Kultúrkapcsolatok

Dr. M. fél négykor fogad.

Dr. M. elfoglalt ember, az indiai írókat tömörítő, országos szervezet egyik fő-fő személyisége. Az országos szervezet központi hivatalában vár rám. A hivatalig díszkíséretet kapok. Az engem vendégül látó szervezet két programszervezőjét, két csinos hölgyet. Nem azért, mintha én olyan fontos személyiség lennék, akit két programszervezőnek is kéne kísérnie. A hölgyek a közelben laknak; amíg én Dr. M.-mel tárgyalok, a kocsi hazaviszi őket.

Dr. M. az íróasztalánál ül.

– Mr. Orban?

– Yes, I am.

– Foglaljon helyet!

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Makogok valamit az indiai és a magyar költészet kölcsönös megismertetésének szükségességéről. Az anyaghiányról, ami a munka megkezdésének legfőbb akadálya. Vagyis hogy épp az anyag bősége az akadály; nincs képünk az indiai költészetről, nem tudjuk áttekinteni, következésképp fordítás céljából nem tudunk válogatni belőle.

– Hm – mondja Dr. M.

Megnyom egy gombot az asztalon. Belép az altiszt. Dr. M. valamilyen utasítást ad neki, hindiül természetesen.

– Ön tehát költőkkel akar megismerkedni – foglalja össze a tényállást Dr. M.

– Azt is, de én elsősorban, hogy is mondjam csak…

Belép az altiszt. A kezében egy boríték, olyan, amiben könyveket szokás postázni. Átnyújtja Dr. M.-nek. Dr. M. föláll.

– Itt van önnek anyag – mondja kissé emeltebb hangon –, az én könyvem. És most jöjjön velem, bemutatom néhány költőnek. A legjobb helyre jött, nálunk minden íróasztalnál egy költő ül.

Átmegyünk a szomszéd szobába.

– Dr. B. B. A. – mutatja be Dr. M. a szomszéd szoba tulajdonosát –, ő a mi hindi nyelven alkotó költőnk.

Ezzel magunkra hagy.

Dr. B. B. A. idősebb ember, a halántéka fehér.

– Foglaljon helyet.

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Körvonalazom a szükségességet. Az anyagbőséggel párosult anyaghiányt.

– Hm – mondja Dr. B. B. A. –, azt hiszem, tudok magán segíteni, véletlenül kéznél van néhány angolra fordított költeményem.

Matat egy dossziéban, húsz gépelt oldalra becsülöm a köteget, amit átnyújt.

– És önnél – tekint rám várakozva – van valami?

Van. Négy vers András T. László remekmívű fordításában. Átadom őket.

– Ez a legbiztosabb – mondja Dr. B. B. A. –, kézből kézbe.

– Hogyne – helyeselek –, így igaz.

Megjelenik Dr. M. Ideje mennünk. Búcsút veszek Dr. B. B. A.-tól.

Átmegyünk a szomszéd szobába.

– Dr. L. B. – mutatja be Dr. M. a szomszéd szoba tulajdonosát –, ő a mi bengáli nyelven alkotó költőnk.

Ezzel magunkra hagy.

Dr. L. B. fiatal ember, a tekintete tüzes, de a feje kopaszodik.

– Foglaljon helyet!

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Szükségesség. Anyagbőség. Anyaghiány.

– Azt hiszem – mondja Dr. L. B. –, én tudnék önön segíteni. Van néhány angolra fordított költeményem. Csak az a baj, hogy nem itt, hanem otthon.

– Ó, ez igazán nem akadály, leteszi a nevemre a Center portáján.

– Látja, ez kitűnő ötlet. Holnap reggel bedobom őket.

Érdeklődik az én verseimről. Átadom a négy verset. Ígéretet teszünk egymás kölcsönös lefordítására.

Megjelenik Dr. M. Ideje mennünk. Búcsút veszek Dr. L. B.-től.

– S. M., oriya nyelven alkotó költő.

S. M. fiatal, gyerekképű. Angolra fordított versei momentán nincsenek nála, de elhozza őket a követségi fogadásra.

Visszamegyünk Dr. M. szobájába.

– Pontosan milyen városokba is látogat el ön? – kérdezi.

Elsorolom. Dr. M. tollszárat fog, és minden városhoz fölír egy nevet.

– Ezeket keresse meg, ezek ott az írók.

Közben a szoba benépesül. Megjelenik még két költő és egy zenész. Dr. M. szívélyesen marasztalja őket. Soha vissza nem térő alkalom, egy magyar kollégával társaloghatnak barátilag.

A zenész még nem hallotta Bartók nevét. Sosztakovicsét és Debussyét már igen. A pentatóniát viszont igen figyelemre méltónak találja.

A költők aziránt érdeklődnek, hogy kiket fordítottam. Mondok egypár nevet. Lorcáról csak az egyik hallott, Ginsbergről mind a kettő. Ginsberg járt Indiában, közlik velem ők is.

– Sajnálom – szól ekkor közbe Dr. M. –, hogy meg kell zavarnom a beszélgetést, de öt perc múlva négy, és négykor lejár a munkaidő.

Búcsúzkodás, a lépcsőn Dr. M. kísér le.

A földszinten megmutatja Rabindranath Tagore szobrát. Mondom, hogy Tagore Balatonfüreden ültetett egy fát.

– Hm – mondja Dr. M.; hallott róla.

Meghív az otthonába, a baráti beszélgetés folytatására.

Öt percnyi autózás után megállunk egy udvaron. Fölmegyünk a lépcsőn. Dr. M. az emeleten lakik. A lakás előteréből nyíló, kis szobában egy idősebb úr ül dhoti-ban.

– Az apám – mutatja be Dr. M.

Az idős úr szálem-mel köszön, én is úgy köszönök vissza.

– A feleségem – mondja Dr. M.

Újabb szálem.

– Foglaljon helyet. Iszik egy teát?

Köszönöm, iszom.

– Ha megbocsát, átnézem a postát.

Föltépi a borítékot, átfutja a levelet, majd a borítékot a levéllel együtt az asztal alá hajítja. Ezt többször megismétli.

Csöng a telefon.

– Ha – veszi föl a kagylót.

Hindiül telefonál vagy tíz percig. Telefonálás közben merengve hintázik a sarkán, időnként nagyokat sóhajt.

– Elnézést – ül vissza az asztalhoz –, nem hagyják élni az embert.

Udvariasan mosolygok.

– Mi a véleménye Indiáról? – kérdezi.

– Furcsa ország.

– Az. Kézműves ország. Amit itt lát maga körül, azt mind kézzel kaparták ki a földből.

E tárgykörben cseréljük az eszmét vagy öt percig. Behozzák a teát, elfogyasztjuk. Dr. M. megajándékoz néhány folyóirattal. Egy újságcikkel is, amit ő írt. Szörnyűség, mondja, hogy az embernek minden héten tele kell írni egy fél újságot. A cikkbe belesandítok. Afféle napló, hogy Dr. M. mit csinált, merre járt, kikkel találkozott. A végén egy fájdalmas sóhaj, mely szerint Dr. M. az őt személy szerint sújtó meg nem értés ellenére is hisz az irodalomban.

Kisvártatva föláll. Példáját követem én is. Megköszönöm a szíves vendéglátást.

– Nem tesz semmit – hárítja el a köszönetet.

A kocsiig kísér. Amikor a kocsi megindul, fölemeli a kezét, és elgyötört arccal integet.

Fél öt van. Egy órája kopogtattam hivatali szobájának ajtaján.

 

 

– Mr. Tuli vár önre, uram.

A Center-ben fogad ezzel a portás.

Mr. Tuli a Statesman riportere. Interjút óhajt készíteni velem, a neves magyar költővel. A szobámba invitálom. Mr. Tuli meghagyja a portán, hogy a fotóst, ha megjön, küldjék utánunk.

– Mi az ön költői programja?

Költői programom az igazság kimondása költői formában.

Mr. Tuli jegyez egy noteszbe.

– Mi az ön viszonya a szabadvershez?

Viszonyom a szabadvershez zökkenőmentes, bár nem egyértelmű.

Mr. Tuli ezt is lejegyzi.

Kopognak. A fotós. Körülnéz a szobában, a fényviszonyokat mérlegeli, majd megkér, hogy forduljak az ablak felé, és beszéd közben nézzek a szoba felső sarkába.

A továbbiakban így beszélek. Igen, nálunk sokan fordítanak. Indiai költőket is. A teljes Mahábháratát. Weöres Sándor elragadóan fordította a Gíta-Govinda néhány részletét.

A fotós elkészült. Mr. Tuli is. Elteszi a noteszét, kezet ráz velem.

– Nice to meet you.

– Good bye – nyújtja a kezét a fotós is.

– A viszontlátásra.

Egyedül ülök a szobámban. Már nem nézek a felső sarokba, csak ki az ablakon, a kertbe. Ahonnan India néz be a szobámba.

Megviselten bámuljuk egymást.

Megjavítottuk a barátság világcsúcsát.