A körön kívül

A körön kívül fiatal művészek találhatók; festők, grafikusok, a batikolás művelői.

A kör a bevett művészek csoportja.

Indiában a művészi siker lehetőségei igen korlátozottak. Az olyan művészi sikeré, amiből meg is lehet élni. A befutottak köre zárt. Az újat akarók többsége a körön kívülre szorul; ott dolgozik, vagy még inkább: ott szidja a körön belül levőket, akik nem újat akarnak, hanem megélni.

A jelenség nem sajátosan indiai, hazai megfelelője sem ismeretlen. A sajátosan indiai csak az ellenszenv hőfoka. Az indiai művészeti életet ízlés- és fölfogásháborúk szántják végig, ami önmagában igen dicséretes dolog. Kevésbé dicséretes, hogy ezek a háborúk nemcsak eszmei térnyerésért folynak. Élet- és munkalehetőségért is. Indiának e pillanatban polgárainak és nem művészeinek eltartása jelenti a legfőbb gondot, a művészek fölkarolására fordítható pénz minimális.

A fiatal művészekkel Anil Saari ismertet meg. Anil neve művészi célokra fölvett név, a telefonkönyvben az apja nevén található, aki parlamenti képviselő. Gyanítom, Anil névcseréje mögött nemcsak művészi meggondolások rejtőznek, hanem emberiek is: így akar a maga számára legalább valamiféle jelképes függetlenséget kivívni. A családjától, amely ha nem is tartja el, valamiképpen ott áll a háta mögött.

Rendelkezésére bocsátva például az atyai autót. Olyan forradalmi célokra, aminő az absztrakt festmények szállítása a csomagtartóban. Anil a forradalmi irányzatok híve; hamisítatlan fils de papa-ként az. Becsületére váljék: szenved a helyzettől. Barátai, a forradalmi festők is érzik ezt, és jutalmul egyenlőként kezelik. Aminek kettős az előnye. A festőknek nem kell targoncán szállítani műveiket, Anilnak pedig vannak igaz barátai.

Anil különben költő. Szándékai szerint csak átmenetileg. Eddig ugyan csak verseket és cikkeket publikált, de a közeljövőben nekivág a regénynek. India nagy regényének. Angol nyelven. Mert Anil ebben is átmeneti jelenség: angolul ír.

Noha hindiül kitűnően beszél. És, fogódzkodjunk meg, a magyart is töri. Fél évig volt hazánkban ösztöndíjas, egy fél év után a magánytól lelkileg összeroppant, és távozni kényszerült. Nyelvi tanulmányai csak hazatérte után hoztak gyümölcsöt, de akkor bőségesen. Anil Budapesten csak angolul volt hajlandó megszólalni, Delhiben, akivel teheti, magyarul beszél.

– Szervusz, Miszter Orbán – mondja gyönyörű angolmagyarsággal.

– How do you do, Sárika – köszöntöm én is két nyelven egyszerre.

Két nyelvet gyilkolunk egycsapásra. Nevetünk. Magunkon és a világon, ami ilyen gyönyörűen lehetetlen találkozásokat képes előidézni.

Anilból sugárzik a szeretet. Barna szemét és fekete körszakállát mintha szénnel fűtenék. Magyarországon, mondja, olyan elveszettnek érezte magát, hogy a velem való két találkozás valóságos oázis volt számára. Egy kicsit szégyellem magam. Eddigi találkozásaink alkalmával egyáltalán nem viselkedtem úgy, ahogy az egy oázistól elvárható. Anil megmutatta a verseit, én meg elmondtam, hogy szerintem miért rosszak a versei. Anilra iszonyú súllyal nehezedett az idegenség, ha most ezekre a beszélgetésekre úgy emlékszik vissza, mint egy idegen világ legbarátibb megnyilvánulásaira.

Tiltakozom is kissé mentőangyali szerepköröm ellen.

– But, Orbán, te nem vagy igazad – zárja le a vitát Anil –, it has been nagyon fontos for me.

Ki ne lenne egy ilyen mondattól meggyőzve?

Megyünk az esti Delhiben, sejtelmem sincs róla, hova. Anil ügyesen kanyarog a kocsival, két perc múlva már azt sem tudom, merre van az előre és merre a hátra. Mintegy negyedórányi autózás után kikötünk egy kultúrház küllemű épület előtt. Anil szerint az épületben található Delhinek ez idő szerint legérdekesebb kiállítása. Nagy szerencsém van, hogy az utolsó pillanatban láthatom, mivel éppen ma este bezár.

A kultúrház az, aminek mutatja magát. Kiállító helyisége, előadóterme, színpada, meghitt büféje van. Mi a kiállító helyiségbe tartunk.

A kiállító művész grafikus. Munkái nem nagyon nyerik meg tetszésemet. Szándéka szerint a grafikának azt a válfaját művelné, amit idehaza Kondor. Csak éppen Kondornak az a képessége hiányzik a művészből, amivel az előbbi a legzsúfoltabb látomásban is áttetsző rendet teremt. Az a képesség, amelyik tudja, mit mire épít.

A kiállított munkákban ez a viszony, hogy mértéktartóan fogalmazzunk, tisztázatlan. A művészt a modern kor emberének elveszettsége kínozza. Ennek úgy ad hangot, hogy lapjait szárnyas szörnyetegekkel népesíti be. A szárnyas szörnyek némelyike riasztóan hasonlít a férfi vagy a nő nemi szervének rajzolatára. Az a határozott benyomásom, hogy a művész egy szerencsétlen pillanatában találkozott a mélypszichológiával. Ez a sejtelmem kétely nélküli bizonyossággá fokozódik a művésznek azon lapja előtt, melyen egy pálma büszkeségű penis lövelli magasba az élet magját. A kilövellés alakja félreérthetetlenül utal a pálma lombjára, az a tény pedig, hogy a mélyértelmű szerv a sziklás talajból mered föl, erős gyökereinkre a földben. A vak is látja, hogy itt az egyetemes emberi össze van kapcsolva a sajátos hagyománnyal.

E szintézis tanújaként kétségbeesetten hányódom műtől műig.

Anil ment ki az örvényből. Úgy, hogy még inkább belétaszít. Megérdeklődi, van-e kedvem személyesen is megismerkedni a művésszel. Ijedten makogok valamit arról, hogy jobb a művészt művei által ismerni.

A helyzet közmegelégedésre Swami megjelenésével oldódik meg.

Swami: Swaminathan beceneve. Swaminathan festő. Továbbá művészeti gondolkodó, lapalapító és szerkesztő. Családalapító is, mint ez később ki fog derülni. Úgy mondják, nemzedéke egyik legtehetségesebbje. Képe található a Jaipur House-ban, a Modern Művészetek Nemzeti Galériájában is.

Képe, neki, a körön kívüli művésznek. Swaminathan, kényszerűségből talán, büszke arra, hogy ő kívül van a körön. Valójában inkább a kör kerületén található, sem kívül, sem belül. Ő az, aki be fog kerülni. Megkeseredve kissé, de remélhetőleg épségben.

A nevét még Pestről ismerem, Aniltól kaptam kölcsön a CONTRA 66-ot, egy avantgarde folyóiratot, abban olvastam. Cikkek alatt és az impresszumban. A CONTRA 66-ot alapította Swami. Hogy mi célból, megítélhetjük a címéből.

Lapja után francia szabású hindunak képzeltem Swaminathant. Tévesen. Fehér vászonból varrt reverendafélében pompázik előttem. Mezítelen lábán saru. Vállig érő Rákóczi-frizurája és enyhe orrsövényferdülése van. A franciák közül legföljebb egy filmszínésznőhöz hasonlítható.

– Hol van az már! – nevet kesernyésen, amikor a lapjára emlékeztetem.

Tréfásan mentegetőzik az öltözéke miatt. Még azt hihetem, veszi elejét a gyanúnak, hogy ennek valamiféle eszmei jelentősége is van. Holott egész egyszerűen az a helyzet, hogy a fehér vászon fillérekbe kerül. A nadrág viselése nem elsőrendű feltétele a modern gondolkodásnak, oszlatná el, ha lennének, a kételyeimet.

Megnyugtatom, hogy hülyeségem színvonala alatta marad az európai átlagnak.

Lényeglátással párosuló szerénységem megnyeri Swami tetszését.

– Tudja – avat a bizalmába –, mi, indiaiak vagyunk a föld legboldogabb emberei. Nekünk nem kell se ruha, se lakás. Minek az nekünk! Itt még eső sincs, hogy megázzunk. Ha megéhezünk, fölmászunk a legközelebbi fára gyümölcsért. Én mondom magának, itt élnek a föld legmegelégedettebb emberei.

Figyel, lesi a hatást.

Közlöm vele, hogy gyermekkorom felemelő élményei közé tartozott egy ló. A lovat Pest ostroma alkalmából lőtték le a házunk kapuja előtt. A bombázás szünetében az egész pince testületileg kivonult a kapu elé egy darab lóért. Boldog idők, amíg a ló tartott! Azóta sem ettem jobb fasírtot.

Null-null. Swami profi játékos. Kezet nyújt barátságunk megpecsételéséül.

– Később még beszélgetünk.

Addig Anillal sétálgatunk. Megismerkedem két hölggyel; a batikolás szépségeit méltatják. Meghívnak az iskolájukba, afféle képzőművészkörbe. Sajnálom, hogy milyen rövid az időm. Ők is.

Anil a kiállításon szerzett benyomásaimról érdeklődik. Ajvé, mondom egy eddig még nem használt nyelven, persze csak magamban. De szilárd vagyok, mint a szikla. Kifejtem a véleményemet.

Anil nem ért egyet velem. A férfi és a nő közti viszony Indiának nagy problémája. Az újraértékelés tekintetében. A hindu férfi, Anil szerint, eddig prostituáltként használta („nézett prosztitjutnak”) a feleségét. Most arra kényszerül, hogy a nőt egy új dimenzióba helyezze el. Szabadjára engedje, társának tekintse. Ez lelki átalakulást kíván. Az átalakulás az alapokat is érinti, maga a nemiség is új értelmet nyer általa. A művész, Anil szerint, itt keresgél, az alapok körül.

Rosszul, szerintem. Makacs vagyok. Annyit azonban elismerek, hogy a nem nemi ihletésű alkotások között van három igen szép rajz.

Swami jelenik meg díszkísérettel. A képeket hozzák. A kiállítás közben bezárult, a képeket el kell szállítani. Anil csomagtartójában. Swaminathan házába, ahol a kiállító művész is lakik.

Ide tedd; nem ide, oda: dehogy oda, ide! Kinek van spárgája? Anilnak, a kocsiban. Anilnak nincs. De mégis van. Csak nem a kocsiban, a zsebében. Itt kösd meg a bütyöknél! Majd ha hülye leszek, hogy kiessenek a képek a csomagtartóból! Az a jó, akkor legalább nincs gond velük! Nincs ám neked, mert te a szőrénél fogod az ecsetet.

Valaki megérdeklődi, hogy ki az a pali a kocsi mellett? Az Anil vendége. Az pont jó arra, hogy a spárga egyik végét szilárdan tartsa a kezében.

Ilyen gyorsan még sohasem szereztem barátokat. Még meg is köszönik, hogy milyen ügyesen tartottam a spárgát. Legvégül még be is mutatkozunk egymásnak.

Aki befér, jön a kocsival; aki nem, integet. A képeken kívül még öten utazunk a kocsiban: az első ülésen Anil meg én, hátul Swaminathan, a grafikus meg egy hölgy, akiben a batikolás imént bemutatott híveinek egyikére ismerek.

A kocsiban el kell ismételnem a kiállításról vallott véleményemet. Fejtegetésemet az érintett fölényes mosollyal hallgatja. Nem állíthatom, hogy okfejtésemmel túlzott népszerűségre teszek szert a hátsó ülésen.

Kocsiszerte általános érdeklődés fogadja viszont Swaminathannak azt a bejelentését, hogy házában egy skótot lát vendégül. Az illető neve Johnnie Walker és foglalkozására nézve tűzoltó. Azt a tüzet oltja el, ami az emberben a whisky hiányos fogyasztásának következtében keletkezik.

Vagy a sértett önérzet szikrájából. Testvéri békességben utazunk immár a füstölőillaton át Swami lakhelye felé.

Swaminathan járt Európában, közelebbről Lengyelországban. Sokat fázott, azért kellett az italboltokat látogatnia. Az egyik alkalommal egy nekibúsult lengyel csapott a vállára: „Gyere, cigány, igyál az egészségemre!” Swaminathan a maga szűkös lengyel szókincsével csak nagy nehezen tudta megmagyarázni, hogy itt félreértés esete forog fenn: ő indiai. „Az se baj, füstös” – helyesbített a lengyel, és két vodkára fizette be Swaminathant.

– Ott nem úgy van, mint nálunk – summázza a grafikus ártatlan képpel a lényeget –, ott mély gyökerei vannak a humanizmusnak.

Közderültség közepette érjük el úticélunkat.

A ház vendégszobájában a szőnyegre telepszünk. A lábbeliket az előtérben hagyjuk. A házigazda a szőnyeg közepére helyezi az este díszvendégét, a skót whiskyt. Mellé egy kancsó vizet, poharakat. Meg egy tál magot rágcsálnivalóul.

Anilnak erről jut eszébe, hogy ő elpusztul, ha nem kap valamit enni. Nincs oka az aggodalomra; Swaminathan felesége, egy harminc év körüli, kövérkés, de határozottan kemény tekintetű asszony már hozza a lepényt. Anil guggolva, a gyönyörűségtől eszméletlenül fal, két harapás közben egy nyögéssel adja tudtunkra, hogy ő most a Nirvánában időzik.

Az országhatár az ember legbutább találmánya, villan át közben az agyamon; Swaminathan felesége éppolyan elnéző, vasszilárd szeretettel pillant bohókás férjére, mint bármely európai művészfeleség.

A szőnyegen nagy a helyezkedés. Főképp én vagyok fennakadva azon a tényen, hogy két lábam is van, és egyiket sem tudom hova tenni. A többiek élvezik a hazai pálya előnyeit. Talpuk, melyen Delhi vörös pora időközben megfeketedett, meghitt közelségbe kerül a poharakkal és a tál maggal.

Tiszta whiskyn kívül mást nem fogyasztok. Egy magyar gyomorra a legravaszabb veszélyek leselkednek Indiában; el szeretném kerülni a közelebbi ismeretséget. Swamiék kancsóból isszák a forralatlan vizet, semmi bajuk tőle. Ha én meghúznám a kancsót, holnap megjavítanám a rövidtávfutás világcsúcsát.

– Kérdeznék valamit, Mr. Swaminathan.

Swami int; tessék. Arra kívánok választ kapni, hogy milyen hagyományok talaján áll egy indiai avantgarde festő. A kérdés ravaszabb, mint amilyennek látszik. Az avantgarde festő a modern művészetek talaján áll, ezt minden iskolás gyerek tudja. Csakhogy ez a talaj mai összetételében európai vegyi folyamatok eredményeként jött létre; hogyan állhat rajta egy indiai festő, mekkora biztonsággal? És ami a fő, hányfelé hasadt lélekkel?

A grafikusról alkotott véleményem rövid úton igazolást nyert. Neki ez nem probléma, ránt egyet a vállán, ő művész. Még mást is mondana, de Swaminathan leinti. Ő érti, miről van szó.

Egy indiai festő előtt nyitva az út, hogy Adzsanta és Ellora barlangfestményeinek modorában fessen. Ez a vén szamarak útja. Ugyane festő előtt egy másik út is nyílik, Picasso felé. Ezt az utat megjárva a festő avignoni maharánikat fest kubista száriban, ez a legkevesebb. Ez az ifjú szamarak útja. Swaminathan ezen indult el egy évtizede; hogy a felénél, szerencséjére, megálljon.

A festészethez nem lehet importálni a hátteret. A szellemit. A kubista népművész kettős tévedés áldozata. A mai India festészete csak a mai Indiában gyökerezhet. Ebben az ezer és egy arcú rejtvényben. Vállalva annak a fölismerésnek a kockázatát, hogy ez az India háttérnek nem éppen szilárd.

– Nekem ez a stílusom, ez a környezet – mutat körül széles mozdulattal Swaminathan –, festő azért vagyok, hogy ezt növesszem látomássá.

Ez becsületes válasz; megköszönöm. Swaminathannak azért olyan hosszú a haja, hogy legyen minél fogva megragadnia magát, ha netalán szakadékba zuhanna. Válságos helyzetekben a művész nemigen számíthat másra, mint a maga münchhauseni képességeire.

Meg a kis sikerekre, hogy ne veszítse kedvét. Swami kuncogva közli velünk, hogy ő már, úgy látszik, bekerült az establishment-be, körön belüli művész lett. Meghívták ugyanis egy fontos kiállítás előzsűrijébe. Gyors tárgyalásba kezdenek a grafikussal, hogy kiket kell ezen a kiállításon levegőhöz juttatni. A tárgyalás szenvedélyes hangjának kialakításához érezhetően hozzájárul az időközben kiürült whiskysüveg.

Éjfél. Johnnie Walker, a hidegszívű gyilkos, egy kézmozdulattal kitekeri a nyakamat.

– I need some fresh air – ez minden, amit ki tudok nyögni.

Anil utánam jön a teraszra, és egészségi állapotom iránt érdeklődik. Az egészségi állapotom kitűnő, csak egy kicsit forog. Szeretnék hazamenni. A Center-be, úgy értem.

Részvevő búcsúzkodás. Swaminathan kikísér a kerítés kapujáig. A kerítés előtt túlvilági szörnyetegként vonítva most úszik el a csokidár. Kezében bot, vállán a köpenyt a szél lebegteti. A hold úgy süt, mint egy mesefilmben.

Swami is megrokkant egy kicsit. Anil kezét szorongatja, Anil velem együtt kívülről támasztja a kerítést, Swami belülről.

– Anil, te közülünk való vagy – kapaszkodik Anil kezébe egy fuldokló –, te tudod, hogy mi lakik bennem.

– A barátod vagyok, Swami – feleli Anil halkan –, mi már meghalni is így fogunk.

Swaminathan kétségbeesetten kapaszkodva Anil kezébe felém fordul. Részegen is látni, hogy részeg. Azt is, hogy amit most mond, nem részegségből mondja. Jeges szomorúsága úgy süt át mámorán, mint a hold az éjszakán.

– Mr. Orbán – mondja hibátlan angolsággal –, indiainak lenni a világ legszomorúbb dolga. Kétségbeejtően, halálosan szomorú.

– És most vidd haza, hadd aludja ki magát.

Ezt már ismét Anilnak mondja. Búcsút int, megfordul és tántorgás nélkül visszamegy a házba.

– Rosszul vagyod magad? – kérdezi Anil, már a rohanó kocsiban.

– No, it’s over – felelem, és a fejemben érzem a holnapi fejfájás szelíd előjeleit.

De ezek már a gyógyulás előjelei is. A Center-ben pergő nyelvvel rendelem meg a holnapi reggelit. Hat órára, a szobámba.

Reggel hétkor indul a vonatom Agrába.