Mozaik

– Szép az inge, Sir.

A Center két portása közül a délcegebb mondja ezt. Egy reprezentatív bajusz tulajdonosa.

Elönt a nemzeti büszkeség. Jó érzés egy fejlett, ipari ország polgárának lenni. Egy olyan országénak, ahol tömegesen árusítják a szebbnél szebb ingeket.

– A nyaranként szokásos kiárusításon vettem – mondom álszerényen.

A portás egy hosszabb számoszlopot ad össze. Ceruzával a kezében merően bámulja a nyugtakönyvet.

– Mennyit kér? – mondja bele a nyugtakönyvbe.

– I beg your pardon – kérem az elnézését, mivel félreértettem.

A portás fölnéz. A bajusz fölött két tengerszem kéklik: a portás két szeme.

– Az ingért – világít át rajtam a kék röntgensugár.

Hotelportásnak csak az menjen, aki nem tud zavarba jönni. A Center portása ideális hotelportás. Hullámtalan tekintettel nézi, hogy a fülem lassan bíborszínűre válik. Én ugyanis zavarba tudok jönni.

Dadogok valamit, hogy az ingre szükségem van, mivel könnyen mosható.

A sugár kialszik, a portás visszamerül a számokba.

Úgy állok a pult előtt, mint akit odabetonoztak. Egyoldalú irodalmi neveltetésem következtében végszóra lenne szükségem a távozáshoz. De végszó nincs. Én egyszerűen megszűntem, a semmivel pedig fölösleges társalogni.

– Good bye – nyögöm ki végül, feloldásként.

A portás tovább számol. Egyetlen, moccanatlan, néma bajusz.

Egy besurranó tolvaj nagyobb zajt csap, mint én a pulttól távozóban. Csak a folyosóról nézek vissza. A portás még mindig számol. Kihajtott nyakú, fehér inget visel, vászon nadrágot, mezítelen lábán gumi strandpapucs.

 

 

A Connaught Place Delhi farsangi álarca.

K.-val a Volgában van találkozóm. A Volga a Connaught Place-en található, rendeltetését nézve: bár. Mielőtt betérnék a bárba, körülnézek a szomszédos könyvkereskedésben. Ez nem megy minden nehézség nélkül; többen ki akarják tisztítani a cipőmet, noha nem is viselek cipőt, csak sarut. Csupán határozottságomnak köszönhető, hogy nem fényesítik ki a zoknimat. Végre elérem az egyik könyvkereskedés ajtaját. Itt viszont földbe gyökeredzik a lábam.

Jelenést látok. A bombayi elefántcsont-faragványok szerelmesét, a bejrúti repülőtér hadvezérét, az angolt. Kezében a Connaught Place-en kapható összes pávatoll-legyezővel és hóna alatt több apró csomaggal, melyben föltehetőleg indiai emléktárgyak lapulnak. Határozott léptekkel keresztezi az utamat, és eltűnik a bengáli népművészet termékeit árusító szakbolt irányában. Bengáli emléktárgya ezek szerint még nincs. De csak percek kérdése, hogy legyen. Hazafelé egy teherhajó fogja szállítani az angol műtárgyait.

A könyvkereskedésben Che Guevara naplójának angol fordítása és a hindu filozófiát taglaló szakmunkák mellett a legújabb angol és amerikai könyvújdonságok is megtalálhatók. A Guevara-könyv ára öt rúpia. A felső körökbe kell tartoznia annak, aki indiai létére öt rúpiát tud fizetni egy könyvért. Egy olyan könyvért, melyből megismerheti önmaga megdöntésének módozatait.

Egy Coca-Cola mellett olvasva a könyvet a szomszédos Volga bárban.

Ha van vele meleg ruha. Anélkül ugyanis öt perc múlva vacogni kezd a sarkvidéki hidegtől. A Volga bár léghűtése minden kívánalmat kielégít. Tizenhat fok ha lehet. A kinti harminchárom fokra méretezett öltözékemben K. megérkezéséig kiismerem a mirelitborsó lelkivilágát. Az sem melegít föl, hogy a bárban egy hindu dzsesszegyüttes játszik. Bár ez igazán lázba hozhatna; Afrikát Amerika hangszerelésében Indiában imitálni: a lehetetlenség tökélye.

Mire K. megjön, csattog a fogam. Borzadva bámulom a Coca-Colában úszkáló jégdarabokat. Fizetünk és villámgyorsan távozunk.

A közeli bankba, ahol K.-nak valami dolga van.

A sorban előttünk egy hippi-pár áll. A fiú rongyokban, mezítláb jár. A haja zsíros csomókban lóg a homlokába. A lány méltó párja a fiúnak, meztelen lábán feketén világít a mocsok. Csak a napszemüvegük rontja el az összhatást.

Még egy apróság. A fiú elé háromszáz rúpiát számolnak le a pultra.

 

 

A Dzsan Path-i rézárusokhoz Dr. W. visz el.

Dr. W. Indiában időző magyar. Egy hazai vegyigyár vezető mérnöke. A Center-ben lakik ő is, a szemközti szobában. Három nappal ezelőtt a portás adta át Dr. W. névjegyét, azzal, hogy olvassam el a hátlapra írott üzenetet. Az üzenet magyarul Dr. W. meglátogatására biztatott. Azóta már többször cseréltünk eszmét.

Indiáról természetesen. Nem a legteljesebb sikerrel. Dr. W.-nek Indiáról alkotott képe kissé egysíkú. Bár lehet, hogy a maga szempontjából igaza van. Őt Indiában nem az eszmék keresztrejtvénye izgatja. Az egyik laboratóriumban, amit meglátogatott, és ahol valamilyen nagy tisztaságot igénylő vizsgálatot folytatnak, meséli, véletlenül beleugrott egy földön heverő csomagba. A laboráns ebédjének maradékába, mint kiderült. A kémcsövek közvetlen közelében is, színezi el hangját a fölháborodás, ételmaradékot talált. „Magevők” – foglalja össze röviden a véleményét az indiai kutatólaboratóriumok alkalmazottairól.

Nem értek a vegyiparhoz, véleményét nem tudom megítélni. A viselkedését viszont igen. Kettőnk közül kétségkívül ő tud viselkedni. Már ami a kereskedelmi tárgyalásokat illeti.

– Mit kér ezért? – mutat rá egy réztálra, mely az árus lába előtt hever.

– Negyven rúpiát.

Dr. W. mefisztói kacajt hallat.

– Tizennyolc rúpia!

Ezen az árus derül.

– Holnap visszajövünk – veti oda angolul Dr. W. az árusnak.

– Holnap huszonötért odaadja – mondja nekem magyarul.

Ezzel odaint egy scooter-t.

Én inkább taxival mennék, lévén ott szabott árfolyama a személyszállításnak, de Dr. W. leint: majd megalkuszunk a vezetővel.

Egy irányba, de két helyre megyünk. Dr. W. száll ki előbb. A vezető két rúpiát kér. Dr. W. egy-huszonötöt ad.

– That’s enough for you.

Egyben fölhívja a figyelmemet, hagy a Center innen két percnyire van. Ha a vezető kerülő úton vinne, nehogy kifizessem neki, a brigantinak. Ötven pajsza a maximum, amit adhatok.

A vezető nem visz kerülő úton. Két perc múlva a Centernél vagyunk.

– Mennyit fizetek? – kérdezem én balgán.

A vezető lehajol és igazgat valamit. Amikor fölemelkedik, látom, hogy a motoros riksán is van taxióra. A vezető azon igazított.

– Egy negyven – fordul hátra.

– Az sok – kísérlem meg az ellenállást.

– Annyit mutat az óra, Sir.

Mondtam, hogy nem tudok viselkedni. Egy rúpiát adok.

– De Sir – sikolt föl a vezető –, az óra egy negyvenet mutat.

Mit tegyek? Plagizálok, többek szerint nem először pályám során.

– That’s enough for you.

A vezetőt azonban nem lehet átverni. Ha Dr. W. meg én mondjuk ugyanazt, az nem ugyanaz. Közfigyelmet keltő, könnyes fölháborodással hívja tetemre az órát.

Gyaloglásnak álcázott futással megindulok a kapu felé. Közben rettegek, hogy a vezető utánam jön és telesikoltozza a Center-t jogos fölháborodásával. Ezzel egyidőben a düh is majdnem szétvet: hogy lehet valakinek az arcára írva a hülyesége! Az, hogy nem tud egy országot az elfogyasztott növényi magvak mennyiségéből megítélni.

A vezető persze nem jön utánam. Nyugtázva a tényt, hogy a tiszta nyereség kilencven pajsza helyett mindössze ötven, gázt ad és elrobog.

 

 

A Magyar Követség fogadására vagyok hivatalos.

A fogadás filmvetítéssel van egybekötve, Gaál István „Keresztelő” című filmjét vetítik.

Őrült eszmének tűnhet Delhiben megtekinteni egy magyar filmet. Holott nem az. Igen tanulságos arra nézve, hogy meddig terjednek egy műfaj határai.

A film, honi közhely ez, nemzetközi műfaj. Nem szenved abban a betegségben, amiben az irodalom: az emberiség egyetemes nyelvét beszéli.

Hisszük mi itthon. Némi joggal, mert megállapításunk érvényes a világ nagy részére.

Indiára nem.

Gaál filmje megbontja az időrendet; arra épít, hogy a néző ugyanabban a világban él, ahol a film hősei. A film második világháborús képsoraiban szinte csak az egyenruhák dramaturgiája teremt rendet. Olyan néző számára, akinek jelent valamit a német egyenruha.

Az indiai nézőnek sejtelme sincs arról, hogy mi történik a vásznon. Egyszerűen nem érti a cselekményt, mert neki a német egyenruha olyan egyenruha, mint a többi. Mint a rendőröké vagy a vasutasoké. Vagy, a legjobb esetben, mint a mindenkori katonáké.

A film addig él, ameddig tegezheti a közönséget. Ha magázódásra kényszerül, meghal. Indiában az európai film és az indiai közönség magázza egymást.

A legnemzetközibb műfaj, csak hogy tudjuk, egyben a legföldhözragadtabb is. Időnek és helynek a legkiszolgáltatottabb.

– This is the time of the Second World War – súgom S. M., az Orisszából Pandzsábba származott költő fülébe.

S. M. hálásan köszöni a tájékoztatást. Ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Ő eddig azt hitte, hogy a film minden jelenete napjainkban játszódik. Különben elhozta angolra fordított verseit; itt vannak, tessék.

A vetítés végéig nyolc indiai vendég tart ki. Eredetileg negyvenen is voltak.

A nyolc vendég is búcsúzkodik.

A nagykövet elégedett. Az eddigi vetítésekre tízen ha eljöttek. Ezúttal a díszvendégekre, Dr. W.-re és rám való tekintettel négyszer annyian gyűltek egybe. Szerencsés ötlet volt a fogadást a vetítéssel egybekapcsolni.

Arra a gondolatra, hogy kisegítettem válságos helyzetéből a magyar filmgyártást, szerényen elmosolyodom.

Ez a mosoly kuncogássá erősödik bennem a következő beszélgetés során.

Magyar felségterületen vagyunk, a nagykövet házában. Mi másról társaloghatnánk hát, mint arról, hogy kinek rendez filmet a rendező, a művészeknek vagy a közönségnek?

Ül India sötétjében négy magyar család és késhegyig menő vitát folytat arról, hogy az időrend megbontása egy művészi alkotásban humánus cselekedet-e vagy sem.

Mint mondtam, kuncogok. Nem kárörvendően, sőt, elégedetten.

Fölemelő érzés látni, hogy a művészet puszta ténye mennyire ki tud hozni a sodrából egy egész követséget.

Egy kicsit még büszke is vagyok arra, hogy fejlődési rendellenesség maradtam. Viszonylag felnőtten is író.

Anillal az utolsó Delhiben töltött nap reggelén találkozom újból.

A Jaipur House-ban tett látogatásunk után elvisz a lakására, hogy megmutassa a két modern festményt, amit birtokol. Kulcs ugyan nincs nála, de nem baj, morfondírozik, a szolga otthon lesz.

Otthon van, ajtót nyit. Fölmegyünk a villa emeletére, Anil szobája lakályos sivatag. Ágy, asztal, szekrény, néhány csikk.

A két kép Anil maga szerezte vagyona. Több is annál, magyarázza: menedék. Ha nagyon le van törve, leül és nézi őket, amíg föl nem enged a rosszkedve.

Egy indiai fiatal mentsvárát látom. A nanterre-i lázadó diákok indiai fivérének titkos, eszmei erődjét.

Az egyik kép egy vörös pacni. A másik egy fekete.