Expresszel a múltbaA Tadzs-expresszel. India legmodernebb vonatával. A vonat indulása előtt két meglepetés ér. Az első, hogy a fejem csak mértékkel fáj, inkább csak figyelmeztetésül. A második, hogy a kocsi, mely az állomásra visz, nem az óvárosi pályaudvar elé kanyarodik, hanem egy modern állomásépület elé a Connaught Place közelében. Ez Új-Delhi pályaudvara. Óvárosi kartársaihoz képest meghökkentően vasútszerű. Annak lidérces népsűrűségéhez hasonlítva majdnem elhagyatott, egyszerűen csak forgalmas. Felismerem a jegypénztárt, látom, hol a kijárat a peronra. Szükség esetén magam is el tudnék itt tájékozódni. Ez az eset azonban nem áll fenn; a sofőr, ugyanaz, aki az első délután körbevitt Delhiben, egész a vonatig kísér. Útközben itt is kerülgetjük a földön alvó utasokat. Ez az egy, ami a két pályaudvaron közös. Sőt, a modern pályaudvar ebben az egyben mintha túl is tenne a régin. Itt a peronon is látok alvókat. A Tadzs-expressz mellett például most fordul egyikük a másik oldalára; valószínűleg az riaszthatta föl, hogy egy vesszőseprővel fölszerelt takarítóközeg teljes hivatali súlyával az arcába söpörte a szemetet; most már semmi probléma, most már csak a hátára söpri. A Tadzs-expressz előkelőségét már vagonjainak színe is jelzi. A közönséges vonatok piros kocsijaival szemben az ő vagonjai kékek. A kék vagonokban állítható repülőülések várják a helyjegyek igen tisztelt tulajdonosait. Meg két kalauz, a kezében iratköteggel. A sofőr átnyújtja a kezében szorongatott cédulát, mire az egyik mutatósan kavargatni kezdi a lapokat. Sikerrel; a paksaméta egyik lapján, a megfelelő rubrikában nagy betűkkel, hogy én is elolvashatom, ez áll: Mr. Otto Orban. Az úré, közli a kalauz, a tizennyolcas számú ülés. A sofőr elbúcsúzik, este tízkor, a vonat érkezésekor itt fog várni rám, a peronon. A Tadzs-expressz vonalán légkondicionált kocsik közlekednek. Állítólag. Valójában a léghűtés vagy szünetel, vagy a vagon mennyezetén található töméntelen ventilátort kell annak elfogadni. A kérdés, szerencsére, merőben elméleti; reggel van, a vagonok levegője kellemesen hűvös. Az expressz Indiában is expressz; percre pontosan futunk ki az állomásról. Egyenest India zöld-sárga kohójába. A nap átmenet nélkül kezd őrjöngeni, eddig csak cselből türtőztette magát. Sugarai izzó mézként csurognak le a vagon oldalán. Az ablak egyelőre ellenáll, csak a fényt ereszti át, a tüzet nem. De ezzel csak erkölcsi erejét kívánja bizonyítani. Hogy eleve vesztesként is helytáll. A kupé reggeli hűse nagy következetességgel oszladozik. India még a gőzvontatás korszakát éli. A Tadzs-expresszt gőzmozdony húzza. Az expressz a közel kétszáz kilométeres távolságot három óra alatt teszi meg. Átlagsebessége következésképp valamivel kevesebb óránként hetven kilométernél. A füst rongyain át bámulom a tájat. A föld zöldje föladta a nappal folytatott küzdelmet: fáradtan, porosan, lehajtott fővel egy szétszórt hadsereg képét idézi. Az általános visszavonulás zűrzavarában olykor föltűnik egy falu. Néhány sárból rakott ház, vesszővel bekerített udvar. Ember, állat alig. Egy-két kiálló csontú tehén. Gyerekek egy víztároló partján, az őstörténetből fölütve fejüket bámulnak a vonat után. Egy paraszt a földjét műveli. Egyidejűleg az én elmémet is. Azáltal, hogy láthatom a földművelésnek ezt a keserves karikatúráját. Az ember nyomorultul meggörnyedve egy tehén vonta és a haladás irányára merőlegesen álló gerenda hátán szinte a maga testével borotválja a földet: fakéssel szívós szakállt. A tehén gyötrötten kiemeli a fejét az időből, mintha a láthatatlan hold felé bőgne. Az ember ősz szakálla hegyesen mered előre. Szúrószerszámként, amivel az ösztövér állatot nagyobb sietségre lehet bírni. Ember és állat e szoborcsoportját a szükség tervezte iszonyú remekműnek; Rjepin „Hajóvontatók”-ja e látványhoz képest egy majális ábrázolata. A tájkép konokul ismétli önmagát. A szívszorító, füstölgő nyomorúságot. Belefáradva a látványba, körülnézek a kupéban. Utastársaim egy része újságot olvas, a többiek a hátraeresztett ülésben alszanak. A szegénység szobrászi képességeinek egyedüli bámulója vagyok. Voltam helyesebben. Hunyt szemmel utazom Agráig.
Időre érkezünk, pont tíz órára. A pályaudvar előtti térségen vár ránk az autóbusz. Oldalán a felirat: „Légkondicionált luxuskocsi”. A légkondicionálást itt is úgy kell érteni, mint a vonaton. Egy csomó, használaton kívüli ventilátorként az autóbusz mennyezetén. Igazából még úgy sem. A busz ablakai nyitva vannak, akadálytalanul ömlik be rajtuk a légy és a forróság. „Sáhib – hangzik az ablak alatt – pájsa, sáhib!” Ennyit még én is értek hindiül. „Adj, uram, pajszát!” Az autóbusz mezítlábas gyerekek gyűrűjében áll. Ők koldulnak. Mosolyogva; barna arcukból kivillan vakítóan fehér foguk. Egy zsávolyegyenruhás személy, föltehetőleg az autóbusz sofőrje, igyekszik elzavarni őket a kocsi környékéről. Sikertelenül. A gyerekek még akkor sem tágítanak, amikor az egyenruhás személy egy, az állomás kerítése mellől fölszedett kővel megcélozza őket. Két-három métert ha hátravonulnak, a biztonság kedvéért. A kő elrepül. Az egyik gyerek, akit a kőnek a lába szárán kéne találnia, ugrik egy nagyot. A kő célt téveszt, és nekivágódik a kerítésnek. A gyerekek kórusban nevetnek. A sofőr legyint. Az egész jelenetből sugárzik a családiasság. Egy jobb utazási irodának, mely légkondicionált luxuskocsikat üzemeltet, meg kell kímélnie ügyfeleit a koldusok tolakodásától. A zsávolyegyenruhás az iroda alkalmazottja. Ezért dobta meg kővel a gyerekeket. Ezt a gyerekek is tudják, nem is haragszanak rá. Már csak azért sem, mert az egyenruha alatt egy igaz indiai rejtőzik, aki tudja, hogy a gyerekek nem elvetemültségből koldulnak, hanem szükségből. Ezért aztán úgy dobta el a követ, hogy az lehetőleg ne találjon célba, vagy ha mégis, horzsoláson kívül egyéb sérülést ne okozzon. Mindenki megtette, amit tennie kellett. A sofőr ország-világ előtt bebizonyította, hogy ezeket a kölyköket egyszerűen nem lehet elzavarni. A kölykök harsány nevetéssel fogják gyűrűbe a férfit, aki kővel dobta meg őket. Az meg ahelyett, hogy újabb követ keresne, mosolyogva tűri fülhasogató zsivajgásukat. „Adj, uram, pajszát!” – énekli India, immár zavartalanul, az autóbusz légkondicionált luxusfülébe. Teljesen hatástalanul. Az autóbusz mással van elfoglalva. Azzal, hogy legalább földrésznyi pontossággal kiderítse az egyes utasok hovatartozását. Ami nem is olyan egyszerű dolog, mint hinnénk. Az idős japán házaspár nemzeti hovatartozását megállapítani gyerekjáték. Egy okkersárga fogsor tulajdonosa ugyancsak leleplezi magát. Az amerikai módra pörgetett „r”-jeivel. Amerikai következésképp a fogsor felesége is, a ruha gyanánt egy papagáj rémálmát viselő, idősebb hölgy is. Nem kérdés továbbá az utazás indiai résztvevőinek kiléte sem. A többi utasra azonban csak tippelni lehet. A mellettem ülő utast angolnak tippelem. Angol karikaturisták öltöztetik a rajzaikon ilyen ruhába a turistákat. Az utas, harmincas, kese férfi, kihajtott inget, rövidnadrágot, sportzakót, gyapjú térdharisnyát és olyan sportcipőt visel, amit egy kisebb állam hadserege nyugodtan elfogadhatna tanknak. A rövidnadrág és a gyapjúharisnya közötti szabad területen a férfiszépség szerény, de határozott jeleiként világítanak az utas vörös lábszőrei. A vörös szőrök tulajdonosa egyben egy autóbusz nagyságú fényképezőgép birtokosa is. Két perc letelte után az angol rádöbben arra, hogy öltözékét kissé túlméretezte. Le akarja venni a zakóját. Ültében, ami artistaképességeket igényel. Az angol ilyen irányú képességei korlátozottak, következésképp elejti a fényképezőgépet. Ketten utána kapunk, sikerrel. Egy udvarias mosoly. Az angol biztonságba helyezi a fényképezőgépet. Ebből következőleg most a zakót ejti el. Nem vagyok az Üdvhadsereg tagja, de ezt nem bírom nézni. Megkockáztatva azt, hogy egész nap az időjárás szeszélyeiről kell társalognom vele, megszólítom. – Itt egy bütyök a falon, akassza rá a zakóját! – It’s a good idea – derül fel az angol. Én, úgy látszik, az aggodalmaimat méreteztem túl. Két mondat erejéig társalgunk. Nagyon meleg nap ez a mai, indeed. Ó, csakugyan, ez egy különösen meleg napnak ígérkezik. Ezzel be is fejeztük. Kölcsönös megelégedésünkre. Kurta társalgásunkból két következtetés adódik. Először az, hogy az angol udvarias hajótörött, nem él vissza azzal, hogy kimentik a vízből. Másodszor az, hogy az angol nem angol. Amerikai vagy ausztráliai. Élvonalbeli asztaliteniszezőként nyesi a nyelvével a szavakat. Közben egyre érkeznek az utasok. Jön két lengyel vasmunkás. Megszólalnak: amerikaiak. Jön egy francia. Ő legalább valóban francia. A mögöttem levő ülésre egy arab házaspár telepszik. A férfinak szédületesen ívelő bajusza és enyhe pocakja van. Torokhangokkal tűzdelt beszédüket úgy hallgatom, mint egy elromlott vízcsapot. Egy szőke, szakállas ifjút nyugatnémetnek nézek. Svéd vagy holland, a beszédéből ítélve. De jön aztán egy echt deutsch német házaspár is. Más nem, mert megtelt a busz. Hirtelen eszembe jut, hogy ezt a játékot nemcsak én játszom. Engem is néznek valakinek. Töröknek, montenegróinak, olasznak? Magyarnak biztos nem. Ezen jót derülök. Tulajdonképpen el vagyok ragadtatva. Ahhoz képest, hogy a föld egyetlen falu, eléggé tarka a lakossága. Megérkezik az idegenvezetőnk is. Nagydarab, fejhangú hindu. Fehér inget, nadrágot és mezítelen lábán sarut visel. Bemutatkozik, közli a programunkat. A zsávolyegyenruhás illető kiléte is kiderül. Nem sofőr, kocsikísérő. Egyelőre még rejtély, hogy mi célból kísér minket. Fatihpur Szikribe megyünk. Huszonhat mérföldnyire Agrától. Majdnem ötven kilométerre.
Fatihpur: a győzelem városa. A mogul dinasztia egy nevezetes csatáját vívták itt. Szikri, egy régebbi helység mellett épült: innen kettős neve. Akhbár parancsára emelték egy domb tetején. Nem természetes település tehát, rendelet hozta létre. Eszmét következetesebben keveset valósítottak meg, Fatihpur az első a mogul uralom emlékei közül, melyben nemcsak a megvalósítás iparművészeti ténye a lenyűgöző, hanem az alapeszme is. Sőt, mindenekelőtt az. Fatihpurban nem túlzás a mogul korszak „reneszánszáról”, annak legalábbis kísérletéről beszélni. A város nem is annyira Akhbár meglevő, mint eljövendő birodalmának fővárosául épült. Olyan fővárosnak, ahová hindu és muzulmán egyenlő eséllyel indulhat kivívni szerencséjét. Az volt ugyanis Akhbár nagy észrevétele, hogy a vallások unokafivérei egymásnak. Egy-egy vonásuk elüt, de lényegük rokon. Ez bölcseleti megállapításnak nem világrengető, mégis ez tette az uralkodót igazán naggyá. A körülmények miatt, melyek között tétetett. A szentencia az Iszlám legfőbb képviselőjének ajkát hagyta el egy meghódolt és túlnyomórészt más hitet valló országban. Olyan országban, ahol a másvallásúak mindeddig az Undorító-és-Gyalázatos-Hitetlenek-Fejére-Legkegyelmesebben-Kivetett-Különadót is kötelesek voltak megfizetni. E körülmények között a vallási egyenlőség gondolatának puszta fölvetése is forradalmi tett. Lehetőség arra, hogy a gondolkodás egy hirtelen mozdulattal kirántsa az ortodoxia alól a szent imaszőnyeget. Ami esetünkben egy korai elöregedésre ítélt államalakulat alapját is képezi. A korai elöregedésre maga az állam ítéli magát; azzal, hogy – szent ködökbe burkoltan – a rabszolgamunka rossz hatásfokú gépezetét üzemelteti. Ezáltal valójában a semmire alapozza önnön létét, a nép két fele közt húzódó szakadékra. Akhbár elég nagy uralkodó volt ahhoz, hogy fölismerje a helyzet veszélyét. Az egységes vallás megteremtésére irányuló reformkísérlete mögött józan meggondolások rejtőztek. Hogy mifélék, kiderül egyéb intézkedéseiből, melyekkel egy hivatalnokállam alapjait vetette meg. Ázsiai körülmények között értve a történelmi műszót: a felvilágosult abszolutizmusét. Olyan rendszerét, melyben az érdem nem örökölhető, csak szerezhető. A központosított hatalom megtestesülésétől, az uralkodótól. E korához képest modernül szervezett államnak lett volna a fővárosa Fatihpur. Ha Akhbárnak nem kellett volna fölhagynia reformterveivel. Ha az Iszlám elviselte volna azt a szégyent, hogy közös nevezőre hozzák a százszor átkozott bálványimádással. Prózaibban: ha a muzulmán voltukból hasznot húzó kiváltságosak elég bolondok lettek volna föladni hatalmi pozícióikat. Egy józan uralkodó józan megfontolásai miatt. Fatihpur hű tükre mind a nagy kísérletnek, mind a nagy bukásnak. Lakatlan szellemváros. Azzá lett már Akhbár életében, vízellátási nehézségek miatt. Gyanítható azonban, hogy nemcsak ezért. Dacból is. Fatihpur rokontalanul áll India lángoló ege alatt, egy megvalósulatlan eszme megkövült szószólójaként. Föltehetőleg éppen ez volt Akhbár célja, amikor parancsba adta, hogy az uralkodóval együtt minden lakosa elhagyja a várost. Fatihpurban a puszta kő néma tanúságtétele folyik az idő bírósága előtt. És hogy ugyane bíróság ne marasztaljon el minket költői próza címén, tegyük rögtön hozzá: a turisták zajos segédletével.
Fatihpur máig ható erejének titka az építőanyagban rejlik, amelyből emelték. Ez vörös vagy ritkábban szürke homokkő. Elég prózai anyag ahhoz, hogy elbírja a mogul korszak építőművészetének a cifraság iránt érzett hajlandóságát. Egy légies épület, melyet ebből az anyagból építettek, kőnek és képzeletnek szerencsés találkozása. Ugyanez fehér márványból egy cukrászmester remeklésének képzetét kelti a szemlélőben. Fatihpur, illetőleg a hajdani település belvárosa, mely túlélte az időjárás évről évre megújuló ostromát, terek és paloták rendszere. Minden palotához kisebb-nagyobb tér tartozik. Ennek célja kettős lehetett. Részben az egyes épületek önálló jellegét emelte ki, azzal, hogy távlatot biztosított számukra. Részben az udvartartás különböző csoportjainak elkülönülését szolgálta, mindegyiknek elegendő helyet adva ahhoz, hogy a maga életét élje. Az elkülönülés persze csak hozzávetőleges. A belváros valójában a legkevésbé sem hasonlít egy valódi város magjára. Hiányzik belőle annak legfőbb kelléke, az utca. Fatihpur hajdani központja egyetlen, összefüggő palotarendszer, melynek egyes részei között a közlekedést kurta átjárók vagy kapuk teszik lehetségessé. A tereket azonos méretű kőlapok borítják; ez is az építkezés egységes voltát hangsúlyozza. Az épületek közül különösen kettő ragad meg. A Magánkihallgatások Csarnoka és az Öt Palota. Tanúvallomásként arra nézve, hogy mi módon fér meg egy elmében a korlátlan hatalom tudata a felvilágosult gondolkodással. Tapintatos társbérlőként. A két épület a maga nemében tökéletes. Az előbbi, a Diván-i-Khász, a tudathasadás remekműve. Az épület kívülről nézve egy emeletes családi házra hasonlít. Díszítése mértékletes, fenséges rendeltetéséről csak a lapos tető négy sarkán, négy karcsú oszlopon álló, csúcsos sapkát viselő torony árulkodik. De azok sem fennhangon. A meglepetés csak az épület belsejében éri a látogatót. Az épület belső tere egységes, a meghitt házacska belülről nézve hatalmas. Az emeleten galéria fut körbe, erről, mintha egy négyzet átlóit húznánk meg, kőhidak vezetnek az épület középpontjába. Négy, mivel az ember az átlóknak csak felét érzékeli. Találkozási pontjuk körül ugyanis egy kör alakú erkélyt alakítottak ki az építők, a trónszék helyét. Ez alatt áll az egyetlen oszlop, mely az egész építményt alátámasztja. A trón ily módon szinte a levegőben lebegett. A mindenség közepén. Nem kell madárjósi képességekre szert tennünk ahhoz, hogy megfejtsük az épület belső terének szimbolikáját. Az uralkodó a nap és főrendjei a bolygók. Akhbár felvilágosultsága odáig terjedt, hogy egyformán akart sütni hindura és muzulmánra. Másképp vall ugyanerről az Öt Palota, a Pancs Mahal. Ez voltaképpen egy palota. Annak elég szellős, mivel öt emeletét valójában öt oszlopcsarnok alkotja. Mégpedig úgy, hogy az épület egyre karcsúsodik. Az alsó két emelet hat oszlopnyílást számlál, a fennmaradó három: négyet, hármat, egyet. Ebből mindenképpen egy eszmei háromszögforma adódik; a kérdés az, hogy derékszögű-e vagy egyenlő szárú? Az Öt Palota az aránytalanság mesterműve. Alkotója a derékszögű háromszöget választja; szemből nézve az épületet, bal oldali síkja merőleges az alapsíkra. Egész a legfelső emeletig. Itt a mester jó érzékkel megtöri a szabályt, a legfelső emelet egyetlen oszlopnyílása az alatta levő emelet három oszlopnyílása közül a középsőt ismétli meg. Ezáltal a derékszögű háromszög formája meg is marad, hiszen az épület egésze ezt sugallja, és el is tűnik, hiszen az egész építmény leghangsúlyosabb pontján, a csúcsponton egy új szabály lép működésbe, mely a felső emeletet önálló egységnek tekintve egyenlő szárú háromszögként fejezi be a derékszögűt. Az építő tehát egyszerre mindkét megoldást választja, egyszerre elégítve ki ezáltal arányérzékünket és azt a titkos kívánságunkat, hogy egy épület valami meglepővel is szolgáljon. Valami jóleső szabályszerűtlenséggel. Egy kis emberi rendetlenséggel. Az Öt Palota teljes mértékben kielégíti zaklatott korunknak az aszimmetria iránti, újkeletű vonzalmát. Sőt, még gyanút is kelt bennünk, hogy ez a vonzalom nem olyan újkeletű. A Pancs Mahal építőjénél korunk építésze sem értelmezi modernebbül az építészeti arány kérdését. Az Öt Palota egyes források szerint kolostornak épült volna, az új vallás papjainak lakóhelyéül. Mások szerint a hárem hölgyeinek gyönyörűségére, szellős alvó- és szórakozóhelyül. Az utóbbi feltételezést látszik alátámasztani az a tény, hogy az emeleteket áttört kőkerítés öleli körül, mely kitekintést enged, betekintést nem. Új és régi, mondhatjuk erre, így fonódik össze az Öt Palotában. Elhamarkodottan ítélünk. A régi, a riasztóan korhű nem a palotában található. Az előtte elterülő téren. Ennek kőkockái sakktáblát alkotnak. Ezen sakkozott Akhbár, ha nagyon belefáradt a reformtervekbe. Egy felvilágosult uralkodóhoz méltó módon. Élő emberekkel.
A mecset felé tartunk. A hindu guide kétlépésnyire megy előttem. Elnézem a saruból kivillogó, meztelen sarkát, mintha arra lenne írva, hogy milyen mély a köztünk húzódó szakadék. Köztünk, a három szélhordta európai és őközötte. A föld, a nagy falu, ma derűs kedvében van. A japán házaspár jön mellettem, hatol a tudatomba: ők a másik két európai. A férfi, hatvanadik éve körül járhat, előzékenyen, a karjánál fogva vezeti nem sokkal fiatalabb feleségét. Az asszonyon színes, diszkréten rövid szoknyájú selyemruha, nylonharisnya és a legújabban divatos, ortopéd sarkú cipő. A férfin nyári öltöny, fehér ing, nyakkendő, a nyakkendőt aranytű fogja az inghez. A nő kezén arany karkötő. A férfi kezében miniatűr filmfelvevő. „Operáljunk földrajzi fogalmakkal – kuncog a lábam alatt a csikorgó homok –, és biztosak lehetünk megérdemelt sikerünkben!”
A mecsethez közelférkőzni: bűvészmutatvány. Idegenvezetőnk még a sakktáblán közölte velünk, hogy a mecsethez közeledve valóságos támadásnak leszünk kitéve. Elismeréssel adózom idegenvezetőnk alapos helyismeretének: a Nagy Kapuhoz vezető úton Coca-Colát, fényképet és legyezőt ajánlgató árusok hadosztályain át verekedjük keresztül magunkat. Az uralkodói rendelet, úgy látszik, nem vonatkozik a mecsetre és környékére. A Nagy Kapuhoz vezető lépcső alján egy koldus küllemű személy vándorbotján két megláncolt majmot táncoltat. A majmok fantasztikus tornagyakorlatokat végeznek. Kiskelep, nagykelep, rúdramászás; első osztályú tornászok. Nem úgy, mint én, aki teljes járatlanságot árulok el a talajtornában, miközben elkerülni igyekszem őket. A Nagy Kapuból, a mogul korszak büszke emlékéből annyit látok, hogy a jobb sarkában található az a cipő- és saruhalmaz, melyet a szandálommal kell gyarapítanom. Artistának is becsületére váló ugrással szökkenek a mecset udvarára. A levegőben ér utol az egyik, önkéntes cipőfelvigyázó biztatása, hogy legyek teljesen nyugodt, ő minden illetéktelen beavatkozástól megőrzi a lábbelimet. Mit mondjak; szétvet a nyugalom. A mecset udvarán idegenvezetőnk újabb eligazítást tart. Az isten nevére, nehogy valamelyikünk borravalót próbáljon adni a körülöttünk ólálkodó kis kölyköknek. Don’t in any way tip them, please! Akik különben a barátai. Ezt nem ő mondja, én látom. A jelenet hasonmása a pályaudvar előttinek. A gyerekek valamit értenek angolul; értik, hogy most ők a téma. Azt is tudják körülbelül, hogy milyen értelemben. Mindez egy cseppet sem zavarja őket. Mosolyogva állnak körül minket és a guide-ot; neki még kiabálnak is: szevasz, már megint itt vagy a szamaraiddal? És amint a csoport megmozdul, működésbe lépnek. – Húli men túm, szőr – siklik mellém egy sovány gyerektest. „Szent ember sírja.” Egy kolduló indiai gyerek angolságával kimondva. Sokadszor érzem magam uzsorásnak, szívtelennek, szörnyetegnek. A sárga fogsor papagájkölteménybe öltözött hitvese egyszerűbb lélek nálam. Nem állhatja a komplikációkat. – Takarodj innen, te rossz kölyök! – mondja szép, tiszta amerikaisággal. Sandán a hölgy felé pillantok. Nem hiszek a szememnek. A hölgynek is le kellett vetnie a cipőjét. A hölgy most átlátszó harisnyában közlekedik a mecset kővel borított udvarán. Minden lábujján egy Dr. Scholl-féle tyúkszemtapasszal. El vagyok ragadtatva a közeljövőtől. Összesen tizenkét tyúkszem fogja perceken belül megtekinteni a szent ember sírját, kettő felülnézetből. A Páncélos Lábak igaza különben napnál fényesebben bizonyítódik be. A fiú megérzi, hogy itt nehézfegyverekből nyitnak tüzet rá; rugalmasan elszakad tőlünk. A szent ember Szentendre egyik nyári házában alussza örök álmát a mecset udvarán. Valójában a lábunk alatt levő kriptában; a mogul-kori síremlék főhelyén mindig csak jelképes sír található. Hétvégi nyaralóban ilyen előkelőt még nem láttam. A padlót fehér márvány borítja; ezt a luxust még egy főorvos sem engedheti meg magának. Nem is szólva a boldachino-ról, e gyöngyház berakással ékes fafaragványról. Ez nemcsak szép, hanem egy csodatétel nélkülözhetetlen alkotóeleme is. Ha ugyanis egy meddő asszony, legyen az hindu vagy mohamedán, egy zsineget vagy egy pamutszálat eme ágyrácsra csomóz, bízhat a szent közbenjárása révén bekövetkező gyermekáldásban. A szent nagylelkűsége nem ismer vallási korlátokat, közlik velünk a halottaságy körül lebzselő hívők, számos európai hölgyön is segített már. Ezt a közlést, mivel nem áll módomban a varázserőt próbára tenni, kénytelen vagyok némi fenntartással fogadni. Tény, hogy a faragást alig látni a színes zsinegek tömkelegétől. Kezdődő csoda- és iparművészet-mérgezésem van. A mauzóleum-nyaralóból kilépve egy kapuval találom magam szembe. Nyílásán át józanul süti az arcomat a nap. A kapun át egy hatalmas teraszra jutok. A társaság többsége követ. – Várj, még jönnek! Ezt hindiül kiabálják ugyan, de megértem. A mozdulatból, amellyel a terasz lépcsőjén álló indiai várakozásra inti honfitársát, aki csípőre tett kézzel áll a mecsetet övező fal tetején. A fal ezen a ponton legalább húsz méter magas. – Most! A honfitárs ugrik. Csukafejest. A gyomrom görcsbe rándul. A terasztól a falig kuszán zöldellve gomolyog a bozót. Csak a felcsapódó vízből látni, hogy a bozótos egy víztárolót rejt. Vízfelülete nem sokkal nagyobb egy közepes szoba alapterületénél. A mutatvány vezénylője réztányért vesz elő, körbejárja a közönséget. A tányéron néhány aprópénz csörren. Összesen sem több negyed rúpiánál. – Micsoda erőszakos népség! – mondja a változatosság okáért ezúttal a sárga fogsor. Futva menekülök az emberiség elől az autóbuszba.
A buszban végre kiderül a zsávolyegyenruhás illető jövetelének célja. Ő a hűsítős. A behemót láda, melyről azt hittem, hogy az autóbusz pótkerekét rejti: jégszekrény. Tele Coca-Colával. Autóbusztársaságra még nem gondoltak nagyobb elismeréssel. A Coca-Cola cégre sem melegebb szeretettel. Az autóbusz emberi mivoltából kivetkőzve iszik. Iszik? Lefetyel, nyög, szürcsöl, kurrog, dorombol. Én még a mérsékeltebbek közé tartozom, én csak az ingemre csorgatom a Coca-Colát. A szomszédom a fényképezőgépébe.
Bámulom az agrai tájat. Nem a vonatablak jótékony távolából. Az autóbusz útja a falvakon visz keresztül. Szemtől szembe látom a környék izzó nyomorúságát. A föld megrepedezett a naptól. A házak: viskók. Forgalmi dugóba kerülünk. Egy falu közepén akadunk el. Előttünk egy tehénfogat, szemben egy másik autóbusz. Autóbuszunk ablakából egy ház belsejébe látni. A ház egyszobás, a szoba előtt nyitott terasz. Nem fehér márványból, döngölt földből. A teraszon ülő gyerekek arcán legyek mászkálnak. A szobában valóságos légyfarm. Fekete zúgás a ház. Nagy tülköléssel végre megindulunk. Átdöcögünk vagy tíz hasonló falun. Jelképes, hogy itt még a mosott ruhát is a földön szárogatják. A gyér füvön kiteregetve. Az indiai parasztot élete minden percében magához öleli a föld. Mint Káin Ábelt, halálos szorítással.
A Kwality étterem előtt parkolunk. A turisták és a koldusok agrai találkahelyén. Ezek a koldusok nem gyerekek. Ez a nyomor nem az, amelyiknek emberi vonásai vannak. Ez a feneketlen, határtalan, elviselhetetlen nyomorúság. A szégyenen és értelmen túli elesettség. Az emberi lét csontváza. Engem egy koldusasszony vesz célba. „Sáhib” – nyöszörgi fura fejhangon. Valami betanult szöveget mond; nem értem, mit. De azt értem, hogy a szájára mutogat. A szájában egyetlen fog fehérlik, a baloldali felső szemfog. Nem vagyok ura magamnak: rettegek. Mint egy állat, nem tudom, mitől. Attól, hogy megérint. Attól, hogy van. Az ösztöneim menekülnek az étterembe, én csak követem őket. A fehér asztalnál négyen ülünk. Bemutatkozunk. Az ausztráliai csakugyan ausztráliai. A másik kettő Amerikából jött. Amerikában ismertek egy magyart: Nagynak hívták. Rólam megállapítják, hogy én voltaképpen az indiai kormány vendége vagyok. A koldusokról nem ejtünk szót. Fél háromkor indulunk az agrai Várba. Elfásultam, a Várba vezető hídon rutinosan kerülgetem a koldusokat. Az egyiket, aki hasmánt vonszolja magát a földön, átlépem. A Várról magáról nincs sok mondanivalóm. Fenséges. Olyan pompás, hogy az már alig érzékelhető. Ha Fatihpur Szikrit Akhbár szelleme uralja, az agrai Várat Dzsehángiré, Akhbár fiáé és annak fiáé, Sáh Dzseháné. Dzsehángir iszákos és szerelmes természetű uralkodó volt. Háremében majdnem hatezer hölgyet tartott. Az agrai Vár olyan, amilyet egy ilyen uralkodó emel. Amilyennek egy szamár a költészetet elképzeli. Fehér márványból. Süketen és vakon járom a Várat. Az egyedüli hely, ahol fölengedek: a Jázmin Torony. Ennek nyolcszögű termében halálozott el Sáh Dzsehán, akit fia, Aurangzeb záratott ide. Itt sem a meghatottság uralkodik el rajtam. Valami hirtelen jóérzés, amit még leginkább a felismerés örömének nevezhetnék. A guide egy zsebtükröt helyez a körerkély jobb oldali, első oszlopának egyik lapjára, és biztatja a társaságot, hogy nézzenek bele. A tükörben a Tadzs Mahalt látni. Ez túl van az én befogadóképességemen. Engem összeroppantana az a tudat, hogy egy geometria-tankönyvben lakom. Az agrai Vár a rafinéria mesterműve. Hiszem én. – And now ladies and gentlemen we are going to see the famous Taj of India. Indulunk megnézni állításom cáfolatát. |