Mozgófénykép

„Yes, sir” – mondja a sofőr és indít, a kocsi lassan fordul ki az India International Center parkolóhelyéről. A Center előkelő hely, előkelőbb a szállodák többségénél, hivatása szerint arra szolgál, hogy az Indiában időző tudósok, szakértők, meghívottak kényelmes körülmények között lakjanak; én a földszinten a tizenegyes szobában vagyok elszállásolva, a szoba légkondicionált, fürdőszobás, egyik falát földig érő függöny takarja, ha széthúzom, egy kis kertre látok. Innen, a tizenegyes szobából indulok öt óra előtt néhány perccel felfedező utamra, vendéglátóm, az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézete öt órára küldi értem a kocsit. Öt perc múlva öt, a kocsi még nem érkezett meg, így leülök a porta mellett levő miniatűr hallban, beleolvasok egy angol újságba, amit valaki az asztalon felejtett, majd leteszem, nem érdekel, inkább kinézek az ablakon. Székemből az udvarra látni, amit neve hamisan jellemez, mert voltaképpen a térnek egy szabad darabja, amit udvarrá csak az tesz, hogy két épületszárny fogja harapófogóba, a lakóépület, melynek halljában ülök, és a szemközti, melyben a konferenciákat tartják és a könyvtár foglal helyet. A két épület ívben közelít egymáshoz, de nem éri el egymást, kettőjük közt az összeköttetést mindössze egy légies kő-napernyő képezi, egy képzeletbeli folyosó valódi mennyezete, mely bal oldalával egy jelképes falra támaszkodik. A néhány méternyi, két oldalról megkerülhető fal arra szolgál, hogy elválassza a parkolóhelyet a térség terasznak tekintendő részétől, ahol kerti asztalok mellett, nádszékekben társaloghatnak a tudósok, szakértők, meghívottak. A kerti bútorok eszmei értelemben a lakóépületben kaptak helyet, mivel a szabadtéri társalgó bútorsora a lakóépület nyomvonalát követi, voltaképpen a földszinti rész egy kihagyott darabján helyezkedik el. A megépített emelet képezi a természetes napellenzőt, az egyik oldalán a hallra, a másikon egy toronyszerű épületre támaszkodva. A torony földszintjén a bár (valójában kávézó, mert Delhiben szesztilalom van, és a külföldieknek ugyan felszolgálnak italt, de csak a szobákban), az emeleten pedig az elfektetett koronghoz hasonló ebédlő, hová az épületből és a szabad térségről egyaránt nyílik bejárás. A torony lábánál, ott, ahol a harapófogó két szárának találkoznia kéne, jókora medence található szökőkúttal. A bárnak önálló törpeterasza van, ez közvetlenül a medencére nyílik, az ebédlőnek csak földig érő ablakai, melyek egyaránt nyílnak a medencére és a hőségtől bágyadt kertre. Ha a szökőkút működik, az ebédlőbe behallatszik a víz sustorgása. Sok a madár, főleg a varjú, károgásuk ugyancsak behallatszik az ebédlőbe. Magába az ebédlőbe viszonylag ritkán téved madár, az is az apróbbak közül, ezt a pincér szalvétával kergeti. Az egész épületre jellemző a célszerűségnek és a költészetnek az a helyi szükségletnek megfelelő vegyüléke, mely sugallatként irányíthatta tervezőjét. Zárt rendszere a vasbetonnak és az üvegnek, mely egyéniségként is idomul a térhez, és ami itt fő irányelv, szabad áramlást enged a levegőnek. Öt óra, a parkolóhelyen föltűnik egy fekete kocsi. Ambassador, indiai gyártmány, Kalkuttában gyártják, akkora, mint a régi Moszkvics. A sofőr kiszáll, bejön a hallba, a kezében egy cédula, a cédulán a nevem. A portás rám mutat, fölállok, üdvözöljük egymást, a kezem készenlétben, várok, hogy előbb ő nyújtson kezet. Indiában a kézrázás nem általános módja az üdvözlésnek, jobb nem erőltetni. A sofőr már munkaadója révén is sok külföldivel állhat kapcsolatban, mosolyog, kezet nyújt. Kezet rázunk és kimegyünk a kocsihoz, melynek rendszámtábláján a számok fölött négy piros betű olvasható. Az engem vendégül látó intézmény angol nevének rövidítése. „Yes, sir”, kanyarodunk ki a lakhelyem előtti útra, jobbfelé, tehát nagy ívben. Indiában bal oldali közlekedés van, az első napokban a veszélyeztetettség érzését kelti abban, aki nem szokott hozzá. Fölöslegesen, mert az indiai sofőrök többsége kitűnő vezető, edzőpályájuk a delhi utca, edzőik a kerékpárosok. Az első keresztútig megyünk, ott balra fordulunk. Az út neve Lodi Road, a következő, vele párhuzamos úton, a Jor Bagh-on az ellenkező irányban haladva találni a magyar nagykövetséget. Helyismeretem ezzel kimerült, dél felé tartunk, ez, amit tudok. Az utca képe gyökeresen elüt az átlagos európai utcaképtől, de még a beiruti utca képétől is. Szombat délután van, élénk a forgalom. A forgalom zömét a kerékpárosok adják. Hosszú sor kerékpár ömlik velünk szembe. A kerékpárok utasai többnyire mezítelen lábukra húzott saruban nyomják a pedált, vagy sarut sem viselve mezítláb kerekeznek. Ruházatuk változatos, a dhoti-tól, a pizsamára emlékeztető indiai férfiöltözéktől az európai módra viselt zakó-nadrágig terjed. A nők mind szári-t hordanak. Sok a scooter, a motoros riksa. Ez háromkerekű motorkerékpár, melyet az első ülésen helyet foglaló vezető kormányoz. Hátsó ülésén két utas fér el, őket és a vezetőt drótvázra feszített ponyva védi a naptól és az esőtől, a ponyva tetőt és hátlapot alkot, a hátlapon visszapillantó ablak, a motoros riksának oldala nincs, a szél szabadon járja, és legyezi az utasokat. Negyed hatra jár, a hőség érezhetően enyhül. Ősszel Delhiben a hőség reggeltől délutánig tart, délután a lenyugvó nappal együtt a hőség is visszavonul, este már elbírni a zakót. Néhány percet kocsizunk még, elhagyunk egy szamárfogatot, tá-tááá, tülköl rá a sofőr egy rövidet és egy hosszút, majd lekanyarodunk a betonról a porba, és megállunk egy kerítés előtt. Az autót embergyűrű veszi körül. „Postcards”, jelenik meg egy marékravaló színes levelezőlap a kocsi ablakában. Nem, köszönöm, mondom, és ki akarom nyitni a kocsi ajtaját. A kocsi ajtaja már nyitva van, egy húsz év körüli fiú fogja a kilincsét, mosolyog, „good afternoon, sir”. A kerítésen nyíló kapu sarka mellől egy koldus tart felénk kinyújtott kézzel. A sofőr becsukja a kocsi ajtóit, és érzelemmentes arccal nekimegy a gyűrűnek. A gyűrű szétnyílik, a sofőr nyomában átjutok én is. „Postcards”, hallom a hátunk mögött, „gyönyörű képeslevelezőlapok”. A sofőr arca kifejezéstelen. A sofőr jobbján megyek a körülkerített park vörös salakútján, az én jobbomon két gyerek, tizenhárom-tizennégy évesek, alkalmi guide-ok, azaz idegenvezetők. „Very old building”, magyaráz az egyik. Mereven nézek előre, a sofőrt figyelem, hogy mit tegyek. A sofőr is mereven néz előre. Előttünk egy nagy lépcső. A lépcső egy nagy kapun át egy lapjára fektetett téglára hasonlító épületbe, onnan a tégla felső lapján elhelyezkedő teraszra vezet. A terasz közepén egy újabb, zömökebb tégla: szemmel láthatólag a főépület. Mi ez, kérdezem a sofőrtől, valami templom? Humájun császár síremléke, feleli. A hangjában annak az idegenvezetőnek a szomorúsága, akit egy különösen szamár turistával hozott össze a sorsa. Humájun, túráztatom az agyamat. Az első nagymogul, mondom a sofőrnek a legközönyösebb hangon, ami tőlem telik, a Nagy Akhbár apja. A sofőr szemében villan egyet a meglepetés. Lelkesen magyarázni kezd. Azok a kupolák, amiket a park fáin túl látni, ugyancsak sírok, de mind kisebbek ennél, ez a legnagyobb. Szemügyre veszem Humájun síremlékét. Alakja és díszítményei az iszlám építészetének a geometria iránt érzett mély vonzalmáról árulkodnak. Az egész építményt a szimmetria élteti. A téglaalakzat középső részén nyílik az oldalfalat teljes magasságában megnyitó főkapu, tőle jobbra és balra két kisebb hasonmása. A kapuk és az ablakok csúcsos boltívei valósággal megemelik a téglatestet, maguk a nyílások pedig légiesen könnyeddé teszik a súlyos kőépítményt. A könnyedségben szigorú rend érvényesül, a főkapu által kettéosztott homlokzat két fele ikertestvére egymásnak. Nyolcas ikrekről beszélhetünk, mert mind a négy oldalfalon nyílik egy főkapu ugyanezzel a célzattal. A nyolc kőfivér feje fölé emelt tenyerén tartja az épület közepén magasodó kupolát, ekörül oszlopokon nyugvó kupolaapródok állnak díszőrséget. Az egész építmény sugározza a kecsességet, már-már túlságosan is. Épp hogy át nem lépi a határvonalat, mely az építészet és a cukrászmesterség között húzódik. Ettől csak az óvja meg, hogy anyaga jólesően prózai: vörös homokkő. A fák fölött az ég tüze észrevehetően hamvad. Attól tartok, mondom a sofőrnek, hogy félreértettük egymást, én nem ilyen városnézésre gondoltam, én először magát a várost szeretném látni. Embereket az utcán, házakat, mindent, amit csak lehet. „Yes, sir”, mosolyog, és megyünk vissza a gyűrűbe. „Képeslevelezőlapot tessék”, hangzik a kocsi mögött, ahogy visszakanyarodunk a betonra. Gyorsul a film. Mathura Road, Wellesley Road, mondja be kérésemre a sofőr az utak nevét, mivel utcatábla vagy nincs, vagy én nem látom. Ettől a kérésemtől azonban elállok, a második kereszteződésnél föladom az ostoba játszmát; vagyok, ami vagyok. Hajótörött egy Ambassador első ülésén, a sofőr mellett. Kihajtott gallérú, fehér ingemben annak még túl elegáns is. Nagyjából, az égtájak szerint tájékozódom; északnyugat felé mehetünk. Az utak szélesek, legtöbbjüket fasor szegélyezi. Járda nemigen van, a legtöbb helyen az úttest és a kerítés között húzódó földsáv számít gyalogjárónak; ennek aztán vagy van kőszegélye, vagy nincs. Futnak visszafelé mellettünk a házak. Megelőzünk néhány motoros riksát és egy robogót. Az egyik motoros riksában két lány ül, szári-jukat lobogtatja a szél, villog az aranyozott sarujuk. A robogót egy harminc körüli férfi vezeti, ingben, nadrágban, saruban; farzsebe motoros szokás szerint kitömve. A forgalom közepes, a korábbi útszakaszhoz képest enyhült. Föltűnik egy hatszögű térség. Az India Kapu, mondja a sofőr. A kapu a szög közepén áll, egy miniatűr park közepén. A párizsi Diadalív mása, az angol nagyzolás emlékműve. Mai rendeltetése láthatólag az, hogy legyen valami a hatszög közepén, amit meg lehet kerülni. A brit dicsőség hirdetését jelenleg technikai okokból mellőzi. A hatszögű térség különben szintén párizsi ihletésű, az Étoile eszméjének delhi megtestesülése. Teszünk egy kört a hatszög kerületén, megszámolom, tizenkét út torkollik a térbe, hat a csúcsoknál és hat a hatszög oldalainak közepénél. Az építészeti elgondolás kétségkívül nagyvonalú, csak az a bosszantó, hogy rajta a vámcédula. Befordulunk az egyik útra, és a középpont felé tartunk. A forgalomnak nincsenek eszmei aggályai, a középpont körül forrnak az autók és a motoros riksák. Tülkölve kanyarodunk jobb kéz felé, sodor a forgalom hulláma. Rövid vágta után egy újabb csomóponthoz érünk. Ez már helyi képződmény, formátlan, zsúfolt, de legalább valódi. Pirosat kapunk, várunk. Jobbra tőlünk a Tilak-híd. A hídon éppen egy vonat halad keresztül. Gőzmozdony húzza, vagonjai pirosak, és úgy lógnak rajta az utasok, mint a banán a fán, fürtökben. A lámpa zöldre vált, jobbra kanyarodunk, átfutunk a híd alatt, hogy utána viszont balra forduljunk, egy villám-helyzetmeghatározás után úgy döntök, hogy északi irányba. A város villanegyed jellege egyszerre megszűnik. Térszerűen széles úton rohanunk egy szabályos nagyváros házmonstrumai között. Az egyik épületkolosszus homlokzatán a távozni készülő nap fényében égnek a neonreklámok. Patriot, The Statesman, olvasom a feliratokat. Szerkesztőségek, mondja a sofőr, miközben messze a hátunk mögött a neonok belevesznek az autódudálásba és a délután porába. Átlépjük az ó- és az újváros határát. Az ó és új elnevezés kissé megtévesztő. Azt sugallja, hogy az óváros a történelmi városmag, az új pedig az e köré épített modern városrész. Holott Delhinek nincs egyetlen ősi városmagja, mivel Delhi nem egyszer épült ki várossá, hanem nyolcszor. Az óváros csak egy az újabb városok közül, és igazán ó benne csak a Vörös Erőd és a Nagymecset, melyek Delhi közel ezeréves múltját tekintve igazán nem mondhatók öregnek, mivel csak a mogul-korszakban épültek, és mindössze néhány száz évesek. Maga a lakónegyed jóval fiatalabb, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kalyibák építői nem az örökkévalóságnak építkeznek. Jelenlegi formájában az óváros a múlt századot vallhatja szülőatyjának. Lassítunk, úgy siklunk bele az örvény közepébe. Az örvény anyaga emberi hús, autóbusz és tehén. Az örvény a zajok erdejében egy tisztáson forog, ami valaha utca lehetett. A zaj liánjai oda-odaverődnek az Ambassador oldalához, a karosszéria ilyenkor láthatatlanul behorpad. Delhi óvárosára azt mondani, hogy forgalmas, silány laposság. Egy adóívben több a költészet, mint ebben a megállapításban. Az örvény közepén egyszerűen nincs más, csak súly és tömeg. Itt közlekedni annyit tesz, mint rábízni magunkat egy vízszintes gravitáció szeszélyére, és tűrni, hogy arra sodorjon, amerre kedve tartja. A kocsi beszorul az utca két oldala közé, és fuldokolva csinál helyet magának a meztelen lábak között. Lépésben megyünk, de így is beérjük az előttünk haladó autóbuszt. Az autóbusz következésképp áll. De nem, közelről látni, hogy mozog. Egy őrjöngve tülkölő, vörös földigiliszta csinál előttünk helyet az úton. A gilisztában emberek ülnek, közömbös arccal bámulnak ki a vörös lény forró gyomrából. A zaj összecsap a fejünk fölött, az üvöltés kovászában araszolunk. Az autóbusz hirtelen megugrik, és ettől egyszerre lóvá változik, nyomában az Ambassador-ral négy keréken üget. Lassan úsznak hátra az ablakok, a házak, a mozik plakátjai. Az ablakon gyengén húz be a levegő, kezdem belátni az utcát. A környéket a nyüzsgés építette. Az egy-két emeletes házak éppúgy egymás sarkára hágnak, mint az előttük közlekedő emberek. A népesség tengerének egy hulláma ide dobta őket, ahogy jött, egymásra, egymás mellé. A házak az első emeletnél kezdődnek. A földszinten az üzlethelyiségek foglalnak helyet. Ezeknek ajtaja nincs, vagy ha van, tárva-nyitva. Az üzletek hovatartozását illetően dúl a vita az utca és az épület között, a vita állása a tömeg sűrűségétől függően változik. Egy-egy pillanatra szinte látni, ahogy a forgalom árapálya kivájja az épület földszintjét, és a házak magán a hullámzó tömegen nyugszanak. Vegye igénybe olcsó szobáinkat, sürget egy plakát a fejtenger fölött. Indiai ízlés szerinti kosztot kínál egy másik. Moziba invitál a harmadik és a tizedik, sajnos, hindiül, minek következtében teljes mértékben a festett képre vagyok utalva. A Kitaszított Árva, adom címül az egyik filmnek, amelyiknek egy háromméteres ifjú szomorkodik a plakátján. Elhúzunk még A Maharadzsa Vétke és a Turbános Végzet mellett. Majd hirtelen megsüketülök a viszonylagos csöndtől. Az örvény túlsó szélén járunk, az ablakon befúj a szél, részegen lélegzem. Jobbra, egy hatalmas térség közepén föltűnik a Vörös Erőd. Ilyenkor még zárva van, mondja a sofőr, és lassan elhúz mellette. Csak egy mesebeli várat látok, ahogy vörös homokkő falai fölé magasló tornyaival beleveszik a kései délután kétértelmű fényébe. Megyünk vissza az örvénybe. Illetőleg most valami présféle szerkezetbe. Kerékpárok, autók és szamárfogatok közé falazva gurulunk végig az Ezüst Úton, az óvárosnak afféle Váci utcáján. Feltűnik egy közlekedési rendőr, döbbenten nézem. A gondolat, hogy ezt a forgalmat irányítani lehet, valóságfelettinek tetszik. Pedig nem az. A rendőr felemeli a kezét, és a rohanó fal megáll, megvárja, amíg egy másik falat keresztülhúznak előtte, majd tovább hömpölyög. Befogadóképességem határán járok. Irányérzékem elveszett. Amikor a Nagymecset elé kanyarodunk, már nem tudom, hogy merre van előre és hátra, csak gurulok az autó éber alkatrészeként. A Nagymecsetbe csak hívő léphet. Tornyok, csúcsos kupolák, ez minden, amit látok. Kanyarodunk, nem tudom, merre. Egyszerre ott van előttünk a Delhi Kapu. Visszamegyünk az újvárosba, mondja a sofőr. Kihalt utak, légüres tér. Időbe telik, amíg visszaszokom a köznapi forgalom méreteihez, és nem látom temetőnek azt a várost, ahol a járművek között méteres köz is elképzelhető. Több nemigen, mert a Connaught Place-hez közeledünk, Delhi modern szívéhez. Sötétedik, kigyulladnak a neonok. A szürkület vásznán légitársaságok neve világít. A Connaught Place-en lehet japán zsebmagnót kapni és cipőt tisztíttatni. Ez utóbbit az árkádok alatt, a guggoló cipőtisztítók kis állványára helyezve a tisztítandó lábbelit. Kirakatok közt úszunk, nyakkendők és divatos szári-k között. Az egyik sarkon hippik, európaiak vagy amerikaiak, koszos lábukat és gubancos hajukat beragyogja a technika napja. A kép elsötétedik. Amikor újból kivilágosodik, a Raj Path-on járunk, a Felvonulások Útján. Előttünk újból ott az India Kapu. Sötét megint, most már bennem, a fáradtság egyre sűrűsödő sötétje. A Parlament kerek épületét is megkerültük, ér utol a fölismerés. Láttam a Delhi Egyetem épületét és az öreg pályaudvart. Nem tudom, hogy hol és mikor. Az óvárostól északra is jártam valami villanegyedszerű helyen. Nem tudom, hogyan kerültem oda. Delhi legyőzött, és most gunyorosan bújik meg a sötétségben. Az ablakon át valami különös szag szivárog a kocsi belsejébe. Nem is szag, füst. Csípi a szememet, hunyorgok. Mi ez, kérdezem a sofőrtől. A füstölők, uram, feleli, amit az isten tiszteletére égetnek. Könnyezve szagolom Indiát. Már nem én nézek, csak a szemeim. A szemeim látják a követségi negyedet, ahol két sorban, egymással szemben állnak a követségi épületek, a kínaitól a ghanaiig és a malaysiaitól a norvégig. Kívánok-e még valamit látni, kérdezi a sofőr. Semmit, felelem, mehetünk vissza a Centerbe. „Yes, sir”, lép bele a sofőr a gázpedálba. A film utolsó előtti kockáin ismét feltűnik a parkolóhely, a kocsi megáll, valaki kilép a kocsiból, köszön, az ajtó csapódik, a kocsi lassan kiúszik a képből. Az utolsó kockákon én állok összetörten, eszméletlenül, üresen egy ajtó előtt. Föl kéne emelnem a kezemet, és el kéne fordítanom az ajtó gombját. Nem tudom fölemelni a kezemet. Nyolcórai repülés után négy órát autóztam Delhiben. Állok és befelé bámulok magamba, ahol egy másik film megy Bombaytől a parkolóhelyig és vissza, összevissza vágott, kezdet és vég nélküli képözön. Pedig csak a kezemet kéne fölemelnem, hogy kinyissam az ajtót és a sötét szoba falán végre meglássam a fehér feliratot: VÉGE.