Milyen egy klassz város?

– Klassz város, mi? – kérdezte már itthon egy Beirutot megjárt ismerősöm.

Az. Egynapos beiruti csavargás után hitelesnek kell elfogadnom ezt a fennkölt jelzőt.

Ami, ha meggondoljuk, hogy mesterségem egyik lényeges mozzanata a jelzők hitelének mérlegelése, nem feltétlen dicséret. Noha főleg az.

A repülőtér elől az autóbusz, hogy a taxisofőrnek is igazságot szolgáltassunk, csakugyan félórás késéssel indul el a városba. A busz vezetője némi társalgás és ajtócsapkodás után végre beül a kormány mögé, elfordítja a slusszkulcsot, kifarol az autók közül, lassan elhajt a repülőtér épülete előtt, rá az árkádok alatt húzódó mélyútra, majd erről a városba vivő autósztrádára.

Azóta tudom, mit érezhetett Sándor Móric, miközben Bécstől Pestig versenyt lovagolt egy dunai gőzhajóval.

A busz hitvány külseje telivér versenymotort takar. Még csak föl sem hördül, úgy gyorsul föl százkilométeres sebességre. Kilő a műút mentén elhelyezett kivilágított táblák közül, melyek három nyelven, arabul, franciául és angolul üdvözlik Libanon vendégeit, és úgy eszi az utat, mint valami betonmakarónit, lélegzetvétel nélkül.

Így érjük el az első útkereszteződést, ahol is pezsegve ömlik egymásba két kivilágított folyam. A busz alig csökkentve sebességét célozza meg az örvény közepét. Pesti forgalomhoz szokott szemeimet lehunyom, és várom az összecsapódó fémfelületek csattanását. Hiába. A kerekek kissé felsírnak, ez az egész, és máris egy autófolyam közepén ömlünk tovább az úton.

A következő kereszteződésnél már nyitott szemmel figyelek. Cirkuszi mutatványt látok, ez kétségtelen. Két jármű rohan egymásnak teljes sebességgel, lesz, ami lesz, nem fékezve az utolsó méterekig, ahol majd eldől, hogy ki az erősebb, szakszerűbb nyelven, hogy kié az előny; a különös csak az, hogy valamelyik a kettő közül mindig idejében megáll, utat enged a másiknak, majd egy következő párharcban utat csinál magának. Közlekedési lámpát látok ugyan az úton, de csak keveset, a közlekedés rendjét nem annyira a technika, mint inkább valami ösztönös lélekjelenlét irányítja, ez viszont kitűnően. A folyam megnyílik a beléömölni szándékozó jármű előtt, magába nyeli, majd vele együtt hömpölyög tova egy eszményi forgalom rohanó igézetében.

Mi tagadás, nagyobb biztonságban érzem magam, mint otthon. Pesten töltött utolsó napjaim egyikén láttam egy balesetet. Egy Trabant elütött egy nénit, aki egy üveg tejet vitt a kezében. A Trabant vánszorogva suhant a Körúton, a néni egy kirakatot bámulva lépett a kocsi elé, a kocsi csikorogva fékezett, már hiába, az eleje elkapta a nénit, és magasra feldobta a levegőbe, mint a trambulin a tíz Huszár közül az éppen sorosat, a néni pörögve szállt a levegőben néhány métert, majd egész egyszerűen leült a földre, a tejesüveg, mely a baleset bekövetkeztének pillanatában önállósította magát, nagy szaltóval érkezett a földre, sértődött csattanással szétnyílt, a tej a kövezetre ömlött, a Trabant vezetője kiugrott a volán mögül, fölsegítette a nénit, „lábra tetszik tudni állni?”, egy pályamunkás külsejű férfi, noha a vezető nemigen tehetett a balesetről, gyűlölködve ordított a Trabant vezetőjére, „Marha, nem tud vigyázni!?”, csődület, a nénit a járda szélére ültették, „él még, tessék mondani?” – az egész jelenetből sugárzott a testvéries hozzánemértés, az ön- és közveszélyes ügyetlenség, a közlekedés kőkorának szelleme, mindaz, amit Beirut, sürgős intéznivalója lévén, rég elfelejtett, vagy még inkább, átalakított célszerű forgalommá, a helyváltoztatás művészetévé, a város tempója által garantált közszolgáltatássá.

A „klassz”, ez az irodalmi patinától mentes jelző, egy kamasz nyelvérzékének hódolata e tempó előtt.

Vagy, legalább annyi joggal, a város külleme előtt.

Beirut, hogy kimutassuk a bonyolult irodalmi jellemzés iránti hajlandóságunkat is, a modern építészet divatszalonja, ahol a látogató a földközi-tengeri ég kék vállfáin függő legújabb modellű szállodák és irodaházak között forgolódik. Mely költői erejű jellemzés azt is hivatott jelezni, hogy Beirut dombos vidéken foglal helyet, és legalábbis a tenger felől nézve, házsorainak színes és elragadó rendetlenségével csakugyan szíven üti a szemlélődőt.

Továbbá azt is, hogy hova ragadja a hangzatos beszéd a tárgyilagosságot, napfényről és kék égről szónokol, miközben az autóbusz még egyre rohan a város közepe felé, a sofőr jóvoltából egy városnéző körséta komplikált útvonalán.

Házak maradnak el mellettünk, a Pasarét és az Ezeregyéjszaka különös keverékeiként, szabályos villák egy szabályos villanegyedben, garázzsal és kiskerttel, de a verandát mór boltív fogja keretbe, kőcsipkévé faragott rács takarja az ablak felső részét. Balra egy kivilágított fehér palota, kormányépület vagy a Beiruti Banántröszt Székháza, kicsipkézett fehér szerkezet, világító képtelenség, a Bauhaus és Konstantinápoly természetes gyermeke, ahogy az éjszakában fényesedik magának meg a két éjjeliőrnek, akik apró zsámolyon ülnek előtte, egy üresen ragyogó szellemépület előtt.

Miközben mi már sikoltó gumiabroncsainkon a városközpontban járunk, és a falakon olvassuk korunk neonirodalmát, az ESSO és a PHILIPS a szó szoros értelmében ragyogó önéletrajzától a ROXY mozgóképszínház drámai önvallomásáig: A HALÁL VÖLGYE, két óra izgalom, folytatólagos előadás, most váltsa meg a jegyét, amíg nem késő.

Most, amikor a busz simán lassít, és máris lépésben halad át egy kis téren, a tömeg közepében törve utat magának egy szűk utca torkolata felé. Jé, gondolom értelmem maradékával, egy város, ahol mindenki a Csoórira hasonlít.

És ahol most végre megáll a busz a szálloda előtt, hogy mindenféle ködös fejjel kitöltött iratokkal való foglalatoskodás után úgy zuhanjak a liftbe, az ágyba, az ágyból pedig valami álom alatti fekete mélységbe, a várárokba Dugovics Titusz mellé, fejem fölött a légkondicionáló zümmögésének lófarkas lobogójával, mint aki egy történelmi filmen elesett a hazáért.

Egy klassz város klassz szállodájában, ahogy Beirutot megjárt ismerősöm mondaná.