Mi a véleménye Indiáról?

– Önt magyar barátaim úgy emlegették, mint India legokosabb emberét.

– Magyar barátai alkalmasint túloztak.

– Lelkesedtek inkább, én úgy mondanám. Szerintük ön egyike a keveseknek, akik indiai létükre tárgyilagos tekintettel nézik Indiát.

– Látok a szememmel, ez az egész.

– Ez nem kevés. Föltehetőleg a legtöbb, mint egy magunkfajta értelmiségitől kitelik.

– Kikényszeríti belőlem a köszönetet.

– Tiszta eszközökkel, remélem.

– Az időpocsékolás tiszta eszközeivel; térjünk a tárgyra! Mióta van Indiában?

– Még egy hete sem.

– És már kezdi általánosítani a benyomásait.

– Bevallom.

– Milyeneket?

– Vegyeseket. Ez elég ostoba válasz, de nem tudok jobbat. Még nem tudom, hogy minek mi a súlya. Csak egyvalaminek érzem a súlyát: a megválaszolatlan kérdéseknek.

– Kérdezzen, megpróbálok válaszolni.

– Mit tart India legnyomasztóbb gondjának?

– A nevelésügyet.

– Meglep ezzel a kijelentésével.

– Miért?

– Mert egyhetes indiai múlttal a hátam mögött is legalább egy tucat olyan gondot tudnék kapásból fölsorolni, ami sokkal sürgetőbbnek látszik a nevelésügy rendezésénél.

– Sorolja.

– Hiányzik az ipar, hiányzik az ipar fölépítéséhez szükséges pénz, hiányzik az ipar befogadásának készsége, nincs elég ennivaló, van viszont éhínségből eredő tömeghalál, betegség, kilátástalan szegénység, vallási és nyelvi elfogultság, és végül ott vannak a társadalom számkivetettjei, a volt érinthetetlenek, a mai haridzsan-ok, akiknek befogadása csak lassan megy végbe; nem is sorolom tovább, ez már így is több egy tucatnál.

– Ahogy mondja; épp ezért olyan fontos a nevelésügy.

– Ne haragudjon, ez utópiának hangzik.

– Ön látja annak, mert ön mást ért nevelésügyön, mint én.

– El sem tudom képzelni, mi mást kéne értenem rajta. Önöknek nyilván sok javítanivalójuk akad a közoktatás területén, de melyik országnak nem? A tény az, hogy egyetem sok van Indiában, ennivaló kevés.

– Elfeledkezik valamiről, nemcsak egyetemeink vannak, kiváló egészségügyi hálózatunk is.

– Ezt nem értem.

– Elnézését kérem, hogy kissé megtáncoltattam.

– Teljes sikerrel, eszmeileg szédülök.

– Csak arra akartam rávilágítani, hogy Indiában nem mindig az a jó, ami annak látszik. Más szavakkal szólva: Indiának indiai megoldást kell találnia a saját gondjaira.

– Ebben egyetértünk, de az összefüggés még mindig homályos.

– Remélem, már nem sokáig. Vegyünk egy példát, az imént említett egészségügyi hálózatét. Egy országnak elsőrendű kötelessége, hogy minden tőle telhetőt megtegyen polgárainak egészségéért. Hogy megvédje az életüket. India azonban azzal, hogy megvédi polgárainak életét, egy új veszélynek is kiteszi ugyanezeket az életeket. A járványok eddig természetes gátját képezték a népszaporulatnak. Leküzdésükkel India egy minden eddiginél súlyosabb problémával találta magát szemben, a túlnépesedéssel. Amiből persze nem arra kell következtetni, hogy fölösleges volt megszervezni a védekezést. Csak arra, hogy számolni kell a helyi viszonyokból adódó következményekkel. Érti már?

– Sejtem.

– A nevelésüggyel is hasonló a helyzet. Átvettük a nyugati oktatási rendszert, kényszerűségből, tapasztalatlanságbál, ezer okból, hogy abban képezzük ki az új indiai értelmiséget. A levegőbe.

– Erről hallottam, az értelmiségiek munkanélküliségéről.

– Igen, létezik az is, de én másra gondolok. Ennek az oktatási rendszernek a csúcspontja az egyetem, az alsóbb szinteken szinte csak előkészítés folyik. De mit nyújt ez a rendszer azoknak, akiknek az alsó szint elérése lenne a legfőbb feladatuk? Semmit. Figyelmen kívül hagyja India lényegét.

– A falut.

– Azt. Indiában minden a falun múlik. Aki a falut eléri, Indiát éri el. A jelenlegi oktatási rendszer meg sem érinti a falut; ha igen, legföljebb menekülésre ösztönzi a parasztot. Arra, hogy a városba fusson a paraszti sors elől. Abba a városba, amelyik nem tudja eltartani. Olyan nevelési rendszerre lenne szükségünk, amelyik a parasztnak is tud adni valamit. Megtanítva arra, hogyan élhet a saját helyén is boldogabban.

– De ez nemcsak nevelési kérdés, hanem gépesítési is.

– Persze hogy az is. Eszembe sem jut vitatni. Én csak arra akartam rámutatni, hogy India átemelése a modern korba nem pusztán technikai kérdés, hanem szellemi is. Ha nem elsősorban az. Hiába erőszakoljuk rá Indiára az ipart, ha nem tud vagy nem akar vele mit kezdeni. Segélyekkel el lehet odázni a bajt, de a segély éppúgy nem India lényegét célozza meg, mint az értelmiségre összpontosító oktatás. Vagy felébredünk, hogy segítsünk magunkon, vagy elpusztulunk. Ez India nagy kérdése.

– És ki ad rá választ?

– Mi vagy az utánunk következők; szorít az idő.

– Épp annak nem látni jelét, hogy India tudatában volna az idő múlásának.

– Mert a folyamat nem szemmel láthatóan zajlik. De annak, aki gondolkodik, tudnia kell, hogy egy puskaporos hordó tetején él. És egyre többen gondolkodnak közülünk. Valamelyik fejből kipattanhat egy szikra.

– Forradalomra gondol?

– Egy indiai szabású forradalomra. Remélem, hogy lehetséges ilyen. Ha nem, elkerülhetetlen a katasztrófa.

– Katasztrófának tartana egy olyan forradalmat, mely fölforgatja Indiát?

– Ebben a pillanatban feltétlenül. Olyan mélyek a társadalmat megosztó ellentétek, hogy kirobbanásuk azokat az alapokat is megrendítené, amire India épült. Ebben a pillanatban a forradalom még magát is elpusztítaná, akkorát kéne rugaszkodnia. Egy ilyen forradalmat azonban jelenleg nem tartok elképzelhetőnek. A nyomorúság nem ismeri önmaga méreteit. Azt kell mondanom: szerencsére.

– Nem tartja fából vaskarikának a lassú forradalmat?

– Annak tartom. De India bölcsessége egyebek közt abban is áll, hogy fából is tud vaskarikát csinálni. A türelmében bízom. Persze nem a végletekig. Világosan kell látnunk, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Haladékot kaptunk mindössze. Ami nem hogy csökkentené a felelősségünket, megsokszorozza. Minden elmulasztott reformmal a robbanás valószínűségét növeljük.

– Útjában áll valami a reformnak?

– Most hivatkozhatnék a nehézségekre, de nem teszem. Magunk vagyunk a magunk útjában. A hiányzó egyetértésünkkel, a félmegoldásainkkal. Mondom ezt annak tudatában, hogy eredményeink is számottevőek. De nagyobb tempót kell diktálnunk, ha úrrá akarunk lenni a nehézségeinken.

– Miben bízik?

– A fiatal Indiában.

– Köszönöm a beszélgetést.

– Örülök, hogy találkoztunk. Jó utat!

 

 

A beszélgetés Mr. R. hivatalában folyt le. Mr. R. magas beosztású állami tisztviselő. Törékeny, szemüveges férfi. Nevéből ítélve az Iszlám híve. Szavaiból ítélve a gondolkodásé.

 

 

A kapu előtt kocsi vár, hogy egyenesen a repülőtérre vigyen. Egy óra múlva indul a gépem Bangalore-ba. Bangalore egy ugrásra van Delhitől, alig ezernyolcszáz kilométerre.

Öregszem, úgy látszik. Már egy teljes hete nem repültem.