A ráadás: telex és csokidár

Kopogtatás ébreszt; ki akarom nyitni a szemem: becsukom.

K. áll az ajtóban. Két fül között egy göndören ősz fej. A felesége kint vár a kocsiban.

K.-nak mindenekelőtt el kell intéznie egy apróságot. Fotókat kell beszereznie valamilyen eseményről. A fotók a Patriot szerkesztőségében találhatók, így tehát társulatilag meglátogatjuk a szerkesztőséget. Tisztességes, baloldali lap, mondja K. a Patriot-ról, miközben belelép a gázpedálba.

K. jól vezet, mérsékelten vágtatunk át a városon. A város mostanra megbékült velem, csak ímmel-ámmal rejtőzködik. Nicsak, a Tilak-híd; köszöntöm régi ismerősömet. A Patriot neonját is a helyén találom, a roppant épület homlokzatán. A különbség mindössze annyi, hogy most a napenergia helyett a városi áram ragyogtatja.

A forgalom viszont a tegnapi tébolyhoz képest normális méretűre csökkent. Az őrjöngő folyam helyett most egy ártalmatlannak látszó autó- és robogópatak csörgedezik az úton. A sajtóház előtt akár tizenkét helyen is parkolhatnánk egyszerre.

Az épületben nemzetközi nyomdaszag fogad. Miszter Ezésez a helyén van és vár bennünket. Ezt egy egyenruhafélébe öltözött ajtónálló közli velünk, aki nevét meghazudtolva egy kisszéken ül a szemmel láthatólag soha be nem csukott ajtó nyílásában. Szavait megerősíti egyik kartársa, aki viszont egy festett deszkából és üvegből készült bódékölteményben foglal helyet. Csapóajtókon, lépcsőfordulókon át haladunk a Miszter szobája felé.

Miszter Ezésez a Patriot főszerkesztője. Bumedien-arcú férfi, hosszú, csontos ábrázatán jatagánforma bajusz díszeleg. Bemutatkozunk, egyikünk sem érti a másik nevét. Ő a gyakorlatiasabb, megkér, hogy legyek szíves betűzni a nevemet. Én valamiféle homályos szégyenérzet ostoba kényszere alatt nem merem ugyanerre megkérni.

Valaha a Miszter is írt verseket. De már régóta nem teszi, lefoglalja nagyon a szerkesztés. Néhány elejtett szavából arra következtetek, hogy az ő esetében a szerkesztői munka nemcsak tördelési gondokkal jár. Egy baloldali lapot a legritkább esetben támogatnak milliomosok, a Patriot-nak meg kell küzdenie a fennmaradásáért.

K. megbízatása idővel lejár, fölajánlja, hogy hazatérése után hazai anyag küldésével segíti a szerkesztőséget. „Ha még élünk, Mr. K.” – nevet harsányan a főszerkesztő, és bemutatja a lap londoni tudósítóját, aki K. szavai közben lépett a szobába. A londoni tudósító is nevet; hol vagyunk még attól?

A londoni tudósító is érdekelt a költészetben, ez a tény a társalgást az én foglalkozásomra tereli. Miből élek, érdeklődnek, a verseimből? Fordításokból inkább, válaszolom, és elmondom, hogy ki mindenkit fordítottam az angol nyelven író költők közül. A beatköltőket mindkét Miszter ismeri, tudnak Allen Ginsberg indiai látogatásáról is. A beatek képviselik Amerika költészetében a forradalmat, mondja a főszerkesztő. Én vitatom a fogalmazás pontosságát, belemerülünk a forradalom és a lázadás közti különbség taglalásába.

A versnek lávaként való nyakunkba zúdítása, fejtem ki röviden a tárgykörben vallott nézeteimet, a költői kamaszkor kötelességszerű joga, de a költő igazi vizsgája csak ezután következik, amikor a hagyományok felrobbantása révén szerzett nyersanyagokból építkeznie kell. A nagy lélegzet legnagyobb próbája, hogy mennyit tudunk visszafogni belőle. A beatköltészet mindent kifúj, ami csak a tüdőben található; ez a nagy baja. A két Miszter vegyes érzelmekkel fogadja eszmefuttatásomat. A fő, hogy a rossz társadalom ellen vannak, mondják. Más az ízlésünk, úgy látszik.

A hirtelen beállott csend arra int, hogy ideje kinek-kinek a dolga után látni. Nyitott szemmel járjam Indiát, tanácsolja búcsúzóul Miszter Bumedien, és keményen kezet ráz velem. Kezet ad a londoni tudósító is. A kölcsönös jókívánságok kondenzcsíkját húzva magunk után eltávozunk a Népszava hajdani szerkesztőségéből. Hallomás után legalábbis azt képzelem ilyennek.

K. az autó önindítójával babrál. Jártam-e már az óvárosban, kérdezi. Én nem, válaszolom, csak a kocsi, ami körbevitt a városban. Akkor sétálunk, vezényel, autóból látni az óvárost olyan, mint desztillált vizet inni.

A Nagymecset környékén parkolunk, a kocsitól néhány méterre a földön már alváshoz készülődnek az utca lakói. Fektükben fejük alatt párnával, testükön rongyos takaróval, ránk ügyet sem vetve társalognak.

Nem is képzelem, mondja K., hogy mennyire tudnak ezek a szegények fázni. A szó szoros értelmében megveszi őket az Isten hidege. Holt lelkekként, mint Csicsikov az elhalálozott jobbágyokat. Potom áron méghozzá. A delhi síkság tele rövid, de viszonylag kemény. Fagyni ugyan nem fagy, de hajnaltájt a hőmérséklet gyakran jár közel a fagyponthoz, és fagypont fölött is megfagyhat az, akinek szervezete csak a hőséghez edződött, ruházata pedig néhány vászonrongyból áll. Az utcán alvók közül azok, akik nem tudnak télire fedelet keríteni a fejük fölé, nemegyszer halálos ágyukat vetik meg maguknak a házak tövében.

Ezt K. szavahihetőségében bízva elhiszem, látni, szerencsére, semmi ilyesmit nem látok. A környezet nem tragédiáról, hanem élénk kereskedelmi tevékenységről árulkodik.

Delhi szabadtéri áruházában járunk, melyet a legjobban magyarországi rokonának névelőellenes érzelmektől fűtött jelmondatával jellemezhetünk: legnagyobb áruház – legnagyobb választék! Jobban is, mint az eredetit! Az áruház városrész terjedelmű, a választék pedig hihetetlenül bőséges. Nyloningtől légcsavarig minden kapható itt. A földre terített kendőkön, hogy egy kereskedelmi szakember ihletettségével fogalmazzunk, öt világrész árui között válogathat az érdeklődő.

K.-t például a kitömött rókák hozzák lázba. Ez érthető is, hiszen K. felnőtt ember, felesége, lakása, autója van, kitömött rókája viszont nincs. Szüksége sincs rá, de ez másodrendű kérdés. Egy kitömött róka a lakásban: vadászszenvedély kérdése, és K.-ból kitör az ellenállhatatlan vadászláz. Megérdeklődi a rókaárustól, hogy mennyiért méri a rókát. Az árus párjáért tizennégy rúpiát kér. Én szégyenszemre érdeklődni vagyok kénytelen, hogy ez sok vagy kevés? K. szerint tizennégy rúpia két kitömött rókáért bagatell összeg.

A következő jelenetet oktatni kéne a kereskedelmi szakembereket képző iskolában. K. lebiggyeszti az ajkát, és sokallja az összeget. Az árus az ég felé fordítja az arcát, és korrekt angolsággal sikoltozik: „Ez sok Önnek!… egy pár ilyen rókáért!… nekem többe van!…” K. fegyverszünetet kínál, szeretné közelebbről megnézni a rókát. Megőrült-e, érdeklődik erre a felesége, hogy kézbe akarja venni ezt a ki tudja, hol és milyen körülmények között kitömött jószágot? Majd kezet mos étkezés előtt, inti le K.

A róka K. kezében, a mosoly K. arcán. Az árus gyereke érzi, hogy most kell besegíteni az üzletbe, „beautiful – kiabálja – beautiful”; nyilván ez minden, amit angolul tud. K. megérdeklődi, hogy mennyi egy fél pár kitömött róka ára. Fél pár kitömött róka drágább, mint egy pár róka fele, ez a kereskedelem rejtélyes matematikája. K. számol: egy fél pár róka, ha viszonylag drágább is, olcsóbb, mint egy pár róka. K. felesége kihasználva a pillanatnyi csendet, bársonyos hangon közli K.-val, hogyha meg meri venni a rókát, ő elválik. K. arcán megjelenik a félreismert tehetségek bánata, leteszi a rókát. „Hétért odaadok egyet” – kiáltja utánunk a rókaárus. Hiába persze; a szerelem olyan sötét verem, hogy abban még egy kitömött róka is kitöri a lábát.

Megyünk végig a bazársoron. A forgalom a szombat délutáni Váci utcát idézi. Azért csak azt, mert este lévén, a kereskedelmi gépezet csupán félgőzzel működik. Lehúzott redőnyök rejtik az üzlethelyiségeket, árusítás csak a kendőpultokon folyik. Ezekre viszont százwattos égők ontják a világosságot, a sodrott villanyzsinórt rejtélyes felfüggesztésű rudak lógatják be az utca fölé.

K. mintegy mellékesen, az igazság kedvéért közli velünk, egy rókaálom megrontóival, hogy ez volt az első alkalom, amikor kitömött rókát látott árusítani az óvárosban. Noha ő igazán ismerős itt. Ide járnak ugyanis vásárolni. A Connaught Place-en csak a mazsolák vásárolnak; akik nem tudják, hogy itt ugyanúgy kapható minden, csak negyed áron. K.-ék tudják, ők ehelyütt vették például az étkészletüket. Itt, ahol most állunk, a nagy halom edény előtt.

Az étkészletek iránt egyébként nagy az érdeklődés. Az edényhalom körül e pillanatban három ember és egy tehén áll. A tehén az imént fordult ki a szomszédos sikátorból. Nem komoly vevő, épp hogy egy pillantást vet az árura, és máris indul tovább. Keresztül a földszintes kirakaton. Lélegzetelállító ügyességgel emelgeti a lábait, hozzá sem ér a törékeny holmihoz. Az árus már ismeri ezt a képességét, jógiülésben kuporogva a földön, teljes lelkinyugalommal nézi. Ez annál is kevésbé esik nehezére, mivel a tehén jobb hátsó lába csak centiméterekre úszik el az arca előtt.

A kereskedelem hőskorában járunk. Ennek a boltnak a tulajdonosa, bök K. egy lehúzott redőnyre, megtanult magyarul. Nem azért persze, hogy Balassi Bálint költeményeit eredetiben élvezhesse, prózaibb okból. A delhi magyar kolónia lélekszáma nem túl magas, de Szingh bácsi (nevezzük így, a valódi nevét nem tudom) tisztában van azzal, hogy a jó kereskedőnek gyarapítania kell a vevők körét. Szingh bácsi kért egy magyar nyelvkönyvet K.-tól, megtanult belőle néhány számára szükséges kifejezést, és azóta ízes, körúti magyarsággal kínálgatja áruit a magyar vevőknek. Magam elé képzelem Szingh bácsit, ahogy hajlongva mondja: „príma áru, kezicsókolom, merem ajánlani!” – és kaparássza a torkomat a nevetés. Szingh bácsi éppen erre a nevetésre vélte alapozni a sikert. Nagy lélektani érzékkel, a magyarok közül sokan járnak ide derülve vásárolni.

Befordulunk egy sikátorba. Húsz métert haladunk előre és négyszáz évet vissza az időben. Fejünk felett egyszem homályos lámpa mímeli a közvilágítást. A sötétség a szó minden lehetséges értelmében mellbevágó. Félméternyire tőlem, egy beugróban egy vénséges vén koldus irtja a szakállában tanyázó élősdieket. Előreszegzett szakállát a jobb kezével gereblyézi, a zsákmányt a fogával elroppantja. Szemközt velünk egy fiatal férfi tántorog. Arcán egy tepsi kifejezetlensége. Vigyázz, mondja K. a feleségének, részeg. A szesztilalom miatt Delhi szegényei a maguk gyártotta, mérgező italtól részegednek le. Az apátiáig vagy a gyilkos őrjöngésig; ki hogy reagál rá. Kikerüljük a lépegető múmiát, már-már a falba lapulunk. Előttünk a viskók sora belerogy a feketeségbe. Szégyen vagy nem, visszafordulunk.

 

 

Nagyszerű, mondja K., amikor közlöm vele, hogy gyerekkori vonzalom fűz a vasútállomásokhoz. Ilyen vasútállomást még úgysem láttam, teszi hozzá, mint az óvárosi.

Az igazat megvallva a vasútállomásokhoz nemcsak gyerekkori vonzalom fűz. Fondorlatos, felnőttkori kíváncsiság is. Egy ország lelkiállapotát sok mindenen lehet mérni, egyebek közt köztéri szobrain és ünnepi alkalomra szolgáló épületein is. Közállapotára vonatkozólag azonban célravezetőbb más fórumokon érdeklődni. Vasútállomásokon például vagy – a hölgyolvasó elnézését kérjük! – illemhelyeken.

India közállapotai a vasútállomás tanúbizonysága szerint némileg zsúfoltak. Ha a népvándorlás korában lett volna vasút, annak csomópontjai lehettek volna ilyenek. Itt szünet nélkül működik az óváros két ravasz szerkezete, az örvény és a prés. Egy fordulat, egy szorítás. És a zaj! Ithaka ravasz királya itt aztán dughatna a fülébe akár egy kiló viaszt is! K. lépésnyire áll tőlem, de ordítania kell, hogy halljam a hangját.

Az igazi nehézség azonban nem közlési, hanem közlekedési természetű. Vegyük például az alvókat. Nem rájuk lépni mutatványszámba megy. Olyan ösztön szükségeltetik hozzá, mint azé a tehéné, mely az edényárus árukészletében közlekedett.

Ilyen ösztön birtokában nem vagyok, ezért úgy imbolygok, mint a gyertyaláng. Neki egy kezében, hátán, fején csomagokat cipelő hordárnak. Az összeütközést elkerülendő oldalra ugrok. Egy puha tenyér közepébe. A tenyér gazdája szerencsére túlságosan álomittas ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le távolugró képességemből. Csukott szemmel morog valamit és alszik tovább. K.-ék eközben egy összeszokott artistacsoport rugalmasságával közlekednek, méterekre lemaradok tőlük. Megállnak és bevárnak.

Kebelén kenyere, hátán háza, mondja K., az indiaiak többsége így utazik. Az a hosszú micsoda, amit a vállukon cipelnek, az ágyuk és az ágyneműjük. Az ágy néhány rúdból és egy hálóból áll. A rudak néhány percnyi munka révén ágylábakká és ágykeretté illeszthetők össze. A hálónak a keretre való felerősítése után akár már alhat is rajta a tulajdonos. Szétszedése éppilyen egyszerű. Szállítani pedig úgy lehet, hogy az ember betekeri az egészet abba a pokrócba, ami itt a matrac, a párna és a takaró hármas feladatát hivatott teljesíteni.

Ez az észrevétel persze csak az alsó-középosztályra vonatkozik, amelyiknek ágya már van, de szolgája még nincs. A gazdagabbak hálóholmiját ugyanis a szolgájuk cipeli, és ez a hálóholmi nem pokrócba van tekerve, hanem az erre a célra szolgáló vászontokban foglal helyet, melyet apró bőrszíjak és csatok ékítenek. E sportszerű díszítmények következtében a csomag tulajdonosa úgy fest, mintha egy nemzetközi vitorlásversenyen kívánna elindulni, holott esetleg három állomásnyira utazik mindössze, és beteg nagynénjét óhajtja csupán meglátogatni.

K.-ék közrefognak, hogy el ne vesszek; így lépünk ki a peronra. K.-ék gondoskodása azonban merő hiábavalóság. Ha nem is testi mivoltomban, csak átvitt értelemben, lelkileg; én már elvesztem. Főleg azért, mert eszembe jut, hogy két nap múlva vonaton kell eljutnom Agrába. Ezen a pályaudvaron én nemhogy az agrai vonatot nem tudom megtalálni, de még egy üres sínpárt sem, hogy életem elunva rávessem magamat. Az agrai vonatot egyébként K. sem tudja megtalálni a vonatindulásokat feltüntető táblán. Biztosan megszüntették, mondom öröklött pesszimizmusommal K.-nak, aki azonban egy szavamat sem hallja, mert a csarnokon egy tébolyult gőzmozdony rohan keresztül, és teliköpi a világot füsttel és sípszóval.

Majd csak lesz valahogy, zárja le K. az agrai vonat ügyét, és megindul a kijárat felé. A legjobbkor. A fejünk akkora, hogy a Montgolfier fivérek nyugodtan fölszállhatnának vele léghajózni.

A parkolóhelyen megtaláljuk a kocsit. K. elfelejtette bezárni az ajtót. A kocsiban hagytuk zakóinkat, pénzünket, K. fényképezőgépét. Izgatott keresgélés után kiderül, hogy hiánytalanul megvan minden. Nincs mese, foglalja össze az erkölcsi tanulságot K. felesége, ilyen szerencséjük csak hülyéknek lehet. Új minőségünkben kuncogva kanyarodunk ki a parkolóhelyről.

K.-ék lakására megyünk vacsorázni.

 

 

Szódával vagy anélkül?

K.-nak ilyen rokonszenves kérdései vannak. És jegelt szódája a whiskyhez. Szomjúságból iszom a szódás whiskyt. Minden út közül, mely a pokolba vezet, ez a legrövidebb.

K.-ék az újváros egyik modern lakótelepén vannak. A telep Delhi déli részén épült, így jövet megjárjuk a város észak–déli hosszát. Az idevezető úton érhető el a Kutab Minar is; a piacban, ahová K. felesége zöldséget és gyümölcsöt jár vásárolni, fölismerem azt a környéket, ahol reggel a bivalycsordát kerülgettük. Estére elnéptelenedett, a bódék előtt égett trágyaillatban merengnek a villanykörték. A telep neve különben Zöld Park. Zöldjéből nem sokat látni; az autó fényszóróinak sugarában a tájék fehér-fekete, mintha filmen mutatnák.

K. biztat, hogy töltsek magamnak, ha akarok; ő nem kér többet. Engem nem nagyon kell biztatni. Torkomat meg-megnedvesítve faggatom K.-t Dél-Indiáról; ő nemrégiben járt ott, én a hét végén repülök oda. K. előszed egy irattartót, jegyzetei között kotorászik. Címeket diktál, telefonszámokat, rövid tanfolyamot tart a Délről. Mappám megtelik címekkel és az okvetlenül megtekintendő látványosságok jegyzékével. K. felesége eközben a vacsorát készíti.

A vacsora olyan bőséges, hogy még az én étvágyam is kénytelen takarodót fújni. A hideg sült egy része ott marad a fatálon. Csak a saláta fogy el. Gyümölcsöt, salátát, oktat K., nyugodtan ehetem, ha előzőleg negyedóráig híg hipermangános oldatban áztatom. A közelben van egy éjjel is nyitva tartó patika, majd visszafelé veszünk hipermangánt.

A vacsorát K.-ék nappalijában költjük el, mely fogadószoba és ebédlő egyszerre. K.-ék lakása valójában villa, mint a telep valamennyi háza. Az ebédlő-fogadó tágas terét egy könyvespolc eszmei fala osztja ketté. A mennyezeten örökmozgóként lustán forog a ventilátor. A helyiségből az utca irányába haladva jókora erkélyre lép az ember.

Innen egyszerre valami zaj hallatszik. K. kiugrik megnézni, mi az. A rémtörténeteknek nem kell felülni, de a kígyó Indiában sem háziállat. Még akkor sem, ha bemászik az erkélyre. K. nevetve jön vissza. Az erkély padozata nem kő, hanem pázsit. Ezt egy vízcsapról odavezetett, vékony gumicsövön át öntözik. K. nyitva hagyta egy félfordulatnyira a csapot, hogy a szomjas fű kedvére ihasson. A víz valamilyen okból egy pillanatra elapadt, majd újból megindult, ettől kezdett el a gumicső sziszegni és surrogni. Még tekergett is egyet-kettőt, hogy K.-t a frász kitörje.

A teát már a fogadórész pamlagán isszuk. K.-ék fölajánlják segítségüket; ha a családomat kívánnám értesíteni arról, hogy épségben megérkeztem, szívesen továbbítják az üzentet. A szomszédos szoba ugyanis telexszoba. K. szerdánként ad.

A whisky és a fáradtság együttes hatására megjelenik előttem a kép: K. fölkel, pizsamában odaül a telexgép elé és ad. Fontos híreket. X. találkozott Y.-nal. Biharban ismét éhínség van. A világ az ilyen konkrétan fontos hírekre kíváncsi. A költészet egyetemesebb híradására kevésbé. A költők szobájában azért nincs is telexgép. Minek is lenne? Miféle híreket továbbítanának rajta? Azt példának okáért, hogy az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér? Ha K. szerdán leadná ezt a hírt, csütörtökön összeülne valahol egy rémült bizottság, és K.-t beutalná egy szanatóriumba gyógykezelésre.

Szívességüket egyébként megköszönöm, de már nem kell igénybe vennem. A követség már telexezett. Mert most ez is egy konkrétan fontos hír. Hogy én épségben megérkeztem. Az egyetemes érdeklődésemmel.

A csöndbe iszonyatos ordítás hasít. Rémülten összerezzenek. Semmi, nyugtat K. felesége, csak a csokidárjuk.

A csokidár nevével ellentétben nem egy indiai csokoládéfajta, hanem az éjjeliőr. Egy utca vagy egy kisebb lakótelep testületileg fogad egy csokidárt, aki vigyáz a lakók éjszakai nyugalmára és vagyontárgyaik épségére. A csokidár járja az éjszakai utcát, és harsány kiáltozásával elüldözi a gonosztevőket.

A bennem aranyló whiskynek tetszik ez a csokidár. A bennem aranyló whisky éles szeme látja, hogy a csokidár a dialektika megtestesítője. Elszánt bűnözőt ugyanis nemigen tántorít el szándékától a harsány kiáltozás. Viszont pontos tájékoztatást nyújt neki a csokidár mindenkori hollétéről, mely tájékoztatás birtokában a bűnöző beoszthatja kasszafúrásra vagy családirtásra szánt idejét, nehogy a csokidár munka közben lepje meg őt, és az ijedségtől szívgörcsöt kapjon, lévén a csokidár egyetlen fegyvere a bot, melyre járás közben támaszkodik, míg a bűnöző kezében legalábbis éles késnek kell lennie, hisz puszta kézzel csak nem bűnözhet. A csokidár harsány kiáltozása kiküszöböli az efféle fatális véletleneket; közmegelégedésre. A bűnözőnek van időbeosztása, a csokidárnak állása, az utcának közbiztonsága, K.-éknak csokidárja.

„Csak nekem nincs senkim” –, suttogja bennem elérzékenyülve a whisky, amiből az eszem arra következtet, hogy ideje távoznunk.

Éjjel egy óra. K. egyáltalán nem tiltakozik az ellen, hogy hazavigyen.

 

 

„Evening, sir” – köszön a Centerben a portás. Végigmegyek az Astoria aluljárón a szobámig. Az ajtó belső felén ott a házirend. Tilos a személyzetnek borravalót adni. Ez volt a rajtkő, innen ugrottam fejest a napba. A világ leghosszabb napjába.

Ledőlök az ágyra, a testemben kecsesen vágtat a „Fehér Ló” márkájú whisky. „It’s been a hard day’s night” – fütyülöm a Beatlesek számát, bele a világ leghosszabb napjának nehéz éjszakájába.

Vagy ezt már csak álmodom?