Egy kis társadalomtudomány

– Tudod, hogy mennyit keresnek azok a munkások, akiket a repülőtéri építkezésen láttál?

Ezt K. kérdezte tőlem; szónoki kérdésként, amire a kérdező adja meg a választ.

– Hatvan pajszát naponta.

Száz pajsza ér egy rúpiát. Egy rúpia négy forinttal egyenértékű. Hatvan pajsza magyar pénzben két forint negyven fillér. Az indiai földmunkás havi keresete nem éri el a nyolcvan forintot.

Egy üveg Coca-Colát közepes helyen hetven pajszáért mérnek. Az indiai földmunkás kevesebb pénzért dolgozik egy álló napon át, mint egy üveg Coca-Cola ára.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Kézenfekvő az ellenvetés, hogy amit művelünk: demagógia.

Az indiai földmunkás nem iszik Coca-Colát. A Coca-Cola következésképp nem lehet semmiféle összehasonlítás alapja. Ha mégis annak tekintjük, azzal érvelünk, ami nincs. Demagóg módra.

Szándékosan idéztük minden lehetséges ellenvetés legostobábbikát. Mégpedig kettős figyelmeztetésül.

Elsőül arra vonatkozólag, hogy egy egzotikus ország köznapi valóságát könnyű a távolság csomagolópapírjába burkolni. Mi sem könnyebb, mint népszokásnak feltüntetni a kényszerűséget, hiszen ha a kényszerűség egy egész népet szorít rá valamire, azzal tagadhatatlanul népszokást teremt.

(Ha viszont már birtokában vagyunk egy ilyen lenge fogalomnak, mint a népszokás, ajánlatos a hátára kapaszkodva repülni egy jót. Föl a mennybe, ahol további lenge fogalmak honolnak. Olyanok, mint vallás és néplélek. E fogalmakat is megnyergelve aztán oly tüneményes könnyedséggel magyarázható meg India minden rejtélye, oly egyenesen vezethető vissza minden egyetlen okra, arra, hogy az indiaiak mélyen rejtőző, lelki okokból szegények; azért, mivel nem becsülik semmire a gazdagságot; hogy a jámborabb elmében föl sem merül a kérdés, mitől rejtőznek oly mélyen ezek a lelki okok; nem attól-e, hogy az indiaiak olyan régóta és olyan nagyon szegények?)

Másodszor intésül arra nézve is, hogy egy távoli ország körülményei csak igen gondos körültekintéssel tehetők vizsgálat tárgyává. Akkor sem járunk el okosabban, ha egy nép minden szokását társadalmi érvénnyel akarjuk fölruházni, ha a társadalomban elfoglalt hely meghatározásához olyan mértéket választunk, amelyiknek ehhez semmi köze.

(A mezítelen lábakat például. Ha minden mezítlábas indiairól azt tételezzük föl, hogy szegény, holott esetleg háztulajdonos, és mindössze rühelli a cipőt a nagy melegben.)

India utazójára tigris leselkedik: a téves általánosítás.

A ragadozót csak egy módon kerülheti el, ha okfejtéséhez szilárd alapot keres.

Ilyen szilárd alap a földmunkás napi hatvan pajsza keresete. Nemcsak egy okfejtést lehet rá alapozni, hanem, legalábbis időlegesen, egy földrésznyi országot is.

Indiában sem eszméken élnek az emberek, hanem táplálékon. A táplálékot itt sem cserekereskedelem útján szerzik be, hanem vásárolják. A pénz itt sem nő a fán, hanem, legalábbis a népesség túlnyomó részének, meg kell dolgoznia érte. Az éhhalál itt sem passzió, hanem sorscsapás.

A földmunkás hatvan pajsza napszámjával szemben nem ellenérv, hogy Indiában akadt olyan maharadzsa, aki beleutálva gazdagságába koldusnak állt. Már csak azért sem, mert még Indiában, a különösségek országában sem tud senki olyan földmunkásról, aki elunva szegénységét maharadzsának állt volna.

A földmunkás hatvan pajsza napszámjával szemben az sem ellenérv, hogy a földmunkás ilyen körülmények között is boldog. Ez az érv csak akkor állná meg a helyét, ha a boldogtalan földmunkást jobban díjaznák a boldognál, és az indiai földmunkás ez esetben is boldog lenne a hatvan pajszájával.

Indiát, az emelkedett szellemiség hazáját, éppolyan kegyetlenül evilági törvények igazgatják, mint a földkerekség minden más országát.

Csakhogy India e törvényeket más szemmel nézi, mint a földkerekség legtöbb országa: ez tény.

Kérdésünk éppen az: miért?

A válaszadáshoz használjuk ismét az egyszeregyet.

Egy laboratóriumi vezető mérnök fizetése Indiában kétezer rúpia körül mozog. Ez körülbelül a duplája a hasonló munkakörben foglalkoztatott magyar mérnök fizetésének és több mint a százszorosa az indiai földmunkás havi keresetének.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy egy építkezés földmunkáit végző magyar munkás havi keresetét kereken kétezer forintnak véve a magyar vezető mérnöknek kétszázezer forintnál is többet kéne keresnie ahhoz, hogy a kettejük jövedelme között fennálló különbség indiai méretű legyen.

Ha most ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az indiai mérnök anyagi viszonyai úgy viszonyulnak az indiai társadalom csúcsán élő valódi gazdagok anyagi viszonyaihoz, mint a földmunkás helyzete a mérnökéhez, előttünk áll az indiai társadalom szerkezete.

Annak az országnak a társadalmi szerkezete, ahol a külföldi három hét alatt egy tanító fizetésénél többet költ borravalóra.

Az utóbbi húsz év honi változásainak lényegét a pesti humor úgy tömöríti egy aforizmába, hogy a magyarországi gazdag szegény és a magyarországi szegény gazdag. Indiában a helyzet pont a fordítottja a hazainak. Indiában, aforisztikus tömörséggel szólva, a szegény szegény, a gazdag gazdag. Ez India modern lényege.

Tengernyi dolog következik ebből.

Elsőül az, hogy az indiai társadalom érelmeszesedésben szenved. Egy társadalom egészségének biztos mértéke a társadalmi anyagcsere állapota. Értve ezen azt, hogy az alsóbb néprétegek föláramlása a társadalmi elit köreibe az egyedüli lehetőség, mely az utóbbi fáradt sejtjeit fölfrissítheti. Ha ez a folyamat valamilyen okból elakad, vagy, mint Indiában, a társadalmi létra fokainak túlzott távolsága következtében elégtelen és lassú, láthatóvá válnak a betegség tünetei. Alul a reményvesztettség, felül a tehetetlenség.

Mely állapot a transzcendenciák melegágya. Az üres éggel csak az szemezhet, akinek a mennyen kívül is vannak esélyei. Az indiai parasztnak nulla egész nulla tized esélye van arra, hogy ebben az életben legyen gazdag és ne a következőben. A maharadzsának ugyanennyi arra, hogy isteni elrendelés nélkül is biztonságban tudja a vagyonát.

Következésképp a paraszt és a maharadzsa találkoznak a vallásban, a transzcendenciák híve pedig meghatottan törülgeti a szemét: íme! A transzcendenciák hívének nem áll módjában nagyobb figyelmet szentelni annak a ténynek, hogy kettejüket más és más megfontolás vezette a találkahelyre.

India nagy kerékkötője a vallás.

Ami így kimondva igaz is, nem is.

Ha arra gondolunk, hogy Indiának nem egy vidékén azért ütközik nehézségekbe az ipartelepítés, mert az iparnak az ésszerűség és a gazdaságosság követelményén kívül még arra is tekintettel kéne lennie, hogy a bizonyos munkások érintése által beszennyezett munkadarab ne szennyezzen be – transzcendentálisan! – más munkásokat, akkor megállapításunkat mélységesen igaznak kell tartanunk.

Nincs a világnak olyan lelki jótéteménye, mely jogot formálhatna arra, hogy miatta ne ássanak meg egy falusi kutat.

Másfelől viszont Indiát a vallása őrizte meg a romlástól, melybe történelme nem is ritkán taszította.

Ez ugyanis egyetlen olyan sajátossága, mely országos érvényű.

A vallás egyik kezével tehát gátat emel követői közé, a másikkal széles mellére öleli őket, ahol mindannyian kényelmesen elférnek.

Az okok, mint az esetek többségében, most sem a mennyben keresendők.

Indiában nem volt ipari forradalom. India kézműves társadalomként érte meg az angol hódítást és a vele járó megrázkódtatást. Az importált civilizációval szemben ellenállást kellett tanúsítania, hisz – teljes joggal – az angol hódítás eszközét látta benne. Az ellenállásra egyetlen eszköze volt, a vallása. A civilizáció minden újabb térnyerése tehát egyben a vallás térnyerése is volt. A vallásé, mely India történelme során először működött nemzetformáló erőként.

Az angol hódítás paradox bűne, hogy látszathódítás volt. Ha már az angolok meghódították India földjét, hódították volna meg szellemét is! Törték volna föl azt a héjat, mely alatt egy korszerűtlen termelési szerkezet rejtőzött! Ehhez azonban a jövevényeknek sem ereje, sem képzelete nem volt. Nagy Sándor helyett egy hajórakomány kereskedő érkezett az országba, aki megelégedett a korántsem szolid haszonnal, és az alkalmas pillanatban teli zsebbel távozott a helyszínről.

Otthagyva az ellenállásba dermedt népet; boldoguljon, ahogy tud!

Indiának e pillanatban nemzeti léte alapjait kellene kikezdenie ahhoz, hogy akár egy lépést is tegyen nyomorúságának fölszámolása felé.

India földünknek az az országa, melynek mindenekelőtt egy vallásújítóra, egy Luther Mártonra van szüksége.

Vagy, hogy közelebb keressük a megoldást, egy Gandhira. Olyan forradalmárra, aki tudja, hogy hol akar forradalmat csinálni. A lassú-víz-partot-mos országában.

Gandhi lángesze abban állt, hogy tudta, kikkel beszél. Parasztokkal, akik nem tanultak Cambridge-ben gazdaságtant. Gandhi nem tett sem többet, sem kevesebbet: megértette velük, hogy hol élnek. Egy olyan gúla alján, melynek tetején az angolok ülnek. Az ábra olyan egyszerű, hogy akár egy gyerek is lerajzolhatja a porba. Minden képzettség nélkül kiolvasható belőle a lényeg. Ha az angolokat a gúla csúcsáról lesöprik, kevesebben fognak az indiai paraszt fején ülni. Amikor ezt az indiai parasztság megértette, meghúzták az angoloknak a lélekharangot Indiában.

Indián segéllyel segíteni nem lehet. Nincs a világnak az a tömérdek pénze, mely Indiát India akarata ellenére megválthatná a nyomorúságtól.

India forradalomra vár. Arra, hogy valaki megértesse vele, mennyit ér hatvan pajsza.

Ez a pillanat a földgolyót megrendítheti.