képtára egyenesen kiborít. Dühöngve lépek ki a képkatakomba kapuján.

Tetszettek-e a képek, érdeklődik a sofőr. Vendég vagyok Mysore-ban, vicsorítva azt felelem, hogy nagyon érdekfeszítőnek találom Őfensége képtárát. A sofőr helyesel, it’s a charming art gallery. Végre elindulunk. A Chamundy Dombok felé.

A Chamundy Dombok Mysore City határában emelkednek. Jó a kilátás róluk a városra, tetejükön egy templom található, ha jól tudom, Dzsáiné, és egy nyárilak, amiről biztosan tudom, hogy a maharadzsáé. A dombok lábánál egy közepes nagyságú, fehér kastély áll, a fenséges család hölgytagjainak rezidenciája. Egy magánszemélynek a hölgyrokonai is magánszemélyek; ez csak logikus.

A templom zárva van, közli velem a dombtetőn alkalmi idegenvezetőm, egy égő szemű, huszon-egynéhány éves fiatalember, de ő körülvisz, hadd lássam legalább kívülről. Gyanútlan megyek vele. Néhány lépés után átugrik a templom kerítésén, be a bokrok közé, valamilyen sárga virággal a kezében tér vissza, akkorával, mint egy ibolya, átnyújtja nekem, és közli, hogy tűzzem a gomblyukamba. Kérdezem, miért? Mert akkor az istennő megsegít. Ez nyomós ok, még ha nem is tudom, hogy melyik istennőről van szó, kitűzöm a virágot. Sárga virággal a gomblyukamban tekintem meg az egyetlen látható érdekességet, egy fából faragott, négykerekű szekértemplomot, melyet csak bizonyos alkalmakkor vontatnak ki szent kocsiszínjéből. A kapurácson át bepillanthatok a kőtemplom belsejébe, homályosan látok egy szobrokkal díszes oltárt. Kész, nincs több látnivaló. A guide biztat, hogy várjak egy órát, akkor kinyit a templom. Nem várhatunk annyit, felelem, mennünk kell.

– Négy rúpia – mondja erre a guide –, a vezetésért.

– Micsoda? – áll el a lélegzetem.

– Négy rúpia, Sir – erősködik –, annyi az ára a virágnak, amit a gomblyukába tűzött.

– Fogja a virágját, vegye vissza, a vezetésért kap ötven pajszát.

– Nem én, Sir, én azt a virágot önnek adtam, és ezzel önnek adtam a szerencsét is, de ennek a szerencsének ára van, kérek négy rúpiát.

– Egye meg a virágot és a szerencsémet, annyit kap, amennyit mondtam, egy pajszával sem többet.

– Annak a virágnak négy rúpia az ára, fizesse ki a négy rúpiámat!

– Dehogy fizetem, ne nézzen hülyének!

Erről van ugyanis szó. Adóalany vagyok, ez rendben van. De csak a méltányosság határain belül vagyok hajlandó adózni. Az a virág, amit a magából kikelt ifjú négy rúpiáért akar nekem eladni, még a Hülye Turista nevű különadót belekalkulálva sem ér többet negyed rúpiánál. A guide olyan ostobának néz, hogy az már arcpirító. Ki is pirulok a dühtől, kevés dolog tud kihozni annyira a sodromból, mintha amerikainak néznek. Én nyolcéves koromban egy pesti pince mélyén ünnepeltem a karácsonyt, a házunkra hullott három bomba közül a harmadik azért nem robbant föl, mert a födémet átszakítva egyenesen egy Szilvási nevű ügyvéd fürdőkádjába esett, amit az ügyvéd felesége épp a légitámadás kezdetére hordott tele fazékban melegített fürdővízzel, és a bombának, úgy látszik, nagyobb kedve volt fürödni, mint robbanni, mert amikor a légitámadást lefújták, és Szilvásiné lélekszakadva rohant föl a harmadik emeletre, hátha nem hűlt ki teljesen a fürdővíz, ott találta a bombát a kádban, amire félőrülten az ijedtségtől kirohant a körfolyosóra, és azt sikoltozta, amíg össze nem esett: „Jézusom, egy bomba ül a fürdőkádamban!” Az ember gyerekkora törmelékeiből rakódik össze felnőtt egésszé. Én nem vagyok amerikai, én pesti vagyok. De genere Második Világháború. Én ezért még verekedni is hajlandó vagyok.

Amire könnyen sor kerülhet. A guide kezdi elveszíteni önuralmát. Most már nem a négy rúpiáról van szó vagy nem csak arról. Most már arról van szó, hogy oda a négy rúpiát, mert különben széttöri a pofámat, gazdagék rohadt fattyújának. A szeméből süt a gyűlölet, a fogait vicsorgatja. Minden öltözéke egy khakiszínű rövidnadrág és a nyakában egy törülköző. Rajtam napszemüveg, fehér ing, világosszürke nyári nadrág. Minden látszat szerint az igazság az ő oldalán van. Ennek ellenére, ha üt, visszaütök, bele az arcába. Nem azért, mert nem vagyok gazdag, mert napi tíz rúpia a zsebpénzem, és száz helyen kell borravalót adnom. Azért, mert én, még ha ez nevetségesen hangzik is, főképp itt és most, amikor egy nyomorult indiaival készülök összeverekedni, jóindulattal telve érkeztem ebbe az országba, azzal a céllal méghozzá, hogy róla vigyek hírt elsősorban, aki most az arcomba készül ütni. Ordítva érkezünk a kocsihoz, amikor hirtelen alapjaiban változik meg a helyzet.

Az ordítozásra a többi guide is fölfigyel. Semmi dolguk nem lévén, eddig a templom lépcsőin ültek, most fölállnak, és kezdenek körénk gyűlni. A guide mostantól fogva nincs egyedül. Különben is mi baja eshet itt neki? A verekedésért legföljebb lecsukhatják, föltéve, hogy megtalálják, ami fölöttébb valószínűtlen. Engem viszont, ha visszaütök, nagy valószínűséggel agyonvernek. A markomban tartott ötven pajszát eldobom, a pénz a földre esik. A guide tigrismozdulattal ugrik utána. Nem is ő, az ösztönei, ő már otthagyná a porban. Okkal, mert én eközben beugrom a kocsiba.

– Go ahead – mondom a sofőrnek.

Dühtől remegő hangon mintha azt mondanám, hogy gázoljon át a guide-on, a nyomorult csirkefogón.

A gombszemű született diplomata. Mintha lassított filmen mozogna, úgy indít. Az őrjöngő guide eléri a kocsit, megfogja, vissza akarja tartani. Úgy áll, ezt látom, hogy a nyitott ablakon keresztül állon tudjon vágni. De ez már csak a düh kétségbeesése. Valami ismét változott. A guide újból egyedül van és most már kettőnkkel szemben. Ugyanazok, akik egy perccel ezelőtt gondolkodás nélkül agyonvertek volna, ha kezet emelek a guide-ra, semmi esetre sem segédkeznének neki abban, hogy kiráncigáljanak a kocsiból; hogy miért, azt nem tudom, de így van. A guide is tudja ezt, már csak a méltóságát menti. A gombszemű közben nyugtató hangon beszél hozzá, kannadául persze, de a hangsúlyából értem, hogy valami ilyesmit mond: „Ejnye, öcsi, négy rúpia sok egy szál virágért”, és éppen hogy nem hirtelen, hanem nyilvánvaló lassúsággal indít, a guide még egy kicsit fogja a kocsi ajtaját, aztán elengedi, a tömeg ahelyett, hogy összezárulna és utunkat állná, amit könnyen megtehetne, szétnyílik és utat enged, a csoport közepén ott áll markában ötven pajszával a guide, kannadául emlegeti az anyámat, és kiköp a földre. Aztán mintha mi sem történt volna, a többiekkel együtt megfordul, és visszaül a templom lépcsőjére egy valószerűtlen nappali álom fényében sütkérezni.

– No more guide – mondom a sofőrnek, miközben átjár az őrületes érzés, hogy négy rúpiáért megkóstoltam az életveszélyt a Chamundy Dombokon.

– Rendben, Sir – villan felém a gombszem –, nem fogadunk fel többet.

Egy csúccsal odább, a maharadzsa nyári palotájának udvarán állunk meg legközelebb. Kiszállok a kocsiból, és odamegyek a korláthoz, alattam a mélyben villog a hőségtől a város. Nézek lefelé, helyesebben néznék. Jön egy illető, közli velem, hogy ő itt az őr és az ott lent, amit látok: Mysore City. Elönt a gyilkos szomorúság.

– Menjen a búbánatos francba – mondom egy oxfordi gyermekgyilkos hibátlan angolságával az illetőnek.

Az illető mélyen megérti a helyzetet. Meghajol, elnézést kér, távozik. Úgy látszik, nem én vagyok az első turista, aki a templom elől érkezett ide.

Mysore City békésen szuszog a zöld mélységben. Innen a magasból nézve a palota tűrhető mesévé zsugorodik, mintha nem is egy valóságos város közepén állna elviselhetetlen tornyaival. A palotaőrség háza, jókora laktanya a Dombok lábánál, játékdoboznak tetszik. Felhőtarajos erdőivel a láthatárig hullámzik a mysore-i táj. Pórusaimon át szívom magamba a természet idegnyugtatóját, a görcsös indulat az izmaimban kilazul, szétolvad, eltűnik. Két felnőtt kíséretében jön egy csapat iskolás, zsibongásukat vastag függönyön át hallom. Az őr velük is közli, hogy ott lent Mysore City látható. Nem küldik el, adnak neki néhány pajszát. A szél gyorsmosodájában húsz perc alatt tisztára mosódom. Kikeményítve, kivasalva ülök vissza a kocsiba, enyhe motorzúgással ereszkedünk lefelé.

Útközben még megtekintem a Chamundy Dombok bikáját, a bangalore-i Bika Templom lakójának fivérét. Egyetlen hatalmas, fekete kőtömbből faragták ki, legalább háromszoros életnagyságban. Homlokát, vállát virágfüzér díszíti, lábánál füstölő. Egy sövénykerítés övezte, kis kertben, a szabad ég alatt hasal. Orvul tekintem meg, nem lépek be a kert kapuján; a füstölő körül a bika alkalmazottja sétál, nem akarom megvenni tőle a kőbika illatát másfél rúpiáért. Mára elegem van a nagy üzletekből.

 

 

Megállás nélkül suhanunk a Brindavani Kertekig.

A Kertek a Városliget és a Vidám Park különös keveréke, pihenőhely és népszórakoztatási intézmény. Valójában egyetlen hatalmas park, de nevében a többes szám mégis indokolt, mert a park egészét apró parkocskákra szabdalja Brindavan fő látványossága, a víz. A park fölött egy gátmonstrum tornyosul, jobban mondva, a park terül el a gát lábánál, mivel a gát az ok és a park az okozat. A gát túlsó felén felduzzadt víz nyomása működteti ugyanis csodaország csodáit: a szökőkutakat. Nem tudom, melyik a világ legnagyobb szökőkútrendszere, az itteninek mindenesetre a világranglista élén kell állnia. Egyik végétől a másikig fél óráig sétálok. A karcsú medencesor egy helyütt tóvá szélesedik, a tavon csekély díj lefizetése ellenében csónakázni lehet. A víz mesterséges zuhogókon zuborog le, csöveken át szökken a magasba, játszik, szobrászkodik, porrá lényegül. Nem vagyok híve a művi csodáknak, inkább levernek, mint lelkesítenek, most azonban el kell ismernem, hogy ez a vízparádé a maga műfajában nagyvonalú és képzeletdús.

A szökőkutak köré egyre árad a tömeg. Fél nyolc felé jár az idő, nyolckor kigyullad a világítás, és a víz szivárványnak képzelheti magát. Csodaországban ez a csodák csodája, erre a pillanatra kíváncsi mindenki, ezért sűrűsödik egyre a tömeg, ezért tolongunk úgy, mintha egy villamosmegállóban állnánk, alig tudok előrehaladni. Egész családok ülnek a füvön, a sétaúton nyüzsög az ifjúság, gyerekek cikáznak az egyre tömörebb sötétben. Nyolc óra, a pisszenést is meghallani. Kigyullad a fény, nagy hördülés szakad fel a föld mellkasából és kitör a boldog hangzavar. A látványtól nem vagyok meghatva, a víz egy félórája fehérben pompázott, most olyan, mint egy zacskó fenséges cukorka. A közönségtől viszont annál inkább megilletődöm. Egy gyereknép örül a játéknak, annak, hogy nyolc órakor csakugyan kigyulladt a fény: a világnak, hogy milyen gyönyörű! Ámuldoznak az agyafúrt elektromosságon: hát nem csodálatos, hogy a víz alatt is villanykörték égnek? Mutogatnak, integetnek, majd elszállnak. Járkálok közöttük, repülni tanulok.

Fél kilenc, indulnunk kell. A tavat egy kőhíd felezi, azon indulok vissza a kocsihoz. Előttem két helybeli teenager megy, egyikük nyakában táskarádió, a rádióban cikornyás dallamot cincog egy testtelen női hang. Kissé elszontyolodva megyek a cincogás mögött. Eszembe jut, hogy Beirutban is láttam ugyanezt. Csakhogy akkor még jelképet véltem látni a nyakba akasztható bömbölésben, a civilizáció világraszóló összeesküvésének tapintatlan, de tiszteletreméltó jelképét. Ma már tíz nappal és sok ezer kilométerrel bölcsebben, nem esem áldozatul a csalóka látszatnak. Tudom, hogy egy táskarádió cincogásától nem dűl össze Őfensége képtára; sőt, Őfensége palotájának tetejére televízióantenna is kerülhet, attól még Őfensége marad, aki volt, ráadásul még a haladás mezét is magára öltheti. A technika feltételes módban értendő, előjel nélküli lehetőségként. Az előjel vad és gyermeki lényünkkel mi magunk vagyunk, e park közönsége, a földé.

Ég veled, Brindavan, csodák csodája; benzincsíkot húzunk a levegőben Bangalore-ig.

 

 

Fél tizenegykor ki ül a West End Hotel teraszán?

John Updike, szmokingban. Körülötte fényes hölgykoszorú. No, nem pandzsábi buggyos nadrágban; kisestélyiben, csuklótól nyakig aranyban. Ha nem csalódom, éppen a maguk tiszteletére adott party-n vesznek részt. A hangulat emelkedett. Hyderabadot ezek szerint mégsem vették meg, nem tetszett nekik. Majd talán Bangalore-t.

Ha nem esnék össze a fáradtságtól, odaülnék a közelükbe kuncogni. De érzem, épp annyi erő maradt bennem, hogy fölmásszak az emeletre, a varjúkárogásba. To sleep, to die! Csak az a bökkenő, hogy a szúnyoghálót el ne szakítsam, mert akkor reggelig megzabálnak a moszkitók. Márpedig nekem ép testben ép lélekkel kell ébrednem, kialudva Hamlet mélakórját.

Délben repülök Madrasba.