Ikarosz röpköd

A betonon ott áll a gép. Boeing-707-es. Akkora, mint egy kisebb gyár.

Épp csak kilométereket gyárt, óránként körülbelül kilencszázat.

A gyárkapuban pedig ott áll a légikisasszony, száriban, az indiai nők hagyományos viseletében, mely sajátságos módon egyesíti magában a római tóga és a kétrészes női fürdőruha előnyeit. Szálem-mel, azaz mellmagasságban összetett kézzel köszön, de good evening-et mond hozzá.

Ettől valahogy hirtelen megértem, hogy Beirut csak egy ugrás Budapesttől. A héja a gyümölcsnek, aminek a belét kívánom megízlelni.

Kivilágított előzmény, kap el a költészet gépszíja, jövő idő, ami a szemünk láttára veszik bele az éjszaka múlt idejébe, miközben a gép féloldalasan kanyarodik a tenger fölött, hogy elérje a repüléshez kívánatos magasságot és nekifoghasson a kilométerek üzemszerű előállításának.

Miközben mi már a nyomtatványok kitöltésével foglalkozunk. A légiforgalom rendjének kialakításában föltehetőleg pszichológusok is részt vesznek, az ügyintézés kifinomult ravaszsága legalábbis erre utal. A búcsú emelkedett pillanataiban az utas már-már elragadtatná magát, az ajkán már szinte ott egy hangos „isten hozzád”, amikor tapintatos figyelmeztetésül az orra elé raknak néhány nyomtatványt, mely pontos lakcíme, valamint utazásának célja és várható időtartama felől érdeklődik.

Ezt a kis megrázkódtatást viszont a légikisasszony kedvessége hivatott feledtetni.

– Whiskyt vagy konyakot parancsol? – hajlik felém a megelevenedett törékeny kedvesség, és a homlokán láthatóvá válik a szénceruzával rajzolt, apró téglalap.

– Whiskyt – mondom enyhe közönnyel.

Ősi szokás ez nálunk, magyaroknál, villantom meg római arcélemet Kisázsia fölött, miközben a nagy, fekete szív vére vagyok, fejem fölött a csillagos mennybolt, előttem egy whisky jéggel.

Úgy, hogy kissé megrezzenek, amikor a légikisasszony arca ismét föltűnik a sötét mozivásznon.

– Money! – mondja, így: felkiáltójellel.

– Pénz? – nézek rá elképedve a nagy, fekete szív közepéből.

Egyszerűen nem érkeztem vissza, ez a helyzet. Én még a csillagok alatt suhanok, ahol ingyen mérik a kedvességet és a whiskyt. A légikisasszony ezt viszont úgy értelmezi, hogy nem tudok eléggé angolul.

– Ami a zsebében van – bök a kabátomon át az irattárcámra.

Amivel csak még jobban megzavar. A pénztárcám a nadrágzsebemben lapul, az irattárcámban az útlevelemet és az oltási bizonyítványomat hordom. Mindkettőt megmutatom neki, de ez nem elégíti ki.

– Két shilling négy penny – néz rám most már szigorúan.

– Ah! – esik le a fejemben a tantusz –, a whisky!

Most mondjam el neki, hogy egy világ omlott össze bennem, hogy kedvessége megtévesztett, és én egy ingyen whisky üzemanyagával suhantam a csillagokig? Hogy szigorúsága tüzében megolvadtak a viaszszárnyaim? Csalódottan kotorászom Beirutból megmaradt valutám romjai között. „A tanulópénz – dörmögöm magamban –, hogy ne dőlj be a kedvesség talmi látszatának.”

Így térek tört szível nyugovóra az AIR INDIA repülőgépén.

Aludni viszont tört szívem ellenére is kényelmesen alszom, mivel az üléseknek legalább a fele üres, a mellettem levő kettő is, és így a kartámaszok némi üggyel-bajjal történő kiemelése után szabályszerűen megágyazhatok magamnak a tízezer méteres magasban.

A fény sugallatára ébredek. Másnak nemigen nevezhetem, világosságnak semmiképpen, mert csak most készülünk elhagyni az éjszakát, világosság még nincs, igaz, már éjszaka sem, a kettő között süvöltünk a senki egén a felé az egyre szélesedő és egyre ragyogóbb csík felé a felhőtenger partján, ahonnan a földi időszámítással édeskeveset törődő tündöklésnek kell teljes tűzisteni méltóságában előbukkannia.

Lábam szemeire hagyatkozva húzom föl a cipőmet, valódi szemeimet másra tartogatom, velük akarom meglesni, hogy lesz az éjszakából itt, a puszta magasban reggel. Valami fönséges megrázkódtatásra készülődve, mit tagadjam, először kissé elszontyolodva nézem, hogy az égbe ugyanúgy gyújtanak be, mint egy vaskályhába. Az alágyújtós-csík parazsától először tüzet fog egy-két vékonyabb felhő, majd ezektől a levegő vaskos tuskói, és ezzel kész, máris ropogva ég az egész mennybolt; azon veszem észre magam, hogy hunyorgok. Meg egy kissé büszkélkedem, hogy a természetnek ilyen emberszabású titkai vannak.

– Tea or coffee? – úszik be az őstörténet vásznára a huszadik század.

„Ismerem – gondolom magamban – az álnok mosolyod!”

– Teát, legyen szíves! – mondom hangosan, mivel az száz százalék, hogy ingyen van.

Így, kezemben a teáscsészével, látom meg Indiát.

„Föld, föld!” – üvölti Kolumbusz matróza az árbockosárban, miközben jobb kezével a teáscsészét egyensúlyozza, nehogy az egyszem sötét nadrágján végigöntse a tartalmas folyadékot.

Egy kis csalás persze van a dologban. Nem is egy, kettő. Kolumbusz matróza, mint ez köztudomású, Amerikát nézte Indiának, én pedig csupán a tengert pillantottam meg, zöld vizet egy hatalmas lavórban, ahogy lustán sütteti magát a reggeli nappal Afrika és India között.

Csak negyedóra múlva közli a hangszóró: „Hölgyeim és uraim, perceken belül földet érünk Bombay repülőterén, az idő kitűnő, a hőmérséklet huszonkét fok celziusz.”

Egyébként minden egyezik. A gép, miközben meredeken ereszkedik, úgy hintáztatja a figyelő matrózt, hogy egy árbockosár sem különben.

„Más a föld színe – villan át a fejemen –, és a város egy halom napsütötte játékkocka.”

Egy földnyelv fölött lendül át a hinta.

„És a víznek is más a színe, a város házai pedig nem játékkockákra hasonlítanak, hanem raktárhelyiségekre vagy hétvégi nyaralókra.”

Most verődik a kerék a betonhoz. A sebesség egyszerre érzékelhetővé válik, léglökéses házak és egy tehén rohan őrült sebességgel visszafelé, az egyik házfalon meszelt hirdetés: „REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR!”

„Vagy – szólal meg bennem az eddig háttérbe szorított szakember, kihasználva a nagybetűs írásmódban rejlő kétértelműséget – »REPÜLŐMÖN ÖN AZ ISTEN!«”

Ez azért sokkal szebb. Még akkor is, ha a whisky nem számít bele a mennyei ellátásba.

Aminek amúgy is lejárt a hatálya. A gép sivítva kanyarodik a főépület elé, és már rohan felénk a mikrobusz a kerekeken guruló lépcsővel.