Ablak a Földre

Kell-e mondanom (fejemet az ablaküvegnek támasztva), hogy ez az ablak szimbolikus is? Mentségére csak az szolgál, hogy éppen prózai mivoltában válik szimbolikussá. Azáltal, hogy éppen olyan ablak, mint barbár szakszerűséggel nyílászárónak csúfolt, városi rokonai. Mindössze magasabban van náluk, nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, a tengerszinthez viszonyítva. Ami viszont a jelen esetben lényegi különbségként kezelendő. Egy városi ház vagy egy falusi porta ablaka soha nem nyílik a földre, azaz természetesen oda nyílik a világ valamennyi ablakával egyetemben, de éppen ezért e megállapítás igazsága olyan általános, hogy nincs fogható tartalma, következésképp értelme sem. Egy közönséges ablak mindig a részletekre nyílik, egy utcára, egy domboldalra, egy szemétdombra vagy egy világítóudvarra. Soha nem az egészre, a fejünkben csak fogalomként létező földre; a közelség jótékony gátja az általánosításnak. A repülőgép ablaka ezzel szemben az égre nyílik, mely maga a testet öltött általánosítás, és a rajta kitekintő utas, aki egy hatalmas varrógép szűnni nem akaró zajával siklik e híg fogalomban, egyszerre megérzi e fogalom valóságos voltát, a távolságot, a teret, úgy, ahogy a festő hátrál távlatért a műterem faláig. A repülőgép ablaka csak elvétve nyílik a földre, leginkább leszálláskor, amikor a léglökéses rovar tempósan furakodva mind közelebb a talajhoz úgy megbillenti a testét, hogy az utazóközönség a tótágast álló tájék látványában gyönyörködhet, de akkor, ha pillanatokra is, láthatóvá válik az enyhe görbület, egy pillanatig az ablak valóban a földre nyílik, iskoláskorunk földgömbjére. És ez, író számára legalábbis, több kell hogy legyen puszta látványnál, célszerű mindezt figyelmeztetésként is fölfogni arra vonatkozólag, hogy mire mehet lapos fogalmakkal e domború terepen. Repülővel utazni egyet jelent annak elismerésével, hogy a földgömb gondolkodásunk szertárának legfőbb kelléke.

Mindez igen szép, mondja erre (fejét továbbra is az ablak üvegének támasztva) az alaposság híve, és nagy vonalakban még igaz is. Csakhogy épp ezzel van a baj, a nagy vonalakkal. Azzal az enyhe görbülettel ott lent, ahogy olyan jelentősnek mutatja magát, olyan mindent meghatározónak, holott köztudott, mennyivel fontosabbak nála bizonyos, nem is hibátlan arányérzékkel meghúzott vonalak, a kis cikcakkok egy határon, a helyi érvényű, az egyszeri és egyedi sors, a térkép absztrakt ábráit színesre festő szenvedélyek, a gondolkodás limloma, a vallási és a faji babonák, és hogy ne feledjük el korunk praktikus szenvedélyeit, a kereskedelmi és hadászati érdek. Mit számít az arab banánárus számára, hogy egy földgömbön él az amerikai turistákkal? Micsoda ostoba felhők között úszik az a repülőgép, ahonnan mindez egy világnak látható, éghajlati és természeti egységnek az, amit százfelé szabdal pengéivel a társadalmi tagozódás? Micsoda hülyén fennkölt dolog távlatot keresni ahhoz, hogy a föld népességének nagyobbik fele a porban keresgéli az elgurult garast? Miféle távlat ez, és mi látható onnan? A házak teteje, az utak és a folyók vonala. Valójában még az sem. Mi egy út az út menti falvak nélkül, folyó csónakok nélkül? Merő üresség, tartalmatlan térkép. Sőt, még csak nem is igazi üresség, veszélyesebb annál, a látvány illúziója. A repülőgép utasa abban a hitben élhet, hogy látott valamit, a földet például alkalmas távolságból ahhoz, hogy fogalmat alkosson róla, holott valójában nem látott semmit, csak a nemzetközi repülőterek preparált világát, miközben részt vett abban a világraszóló társasjátékban, amit halva született szóval turizmusnak neveznek. A repülőút a legkényelmesebb módja annak, hagy megmaradjunk a felületen, benyomásainkra hagyatkozzunk ahelyett, hogy figyelemre méltatnánk a tényeket, és a hiteles részletekből építenénk föl magunkban a hiteles egészet. A repülő a felületesség járműve.

De még mennyire, csillan föl a szeme az ártatlan gonoszkodónak, e hasadt tudatú társalgás harmadik résztvevőjének (miközben fejét továbbra is az ablaküvegnek támasztja), a repülő kétségkívül csalárd jármű, sőt, bizonyos esetekben egyenesen a családirtás eszköze. Vegyük például azt az esetet, amikor a pilóta elrepülvén szülőfaluja fölött motorhiba következtében rázuhan az atyai házra, és agyonsújtja ősz szüleit, valamint tizenkét kistestvérét. Ki vonhatná kétségbe, hogy ezért a balesetért is korunk technikáját terheli a felelősség? Ki merné azt állítani, hogy az utazás, mint sok egyéb dolog az életben, arányérzék kérdése? Ki vetemedne arra, hogy fölhívja a figyelmet erre a célszerű megállapításra, ami ugyan nem egyéb hasznos közhelynél, de legalább, ellentétben néhány világraszóló fölfedezéssel, valóban hasznos? Tények bizonyítják, hogy természetünknek jobban megfelel a részletigazságok szenvedélyes képviselete, melynek logikus folyománya a hibás ítéletalkotás. A németek precízek. Az oroszok érzelmesek. Az arabok ravaszak. India például, hogy tárgyunkhoz ne csak fizikai értelemben közelítsünk, hanem társalgásunk révén eszmeileg is, kiismerhetetlen ország. Évek sem elegendők ahhoz, hogy megfejtsük e hatalmas ország titkát, néz csüggedten maga elé India alapos búvára, és szomorúságában könnyed természetességgel feledkezik meg arról, hogy ugyanezek az évek arra sem elegendők, hogy tökéletes bizonyossággal kiismerjük barátainkat, szűkebb családunkat és magunkat, noha mindannyian együttvéve sem tudnánk megtölteni egy közepes indiai falut, arról, hogy minden országnak éppen ezer arca van, ahogy ezt nyelvünk mennyiségtani érzéke is bizonyítja, és ennyi arc közül matematikai bizonyossággal kell akadnia egy olyannak, amit pontosan három hét alatt lehet kiismerni, minek következtében a három hétre Indiába készülő utazó feladata éppen az, hogy fölismerje ezt az arcot, és ne tévessze össze azzal, amit huzamosabb ideig és tudósibb türelemmel szükséges tanulmányozni. A helyes ismeretek szerzésének első feltétele valamennyi önismeret. Célunkhoz méretezett kíváncsiság, mely az alkalmas pillanatban kattintja föl villanólámpáját, szemünket. A repülő udvarias szállítóeszközként egyaránt hellyel kínálja a felelősséget és a felületességet, miközben az ökrösfogat ükunokájaként berregve imbolyog az ég dűlőútjain.

„És az arányérzék tékozló fiaként, különös tekintettel az ég dűlőútjaira” – mondanám erre egyes szám első személyben, a prózaibb költészet kedvelőjeként, de nem mondok semmit, mert az IL-18-as, megelégelve ennyi magasröptű gondolatot, agresszíven ereszkedni kezd, minek következtében figyelmem a filozófiáról a biológiára terelődik, a gyomromra elsősorban, erre a lassú fölfogású szervre, mely minden nagyobb ereszkedésnél egy kicsit fönt marad a levegőben, gondolom, nézelődni, hogy aztán a mulyák lassúságával kövessen a mélybe, sértődött önérzettel, egészen addig, míg a fülem, megelégelve e homályos értelmű belső szerv egyeduralmát, lassan, de határozottan pattogni és zúgni kezd; e pillanatban egy minden szellemi nyavalyától mentes, szorgalmas nyelő- és lélegzőgép ül a helyemen az ülésbe szíjazva, ez látja meg lent a város fényeit, a toronyházakat és a kivilágított autóutakat, a neonreklámok impozáns cukorkaboltját, miközben ferdén húzunk el a tengerparti város fölött, és hallja a hangszóróból ízes magyar akcentussal az angol szöveget, lédiz end dzsentlemen, perceken belül földet érünk Beirut nemzetközi repülőterén, reméljük, jól utaztak, a viszontlátásra, érzékeli a motor megváltozott hangját, és tűri az enyhe, de határozott nyavalyatörést, ahogy a gép kerekei odaverődnek a kifutópálya betonjához, mintha az egész szerkezet itt, a célnál szét akarna esni a fáradtságtól, de nem, már gurul, egyre lassabban, önelégült dübörgéssel, lassan kanyarodva a főépület elé, öveket kikapcsolni, a légzőgép enyhén szédül, veszi a csomagját, fejében egyszerre határozott formát ölt a kisüsti pálinka tömör gőze, fényes agyformájú kő a koponyájában, ahogy kilép a gép ajtaján a meleg esőszagú, őszi tavaszba, és meglátja a fényszórók villámait a vizes betonon és a főépület bal oldalán az angol nyelvű feliratot, WELCOME IN LIBAN, isten hozta Libanonban.