Citoyen Tippu

Hét órakor futunk ki Bangalore-ból.

Elhúzunk a lóversenypálya, a pályaudvar, majd egy víztároló mellett, és kinn is vagyunk a voltaképpeni városból. Ritkuló házaival Bangalore Rákosszentmihálya búcsúzik tőlünk, majd ő sem, autónkat elnyeli a természet arannyal futtatott zöld óceánja.

A gombszemű sofőrnek csak a feje búbját látom, az első ülés szinte elnyeli. Határozottan, de óvatosan vezet, biztonságára mindkettőnknek nagy szüksége lesz, legalább négyszáz kilométert fogunk a mai nap folyamán összeautózni. Utunk főcélja, Mysore City, a maharadzsa székhelye majd százötven kilométernyire fekszik Bangalore-tól; a helymeghatározás nagyvonalúsága abból adódik, hogy a mérföldek kilométerekre történő átszámítását fejben végzem, nem éppen csillagászati pontossággal. Mysore City azonban, ha a legfőbb is, csak egyik célja kirándulásunknak. A székvárosba vezető út mentén nem sokkal Mysore City előtt egy másik székvárosnak, Srirangapatnamnak, Tippu szultán hajdani székhelyének maradványai láthatók, melyek előtt ugyancsak személyesen kívánjuk kegyeletünket leróni. Meg kívánjuk tekinteni végül a Brindavan Gardens nevű tüneményt, amiről mindössze annyit tudok, hogy „elragadó, Sir, valódi tündérkert”, Mysore City-től néhány mérföldnyire, egy gát tövében.

A gombszemű megérdeklődi, hogy milyen természetű látnivalók iránt érdeklődöm leginkább? Szerény vagyok, én csak minden iránt érdeklődöm. De azon belül is leginkább az élő és az élettelen világ legkülönfélébb jelenségei iránt érdeklődöm, és ha esetleg léteznek a fenti kategóriákba be nem sorolható jelenségek, itt azok iránt is érdeklődnék, mivel itt mind e jelenségek egy India nevű tükörben tükröződnek. Lebecsültem a gombszeműt; óvatosan megérdeklődi, mi a foglalkozásom. Bevallom. Bólint, mindjárt sejtette. Majd ennyiben összegezi a dolgokat:

– Rendben, Sir, beugrunk egy út menti cukorfőzdébe.

A természetet innen is láthatom, a kocsi ablakából.

A Délvidék zöld őrjöngését, mely Csontváry ecsetére lenne méltó. Csupa túlzás a táj, csupa harsány szertelenség, csak nemtörődömségében következetes. Abban, hogy könnyedén túlteszi magát a mérsékelt égöv kisszerű arányérzékén, mely a formáknak és színeknek valamiféle kiegyensúlyozására törekszik; itt aztán semmi nincs egyensúlyban. Egy rózsadombnyi szikla vállán egy másik szikla nyugszik, egy kisebb, akkora csak, mint az Országház épülete: egyik lapjával tapad talapzatának meredek lejtőjére, úgy fest, mintha éppen most akarna onnan lebukfencezni, egyenest a fejünkre, a kocsira, az útra, a világra. A sofőr húsz éve járja ezt az utat, húsz évvel ezelőtt a szikla épp annyira készült lezuhanni, mint ma: semennyire. Egyszerűen csak fejen áll alkotója, a földrengés vagy ki tudja, miféle természeti erő tiszteletére. Látok egy jánoshegynyi kőelefántot: már-már nevetségesen élethű, még a füle is a helyén van. A természet vadul játszik itt, odacsap a zöld harsogás közepébe egy kőszobrot, csúfságnak?, dísznek?, aztán megunja, otthagyja, többet nem is gondol rá. Azzal foglalja el magát, hogy kis felhőfüggönyöket aggat a hegyekre, majd azzal, hogy leszaggatja őket. Unatkozik, hát szeszélyes. A mysore-i táj olyan, amilyet a tenger emelne, ha plasztikáit nem csak a pillanatnak mintázná.

A cukorfőzde. Leállunk az út szélén.

Egy miniatűr kazán, három kondér, fölöttük megviselt nádtető és körben a cukornád térdig érő szemetje, ez az egész. Tízen ha dolgoznak itt. Egy a tüzet rakja, ketten a két kondérban rotyogó főzetet kavargatják hosszú rúdjaikkal, a többiek a nádat hasogatják vagy az okkersárga cukortömböket szedegetik ki az öntőformából, hogy aztán feltornyozzák őket egy méterre a nádhulladéktól. Édes rothadásillat. A kondérok művi mocsárként büdös cukrot gőzölögnek ki, a levüket kavargató munkás híg cukorfelhőt lélegez be a levegő helyett. A kinti hőség valóságos üdülés a kondér mikroklímájához képest, a nap csak süt, de nem fojtogat. A cukortömböket feltornyozó munkás a sofőr közvetítésével biztat, hogy ízleljem meg munkájuk eredményét. Egy nagy lábas színültig van cukortörmelékkel, abból vehetek. Köszönöm, inkább nem. A sofőr él a lehetőséggel, a zsebéből előhúzott rongyba belegöngyöl egy félkilós darabot; jó lesz otthon a gyerekeknek. Elbúcsúzunk, a nádszőnyegen át visszamegyünk a kocsihoz.

A sofőr a nyers cukrot a kocsi kesztyűtartójába rakja, amiben, gondolom, még soha senki nem tartott kesztyűt. A sofőr biztosan nem; ő fehér rongydarabokat tart benne, feltehetőleg kéztörlés céljára. Indulunk tovább, a nádviskó gőzölögve tűnik el a tömör ragyogásban.

Fél óra múlva állunk meg ismét, egy híd előtt. Az utat kicsi, de erős sodrú folyó keresztezi. A híd voltaképpen egy nagy áteresztő-csatorna felső, kívülről aszfalttal burkolt boltozata. A sofőr egy percre türelmet kér, kivesz egyet a rongyok közül és eltűnik a folyó túlpartjának bokros sűrűjében. Kiszállok én is, levegőzni.

Az álomi tájra. Álomin azt értve, amit jelent: álombelit; nem gyönyörűt, hanem bénultat. Az út mentén sehol egy fa, a napsütés Niagarája egyenesen a fejemre zuhog. Bizonyos határon túl a fényesség önmaga ellentétébe fordul, éppúgy temet magába, mint az éjszaka sötétje. Mozdulni is alig tudok, olyan bágyadtság vesz erőt rajtam. Messziről hallom, hogy csönd van, hatalmas csönd, melynek csak a legmélyén motoz valami hang: a folyó dühödt hörgése, ahogy erőlködve próbálja az útjában álló hidat lábáról ledöntve elsodorni. Aztán, megszokva a víz hörgését, kihallom mögüle az óraketyegést is. Csitt-csatt, csitt-csatt, ketyeg vizesen egy különös, álmosító óra. A szemem majd leragad, úgy nézek végig a folyó innenső, csupasz partján.

Ötvenméternyire tőlem asszonyok mossák a szennyes ruhát a folyó vizében. Szári-jukat feltűrték, némelyikük derékig áll a hullámokban. A ruhát nem is annyira vízben mossák, mint vízzel: a vizes ruhát a folyóból kiálló nagy kövekhez csapkodják. Csitt, emelik a ruhát, csatt, sújtják a kőre. Mint egy összeszokott pantomimtársulat. Csakhogy évezredes pantomim az, amit ők előadnak. Nézem a színes ruhákat, a barna arcokat. A köztünk levő távolság több, mint szimbolikus. A cukorfőzde munkásaival, noha nem beszélem a nyelvüket, szót érthettem: ők csak a múlt században élnek. Ezek az asszonyok azonban magában az időtlen időben élnek, mondhatnám, az őskorban, ha ennek a megállapításnak itt bármi értelme lenne. Annak az időnek ugyanis, amiben ők élnek, nincs sorrendje, története, csak közege. Indiában a legkülönfélébb járműveken megtehetek és meg is teszek sok ezer kilométernyi utat, de nincs olyan jármű, melyen ezt az ötven métert megtehetném. Az egyetlen, amit tehetek, hogy nézem őket.

Ahogy ők is engem. A mosást nem hagyják abba – minek is hagynák, a mozdulatok olyan mélyen ivódtak sejtjeikbe, hogy azokra már nem szükséges odafigyelni –, csak a fejüket fordítják erre, hogy megnézzenek maguknak. Egy úgynevezett szegény ország fiát, ahogy ott állok az út szélén világosszürke nadrágban, fehér ingben, napszemüvegesen – mint a többi amerikai. Aki tapasztalatok szerzése végett egy „luxury cab” feliratú kocsin járja az országot.

Megjön a sofőr. Kezét még egyszer utoljára beletörli a rongyba, majd a rongyot visszahelyezi a cukor mellé. Beszállok a kocsiba, és elmúlik rólam a lidércnyomás. Az asszonyok ugyanúgy mossák a ruhát, mint eddig, de most hallom, hogy közben beszélgetnek. A világ tele van apró neszekkel. A nap csaphatott fejbe, csakis az lehetett. Már majdnem merőlegesen süt, tizenegy óra felé jár az idő.

Egyhuzamban vágtatunk Srirangapatnamig.

 

 

Tippu, az utolsó mysore-i szultán, az angolokkal folytatott háború végperceiben Srirangapatnam falán lelte halálát. Emelkedetten fejezzük ki magunkat, ahogy ez egy olyan szultánhoz illik, mint amilyen Tippu volt. A történelemnek tudtommal egyetlen felvilágosodott szultánja, aki a francia forradalom iránt érzett tiszteletében polgártársnak szólíttatta magát. Igaz ugyan, hogy ezt nem annyira eszmei, mint földrajzi megfontolások miatt tette. Pondicherry, a franciák hajdani gyarmata, ide legalább háromszázötven kilométer, és közben néhány előzékeny hegy található. Párizs légvonalban tizenötezer kilométer, szellemileg ugyanennyi fényév. A szultánnak nem kellett tartania a francia forradalom szellemétől, már csak azért sem, mert Pondicherry nem Párizs. Nem is efféle fantomoktól tartott ő, hanem az angol gyalogságtól, mely a háború befejező szakaszában légvonalban jó ha ötven méterre állt Srirangapatnamtól, és a légvonalat ágyúkkal húzogatta a levegőbe. Ettől volt ő olyan különös demokrata, aki Robespierre-t tisztelte, ám nem hevült Cromwellért.

Szultán volt ő citoyen létére is, a szultánok végzete telt be rajta. Az iszlám elmaradt reformja szükségszerűen vezetett oda, hogy a hódítókat is meghódították. Az angolokat helyenként a hinduk nem is titkolt rokonszenve kísérte. A bosszú angyalait ugyan Warren Hastingsnek meg Wellingtonnak hívták, és lényük igazán nem volt angyalinak nevezhető, tény azonban, hogy tűzzel és vassal olyanokat hajtottak igába, akik az államigazgatás céljaira maguk is főként ezt a két eszközt vették igénybe. Srirangapatnam a nagy bukás egyik műemléke.

A hajszálrepedés, ami végül is egy sziklakolosszus vesztét okozta, építészeti stílusában is szembeötlő. A mogul építészet korábbi, nagy alkotásai, a Vörös Vár például, egységes világképet sugallnak, ha ez a világkép riasztó is. Gyűlölhetjük a kőbe foglalt eszmét, de nem vonhatjuk kétségbe azt, hogy a köveket egy eszme nevében rendezték el úgy, ahogy elrendezték. Ezt nevezzük építészeti egységnek. A Vörös Várban is kiáltó ellentét van a vörös homokkőből készült, majdhogy puritán várfalak és a belső palotarendszer nyomasztó cifrasága között, ezt az ellentétet azonban a vár egésze képes föloldani, elsősorban azzal, hogy a külső falak nem tagadják el a vár belsejébe rejtett lényeget, a túlzott pompát, sőt tornyaikkal, csipkézetükkel, kiszögelléseikkel mintegy bevezetésül szolgálnak ahhoz. A Vörös Vár ugyan felháborító gesztussal úrra és szolgára osztja a világot, méghozzá egy úrra és sok szolgára, semmit sem törődve e felosztás mélyen igaztalan voltával, de az bizonyos, hogy a Vörös Várban mindenki megkapja a világból neki járó részt, kit mi illet, hódolat vagy hangsúlyozott megvetés; a Vörös Vár a világnak egy eléggé visszataszító képét a maga egészében sugallja. Egységes építményként. Mindez áll az agrai Várra is. Srirangapatnamra nem.

Ez – építmények halmazaként – a világnak szilánkokra tört képét testesíti meg. A töredékeknek olyan sorát, melyekből már nem rakható össze semmiféle egész. Valami, ami egy korábbi korszakban magától értetődő volt, a vár felépítésének idejére véglegesen összekuszálódott. A világ továbbra is urakból és szolgákból áll, de a mai úr holnapra esetleg szolga lesz maga is. Srirangapatnam ormótlan várfalai csak egy valamire fordítanak figyelmet, hogy nehezen megmászhatók legyenek. A szultánok temetkezési helye viszont továbbra is kétely nélküli hódolatot kíván ébreszteni a szemlélőben; képzelhető, hogy nem a legteljesebb sikerrel. A bástyák nyers terméskövei és a síremlék fehér kőfaragványai között a távolság áthidalhatatlan. Eszmeileg túlságosan messze esnek egymástól, és e tényt éppen fizikai közelségük teszi nyilvánvalóvá, éppúgy, mint azt a hasadékot, mely a síremlék emelkedett pompája és Tippu palotájának élveteg kényelemszeretete között tátong. Tippu palotája, afféle bronzból és fából épített nyárilak, derűs bizalommal nyitja meg magát a hűsítő légáramlatoknak, csakhogy a bizalom valódi volta iránt a brutális bástyafal enyhe kételyt ébreszt. Srirangapatnam építményei, noha külön-külön építtetőjük ízléséről tesznek tanúbizonyságot, összességükben egy modorrá silányult építészeti elképzelésről tanúskodnak; valódi közlendő híján hamiskodnak, mint építtetőjük, a jakobinus szultán.

A szultán polgári humanizmusának mértékéről különben pontos fogalmat alkothatok. A várfalon belül, a vár gyomrába süllyesztve található egy börtöncsarnok. Ebben a csarnokban őriztek huszonnégy angol tisztet, akiket valamilyen csetepaté során ejtettek foglyul. Karjukat a falhoz bilincselték, úgy álltak ott egy mozdulatlan passiójáték szereplőiként a falra feszítve. Egy évig bírták, úgy tájékoztatnak. A falon jól kivehető a bilincsek helye, a csarnokban egy megtermett ember csak lehajtott fővel közlekedhet. Mindezt nem azért említem föl, mintha az angol tiszteket én hólelkű gavallérnak képzelném; pusztán csak óvatosságból.

Nehogy elsírjuk magunkat a metszetek láttán. A metszetek Tippu palotájában találhatók, és a szultán uralkodásának nevezetes eseményeit ábrázolják. Körülbelül abban a stílusban, ahogy Petőfi szokott búcsút venni ősz szüleitől a múlt század patetikus nyomatain. Van valami mélységesen ironikus abban, hogy a rossz művészek időn és téren túli testvérei egymásnak. Az indiai álépítész az angliai álgrafikusnak. A metszetek a londoni hetipiac gyorsrajzolóinak remeklései. Egy nemes szultánt ábrázolnak, aki a nemes angolokkal folytatott háborújában vesztette életét. Zavaró mozzanat mindössze egy akad: az egyik metszet azt a pillanatot örökíti meg, midőn a szultán búcsút vesz az angolok által túsznak követelt két fiától. A művészet bosszúja, mondhatnánk a silány ábrázolatra, mivel hiteltérdemlően kiolvasható belőle, hogy valójában mily nemes eszmék hatása alatt állt a nagy háború minden résztvevője.

Főhajtva távozom az őrjöngő napsütésbe.

Kifizetem alkalmi útikalauzomat és a koldusasszonyt, aki a kalauzig kalauzolt. A kalauzolásra nem nekem volt szükségem, neki: ebből él. Srirangapatnam egy nevezetes megvilágosodás színhelye is, az én megvilágosodásomé.

Az indiai koldus nem kíváncsi arra, hogy én szegény országból érkeztem-e avagy sem. Az indiai koldus nem tart igényt a részvétemre. Arra a néhány pajszára tart igényt, ami a zsebemből őt illeti; és amit onnan neki ki kell csalnia, különben éhen veszik. A köztünk egyedül lehetséges viszony a gazdasági. Én vagyok az adóalany, ő a végrehajtó. A megrendülésemet vihetem haza. India kemény ország, mondták nekem még Delhiben. Az, valóban; megtörten adózom.

És nem csupán kalauzaimnak. Srirangapatnamnak is – némi tisztelettel. Elvégre mégiscsak ő szolgált az intő példával, hogy a magas érzelmek milyen könnyen orra bukhatnak a valóság nevű vakondtúráson.

Fél egy, indulunk. A szaháb felségterületéről átgördülünk a maharadzsáéra.