Merülés Délre

Egyelőre inkább lebegés.

Valaki unalmában kis darabokra tépett egy nagy csomó vattát és foszlányait szétszórta az égen. A föld békés arcát mutatja; játszik. Hegyre hegyet emel, majd elunja, kis lapályokkal üdíti magát. Néha egy folyóval ölti össze a tájat, hogy jobban tartson. India, mintha lassított filmen vetítenék, hátáról oldalára fordul; az az érzésem, hogy rögtön magára húzza a felhőket, betakaródzik velük, és idáig hallhatóan horkolni kezd.

– Aáá – ásítok egy hatalmasat.

A motorzaj, hát persze hogy az.

Az ijedtséget ugyanis másutt érzem. Költői túlzással azt mondhatnám, hogy a szívem táján; valójában a gyomrom fölött, enyhe szorítás formájában. Az az igazság, hogy begyulladtam. Lelkiállapotom annak a kisautónak lelkiállapotához hasonlítható, amelyik egy szédült pillanatában le akart szorítani egy camiont az országútról, és most azon töpreng, hogy a camion egyben nyeli-e le vagy kisebb falatokban?

A Tapasztalt Utazó Nagy Felfedezése!

Innen a magasból világosan látni, hogy a nagy felfedezés valójában mekkora. Alattam a táj kajánul végtelen. Egyetlen porcikáját kerülgettem egy álló hétig. Légszívesebben megfutamodnék. Ha lenne hova.

De nincs. Hacsak nem a bárányfelhőkre.

Delhit elnyelte India zöld-sárga sárkánya, a távolság. El Miss Sunila Khannát is (nylonból van talán ez a csodaszép szári, Miss Khanna, kérdezte a magyar követség sajtófelelőse, miközben ott ült a Miss-szel és velem a Center teraszán, oh no, it’s pure silk, válaszolt Miss Khanna, ne mondja, pedig olyan az esése, mint a nyloné, ámuldozott diplomatikusan a sajtófelelős, oh really?, és ez így ment legalább öt percig a vakító napsütésben, miközben a legkevésbé sem érdekelt bárkit is Miss Khanna szárija), el bizony őt is, csúnyácska arcán a sokdioptriás szemüveggel, ahogy jó utat kívánva integet a beton legszéléről, mintha maga a város búcsúzna tőlem esetlen kedvességgel, mintha a biztonságérzet is, melyet az egyheti tartózkodás nyújtott, hogy most újból idegenként méregessem a mélyben elterülő, zöld szörnyeteget, az álmatag vegetációt, India dús álarcát.

Elmúlik, biztatom magam, a szokásos letörés.

Miközben egy fuldokló szemével figyelem az amerikai turistákat.

Külföldön rám törő depresszió esetén nekem amerikai turistákat kell gyógyszerül szednem. Ezt azóta tudom, amióta néhány évvel ezelőtt lélekben letörve Salzburgtól Bécsig egy kupéban utaztam az Orient Expresszen egy amerikai házaspárral. Eléggé le voltam törve, mint jeleztem, szórakozottan néztem keresztül rajtuk. Csak akkor figyeltem föl rájuk, amikor a hölgy letéve kalapját, melyet egy fürt műanyagcseresznye díszített, elővette táskájából Olson Európa napi öt dollárért című útikönyvét, és ingujjra vetkőzött férjének fennhangon olvasni kezdte belőle az aktuális tudnivalókat, hogy mi mikor épült, ki építette, és milyen stílusban, de legfőképp, hogy minek mi az ára, hány dalar, a hölgy ejtése szerint. Olson műve enciklopédikus mű lehet, mindennek az ára szerepelt benne. A hölgy viszont enciklopédista volt, minden iránt érdeklődött, aminek ára van, következésképp Bécsig egyfolytában hangosan olvasott, és csak annyi szünetet engedélyezett magának, hogy időnként az ablakon kitekintve a saját szemével ellenőrizze Olson kalkulációját. Linznél gótikus templomnak nézett egy gyárépületet. Építési költsége mai pénzben harmincezer dalar. Ekkor mentem ki először a folyosóra, hogy jól kiröhögjem magam. Bécsbe lélekben gyógyultan érkeztem, felhőtlen kedéllyel.

Valami ilyesféle gyógyszerre lenne szükségem most is.

Beszerzése nem egészen reménytelen, mert Delhiben egy amerikai turistacsoport is fölszállt a gépre. Tengernyi csomagjuk föladását az orrom előtt intézte a velük utazó guide, egy vállas hindu, afféle férfiszépség. A csoport zömmel élemedett hölgyekből áll, akik közül néhány a pandzsábi nők pizsamaszerű, buggyos nadrágból és kabátkából álló öltözékét viseli, amiben igazán semmi kivetnivaló nincs, mivel ez jóval szellősebb a párizsi divat diktálta ruháknál. Csakhogy a hölgyek többsége a pizsamához smukkot is visel. A mellettem ülő például egy kisebb klipszkiállítást a fülében, ehhez szerény kiegészítésként mindkét karján egy-egy arany karkötőt, lábán pedig aranyozott strandpapucsot. És a szemén – olvadozik a jég a szívemről! – egy akkora, legújabban divatba jött űrhajós szemüveget, mintha pajzsmirigytúltengése lenne.

Hyderabadba mennek, magyarázza az előttem levő ülésen John Updike. Harminc évet öregedett az utóbbi négy évben. Egyébként éppen olyan, mint fiatal korában a Rabbit, Run Penguin-kiadásának hátlapján. Banktisztviselő lehet vagy üzlettulajdonos. Mindamellett vagy épp ezért van valami különös többlet az arcán. A jelentéktelenség tragédiájának nyomai, hogy kifejező arcával nincs mit kifejeznie. Baltával vésett vonásai egy kék zakó fölött szomorkodnak. Az ügynökük intézett mindent, tájékoztatja a részletekről a mellette ülő indiait, ő vette meg az egész utat, repülőjegyet, szállodát, guide-ot. Gyorsított túrán vannak, egy város egy nap. Csak Delhi a kivétel, ott négy napot töltöttek.

Kezdek elérzékenyülni. Mit tagadjam, a gyönyörűségtől. Én ugyanis Salzburg és Bécs között szerzett tapasztalataim alapján tudom azt, amit John Updike gyanútlan szomszédja még csak nem is sejt. Az amerikaiak alighogy leszállnak Hyderabadban, felfogadják az első ügynököt és megveszik Hyderabadot. Az utcákat, a bivalyokat, a napsütést. Ha már egyszer ott vannak. Ha már egyszer gyorsított túrán vannak ott.

Megadni magamat? Egy frászt. Kitartás, éljen Marco Polo!

Elöl kigyullad a felirat: „Öveket bekapcsolni!” Lent a naptól fehéren felizzanak Hyderabad házai. Megtettük utunk kétharmadát, a Budapest-London távolságot.

Az amerikaiak zajongva kiszállnak. Nézek utánuk, míg csak el nem nyeli őket a főépület előtt sűrűsödő tömeg, és arra gondolok, hogy hálából illene megtanulnom a Függetlenségi Nyilatkozatnak legalább egy passzusát. Nem fogom megtanulni, amilyen hálátlan vagyok.

Meg lusta. Lustaságból nem szálltam ki levegőzni, mint a többi Bangalore-ba tartó utas, ezért lesz belőlem ifjan elhunyt leveshús. Kinn a levegő ha tüzel is, legalább mozog. Nem jár a motor, nincs léghűtés. Kezemben egy „Transit” feliratú kártyával fövök a „Hyderabad” márkájú gyorsfőzőben.

Húsz perc múlva szállunk föl újra. Nagy nehezen megindul a léghűtés, és lassan leszárad rólam Hyderabad verítéke. Félrehúzom a függönyt, és kinézek az ablakon.

Dél, az éltes, de kéjsóvár asszony, közömbösen mintha függönyt húzna el, szétnyitja pongyoláját. Roppant keblein bazalt bimbók. Testét zöld pihe borítja, a szeméremtájon kisebb dzsungel. Hasának ráncai utak meg folyók, rajtuk egy-egy pont: bivalyfogat, bárka, autó. És a ráncok között, mintegy az ürességet kitöltendő, a teste. Na igen, épp ez az.

A föld. Vagyis hogy a föld színe. Már Bombay felé szálltomban föltűnt, hogy a föld színe itt más, sárgásabb. Itt, mondom, azaz Indiában. És máris helyre kell igazítanom magamat. Ott sárgásabb, Bombay és Delhi körül, India dereka táján. Közben ugyanis, épp hogy elhagyva a deréktájat, egy másik éghajlat birodalmába lépünk. Északon, föltehetőleg a napfény túlzott és egyoldalú fogyasztásától, a föld sárgaságban szenved. A Dél teste nem sárga, hanem vörös. Égetett téglaszínű. A barna-fekete massza, amit mi otthon a földnek gondolunk, egy a talaj ezer változatából. A geológia már az ősidőkben is a francia forradalom hármas jelszavának szellemében működött. Ennyivel fejlettebb az öntudata, sajnos, az emberénél.

Négy óra negyvenkor szállunk le Bangalore-ban.

A kijárat előtti tolongásban kőszén arcú emberbe ütközöm. Ő Mr. Krishnamurti, a Bharat utazási iroda képviselője, itteni programom technikai szervezője. Az eszmei szervezés, mint kiderül, a helybeli Indiai Világkultúra Intézet hatáskörébe tartozik.

Eddig a repülő dobált, most egy Ambassador hátsó ülése. Eszmeileg és technikailag egyaránt kótyagos vagyok, de Mr. Krishnamurti kijelentő módban föltett kérdésére, hogy most nyilván le kívánok pihenni, szilárd nemmel válaszolok. Csavarogni kívánok, mint a tigris, éjszakánk erdejének sárga lángja. Ezt persze nem mondom Mr. Krishnamurtinak, csak érzem. Itt belül, a szívemben.

Fél hatra visszaküldi értem a kocsit.

 

 

„Kabonpák” – mondja a sofőr.

Persze hogy az. Barátságosan mosolygok. A sofőr visszamosolyog, ez az egyetlen, amit tehetünk egymásért.

Nem tud angolul. Csak a helyi nyelvet, a kannadát beszéli. Azt meg én nem beszélem. Minden feltétele adva van annak, hogy jól megértsük egymást. „Estig elmutogatnak” – nyugtatott meg búcsúzóul Mr. Krishnamurti.

Nincs is semmi baj, kamaszkorom óta tehetségesen mutogatok. Sajnálatos módon azonban a mozdulatnyelvben egy gesztushoz több jelentés is társítható, amiből súlyos értelmezésbeli eltérések adódhatnak. Adódnak is. Leírok a kezemmel egy kört. Ez az én jelrendszeremben azt jelenti, hogy szeretném körbeautózni a várost. A sofőr bólint, és megkerüli a szállodát. „No” – rázom a fejem. A sofőr megáll. Újból kört írok a levegőbe, de közben azt mondom: „town”. A sofőr szája mosolyra húzódik, ennyit ő is tud angolul, town az várost jelent. Bólint, egyetért velem, mi most a városban vagyunk.

Egy utazónak ne legyenek gátlásai. Krákogok: ez az önindító. Berregek: ez az autó. Leírom kezemmel a kört, majd azt mondom: „town”, és várom a hatást. Bátraké a szerencse. Aá, sóhajt föl megkönnyebbülten a sofőr, érti már. Gázt ad, és elindul a városba.

Így látom Bangalore-t némafilmen.

Néhány elúszó házat, utcát, a lóversenypályát, egy szörnyűmód pompázatos hivatali épületet: semmit. Azaz valamit mégis, a kabonpákot, aminek igen örülök, mert életemben először látok olyat; csak tudnám, mi az és hol keressem. Bangalore-t, úgy látszik, autóról nem lehet becserkészni. Itt gyalog kell követni a vad nyomát.

– Emporium – mondom a sofőrnek; ez afféle iparművészeti bolt, aminek a városközpontban kell lennie.

– Mahatma Gandhi Road! – ragyog föl a sofőr, és elindul oda.

„Na látja, Mr. Orban – súgja a fülembe Mr. Krishnamurti a Vándorló Lélek elnevezésű utazási iroda képviseletében –, megy ez, csak akarni kell.”

Kiszállok a kocsiból, kurta, de érzékletes pantomimjátékkal meghagyom a sofőrnek, hogy várjon. Az emporium már bezárt, a koldusok még nem. Egyikük megcéloz, kikerülöm. Némi lelkifurdalással, mert én a talpaimon közlekedem, ő a két térdcsonkján. A szervezetem azonban ravaszabb nálam: őrületes sebességgel kezdi termelni az ellenanyagot, az aktív közönyt. Három lépés után már nyoma sincs bennem a szánalomnak. Én sétálni akarok, a koldus nem hagy: a koldus ellenségem. Az agyam vág, cselezek. Magamra vonom a koldust, hagyom, hogy színleg beérjen, majd amikor elkapná a lábamat, belépek az árkád egyik oszlopa mögé. A koldus számára a helyváltoztatás kínos művelet, nem tud kétfelé figyelni, a lábamra összpontosít, az oszlopot nem látja. Beveri a fejét, megáll. Meghökkenését kihasználva belépek egy nyitva tartó könyvkereskedésbe, és megveszem Bangalore térképét.

Csak amikor kinyitom a térképet, akkor kezdek el magamtól undorodni. Majd abbahagyom. Én undorodom magamtól, s ez mindkettőnk számára terhes. Hagyom, hogy átjárjon az ellenméreg: kész, nem tudok segíteni. Lássuk a kabonpákot!

Én ló. Cubbon Park. Az a zöld, amin keresztüljöttünk. A megfeketedett bronzszobor pedig maga Cubbon úr személyesen.

Kilépek az üzletből. A koldus ott kuporog az oszlop tövében, de csak néz rám, hagy elmenni. Ő nyilván nyomósabb okok miatt döntött ugyanúgy, ahogy én. Fölmérte, hogy nem tud utolérni.

Besötétedett. Befordulok egy mellékutcába; ha a Mahatma Gandhi Road Bangalore Váci utcája, ez a Kígyó utca. Emberek, neonok, üzletek, tömeg. De a nyüzsgés mégsem olyan, mint Delhi óvárosában. Levegősebb, lazább. Maga a városközpont sem olyan kényszeredetten nagyvonalú, mint a fővárosé. Tervezés helyett természetességet áraszt.

Megindul a szél. Ez teszi vagy más, a tömegben tolongva hirtelen föltolul bennem hazai csavargásaim emléke. Ugyanazt a névtelen örömöt érzem itt is, a céltalan kóborlásnak ugyanazt a szabadságát, és ettől hirtelen csodává lényegül át mindaz, ami az ittlakók számára észrevehetetlenül természetes; az, hogy vannak, sétálnak, beszélgetnek, itt, Bangalore-ban, a világ végén, mármint nekem ott, hiszen ők a világ közepén sétálnak, otthon, szülővárosukban. Megható csendélet: boldogság, könnyűség, szárnyalás – a háttérben egy hoppon maradt koldussal. Édes a tévhit, hogy egyike vagyok az utcai járókelőknek, ha nem is közülük egy, de legalább közöttük, az ő utcájukon.

Megállítok egy fehéringes fiatalembert, és csak azért, hogy beszéljek valakivel, megkérdezem, hogyan juthatok vissza a Mahatma Gandhi Roadra. Korrekt angolsággal válaszol, de láthatólag furcsállja a dolgot, a kérdezett hely innen tíz percre és éppen abban az irányban van, ahonnan jövök. Megköszönöm a szívességét, és nem fordulok meg. Néz utánam, felvonja a vállát, továbbmegy.

Később, már a Mahatma Gandhi Roadon, fiatal pár megy előttem. Összeszokottak, járás közben korrigálják egymás ritmushibáit, jó a rugózásuk. Ugyanígy sétálnának a világ bármely pontján, épp ez kölcsönöz nekik helyi jelentőséget. Elnézem őket, örülök Bangalorenak.

A koldus? Hát istenem, a földön csúszó kivétel, mely a szárnyaló érzelmek szabályát erősíti. Ezer módunk van arra, hogy szánakozva kikerüljük, átlépjük, elfelejtsük.

A sofőr a kocsi mellett toporog. Több mint egy órát tekeregtem.

– Hotel! – mondom, és bízom abban, hogy a szállodát kannadául is így hívják.

Érti, boldog, indít.

A szállodában csak a főpincéren van cipő. A turbános, fehér ruhájukon vastag, zöld övet viselő pincérek mezítláb egyensúlyozzák tálcáikat. Talpukon a bőr fekete cipőtalp. Csoszogva járnak a fapadlón, és nem megy szálka a lábukba.

Ágyamon a szúnyogháló szakadt, megvarrom. Lefekszem, és hagyom, hogy betemessen az ablakon beömlő, fekete varjúkárogás.