Csináljunk forradalmat

A Tadzs-expressz öt perc múlva indul Delhibe.

Visszafelé a tizennyolcas ülés helyett a hatvannégyesen foglalok helyet. Rejtély, miért? Ugyanaz a kalauz ugyanazt a paksamétát ugyanúgy pörgeti, hogy megtalálja valamelyik lapon a nevemet. A nevem is ugyanaz: Mr. Otto Orban. Csak az ülés száma más. A hatvannégyes ülésről szorongva bámulok az agrai pályaudvar sötétjébe: lehet, hogy ez már az elidegenedés jele?

Az utazóközönség összetétele nagyjából változatlan. A Tadzs-expresszel leginkább az Agrába látogató turisták közlekednek. Csak az ültetés más; idefelé egy húsz év körüli hindu fiatalember volt a szomszédom, most egy negyvenes éveinek vége felé járó férfi. Indiai ő is. Fehér inget, sötétszürke nadrágot, mezítelen lábán sarut visel.

Két honfitársával együtt utazik. Ők a középütt húzódó sétaút túloldalán ülnek, velünk egyvonalban. Egyikük, magas, kockafejű, dhoti-t hord, a másikon, a kicsi ragyáson, fehér vászonból készült ing és nadrág van. A ragyás egyébként rövidlátó is, malomkerék nagyságú lencséken át nézi a világot. A három barát egy előttem ismeretlen nyelven – gondolom, hindiül társalog.

Hét óra, a szerelvény megmozdul, és lassan kigördül a sötétségbe.

Alig hagyjuk el Agrát, megjelenik a pincér, hogy fölvegye a rendeléseket. Én a magam részéről megmaradok a Coca-Colánál, annál is inkább, mivel szívószálat adnak hozzá, ami viszonylag veszélytelenné teszi elfogyasztását. A szomszédomnak nincsenek ilyen gondjai, vacsorát rendel. Erre csak a rendelés körülményességéből következtetek; az eszmecsere változatlanul hindiül folyik.

Következtetésem helytálló. Néhány üveg Coca-Cola szétosztása után a pincér hozzálát a vacsora szervírozásához. A szomszédomnak indiai ízlés szerint elkészített vacsorát hoz: néhány palacsinta küllemű lepényt és többféle mártást. A szomszédom nem használ evőeszközt, letör egy darabot a lepényből, és azzal mártogatja ki a húsban és hagymában gazdag levet, amit ősmagyar szóval szaftnak is nevezhetnénk. Fölénnyel leplezendő a szomorú tényt, hogy a Coca-Cola kevésbé laktat. Elköltve vacsoráját, a szomszédom megtörli ujjait a papírszalvétában, és egy alig hallható böffenéssel adva hangot elégedettségének hátradől a repülőülésben.

Majd felém fordul, és hindiül kérdez valamit.

– Sajnos – mondom –, csak angolul beszélek, hindiül nem.

A szomszédom erre valamit mond a társainak. A közlés eredményeként a két útitárs közül a szemüveges átjön hozzánk.

– Maga milyen nemzetiségű? – kérdezi angolul.

– Magyar.

A biztonság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy hazám Európa közepén található. Úgy látszik azonban, hogy fölöslegesen óvatoskodom. A szemüveg ragyogni kezd az örömtől.

– Az egy kommunista ország.

Hindiül mond valamit a szomszédomnak, föltehetőleg azt, hogy cseréljenek helyet, mert a szomszédom föláll, és átül a túloldali széksorba.

– Én is kommunista vagyok – ül le mellém a szemüveges indiai –, azok ketten ugyancsak elvtársak, de ők a hindin kívül nem tudnak más nyelven.

– Örülök – mondom –, hogy összetalálkoztam egy indiai kommunistával, de engedje meg, hogy kérdezzek valamit. Tudtommal Indiában több kommunista párt van, ön melyiknek a tagja?

– Right Party! – csap a térdére nevetve a kis ember.

Végre egy pontosan fordítható fordulat. Right Party szó szerint Jobb Pártot jelent, a szó jobboldali értelmében. Indiában így nevezi a sajtó a szovjet vonalhoz hű kommunistákat. Velük szemben áll a Bal Párt, angolul Left Party, a kínai vonal képviseletében. Új szomszédom az előbbinek tagja. Nevetnivaló kedve pedig azért van, mert ügyes hangsúlyozással a feje tetejére állította a zsurnalisztika szakkifejezését. Ő nem azt mondta magáról, hogy a jobboldali párt tagja; ő egy olyan pártnak a tagja, ahol minden all right. A Jobb Pártnak, a jobbiknak.

– Mióta van Indiában? – kérdezi még mindig mosolyogva.

– Még egy hete sem.

– És mit látott eddig?

Kivonatosan elmondom.

– Mit szól a Tadzshoz?

Néhány mondatba tömörítve az amerikaiaknak tartott előadás lényegét, elmondom ezt is.

– Túlkomplikálja – véli a kis ember –, Sáh Dzsehán közönséges feudális uralkodó volt, a Tadzzsal egész egyszerűen fölvágott, hogy ő milyen hatalmas.

Hallgatunk egy kicsit. Majd én kezdek beszélni. Elmondom, hogy mennyire lesújtott az agrai környék nyomorúsága. Főképp az, hogy ezt mindenki természetesnek veszi. Azok is, akik szenvednek tőle.

– Mi a véleménye önnek mint szakembernek – kérdezem végül –, a forradalom lehetőségéről Indiában?

– Attól függ – villan felém a szemüveg –, hogy a jelenről vagy a jövőről kérdez?

– A jelenről.

– Kevés a lehetősége. Indiában minden adva van ahhoz, hogy forradalmi helyzet álljon elő, de jelenleg az indiai helyzet nem forradalmi. A mi munkánk lényege éppen ez, hogy ezt a helyzetet előidézzük.

– Hogyan?

– Azzal, hogy megerősödünk. Ma a jobboldal megköszönné, ha kirobbantanánk neki egy fölkelést. Ma ugyanis elég erős ahhoz, hogy leverjen minket. Az lenne csak az ajándék a Kongresszusnak, ha a közrend védelmére hivatkozva szétzúzhatna minket. Ezt a lehetőséget nem szabad megadnunk neki. Mi egy nép sorsáért vagyunk felelősek, nem vihetjük bele ezt a népet kalandokba. Nem tehetjük ki annak, hogy megfosszák attól az erőtől, amelyik fölrázza és megszervezi.

– A szervezést látja tehát a párt legfőbb feladatának?

– Ezt így nem mondhatnám. A maga hangsúlya valahogy más. Furcsa körülmények között élünk és dolgozunk mi. Azok, akikkel húsz évvel ezelőtt együtt verekedtünk az angolok ellen, ma börtönbe csuknak, ha módjuk van rá. Itt ült az előbb maga mellett az az elvtárs, öt évre ítélték fölforgató tevékenységért. Most engedték ki a börtönből, mi ketten jöttünk érte; fölvisszük Delhibe, hogy ott kapcsolódjon be a munkába. Ő tudja, hogy mit értek én szervezésen; senkije, semmije, csak mi. Elsírta magát a börtönkapu előtt, amikor meglátott.

– Mit ért tehát ön szervezésen?

– Azt, amit mondtam. Meg kell erősödnünk. Ennek az egyik legfontosabb feltétele az, amire maga is célzott az előbb, hogy a népben tudatosítanunk kell a saját állapotát. Föl kell világosítanunk. Meg kell szerveznünk. Ideológiával fölfegyverzett hadsereggé. Akkor jöhet a támadás.

– Mi a véleménye a kínai pártról?

– A jobboldal tapsol a baloldali renegátoknak. Várja, hogy elkövessék a végzetes marhaságot, és akkor lecsap rájuk.

– Komoly problémának tartja ön a vallási meg a nyelvi kérdést?

– Igen is, nem is. Indiában ezer ilyen dologgal fog találkozni: északiak-déliek, hinduk-muzulmánok, és így tovább. Ezek a kérdések persze szenvedélyt keltenek az érintettekben. De a lényeg az, hogy a jobboldalnak minden jól jön, ami elleplezheti a kizsákmányolás tényét.

– Köszönöm a szíves fölvilágosítást – biccentek a szemüvegnek.

– Nincs mit – villan vissza a kis ember sok dioptriája.

Hátradőlünk az ülésben. A ventilátorok hasztalan forognak, a nyitott ablakon hiába húz be az esti hűvösség, a kocsiban dögletes a meleg. Szomszédom lerúgja a saruit, tátog a lábujjaival.

Az apostolt a közfelfogás fürtös fejű, vállas férfiszépségnek szereti elképzelni. Semmi esetre sem kis dugóembernek, aki arcán a himlő nyomaival és a szemén egy optikai szakbolttal kéjesen mozgatja a lábujjait.

Amiből az a tanulság, hogy az emberiségnek egyebek mellett az apostoli hivatásról is túlzottan romantikus elképzelései vannak.

– Sok szerencsét – búcsúzunk el egymástól Delhiben.

A két elvtárs, aki a hindin kívül más nyelven nem beszél, tisztelgésnek beillő mozdulattal int búcsút.

A vágány mellett ott áll a sofőröm.

A kocsiból még látom a két amerikait meg az ausztrált. A két amerikai kurta gesztusokkal vitatkozik; gondolom, az Általános Emberi megnyilatkozásáról Henry James műveiben. Az ausztrál nevetségesen ruganyos léptekkel halad egy várakozó taxi felé, a kezében minden idők legautóbusszerűbb fényképezőgépe.

Nincs mese, sorstársuk vagyok. Ágyban fogok aludni; ha melegem lesz, bekapcsolom a légkondicionálást.

A kizsákmányolás tizenegyes szobájában.