Séta egy jelző körül

A jelző még ugyanaz.

Az utazó szándéka is kétértelmű, mint kezdetben.

Jóra-rosszra egyaránt éles szemmel járni a várost.

Amire most nyílik kitűnő alkalma, a függöny hasadékán beszökő világosság jelzi: itt az ideje a reggeli tapasztalatok beszerzésének. Az élmények vadászának első leshelye természetesen az ablak, amolyan magasles a negyedik emeleten, nem is ablak voltaképpen, hanem az erkély földig érő és teljes szélességben nyitható üvegajtaja, melyen át az erőit visszanyert utazó kiléphet a hamisítatlan langyégövi zivatart ígérő hajnalba, a tejeskannák nemzetközi csörömpölése és a friss zöldséggel megrakott kézikocsik helyi nyikorgása fölé. Alkalmas magasságban ahhoz, hogy tapasztalatait rossz szokásához híven általánosítsa, és az ily módon általános érvénnyel fölruházott tapasztalatokról azon nyomban megállapítsa, hogy hasznuk legföljebb az önleplezés, ahogy nyíltan bevallják haszontalanságukat; azt, hogy a beiruti hajnal éppen olyan, mint az átlagos nagyváros hajnala, legföljebb egy tanulsággal szolgál, különös tekintettel a közelgő zivatarra, azzal, hogy az orkánkabáton beteljesedett a trónbitorlók sorsa, és a világ utcáira visszatért a jogos uralkodó, az esernyő. Ami bizony elég szerény eredmény még az elme szűkös, reggeli vérrel ellátottságához viszonyítva is, gondolja el magában az utazó, mintegy pezsdítő tornagyakorlatként, ezt a bonyolult mondatot; a reggel, úgy látszik, nem a sugallatok időszaka, hanem a borotválkozásé, vessük tekintetünket a puszta tényekre.

Tekintsünk hát a fürdőszoba tükrébe, ha már ez elengedhetetlenül szükséges, de még sokkal inkább a szemközti lakásba, melynek erkélye épp erkélyünkkel szemközt nyílik az utcára, és szakmai kíváncsiságunkat erkölcsi pajzsként tartva magunk elé, lessük meg a szemközti lakás lakóit, kikkel már tegnap este felületes ismeretséget kötöttünk egy rövid, de kölcsönös bámészkodás erejéig. Reggelihez készülődnek ők is, a családfő atlétatrikóban ül a kinyitható ebédlőasztalnál (hogy kinyitható, ezt még tegnap este láttuk, mikor tanúi voltunk a vacsora előkészületeinek), a család többi tagja föltehetőleg még alszik, mivel egyelőre nyomukat sem látni, kivétel csak a háztartási alkalmazott, aki éppen most hozza be a teát és a harapnivalót az újságolvasásba mélyedt úriembernek, aki papucsát félrerúgva, mezítláb ül az asztalnál, ahogy ezt mondanunk illik, keleti kényelemben. A lakás maga a középosztály életmódját és igényeit tükrözi célszerűen modern bútoraival és tágasságával, márványt utánzó kőpadlója egyszerre hódol az erre a társadalmi rétegre oly jellemző nagyzolásnak és az éghajlatnak, amire különben a szomszédos ablakba szerelt légkondicionáló berendezés is felhívja a szemlélődő figyelmét. Kerámiák és szobanövények tanúsítják a család dicséretes és egyidejű vonzódását a művészethez és a természet üdítő varázsához. Közömbös terület tehát, gondolja az utazó, az átlag átlaga és mint ilyen, jellemző is meg nem is, tovább bámulni ezt az idillt időpocsékolás és egyben udvariatlanság, menjünk tehát reggelizni, fogyasszuk el azt, amivel a légitársaság jóltart bennünket – és már megy is kifelé ebből a kávétlan félhomályból (a főző dugasza nem illik a konnektorba), valami homályos sejtéssel agysejtjeiben, hogy ez a látvány épp átlagos mivoltában perdöntő erejű tanúvallomás, de hogy mi mellett vagy mi ellen, erről sejtelme sincs, mivel a reggel, mint ahogy ezt már jeleztük, nem kedvez az archimédészi megvilágosodásnak.

Marad tehát egyedüli lehetőségként a csavargás a város utcáin, ez a gyerekkora óta kedvelt játéka a szabadságnak, ez a céltalanságnak álcázott céltudatosság, ahogy egyszerű járókelőként megközelít egy épületet, majd hirtelen fölfedve valódi énjét, „leolvassa”, mint a kölyökkori számháborúkban a „kékek” katonájaként egy „pirosat”, ravaszul, rajtaütésszerűen, abban a reményben, sőt, annak biztos tudatában, hogy a kő, a talaj, a növényzet, az ég a maga szótlan nyelvén éppolyan megrögzött fecsegő, mint az, aki ezúttal kérdőre vonja őket. Megy hát „jobbra az utca végéig, majd balra, mindig csak balra”, a szállodaportás utasítása szerint, átvág a kis téren, mely kecses arányaival határozottan emlékeztet Párizsnak a házak rengetegéből meglepetésként előbukkanó kis tereire, de ugyanakkor hamisítatlan beiruti tér is, mind apró üzleteinek svájci eleganciával berendezett kirakatait, mind az úttest és a járda viszonyának merőben esetleges viszonyát tekintve, az eleganciának és az arcátlanságnak azt a sajátos vegyülékét, amivel a járda hirtelen elfogy a sétáló lábak alól, hogy helyet adjon egy jókora, banánhéjból, újságpapírból, használt bicikligumiból és feneketlen felmosóvödörből álló szemétkupacnak vagy éppen az úttest egy szeszélyes kanyarulatának, minek következtében a járókelő a már jellemzett beiruti forgalommal mintegy testi érintkezésbe kerülve fog bele egy különös balett előadásába, járdától járdáig dudaszóra perdülve a maga számára is meglepő frissességgel. Csak semmi meglepetés, gondolja már a túlsó járdán a nevezett járókelő, utat és autót egyaránt ember vezet, és miért vezetné kétféleképpen a kettőt? És csakugyan, a város mintha bizonyítani kívánná kedélyét azzal az új lakótelepnek tetsző házhalmazzal, amely most utunkat állja, nem is velük elsősorban, hanem a környezettel, azzal, hogy az újonnan épített aszfalt út túlfelén ott zöldell még a veteményeskert, és a tenyérnyi kert közepén ott sárgáll egy frissen festett bakterház küllemű épület, szoros szomszédságban egy másik épülettel, ahonnan a lakókat föltehetőleg ugyanaz a bulldózer ugrasztotta ki, amelyik dehogyis tette a földdel egyenlővé, éppen csak nekihajtott, megroggyantotta, lakhatatlanná tette, és ezáltal feladata lényegi részét elvégezve otthagyta műemléknek, új idők tanújának, tíz méternyire korunk sudár dobozházától.

„Lezser” – gondolja az utazó irodalmi felkészültsége teljes vértezettségében, miközben lassan elhagyja ennek az építészeti drámának a színterét, és kikerülve néhány gyümölcsárust és egy utcai fényképészt, kurta rohammal elfoglalja a kanyarodó utca legmagasabb pontját, ahonnan az egy piruettel éri el a tengert. Valójában csak a négysávos tengerparti autóutat, hogy aztán kar a karban suhanjon tova vele a világ egyik legnagyszerűbb látványát hasznosító szállodasora előtt. „De tagadhatatlanul van valami varázsa, még annak is, hogy a turisztika szentélyei egyszerre nyitnak a Földközi és a Szemét nevű tengerekre.” Ami nem költői túlzás, hanem tárgyszerű igazság. Elég legyen itt a Carlton Hotel elé táruló panorámára utalni, melynek e pillanatban három kimagaslóan érdekes alkotóeleme van, az első kettő a szó fizikai értelmében is kimagaslik környezetéből, lévén az első egy másik szálloda szemközt a Carltonnal, a másik egy szálloda nagyságú szeméthegy szemközt e másik szállodával, és csupán a harmadik alkotóelem az, mely átvitt értelemben emelkedik környezete fölé, lévén ő a megtestesült figyelem, mely az utazó képében álldogál a szeméthegy és a szállodák által alkotott háromszögben, várva az alkalmas pillanatot, hogy átvághasson a kora délelőtt is forgalmas autóúton, és végre elérhesse eszmei sétájának titkos célját, a tengert, ezt a különös élőlényt, mely költői és gazdasági értelemben egyaránt a hátán hordja a várost, és a szó legköznapibb értelmében mossa a lábát, a híres, kétlábú szikláét és a mezítlábas horgászokét, akik a vízbe állított és kővel töltött benzines hordók tetején álldogálva várják a zsákmány képében érkező szerencsét, miközben a tenger szusszan egyet, és hullámnyelvével megnyalja a térdüket, hogy azután átbukva e komolytalan akadályon leheverjen pihenni a part ugyancsak említésre méltó szemétkupacain, egy jókora követ húzva a feje alá kispárnának.

Itt, ezen a tengerparti sétányon, miközben a még nála is tájékozatlanabb idegenek angolnak nézik, és a Fönícia Hotel hollétéről érdeklődnek tőle, itt fordul meg először az utazó fejében, hogy mindaz, amit lát, része korunk rejtvényének, adalék ahhoz a kérdéshez, hogy mit adhat korunk technikai civilizációja azoknak az országoknak, ahol a civilizációnak ez a válfaja bizonyos értelemben importcikk, egy eszményi cserekereskedelemnek nem a helyi körülményekhez szabott jótéteménye? A válasz kézenfekvőnek látszik, gondolja a kikötő kapujából visszafordulva. Itt ez a szállodasor például, és ott az arab fiú nyakában a táskarádió, és a táskarádióból szól a zene (bömböl, legyünk tárgyilagosak), „csak fiataloknak”, mindössze a mi fülünknek szokatlanul cikornyás a dallam, ez az egész. Ki vonná kétségbe, hogy fölemelő érzés látni a történelmet nyakában bömbölő táskarádióval? Ki vonná kétségbe, kérdezi még mindig magától, némán, de ezúttal már a belváros délutáni nyüzsgésében tülekedve és aggodalmasan fülelve a reggel óta esedékes zivatar közeledtét jelző dörgésekre, ki tagadhatná például e kirakatok jelentőségét, annak a ténynek a jelentőségét ugyanis, hogy a jólét tanulható, ha mód van a tanulásra, hogy nincsenek szegénységre született népek és örökletes „keleti sötétség”, hogy sötétség azoknak a fejében van, akik a történelmi véletlent saját erényüknek tudják be, és olyan fensőbbséggel vallják magukat európainak (még magyarnak is), mintha koronás bölcső ringatta volna őket, az arisztokraták hagyományos butaságával előjognak vélve azt, ami kötelezettség, a gondolkodás közemberi kötelezettsége. Jó tehát látni ezt a figyelmeztető nyüzsgést, noha – noha itt a gondolatsor megszakad, mert fejünk felett megdördül az ég, és nagy cseppekben hullani kezd az eső, épp csak annyi időt hagyva a menekülésre, hogy elérjük a szálloda bejáratát nyomunkban azzal a színházi függönyhöz hasonlóan összecsapódó zuhataggal, mely véget vet az elmélkedésnek, és egy új műsorszám kezdetét jelzi, melynek során Beirut valamennyi autója kerékagyig az utcákon hömpölygő áradatba merülve előadja az actiumi csata nevezetesebb eseményeit.

„Hol is hagytuk abba?” – rázza le magáról a vizet a dezertőr utazó eszmefuttatásunk kiindulópontján, az erkélyre nyíló üvegajtó mögött, miközben tekintete öntudatlanul is a szemközti lakásban vadászgat, „noha”, próbál elindulni, mint táncos a kályhától, „habár” keres egy új kályhát, amikor végre megtalálja, a sors kifürkészhetetlen akaratából itt a szemközti lakásban azt, amit egész nap sikertelenül keresett a városban, a magyarázatot, annak legalábbis az esélyét, a Mona Lisa olcsó reprodukciójának álcázva egy arab ízléssel berendezett arab lakás falán Beirutban, Ázsia nyugati partján. Jó látni ezt a nyüzsgést, mondtuk, noha a fölszínen járunk, noha itt a falon ez a filléres árucikk, a kultúra illúziója valódi kultúra helyett, egy olyan lakásban, ahol végtére valami valódi kép is függhetne a falon, valódi, még ha reprodukció formájában is. Olyan, aminek gyökere van itt, aminek honi jelentése is van. És ha az iszlám szemében vétkes az emberábrázolás, függhetne ott egy szőnyeg, egy cseréptál, akármi, puszta iparművészeti dekorációként is többet jelentve, mint ez a híresen sejtelmes mosoly, ami itt nem jelent semmit, helyesebben pontosan a semmit jelenti, azt, amit a szállodasor annak az építőmunkásnak, aki délben az autóutat felező, zöld pázsitra terítette le a valószínűleg ágytakarójául és télikabátjául is szolgáló imaszőnyegét, hogy ott, a forgalom közepén érintse homlokával a földet szándéka szerint Allahnak, de valójában a szállodáknak és az autóknak hódolva, miközben a szállodák előtt rózsaszín egyenruhába öltözött, turbános janicsárportás nyitogatja a kocsik ajtaját, egyszerre űzve csúfot múltból és jelenből és tanúsítva azt, hogy Beirut nincs, valótlan város egy valóságos világban, a tenger előzékeny vicce, pára, időleges, mint a zivatar, Világ-Siófok, csak a tempója van, csak az őrülete, hogy eladjon, nyaraltasson, gazdaggá tegyen és eltaposson pillanatnyi ihlete szerint. A Mona Lisa mosolya itt nem kevesebbet jelent, mint hogy nem vagyunk azonosak önmagunkkal, azzal a kétségtelen ténnyel, hogy arabnak lenni e pillanatban talány, csupa össze nem illő szélsőség, nyomor és szerencse ezernyi változatától elkápráztatva merő bizonytalanság, alig több a puszta elszántságnál, annál a kíváncsiságnál, amivel a festő saját arcát vizsgálja a tükörben, maga a történelmi lehetőség, a vonzó, a kockázatos, az életveszélyes; ehelyett szerepünkkel vagyunk azonosak, a legolcsóbb lehetőséggel, hogy vezérképviselünk valakit vagy valamit, sötét ruhában, napszemüveggel, elegánsan, a technika praktikusan édes mérgét szíva és lemondva a nagy lehetetlenségről, vágyálmunkról, hogy okoson legyünk gazdagok, szinte emberként. Korunk rejtvényét nemcsak megoldani lehet, megkerülni is; úgy, hogy kirakjuk a falra a Mona Lisa olcsó reprodukcióját.

„Hát nem különös? – sóhajt föl már-már hangosan az utazó –, itt állok egy idegen város szállodájának negyedik emeletén, az erkélyen, belebámulok egy idegen család hasába, és lel a hideg a csodálkozástól, hogy hozzájuk képest hol vidéki vagyok, hol világfi.”

Ezzel elindul az étterembe.