A Vörös Vártól a vörösrézig

– Majd én megmutatom önnek, Sir!

A szikh sofőr keményen néz a szemembe. A szikh harcias nép. Testükön azért viselnek valamilyen fémtárgyat, hogy hűvös érintése a kard vasára emlékeztesse őket.

– Mutassa – mosolygok kihívóan a sofőr arcába.

Könnyen mosolyoghatok. A sofőr ugyanis a Vörös Várat kívánja megmutatni nekem. Keményen csak azért néz, hogy átlásson a napszemüvegén.

A sofőr, egy Delhiben működő idegenforgalmi iroda alkalmazottja, lenyűgöző jelenség. Nyíratlan haját fehér turbán rejti, arcát fekete körszakáll és még feketébb napszemüveg. Kalózkapitány küllemére viszont rácáfol több lóerős mosolya. A mosoly energiaigényét két metszőfog elégíti ki. A sofőr két metszőfogát egy élelmesebb szénkereskedő megvehetné szeneslapátnak. Egy turbános szeneslapátról ki tételezné föl, hogy odahaza kétélű tőröket simogat merengő tekintetével? A szikh sofőr megjelenése gyermeki bizalmat ébreszt bennem.

Mellette minden kétséget kizárólag csak a másodhegedűs szerepét játszhatom. Habár én is kiteszek magamért. A lábamon ismét ott virít minden idők legkékebb zoknija. A sofőr határozottan hunyorog a napszemüvege mögött, amikor tekintetét végigjártatva rajtam, a vizsgálódásban elérkezik a lábamig. Valami olyasmi villanhat az eszébe, hogy egy vörös várhoz csak arcátlan ember húzhat világoskék zoknit.

Teljes színpompánkban ragyogva ballagunk a táncteremnek is tágas amerikai kocsiig.

 

 

A Vörös Vár, meglepetésemre, szinte hidegen hagy. Nem értem, miért? A sofőr szakképzett guide is, és noha céltudatossága már-már fogorvosi, minden helyen, ahol megállunk, hagy annyi időt, amennyi a látvány felfogásához okvetlenül szükséges. Közepes tempóban ügetünk egyik helyről a másikra, és bennem nőttön-nő az idegenség. Dühös vagyok magamra, határozottan. Itt állok India építészetének egyik kincslelőhelyén, és fanyalgok. A fene a jó dolgomba!

Fanyalgok? Nem is. Valaki didereg abban a nap fűtötte testben, amivé lettem, és nagyon messziről nézi a fehér márványban a drágakőberakást, a körvonalak dermedt koreográfiáját, az egész kő-víz-napfény balettet, mely a szeme elé tárul. Szomorúan, bénán.

Agysejtjeim, testem tartozékai, praktikus tanácsokkal látják el ezt a destruktív személyt arra vonatkozólag, hogy melyik a legrövidebb útja a távozásnak. Hasztalanul.

Mert jogtalanul is. Ez a személy, a személyiségem, most válságos pillanatokat él át. Neveltetése folytán eszmében csak emberi méretűt tud fölfogni. Olyat, amihez kétely férhet.

Ahhoz, ami itt látható, nem fér kétség. Semmilyen értelemben. Kétségtelen a gazdagsága és az igénye, mellyel jogot formál erre a gazdagságra. Annak, aki itt építkezett, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem ő az isten. Vallásosnak kéne lennem ahhoz, hogy itt az agyondíszített kőben többet lássak önmagánál. Átengedjem magamon sugárzását. Olyan határvonalon állok, amit csak magam megtagadva léphetnék át. Először látok Indiában gyűlöletest; gyűlölném is, ha a meglepetés nem bénítana meg tökéletesen.

A hirtelen megvilágosodás pillanatát nemigen lehet előre elképzelni. Én eddig azt a jelzőt: „európai”, finom ajkakról hallottam főleg, társalgás közben, francia irodalmi művekre vonatkoztatva. Soha nem gondoltam volna, hogy Delhiben, a Vörös Vár udvarán, egy lófogú szikh sofőr társaságában fogok rádöbbenni arra: európai vagyok. Jóvátehetetlenül, gyógyíthatatlanul az.

Tisztázva hirtelen megbénulásom okát, már hallom vezetőm magyarázatát. Dzsehángir trónja előtt állunk, a nyilvános kihallgatások csarnokában. Dzsehángir Nagy Akhbárnak, a mogul dinasztia legnagyobb uralkodójának fia volt. Dzsehángirt fia, Sáh Dzsehán, a Tadzs Mahal és egyéb nevezetességek építtetője követte a trónon. Hármójuk uralkodására esik a mogul művészet fénykora. E fénykor azonban egy színfalak mögött lejátszódó változás kora is. Ha Akhbárt, joggal, afféle reneszánsz uralkodónak tekintjük, ki az iszlámot hadivallásból egy korához viszonyítva modern birodalom államvallásává kívánta szelídíteni, akkor Dzsehángir, de még inkább Sáh Dzsehán koráról elmondhatjuk, hogy a megelőző kor erőt sugárzó arányérzékét barokk rafinériává finomítja.

Mind e változásnak hű tükre a Vörös Vár, melyet még a mogul dinasztiát megelőzően uralkodó hindusztáni szultánok kezdtek építeni, erődítménynek. Palotává, a tékozlás székhelyévé csak Akhbár kora után lett. Az építmény külső és belső megjelenése olyan tökéletes ellentmondásban van egymással, hogy az már szinte a zenei ellenpontozás képzetét kelti a szemlélőben. A vörös homokkőből épült, lőrésekkel és bástyákkal ékes várfal figyelmeztetésül szolgál az ellenséges haderőknek, valójában az egész külvilágnak arra nézve, hogy a fehér márványból emelt paloták egy császári játéknak képezik a színterét. Melyhez a külvilágnak csak az esetben lehet köze, ha az uralkodó végtelen kegyelme odáig terjed, hogy ezt a legkegyelmesebben engedélyezi.

Tartok tőle, hogy még mindig nem értjük jól egymást. Nem a pompa az, ami fölháborít. Jártam Versailles-ban is. Pompásnak Versailles is éppen elég pompás. Csakhogy Versailles a mai látogató számára, számomra, egyszerre tükrözi a Bourbonok fenséges korlátoltságát és – visszájáról! – a francia forradalmat. A Vörös Vár, bárhonnan nézem, egyvalamit tükröz, rafináltan is együgyű fenséget. Amit csak az idő tört meg, unalmában. A Vörös Várban az háborít fel, hogy hiába épült kihívásnak. A kihívásra kétely nélküli hódolat volt a válasz. Történelmi tény, hogy az uralkodó naponta megmutatkozott a nép előtt. Az is történelmi tény, hogy a nép nagy része áhítozott erre a szertartásra. Az indiai „reneszánsz”-ból egy valami hiányzik kétségbeejtően: az emberi világosság.

(E megállapítás olyan színben tüntetheti föl kimondóját, mintha mégis azoknak adna igazat, akik India minden baját lelki tényezőkre vezetik vissza. Szó sincs erről. Egy nép „lelke” fennkölt fogalom, hívők és úrhölgyek ajkára illik. Egy nép történelmi tudata a valóság egyik alkotóeleme, mely tüzetes vizsgálatot igényel. Kétségtelen, hogy a történelem kedvezőtlen alakulásának következményeképpen ez a tudat meghamisítódhat. Kétségtelen, hogy a hatvan pajsza napszám nemcsak arra vet fényt, aki adja; arra is, aki elfogadja. Ez utóbbit okolni azonban önnön nyomorúságáért semmivel sem meggyőzőbb annak a gazdasszonynak az álláspontjánál, aki a baromfiakra hárítja a teljes felelősséget azért, amiért hagyják magukat levágni.)

Másfajta fényességből untig elég található a Vörös Várban. Az építészet mindazon eszméket, melyeknek kifejezésére itt hivatva volt, tökéletesen fejezi ki. Emlékművet emelve a gyakorlati elmének, mely az építészetet építőmesterségnek tekinti, és a mestertől azt várja, amire azt neve is kötelezi: mesterművet. A mesteri kézművesmunkáknak szinte dömpingjét leli a látogató a Vörös Várban.

A paloták során hajdan mesterséges patak csordogált végig. Ennek márványmederben áramló vize szolgáltatta hajdani teleken a paloták központi fűtését. Nyáron ugyanez a víz helyileg hűtött. Amennyiben megmártóztak benne. Csónakázás közben. A patak ugyanis mesterséges tavacskákat is táplált.

Nem véletlenül teszünk említést első helyen a vízről. Alighogy elmozdulunk Dzsehángir nagymogul trónja elől (melynek részletes leírását az olvasó – más ehelyütt található nevezetességnek nem kevésbé részletes leírásával egyetemben – megtalálhatja egy művészettörténeti szakkönyv lapjain), állon talál a nap jobbegyenese. A Vörös Vár nevét meghazudtolva fehéren szikrázik a napban. E tűzvésznyarú vidéken a víznek ilyen korlátlan birtoklása legalább akkora fényűzés lehetett, mint paloták építése fehér márványból, drágakő berakással. Ha nem nagyobb.

A fehér márvány, hogy némi igazságot szolgáltassunk a fenséges életélvezők kifinomult ízlésének is, szállni látszik a kék-fehér szikrázásban. Az oszlopok és ívek légies táncát egy Nizsinszkij megirigyelhetné. Tárgyilagos csodálattal szemlélem az ablakul szolgáló márványrács törékeny szilárdságát. Rajta keresztül a fénynek, mintha megszitálták volna, csak a finomja hatol át; fényliszt permetez az arcomra, miközben lelki tompultságomból azzal a felkiáltással igyekszem magam fölrázni, hogy micsoda munka lehetett ezt kifaragni! Mindhiába, gyermekkoromat részben egy kevéssé lakályos háborúban, részben egy fiúnevelő intézetben töltöttem, a szépséget csak mértékkel tudom elviselni. Ez itt zafír, az ott ametiszt, bólogatok a sofőr magyarázatára.

Derű csak akkor támad bennem valamennyi, amikor egy virágábrázolat közepéből hiányzó rubinról a sofőr közli, hogy sajnálatos módon ellopták. Ez a Vörös Vár első emberi gesztusa irányomban; mosollyal hálálom meg.

Mosolygok a halászóbástyán, a fenséges urak pecázóhelyén is, ahonnan hajdan, amíg a folyam el nem húzódott a várfal alól, egyenest a Dzsamná habjaiba lehetett lógatni a horgászzsinórt. A fenséges uraknak, üdítem magam egy kis gonoszkodással, föltehetőleg különleges búvárjaik voltak arra az esetre, ha a halak nem akartak harapni; ilyenkor a búvár egy márványmedencében éheztetett hallal a kezében belevetette magát a Dzsamná habjaiba, odaúszott a helyszínre, és a zsákmányt ráakasztotta az aranyhorogra.

Persze ez már elfogultság. Tudom, hogy az. Elfogultságom szemüvegén át is látnom kell azt a biztos fölényt, mellyel az építőmesterek a rendelkezésükre álló teret kihasználták. Két, egymással szembenéző medence közepén két miniatűr palota áll. Ma már persze csak a gaz veri föl a hajdani tavacskák helyét, a két medencét összekötő vízvezeték időtlen idők óta nem működik, de az ég még most is szájtátva bámulja a tökéletes szimmetriát. A két palota tökéletes mása egymásnak; ha a néző jó szögben áll, tekintetét egyszerre két kőtű fokán fűzheti át.

Mosolyra ismét csak a gyermeteg metafizika ingerel, mely az építőmesteri remeklést jelentéssel kívánja felruházni. Az első épület jelenti az ifjúságot, magyarázza a sofőr, a második az öregséget. Ezt a jelentésüket attól nyerték, hogy az uralkodó ifjúkorában az elsőt látogatta, öregkorában a másodikat. A második épületet az uralkodó az első mintájára utóbb rakatta; emlékeztetőül a régi, szép napokra. Elkészülte után csak ebben időzött, az elsőben soha többé. Eszméket hiányolunk? Itt az eszme, egy duzzogó gyereké.

– It’s perfect, isn’t it? – érdeklődik a sofőr.

– Az – felelem –, tökéletes!

Építménynek és jellemzésnek egyaránt.

Habár még ez is kiegészíthető. Azzal a katonával, aki a „KATONAI TERÜLET! TILOS AZ ÁTJÁRÁS!” feliratú tábla mellett őrködik. Piros barettben, bakancsosan, derekán egy akkora pisztollyal, amekkorával a struccok gátfutóversenyét lehetne elindítani.

A bennem lakozó, korrekt sátán őszintén reméli, hogy a katona szülei egyszerű emberek. Egy parlagi elme, amilyen az enyém, a metafizikában is a tenyeres-talpast kedveli. Bízom abban, hogy a katona pórias jelenléte tüsszentésre ingerli a sírjukban nyugvó nagymogulokat. Egy valódi, hamisítatlan, allergiás tüsszentésre.

Sem rézkarikát nem veszek, sem pávatoll-legyezőt. Színes fotókat sem a Vörös Várról. Föltekerem az ablakot, és csak akkor engedem le, amikor már semleges vizeken hajózunk. Puhán ringatózva, vitorlánkon két, hatalmas felső metszőfoggal.

A Lakshminarain-templom felé.

 

 

Narayan férfi, az isteni gondoskodást jelképezi. Lakshmi nő, ő az isteni hatalom jelképe. Talapzatukon egymás mellett állnak férj-feleségként. Családilag sugallva az isteni egységet.

A templomot más néven Birla-templomnak is nevezik, építtetőjéről. Ezerkilencszázharmincnyolcban készült el. Kegyhelyül a hindu vallás minden rendű és rangú követője számára.

A hinduizmusról a következő tudnivalókat tartalmazza a Lakshminarain-templom brosúrája, melyet az érdeklődő a nem hindu látogatók fogadására berendezett irodában szerezhet be a cipője levetésekor: „Egy az Isten. Ő az egyetlen és egyedüli Isten. A bölcs az Egy Istent különféle neveken nevezi. Ez Egy Isten örökkévaló és mindenható, a mindenség teremtője Ő. Nincs alakja, teste, magyarázata. Nincs neve vagy formája. A képzelet emberi alakkal ruházza fel Őt, mivel a közönséges hívőnek könnyebb ráirányoznia elméjét, ha szemét az Ő szemére, fülére, orrára függesztheti. Ő, ki Visnuként, a kegyesként ismeretes, Rudra is, a pusztító, és Ő, ki Rudra, Brahma is, a teremtő. Egyetlenegy Ő, aki három alakban cselekszik.”

A brosúra amerikai turisták számára készült. Egy mondatot, jóérzésből, kihagytunk az emelkedett szöveg lefordításakor. „Ez a magyarázata annak, hogy a hinduk bálványimádók.” Elsősorban a brosúra szerzője. Ő az amerikai turisták intelligenciáját bálványozza.

Több elhitető erővel szól minderről egy, az Upanishadokból vett idézet, melynek íróját nem vezették idegenforgalmi szempontok. „Ama Örökkévaló, Mindenütt-Jelenvaló Isten: Brahma, a teremtés képe, Visnu, a kegyesség képe, és Siva, a pusztítás képe. Ő Indra. Halált Ő nem hal. Magától való Ő és önnön fényétől fényes. Ő az élet képe, Ő az idő, Ő a tűz és Ő a hold.”

Meg a költészet, ennek bizonyítására idéztük a fentieket. Valamint az okosság tükörképe is. A bráhmán-okosságé, mely India vallását szilárdan megalapozta – a rugalmasságban. A hindu vallás, egyedül szinte a világ vallásai között, legfőbb erényének vallhatja a türelmet.

Itt az alkalom, hogy tanuljunk tőle.

Egy személyes természetű vallomást kényszerülünk e pillanatban tenni. Okfejtésünk (és a sofőr) a templom lépcsőjén vezet fölfelé minket, egy olyan intézmény belsejébe, melynek látogatásáról nyomós okok miatt már korábban lemondtunk. Joggal érhetne minket a hamis tanúságtétel vádja, ha ezt a templom küszöbén elhallgatnánk.

E sorok írója részesült abban a ritka kegyelemben, amit vallási megvilágosodásnak neveznek. E sorok íróját ezerkilencszáznegyvennégyben kézenfogva vezette az édesanyja a budapesti Szent István Bazilika plébánosa elé, hol a sorok írója nyolcéves korát meghazudtoló bénasággal hallgatta a feje fölött elhangzó hihetetlen mondatot: „A Jézus szerelmére, interveniáljon a tisztelendő úr!” Az intervenció e sorok írójának apját lett volna hivatva kimenteni a munkaszolgálatos menetszázadból, mely egy nap múlva készült elhagyni a várost és az élők világát.

Fellini rendezte jelenet volt. Az ablakon át őrjöngve ömlött a szobába a fény. Egy láng-Duna szikraözönében a kamera egy gyerek szemével látta az ablaknak háttal álló papot: arc nélküli, fekete árnyékot, ahogy sajnálkozva széttárja a kezét a tehetetlenség hatalmas madaraként. Soha reménytelenség még nem úszott nagyobb fényözönben. Soha tündökletesebb gyászszertartást! A nagy fekete madár lassan közelít a kamera felé, már betölti a teljes látómezőt, már hallatszik a hangja is: „Majd a jóisten… leányom… a gyermek…” Válságos helyzetekben egy nyolcéves gyerek is megérthet felnőttdolgokat. Azt, hogy a menetszázad időben el fog indulni. Teljes létszámban. Feje fölött az üres ég tűzözönével.

E sorok írójának szándékában áll a vallást is úgy szemlélni, mint az élet egyéb tényeit. Pogány világosságban.

Ennek tudatában már átléphetjük a templom küszöbét.

A bráhmánok okossága abban állt, hogy tudtak a lényegre összpontosítani. A lényeg mi lenne más egy vallásban, az isten. Az istenhez való közelkerülés vágya. E közelkerülésnek egyetlen módja kínálkozik a közönséges hívő számára. A bráhmán módra való elmélyedés, annak legalábbis kísérlete. Nem kell a matematikai logikához folyamodnunk, hogy bebizonyítsuk: ennek a hármas rendszernek két valóságos és egy valóság fölötti eleme van. Valóság fölötti elemekkel nevükből következőleg csak a valóság fölött találkozhatunk. A valóságban e rendszernek a bráhmán áll a középpontjában.

Az isten képviseletében természetesen. Az isten hosszútávú érdekeit szem előtt tartva. Melyek véletlenül egybeestek a bráhmán rövidtávú érdekeivel. Nem volt India történetének olyan vallási újítása, melyről a bráhmánok rétege be ne bizonyította volna, hogy az voltaképpen egy ősi régiségnek újrafelfedezése. Zsebvallástörténetünk emelkedett stílusában szólva: új szempont a lényeghez, aminek csak az imént derült ki mibenléte.

A bráhmánok tanácsára hallgatva békült meg a haragos isten a kegyessel, a Siva-hívő Visnu követőjével, és lett a hindu vallás azzá, amivé: különféle hitáramlatok gyűjtőfolyamává.

A kereszténység neveltjét megszégyenítő tanulsággal. A hindu vallásnak nem voltak, mert a bráhmánok belátásával szemben nem lehettek, eretnekei. Következésképp autodaféi sem. A hinduizmus számára ismeretlen fogalom a vallásháború. Indiának nem volt vallási értelemben vett középkora. Emberség tekintetében a hindu vallás a nagy világvallásokat kivétel nélkül maga mögé utasítja.

Arra nézve, hogy más tekintetben miért nem, másutt keresendő a magyarázat: az alapozásnál.

A vallásos világkép a való világnak mitikus – ahogy a szakfilozófusok szakul mondják – „leképzése”. E szép nevű eljárás sikerén múlik a vallás közcélokra való alkalmazhatósága. Ha vallásos világkép olyan elemeket is tartalmaz, melyeket a valóság naponta cáfol, válságos helyzet áll elő; innen a menekülés ösvénye kétfele vezethet: a vallás reformja vagy pusztulása felé.

A kereszténység részletekbe menő elemzését hagyjuk a teológusokra. Vonásai közül mindössze egyet ragadjunk ki; a leglényegesebbet. A kereszténység az emberi felelősséget állítja színpadára főszereplőnek. Szemre persze itt is isten a főszereplő. Mindannyian isten kezében vagyunk, sóhajtozik a bőséges statisztéria. Egy gyakorlott rendező azonban könnyen fölfedezi az előadás gyengéit. A látszólagos főszereplő valójában tétlen. Kezét, melyben mindannyiunk sorsát tartja, befolyásolni lehet. A magaviseletünkkel. A keresztény isten tevékenysége kimerül abban, hogy a mennyei államvizsgán kiosztja az érdemjegyeket. Szerepét magunkra vállalva és félretolva a passió díszleteit, korunk fiaiként állunk a színen. Birtokában annak a kényelmetlen felismerésnek, hogy itt vizsgaelnök nélkül is vizsgázni vagyunk kénytelenek. Magunk előtt.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a kereszténység világdiagnózisa egy lényeges ponton helytállónak bizonyult. Világképe – beszentelt vászonra persze – a valóságot vetíti ki. Ez az oka, hogy korunkban dialógus folyhat közte és a ráció között. Van ugyanis érintkezési felületük.

Nincs viszont érintkezési felület a hinduizmus egyik alaptétele és korunk valóságérzéke között. A hinduizmus bráhmánjai minden bölcsessége ellenére elkövetett egy alapvető hibát. Azzal, hogy a halhatatlan lélek és a halandó élet közti kapcsolatot merőben esetlegesnek tekintette. Esélyt adva a léleknek ezáltal, hogy a rajta esett csorbát ne akkor köszörülje ki, amikor erre egyedül nyílik alkalma, egyetlen, földi élete során, hanem egy későbbi megtestesülése során adandó alkalommal. A földön ugyan, fél lábbal mégis a mennyben. Mivel a hinduizmus mennyei igazságszolgáltatása a földön található.

Ez földközpontú valóságfölfogásnak hangzik, holott nem az. Semmivel sem bölcsebb dolog a földet tekinteni a mennyei igazság játszóterének, mint azt föltételezni, hogy néhány kilométer magasban található a mennyei ítélőszék. A hinduizmus túlságosan bonyolult elszámolási viszonyt vezetett be ember és tette között, noha az elszámolás célja itt is az, ami a vallásokban általában: a megváltás feltételeinek tisztázása. A megváltás akkor következik be, ha az ember jó és rossz tettei kiegyenlítik egymást; az ember ekkor megszabadul az újjászületés kényszerétől és eljut a hindu mennybe, a Nirvánába. A megváltás feltételeinek tisztázása azonban korántsem egyszerű művelet. A valamely vétségért újjászületésre ítélt lélek új megtestesülése alkalmával is vétkezhet, aminek következtében a bűn–büntetés-láncolat elvileg a végtelenségig nyújtható. Ez esetben az egyenleg elkészítéséhez maga az isteni bölcsesség vagy legalább egy computer szükséges.

Tett és következmény ilyen elválasztásának logikus következménye a sorsunkért viselt személyes felelősség háttérbe szorulása. Különös megállapításnak hangzik ez egy olyan vallással kapcsolatban, mely mindent egy lapra, a személyiség kiteljesítésére tett föl. Anélkül azonban, hogy ezt a személyiséget valóságos körülményei között meghatározta volna.

Születés és halál: adott határpontjai minden okfejtésnek. A kereszténység hozzájuk jó érzékkel nem nyúlt, a lélek a kereszténység szerint is halhatatlan, de lehetősége az üdvözülésre csak egyszeri. Ami körmönfont beismerése annak, hogy a lélek is halandó.

A hinduizmus viszont kiszabadította határai közül az embert; ezzel nyűgözte igazán a földhöz. Megajándékozta a tétlenség örömével, a „majd legközelebb” transzcendentális sültgalambjával. Tevékeny korunkat ezért is nézi idegenül. Az ő órája másképp mutatja az időt.

Holott emberi időt mutat az az óra is. Nincs még egy vallása a világnak, mely annyira bízna az ember képességeiben, mint a hindu. A világ meghódításának egyetlen módját ismeri: a magunk meghódítását. „Magad vagy magad barátja, magad vagy ellenséged is, magad csak magad mentheted meg.” Képességeid tökélyre emelése által.

Könnyű belátni, hogy a hindu vallás erkölcstana sokkal több gyakorlati érzékről tanúskodik, mint a kereszténységé. A magunk kiteljesítésére szorít, önismeretre, önfegyelemre szoktat. A magunk előtt való vizsgatételre. Úgy, hogy a kereszténységgel ellentétben, még a vizsgabiztosi szerepet sem hárítja az istenre. A hindu vallás embertiszteletétől korunknak is lenne mit tanulnia.

A baj nem is itt van; mondtuk, a személyiségfölfogás körül. Egy esetleges személyiség annál inkább súrolhatja a tökéletességet, minél inkább leveti esetlegességét. A hindu vallás úgy célozza meg az emberség lényegét, hogy ehhez köznapi emberségünk minél tökéletesebb föladását igényli. „Az örök Béke közel lakozik azokhoz, akik ismervén önnönmagukat, mentesek a vágytól és a szenvedélytől.” Ezt Buddha mondta ugyan, de a hinduizmus is ugyanezt vallja. A világ legrealistább vallása elnéz a mindennapok fölött. Az önkiteljesítés legcélravezetőbb módjául az önmegtagadást ajánlja.

Út ez is, de mihez? Egyebek közt ahhoz a fölfogáshoz, mely szerint szegény és gazdag azonos eséllyel él a világban, hisz az önmegtagadás eszközei mindkettőjük számára megszerezhetők. Ahhoz a tükörszobához, ahol a gyakorlat a látszat és a képzelet a valóság.

Hadd ne térjünk be ide.

Parlagi mivoltunk újabb bizonyítékát szolgáltatva olyan bizonyítékok után kutassunk, melyek egy realista szempár elől sincsenek elfüggönyözve.

Elmélkedésünk színterén, a templomban.

 

 

A Lakshminarain-templom, sajnos, inkább Birla-templom.

Münchenben sétálva láthat az ember olyan lakóházakat, melyeket a városi kegyelet eredeti formájukban állított helyre. Pontosabban majdnem az eredeti formájukban. A vakolás mintázatát a város újjáépítői, helyesen, elavult cicomának tartották. Ezért az új ház új burkolatot is kapott, műkőből. Amire azonban vízálló festékkel ráfestették a régi ház vakolatának mintázatát. A történelmi patina kedvéért.

Fájdalom, ilyen építmény a Birla-templom is.

Sajátságos átmenet egy praeraffaelita vasútállomás, egy hindu templom és egy kacsalábon forgó vár között. Az áhítatnak nem áll jól, ha öltözéke túlzottan világfias. A Birla-templom az indiai kegyhelyek dandyje.

Építészeti stílusát leginkább a terjedelmes templomkertben életnagyságban álló kőelefántok egyikével jellemezhetjük. Az elefánt egészen S alakban magasra tartott ormánya hegyéig nem eshet kifogás alá. Sajnos, az S felső végén valami apróság megüti az ember szemét. Az elefánt ormánya egy kőkancsóban végződik, melyben virág nyílik. Az elefántnak tehát azért kell ott állnia, hogy a virág le ne essék a levegőből. Soha stabilabb virágtartót!

Hozzá képest én a mértéktartás helyi képviselőjeként járkálok a kertben. Lábamon kék zokni, nyakamban színes virágfüzér, homlokomon az áldozat bemutatását bizonyító, piros folt. Megjelenésemmel határozottan sikert aratok a hívők körében.

– Get out of here! – süvölti felém a szavakat egy kamaszkorú fiú.

Magyarul: takarodjak innen.

Amivel kissé meglep. A templomban egyedül a közönsége rokonszenves. Az a kávéházi élet, amit a templomban élnek. Az az emberízű felszabadultság, ami a hindu vallást a legelőnyösebb oldaláról mutatja.

A tanácsot megfogadom. Igazi okom erre nem a fiú fellépése, mely korántsem nevezhető fenyegetőnek. Ő csak a véleményét közölte; futtában, meg sem állt, hogy a hatást bevárja. Valójában a templom képzelet nélküli cifraságát nem tudom tovább elviselni.

Indiának ezt a hivalkodó karikatúráját.

Megyünk. A két fog jelzésű turistaúton a rézművesek műhelye felé.

 

 

A kocsi szinte a munkapadon áll meg; a munkások föl sem néznek, megszokták a látogatókat.

Idejövet útbaejtettünk még egy templomot. Egy szerényebbet, szerencsére. A templom meglátogatása előtt a sofőr megérdeklődte, hogy van-e zsebkendőm, mivel födetlen fővel tilos a belépés. Zsebkendőm van, de náthám is, még hazulról. Nemleges választ adtam. Semmi baj, mondta a sofőr, és előhúzott a bal zsebéből egy erre a célra rendszeresített, tiszta, de némileg hiányos zsebkendőt. A sofőr zsebkendőjével a fejemen úgy feszítettem az isten hajlékában, mint Conrad Veidt a Hindu Síremlék főszerepében.

Most határozottan föl vagyok dobva. A rézművesektől is. De leginkább attól, hogy itt semmit sem kell a fejemre tennem. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, ha elgondoljuk, hogy egy nagyobb réztál súlya a húsz kilót is eléri.

A rézművesek munkapadja egyben ülőhelyük is. Ülve vagy guggolva dolgoznak, a megmunkálandó darabot a lábuk közé fogják vagy rejtélyes készséggel egyensúlyozzák. A rezet vésik és festik. A munka valamelyik fázisához szükséges parázs centiméterekre izzik mezítelen lábuktól.

De mi ez a parázs az arcokhoz képest. A megfeszített figyelem teszi vagy más, nem tudom; a barna arcokból, a sötét szemekből tűz csap ki. Az egyik rézműves lábánál egy négyéves-forma gyerek ül. Tágra nyílt szemmel figyeli a férfi – talán az apja – munkáját. Belőle is rézműves lesz, mondja a sofőr, ez egy dinasztia.

Nem tehetek róla, így jár az agyam: nekem a nap minden látványossága közül ez a tekintet a legfontosabb. Ez nem a magas régiók fényessége, hanem a földé. A gyerek szemében egy rézország napja ragyog. India vörösréz napja.

Percekig. Az udvarra egy autóbusz érkezik amerikai turistákkal. A varázslatnak vége. A terepet betöltő lelkes kiáltozás elől lélekszakadva menekülök. „Wonderful” – hangzik utánam a kocsiba az episzkopális egyház üzenete.

 

 

– Itt tessék aláírni – nyújtja felém a nyugtakönyvet a sofőr a Center parkolóhelyén.

Dantét Vergilius kalauzolta a pokolban, engem Delhiben a világ legszívélyesebb fogsora. Mosolyogva búcsúzunk egymástól. Én esélyeimet kiegyenlítendő még integetek is.