Egy nap Delhiben

Az ájultan végigaludt éjszaka után a meleg első fuvallatára ébredek. Fölkelek, bekapcsolom a légkondicionálást. Mosakszom, borotválkozom, rendezkedem; lakom a szobát. Az ajtó belső felén nyomtatott házirend, mit szabad és mit nem. Nem szabad fizetés nélkül távozni és borravalót adni a személyzetnek. Fél nap indiai tapasztalataival a hátam mögött a második tilalmon szívből derülök.

Megyek reggelizni. Végig a folyosón a portáig, ott balra föl a lépcsőn. A folyosó mintha az Emke-aluljáróba nyílna, műkő borítja mind a négy oldalát, fénycsövek ragyognak a mennyezetbe rejtve. A kőpadlót egy húsz év körüli fiú mossa ronggyal, „morning, sir”, villantja felém a fogait.

„Morning, sir” – mondja a főpincér is, amikor megtaszítva a lengőajtót belépek az étterembe. A főpincéren európai öltözék van: ing, nadrág, cipő, sötét nyakkendő. A pincéreken formaruha fehér vászonból: gallértalan, zsebes kabát, nadrág; mezítelen lábukon saru. Az egyik pincérnek festett haja van, mélytüzű bronzvörös. Döbbenten nézem, de csakugyan festett, a pincér bajuszt is visel, szabályos szénfeketét. Szalonnás tükörtojást eszem, és nézem a medencében úszkáló pár szál gizgazt.

Fél tízre kell a társalgóban lennem. Oda jön értem a nagykövet. A mai napon az ő vendége vagyok. Eredetileg csak ebédvendége lettem volna, de mivel éppen ezen a délelőttön mutatja meg a követség új beosztottjának Delhi néhány nevezetesebb helyét, engem is elvisz a kirándulásra. Szakszerű kalauzolásra számíthatok, a nagykövetnek nemcsak állomáshelye India, a passziója is. Ráérő idejében nyelvészkedik, az Indiai Köztársaság elnöke Budapesten jártakor meleg hangon emlékezett meg e tevékenységéről.

Még soha nem voltam nagykövet vendége. Sötét öltönyben, nyakkendőben ülök be a társalgóba. Keveset mozgok, azt is lassan, de ez nem sokat segít. Perceken belül elérem a forrpontot.

Tíz után két perccel nyílik az ajtó. Két európai úr lép a társalgóba. Körülnéznek, felém tartanak. A két úr közül a szemüveges szólít meg: „Orbán elvtárs?” A két úr közül a szemüveges a nagykövet, a másik a követség új munkatársa. Bemutatkozunk, elindulunk a parkolóhelyre.

 

 

A parkolóhelyen két kocsi, Mercedes 220-asok. A kocsik mellett a kirándulásra kész társaság és két szikh sofőr. A szikhek nem nyírják a hajukat, és a testükön valamilyen fémtárgyat viselnek; a két sofőrnek körszakálla van, nyíratlan hajukat turbán rejti, karjukon fém karperec. A társaság az alkalomhoz illő szellős öltözéket visel, a nők nyári ruhában, a férfiak ingujjban vannak. Túlesünk a bemutatkozáson, zakóban feszítek a hölgyek és urak gyűrűjében. A nagykövet megszán, hangot ad a véleményének, hogy zakóban kissé melegem lesz. A felmentés birtokában visszasietek a tizenegyes szobába, kihajtott gallérú, nyári inget öltök.

A két kocsi közül az elsőbe ülök, a hátsó ülésre, a nagykövet és a követség új munkatársa közé. Az első ülésen a nagykövet egyik fia és a sofőr foglal helyet. A nagykövet másik fiának reggel hőemelkedése volt, és ezért nem vehet részt a kiránduláson. A második kocsiban a nagykövet felesége és a társaság többi hölgytagja követ minket.

Kirándulásunk célja kívül esik a városon. Delhitől délre egy, a Tuglakhok dinasztiájából való szultán várát és sírboltját kívánjuk megtekinteni. A Tuglakhok erődítménye nem tartozik a turisták által különösen kedvelt helyek közé, szerencsés körülmények összejátszása folytán láthatom.

A városból nem könnyű kijutni. Pihenőnap létére az utak zsúfoltak. Sok az autó is, de még több a kerékpár. Legtöbb a gyalogos. A többségük mezítlábas, sarut viszonylag keveset látni. Járda híján a járókelők az úttesten közlekednek; ha a sofőr rájuk tülköl, lehúzódnak az útpadkára. Sok a tehénfogat és a szamár vonta kordé. Némi nehézség árán előzünk meg egy kisebb bivalycsordát. A bivalyok lassúak és közönyösek, pásztoruk, egy villogó szemű és fogú kamasz, nagyokat ver botjával a bivalyok farára, mire azok tunyán utat engednek a kocsinak. A Mercedes meglódul, néhány száz métert simán fut. Egy útkereszteződés után a nagykövet fia hátraszól, hogy a második kocsi lemaradt. Az út szélére állunk, bevárjuk. Perceken belül a nyomunkba ér. A szikh sofőr gázt ad, halk zúgással futunk ki a városból.

A hátsó ülésen kulturális kérdésekről esik szó. Az én utam esélyeiről és a várható nehézségekről. Ígéretet kapok, hogy számíthatok a követség segítségére. Ezt megköszönöm. Az ablakon szél képében húz be a meleg. A társalgás az éghajlat szeszélyeire terelődik. Az idei monszun rövidebb volt a szokásosnál, értesülök róla, attól olyan fáradt a fű zöldje. Balra föltűnik egy katonai tábor. Drótkerítés mögött egy sereg sóskaszínű teherautó és néhány tábori tűzhely. A New Hungarian Quarterlyt értelmiségi körökben igen kedvelik, értesülök erről is. Az út menti fák kezdenek fasorrá szerveződni. A magyar filmek indiai fogadtatásának kérdéseit taglalva futunk be Tuglakhabadba.

A befutást ajánlatos a lehető legszerényebbnek elképzelni. Tuglakhabadból e pillanatban a következőket látni: egy-egy kőlépcsőt az út mindkét oldalán és körülöttük azt a néhány élőlényt, mely egzisztenciáját a műemlék szerény idegenforgalmára alapozta. Élőlényt mondunk, nem embert, és ennek oka van. A fogadásunkra megjelent személyiségek többsége majom, ember csak néhány az út szélén. Ezek viszont a kellő ünnepélyességgel fogadnak, zenével és kiáltozással. A zenét a porban guggoló fuvolás szolgáltatja, aki jövetelünkre olyan kacskaringós dallamot csal elő hangszeréből, hogy egy futónövény ágai is megirigyelhetnék, miközben még arra is jut ideje, hogy beszédes kacsintásokkal hívja fel figyelmünket a lába elé helyezett, fonott tálkára. A kiáltozók előnyösebb helyzetben vannak, szájuk szabad lévén, jelbeszéd helyett hangos szóval kínálják fel szolgálataikat, mint gyakorlott idegenvezetők. A majmok a legtartózkodóbbak, várakozó álláspontot képviselnek.

Átmenetileg. Amíg a társaság ki nem száll a kocsikból, és elő nem kerül a zacskó banán, melyet a nagykövet fia fog a majmok között kiosztani. A banán láttára a helyzet alapvetően megváltozik. Az eddig oly hűvös magaviseletű majmok méltóságukat föladva körénk gyűlnek, és visongva igyekeznek fölhívni magukra a figyelmet. Egy közülük zacskóstul igyekszik megszerezni a csemegét, egy villámgyors majompofonnal, mely arra lenne hivatva, hogy kiüsse a gyanútlan fiú kezéből a csomagot. A nagykövet fia azonban résen van, nevetve kapja el előle a zacskót. Nyelvészkedhetem egy kicsit, szemem láttára telik meg tartalommal köznapi idiómánk egy eddig testtelen kifejezése, a majomcirkusz. Egy artistamajom röptében kapja ki a zöld banánt a mosolygó fiú kezéből. A légtornász a lépcső alacsony párkányára menekül, emberi mozdulatokkal meghámozza a gyümölcsöt, majd megeszi a belét. Majomvoltára csak az emlékeztet, hogy falás közben önfeledten makog a gyönyörűségtől. Nevetve nézem az állat önleleplezését. Míg észre nem veszem, hogy minket is néznek. Az időközben körénk gyűlt indiaiak. A mi önleleplezésünket, ahogy a majmokat etetjük. A nevethetnékem kissé alábbhagy.

Vége a banánnak, megindulunk fölfelé a bal oldali lépcsőn. Ez egy apró kőhídfélére vezet, mely az út és az erődítmény fala közt húzódó árok fölött ível át szerény magasságban. Az önkéntes idegenvezetők szorgalmasan követnek ide is. „Ez egy igen régi erődítmény, uram!”, hangzik meglepő közelségből a fülembe. Egy fiatalember áll közvetlenül mögöttem, mosolyog. Kivinget visel, pontosabban kívül viseli az ingét, amit a szabász eredetileg a nadrág derekába szánt, és ami így a térdét veri. Önkéntelenül is közelebb húzódom a követhez, az ő tapasztalatai mögé kívánom magamat elsáncolni legalább addig, amíg eldől, hogy kötünk-e üzletet vagy sem. A fiatalember gyakorlott léleklátó, mosolyogva otthagy, és a nagykövetet veszi célba. Eredménytelenül, a nagykövet köszöni, de nem tart igényt kalauzolásra. A fiatalember bólint, hogy érti, és jön velünk. Közben mindvégig mosolyog.

Én is mosolygok, de csak lélekben. Mérkőzésemet a nappal már korábban megkezdtem, az újabb lépcsőn, mely az erőd falába vágott kapuhoz vezet, már csak folytatom. Számomra is meglepő könnyedséggel. A tündöklő orgyilkoshoz képest, akit a Bombayben töltött néhány óra során megismertem, a delhi síkság napja kifejezetten úriember. Becsületes ellenfél. Üt, de csak szemből. Harmincfokos bal- és jobbegyeneseit úgy állom, mintha hazai szorítóban küzdenék egy meleg nyári napon. Ez attól van, világosít fel a nagykövet, hogy az itteni meleg a bombayihoz képest száraz. De azért ne ragadjon el a lelkesedés, teszi hozzá, ez a nyájas ökölvívó nyaranta ötvenfokosakat üt, olyankor az embert egy ütéstől kiszámolják. Miközben ezt mondja, letörli homlokáról azt a néhány verítékcsöppet, mely hiteltérdemlően bizonyítja, hogy a menny izgága fia fütyül még a diplomáciai mentességre is. Adva a tapasztaltabb szavára, a továbbiakban egyesével veszem a lépcsőfokokat.

Nem úgy az idegenvezetők. Valósággal elsuhannak mellettünk, hogy a lépcső tetején várjanak be minket, és ott tájékoztassanak a részletekről. Arról, hogy amit látunk, rom. Nincs mit tenni, ezt a nagykövet is belátja, és szóba elegyedik velük. A két fiatalember, a kivinges meg egy másik, ezt éppolyan szelíd mosollyal nyugtázza, mint korábban a visszautasítást. Azért csak ők ketten, mert a nagykövet tüntetően csak hozzájuk szólt. A most látható jelenséget a legtalálóbban úgy nevezhetném, hogy az üzlet szentsége. A többi guide azonnal megáll, többé nem létezünk a számukra, mi már elkeltünk. Valami sejtelem moccan bennem, a helybeliek összetartása, ha képletesen is, pofon csap. Bosszankodnom kellene a tolakodásuk miatt, ehelyett zavarban vagyok.

Egyébként csakugyan romot látunk. Fűlepte kőhalmazt, itt-ott egy bástyát, az erőd néhány viszonylagos épségben megmaradt részét. Föllépek egy zömök oromra, nézem Tuglakhék várát. Romjaiban is terjedelmes.

A nagykövetség új munkatársa fényképez. Felvétel készül az erődről egy lőrésen át az út túlsó oldalán emelkedő, számomra még ismeretlen épületről és a társaság hölgytagjairól. Ez utóbbi csoportkép, a hölgyek egy kőpárkányon ülnek, a háttérben a delhi sík látható.

A fényképezésnek vége, mehetünk tovább. Egy meredek lépcsőn a föld alá szállunk, és végigbotorkálunk egy föld alatti folyosón. „This was the jail” – konferál a kivinges fiatalember, azaz a hajdani börtön folyosóján járunk. A folyosóról mindkét irányba cellák nyílnak, huszonnégy, ha jól számolom. A cellákban majdnem teljes a sötétség, falukon még egy elefánt is összetörné a koponyáját; a Tuglakhok adtak a dinasztia biztonságára. Fejünk fölött megvillan a nap, a folyosó teteje egy helyütt beomlott. A cellák vasajtaját elrágta az állambiztonság legkonokabb ellensége, a rozsda. Hunyorgunk, amikor ismét a földszintre kerülve szembetaláljuk magunkat az ökölvívó nappal.

Ez minden, adják tudtunkra vezetőink, nincs több látnivaló. Egy percig hűsölünk még egy épen maradt fal tövében, mivel a nagykövetség új munkatársának feleségét rosszullét kerülgeti az alkalomhoz kissé meleg banlon pulóverében, majd megindulunk visszafelé.

 

 

A gyereket nem most látom meg. Már láttam az út szélén, meg később is, azután, hogy a guide-ok leszakadtak rólunk; őt nem kötötte a felnőttek fegyelme, ő a nyomunkban maradt. Most itt jön mellettem, az arcán sötét kétségbeesés. A helyzet teljesen egyértelmű. Addig várta az alkalmas pillanatot, míg végképp elszalasztotta. A szeme ide-oda ugrál, valami látnivalót keres, hogy fölhívja rá a figyelmet. De nem talál semmit, kalauzaink alapos munkát végeztek. Már csak néhány méter van hátra a lépcsőig. Ebben a pillanatban berregés hangzik fel, közel vagyunk a repülőtérhez. A gyerek arcán százwattos izzóként gyullad ki a felismerés. „A plane, sir” – kiáltja, és kinyújtott kézzel mutat az égre.

Először szégyellem magam Indiában. Futva megyek lefelé a lépcsőn. „Repülő, uram – lobog mögöttem minden cipőt hordó, lakásban lakó, asztalnál étkező arisztokrata csúfságára a láthatatlan zászló –, nézze, egy repülő!”

A lépcső alján aztán elrendeződik minden. A gyerek tíz méternyire a társaságtól egy csatavesztéssel okosabban mosolyog. Az idegenvezetők megkapják gazdag fizetségüket, két vagy három rúpiát; élével homlokuk elé emelt kezükkel tisztelegnek.

Átmegyünk az úton, megmásszuk a jobb oldali lépcsőt. Ide már nem követ egy idegenvezető sem, mi már adóztunk. Különben is, ebben a pillanatban egy harmadik kocsi áll a két Mercedes mellé. Fölharsan a fuvola, és megindul a versengés az új ügyfélért.

 

 

A jobb oldali lépcső a Tuglakhok nemzetségéből való Gijász-ud-Din szultán síremlékéhez vezet. Helyesebben a miniatűr várba, mely a síremléket is magába foglalja. A síremlék ennek az udvarán áll. Szerencsénkre épségben. Zömök, toronyforma épület, minden oldalán egy-egy kapu, a torony fején kupolasapka. Az épületből énekszó hangzik ki. Aggodalmaskodunk, hogy bent valamilyen vallásos szertartás folyik, ezért csak kerülgetjük a felséges sírhelyet. De nem, közlik velünk, hogy nyugodtan beléphetünk az épületbe. Ott két kőszarkofágot találunk, egy nagyobbat és egy kisebbet, a szultánét és a feleségéét. És a nagyobbik szarkofág meg a fal közötti térségen megtaláljuk az énekszó forrását.

Egy csapat környékbeli fiatal ül a kőpadlóra terített zsebkendőkön, fiúk, lányok vegyesen, az arcukon sötéten ragyog a jókedv. Versenyt énekelnek, hogy melyikük tudja szebben cifrázni az idegen fülnek követhetetlenül kacskaringós dallamot. Zenei műszóval: improvizálnak. A földre terített zsebkendőkön improvizálnak, ezt véssük jól az eszünkbe. Ott csobog előttem a zene ősforrása, amit a koncertlátogató már csak távcsövön át vehet szemügyre. Egy-egy komplikáltabb dallammenetet elragadtatott pisszegés és nyögdécselés jutalmaz. A pálmát egy lila szári-t viselő ifjú hölgy viszi el, kiáltozva megtapsolják, amire ő a győztesek szerény büszkeségével ültében meghajol. Végignézek a lelkes társaságon, a legidősebb közülük tizennyolc éves ha van. A föld másik felén mezítláb és gubancos hajjal az ő kortársaik játsszák el a szegénység komédiáját. Itt aztán szó sincs komédiáról. Itt a szegénység nem komédia, hanem nyomasztó tény. A társaság nagyobb részének, beleértve a színes szári-ban pompázó hölgyeket is, a legprózaibb okból nincs saruja. Azért, mert nincs. Mezítelen lábuk viszont tiszta. Amit a helybeli útviszonyok ismeretében csak úgy tudok elképzelni, hogy az érintettek szárnyakon közlekednek. India eddig folyton eltaszított magától, most elbűvöl és magához ölel. És nemcsak engem, a nálam tapasztaltabbakat is. A társaság egyszerre megfeledkezik Gijász-ud-Din családjának balvégzetéről, és a szarkofágoknak támaszkodva bámul India eleven varázslatába.

 

 

A történelmi hangulatba az zökkent vissza, hogy a várfal egyik beugrójában megtaláljuk a kivégzőhelyet. Ez egyszerre árulkodik a Tuglakh-nemzetségnek alattvalóihoz fűződő atyai viszonyáról és lidérces rendszeretetéről. Maga a kivégzőhely jókora fülke, melyben épp annyi a hely, amennyi a szablya vagy bárd meglendítéséhez szükségeltetik. A kivégzendőt a fülke padozatát alkotó kőlapra fektették úgy, hogy a nyaka pontosan a kőlapból kivágott tégla alakú nyílás szélére kerüljön. A nyíláson át a fej a kőlap alatt nyíló, mintegy húszméteres mélységbe hullott. De nem ám a földre, hogy ott bepiszkolja a homokot. A nyílás alatt egy kőkávás kút található. Ennek elhelyezése lángeszű mérnökre vall. Egy kivégzési ügyekben járatlan építőmester a kút száját függőlegesen a nyílás alá helyezte volna. Minek következtében a levágott fejek nem hullottak volna a kútba, hanem egytől egyig melléje, mivel a levágott fő nem függőlegesen esik, mint Newton almája, hanem ferdén, mert a nyak alsó része a pillanat tört részével később válik el a törzstől, mint a bakó felé fordított felső. Állok a nyílás fölött és az építészet nevében forog a gyomrom.

Az már csak szolid ráadás, hogy a nagyvezírnek a szultáni sír mintegy felét kitevő sírja után megtaláljuk a szultán kedvenc kutyájának a sírját is. Ez utóbbi terjedelmét tekintve fele a nagyvezír sírjának. Nem kell matematikusnak lennem, hogy kiszámítsam: egy nagyvezír éppen két kutyát ér. Elegem van a Tuglakhokból és világképükből. A nagykövet érdeklődésére lelkesen közlöm, hogy részemről mehetünk.

De Tuglakhabad nem akar ilyen botrányosan elbúcsúzni tőlem. Valamiért megkedvelt, és most szégyelli magát szultánjai ostobaságáért. Felvonultat hát előttem egy egészen másfajta történelmet.

A történelem föltehetőleg az előbbi kocsival érkezett, amit beállni láttam a két Mercedes mellé. Három tagból áll, akárki közönséges családnak nézhetné. A férfi bőre olyan színű, mint az Amigo kávé. Virágos inget visel, sötét nadrágot, cipőt, napszemüveget. A nő fehér bőrű, szőke, abból a fajtából, amelyik nem tud lesülni, csak megpirulni. Ruházata átmenet a szári és a tv-pizsama között, anyaga rózsaszín muszlinféle, ehhez az öltözékhez mezítelen lábán fehér szandált hord és természetesen a szeme előtt sötét napszemüveget. A gyerekük most tűnik föl a lépcső tetején, és jelenlététől egyszerre elfelejtem a környezet fenséges hülyeségét. A gyereknek Nestlé tejcsokoládé színe van, a legfinomabb fajtából, amelyikben sok a tej. „Maman” – kiabál az anyjának franciául.

Ennyi az egész. Egy afrikai diplomata a családjával együtt megtekinti Gijász-ud-Din szultán síremlékét a kivégzőhellyel, valamint a nagyvezír és a kutya sírjával. De ennyitől is megbékülök. Egy kicsit még büszke is vagyok szeszélyes korunkra, mely Auschwitz és Hirosima mellé ezt a családot is kitalálta. Itt, legalábbis nekem, Tuglakhabadban.

Ahol már búcsúztat minket a harsány fuvolaszó.

 

 

A Kutab Minarhoz megyünk innen, a nevezetes toronyhoz, mely Kutab-ud-Din szultán dicsőségét van hivatva megörökíteni.

A szultán a névhasonlóság ellenére sem volt Tuglakh. A Tuglakhok előtti dinasztiának rabszolgából lett alapító tagját tisztelhetjük benne, már amennyiben alapító tagról lehet beszélni egy olyan dinasztia esetében, melyben a rang nem öröklődik apáról fiúra, hanem hasonlóan a Római Birodalom kései korszakában szokásos gyakorlathoz, különféle hadvezérek váltják egymást a legfőbb poszton. Kutab-ud-Din az első volt azon szultánok közül, kik az általuk emelt épületekkel is meg akarták hódítani Indiát. Bevenni a szellemét, az ízlését. E törekvés jegyében a Kutab Minar hatásos melléképületnek készült, melynek valódi fontosságát az adta, hogy a hindu földön épült első mecset tövében emelték. Tőrnek, amit az Iszlám üt India szívébe.

A sötét célzathoz képest, mellyel fölépítették, a torony kiváló egészségi állapotnak és nagy látogatottságnak örvend. Ajtaján színes tömeg képében áramlik ki-be az a nép, melyet rettegésben illene tartania. Az erkélyen pedig egyenesen olyan nagy a zsúfoltság, hogy meg sem kíséreljük a fölkapaszkodást.

Noha onnan jobban láthatnánk, hogy az idő sem ingerelhető a végletekig. Neki is van igazságérzete. A hajdani mecset romokban hever. És ami megmaradt belőle, az nem Kutab-ud-Din szultánt, a nagy hittérítőt dicséri, hanem valami egészen mást.

Erről a másról sajátos módon értesülök. A Tuglakhok kissé fölingereltek; a Kutab Minarról például azt állapítom meg első látásra, hogy nagyobb az újpesti víztoronynál. Az ingerültségtől viszont élesedik a hallásom. A kő pedig, mint erre már korábban utaltam, megrögzött pletykás, aki kajánul fecsegi el az építtető titkait.

„A fölkapaszkodott szamár – sziszegi egy kígyó dühével – le sem bontotta a régi oszlopcsarnokot, csak körülfalazta, rárakta az Iszlám újdonatúj díszeit, épített elé egy nagy kaput, és azt hitte, hogy ezzel a dolog el is van intézve. Hát el is, már ami az uralkodó jóhírét illeti. Az idő unalmában ráfújt az épületre, amitől a mecset összedőlt, persze csak félig, hogy kitessék az újgazdagok cikornyái mögül a valódi gazdagság, a hindu templomépítésnek a göröggel vetekedő arányérzéke, az egyszerűségnek az a robusztus ereje, amihez képest a ráadás, a csúcsos kapuív, a faragványok meg az összes díszítmény csak fölösleg, nagyzoló túlzás, merő esetlegesség. És ráadásul itt van még ez a vasoszlop is, csúfságnak, hogy a maga nyolcméteres magasságával fricskázza meg a torony fennen hordott dicsőséges orrát!” – acsarkodik még egyre, én meg kedvtelve hallgatom, mivel az ilyen fullánkos nyelv nemhogy a kígyók, még az emberek közt is ritka.

A vasoszlophoz mérve egyébként az egész építmény maga a köznapiság. Az oszlop a természetfölötti jelenségek szerénységével áll a csarnok kialakította térség közepén, és egész egyszerűen nem hajlandó rozsdásodni. Anyaga vegytiszta vas. Máig rejtély, hogy kik és hogyan voltak képesek előállítására. Meteoritból származik, vagy valamilyen különleges kohászati eljárással készült? Talány.

Odamegyek és megfogom. Meleg a naptól. Megkopogtatom, vashangot ad. Nem tudom, mire számítottam, miféle megvilágosodásra. Ott áll előttem India és a világ egyik megoldatlan rejtélye, és fölháborítóan vasból van, nem rozsdásodó, tiszta vasból. Legyőzve érzem meg ismét képességeim gyászosan szűkös határait.

Indulás előtt még hűsölünk egy kicsit az oszlopok tövében. A nagykövet feleségével csevegünk az elkerülhetetlen zavarodottságról, amit az Indiába látogató magyar az első napokban érez. A nagykövet felesége kivágott nyári ruhát visel és az ókori Rómából a modern divatba átszármazott, pántos sarut. A bőre a naptól barna, a szeme természettől fogva. Miközben beszélgetünk, eleven szputnyikok keringenek körülöttünk: „Jéghideg a Coca-Cola!”

De mi nem iszunk Coca-Colát. Jegeskávét iszunk az Oberoi-ban.

 

 

Az Oberoi: hotel. Ezt is egy dinasztia építette. Csakhogy ennek a dinasztiának Intercontinental a neve.

A két Mercedes lépésben kanyarodik Delhi egyik legmodernebb szállodájának parkolóhelyére. „Dead slow” – mennydörög az útszéli táblán a szöveg, ami hűséges magyar fordításban így hangzik: „dög lassan!” Útitársaim nevetnek, megjárták már a világ sok országát, de még sehol sem láttak ennél morbidabb forgalmi jelzést.

A tányérsapkás portás kinyitja a kocsik ajtaját, belépünk az emeletes konzerv belsejébe. A fejünk fölött duruzsol a léghűtés.

A folyosó végén jobbra hatalmas üvegfal és abban egy üvegajtó található. Ezen át ismét kilépünk a szabadba. Átmenetileg, amíg megmásszuk a lépcsőt, mely összeköti a földszinti úszómedencét az emeleti eszpresszóval.

A medence körül strandol a jobb körökből való közönség. Helybeliek és idegenek vegyesen. A medencéhez apró ugrótorony tartozik, a parton pedig karszékek találhatók, melyekben a napernyők oltalmát élvezve cseveg a tikkadt vendégsereg. Maga a medence e pillanatban gyér látogatottságnak örvend, egy indus férfi úszkál benne; meg kell hagyni, nem a Don Schollander stílusában. Ez azonban nem zavarja a társaságában levő hölgyet, aki most ugrik kecses mozdulattal utána. Döbbenten nézem a világ legtermészetesebb jelenetét, hogy a hölgy fürdőruhában ugrik a vízbe és nem szári-ban.

Az emeleten Coca-Colát vagy kávéfagylaltot fogyasztunk. Vendéglátóim érdeklődnek, hogy nagyon elfáradtam-e? Nem fáradtam el, csak a fejem kissé nagyobb a szokásosnál. Így van ez, vigasztalnak, az első napokban.

Búcsúzóban, amikor ismét elhaladunk a medence mellett, az ötlik az eszembe, hogy otthon majd felelnem kell az érdeklődők kérdéseire. Nagy-e a szegénység Indiában? Szokásom szerint kimerítő választ igyekszem majd adni, olyat, amiben ez a medence is benne foglaltatik. Dicséretes együgyűség. Dadogni fogok, a kérdezők pedig bosszankodni, hogy nem a kérdésükre válaszolok.

 

 

A szállóból a nagykövet lakására hajtatunk. Egy kis kerülőt téve, előbb hazaszállítjuk a nagykövetség új munkatársát és családját. Ők családilag költik el a vasárnapi ebédet, én ebédre is a nagykövethez vagyok hivatalos.

Nagykövet asztalánál nem ültem eddig. Most, hogy ott ülök, a diplomáciát teljesen új oldaláról ismerem meg.

Jól főz.

A fogásokat a hindu alkalmazott hordja körbe. Először a ház asszonyát kínálja, majd engem, a vendéget. Honvágymenüt fogyasztunk: levest, utána sültet körettel. Desszertnek jegelt süteményt és déligyümölcsöt. Mangót, mely ízét tekintve félúton áll az alma és a sülttök között. Szomjunkat hideg sörrel oltjuk.

Az étkezés végeztével a nagykövet a fogadószobába invitál, hogy ott folytassuk a már ebéd közben megkezdett beszélgetést. Társalgás közben whiskyt kortyolgatunk. A whisky fogyasztásában, ahogy látom, megütöm a nemzetközi színvonalat.

Eszmecserénk központi témája természetesen India. De ettől a témától el-elkalandozunk, így csevegésünk során érintjük a társalgási témakörök majd mindegyikét. Delhinek Pesttől való távolságát igazából azon az élénk érdeklődésen lehet lemérni, ami itt az újonnan jöttet fogadja. Bizonyos fontos híreket nem továbbítanak a diplomácia csatornái. Én a magam részéről egy ilyen korszakalkotó hírrel érkeztem vendéglátóimhoz. Elutazásom napján a pesti ember már fölvette az átmeneti kabátját.

Indiához persze újból és újból visszatérünk. Az európai fölényével, mondja a nagykövet, itt semmire sem lehet menni. Hangot adok annak a reményemnek, hogy engem a tárgyilagosság fog vezetni e földrésznyi országban.

A whiskysüveg tartalma eközben szorgalmasan csökken. Az órámra nézek. Te jó isten, mondom ateista létemre, már fél hat. Tartóztatnak, de ideje távoznom. Mivel a szikh sofőrök időközben hazamentek, a nagykövet telefonon taxit hív.

A nagykövet két fia közül az, amelyiknek nincs hőemelkedése, beül a taxiba, hogy hazakísérjen. Útközben beszélgetünk. Angol iskolába jár, legalább jól megtanul angolul.

A diplomáciai pályán, sajnos, nem sokra vinném. Sejtelmem sincs arról, hogy a jelen körülmények között kinek illik rendeznie a taxiszámlát. A nagykövet fia sem tudja pontosan, mi most a teendő. Néhány rúpia ügyében ősmagyarul ügyetlenkedünk. Végül is ő találja föl magát, ő úgyis visszamegy, majd a szülei kifizetik. A taxi letesz a Center parkolóhelyén, és elmegy.

 

 

Egy közönséges napnak ezzel akár vége is lehetne. De nem ennek.

Bemegyek a tizenegyes szobába, fölhívom K.-t. K. újságíró, állandó lakhelye Budapest, állomáshelye Új-Delhi. Ez az első telefon, amit Indiában lebonyolítok. „Give me the number” – mondom a központnak, ami szó szerint annyit jelent, hogy a központ adja nekem örökbe az illető telefonszámot.

K. otthon van, örömmel üdvözöl, letegez. Nagy hajtásban van, de fél nyolcra értem jön kocsival, aztán majd meglátjuk.

Addig nyitott szemmel alszom.