Fly Air India

Vagyis repüljön az AIR INDIA gépeivel!

Ha fölengedik rá.

– Mr. Orbán? – csicsereg a női hang a telefonba.

– Good God! – mondom erre tömör közvetlenséggel, és még ahhoz sincs kedvem, hogy utánagondoljak, honnan szökött a nyelvemre ez a babitsi alliteráció –, mi az már megint?

– Mr. Orbán, igazán sajnálom, de a gép indulásának időpontja ismét megváltozott.

– Nézze – mondom a legbársonyosabb hangomon a testetlen csicsergésnek –, én elviselem a teljes igazságot is, nekem nyugodtan megmondhatja, hogy az AIR INDIA-nak nincsenek is repülőgépei.

Pillanatnyi csönd, de csak pillanatnyi; egy jó légitársaság mindenre fölkészíti az alkalmazottait, még az én modoromra is.

– Ó – csicsereg a hölgy gyakorlott részvéttel a kagylóba –, mélyen átérezzük az ön helyzetét, de rajtunk kívül álló okokból…

Itt részletes és szakszerű magyarázat következik, amiből egy szót sem értek.

– Nagyon köszönöm – mondom –, akkor tízkor a szálloda halljában.

– Tízkor – csicsergi a hang –, viszontlátásra, és kellemes repülést.

– A francba – mondom magamnak magyarul –, a bánatos francba!

De a telefon most már kitartóan néma marad, és tíz órakor csakugyan ott az autóbusz, oldalán a felírás: AIR INDIA.

Úgy látszik, mégiscsak repülni fogok az AIR INDIA gépével.

Csak előbb még összegyűjtik Beirut szállodáiból az utazóközönséget.

A busz még egy utolsó városnéző sétát tesz velünk, látjuk a nyüzsgés városát kivilágított szellemvárosként, a reklámok némán teszik a dolgukat, egy hibás neoncső olykor kacsint egyet, különben semmi mozgás, a némán száguldó autók állni látszanak a tengerparti autóúton, maga a tenger is föltehetőleg alszik, mozdulatlan, fekete tömbjén egyetlen hullámcirádát sem lehet kivenni; időnként megállunk, halk, célszerű ajtócsapkodás, az új vendég leül egy üres ülésre, és máris haladunk tovább éles pengeként a nagy, sötét vajtömbön át a repülőtér felé.

A szemüveges angolt meg az indiai bácsit utolsónak vesszük föl, épp azon a helyen, ahol reggel megláttam a tengert, a szeméthegyre és a Carltonra bámuló szállodából.

– És mondja, kérem, Bombayban most milyen az idő? – kérdezi, miközben helyet foglalnak az autóbuszban, a szemüveges angol az indiai bácsitól.

– Kellemes – feleli a bácsi.

Itt most egy rövid kitérőt kell tennünk, hogy beszámoljak az angol nyelv iránti érzelmeimről.

Sokéves fordítói gyakorlatom révén épp eleget tudok ahhoz az angol nyelvről, hogy megítélhessem, mennyit tudok belőle. Kíméljük meg magunkat a pontos fogalmazás szégyenétől, mondjunk csak annyit, hogy az én angolságom és a Thomas Stearns Elioté között elég tekintélyes a távolság. Csillagászati hosszmértékre gondolunk, hogy valami támpontot nyújtsunk az olvasónak. Következésképp szellememnek ez iránt a fontolva haladó nyelv iránt érzett mély vonzalma leginkább annak a halászfeleségnek a lelkiállapotához hasonlítható, ki a tengerparton várja vízbe fúlt férje hazatértét. Mondjam-e, hogy az angol nyelv ismertette meg velem a lemondás keserű ízét? A reménytelen szerelemét?

A reménytelen szerelem viszont köztudomásúlag nem tesz jót az egészségnek. Az én egészségem is megsínylette a hosszú epekedést, legfőbb bizonysága ennek éppen az a bizonytalanság, mely az epekedés tárgya körül kialakult. Annyi év kitartó vonzalma már-már nem is csupán a nyelvre irányult, arra a kívánatos állapotra, melyben ezt a nyelvet nem törik, hanem beszélik: szinte már azokra is, akiknek ez az állapot a világ legtermészetesebb dolga, magukra az angolokra, azért a csodálatos képességükért, hogy beszélnek, folyton angolul és hibátlan kiejtéssel. Üdítsük magunkat egy képzavarral: a fülem minden angolt egy-egy szégyenlős, keserű és bölcs Mr. Eliotnak nézett, ami a nagyothallásnak egy egészen különleges esete. Viszont gyógyítható, és épp itt, az autóbuszban.

– És mondja, kérem – kérdezi gyönyörű angolsággal Mr. Eliot a Nehru-zubbonyos bácsitól –, sokba kerül Bombayban az elefántcsont?

– Az attól függ – mondja a bácsi –, kérdés, hogy mihez viszonyítja.

– Az agáthoz képest – precizírozza Mr. Eliot.

– Sajnos, nem tudom pontosan – vallja be a bácsi.

– És a tigriskőhöz képest – tart ki szívósan Mr. Eliot.

– Sajnos, ezt sem tudom pontosan – szomorkodik a bácsi.

– Ó! – mondja Mr. Eliot.

Közben suhanunk a tengerparton.

– Szép város ez a Beirut – mondja Mr. Eliot.

– Szép – hagyja rá a bácsi.

– És gazdag.

A bácsi elgyötört tekintetében most felvillan a dacnak egy parányi szikrája.

– No local wealth! – mondja hibátlan németességgel welt-nek, vagyis világnak ejtve az angolul jólétet jelentő wealth szót – nem a helybeliek gazdagsága ez.

– Ó! – mondja Mr. Eliot, és mást nem is mond.

Így kanyarodunk a repülőtér kivilágított épülete elé, hogy aztán bent az épületben ki-ki a számára fenntartott nehézségen próbáljon úrrá lenni; én azon, hogy a légitársaság képviselője szerint Bombayban még a minden lehetséges módon érvényesített és visszaigazolt jegy birtokában sem szállhatok át a Delhibe induló repülőgépre, mivel ez a gép, amellyel most fogok repülni, nem azonos azzal, amelyikkel akkor repültem volna, hogyha azzal a géppel repülök, amelyikkel kellett volna. Utaltam már angol nyelvtudásom hiányaira, ebben a mondatban túl sok a feltételes mód ahhoz, hogy komoly vitába szálljak a légi képviselővel, így csak azt tudakolom meg tőle, hogy hol kerülhetek át jelentőmódba, mivel abban jóval erősebb vagyok, és miután kiderül, hogy ez csak Bombayban lehetséges, lázongva bár, de megindulok azon az úton, mely a különféle ellenőrzőposztokon át a váróterembe vezet. Itt látom meg újból az én angolomat egy kerecsensólyom és a kuwaiti középnemesség képviselője között.

Ó, az a beiruti váróterem! – kiáltana fel itt egy jobbfajta költő.

A kerecsensólyom a kuwaiti középnemes tulajdonát képezi, és a sólyomhoz tartozó szolga viszi behajlított és bőr karvédővel oltalmazott jobb karján, azért azon, mert a bal kezében gazdájának csomagjait viszi, egy sportszatyrot és egy aktatáskát. A kuwaitit amiatt gondolom középnemesnek, mert a burnusza átmenet a cifra és az egyszerű között, meg amiatt is, mert a burnusz fölött egy európai öltöny jobb napokat látott zakóját viseli; a szolga társadalmi állása felől semmi kétségem nem lehet, nemcsak azért, mert ő viszi a csomagokat, a lábbelije miatt sem, az ő lábán ugyanis ellentétben a fekete félcipőbe bújtatott nemesi lábakkal, egy pár gumiból készült és idehaza negyven forintért árusított strandpapucs klaffog.

És még nem szóltam sem a fejfedőkről, sem az esernyőről.

A gazda fejfedőjén rangjához illően szerény, de szembeötlő mintázat díszeleg, a szolga fejét viszont egy örüljön-hogy-egyáltalán-van-valami-a-fején külsejű csuklya ékesíti. Az esernyő maga közönséges áruházi jószág, külleméről ítélve a negyvenes évek végéről, jelképpé csak az a mód emeli, ahogy szállítják, vitézi pásztorbotként, fogantyújával a behajlított alkarra akasztva, a szolga alkarjára természetesen, arra, amelyiken a sólymot viszi, mivel a gazda nem szállít semmit, kivéve egy kackiás bajuszt és ősei arcélét, igaz, hogy ezt annál nagyobb önérzettel.

Az angol, mint jeleztük, e két alak között áll egy szoborcsoport harmadik figurájaként, és csengő hangon érdeklődik.

– Hol találjuk az AIR INDIA repülőgépét?

– Itt, uram – feleli a repülőtér egyik arra siető alkalmazottja.

– Itt nincs semmiféle repülő – méltatlankodik az angol, de szavait már csak a testtelen léghez intézi, mivel a repülőtéri alkalmazott közben elviharzik.

Ebben a pillanatban megszólal a hangszóró, és közöl valamit az AIR INDIA utasaival, de hogy mit, azt nem lehet kivenni a várótermet betöltő hangzavarban. Az angolon a pánik jelei kezdenek mutatkozni.

– Hol találjuk az AIR INDIA repülőgépét? – állít meg egyet a várótermi tömegben cirkáló rendőrök közül.

– Az emeleten, uram – feleli az, és elolvad a tömegben.

– Onnan jövünk – mondja az angol a testtelen légnek, majd hallva, hogy a hangszóró újból szólítja, most már franciául, az AIR INDIA utasait, kettesével véve a lépcsőfokokat, frissen a lépcső tetején terem, és hevesen magyaráz valamit egy repülőtéri tisztviselőnek, aki kézmozdulatából ítélve ismét a váróterem mélyvizébe irányítja.

Hogy rövid legyek, és igazságot szolgáltassak azoknak, akik a brit vérmérsékletet viszonylag hűvösnek tekintik, az angol négyszer teszi meg az utat a lépcsőn oda-vissza, mire teljesen kiborul, és a zsúfolt váróterem közepén kiabálni kezd:

– Föl-le, föl-le – kiáltja még felindultságában is ragaszkodva a tényszerűséghez –, és közben a gép elindul Bombayba.

Amiből, föltehetőleg a hangzavar miatt, az AIR INDIA néhány utasa csak annyit ért, hogy indul a gép Bombayba. Az angolnak most már van serege is, hogy rohamra induljon az emelet ellen. A hangszóró éppen arab nyelvű felszólítást intéz az AIR INDIA utasaihoz, a mennyezet magasságában úszó, foszlányos szöveg a golyótépte zászló.

Egy csapat őrülten föl-alá rohangáló ember még a beiruti repülőtéren is szemet szúr, pillanatokon belül egy udvarias tisztviselő áll a felhevült népvezér elé.

– Szabad a jegyét, uram?

Mit tagadjam, szívemben fájdalommal búcsúzom egy illúziótól.

Mint kiderül, az angol viselkedett úgy, mint egy pesti, és én, mint egy világutazó. A sziget szülötte elmulasztotta a világ minden repülőterén kötelező jegyvizsgálatot, ezért kereste mindenáron a repülőt, föltehetőleg személyesen a léglökésnek kívánta bizonyítani, hogy jegyét ellátták a helyfoglalást bizonyító pecséttel.

Azon már meg sem lepődöm, hogy egy óra múlva úgy kell letuszkolni előbb a kuwaiti, majd a bahreini géphez induló mikrobuszról. „Ez föltehetőleg egy igen szenvedélyes angol – rakosgatom lelkemben a romokat –, akit sürgős ügyei szólítanak Bombayba.”

Ahova végre engem is szólít a hangszóró. A váróterem időközben kiürült, és tisztán hallani: „A bombayi gép utasai fáradjanak a kettes kijárathoz!”

Veszem a táskám, és beállok a sorba.

„Milyen jeggyel utazhat egy kerecsensólyom?” – ezen elmélkedem, miközben a jegyemet nyújtom a tányérsapkás tisztviselőnek.