Ablak a Földre

 

Előjáték két amerikaival

A Tadzs Mahalnál történt. Amikor a kövérebbik amerikai megszólított:

– What about the Taj in nice blue stockings?

Ami a mi körülményesebb nyelvünkre csak megközelítőleg fordítható úgy, hogy mik a benyomásaim a Tadzsról kék zokniban, mivel az eredeti mondat célirányos tömörsége útközben felhígul.

Emlékezetes pillanat volt ez. Határkő jellemem fejlődésében.

A két amerikai a kupolás főépület egyik ablakfülkéjében ült, egészen pontosan a jobb oldali falnak a bejárat felé eső részén, a folyótól távolabb álló saroktorony vonalától néhány méterrel beljebb, az árnyékban. Az amerikaiaknak abból a kortalanul fiatal és szakszerű fajtájából, melyről igen nehéz eldönteni, hogy valójában mi is a foglalkozása, bölcsészhallgató vagy egyetemi tanár, indológus vagy egy légkondicionáló berendezéseket gyártó cég piackutatója.

A fiatalabbikat én bölcsészfélének néztem, talán azért, mert erősen kopaszodott, és ez intellektuális megjelenést kölcsönzött neki, meg talán azért is, mert aktatáskájából időnként egy szakdolgozat küllemű paksamétát húzott elő, hogy néhány oldalt fölolvasson figyelmesen hallgató, kövér honfitársának, akiről viszont semmiféle elképzelésem nem volt, csak azt láttam, hogy nagyon izzad.

Most is izzadt, ahogy várakozóan nézett rám az ablakmélyedésből.

Én, hihetőleg arányosabb testalkatom következtében, kevésbé izzadtam, viszont a zoknim, amit Pesten huszonnégy forintért vásároltam, nagyon kék volt, amivel még mindig nem mondtam semmit. Valójában a zoknim nem úgy volt kék, ahogy ez egy zoknitól elvárható; lábamon az indiai ég agresszív tündöklését viselve álltam a Tadzs teraszának fehérmárvány padozatán, mivel cipőinket még a teraszra vezető lépcső érintése előtt le kellett vetnünk.

Az izzadó amerikai egyébként pepita zoknit viselt, a másik, föltehetőleg zárkózottabb egyéniség, sóskaszínű gyapjúharisnyát.

– Nos, ami a Tadzsot illeti – kezdtem, mint egy angol, egy olyan angol, amilyet én pesti fejjel el tudok képzelni –, a Tadzs egyike a világ fölháborító remekműveinek!

Az amerikai kissé előbbre hajolt, úgy éreztem, azért, hogy jobban lássa, ahogy ízenként magába nyel az örvény.

Az előbbiekben ugyanis csak a külsőségekről esett szó, a fehér márványról és különféle zoknikról, de nem esett szó a belső drámáról, melynek csupán körülményei vázolódtak föl az olvasó szeme előtt.

A dráma bennem játszódott le, és az amerikainak voltaképpen szerény szerepe volt benne, afféle szerep, mint a hírhozóé Shakespeare színműveiben. Igazából még a Tadzs is alig volt több puszta helyszínnél, noha nőies tökélyével, hibátlan fehérségével joggal foglalkozhatna bármely drámaelemzés.

Mégis, csak alkalom volt arra, hogy hirtelen összegeződjék bennem a nap minden látványa, Fatihpur és Agra nagyszerű épületei és az agrai környék égető nyomora, a fogatlan koldusasszony a Kwality étterem előtt és a mezítlábas közönség a teraszon, a nap szikrázó kegyetlenségével dacoló kő dölyfe és a folyó, ez a sovány ere a víznek, amit a természet a gúny fonalaként gombolyít végig az izzó vidéken; arra, hogy mindez hirtelen összerakódjék képpé, látomássá, kompozícióvá, amit egy nevetséges beszélgetés fog keretbe, a civilizáció zoknis fiainak társalgása a Tadzs Mahal tövében.

Abból a célból méghozzá, hogy minden kétséget kizárva megértsem: megint egyszer jellemtelen emberként fogok viselkedni, és én, aki még a Fatihpurból Agrába tartó buszon is fogadalmam titkos fölényével szemléltem a tájat, annak az embernek a fensőbbségével, aki keményen föltette magában, hogy nem fogja a pályatársak kedvenc fordulatát megsuhogtatni a levegőben, nem fog úgy kezdeni egy mondatot, hogy „rögtön megérkezésem után”, nem fog útirajzot írni tele magvas észrevételekkel, és nem áldoz az ismeretterjesztés korszerű istenének, mondom, én, aki ebben a tévhitben éltem, rögtön megérkezésem után le fogok ülni az írógép elé, és magvas észrevételekkel teli útirajzot fogok írni, a Tadzsról, a két amerikairól és rólam, ahogy ott beszélgetünk a Tadzs mibenlétéről, a kőbe foglalt eszméről, arról a fölháborítóan mértéktelen önzésről, mely ezt a páratlanul tökéletes épületet emelte.

– Sajátos – mondta a kövér amerikai –, sajátos véleménye van a dolgokról.

– Megtisztel a véleményével – mondtam, és elnézést kértem a magam meg a zoknim nevében, hogy elmegyünk megnézni a Tadzs végében a folyót.

Még hallottam, ahogy a kopaszodó amerikai odaszól az izzadó amerikainak:

– Proud fellow!

Amit viszont könnyű magyarra fordítani, évekkel ezelőtt ment egy film Pesten, annak volt ez az izgató címe: „Rátarti fickó”.

Ez elzüllésem hiteles története.

Ablak a Földre

Kell-e mondanom (fejemet az ablaküvegnek támasztva), hogy ez az ablak szimbolikus is? Mentségére csak az szolgál, hogy éppen prózai mivoltában válik szimbolikussá. Azáltal, hogy éppen olyan ablak, mint barbár szakszerűséggel nyílászárónak csúfolt, városi rokonai. Mindössze magasabban van náluk, nem átvitt értelemben, hanem valóságosan, a tengerszinthez viszonyítva. Ami viszont a jelen esetben lényegi különbségként kezelendő. Egy városi ház vagy egy falusi porta ablaka soha nem nyílik a földre, azaz természetesen oda nyílik a világ valamennyi ablakával egyetemben, de éppen ezért e megállapítás igazsága olyan általános, hogy nincs fogható tartalma, következésképp értelme sem. Egy közönséges ablak mindig a részletekre nyílik, egy utcára, egy domboldalra, egy szemétdombra vagy egy világítóudvarra. Soha nem az egészre, a fejünkben csak fogalomként létező földre; a közelség jótékony gátja az általánosításnak. A repülőgép ablaka ezzel szemben az égre nyílik, mely maga a testet öltött általánosítás, és a rajta kitekintő utas, aki egy hatalmas varrógép szűnni nem akaró zajával siklik e híg fogalomban, egyszerre megérzi e fogalom valóságos voltát, a távolságot, a teret, úgy, ahogy a festő hátrál távlatért a műterem faláig. A repülőgép ablaka csak elvétve nyílik a földre, leginkább leszálláskor, amikor a léglökéses rovar tempósan furakodva mind közelebb a talajhoz úgy megbillenti a testét, hogy az utazóközönség a tótágast álló tájék látványában gyönyörködhet, de akkor, ha pillanatokra is, láthatóvá válik az enyhe görbület, egy pillanatig az ablak valóban a földre nyílik, iskoláskorunk földgömbjére. És ez, író számára legalábbis, több kell hogy legyen puszta látványnál, célszerű mindezt figyelmeztetésként is fölfogni arra vonatkozólag, hogy mire mehet lapos fogalmakkal e domború terepen. Repülővel utazni egyet jelent annak elismerésével, hogy a földgömb gondolkodásunk szertárának legfőbb kelléke.

Mindez igen szép, mondja erre (fejét továbbra is az ablak üvegének támasztva) az alaposság híve, és nagy vonalakban még igaz is. Csakhogy épp ezzel van a baj, a nagy vonalakkal. Azzal az enyhe görbülettel ott lent, ahogy olyan jelentősnek mutatja magát, olyan mindent meghatározónak, holott köztudott, mennyivel fontosabbak nála bizonyos, nem is hibátlan arányérzékkel meghúzott vonalak, a kis cikcakkok egy határon, a helyi érvényű, az egyszeri és egyedi sors, a térkép absztrakt ábráit színesre festő szenvedélyek, a gondolkodás limloma, a vallási és a faji babonák, és hogy ne feledjük el korunk praktikus szenvedélyeit, a kereskedelmi és hadászati érdek. Mit számít az arab banánárus számára, hogy egy földgömbön él az amerikai turistákkal? Micsoda ostoba felhők között úszik az a repülőgép, ahonnan mindez egy világnak látható, éghajlati és természeti egységnek az, amit százfelé szabdal pengéivel a társadalmi tagozódás? Micsoda hülyén fennkölt dolog távlatot keresni ahhoz, hogy a föld népességének nagyobbik fele a porban keresgéli az elgurult garast? Miféle távlat ez, és mi látható onnan? A házak teteje, az utak és a folyók vonala. Valójában még az sem. Mi egy út az út menti falvak nélkül, folyó csónakok nélkül? Merő üresség, tartalmatlan térkép. Sőt, még csak nem is igazi üresség, veszélyesebb annál, a látvány illúziója. A repülőgép utasa abban a hitben élhet, hogy látott valamit, a földet például alkalmas távolságból ahhoz, hogy fogalmat alkosson róla, holott valójában nem látott semmit, csak a nemzetközi repülőterek preparált világát, miközben részt vett abban a világraszóló társasjátékban, amit halva született szóval turizmusnak neveznek. A repülőút a legkényelmesebb módja annak, hagy megmaradjunk a felületen, benyomásainkra hagyatkozzunk ahelyett, hogy figyelemre méltatnánk a tényeket, és a hiteles részletekből építenénk föl magunkban a hiteles egészet. A repülő a felületesség járműve.

De még mennyire, csillan föl a szeme az ártatlan gonoszkodónak, e hasadt tudatú társalgás harmadik résztvevőjének (miközben fejét továbbra is az ablaküvegnek támasztja), a repülő kétségkívül csalárd jármű, sőt, bizonyos esetekben egyenesen a családirtás eszköze. Vegyük például azt az esetet, amikor a pilóta elrepülvén szülőfaluja fölött motorhiba következtében rázuhan az atyai házra, és agyonsújtja ősz szüleit, valamint tizenkét kistestvérét. Ki vonhatná kétségbe, hogy ezért a balesetért is korunk technikáját terheli a felelősség? Ki merné azt állítani, hogy az utazás, mint sok egyéb dolog az életben, arányérzék kérdése? Ki vetemedne arra, hogy fölhívja a figyelmet erre a célszerű megállapításra, ami ugyan nem egyéb hasznos közhelynél, de legalább, ellentétben néhány világraszóló fölfedezéssel, valóban hasznos? Tények bizonyítják, hogy természetünknek jobban megfelel a részletigazságok szenvedélyes képviselete, melynek logikus folyománya a hibás ítéletalkotás. A németek precízek. Az oroszok érzelmesek. Az arabok ravaszak. India például, hogy tárgyunkhoz ne csak fizikai értelemben közelítsünk, hanem társalgásunk révén eszmeileg is, kiismerhetetlen ország. Évek sem elegendők ahhoz, hogy megfejtsük e hatalmas ország titkát, néz csüggedten maga elé India alapos búvára, és szomorúságában könnyed természetességgel feledkezik meg arról, hogy ugyanezek az évek arra sem elegendők, hogy tökéletes bizonyossággal kiismerjük barátainkat, szűkebb családunkat és magunkat, noha mindannyian együttvéve sem tudnánk megtölteni egy közepes indiai falut, arról, hogy minden országnak éppen ezer arca van, ahogy ezt nyelvünk mennyiségtani érzéke is bizonyítja, és ennyi arc közül matematikai bizonyossággal kell akadnia egy olyannak, amit pontosan három hét alatt lehet kiismerni, minek következtében a három hétre Indiába készülő utazó feladata éppen az, hogy fölismerje ezt az arcot, és ne tévessze össze azzal, amit huzamosabb ideig és tudósibb türelemmel szükséges tanulmányozni. A helyes ismeretek szerzésének első feltétele valamennyi önismeret. Célunkhoz méretezett kíváncsiság, mely az alkalmas pillanatban kattintja föl villanólámpáját, szemünket. A repülő udvarias szállítóeszközként egyaránt hellyel kínálja a felelősséget és a felületességet, miközben az ökrösfogat ükunokájaként berregve imbolyog az ég dűlőútjain.

„És az arányérzék tékozló fiaként, különös tekintettel az ég dűlőútjaira” – mondanám erre egyes szám első személyben, a prózaibb költészet kedvelőjeként, de nem mondok semmit, mert az IL-18-as, megelégelve ennyi magasröptű gondolatot, agresszíven ereszkedni kezd, minek következtében figyelmem a filozófiáról a biológiára terelődik, a gyomromra elsősorban, erre a lassú fölfogású szervre, mely minden nagyobb ereszkedésnél egy kicsit fönt marad a levegőben, gondolom, nézelődni, hogy aztán a mulyák lassúságával kövessen a mélybe, sértődött önérzettel, egészen addig, míg a fülem, megelégelve e homályos értelmű belső szerv egyeduralmát, lassan, de határozottan pattogni és zúgni kezd; e pillanatban egy minden szellemi nyavalyától mentes, szorgalmas nyelő- és lélegzőgép ül a helyemen az ülésbe szíjazva, ez látja meg lent a város fényeit, a toronyházakat és a kivilágított autóutakat, a neonreklámok impozáns cukorkaboltját, miközben ferdén húzunk el a tengerparti város fölött, és hallja a hangszóróból ízes magyar akcentussal az angol szöveget, lédiz end dzsentlemen, perceken belül földet érünk Beirut nemzetközi repülőterén, reméljük, jól utaztak, a viszontlátásra, érzékeli a motor megváltozott hangját, és tűri az enyhe, de határozott nyavalyatörést, ahogy a gép kerekei odaverődnek a kifutópálya betonjához, mintha az egész szerkezet itt, a célnál szét akarna esni a fáradtságtól, de nem, már gurul, egyre lassabban, önelégült dübörgéssel, lassan kanyarodva a főépület elé, öveket kikapcsolni, a légzőgép enyhén szédül, veszi a csomagját, fejében egyszerre határozott formát ölt a kisüsti pálinka tömör gőze, fényes agyformájú kő a koponyájában, ahogy kilép a gép ajtaján a meleg esőszagú, őszi tavaszba, és meglátja a fényszórók villámait a vizes betonon és a főépület bal oldalán az angol nyelvű feliratot, WELCOME IN LIBAN, isten hozta Libanonban.

Beiruti vendégjáték

Beiruttal először egy taxisofőr révén kötök ismeretséget.

A repülőtéren ügyetlen utazóhoz illően kisebb kavarodást okozok azzal, hogy hallgatva az ősi tapasztalatra, arra megyek, amerre mindenki más, át az egészségügyi bizonyítványt és az útlevelet vizsgáló posztokon, ahelyett hogy a „Felvilágosítás” feliratú pultnál érdeklődnék a légitársaság képviselőjének holléte felől; így szerencsésen elkerüljük egymást, a hangszóró hiába szólít egymás után többször is, én már hallótávolon kívül, a repülőtér előtti térségen keresem a szállodába induló buszt, mondanom sem kell, hiába.

Teljes sikerrel viszont, ami a taxisofőr figyelmének magamra irányítását illeti.

– Taxi, sir! – szólít meg egy vadász szerénységével.

Itt, fájdalom, egy kis időt újból nyelvészkedéssel kell töltenünk. Rossz fordító e mondatot úgy tenné át magyarra, hogy: „Parancsol, uram, taxit?” Holott a sofőr nem ezt mondta. A sofőr azt mondta: „Parancsoljon, uram, taxit!” A mondat második felét, „amíg szépen beszélek”, már nem tette hozzá, jó barátok kevés szóból is értik egymást.

– Nem, köszönöm – mondom annak az embernek a határozottságával, akinek a zsebében egy krajcár libanoni pénz sem lapul –, a buszra várok, az ingyen visz be a városba.

– Ilyen busz nincs – mondja a sofőr, hangjában a sajnálat merőben új elemével.

– Tudtommal van.

– Rosszul tudja.

– Majd meglátjuk.

Társalgásunk itt megszakad. Technikai okokból. A lelki megtörés technikája megköveteli a beiktatott szüneteket; ismert vallató módszer, hogy az áldozatot két pofon közt pezsgővel és cigarettával kínálják. A sofőr jó kertészként elültette bennem a kétség magvait, és most várja, hogy a magok kikeljenek.

Ezt az időt én viszont arra használom, hogy kézitáskáim fülét megragadva a légitársaság megbízottjának keresésére induljak. Dolgomat lényegesen egyszerűsítené, ha tudnám, melyik légitársaság megbízottját kell keresnem, a MALÉV-ét vagy az AIR INDIA-ét, azt azonban nem tudom. Végül némi kérdezősködés után egy külkereskedelemben érdekelt honfitársam segítségével létrejön a találkozó a MALÉV helybeli megbízottjával, a légiképviselő enyhe fejcsóválással kitölti a szállodai szobafoglaláshoz szükséges igazolást, „a szokásos ügy, mindig átmennek az útlevélellenőrzésen”, és zsebemben a papírral visszatérhetek a repülőtér előtti térségre.

A sofőr már vár rám.

– No bus, sir! – mondja tömören.

– Ide fog érkezni – mutatok magunk elé az úttestre.

– Ide ugyan nem – mondja –, itt fog éjszakázni.

Ebben a pillanatban egy apró autóbusz kanyarodik az épület elé. A sofőr feladva eddigi passzív harcmodorát, támadásba lendül.

– Két fontért beviszem a városba.

– Nagyon kedves – felelem arcátlan udvariassággal, és csomagjaimmal elindulok az autóbusz felé.

A sofőrt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon a nehézségek elől. Fél lépéssel lemaradva, de kitartóan követ.

– Ez nem az a busz, amit ön keres, ez egy egészen más busz.

Beszélgetésünk kezdete óta most először vagyok fölényben. Nem is felelek. Az autóbuszban már négyen ülnek azok közül, akikkel együtt utaztam a repülőgépen. Fölszállok, és a vezetőülés mögé ülök, a nyitott ablak mellé. A taxisofőr ide már nem jön utánam, de el sem megy. Köröz a busz körül, és az esélyeket mérlegeli.

– Ez a busz – kezd el hirtelen angolul kiabálni – rossz és büdös. A motorja el fog romlani útközben, és különben is egy óráig tart vele az út a városba, szálljanak át a taximba!

Csönd. A vesztett csaták csöndje.

A sofőr kezd összetörni.

– Ez a busz csak egy félóra múlva indul… – kezdi kissé megingott önbizalommal, majd félbehagyva a megkezdett mondatot, legyint és mond valamit, csak úgy maga elé, most már arabul. Nem tudok arabul, de az az érzésem, hogy le tudnám fordítani.

A spanyol házaspár, aki utánam szállt föl az autóbuszba, abbahagyja a beszélgetést, és a sofőrt nézi, ahogy az a „kopj le, öregem” nemzetközi testtartásával, kezét zsebre vágva hátat fordít nekünk, és mintha csak a szél vinné, enyhén imbolyogva visszasodródik a repülőtér kijáratához.

– Fönícia! – mondja a hölgy angolul.

– Az! – helyesel a férje ugyancsak angolul.

Majd ismét spanyolra váltva tovább társalognak.

Félórája értem földet Beirutban.

Milyen egy klassz város?

– Klassz város, mi? – kérdezte már itthon egy Beirutot megjárt ismerősöm.

Az. Egynapos beiruti csavargás után hitelesnek kell elfogadnom ezt a fennkölt jelzőt.

Ami, ha meggondoljuk, hogy mesterségem egyik lényeges mozzanata a jelzők hitelének mérlegelése, nem feltétlen dicséret. Noha főleg az.

A repülőtér elől az autóbusz, hogy a taxisofőrnek is igazságot szolgáltassunk, csakugyan félórás késéssel indul el a városba. A busz vezetője némi társalgás és ajtócsapkodás után végre beül a kormány mögé, elfordítja a slusszkulcsot, kifarol az autók közül, lassan elhajt a repülőtér épülete előtt, rá az árkádok alatt húzódó mélyútra, majd erről a városba vivő autósztrádára.

Azóta tudom, mit érezhetett Sándor Móric, miközben Bécstől Pestig versenyt lovagolt egy dunai gőzhajóval.

A busz hitvány külseje telivér versenymotort takar. Még csak föl sem hördül, úgy gyorsul föl százkilométeres sebességre. Kilő a műút mentén elhelyezett kivilágított táblák közül, melyek három nyelven, arabul, franciául és angolul üdvözlik Libanon vendégeit, és úgy eszi az utat, mint valami betonmakarónit, lélegzetvétel nélkül.

Így érjük el az első útkereszteződést, ahol is pezsegve ömlik egymásba két kivilágított folyam. A busz alig csökkentve sebességét célozza meg az örvény közepét. Pesti forgalomhoz szokott szemeimet lehunyom, és várom az összecsapódó fémfelületek csattanását. Hiába. A kerekek kissé felsírnak, ez az egész, és máris egy autófolyam közepén ömlünk tovább az úton.

A következő kereszteződésnél már nyitott szemmel figyelek. Cirkuszi mutatványt látok, ez kétségtelen. Két jármű rohan egymásnak teljes sebességgel, lesz, ami lesz, nem fékezve az utolsó méterekig, ahol majd eldől, hogy ki az erősebb, szakszerűbb nyelven, hogy kié az előny; a különös csak az, hogy valamelyik a kettő közül mindig idejében megáll, utat enged a másiknak, majd egy következő párharcban utat csinál magának. Közlekedési lámpát látok ugyan az úton, de csak keveset, a közlekedés rendjét nem annyira a technika, mint inkább valami ösztönös lélekjelenlét irányítja, ez viszont kitűnően. A folyam megnyílik a beléömölni szándékozó jármű előtt, magába nyeli, majd vele együtt hömpölyög tova egy eszményi forgalom rohanó igézetében.

Mi tagadás, nagyobb biztonságban érzem magam, mint otthon. Pesten töltött utolsó napjaim egyikén láttam egy balesetet. Egy Trabant elütött egy nénit, aki egy üveg tejet vitt a kezében. A Trabant vánszorogva suhant a Körúton, a néni egy kirakatot bámulva lépett a kocsi elé, a kocsi csikorogva fékezett, már hiába, az eleje elkapta a nénit, és magasra feldobta a levegőbe, mint a trambulin a tíz Huszár közül az éppen sorosat, a néni pörögve szállt a levegőben néhány métert, majd egész egyszerűen leült a földre, a tejesüveg, mely a baleset bekövetkeztének pillanatában önállósította magát, nagy szaltóval érkezett a földre, sértődött csattanással szétnyílt, a tej a kövezetre ömlött, a Trabant vezetője kiugrott a volán mögül, fölsegítette a nénit, „lábra tetszik tudni állni?”, egy pályamunkás külsejű férfi, noha a vezető nemigen tehetett a balesetről, gyűlölködve ordított a Trabant vezetőjére, „Marha, nem tud vigyázni!?”, csődület, a nénit a járda szélére ültették, „él még, tessék mondani?” – az egész jelenetből sugárzott a testvéries hozzánemértés, az ön- és közveszélyes ügyetlenség, a közlekedés kőkorának szelleme, mindaz, amit Beirut, sürgős intéznivalója lévén, rég elfelejtett, vagy még inkább, átalakított célszerű forgalommá, a helyváltoztatás művészetévé, a város tempója által garantált közszolgáltatássá.

A „klassz”, ez az irodalmi patinától mentes jelző, egy kamasz nyelvérzékének hódolata e tempó előtt.

Vagy, legalább annyi joggal, a város külleme előtt.

Beirut, hogy kimutassuk a bonyolult irodalmi jellemzés iránti hajlandóságunkat is, a modern építészet divatszalonja, ahol a látogató a földközi-tengeri ég kék vállfáin függő legújabb modellű szállodák és irodaházak között forgolódik. Mely költői erejű jellemzés azt is hivatott jelezni, hogy Beirut dombos vidéken foglal helyet, és legalábbis a tenger felől nézve, házsorainak színes és elragadó rendetlenségével csakugyan szíven üti a szemlélődőt.

Továbbá azt is, hogy hova ragadja a hangzatos beszéd a tárgyilagosságot, napfényről és kék égről szónokol, miközben az autóbusz még egyre rohan a város közepe felé, a sofőr jóvoltából egy városnéző körséta komplikált útvonalán.

Házak maradnak el mellettünk, a Pasarét és az Ezeregyéjszaka különös keverékeiként, szabályos villák egy szabályos villanegyedben, garázzsal és kiskerttel, de a verandát mór boltív fogja keretbe, kőcsipkévé faragott rács takarja az ablak felső részét. Balra egy kivilágított fehér palota, kormányépület vagy a Beiruti Banántröszt Székháza, kicsipkézett fehér szerkezet, világító képtelenség, a Bauhaus és Konstantinápoly természetes gyermeke, ahogy az éjszakában fényesedik magának meg a két éjjeliőrnek, akik apró zsámolyon ülnek előtte, egy üresen ragyogó szellemépület előtt.

Miközben mi már sikoltó gumiabroncsainkon a városközpontban járunk, és a falakon olvassuk korunk neonirodalmát, az ESSO és a PHILIPS a szó szoros értelmében ragyogó önéletrajzától a ROXY mozgóképszínház drámai önvallomásáig: A HALÁL VÖLGYE, két óra izgalom, folytatólagos előadás, most váltsa meg a jegyét, amíg nem késő.

Most, amikor a busz simán lassít, és máris lépésben halad át egy kis téren, a tömeg közepében törve utat magának egy szűk utca torkolata felé. Jé, gondolom értelmem maradékával, egy város, ahol mindenki a Csoórira hasonlít.

És ahol most végre megáll a busz a szálloda előtt, hogy mindenféle ködös fejjel kitöltött iratokkal való foglalatoskodás után úgy zuhanjak a liftbe, az ágyba, az ágyból pedig valami álom alatti fekete mélységbe, a várárokba Dugovics Titusz mellé, fejem fölött a légkondicionáló zümmögésének lófarkas lobogójával, mint aki egy történelmi filmen elesett a hazáért.

Egy klassz város klassz szállodájában, ahogy Beirutot megjárt ismerősöm mondaná.

Séta egy jelző körül

A jelző még ugyanaz.

Az utazó szándéka is kétértelmű, mint kezdetben.

Jóra-rosszra egyaránt éles szemmel járni a várost.

Amire most nyílik kitűnő alkalma, a függöny hasadékán beszökő világosság jelzi: itt az ideje a reggeli tapasztalatok beszerzésének. Az élmények vadászának első leshelye természetesen az ablak, amolyan magasles a negyedik emeleten, nem is ablak voltaképpen, hanem az erkély földig érő és teljes szélességben nyitható üvegajtaja, melyen át az erőit visszanyert utazó kiléphet a hamisítatlan langyégövi zivatart ígérő hajnalba, a tejeskannák nemzetközi csörömpölése és a friss zöldséggel megrakott kézikocsik helyi nyikorgása fölé. Alkalmas magasságban ahhoz, hogy tapasztalatait rossz szokásához híven általánosítsa, és az ily módon általános érvénnyel fölruházott tapasztalatokról azon nyomban megállapítsa, hogy hasznuk legföljebb az önleplezés, ahogy nyíltan bevallják haszontalanságukat; azt, hogy a beiruti hajnal éppen olyan, mint az átlagos nagyváros hajnala, legföljebb egy tanulsággal szolgál, különös tekintettel a közelgő zivatarra, azzal, hogy az orkánkabáton beteljesedett a trónbitorlók sorsa, és a világ utcáira visszatért a jogos uralkodó, az esernyő. Ami bizony elég szerény eredmény még az elme szűkös, reggeli vérrel ellátottságához viszonyítva is, gondolja el magában az utazó, mintegy pezsdítő tornagyakorlatként, ezt a bonyolult mondatot; a reggel, úgy látszik, nem a sugallatok időszaka, hanem a borotválkozásé, vessük tekintetünket a puszta tényekre.

Tekintsünk hát a fürdőszoba tükrébe, ha már ez elengedhetetlenül szükséges, de még sokkal inkább a szemközti lakásba, melynek erkélye épp erkélyünkkel szemközt nyílik az utcára, és szakmai kíváncsiságunkat erkölcsi pajzsként tartva magunk elé, lessük meg a szemközti lakás lakóit, kikkel már tegnap este felületes ismeretséget kötöttünk egy rövid, de kölcsönös bámészkodás erejéig. Reggelihez készülődnek ők is, a családfő atlétatrikóban ül a kinyitható ebédlőasztalnál (hogy kinyitható, ezt még tegnap este láttuk, mikor tanúi voltunk a vacsora előkészületeinek), a család többi tagja föltehetőleg még alszik, mivel egyelőre nyomukat sem látni, kivétel csak a háztartási alkalmazott, aki éppen most hozza be a teát és a harapnivalót az újságolvasásba mélyedt úriembernek, aki papucsát félrerúgva, mezítláb ül az asztalnál, ahogy ezt mondanunk illik, keleti kényelemben. A lakás maga a középosztály életmódját és igényeit tükrözi célszerűen modern bútoraival és tágasságával, márványt utánzó kőpadlója egyszerre hódol az erre a társadalmi rétegre oly jellemző nagyzolásnak és az éghajlatnak, amire különben a szomszédos ablakba szerelt légkondicionáló berendezés is felhívja a szemlélődő figyelmét. Kerámiák és szobanövények tanúsítják a család dicséretes és egyidejű vonzódását a művészethez és a természet üdítő varázsához. Közömbös terület tehát, gondolja az utazó, az átlag átlaga és mint ilyen, jellemző is meg nem is, tovább bámulni ezt az idillt időpocsékolás és egyben udvariatlanság, menjünk tehát reggelizni, fogyasszuk el azt, amivel a légitársaság jóltart bennünket – és már megy is kifelé ebből a kávétlan félhomályból (a főző dugasza nem illik a konnektorba), valami homályos sejtéssel agysejtjeiben, hogy ez a látvány épp átlagos mivoltában perdöntő erejű tanúvallomás, de hogy mi mellett vagy mi ellen, erről sejtelme sincs, mivel a reggel, mint ahogy ezt már jeleztük, nem kedvez az archimédészi megvilágosodásnak.

Marad tehát egyedüli lehetőségként a csavargás a város utcáin, ez a gyerekkora óta kedvelt játéka a szabadságnak, ez a céltalanságnak álcázott céltudatosság, ahogy egyszerű járókelőként megközelít egy épületet, majd hirtelen fölfedve valódi énjét, „leolvassa”, mint a kölyökkori számháborúkban a „kékek” katonájaként egy „pirosat”, ravaszul, rajtaütésszerűen, abban a reményben, sőt, annak biztos tudatában, hogy a kő, a talaj, a növényzet, az ég a maga szótlan nyelvén éppolyan megrögzött fecsegő, mint az, aki ezúttal kérdőre vonja őket. Megy hát „jobbra az utca végéig, majd balra, mindig csak balra”, a szállodaportás utasítása szerint, átvág a kis téren, mely kecses arányaival határozottan emlékeztet Párizsnak a házak rengetegéből meglepetésként előbukkanó kis tereire, de ugyanakkor hamisítatlan beiruti tér is, mind apró üzleteinek svájci eleganciával berendezett kirakatait, mind az úttest és a járda viszonyának merőben esetleges viszonyát tekintve, az eleganciának és az arcátlanságnak azt a sajátos vegyülékét, amivel a járda hirtelen elfogy a sétáló lábak alól, hogy helyet adjon egy jókora, banánhéjból, újságpapírból, használt bicikligumiból és feneketlen felmosóvödörből álló szemétkupacnak vagy éppen az úttest egy szeszélyes kanyarulatának, minek következtében a járókelő a már jellemzett beiruti forgalommal mintegy testi érintkezésbe kerülve fog bele egy különös balett előadásába, járdától járdáig dudaszóra perdülve a maga számára is meglepő frissességgel. Csak semmi meglepetés, gondolja már a túlsó járdán a nevezett járókelő, utat és autót egyaránt ember vezet, és miért vezetné kétféleképpen a kettőt? És csakugyan, a város mintha bizonyítani kívánná kedélyét azzal az új lakótelepnek tetsző házhalmazzal, amely most utunkat állja, nem is velük elsősorban, hanem a környezettel, azzal, hogy az újonnan épített aszfalt út túlfelén ott zöldell még a veteményeskert, és a tenyérnyi kert közepén ott sárgáll egy frissen festett bakterház küllemű épület, szoros szomszédságban egy másik épülettel, ahonnan a lakókat föltehetőleg ugyanaz a bulldózer ugrasztotta ki, amelyik dehogyis tette a földdel egyenlővé, éppen csak nekihajtott, megroggyantotta, lakhatatlanná tette, és ezáltal feladata lényegi részét elvégezve otthagyta műemléknek, új idők tanújának, tíz méternyire korunk sudár dobozházától.

„Lezser” – gondolja az utazó irodalmi felkészültsége teljes vértezettségében, miközben lassan elhagyja ennek az építészeti drámának a színterét, és kikerülve néhány gyümölcsárust és egy utcai fényképészt, kurta rohammal elfoglalja a kanyarodó utca legmagasabb pontját, ahonnan az egy piruettel éri el a tengert. Valójában csak a négysávos tengerparti autóutat, hogy aztán kar a karban suhanjon tova vele a világ egyik legnagyszerűbb látványát hasznosító szállodasora előtt. „De tagadhatatlanul van valami varázsa, még annak is, hogy a turisztika szentélyei egyszerre nyitnak a Földközi és a Szemét nevű tengerekre.” Ami nem költői túlzás, hanem tárgyszerű igazság. Elég legyen itt a Carlton Hotel elé táruló panorámára utalni, melynek e pillanatban három kimagaslóan érdekes alkotóeleme van, az első kettő a szó fizikai értelmében is kimagaslik környezetéből, lévén az első egy másik szálloda szemközt a Carltonnal, a másik egy szálloda nagyságú szeméthegy szemközt e másik szállodával, és csupán a harmadik alkotóelem az, mely átvitt értelemben emelkedik környezete fölé, lévén ő a megtestesült figyelem, mely az utazó képében álldogál a szeméthegy és a szállodák által alkotott háromszögben, várva az alkalmas pillanatot, hogy átvághasson a kora délelőtt is forgalmas autóúton, és végre elérhesse eszmei sétájának titkos célját, a tengert, ezt a különös élőlényt, mely költői és gazdasági értelemben egyaránt a hátán hordja a várost, és a szó legköznapibb értelmében mossa a lábát, a híres, kétlábú szikláét és a mezítlábas horgászokét, akik a vízbe állított és kővel töltött benzines hordók tetején álldogálva várják a zsákmány képében érkező szerencsét, miközben a tenger szusszan egyet, és hullámnyelvével megnyalja a térdüket, hogy azután átbukva e komolytalan akadályon leheverjen pihenni a part ugyancsak említésre méltó szemétkupacain, egy jókora követ húzva a feje alá kispárnának.

Itt, ezen a tengerparti sétányon, miközben a még nála is tájékozatlanabb idegenek angolnak nézik, és a Fönícia Hotel hollétéről érdeklődnek tőle, itt fordul meg először az utazó fejében, hogy mindaz, amit lát, része korunk rejtvényének, adalék ahhoz a kérdéshez, hogy mit adhat korunk technikai civilizációja azoknak az országoknak, ahol a civilizációnak ez a válfaja bizonyos értelemben importcikk, egy eszményi cserekereskedelemnek nem a helyi körülményekhez szabott jótéteménye? A válasz kézenfekvőnek látszik, gondolja a kikötő kapujából visszafordulva. Itt ez a szállodasor például, és ott az arab fiú nyakában a táskarádió, és a táskarádióból szól a zene (bömböl, legyünk tárgyilagosak), „csak fiataloknak”, mindössze a mi fülünknek szokatlanul cikornyás a dallam, ez az egész. Ki vonná kétségbe, hogy fölemelő érzés látni a történelmet nyakában bömbölő táskarádióval? Ki vonná kétségbe, kérdezi még mindig magától, némán, de ezúttal már a belváros délutáni nyüzsgésében tülekedve és aggodalmasan fülelve a reggel óta esedékes zivatar közeledtét jelző dörgésekre, ki tagadhatná például e kirakatok jelentőségét, annak a ténynek a jelentőségét ugyanis, hogy a jólét tanulható, ha mód van a tanulásra, hogy nincsenek szegénységre született népek és örökletes „keleti sötétség”, hogy sötétség azoknak a fejében van, akik a történelmi véletlent saját erényüknek tudják be, és olyan fensőbbséggel vallják magukat európainak (még magyarnak is), mintha koronás bölcső ringatta volna őket, az arisztokraták hagyományos butaságával előjognak vélve azt, ami kötelezettség, a gondolkodás közemberi kötelezettsége. Jó tehát látni ezt a figyelmeztető nyüzsgést, noha – noha itt a gondolatsor megszakad, mert fejünk felett megdördül az ég, és nagy cseppekben hullani kezd az eső, épp csak annyi időt hagyva a menekülésre, hogy elérjük a szálloda bejáratát nyomunkban azzal a színházi függönyhöz hasonlóan összecsapódó zuhataggal, mely véget vet az elmélkedésnek, és egy új műsorszám kezdetét jelzi, melynek során Beirut valamennyi autója kerékagyig az utcákon hömpölygő áradatba merülve előadja az actiumi csata nevezetesebb eseményeit.

„Hol is hagytuk abba?” – rázza le magáról a vizet a dezertőr utazó eszmefuttatásunk kiindulópontján, az erkélyre nyíló üvegajtó mögött, miközben tekintete öntudatlanul is a szemközti lakásban vadászgat, „noha”, próbál elindulni, mint táncos a kályhától, „habár” keres egy új kályhát, amikor végre megtalálja, a sors kifürkészhetetlen akaratából itt a szemközti lakásban azt, amit egész nap sikertelenül keresett a városban, a magyarázatot, annak legalábbis az esélyét, a Mona Lisa olcsó reprodukciójának álcázva egy arab ízléssel berendezett arab lakás falán Beirutban, Ázsia nyugati partján. Jó látni ezt a nyüzsgést, mondtuk, noha a fölszínen járunk, noha itt a falon ez a filléres árucikk, a kultúra illúziója valódi kultúra helyett, egy olyan lakásban, ahol végtére valami valódi kép is függhetne a falon, valódi, még ha reprodukció formájában is. Olyan, aminek gyökere van itt, aminek honi jelentése is van. És ha az iszlám szemében vétkes az emberábrázolás, függhetne ott egy szőnyeg, egy cseréptál, akármi, puszta iparművészeti dekorációként is többet jelentve, mint ez a híresen sejtelmes mosoly, ami itt nem jelent semmit, helyesebben pontosan a semmit jelenti, azt, amit a szállodasor annak az építőmunkásnak, aki délben az autóutat felező, zöld pázsitra terítette le a valószínűleg ágytakarójául és télikabátjául is szolgáló imaszőnyegét, hogy ott, a forgalom közepén érintse homlokával a földet szándéka szerint Allahnak, de valójában a szállodáknak és az autóknak hódolva, miközben a szállodák előtt rózsaszín egyenruhába öltözött, turbános janicsárportás nyitogatja a kocsik ajtaját, egyszerre űzve csúfot múltból és jelenből és tanúsítva azt, hogy Beirut nincs, valótlan város egy valóságos világban, a tenger előzékeny vicce, pára, időleges, mint a zivatar, Világ-Siófok, csak a tempója van, csak az őrülete, hogy eladjon, nyaraltasson, gazdaggá tegyen és eltaposson pillanatnyi ihlete szerint. A Mona Lisa mosolya itt nem kevesebbet jelent, mint hogy nem vagyunk azonosak önmagunkkal, azzal a kétségtelen ténnyel, hogy arabnak lenni e pillanatban talány, csupa össze nem illő szélsőség, nyomor és szerencse ezernyi változatától elkápráztatva merő bizonytalanság, alig több a puszta elszántságnál, annál a kíváncsiságnál, amivel a festő saját arcát vizsgálja a tükörben, maga a történelmi lehetőség, a vonzó, a kockázatos, az életveszélyes; ehelyett szerepünkkel vagyunk azonosak, a legolcsóbb lehetőséggel, hogy vezérképviselünk valakit vagy valamit, sötét ruhában, napszemüveggel, elegánsan, a technika praktikusan édes mérgét szíva és lemondva a nagy lehetetlenségről, vágyálmunkról, hogy okoson legyünk gazdagok, szinte emberként. Korunk rejtvényét nemcsak megoldani lehet, megkerülni is; úgy, hogy kirakjuk a falra a Mona Lisa olcsó reprodukcióját.

„Hát nem különös? – sóhajt föl már-már hangosan az utazó –, itt állok egy idegen város szállodájának negyedik emeletén, az erkélyen, belebámulok egy idegen család hasába, és lel a hideg a csodálkozástól, hogy hozzájuk képest hol vidéki vagyok, hol világfi.”

Ezzel elindul az étterembe.

Fly Air India

Vagyis repüljön az AIR INDIA gépeivel!

Ha fölengedik rá.

– Mr. Orbán? – csicsereg a női hang a telefonba.

– Good God! – mondom erre tömör közvetlenséggel, és még ahhoz sincs kedvem, hogy utánagondoljak, honnan szökött a nyelvemre ez a babitsi alliteráció –, mi az már megint?

– Mr. Orbán, igazán sajnálom, de a gép indulásának időpontja ismét megváltozott.

– Nézze – mondom a legbársonyosabb hangomon a testetlen csicsergésnek –, én elviselem a teljes igazságot is, nekem nyugodtan megmondhatja, hogy az AIR INDIA-nak nincsenek is repülőgépei.

Pillanatnyi csönd, de csak pillanatnyi; egy jó légitársaság mindenre fölkészíti az alkalmazottait, még az én modoromra is.

– Ó – csicsereg a hölgy gyakorlott részvéttel a kagylóba –, mélyen átérezzük az ön helyzetét, de rajtunk kívül álló okokból…

Itt részletes és szakszerű magyarázat következik, amiből egy szót sem értek.

– Nagyon köszönöm – mondom –, akkor tízkor a szálloda halljában.

– Tízkor – csicsergi a hang –, viszontlátásra, és kellemes repülést.

– A francba – mondom magamnak magyarul –, a bánatos francba!

De a telefon most már kitartóan néma marad, és tíz órakor csakugyan ott az autóbusz, oldalán a felírás: AIR INDIA.

Úgy látszik, mégiscsak repülni fogok az AIR INDIA gépével.

Csak előbb még összegyűjtik Beirut szállodáiból az utazóközönséget.

A busz még egy utolsó városnéző sétát tesz velünk, látjuk a nyüzsgés városát kivilágított szellemvárosként, a reklámok némán teszik a dolgukat, egy hibás neoncső olykor kacsint egyet, különben semmi mozgás, a némán száguldó autók állni látszanak a tengerparti autóúton, maga a tenger is föltehetőleg alszik, mozdulatlan, fekete tömbjén egyetlen hullámcirádát sem lehet kivenni; időnként megállunk, halk, célszerű ajtócsapkodás, az új vendég leül egy üres ülésre, és máris haladunk tovább éles pengeként a nagy, sötét vajtömbön át a repülőtér felé.

A szemüveges angolt meg az indiai bácsit utolsónak vesszük föl, épp azon a helyen, ahol reggel megláttam a tengert, a szeméthegyre és a Carltonra bámuló szállodából.

– És mondja, kérem, Bombayban most milyen az idő? – kérdezi, miközben helyet foglalnak az autóbuszban, a szemüveges angol az indiai bácsitól.

– Kellemes – feleli a bácsi.

Itt most egy rövid kitérőt kell tennünk, hogy beszámoljak az angol nyelv iránti érzelmeimről.

Sokéves fordítói gyakorlatom révén épp eleget tudok ahhoz az angol nyelvről, hogy megítélhessem, mennyit tudok belőle. Kíméljük meg magunkat a pontos fogalmazás szégyenétől, mondjunk csak annyit, hogy az én angolságom és a Thomas Stearns Elioté között elég tekintélyes a távolság. Csillagászati hosszmértékre gondolunk, hogy valami támpontot nyújtsunk az olvasónak. Következésképp szellememnek ez iránt a fontolva haladó nyelv iránt érzett mély vonzalma leginkább annak a halászfeleségnek a lelkiállapotához hasonlítható, ki a tengerparton várja vízbe fúlt férje hazatértét. Mondjam-e, hogy az angol nyelv ismertette meg velem a lemondás keserű ízét? A reménytelen szerelemét?

A reménytelen szerelem viszont köztudomásúlag nem tesz jót az egészségnek. Az én egészségem is megsínylette a hosszú epekedést, legfőbb bizonysága ennek éppen az a bizonytalanság, mely az epekedés tárgya körül kialakult. Annyi év kitartó vonzalma már-már nem is csupán a nyelvre irányult, arra a kívánatos állapotra, melyben ezt a nyelvet nem törik, hanem beszélik: szinte már azokra is, akiknek ez az állapot a világ legtermészetesebb dolga, magukra az angolokra, azért a csodálatos képességükért, hogy beszélnek, folyton angolul és hibátlan kiejtéssel. Üdítsük magunkat egy képzavarral: a fülem minden angolt egy-egy szégyenlős, keserű és bölcs Mr. Eliotnak nézett, ami a nagyothallásnak egy egészen különleges esete. Viszont gyógyítható, és épp itt, az autóbuszban.

– És mondja, kérem – kérdezi gyönyörű angolsággal Mr. Eliot a Nehru-zubbonyos bácsitól –, sokba kerül Bombayban az elefántcsont?

– Az attól függ – mondja a bácsi –, kérdés, hogy mihez viszonyítja.

– Az agáthoz képest – precizírozza Mr. Eliot.

– Sajnos, nem tudom pontosan – vallja be a bácsi.

– És a tigriskőhöz képest – tart ki szívósan Mr. Eliot.

– Sajnos, ezt sem tudom pontosan – szomorkodik a bácsi.

– Ó! – mondja Mr. Eliot.

Közben suhanunk a tengerparton.

– Szép város ez a Beirut – mondja Mr. Eliot.

– Szép – hagyja rá a bácsi.

– És gazdag.

A bácsi elgyötört tekintetében most felvillan a dacnak egy parányi szikrája.

– No local wealth! – mondja hibátlan németességgel welt-nek, vagyis világnak ejtve az angolul jólétet jelentő wealth szót – nem a helybeliek gazdagsága ez.

– Ó! – mondja Mr. Eliot, és mást nem is mond.

Így kanyarodunk a repülőtér kivilágított épülete elé, hogy aztán bent az épületben ki-ki a számára fenntartott nehézségen próbáljon úrrá lenni; én azon, hogy a légitársaság képviselője szerint Bombayban még a minden lehetséges módon érvényesített és visszaigazolt jegy birtokában sem szállhatok át a Delhibe induló repülőgépre, mivel ez a gép, amellyel most fogok repülni, nem azonos azzal, amelyikkel akkor repültem volna, hogyha azzal a géppel repülök, amelyikkel kellett volna. Utaltam már angol nyelvtudásom hiányaira, ebben a mondatban túl sok a feltételes mód ahhoz, hogy komoly vitába szálljak a légi képviselővel, így csak azt tudakolom meg tőle, hogy hol kerülhetek át jelentőmódba, mivel abban jóval erősebb vagyok, és miután kiderül, hogy ez csak Bombayban lehetséges, lázongva bár, de megindulok azon az úton, mely a különféle ellenőrzőposztokon át a váróterembe vezet. Itt látom meg újból az én angolomat egy kerecsensólyom és a kuwaiti középnemesség képviselője között.

Ó, az a beiruti váróterem! – kiáltana fel itt egy jobbfajta költő.

A kerecsensólyom a kuwaiti középnemes tulajdonát képezi, és a sólyomhoz tartozó szolga viszi behajlított és bőr karvédővel oltalmazott jobb karján, azért azon, mert a bal kezében gazdájának csomagjait viszi, egy sportszatyrot és egy aktatáskát. A kuwaitit amiatt gondolom középnemesnek, mert a burnusza átmenet a cifra és az egyszerű között, meg amiatt is, mert a burnusz fölött egy európai öltöny jobb napokat látott zakóját viseli; a szolga társadalmi állása felől semmi kétségem nem lehet, nemcsak azért, mert ő viszi a csomagokat, a lábbelije miatt sem, az ő lábán ugyanis ellentétben a fekete félcipőbe bújtatott nemesi lábakkal, egy pár gumiból készült és idehaza negyven forintért árusított strandpapucs klaffog.

És még nem szóltam sem a fejfedőkről, sem az esernyőről.

A gazda fejfedőjén rangjához illően szerény, de szembeötlő mintázat díszeleg, a szolga fejét viszont egy örüljön-hogy-egyáltalán-van-valami-a-fején külsejű csuklya ékesíti. Az esernyő maga közönséges áruházi jószág, külleméről ítélve a negyvenes évek végéről, jelképpé csak az a mód emeli, ahogy szállítják, vitézi pásztorbotként, fogantyújával a behajlított alkarra akasztva, a szolga alkarjára természetesen, arra, amelyiken a sólymot viszi, mivel a gazda nem szállít semmit, kivéve egy kackiás bajuszt és ősei arcélét, igaz, hogy ezt annál nagyobb önérzettel.

Az angol, mint jeleztük, e két alak között áll egy szoborcsoport harmadik figurájaként, és csengő hangon érdeklődik.

– Hol találjuk az AIR INDIA repülőgépét?

– Itt, uram – feleli a repülőtér egyik arra siető alkalmazottja.

– Itt nincs semmiféle repülő – méltatlankodik az angol, de szavait már csak a testtelen léghez intézi, mivel a repülőtéri alkalmazott közben elviharzik.

Ebben a pillanatban megszólal a hangszóró, és közöl valamit az AIR INDIA utasaival, de hogy mit, azt nem lehet kivenni a várótermet betöltő hangzavarban. Az angolon a pánik jelei kezdenek mutatkozni.

– Hol találjuk az AIR INDIA repülőgépét? – állít meg egyet a várótermi tömegben cirkáló rendőrök közül.

– Az emeleten, uram – feleli az, és elolvad a tömegben.

– Onnan jövünk – mondja az angol a testtelen légnek, majd hallva, hogy a hangszóró újból szólítja, most már franciául, az AIR INDIA utasait, kettesével véve a lépcsőfokokat, frissen a lépcső tetején terem, és hevesen magyaráz valamit egy repülőtéri tisztviselőnek, aki kézmozdulatából ítélve ismét a váróterem mélyvizébe irányítja.

Hogy rövid legyek, és igazságot szolgáltassak azoknak, akik a brit vérmérsékletet viszonylag hűvösnek tekintik, az angol négyszer teszi meg az utat a lépcsőn oda-vissza, mire teljesen kiborul, és a zsúfolt váróterem közepén kiabálni kezd:

– Föl-le, föl-le – kiáltja még felindultságában is ragaszkodva a tényszerűséghez –, és közben a gép elindul Bombayba.

Amiből, föltehetőleg a hangzavar miatt, az AIR INDIA néhány utasa csak annyit ért, hogy indul a gép Bombayba. Az angolnak most már van serege is, hogy rohamra induljon az emelet ellen. A hangszóró éppen arab nyelvű felszólítást intéz az AIR INDIA utasaihoz, a mennyezet magasságában úszó, foszlányos szöveg a golyótépte zászló.

Egy csapat őrülten föl-alá rohangáló ember még a beiruti repülőtéren is szemet szúr, pillanatokon belül egy udvarias tisztviselő áll a felhevült népvezér elé.

– Szabad a jegyét, uram?

Mit tagadjam, szívemben fájdalommal búcsúzom egy illúziótól.

Mint kiderül, az angol viselkedett úgy, mint egy pesti, és én, mint egy világutazó. A sziget szülötte elmulasztotta a világ minden repülőterén kötelező jegyvizsgálatot, ezért kereste mindenáron a repülőt, föltehetőleg személyesen a léglökésnek kívánta bizonyítani, hogy jegyét ellátták a helyfoglalást bizonyító pecséttel.

Azon már meg sem lepődöm, hogy egy óra múlva úgy kell letuszkolni előbb a kuwaiti, majd a bahreini géphez induló mikrobuszról. „Ez föltehetőleg egy igen szenvedélyes angol – rakosgatom lelkemben a romokat –, akit sürgős ügyei szólítanak Bombayba.”

Ahova végre engem is szólít a hangszóró. A váróterem időközben kiürült, és tisztán hallani: „A bombayi gép utasai fáradjanak a kettes kijárathoz!”

Veszem a táskám, és beállok a sorba.

„Milyen jeggyel utazhat egy kerecsensólyom?” – ezen elmélkedem, miközben a jegyemet nyújtom a tányérsapkás tisztviselőnek.

Ikarosz röpköd

A betonon ott áll a gép. Boeing-707-es. Akkora, mint egy kisebb gyár.

Épp csak kilométereket gyárt, óránként körülbelül kilencszázat.

A gyárkapuban pedig ott áll a légikisasszony, száriban, az indiai nők hagyományos viseletében, mely sajátságos módon egyesíti magában a római tóga és a kétrészes női fürdőruha előnyeit. Szálem-mel, azaz mellmagasságban összetett kézzel köszön, de good evening-et mond hozzá.

Ettől valahogy hirtelen megértem, hogy Beirut csak egy ugrás Budapesttől. A héja a gyümölcsnek, aminek a belét kívánom megízlelni.

Kivilágított előzmény, kap el a költészet gépszíja, jövő idő, ami a szemünk láttára veszik bele az éjszaka múlt idejébe, miközben a gép féloldalasan kanyarodik a tenger fölött, hogy elérje a repüléshez kívánatos magasságot és nekifoghasson a kilométerek üzemszerű előállításának.

Miközben mi már a nyomtatványok kitöltésével foglalkozunk. A légiforgalom rendjének kialakításában föltehetőleg pszichológusok is részt vesznek, az ügyintézés kifinomult ravaszsága legalábbis erre utal. A búcsú emelkedett pillanataiban az utas már-már elragadtatná magát, az ajkán már szinte ott egy hangos „isten hozzád”, amikor tapintatos figyelmeztetésül az orra elé raknak néhány nyomtatványt, mely pontos lakcíme, valamint utazásának célja és várható időtartama felől érdeklődik.

Ezt a kis megrázkódtatást viszont a légikisasszony kedvessége hivatott feledtetni.

– Whiskyt vagy konyakot parancsol? – hajlik felém a megelevenedett törékeny kedvesség, és a homlokán láthatóvá válik a szénceruzával rajzolt, apró téglalap.

– Whiskyt – mondom enyhe közönnyel.

Ősi szokás ez nálunk, magyaroknál, villantom meg római arcélemet Kisázsia fölött, miközben a nagy, fekete szív vére vagyok, fejem fölött a csillagos mennybolt, előttem egy whisky jéggel.

Úgy, hogy kissé megrezzenek, amikor a légikisasszony arca ismét föltűnik a sötét mozivásznon.

– Money! – mondja, így: felkiáltójellel.

– Pénz? – nézek rá elképedve a nagy, fekete szív közepéből.

Egyszerűen nem érkeztem vissza, ez a helyzet. Én még a csillagok alatt suhanok, ahol ingyen mérik a kedvességet és a whiskyt. A légikisasszony ezt viszont úgy értelmezi, hogy nem tudok eléggé angolul.

– Ami a zsebében van – bök a kabátomon át az irattárcámra.

Amivel csak még jobban megzavar. A pénztárcám a nadrágzsebemben lapul, az irattárcámban az útlevelemet és az oltási bizonyítványomat hordom. Mindkettőt megmutatom neki, de ez nem elégíti ki.

– Két shilling négy penny – néz rám most már szigorúan.

– Ah! – esik le a fejemben a tantusz –, a whisky!

Most mondjam el neki, hogy egy világ omlott össze bennem, hogy kedvessége megtévesztett, és én egy ingyen whisky üzemanyagával suhantam a csillagokig? Hogy szigorúsága tüzében megolvadtak a viaszszárnyaim? Csalódottan kotorászom Beirutból megmaradt valutám romjai között. „A tanulópénz – dörmögöm magamban –, hogy ne dőlj be a kedvesség talmi látszatának.”

Így térek tört szível nyugovóra az AIR INDIA repülőgépén.

Aludni viszont tört szívem ellenére is kényelmesen alszom, mivel az üléseknek legalább a fele üres, a mellettem levő kettő is, és így a kartámaszok némi üggyel-bajjal történő kiemelése után szabályszerűen megágyazhatok magamnak a tízezer méteres magasban.

A fény sugallatára ébredek. Másnak nemigen nevezhetem, világosságnak semmiképpen, mert csak most készülünk elhagyni az éjszakát, világosság még nincs, igaz, már éjszaka sem, a kettő között süvöltünk a senki egén a felé az egyre szélesedő és egyre ragyogóbb csík felé a felhőtenger partján, ahonnan a földi időszámítással édeskeveset törődő tündöklésnek kell teljes tűzisteni méltóságában előbukkannia.

Lábam szemeire hagyatkozva húzom föl a cipőmet, valódi szemeimet másra tartogatom, velük akarom meglesni, hogy lesz az éjszakából itt, a puszta magasban reggel. Valami fönséges megrázkódtatásra készülődve, mit tagadjam, először kissé elszontyolodva nézem, hogy az égbe ugyanúgy gyújtanak be, mint egy vaskályhába. Az alágyújtós-csík parazsától először tüzet fog egy-két vékonyabb felhő, majd ezektől a levegő vaskos tuskói, és ezzel kész, máris ropogva ég az egész mennybolt; azon veszem észre magam, hogy hunyorgok. Meg egy kissé büszkélkedem, hogy a természetnek ilyen emberszabású titkai vannak.

– Tea or coffee? – úszik be az őstörténet vásznára a huszadik század.

„Ismerem – gondolom magamban – az álnok mosolyod!”

– Teát, legyen szíves! – mondom hangosan, mivel az száz százalék, hogy ingyen van.

Így, kezemben a teáscsészével, látom meg Indiát.

„Föld, föld!” – üvölti Kolumbusz matróza az árbockosárban, miközben jobb kezével a teáscsészét egyensúlyozza, nehogy az egyszem sötét nadrágján végigöntse a tartalmas folyadékot.

Egy kis csalás persze van a dologban. Nem is egy, kettő. Kolumbusz matróza, mint ez köztudomású, Amerikát nézte Indiának, én pedig csupán a tengert pillantottam meg, zöld vizet egy hatalmas lavórban, ahogy lustán sütteti magát a reggeli nappal Afrika és India között.

Csak negyedóra múlva közli a hangszóró: „Hölgyeim és uraim, perceken belül földet érünk Bombay repülőterén, az idő kitűnő, a hőmérséklet huszonkét fok celziusz.”

Egyébként minden egyezik. A gép, miközben meredeken ereszkedik, úgy hintáztatja a figyelő matrózt, hogy egy árbockosár sem különben.

„Más a föld színe – villan át a fejemen –, és a város egy halom napsütötte játékkocka.”

Egy földnyelv fölött lendül át a hinta.

„És a víznek is más a színe, a város házai pedig nem játékkockákra hasonlítanak, hanem raktárhelyiségekre vagy hétvégi nyaralókra.”

Most verődik a kerék a betonhoz. A sebesség egyszerre érzékelhetővé válik, léglökéses házak és egy tehén rohan őrült sebességgel visszafelé, az egyik házfalon meszelt hirdetés: „REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR!”

„Vagy – szólal meg bennem az eddig háttérbe szorított szakember, kihasználva a nagybetűs írásmódban rejlő kétértelműséget – »REPÜLŐMÖN ÖN AZ ISTEN!«”

Ez azért sokkal szebb. Még akkor is, ha a whisky nem számít bele a mennyei ellátásba.

Aminek amúgy is lejárt a hatálya. A gép sivítva kanyarodik a főépület elé, és már rohan felénk a mikrobusz a kerekeken guruló lépcsővel.

Magyarok Indiában

– Beirutban még hallhat magyar szót, igazán csak Indiában fogja megérteni, hogy mit jelent a messzeség.

Ügyeim magyar intézője közölte ezt velem még Pesten. Ezúton kell felhívnom a figyelmét, hogy a körülmények gyökeresen megváltoztak, a magyarok megszállták már Indiát is.

– Bombayba vagy Delhibe? – kérdezi a fehér egyenruhás, tányérsapkás tisztviselő a tüzes betonon.

– Delhibe – felelem, amire egy „Transit” feliratú kártyát nyom a kezembe, és mutatja, hogy álljak a lépcső mellé.

Utánam a szemüveges angol következik a sorban. Beirut Hőse Bombayba készül, ahol olcsó az elefántcsont. Nyomában a Nehru-zubbonyos bácsival a főépület irányában távozik.

A lépcsőn most egy francia ereszkedik a repülőtérnek álcázott kazánba, a zakójáról látszik, hogy francia, a zakó hanyag eséséről.

– Delhibe – mondja ő is, mire mellém irányítják.

A francia odaáll mellém, jegyét jellegzetes hanyagsággal gyűri zsebre. A franciák közmondásos hanyagsága már sok bajnak volt az okozója, ezúttal is a jegy felső fele kilóg a francia zsebéből, és a kilógó részen fehéren világít a három betű: LÉV.

– Bocsánat – szólítom meg angolul a franciát –, ön talán magyar?

– Igen – mondja angolul a francia, és kissé meghökkenten bámul rám.

– Akkor engedje, hogy bemutatkozzam – mondom most már magyarul a franciának –, még soha nem mutatkoztam be egy magyarnak a bombayi repülőtéren.

– Örvendek – mondja erre ugyancsak magyarul a francia –, részemről a szerencse.

A tisztviselő felénk sem pillant. Bombay repülőterén a világ minden nemzete képviselteti magát utazókkal. A tisztviselő föltehetőleg tisztában van a különböző földrészek különféle szokásaival, és semmi figyelemreméltót nem talál abban, hogy két felnőtt repülőutas, aki Bombayből tovább szándékozik utazni Delhibe, áll a betonon és röhög.

– Beirutból? – kérdezem a honfitársamtól.

– Isztambulból Beiruton át – mondja ő.

Eközben eredetileg két főt számláló csoportunk néhány újabb taggal gyarapodik, és egy igen csinos légikisasszony felkérésére megindul a tranzitutasok váróterme felé.

– Maga milyen vállalattól van? – kérdezi a honfitársam.

Tudtam, hogy sor kerül erre a kérdésre. Ez egy olyan elkerülhetetlen kérdés.

– Nem vállalattól vagyok – sütöm le a szemem –, író vagyok.

Honfitársam gyors oldalpillantást vet felém, amiből arra következtethetek, hogy mesterségem nincs összhangban civilizált megjelenésemmel.

– Na nem baj – mondja aztán jószívűen –, a fő, hogy jól összefutottunk.

– Így van – helyeselek, és előreengedem a korlátok között.

Az átmenő utasok váróterme a főépület egyik szárnyában az emeleten található. A légikisasszony mellé időközben egy légiesnek nem mondható rendőrféle is szegődik, kék zubbonyban és rövidnadrágban, mezítelen lábára húzott saruban, de lábszárán gyapjú lábszárvédővel, az ő kettejük, mondhatni, India szélsőségeit sejtető alakját követve lépünk a váróterembe, a betonkazánból egy fondorlatos gőzfürdőbe.

Fondorlatosba azért, mert a pára ráér, nem rohan neki az embernek, nem csapja szikrázó bunkóival főbe, mint a nap, hanem előbb egy nagy, nedves szivaccsal gondosan megtörli a páciens homlokát, minek következtében azon a homlokon megjelenik néhány csepp igazgyöngy, amit a páciens sehogy sem tud onnan eltávolítani, az eltávolításukra irányuló kísérleteivel viszont annyira elfoglalja magát, hogy észre sem veszi a pára újabb cselvetését, a szivacs helyett ezúttal a fürdőlepedőt, amit ez a gonosz az ing nyílásain át kezd betömködni a bőrünk fölé, először csak a csücskét, majd amikor a csücske már bent van, egy húzás, és jön utána a nagyja, mikor is a pára gondosan priznicbe rakja az illetőt, jól körültekerve a melle körül a bolyhos anyagot, jól meghúzva, hogy már csak az utolsó húzás hiányzik, és az illető már mondja is az előre megírt szöveget, mély átéléssel, mint egy bombayi Törzs Jenő: „A rosseb ebbe a melegbe!” Erre, mint valami végszóra, újból megjelenik a rendőrféle, és bekapcsol a malomkő nagyságú ventilátorokból kettőt, amitől ugyan hűvösebb nem lesz, de a levegő határozottan kezd megkelni, mint a kenyértészta.

Ideje levetnünk a személytelenség álorcáját.

– A rosseb ebbe a melegbe – mondom a honfitársamnak.

– Először van Indiában – mondja erre a honfitársam, célszerű megfontolásból kihagyva a közbeeső szövegrészeket.

Elterülünk a kenyértésztán és hallgatunk.

– Milyen géppel megyünk tovább? – kérdezem.

– Ki tudja azt! – feleli ő olyan hangsúllyal, mely felemás tapasztalatokra enged következtetni az indiai légiforgalommal kapcsolatban.

Maga az AIR INDIA, illetve mostantól fogva az Indian Airlines Corporation, röviden az IAC sem, mivel a belföldi légiforgalmat ez a társaság bonyolítja, következésképp ez a társaság közli a hangszórón át, hogy a Bombaytől Delhiig közlekedő repülőgép indulása némi késedelmet szenved, kérik az utazóközönség szíves elnézését.

Fölkelek, és a kenyértésztán át odaküzdöm magam az ablakhoz. Kinn veri a betont a szadista nap. Az ablakból odalátni a meszelt házfalra: „REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR!”

Jön a légikisasszony és közli, hogy egy hűsítő vagy egy tea erejéig a légitársaság vendégei vagyunk, egyben azt is közli, hogyha netán kérnék a hűsítő vagy a tea árát, nehogy kifizessük. Nem tudom, melyik regényben olvastam, hogy a meleg ellen a forró tea a leghatásosabb, úgy látszik viszont, hogy a honfitársam is olvasta ugyanazt a regényt, mivel mind a ketten teát rendelünk, és gőzölögve isszuk a gőzölgő teát.

Megjelenik a takarító személyzet. Egy asszony meg egy férfi, mindkettő mezítláb. Eredeti foglalkozásom szerint író voltam, amíg kenyértészta nem lett belőlem, valami ösztönszerűen még tudja bennem, hogy figyelnem kéne, mivelhogy ezek az első benyomások, és az első benyomásokkal az a helyzet, veszítem el máris a fonalat, az első benyomásokkal úgy állunk, játszom el a gondolkodás paródiáját, egy röpke villámtréfát, mert a kenyértészta, aki lettem, már föladta, a hülyék nemzetközi vigyorával az arcán tűri, hogy a dagasztógép kigyúrva belőle az utolsó kellemetlen gondolatot is, boldog, kerek kupaccá formálja, amit majd ropogós kenyérré sütnek kint a betonon.

Az első benyomásokkal ugyanis az a helyzet, hogy egy ragadós skaifotel mélyén ülnek ők is, a kelttészta közepén, és onnan nézik a mezítlábas férfit, ahogy az egy partvis nyelére csavart ronggyal lassan pofozza a követ, hogy ezzel is hatékonyan elősegítse a gőzképződést, meg az asszonyt, aki egy másik ronggyal a bútorokat mossa le, az arcukat, a mozdulataikat, és mintha valaki álmában akarna valamit kimondani, ólom nyelvvel, dadogó aggyal, valamit, aminek sem formája, sem körvonala nincs, magát a szorongást, aminek csak ébren van neve, nem tudják, csak eszméletük maradékával érzik, hogy most egy feladványt látnak, egy rejtvény kezdetét, aminek a vége beleveszik a tündöklésbe és az eszmék rengetegébe, egy soha nem látott jelenetet, aminek az a lényege (kattan egyet teljesen váratlanul a kenyértészta agya), hogy a légikisasszony és a takarítóasszony közti távolság jóval nagyobb annál a távolságnál, melyet az éjszaka folyamán a repülőgép megtett.

– Túl messze vannak – mondja maga elé a kenyértészta.

– Két és fél óra – mondja erre a kenyértészta honfitársa józan észjárással Bombay és Delhi földrajzi viszonyára vonatkoztatva az elhangzottakat –, kérdés persze, hogy mikor indulunk.

Most nem, az biztos, a hangszóró legmélyebb sajnálattal most közli, hogy a gép indulása még egy órás késedelmet szenved, egyben viszont azt is tudomásunkra hozza, hogy ugyanazzal a géppel folytatjuk utunkat, amelyikkel Beiruttól idáig repültünk.

– Ez jó jel – mondja a két cipó közül a tapasztaltabb –, gép már van.

A cipó-léthez is hozzá lehet szokni. Fölkelünk a fotelból, és lassan hullámzunk föl-alá a masszában, görcsösen ragaszkodva ahhoz a rögeszménkhez, hogy a cipók is társalognak ráérő idejükben. Hasznos tudnivalókról természetesen, arról, hogy mi mindenre kell vigyázni Indiában a táplálkozással kapcsolatban. Sajnos, szűrik le a tanulságot a cipók, ha mindarra vigyáznának, amire kéne, egyébbel sem foglalkozhatnának, mint kézmosással. Marad a víz fölforralása, mint ajánlatos tennivaló, és egy félóra, amit már nem lehet szavakkal kitölteni, mivel a cipók szellemi képessége korlátozott, és újabb téma helyett csak mozdulatok jutnak az eszükbe, a mozdulatok közül is csak a legegyszerűbbek, olyanok, mint a jobb lábnak a bal elé való helyezése, amit a balnak a jobb elé való helyezésével lehet továbbfejleszteni valamiféle ötletes helyváltoztatási módszerré, a döcögés egy nemévé, amitől viszont határozottan veszítenek cipószerűségük kerekded tökélyéből. „Ha emberek volnának – mélázik a különös látványon a ventilátor –, szavamra azt mondanám, hogy sétálnak.”

Pedig csak gurulnak, esnek, hömpölyögnek a gép felé, amikor végre a hangszóró megadja a rajtjelet, és csak a sejtjeikbe szorult ösztönöknek köszönhető, hogy nem törik össze magukat a lépcsőn, miközben maradék energiájukkal igyekeznek a légkondicionálás menhelye felé, hogy ott nyerjék vissza azt a törékeny méltóságot, amit puha mozsarában olyan gyalázatosan összeroppantott a pára. Itt aztán, a jó hűvösben újságolvasással álcázzák a szégyenkezést, mely célnak a Times of India kiválóan megfelel, lévén akkora, mint angliai rokona, lepedő nagyságú.

– Magyar győzelem a kenuban – olvasom hangosan a vastagbetűs címet –, már hét aranyérmünk van.

– Kilenc – helyesbít a honfitársam –, a birkózók is nyertek kettőt.

– A Kozma Pici – mondom a beavatottak hangján.

– Az is – hagyja helyben, és érzem rajta, hogy javult a véleménye írói képességeimről.

Alattunk folyó, hegy, domb, mező: India.

– Azért ez szép – mondom, mert hazafi is vagyok – egy ilyen kis országtól!

Ebben megegyezünk.

Valamint abban is, habár szótlanul, hogy soha nem jártunk Bombayban, soha nem voltunk cipók, és hiszünk az emberi méltóságban; egyszerűen csak repülünk, ez az egész.

Ki-kitekintve a foszlásnak indult vattakötegből és gúnyt űzve a napsütésből zakónkkal és nyakkendőnkkel.

„Furcsa – villan meg bennem az értelem apró szikrája is –, úgy látszik, mégsem csak káprázat, hogy a földnek itt más a színe.”

Más csakugyan. Égettebb, vörösebb. De igazából nem is maga a föld színe az, ami szokatlanságával megüti az ember szemét, hiszen nincs is benne semmi szokatlan, vöröses árnyalatú talajt odahaza is láthat az ember; nem, itt nem puszta színeltérésről, hanem a különbözőségeknek egy egész rendszeréről van szó, aminek csak az egyik, noha sarkalatos pontja az, hogy más a talaj színe. Más a zöldé is. Porosabb. De leginkább a kettejük viszonya más, láthatóbb az egymásra utaltságuk. Abból, hogy színeikkel közelítenek egymáshoz. A vöröses talaj sárgába megy át, a sárga talajon gyökeret ereszt a zöld növényzet egyelőre még sárga álruhában, hogy aztán egy domb lejtőjén hirtelen kizöldüljön az erdők klasszikus smaragdszíne és máris megtorpanjon egy behemót szikla előtt.

Kopár bujaság az, ami lentről idelátszik, találom meg a lehetetlen szókapcsolatban a pontos kifejezését a tékozlásnak és az ínségnek erre a fura vegyülékére. Tékozol itt a természet, hisz olyan bőséggel ontja változatait, amilyent valódi szükséglet nem indokol; erdőnek, víznek, lombnak olyan orgiája zajlik ott lent, hogy arról egy kevésbé szenvedélyes égövnek még csak halvány elképzelései sem lehetnek. Ínséges mégis, mert fölötte ott ül merev fenséggel a ragyogás, ez a következetes őrült, hogy halálra kínozza sugaraival. A nyár itt a földesúr és a nap a pribékje, mondom magamnak, mert író vagyok és az a föladatom, hogy bonyolult kifejezést találjak arra, hogy India klímája kissé szélsőséges.

Akárcsak az én természetem. Még kezdő író koromból ragadt rám az a szokás, hogy mindent megeszem, amit elém tesznek. Most éppen a harmadik reggelit ezen a délelőttön, sült csirkét légitársaság módra, ami nyomban elfogyasztása után kővé válik a gyomromban.

– És várja legalább valaki a repülőtéren? – kérdezi a honfitársam.

– Remélem – felelem, és igyekszem feltűnés nélkül mélyeket lélegezni.

Épp idejében. A gép imbolyogva fúrja magát a mélybe.

„Hölgyeim és uraim” – hallom messziről a hangszórót, gyomrunkban kővel földet érünk Delhi repülőterén.

Ahol az eddig csak az intrikus szerepkörében foglalkoztatott napot teljesen új oldaláról ismerem meg. Nemcsak bódít, józanít is. A mikrobuszra már aránylag délcegen lépek föl.

A mikrobusz egy kicsit kivár, épp csak, hogy elérjük a forrpontot, majd a főépület elé kanyarodik, amit éppen átépítenek. Mezítlábas, sár-lábszárvédős kubikosok fonott kosárban szállítják a földet. Egy betonkeverőgép harákol mellettem. Sár, por, zaj, tömeg. A honfitársam elveszett. Megyek, mint a madár az ösztönei után.

Úgy látszik, jó irányba. A tömeg falából kilép egy zakó és egy nyakkendő.

– Mr. Orbán?

– Yes – mondjuk együtt, a cipó, a kő meg én –, mi vagyunk.

– Örömmel üdvözlöm Delhiben – mondja a zakó, és nyújtja a kezét.

Magyarul mondja természetesen, azon a nyelven, amit Beirutot elhagyva sehol sem hall beszélni az ember.

Mozgófénykép

„Yes, sir” – mondja a sofőr és indít, a kocsi lassan fordul ki az India International Center parkolóhelyéről. A Center előkelő hely, előkelőbb a szállodák többségénél, hivatása szerint arra szolgál, hogy az Indiában időző tudósok, szakértők, meghívottak kényelmes körülmények között lakjanak; én a földszinten a tizenegyes szobában vagyok elszállásolva, a szoba légkondicionált, fürdőszobás, egyik falát földig érő függöny takarja, ha széthúzom, egy kis kertre látok. Innen, a tizenegyes szobából indulok öt óra előtt néhány perccel felfedező utamra, vendéglátóm, az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézete öt órára küldi értem a kocsit. Öt perc múlva öt, a kocsi még nem érkezett meg, így leülök a porta mellett levő miniatűr hallban, beleolvasok egy angol újságba, amit valaki az asztalon felejtett, majd leteszem, nem érdekel, inkább kinézek az ablakon. Székemből az udvarra látni, amit neve hamisan jellemez, mert voltaképpen a térnek egy szabad darabja, amit udvarrá csak az tesz, hogy két épületszárny fogja harapófogóba, a lakóépület, melynek halljában ülök, és a szemközti, melyben a konferenciákat tartják és a könyvtár foglal helyet. A két épület ívben közelít egymáshoz, de nem éri el egymást, kettőjük közt az összeköttetést mindössze egy légies kő-napernyő képezi, egy képzeletbeli folyosó valódi mennyezete, mely bal oldalával egy jelképes falra támaszkodik. A néhány méternyi, két oldalról megkerülhető fal arra szolgál, hogy elválassza a parkolóhelyet a térség terasznak tekintendő részétől, ahol kerti asztalok mellett, nádszékekben társaloghatnak a tudósok, szakértők, meghívottak. A kerti bútorok eszmei értelemben a lakóépületben kaptak helyet, mivel a szabadtéri társalgó bútorsora a lakóépület nyomvonalát követi, voltaképpen a földszinti rész egy kihagyott darabján helyezkedik el. A megépített emelet képezi a természetes napellenzőt, az egyik oldalán a hallra, a másikon egy toronyszerű épületre támaszkodva. A torony földszintjén a bár (valójában kávézó, mert Delhiben szesztilalom van, és a külföldieknek ugyan felszolgálnak italt, de csak a szobákban), az emeleten pedig az elfektetett koronghoz hasonló ebédlő, hová az épületből és a szabad térségről egyaránt nyílik bejárás. A torony lábánál, ott, ahol a harapófogó két szárának találkoznia kéne, jókora medence található szökőkúttal. A bárnak önálló törpeterasza van, ez közvetlenül a medencére nyílik, az ebédlőnek csak földig érő ablakai, melyek egyaránt nyílnak a medencére és a hőségtől bágyadt kertre. Ha a szökőkút működik, az ebédlőbe behallatszik a víz sustorgása. Sok a madár, főleg a varjú, károgásuk ugyancsak behallatszik az ebédlőbe. Magába az ebédlőbe viszonylag ritkán téved madár, az is az apróbbak közül, ezt a pincér szalvétával kergeti. Az egész épületre jellemző a célszerűségnek és a költészetnek az a helyi szükségletnek megfelelő vegyüléke, mely sugallatként irányíthatta tervezőjét. Zárt rendszere a vasbetonnak és az üvegnek, mely egyéniségként is idomul a térhez, és ami itt fő irányelv, szabad áramlást enged a levegőnek. Öt óra, a parkolóhelyen föltűnik egy fekete kocsi. Ambassador, indiai gyártmány, Kalkuttában gyártják, akkora, mint a régi Moszkvics. A sofőr kiszáll, bejön a hallba, a kezében egy cédula, a cédulán a nevem. A portás rám mutat, fölállok, üdvözöljük egymást, a kezem készenlétben, várok, hogy előbb ő nyújtson kezet. Indiában a kézrázás nem általános módja az üdvözlésnek, jobb nem erőltetni. A sofőr már munkaadója révén is sok külföldivel állhat kapcsolatban, mosolyog, kezet nyújt. Kezet rázunk és kimegyünk a kocsihoz, melynek rendszámtábláján a számok fölött négy piros betű olvasható. Az engem vendégül látó intézmény angol nevének rövidítése. „Yes, sir”, kanyarodunk ki a lakhelyem előtti útra, jobbfelé, tehát nagy ívben. Indiában bal oldali közlekedés van, az első napokban a veszélyeztetettség érzését kelti abban, aki nem szokott hozzá. Fölöslegesen, mert az indiai sofőrök többsége kitűnő vezető, edzőpályájuk a delhi utca, edzőik a kerékpárosok. Az első keresztútig megyünk, ott balra fordulunk. Az út neve Lodi Road, a következő, vele párhuzamos úton, a Jor Bagh-on az ellenkező irányban haladva találni a magyar nagykövetséget. Helyismeretem ezzel kimerült, dél felé tartunk, ez, amit tudok. Az utca képe gyökeresen elüt az átlagos európai utcaképtől, de még a beiruti utca képétől is. Szombat délután van, élénk a forgalom. A forgalom zömét a kerékpárosok adják. Hosszú sor kerékpár ömlik velünk szembe. A kerékpárok utasai többnyire mezítelen lábukra húzott saruban nyomják a pedált, vagy sarut sem viselve mezítláb kerekeznek. Ruházatuk változatos, a dhoti-tól, a pizsamára emlékeztető indiai férfiöltözéktől az európai módra viselt zakó-nadrágig terjed. A nők mind szári-t hordanak. Sok a scooter, a motoros riksa. Ez háromkerekű motorkerékpár, melyet az első ülésen helyet foglaló vezető kormányoz. Hátsó ülésén két utas fér el, őket és a vezetőt drótvázra feszített ponyva védi a naptól és az esőtől, a ponyva tetőt és hátlapot alkot, a hátlapon visszapillantó ablak, a motoros riksának oldala nincs, a szél szabadon járja, és legyezi az utasokat. Negyed hatra jár, a hőség érezhetően enyhül. Ősszel Delhiben a hőség reggeltől délutánig tart, délután a lenyugvó nappal együtt a hőség is visszavonul, este már elbírni a zakót. Néhány percet kocsizunk még, elhagyunk egy szamárfogatot, tá-tááá, tülköl rá a sofőr egy rövidet és egy hosszút, majd lekanyarodunk a betonról a porba, és megállunk egy kerítés előtt. Az autót embergyűrű veszi körül. „Postcards”, jelenik meg egy marékravaló színes levelezőlap a kocsi ablakában. Nem, köszönöm, mondom, és ki akarom nyitni a kocsi ajtaját. A kocsi ajtaja már nyitva van, egy húsz év körüli fiú fogja a kilincsét, mosolyog, „good afternoon, sir”. A kerítésen nyíló kapu sarka mellől egy koldus tart felénk kinyújtott kézzel. A sofőr becsukja a kocsi ajtóit, és érzelemmentes arccal nekimegy a gyűrűnek. A gyűrű szétnyílik, a sofőr nyomában átjutok én is. „Postcards”, hallom a hátunk mögött, „gyönyörű képeslevelezőlapok”. A sofőr arca kifejezéstelen. A sofőr jobbján megyek a körülkerített park vörös salakútján, az én jobbomon két gyerek, tizenhárom-tizennégy évesek, alkalmi guide-ok, azaz idegenvezetők. „Very old building”, magyaráz az egyik. Mereven nézek előre, a sofőrt figyelem, hogy mit tegyek. A sofőr is mereven néz előre. Előttünk egy nagy lépcső. A lépcső egy nagy kapun át egy lapjára fektetett téglára hasonlító épületbe, onnan a tégla felső lapján elhelyezkedő teraszra vezet. A terasz közepén egy újabb, zömökebb tégla: szemmel láthatólag a főépület. Mi ez, kérdezem a sofőrtől, valami templom? Humájun császár síremléke, feleli. A hangjában annak az idegenvezetőnek a szomorúsága, akit egy különösen szamár turistával hozott össze a sorsa. Humájun, túráztatom az agyamat. Az első nagymogul, mondom a sofőrnek a legközönyösebb hangon, ami tőlem telik, a Nagy Akhbár apja. A sofőr szemében villan egyet a meglepetés. Lelkesen magyarázni kezd. Azok a kupolák, amiket a park fáin túl látni, ugyancsak sírok, de mind kisebbek ennél, ez a legnagyobb. Szemügyre veszem Humájun síremlékét. Alakja és díszítményei az iszlám építészetének a geometria iránt érzett mély vonzalmáról árulkodnak. Az egész építményt a szimmetria élteti. A téglaalakzat középső részén nyílik az oldalfalat teljes magasságában megnyitó főkapu, tőle jobbra és balra két kisebb hasonmása. A kapuk és az ablakok csúcsos boltívei valósággal megemelik a téglatestet, maguk a nyílások pedig légiesen könnyeddé teszik a súlyos kőépítményt. A könnyedségben szigorú rend érvényesül, a főkapu által kettéosztott homlokzat két fele ikertestvére egymásnak. Nyolcas ikrekről beszélhetünk, mert mind a négy oldalfalon nyílik egy főkapu ugyanezzel a célzattal. A nyolc kőfivér feje fölé emelt tenyerén tartja az épület közepén magasodó kupolát, ekörül oszlopokon nyugvó kupolaapródok állnak díszőrséget. Az egész építmény sugározza a kecsességet, már-már túlságosan is. Épp hogy át nem lépi a határvonalat, mely az építészet és a cukrászmesterség között húzódik. Ettől csak az óvja meg, hogy anyaga jólesően prózai: vörös homokkő. A fák fölött az ég tüze észrevehetően hamvad. Attól tartok, mondom a sofőrnek, hogy félreértettük egymást, én nem ilyen városnézésre gondoltam, én először magát a várost szeretném látni. Embereket az utcán, házakat, mindent, amit csak lehet. „Yes, sir”, mosolyog, és megyünk vissza a gyűrűbe. „Képeslevelezőlapot tessék”, hangzik a kocsi mögött, ahogy visszakanyarodunk a betonra. Gyorsul a film. Mathura Road, Wellesley Road, mondja be kérésemre a sofőr az utak nevét, mivel utcatábla vagy nincs, vagy én nem látom. Ettől a kérésemtől azonban elállok, a második kereszteződésnél föladom az ostoba játszmát; vagyok, ami vagyok. Hajótörött egy Ambassador első ülésén, a sofőr mellett. Kihajtott gallérú, fehér ingemben annak még túl elegáns is. Nagyjából, az égtájak szerint tájékozódom; északnyugat felé mehetünk. Az utak szélesek, legtöbbjüket fasor szegélyezi. Járda nemigen van, a legtöbb helyen az úttest és a kerítés között húzódó földsáv számít gyalogjárónak; ennek aztán vagy van kőszegélye, vagy nincs. Futnak visszafelé mellettünk a házak. Megelőzünk néhány motoros riksát és egy robogót. Az egyik motoros riksában két lány ül, szári-jukat lobogtatja a szél, villog az aranyozott sarujuk. A robogót egy harminc körüli férfi vezeti, ingben, nadrágban, saruban; farzsebe motoros szokás szerint kitömve. A forgalom közepes, a korábbi útszakaszhoz képest enyhült. Föltűnik egy hatszögű térség. Az India Kapu, mondja a sofőr. A kapu a szög közepén áll, egy miniatűr park közepén. A párizsi Diadalív mása, az angol nagyzolás emlékműve. Mai rendeltetése láthatólag az, hogy legyen valami a hatszög közepén, amit meg lehet kerülni. A brit dicsőség hirdetését jelenleg technikai okokból mellőzi. A hatszögű térség különben szintén párizsi ihletésű, az Étoile eszméjének delhi megtestesülése. Teszünk egy kört a hatszög kerületén, megszámolom, tizenkét út torkollik a térbe, hat a csúcsoknál és hat a hatszög oldalainak közepénél. Az építészeti elgondolás kétségkívül nagyvonalú, csak az a bosszantó, hogy rajta a vámcédula. Befordulunk az egyik útra, és a középpont felé tartunk. A forgalomnak nincsenek eszmei aggályai, a középpont körül forrnak az autók és a motoros riksák. Tülkölve kanyarodunk jobb kéz felé, sodor a forgalom hulláma. Rövid vágta után egy újabb csomóponthoz érünk. Ez már helyi képződmény, formátlan, zsúfolt, de legalább valódi. Pirosat kapunk, várunk. Jobbra tőlünk a Tilak-híd. A hídon éppen egy vonat halad keresztül. Gőzmozdony húzza, vagonjai pirosak, és úgy lógnak rajta az utasok, mint a banán a fán, fürtökben. A lámpa zöldre vált, jobbra kanyarodunk, átfutunk a híd alatt, hogy utána viszont balra forduljunk, egy villám-helyzetmeghatározás után úgy döntök, hogy északi irányba. A város villanegyed jellege egyszerre megszűnik. Térszerűen széles úton rohanunk egy szabályos nagyváros házmonstrumai között. Az egyik épületkolosszus homlokzatán a távozni készülő nap fényében égnek a neonreklámok. Patriot, The Statesman, olvasom a feliratokat. Szerkesztőségek, mondja a sofőr, miközben messze a hátunk mögött a neonok belevesznek az autódudálásba és a délután porába. Átlépjük az ó- és az újváros határát. Az ó és új elnevezés kissé megtévesztő. Azt sugallja, hogy az óváros a történelmi városmag, az új pedig az e köré épített modern városrész. Holott Delhinek nincs egyetlen ősi városmagja, mivel Delhi nem egyszer épült ki várossá, hanem nyolcszor. Az óváros csak egy az újabb városok közül, és igazán ó benne csak a Vörös Erőd és a Nagymecset, melyek Delhi közel ezeréves múltját tekintve igazán nem mondhatók öregnek, mivel csak a mogul-korszakban épültek, és mindössze néhány száz évesek. Maga a lakónegyed jóval fiatalabb, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kalyibák építői nem az örökkévalóságnak építkeznek. Jelenlegi formájában az óváros a múlt századot vallhatja szülőatyjának. Lassítunk, úgy siklunk bele az örvény közepébe. Az örvény anyaga emberi hús, autóbusz és tehén. Az örvény a zajok erdejében egy tisztáson forog, ami valaha utca lehetett. A zaj liánjai oda-odaverődnek az Ambassador oldalához, a karosszéria ilyenkor láthatatlanul behorpad. Delhi óvárosára azt mondani, hogy forgalmas, silány laposság. Egy adóívben több a költészet, mint ebben a megállapításban. Az örvény közepén egyszerűen nincs más, csak súly és tömeg. Itt közlekedni annyit tesz, mint rábízni magunkat egy vízszintes gravitáció szeszélyére, és tűrni, hogy arra sodorjon, amerre kedve tartja. A kocsi beszorul az utca két oldala közé, és fuldokolva csinál helyet magának a meztelen lábak között. Lépésben megyünk, de így is beérjük az előttünk haladó autóbuszt. Az autóbusz következésképp áll. De nem, közelről látni, hogy mozog. Egy őrjöngve tülkölő, vörös földigiliszta csinál előttünk helyet az úton. A gilisztában emberek ülnek, közömbös arccal bámulnak ki a vörös lény forró gyomrából. A zaj összecsap a fejünk fölött, az üvöltés kovászában araszolunk. Az autóbusz hirtelen megugrik, és ettől egyszerre lóvá változik, nyomában az Ambassador-ral négy keréken üget. Lassan úsznak hátra az ablakok, a házak, a mozik plakátjai. Az ablakon gyengén húz be a levegő, kezdem belátni az utcát. A környéket a nyüzsgés építette. Az egy-két emeletes házak éppúgy egymás sarkára hágnak, mint az előttük közlekedő emberek. A népesség tengerének egy hulláma ide dobta őket, ahogy jött, egymásra, egymás mellé. A házak az első emeletnél kezdődnek. A földszinten az üzlethelyiségek foglalnak helyet. Ezeknek ajtaja nincs, vagy ha van, tárva-nyitva. Az üzletek hovatartozását illetően dúl a vita az utca és az épület között, a vita állása a tömeg sűrűségétől függően változik. Egy-egy pillanatra szinte látni, ahogy a forgalom árapálya kivájja az épület földszintjét, és a házak magán a hullámzó tömegen nyugszanak. Vegye igénybe olcsó szobáinkat, sürget egy plakát a fejtenger fölött. Indiai ízlés szerinti kosztot kínál egy másik. Moziba invitál a harmadik és a tizedik, sajnos, hindiül, minek következtében teljes mértékben a festett képre vagyok utalva. A Kitaszított Árva, adom címül az egyik filmnek, amelyiknek egy háromméteres ifjú szomorkodik a plakátján. Elhúzunk még A Maharadzsa Vétke és a Turbános Végzet mellett. Majd hirtelen megsüketülök a viszonylagos csöndtől. Az örvény túlsó szélén járunk, az ablakon befúj a szél, részegen lélegzem. Jobbra, egy hatalmas térség közepén föltűnik a Vörös Erőd. Ilyenkor még zárva van, mondja a sofőr, és lassan elhúz mellette. Csak egy mesebeli várat látok, ahogy vörös homokkő falai fölé magasló tornyaival beleveszik a kései délután kétértelmű fényébe. Megyünk vissza az örvénybe. Illetőleg most valami présféle szerkezetbe. Kerékpárok, autók és szamárfogatok közé falazva gurulunk végig az Ezüst Úton, az óvárosnak afféle Váci utcáján. Feltűnik egy közlekedési rendőr, döbbenten nézem. A gondolat, hogy ezt a forgalmat irányítani lehet, valóságfelettinek tetszik. Pedig nem az. A rendőr felemeli a kezét, és a rohanó fal megáll, megvárja, amíg egy másik falat keresztülhúznak előtte, majd tovább hömpölyög. Befogadóképességem határán járok. Irányérzékem elveszett. Amikor a Nagymecset elé kanyarodunk, már nem tudom, hogy merre van előre és hátra, csak gurulok az autó éber alkatrészeként. A Nagymecsetbe csak hívő léphet. Tornyok, csúcsos kupolák, ez minden, amit látok. Kanyarodunk, nem tudom, merre. Egyszerre ott van előttünk a Delhi Kapu. Visszamegyünk az újvárosba, mondja a sofőr. Kihalt utak, légüres tér. Időbe telik, amíg visszaszokom a köznapi forgalom méreteihez, és nem látom temetőnek azt a várost, ahol a járművek között méteres köz is elképzelhető. Több nemigen, mert a Connaught Place-hez közeledünk, Delhi modern szívéhez. Sötétedik, kigyulladnak a neonok. A szürkület vásznán légitársaságok neve világít. A Connaught Place-en lehet japán zsebmagnót kapni és cipőt tisztíttatni. Ez utóbbit az árkádok alatt, a guggoló cipőtisztítók kis állványára helyezve a tisztítandó lábbelit. Kirakatok közt úszunk, nyakkendők és divatos szári-k között. Az egyik sarkon hippik, európaiak vagy amerikaiak, koszos lábukat és gubancos hajukat beragyogja a technika napja. A kép elsötétedik. Amikor újból kivilágosodik, a Raj Path-on járunk, a Felvonulások Útján. Előttünk újból ott az India Kapu. Sötét megint, most már bennem, a fáradtság egyre sűrűsödő sötétje. A Parlament kerek épületét is megkerültük, ér utol a fölismerés. Láttam a Delhi Egyetem épületét és az öreg pályaudvart. Nem tudom, hogy hol és mikor. Az óvárostól északra is jártam valami villanegyedszerű helyen. Nem tudom, hogyan kerültem oda. Delhi legyőzött, és most gunyorosan bújik meg a sötétségben. Az ablakon át valami különös szag szivárog a kocsi belsejébe. Nem is szag, füst. Csípi a szememet, hunyorgok. Mi ez, kérdezem a sofőrtől. A füstölők, uram, feleli, amit az isten tiszteletére égetnek. Könnyezve szagolom Indiát. Már nem én nézek, csak a szemeim. A szemeim látják a követségi negyedet, ahol két sorban, egymással szemben állnak a követségi épületek, a kínaitól a ghanaiig és a malaysiaitól a norvégig. Kívánok-e még valamit látni, kérdezi a sofőr. Semmit, felelem, mehetünk vissza a Centerbe. „Yes, sir”, lép bele a sofőr a gázpedálba. A film utolsó előtti kockáin ismét feltűnik a parkolóhely, a kocsi megáll, valaki kilép a kocsiból, köszön, az ajtó csapódik, a kocsi lassan kiúszik a képből. Az utolsó kockákon én állok összetörten, eszméletlenül, üresen egy ajtó előtt. Föl kéne emelnem a kezemet, és el kéne fordítanom az ajtó gombját. Nem tudom fölemelni a kezemet. Nyolcórai repülés után négy órát autóztam Delhiben. Állok és befelé bámulok magamba, ahol egy másik film megy Bombaytől a parkolóhelyig és vissza, összevissza vágott, kezdet és vég nélküli képözön. Pedig csak a kezemet kéne fölemelnem, hogy kinyissam az ajtót és a sötét szoba falán végre meglássam a fehér feliratot: VÉGE.

Egy nap Delhiben

Az ájultan végigaludt éjszaka után a meleg első fuvallatára ébredek. Fölkelek, bekapcsolom a légkondicionálást. Mosakszom, borotválkozom, rendezkedem; lakom a szobát. Az ajtó belső felén nyomtatott házirend, mit szabad és mit nem. Nem szabad fizetés nélkül távozni és borravalót adni a személyzetnek. Fél nap indiai tapasztalataival a hátam mögött a második tilalmon szívből derülök.

Megyek reggelizni. Végig a folyosón a portáig, ott balra föl a lépcsőn. A folyosó mintha az Emke-aluljáróba nyílna, műkő borítja mind a négy oldalát, fénycsövek ragyognak a mennyezetbe rejtve. A kőpadlót egy húsz év körüli fiú mossa ronggyal, „morning, sir”, villantja felém a fogait.

„Morning, sir” – mondja a főpincér is, amikor megtaszítva a lengőajtót belépek az étterembe. A főpincéren európai öltözék van: ing, nadrág, cipő, sötét nyakkendő. A pincéreken formaruha fehér vászonból: gallértalan, zsebes kabát, nadrág; mezítelen lábukon saru. Az egyik pincérnek festett haja van, mélytüzű bronzvörös. Döbbenten nézem, de csakugyan festett, a pincér bajuszt is visel, szabályos szénfeketét. Szalonnás tükörtojást eszem, és nézem a medencében úszkáló pár szál gizgazt.

Fél tízre kell a társalgóban lennem. Oda jön értem a nagykövet. A mai napon az ő vendége vagyok. Eredetileg csak ebédvendége lettem volna, de mivel éppen ezen a délelőttön mutatja meg a követség új beosztottjának Delhi néhány nevezetesebb helyét, engem is elvisz a kirándulásra. Szakszerű kalauzolásra számíthatok, a nagykövetnek nemcsak állomáshelye India, a passziója is. Ráérő idejében nyelvészkedik, az Indiai Köztársaság elnöke Budapesten jártakor meleg hangon emlékezett meg e tevékenységéről.

Még soha nem voltam nagykövet vendége. Sötét öltönyben, nyakkendőben ülök be a társalgóba. Keveset mozgok, azt is lassan, de ez nem sokat segít. Perceken belül elérem a forrpontot.

Tíz után két perccel nyílik az ajtó. Két európai úr lép a társalgóba. Körülnéznek, felém tartanak. A két úr közül a szemüveges szólít meg: „Orbán elvtárs?” A két úr közül a szemüveges a nagykövet, a másik a követség új munkatársa. Bemutatkozunk, elindulunk a parkolóhelyre.

 

 

A parkolóhelyen két kocsi, Mercedes 220-asok. A kocsik mellett a kirándulásra kész társaság és két szikh sofőr. A szikhek nem nyírják a hajukat, és a testükön valamilyen fémtárgyat viselnek; a két sofőrnek körszakálla van, nyíratlan hajukat turbán rejti, karjukon fém karperec. A társaság az alkalomhoz illő szellős öltözéket visel, a nők nyári ruhában, a férfiak ingujjban vannak. Túlesünk a bemutatkozáson, zakóban feszítek a hölgyek és urak gyűrűjében. A nagykövet megszán, hangot ad a véleményének, hogy zakóban kissé melegem lesz. A felmentés birtokában visszasietek a tizenegyes szobába, kihajtott gallérú, nyári inget öltök.

A két kocsi közül az elsőbe ülök, a hátsó ülésre, a nagykövet és a követség új munkatársa közé. Az első ülésen a nagykövet egyik fia és a sofőr foglal helyet. A nagykövet másik fiának reggel hőemelkedése volt, és ezért nem vehet részt a kiránduláson. A második kocsiban a nagykövet felesége és a társaság többi hölgytagja követ minket.

Kirándulásunk célja kívül esik a városon. Delhitől délre egy, a Tuglakhok dinasztiájából való szultán várát és sírboltját kívánjuk megtekinteni. A Tuglakhok erődítménye nem tartozik a turisták által különösen kedvelt helyek közé, szerencsés körülmények összejátszása folytán láthatom.

A városból nem könnyű kijutni. Pihenőnap létére az utak zsúfoltak. Sok az autó is, de még több a kerékpár. Legtöbb a gyalogos. A többségük mezítlábas, sarut viszonylag keveset látni. Járda híján a járókelők az úttesten közlekednek; ha a sofőr rájuk tülköl, lehúzódnak az útpadkára. Sok a tehénfogat és a szamár vonta kordé. Némi nehézség árán előzünk meg egy kisebb bivalycsordát. A bivalyok lassúak és közönyösek, pásztoruk, egy villogó szemű és fogú kamasz, nagyokat ver botjával a bivalyok farára, mire azok tunyán utat engednek a kocsinak. A Mercedes meglódul, néhány száz métert simán fut. Egy útkereszteződés után a nagykövet fia hátraszól, hogy a második kocsi lemaradt. Az út szélére állunk, bevárjuk. Perceken belül a nyomunkba ér. A szikh sofőr gázt ad, halk zúgással futunk ki a városból.

A hátsó ülésen kulturális kérdésekről esik szó. Az én utam esélyeiről és a várható nehézségekről. Ígéretet kapok, hogy számíthatok a követség segítségére. Ezt megköszönöm. Az ablakon szél képében húz be a meleg. A társalgás az éghajlat szeszélyeire terelődik. Az idei monszun rövidebb volt a szokásosnál, értesülök róla, attól olyan fáradt a fű zöldje. Balra föltűnik egy katonai tábor. Drótkerítés mögött egy sereg sóskaszínű teherautó és néhány tábori tűzhely. A New Hungarian Quarterlyt értelmiségi körökben igen kedvelik, értesülök erről is. Az út menti fák kezdenek fasorrá szerveződni. A magyar filmek indiai fogadtatásának kérdéseit taglalva futunk be Tuglakhabadba.

A befutást ajánlatos a lehető legszerényebbnek elképzelni. Tuglakhabadból e pillanatban a következőket látni: egy-egy kőlépcsőt az út mindkét oldalán és körülöttük azt a néhány élőlényt, mely egzisztenciáját a műemlék szerény idegenforgalmára alapozta. Élőlényt mondunk, nem embert, és ennek oka van. A fogadásunkra megjelent személyiségek többsége majom, ember csak néhány az út szélén. Ezek viszont a kellő ünnepélyességgel fogadnak, zenével és kiáltozással. A zenét a porban guggoló fuvolás szolgáltatja, aki jövetelünkre olyan kacskaringós dallamot csal elő hangszeréből, hogy egy futónövény ágai is megirigyelhetnék, miközben még arra is jut ideje, hogy beszédes kacsintásokkal hívja fel figyelmünket a lába elé helyezett, fonott tálkára. A kiáltozók előnyösebb helyzetben vannak, szájuk szabad lévén, jelbeszéd helyett hangos szóval kínálják fel szolgálataikat, mint gyakorlott idegenvezetők. A majmok a legtartózkodóbbak, várakozó álláspontot képviselnek.

Átmenetileg. Amíg a társaság ki nem száll a kocsikból, és elő nem kerül a zacskó banán, melyet a nagykövet fia fog a majmok között kiosztani. A banán láttára a helyzet alapvetően megváltozik. Az eddig oly hűvös magaviseletű majmok méltóságukat föladva körénk gyűlnek, és visongva igyekeznek fölhívni magukra a figyelmet. Egy közülük zacskóstul igyekszik megszerezni a csemegét, egy villámgyors majompofonnal, mely arra lenne hivatva, hogy kiüsse a gyanútlan fiú kezéből a csomagot. A nagykövet fia azonban résen van, nevetve kapja el előle a zacskót. Nyelvészkedhetem egy kicsit, szemem láttára telik meg tartalommal köznapi idiómánk egy eddig testtelen kifejezése, a majomcirkusz. Egy artistamajom röptében kapja ki a zöld banánt a mosolygó fiú kezéből. A légtornász a lépcső alacsony párkányára menekül, emberi mozdulatokkal meghámozza a gyümölcsöt, majd megeszi a belét. Majomvoltára csak az emlékeztet, hogy falás közben önfeledten makog a gyönyörűségtől. Nevetve nézem az állat önleleplezését. Míg észre nem veszem, hogy minket is néznek. Az időközben körénk gyűlt indiaiak. A mi önleleplezésünket, ahogy a majmokat etetjük. A nevethetnékem kissé alábbhagy.

Vége a banánnak, megindulunk fölfelé a bal oldali lépcsőn. Ez egy apró kőhídfélére vezet, mely az út és az erődítmény fala közt húzódó árok fölött ível át szerény magasságban. Az önkéntes idegenvezetők szorgalmasan követnek ide is. „Ez egy igen régi erődítmény, uram!”, hangzik meglepő közelségből a fülembe. Egy fiatalember áll közvetlenül mögöttem, mosolyog. Kivinget visel, pontosabban kívül viseli az ingét, amit a szabász eredetileg a nadrág derekába szánt, és ami így a térdét veri. Önkéntelenül is közelebb húzódom a követhez, az ő tapasztalatai mögé kívánom magamat elsáncolni legalább addig, amíg eldől, hogy kötünk-e üzletet vagy sem. A fiatalember gyakorlott léleklátó, mosolyogva otthagy, és a nagykövetet veszi célba. Eredménytelenül, a nagykövet köszöni, de nem tart igényt kalauzolásra. A fiatalember bólint, hogy érti, és jön velünk. Közben mindvégig mosolyog.

Én is mosolygok, de csak lélekben. Mérkőzésemet a nappal már korábban megkezdtem, az újabb lépcsőn, mely az erőd falába vágott kapuhoz vezet, már csak folytatom. Számomra is meglepő könnyedséggel. A tündöklő orgyilkoshoz képest, akit a Bombayben töltött néhány óra során megismertem, a delhi síkság napja kifejezetten úriember. Becsületes ellenfél. Üt, de csak szemből. Harmincfokos bal- és jobbegyeneseit úgy állom, mintha hazai szorítóban küzdenék egy meleg nyári napon. Ez attól van, világosít fel a nagykövet, hogy az itteni meleg a bombayihoz képest száraz. De azért ne ragadjon el a lelkesedés, teszi hozzá, ez a nyájas ökölvívó nyaranta ötvenfokosakat üt, olyankor az embert egy ütéstől kiszámolják. Miközben ezt mondja, letörli homlokáról azt a néhány verítékcsöppet, mely hiteltérdemlően bizonyítja, hogy a menny izgága fia fütyül még a diplomáciai mentességre is. Adva a tapasztaltabb szavára, a továbbiakban egyesével veszem a lépcsőfokokat.

Nem úgy az idegenvezetők. Valósággal elsuhannak mellettünk, hogy a lépcső tetején várjanak be minket, és ott tájékoztassanak a részletekről. Arról, hogy amit látunk, rom. Nincs mit tenni, ezt a nagykövet is belátja, és szóba elegyedik velük. A két fiatalember, a kivinges meg egy másik, ezt éppolyan szelíd mosollyal nyugtázza, mint korábban a visszautasítást. Azért csak ők ketten, mert a nagykövet tüntetően csak hozzájuk szólt. A most látható jelenséget a legtalálóbban úgy nevezhetném, hogy az üzlet szentsége. A többi guide azonnal megáll, többé nem létezünk a számukra, mi már elkeltünk. Valami sejtelem moccan bennem, a helybeliek összetartása, ha képletesen is, pofon csap. Bosszankodnom kellene a tolakodásuk miatt, ehelyett zavarban vagyok.

Egyébként csakugyan romot látunk. Fűlepte kőhalmazt, itt-ott egy bástyát, az erőd néhány viszonylagos épségben megmaradt részét. Föllépek egy zömök oromra, nézem Tuglakhék várát. Romjaiban is terjedelmes.

A nagykövetség új munkatársa fényképez. Felvétel készül az erődről egy lőrésen át az út túlsó oldalán emelkedő, számomra még ismeretlen épületről és a társaság hölgytagjairól. Ez utóbbi csoportkép, a hölgyek egy kőpárkányon ülnek, a háttérben a delhi sík látható.

A fényképezésnek vége, mehetünk tovább. Egy meredek lépcsőn a föld alá szállunk, és végigbotorkálunk egy föld alatti folyosón. „This was the jail” – konferál a kivinges fiatalember, azaz a hajdani börtön folyosóján járunk. A folyosóról mindkét irányba cellák nyílnak, huszonnégy, ha jól számolom. A cellákban majdnem teljes a sötétség, falukon még egy elefánt is összetörné a koponyáját; a Tuglakhok adtak a dinasztia biztonságára. Fejünk fölött megvillan a nap, a folyosó teteje egy helyütt beomlott. A cellák vasajtaját elrágta az állambiztonság legkonokabb ellensége, a rozsda. Hunyorgunk, amikor ismét a földszintre kerülve szembetaláljuk magunkat az ökölvívó nappal.

Ez minden, adják tudtunkra vezetőink, nincs több látnivaló. Egy percig hűsölünk még egy épen maradt fal tövében, mivel a nagykövetség új munkatársának feleségét rosszullét kerülgeti az alkalomhoz kissé meleg banlon pulóverében, majd megindulunk visszafelé.

 

 

A gyereket nem most látom meg. Már láttam az út szélén, meg később is, azután, hogy a guide-ok leszakadtak rólunk; őt nem kötötte a felnőttek fegyelme, ő a nyomunkban maradt. Most itt jön mellettem, az arcán sötét kétségbeesés. A helyzet teljesen egyértelmű. Addig várta az alkalmas pillanatot, míg végképp elszalasztotta. A szeme ide-oda ugrál, valami látnivalót keres, hogy fölhívja rá a figyelmet. De nem talál semmit, kalauzaink alapos munkát végeztek. Már csak néhány méter van hátra a lépcsőig. Ebben a pillanatban berregés hangzik fel, közel vagyunk a repülőtérhez. A gyerek arcán százwattos izzóként gyullad ki a felismerés. „A plane, sir” – kiáltja, és kinyújtott kézzel mutat az égre.

Először szégyellem magam Indiában. Futva megyek lefelé a lépcsőn. „Repülő, uram – lobog mögöttem minden cipőt hordó, lakásban lakó, asztalnál étkező arisztokrata csúfságára a láthatatlan zászló –, nézze, egy repülő!”

A lépcső alján aztán elrendeződik minden. A gyerek tíz méternyire a társaságtól egy csatavesztéssel okosabban mosolyog. Az idegenvezetők megkapják gazdag fizetségüket, két vagy három rúpiát; élével homlokuk elé emelt kezükkel tisztelegnek.

Átmegyünk az úton, megmásszuk a jobb oldali lépcsőt. Ide már nem követ egy idegenvezető sem, mi már adóztunk. Különben is, ebben a pillanatban egy harmadik kocsi áll a két Mercedes mellé. Fölharsan a fuvola, és megindul a versengés az új ügyfélért.

 

 

A jobb oldali lépcső a Tuglakhok nemzetségéből való Gijász-ud-Din szultán síremlékéhez vezet. Helyesebben a miniatűr várba, mely a síremléket is magába foglalja. A síremlék ennek az udvarán áll. Szerencsénkre épségben. Zömök, toronyforma épület, minden oldalán egy-egy kapu, a torony fején kupolasapka. Az épületből énekszó hangzik ki. Aggodalmaskodunk, hogy bent valamilyen vallásos szertartás folyik, ezért csak kerülgetjük a felséges sírhelyet. De nem, közlik velünk, hogy nyugodtan beléphetünk az épületbe. Ott két kőszarkofágot találunk, egy nagyobbat és egy kisebbet, a szultánét és a feleségéét. És a nagyobbik szarkofág meg a fal közötti térségen megtaláljuk az énekszó forrását.

Egy csapat környékbeli fiatal ül a kőpadlóra terített zsebkendőkön, fiúk, lányok vegyesen, az arcukon sötéten ragyog a jókedv. Versenyt énekelnek, hogy melyikük tudja szebben cifrázni az idegen fülnek követhetetlenül kacskaringós dallamot. Zenei műszóval: improvizálnak. A földre terített zsebkendőkön improvizálnak, ezt véssük jól az eszünkbe. Ott csobog előttem a zene ősforrása, amit a koncertlátogató már csak távcsövön át vehet szemügyre. Egy-egy komplikáltabb dallammenetet elragadtatott pisszegés és nyögdécselés jutalmaz. A pálmát egy lila szári-t viselő ifjú hölgy viszi el, kiáltozva megtapsolják, amire ő a győztesek szerény büszkeségével ültében meghajol. Végignézek a lelkes társaságon, a legidősebb közülük tizennyolc éves ha van. A föld másik felén mezítláb és gubancos hajjal az ő kortársaik játsszák el a szegénység komédiáját. Itt aztán szó sincs komédiáról. Itt a szegénység nem komédia, hanem nyomasztó tény. A társaság nagyobb részének, beleértve a színes szári-ban pompázó hölgyeket is, a legprózaibb okból nincs saruja. Azért, mert nincs. Mezítelen lábuk viszont tiszta. Amit a helybeli útviszonyok ismeretében csak úgy tudok elképzelni, hogy az érintettek szárnyakon közlekednek. India eddig folyton eltaszított magától, most elbűvöl és magához ölel. És nemcsak engem, a nálam tapasztaltabbakat is. A társaság egyszerre megfeledkezik Gijász-ud-Din családjának balvégzetéről, és a szarkofágoknak támaszkodva bámul India eleven varázslatába.

 

 

A történelmi hangulatba az zökkent vissza, hogy a várfal egyik beugrójában megtaláljuk a kivégzőhelyet. Ez egyszerre árulkodik a Tuglakh-nemzetségnek alattvalóihoz fűződő atyai viszonyáról és lidérces rendszeretetéről. Maga a kivégzőhely jókora fülke, melyben épp annyi a hely, amennyi a szablya vagy bárd meglendítéséhez szükségeltetik. A kivégzendőt a fülke padozatát alkotó kőlapra fektették úgy, hogy a nyaka pontosan a kőlapból kivágott tégla alakú nyílás szélére kerüljön. A nyíláson át a fej a kőlap alatt nyíló, mintegy húszméteres mélységbe hullott. De nem ám a földre, hogy ott bepiszkolja a homokot. A nyílás alatt egy kőkávás kút található. Ennek elhelyezése lángeszű mérnökre vall. Egy kivégzési ügyekben járatlan építőmester a kút száját függőlegesen a nyílás alá helyezte volna. Minek következtében a levágott fejek nem hullottak volna a kútba, hanem egytől egyig melléje, mivel a levágott fő nem függőlegesen esik, mint Newton almája, hanem ferdén, mert a nyak alsó része a pillanat tört részével később válik el a törzstől, mint a bakó felé fordított felső. Állok a nyílás fölött és az építészet nevében forog a gyomrom.

Az már csak szolid ráadás, hogy a nagyvezírnek a szultáni sír mintegy felét kitevő sírja után megtaláljuk a szultán kedvenc kutyájának a sírját is. Ez utóbbi terjedelmét tekintve fele a nagyvezír sírjának. Nem kell matematikusnak lennem, hogy kiszámítsam: egy nagyvezír éppen két kutyát ér. Elegem van a Tuglakhokból és világképükből. A nagykövet érdeklődésére lelkesen közlöm, hogy részemről mehetünk.

De Tuglakhabad nem akar ilyen botrányosan elbúcsúzni tőlem. Valamiért megkedvelt, és most szégyelli magát szultánjai ostobaságáért. Felvonultat hát előttem egy egészen másfajta történelmet.

A történelem föltehetőleg az előbbi kocsival érkezett, amit beállni láttam a két Mercedes mellé. Három tagból áll, akárki közönséges családnak nézhetné. A férfi bőre olyan színű, mint az Amigo kávé. Virágos inget visel, sötét nadrágot, cipőt, napszemüveget. A nő fehér bőrű, szőke, abból a fajtából, amelyik nem tud lesülni, csak megpirulni. Ruházata átmenet a szári és a tv-pizsama között, anyaga rózsaszín muszlinféle, ehhez az öltözékhez mezítelen lábán fehér szandált hord és természetesen a szeme előtt sötét napszemüveget. A gyerekük most tűnik föl a lépcső tetején, és jelenlététől egyszerre elfelejtem a környezet fenséges hülyeségét. A gyereknek Nestlé tejcsokoládé színe van, a legfinomabb fajtából, amelyikben sok a tej. „Maman” – kiabál az anyjának franciául.

Ennyi az egész. Egy afrikai diplomata a családjával együtt megtekinti Gijász-ud-Din szultán síremlékét a kivégzőhellyel, valamint a nagyvezír és a kutya sírjával. De ennyitől is megbékülök. Egy kicsit még büszke is vagyok szeszélyes korunkra, mely Auschwitz és Hirosima mellé ezt a családot is kitalálta. Itt, legalábbis nekem, Tuglakhabadban.

Ahol már búcsúztat minket a harsány fuvolaszó.

 

 

A Kutab Minarhoz megyünk innen, a nevezetes toronyhoz, mely Kutab-ud-Din szultán dicsőségét van hivatva megörökíteni.

A szultán a névhasonlóság ellenére sem volt Tuglakh. A Tuglakhok előtti dinasztiának rabszolgából lett alapító tagját tisztelhetjük benne, már amennyiben alapító tagról lehet beszélni egy olyan dinasztia esetében, melyben a rang nem öröklődik apáról fiúra, hanem hasonlóan a Római Birodalom kései korszakában szokásos gyakorlathoz, különféle hadvezérek váltják egymást a legfőbb poszton. Kutab-ud-Din az első volt azon szultánok közül, kik az általuk emelt épületekkel is meg akarták hódítani Indiát. Bevenni a szellemét, az ízlését. E törekvés jegyében a Kutab Minar hatásos melléképületnek készült, melynek valódi fontosságát az adta, hogy a hindu földön épült első mecset tövében emelték. Tőrnek, amit az Iszlám üt India szívébe.

A sötét célzathoz képest, mellyel fölépítették, a torony kiváló egészségi állapotnak és nagy látogatottságnak örvend. Ajtaján színes tömeg képében áramlik ki-be az a nép, melyet rettegésben illene tartania. Az erkélyen pedig egyenesen olyan nagy a zsúfoltság, hogy meg sem kíséreljük a fölkapaszkodást.

Noha onnan jobban láthatnánk, hogy az idő sem ingerelhető a végletekig. Neki is van igazságérzete. A hajdani mecset romokban hever. És ami megmaradt belőle, az nem Kutab-ud-Din szultánt, a nagy hittérítőt dicséri, hanem valami egészen mást.

Erről a másról sajátos módon értesülök. A Tuglakhok kissé fölingereltek; a Kutab Minarról például azt állapítom meg első látásra, hogy nagyobb az újpesti víztoronynál. Az ingerültségtől viszont élesedik a hallásom. A kő pedig, mint erre már korábban utaltam, megrögzött pletykás, aki kajánul fecsegi el az építtető titkait.

„A fölkapaszkodott szamár – sziszegi egy kígyó dühével – le sem bontotta a régi oszlopcsarnokot, csak körülfalazta, rárakta az Iszlám újdonatúj díszeit, épített elé egy nagy kaput, és azt hitte, hogy ezzel a dolog el is van intézve. Hát el is, már ami az uralkodó jóhírét illeti. Az idő unalmában ráfújt az épületre, amitől a mecset összedőlt, persze csak félig, hogy kitessék az újgazdagok cikornyái mögül a valódi gazdagság, a hindu templomépítésnek a göröggel vetekedő arányérzéke, az egyszerűségnek az a robusztus ereje, amihez képest a ráadás, a csúcsos kapuív, a faragványok meg az összes díszítmény csak fölösleg, nagyzoló túlzás, merő esetlegesség. És ráadásul itt van még ez a vasoszlop is, csúfságnak, hogy a maga nyolcméteres magasságával fricskázza meg a torony fennen hordott dicsőséges orrát!” – acsarkodik még egyre, én meg kedvtelve hallgatom, mivel az ilyen fullánkos nyelv nemhogy a kígyók, még az emberek közt is ritka.

A vasoszlophoz mérve egyébként az egész építmény maga a köznapiság. Az oszlop a természetfölötti jelenségek szerénységével áll a csarnok kialakította térség közepén, és egész egyszerűen nem hajlandó rozsdásodni. Anyaga vegytiszta vas. Máig rejtély, hogy kik és hogyan voltak képesek előállítására. Meteoritból származik, vagy valamilyen különleges kohászati eljárással készült? Talány.

Odamegyek és megfogom. Meleg a naptól. Megkopogtatom, vashangot ad. Nem tudom, mire számítottam, miféle megvilágosodásra. Ott áll előttem India és a világ egyik megoldatlan rejtélye, és fölháborítóan vasból van, nem rozsdásodó, tiszta vasból. Legyőzve érzem meg ismét képességeim gyászosan szűkös határait.

Indulás előtt még hűsölünk egy kicsit az oszlopok tövében. A nagykövet feleségével csevegünk az elkerülhetetlen zavarodottságról, amit az Indiába látogató magyar az első napokban érez. A nagykövet felesége kivágott nyári ruhát visel és az ókori Rómából a modern divatba átszármazott, pántos sarut. A bőre a naptól barna, a szeme természettől fogva. Miközben beszélgetünk, eleven szputnyikok keringenek körülöttünk: „Jéghideg a Coca-Cola!”

De mi nem iszunk Coca-Colát. Jegeskávét iszunk az Oberoi-ban.

 

 

Az Oberoi: hotel. Ezt is egy dinasztia építette. Csakhogy ennek a dinasztiának Intercontinental a neve.

A két Mercedes lépésben kanyarodik Delhi egyik legmodernebb szállodájának parkolóhelyére. „Dead slow” – mennydörög az útszéli táblán a szöveg, ami hűséges magyar fordításban így hangzik: „dög lassan!” Útitársaim nevetnek, megjárták már a világ sok országát, de még sehol sem láttak ennél morbidabb forgalmi jelzést.

A tányérsapkás portás kinyitja a kocsik ajtaját, belépünk az emeletes konzerv belsejébe. A fejünk fölött duruzsol a léghűtés.

A folyosó végén jobbra hatalmas üvegfal és abban egy üvegajtó található. Ezen át ismét kilépünk a szabadba. Átmenetileg, amíg megmásszuk a lépcsőt, mely összeköti a földszinti úszómedencét az emeleti eszpresszóval.

A medence körül strandol a jobb körökből való közönség. Helybeliek és idegenek vegyesen. A medencéhez apró ugrótorony tartozik, a parton pedig karszékek találhatók, melyekben a napernyők oltalmát élvezve cseveg a tikkadt vendégsereg. Maga a medence e pillanatban gyér látogatottságnak örvend, egy indus férfi úszkál benne; meg kell hagyni, nem a Don Schollander stílusában. Ez azonban nem zavarja a társaságában levő hölgyet, aki most ugrik kecses mozdulattal utána. Döbbenten nézem a világ legtermészetesebb jelenetét, hogy a hölgy fürdőruhában ugrik a vízbe és nem szári-ban.

Az emeleten Coca-Colát vagy kávéfagylaltot fogyasztunk. Vendéglátóim érdeklődnek, hogy nagyon elfáradtam-e? Nem fáradtam el, csak a fejem kissé nagyobb a szokásosnál. Így van ez, vigasztalnak, az első napokban.

Búcsúzóban, amikor ismét elhaladunk a medence mellett, az ötlik az eszembe, hogy otthon majd felelnem kell az érdeklődők kérdéseire. Nagy-e a szegénység Indiában? Szokásom szerint kimerítő választ igyekszem majd adni, olyat, amiben ez a medence is benne foglaltatik. Dicséretes együgyűség. Dadogni fogok, a kérdezők pedig bosszankodni, hogy nem a kérdésükre válaszolok.

 

 

A szállóból a nagykövet lakására hajtatunk. Egy kis kerülőt téve, előbb hazaszállítjuk a nagykövetség új munkatársát és családját. Ők családilag költik el a vasárnapi ebédet, én ebédre is a nagykövethez vagyok hivatalos.

Nagykövet asztalánál nem ültem eddig. Most, hogy ott ülök, a diplomáciát teljesen új oldaláról ismerem meg.

Jól főz.

A fogásokat a hindu alkalmazott hordja körbe. Először a ház asszonyát kínálja, majd engem, a vendéget. Honvágymenüt fogyasztunk: levest, utána sültet körettel. Desszertnek jegelt süteményt és déligyümölcsöt. Mangót, mely ízét tekintve félúton áll az alma és a sülttök között. Szomjunkat hideg sörrel oltjuk.

Az étkezés végeztével a nagykövet a fogadószobába invitál, hogy ott folytassuk a már ebéd közben megkezdett beszélgetést. Társalgás közben whiskyt kortyolgatunk. A whisky fogyasztásában, ahogy látom, megütöm a nemzetközi színvonalat.

Eszmecserénk központi témája természetesen India. De ettől a témától el-elkalandozunk, így csevegésünk során érintjük a társalgási témakörök majd mindegyikét. Delhinek Pesttől való távolságát igazából azon az élénk érdeklődésen lehet lemérni, ami itt az újonnan jöttet fogadja. Bizonyos fontos híreket nem továbbítanak a diplomácia csatornái. Én a magam részéről egy ilyen korszakalkotó hírrel érkeztem vendéglátóimhoz. Elutazásom napján a pesti ember már fölvette az átmeneti kabátját.

Indiához persze újból és újból visszatérünk. Az európai fölényével, mondja a nagykövet, itt semmire sem lehet menni. Hangot adok annak a reményemnek, hogy engem a tárgyilagosság fog vezetni e földrésznyi országban.

A whiskysüveg tartalma eközben szorgalmasan csökken. Az órámra nézek. Te jó isten, mondom ateista létemre, már fél hat. Tartóztatnak, de ideje távoznom. Mivel a szikh sofőrök időközben hazamentek, a nagykövet telefonon taxit hív.

A nagykövet két fia közül az, amelyiknek nincs hőemelkedése, beül a taxiba, hogy hazakísérjen. Útközben beszélgetünk. Angol iskolába jár, legalább jól megtanul angolul.

A diplomáciai pályán, sajnos, nem sokra vinném. Sejtelmem sincs arról, hogy a jelen körülmények között kinek illik rendeznie a taxiszámlát. A nagykövet fia sem tudja pontosan, mi most a teendő. Néhány rúpia ügyében ősmagyarul ügyetlenkedünk. Végül is ő találja föl magát, ő úgyis visszamegy, majd a szülei kifizetik. A taxi letesz a Center parkolóhelyén, és elmegy.

 

 

Egy közönséges napnak ezzel akár vége is lehetne. De nem ennek.

Bemegyek a tizenegyes szobába, fölhívom K.-t. K. újságíró, állandó lakhelye Budapest, állomáshelye Új-Delhi. Ez az első telefon, amit Indiában lebonyolítok. „Give me the number” – mondom a központnak, ami szó szerint annyit jelent, hogy a központ adja nekem örökbe az illető telefonszámot.

K. otthon van, örömmel üdvözöl, letegez. Nagy hajtásban van, de fél nyolcra értem jön kocsival, aztán majd meglátjuk.

Addig nyitott szemmel alszom.

A ráadás: telex és csokidár

Kopogtatás ébreszt; ki akarom nyitni a szemem: becsukom.

K. áll az ajtóban. Két fül között egy göndören ősz fej. A felesége kint vár a kocsiban.

K.-nak mindenekelőtt el kell intéznie egy apróságot. Fotókat kell beszereznie valamilyen eseményről. A fotók a Patriot szerkesztőségében találhatók, így tehát társulatilag meglátogatjuk a szerkesztőséget. Tisztességes, baloldali lap, mondja K. a Patriot-ról, miközben belelép a gázpedálba.

K. jól vezet, mérsékelten vágtatunk át a városon. A város mostanra megbékült velem, csak ímmel-ámmal rejtőzködik. Nicsak, a Tilak-híd; köszöntöm régi ismerősömet. A Patriot neonját is a helyén találom, a roppant épület homlokzatán. A különbség mindössze annyi, hogy most a napenergia helyett a városi áram ragyogtatja.

A forgalom viszont a tegnapi tébolyhoz képest normális méretűre csökkent. Az őrjöngő folyam helyett most egy ártalmatlannak látszó autó- és robogópatak csörgedezik az úton. A sajtóház előtt akár tizenkét helyen is parkolhatnánk egyszerre.

Az épületben nemzetközi nyomdaszag fogad. Miszter Ezésez a helyén van és vár bennünket. Ezt egy egyenruhafélébe öltözött ajtónálló közli velünk, aki nevét meghazudtolva egy kisszéken ül a szemmel láthatólag soha be nem csukott ajtó nyílásában. Szavait megerősíti egyik kartársa, aki viszont egy festett deszkából és üvegből készült bódékölteményben foglal helyet. Csapóajtókon, lépcsőfordulókon át haladunk a Miszter szobája felé.

Miszter Ezésez a Patriot főszerkesztője. Bumedien-arcú férfi, hosszú, csontos ábrázatán jatagánforma bajusz díszeleg. Bemutatkozunk, egyikünk sem érti a másik nevét. Ő a gyakorlatiasabb, megkér, hogy legyek szíves betűzni a nevemet. Én valamiféle homályos szégyenérzet ostoba kényszere alatt nem merem ugyanerre megkérni.

Valaha a Miszter is írt verseket. De már régóta nem teszi, lefoglalja nagyon a szerkesztés. Néhány elejtett szavából arra következtetek, hogy az ő esetében a szerkesztői munka nemcsak tördelési gondokkal jár. Egy baloldali lapot a legritkább esetben támogatnak milliomosok, a Patriot-nak meg kell küzdenie a fennmaradásáért.

K. megbízatása idővel lejár, fölajánlja, hogy hazatérése után hazai anyag küldésével segíti a szerkesztőséget. „Ha még élünk, Mr. K.” – nevet harsányan a főszerkesztő, és bemutatja a lap londoni tudósítóját, aki K. szavai közben lépett a szobába. A londoni tudósító is nevet; hol vagyunk még attól?

A londoni tudósító is érdekelt a költészetben, ez a tény a társalgást az én foglalkozásomra tereli. Miből élek, érdeklődnek, a verseimből? Fordításokból inkább, válaszolom, és elmondom, hogy ki mindenkit fordítottam az angol nyelven író költők közül. A beatköltőket mindkét Miszter ismeri, tudnak Allen Ginsberg indiai látogatásáról is. A beatek képviselik Amerika költészetében a forradalmat, mondja a főszerkesztő. Én vitatom a fogalmazás pontosságát, belemerülünk a forradalom és a lázadás közti különbség taglalásába.

A versnek lávaként való nyakunkba zúdítása, fejtem ki röviden a tárgykörben vallott nézeteimet, a költői kamaszkor kötelességszerű joga, de a költő igazi vizsgája csak ezután következik, amikor a hagyományok felrobbantása révén szerzett nyersanyagokból építkeznie kell. A nagy lélegzet legnagyobb próbája, hogy mennyit tudunk visszafogni belőle. A beatköltészet mindent kifúj, ami csak a tüdőben található; ez a nagy baja. A két Miszter vegyes érzelmekkel fogadja eszmefuttatásomat. A fő, hogy a rossz társadalom ellen vannak, mondják. Más az ízlésünk, úgy látszik.

A hirtelen beállott csend arra int, hogy ideje kinek-kinek a dolga után látni. Nyitott szemmel járjam Indiát, tanácsolja búcsúzóul Miszter Bumedien, és keményen kezet ráz velem. Kezet ad a londoni tudósító is. A kölcsönös jókívánságok kondenzcsíkját húzva magunk után eltávozunk a Népszava hajdani szerkesztőségéből. Hallomás után legalábbis azt képzelem ilyennek.

K. az autó önindítójával babrál. Jártam-e már az óvárosban, kérdezi. Én nem, válaszolom, csak a kocsi, ami körbevitt a városban. Akkor sétálunk, vezényel, autóból látni az óvárost olyan, mint desztillált vizet inni.

A Nagymecset környékén parkolunk, a kocsitól néhány méterre a földön már alváshoz készülődnek az utca lakói. Fektükben fejük alatt párnával, testükön rongyos takaróval, ránk ügyet sem vetve társalognak.

Nem is képzelem, mondja K., hogy mennyire tudnak ezek a szegények fázni. A szó szoros értelmében megveszi őket az Isten hidege. Holt lelkekként, mint Csicsikov az elhalálozott jobbágyokat. Potom áron méghozzá. A delhi síkság tele rövid, de viszonylag kemény. Fagyni ugyan nem fagy, de hajnaltájt a hőmérséklet gyakran jár közel a fagyponthoz, és fagypont fölött is megfagyhat az, akinek szervezete csak a hőséghez edződött, ruházata pedig néhány vászonrongyból áll. Az utcán alvók közül azok, akik nem tudnak télire fedelet keríteni a fejük fölé, nemegyszer halálos ágyukat vetik meg maguknak a házak tövében.

Ezt K. szavahihetőségében bízva elhiszem, látni, szerencsére, semmi ilyesmit nem látok. A környezet nem tragédiáról, hanem élénk kereskedelmi tevékenységről árulkodik.

Delhi szabadtéri áruházában járunk, melyet a legjobban magyarországi rokonának névelőellenes érzelmektől fűtött jelmondatával jellemezhetünk: legnagyobb áruház – legnagyobb választék! Jobban is, mint az eredetit! Az áruház városrész terjedelmű, a választék pedig hihetetlenül bőséges. Nyloningtől légcsavarig minden kapható itt. A földre terített kendőkön, hogy egy kereskedelmi szakember ihletettségével fogalmazzunk, öt világrész árui között válogathat az érdeklődő.

K.-t például a kitömött rókák hozzák lázba. Ez érthető is, hiszen K. felnőtt ember, felesége, lakása, autója van, kitömött rókája viszont nincs. Szüksége sincs rá, de ez másodrendű kérdés. Egy kitömött róka a lakásban: vadászszenvedély kérdése, és K.-ból kitör az ellenállhatatlan vadászláz. Megérdeklődi a rókaárustól, hogy mennyiért méri a rókát. Az árus párjáért tizennégy rúpiát kér. Én szégyenszemre érdeklődni vagyok kénytelen, hogy ez sok vagy kevés? K. szerint tizennégy rúpia két kitömött rókáért bagatell összeg.

A következő jelenetet oktatni kéne a kereskedelmi szakembereket képző iskolában. K. lebiggyeszti az ajkát, és sokallja az összeget. Az árus az ég felé fordítja az arcát, és korrekt angolsággal sikoltozik: „Ez sok Önnek!… egy pár ilyen rókáért!… nekem többe van!…” K. fegyverszünetet kínál, szeretné közelebbről megnézni a rókát. Megőrült-e, érdeklődik erre a felesége, hogy kézbe akarja venni ezt a ki tudja, hol és milyen körülmények között kitömött jószágot? Majd kezet mos étkezés előtt, inti le K.

A róka K. kezében, a mosoly K. arcán. Az árus gyereke érzi, hogy most kell besegíteni az üzletbe, „beautiful – kiabálja – beautiful”; nyilván ez minden, amit angolul tud. K. megérdeklődi, hogy mennyi egy fél pár kitömött róka ára. Fél pár kitömött róka drágább, mint egy pár róka fele, ez a kereskedelem rejtélyes matematikája. K. számol: egy fél pár róka, ha viszonylag drágább is, olcsóbb, mint egy pár róka. K. felesége kihasználva a pillanatnyi csendet, bársonyos hangon közli K.-val, hogyha meg meri venni a rókát, ő elválik. K. arcán megjelenik a félreismert tehetségek bánata, leteszi a rókát. „Hétért odaadok egyet” – kiáltja utánunk a rókaárus. Hiába persze; a szerelem olyan sötét verem, hogy abban még egy kitömött róka is kitöri a lábát.

Megyünk végig a bazársoron. A forgalom a szombat délutáni Váci utcát idézi. Azért csak azt, mert este lévén, a kereskedelmi gépezet csupán félgőzzel működik. Lehúzott redőnyök rejtik az üzlethelyiségeket, árusítás csak a kendőpultokon folyik. Ezekre viszont százwattos égők ontják a világosságot, a sodrott villanyzsinórt rejtélyes felfüggesztésű rudak lógatják be az utca fölé.

K. mintegy mellékesen, az igazság kedvéért közli velünk, egy rókaálom megrontóival, hogy ez volt az első alkalom, amikor kitömött rókát látott árusítani az óvárosban. Noha ő igazán ismerős itt. Ide járnak ugyanis vásárolni. A Connaught Place-en csak a mazsolák vásárolnak; akik nem tudják, hogy itt ugyanúgy kapható minden, csak negyed áron. K.-ék tudják, ők ehelyütt vették például az étkészletüket. Itt, ahol most állunk, a nagy halom edény előtt.

Az étkészletek iránt egyébként nagy az érdeklődés. Az edényhalom körül e pillanatban három ember és egy tehén áll. A tehén az imént fordult ki a szomszédos sikátorból. Nem komoly vevő, épp hogy egy pillantást vet az árura, és máris indul tovább. Keresztül a földszintes kirakaton. Lélegzetelállító ügyességgel emelgeti a lábait, hozzá sem ér a törékeny holmihoz. Az árus már ismeri ezt a képességét, jógiülésben kuporogva a földön, teljes lelkinyugalommal nézi. Ez annál is kevésbé esik nehezére, mivel a tehén jobb hátsó lába csak centiméterekre úszik el az arca előtt.

A kereskedelem hőskorában járunk. Ennek a boltnak a tulajdonosa, bök K. egy lehúzott redőnyre, megtanult magyarul. Nem azért persze, hogy Balassi Bálint költeményeit eredetiben élvezhesse, prózaibb okból. A delhi magyar kolónia lélekszáma nem túl magas, de Szingh bácsi (nevezzük így, a valódi nevét nem tudom) tisztában van azzal, hogy a jó kereskedőnek gyarapítania kell a vevők körét. Szingh bácsi kért egy magyar nyelvkönyvet K.-tól, megtanult belőle néhány számára szükséges kifejezést, és azóta ízes, körúti magyarsággal kínálgatja áruit a magyar vevőknek. Magam elé képzelem Szingh bácsit, ahogy hajlongva mondja: „príma áru, kezicsókolom, merem ajánlani!” – és kaparássza a torkomat a nevetés. Szingh bácsi éppen erre a nevetésre vélte alapozni a sikert. Nagy lélektani érzékkel, a magyarok közül sokan járnak ide derülve vásárolni.

Befordulunk egy sikátorba. Húsz métert haladunk előre és négyszáz évet vissza az időben. Fejünk felett egyszem homályos lámpa mímeli a közvilágítást. A sötétség a szó minden lehetséges értelmében mellbevágó. Félméternyire tőlem, egy beugróban egy vénséges vén koldus irtja a szakállában tanyázó élősdieket. Előreszegzett szakállát a jobb kezével gereblyézi, a zsákmányt a fogával elroppantja. Szemközt velünk egy fiatal férfi tántorog. Arcán egy tepsi kifejezetlensége. Vigyázz, mondja K. a feleségének, részeg. A szesztilalom miatt Delhi szegényei a maguk gyártotta, mérgező italtól részegednek le. Az apátiáig vagy a gyilkos őrjöngésig; ki hogy reagál rá. Kikerüljük a lépegető múmiát, már-már a falba lapulunk. Előttünk a viskók sora belerogy a feketeségbe. Szégyen vagy nem, visszafordulunk.

 

 

Nagyszerű, mondja K., amikor közlöm vele, hogy gyerekkori vonzalom fűz a vasútállomásokhoz. Ilyen vasútállomást még úgysem láttam, teszi hozzá, mint az óvárosi.

Az igazat megvallva a vasútállomásokhoz nemcsak gyerekkori vonzalom fűz. Fondorlatos, felnőttkori kíváncsiság is. Egy ország lelkiállapotát sok mindenen lehet mérni, egyebek közt köztéri szobrain és ünnepi alkalomra szolgáló épületein is. Közállapotára vonatkozólag azonban célravezetőbb más fórumokon érdeklődni. Vasútállomásokon például vagy – a hölgyolvasó elnézését kérjük! – illemhelyeken.

India közállapotai a vasútállomás tanúbizonysága szerint némileg zsúfoltak. Ha a népvándorlás korában lett volna vasút, annak csomópontjai lehettek volna ilyenek. Itt szünet nélkül működik az óváros két ravasz szerkezete, az örvény és a prés. Egy fordulat, egy szorítás. És a zaj! Ithaka ravasz királya itt aztán dughatna a fülébe akár egy kiló viaszt is! K. lépésnyire áll tőlem, de ordítania kell, hogy halljam a hangját.

Az igazi nehézség azonban nem közlési, hanem közlekedési természetű. Vegyük például az alvókat. Nem rájuk lépni mutatványszámba megy. Olyan ösztön szükségeltetik hozzá, mint azé a tehéné, mely az edényárus árukészletében közlekedett.

Ilyen ösztön birtokában nem vagyok, ezért úgy imbolygok, mint a gyertyaláng. Neki egy kezében, hátán, fején csomagokat cipelő hordárnak. Az összeütközést elkerülendő oldalra ugrok. Egy puha tenyér közepébe. A tenyér gazdája szerencsére túlságosan álomittas ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le távolugró képességemből. Csukott szemmel morog valamit és alszik tovább. K.-ék eközben egy összeszokott artistacsoport rugalmasságával közlekednek, méterekre lemaradok tőlük. Megállnak és bevárnak.

Kebelén kenyere, hátán háza, mondja K., az indiaiak többsége így utazik. Az a hosszú micsoda, amit a vállukon cipelnek, az ágyuk és az ágyneműjük. Az ágy néhány rúdból és egy hálóból áll. A rudak néhány percnyi munka révén ágylábakká és ágykeretté illeszthetők össze. A hálónak a keretre való felerősítése után akár már alhat is rajta a tulajdonos. Szétszedése éppilyen egyszerű. Szállítani pedig úgy lehet, hogy az ember betekeri az egészet abba a pokrócba, ami itt a matrac, a párna és a takaró hármas feladatát hivatott teljesíteni.

Ez az észrevétel persze csak az alsó-középosztályra vonatkozik, amelyiknek ágya már van, de szolgája még nincs. A gazdagabbak hálóholmiját ugyanis a szolgájuk cipeli, és ez a hálóholmi nem pokrócba van tekerve, hanem az erre a célra szolgáló vászontokban foglal helyet, melyet apró bőrszíjak és csatok ékítenek. E sportszerű díszítmények következtében a csomag tulajdonosa úgy fest, mintha egy nemzetközi vitorlásversenyen kívánna elindulni, holott esetleg három állomásnyira utazik mindössze, és beteg nagynénjét óhajtja csupán meglátogatni.

K.-ék közrefognak, hogy el ne vesszek; így lépünk ki a peronra. K.-ék gondoskodása azonban merő hiábavalóság. Ha nem is testi mivoltomban, csak átvitt értelemben, lelkileg; én már elvesztem. Főleg azért, mert eszembe jut, hogy két nap múlva vonaton kell eljutnom Agrába. Ezen a pályaudvaron én nemhogy az agrai vonatot nem tudom megtalálni, de még egy üres sínpárt sem, hogy életem elunva rávessem magamat. Az agrai vonatot egyébként K. sem tudja megtalálni a vonatindulásokat feltüntető táblán. Biztosan megszüntették, mondom öröklött pesszimizmusommal K.-nak, aki azonban egy szavamat sem hallja, mert a csarnokon egy tébolyult gőzmozdony rohan keresztül, és teliköpi a világot füsttel és sípszóval.

Majd csak lesz valahogy, zárja le K. az agrai vonat ügyét, és megindul a kijárat felé. A legjobbkor. A fejünk akkora, hogy a Montgolfier fivérek nyugodtan fölszállhatnának vele léghajózni.

A parkolóhelyen megtaláljuk a kocsit. K. elfelejtette bezárni az ajtót. A kocsiban hagytuk zakóinkat, pénzünket, K. fényképezőgépét. Izgatott keresgélés után kiderül, hogy hiánytalanul megvan minden. Nincs mese, foglalja össze az erkölcsi tanulságot K. felesége, ilyen szerencséjük csak hülyéknek lehet. Új minőségünkben kuncogva kanyarodunk ki a parkolóhelyről.

K.-ék lakására megyünk vacsorázni.

 

 

Szódával vagy anélkül?

K.-nak ilyen rokonszenves kérdései vannak. És jegelt szódája a whiskyhez. Szomjúságból iszom a szódás whiskyt. Minden út közül, mely a pokolba vezet, ez a legrövidebb.

K.-ék az újváros egyik modern lakótelepén vannak. A telep Delhi déli részén épült, így jövet megjárjuk a város észak–déli hosszát. Az idevezető úton érhető el a Kutab Minar is; a piacban, ahová K. felesége zöldséget és gyümölcsöt jár vásárolni, fölismerem azt a környéket, ahol reggel a bivalycsordát kerülgettük. Estére elnéptelenedett, a bódék előtt égett trágyaillatban merengnek a villanykörték. A telep neve különben Zöld Park. Zöldjéből nem sokat látni; az autó fényszóróinak sugarában a tájék fehér-fekete, mintha filmen mutatnák.

K. biztat, hogy töltsek magamnak, ha akarok; ő nem kér többet. Engem nem nagyon kell biztatni. Torkomat meg-megnedvesítve faggatom K.-t Dél-Indiáról; ő nemrégiben járt ott, én a hét végén repülök oda. K. előszed egy irattartót, jegyzetei között kotorászik. Címeket diktál, telefonszámokat, rövid tanfolyamot tart a Délről. Mappám megtelik címekkel és az okvetlenül megtekintendő látványosságok jegyzékével. K. felesége eközben a vacsorát készíti.

A vacsora olyan bőséges, hogy még az én étvágyam is kénytelen takarodót fújni. A hideg sült egy része ott marad a fatálon. Csak a saláta fogy el. Gyümölcsöt, salátát, oktat K., nyugodtan ehetem, ha előzőleg negyedóráig híg hipermangános oldatban áztatom. A közelben van egy éjjel is nyitva tartó patika, majd visszafelé veszünk hipermangánt.

A vacsorát K.-ék nappalijában költjük el, mely fogadószoba és ebédlő egyszerre. K.-ék lakása valójában villa, mint a telep valamennyi háza. Az ebédlő-fogadó tágas terét egy könyvespolc eszmei fala osztja ketté. A mennyezeten örökmozgóként lustán forog a ventilátor. A helyiségből az utca irányába haladva jókora erkélyre lép az ember.

Innen egyszerre valami zaj hallatszik. K. kiugrik megnézni, mi az. A rémtörténeteknek nem kell felülni, de a kígyó Indiában sem háziállat. Még akkor sem, ha bemászik az erkélyre. K. nevetve jön vissza. Az erkély padozata nem kő, hanem pázsit. Ezt egy vízcsapról odavezetett, vékony gumicsövön át öntözik. K. nyitva hagyta egy félfordulatnyira a csapot, hogy a szomjas fű kedvére ihasson. A víz valamilyen okból egy pillanatra elapadt, majd újból megindult, ettől kezdett el a gumicső sziszegni és surrogni. Még tekergett is egyet-kettőt, hogy K.-t a frász kitörje.

A teát már a fogadórész pamlagán isszuk. K.-ék fölajánlják segítségüket; ha a családomat kívánnám értesíteni arról, hogy épségben megérkeztem, szívesen továbbítják az üzentet. A szomszédos szoba ugyanis telexszoba. K. szerdánként ad.

A whisky és a fáradtság együttes hatására megjelenik előttem a kép: K. fölkel, pizsamában odaül a telexgép elé és ad. Fontos híreket. X. találkozott Y.-nal. Biharban ismét éhínség van. A világ az ilyen konkrétan fontos hírekre kíváncsi. A költészet egyetemesebb híradására kevésbé. A költők szobájában azért nincs is telexgép. Minek is lenne? Miféle híreket továbbítanának rajta? Azt példának okáért, hogy az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér? Ha K. szerdán leadná ezt a hírt, csütörtökön összeülne valahol egy rémült bizottság, és K.-t beutalná egy szanatóriumba gyógykezelésre.

Szívességüket egyébként megköszönöm, de már nem kell igénybe vennem. A követség már telexezett. Mert most ez is egy konkrétan fontos hír. Hogy én épségben megérkeztem. Az egyetemes érdeklődésemmel.

A csöndbe iszonyatos ordítás hasít. Rémülten összerezzenek. Semmi, nyugtat K. felesége, csak a csokidárjuk.

A csokidár nevével ellentétben nem egy indiai csokoládéfajta, hanem az éjjeliőr. Egy utca vagy egy kisebb lakótelep testületileg fogad egy csokidárt, aki vigyáz a lakók éjszakai nyugalmára és vagyontárgyaik épségére. A csokidár járja az éjszakai utcát, és harsány kiáltozásával elüldözi a gonosztevőket.

A bennem aranyló whiskynek tetszik ez a csokidár. A bennem aranyló whisky éles szeme látja, hogy a csokidár a dialektika megtestesítője. Elszánt bűnözőt ugyanis nemigen tántorít el szándékától a harsány kiáltozás. Viszont pontos tájékoztatást nyújt neki a csokidár mindenkori hollétéről, mely tájékoztatás birtokában a bűnöző beoszthatja kasszafúrásra vagy családirtásra szánt idejét, nehogy a csokidár munka közben lepje meg őt, és az ijedségtől szívgörcsöt kapjon, lévén a csokidár egyetlen fegyvere a bot, melyre járás közben támaszkodik, míg a bűnöző kezében legalábbis éles késnek kell lennie, hisz puszta kézzel csak nem bűnözhet. A csokidár harsány kiáltozása kiküszöböli az efféle fatális véletleneket; közmegelégedésre. A bűnözőnek van időbeosztása, a csokidárnak állása, az utcának közbiztonsága, K.-éknak csokidárja.

„Csak nekem nincs senkim” –, suttogja bennem elérzékenyülve a whisky, amiből az eszem arra következtet, hogy ideje távoznunk.

Éjjel egy óra. K. egyáltalán nem tiltakozik az ellen, hogy hazavigyen.

 

 

„Evening, sir” – köszön a Centerben a portás. Végigmegyek az Astoria aluljárón a szobámig. Az ajtó belső felén ott a házirend. Tilos a személyzetnek borravalót adni. Ez volt a rajtkő, innen ugrottam fejest a napba. A világ leghosszabb napjába.

Ledőlök az ágyra, a testemben kecsesen vágtat a „Fehér Ló” márkájú whisky. „It’s been a hard day’s night” – fütyülöm a Beatlesek számát, bele a világ leghosszabb napjának nehéz éjszakájába.

Vagy ezt már csak álmodom?

Egy kis társadalomtudomány

– Tudod, hogy mennyit keresnek azok a munkások, akiket a repülőtéri építkezésen láttál?

Ezt K. kérdezte tőlem; szónoki kérdésként, amire a kérdező adja meg a választ.

– Hatvan pajszát naponta.

Száz pajsza ér egy rúpiát. Egy rúpia négy forinttal egyenértékű. Hatvan pajsza magyar pénzben két forint negyven fillér. Az indiai földmunkás havi keresete nem éri el a nyolcvan forintot.

Egy üveg Coca-Colát közepes helyen hetven pajszáért mérnek. Az indiai földmunkás kevesebb pénzért dolgozik egy álló napon át, mint egy üveg Coca-Cola ára.

Itt álljunk meg egy pillanatra.

Kézenfekvő az ellenvetés, hogy amit művelünk: demagógia.

Az indiai földmunkás nem iszik Coca-Colát. A Coca-Cola következésképp nem lehet semmiféle összehasonlítás alapja. Ha mégis annak tekintjük, azzal érvelünk, ami nincs. Demagóg módra.

Szándékosan idéztük minden lehetséges ellenvetés legostobábbikát. Mégpedig kettős figyelmeztetésül.

Elsőül arra vonatkozólag, hogy egy egzotikus ország köznapi valóságát könnyű a távolság csomagolópapírjába burkolni. Mi sem könnyebb, mint népszokásnak feltüntetni a kényszerűséget, hiszen ha a kényszerűség egy egész népet szorít rá valamire, azzal tagadhatatlanul népszokást teremt.

(Ha viszont már birtokában vagyunk egy ilyen lenge fogalomnak, mint a népszokás, ajánlatos a hátára kapaszkodva repülni egy jót. Föl a mennybe, ahol további lenge fogalmak honolnak. Olyanok, mint vallás és néplélek. E fogalmakat is megnyergelve aztán oly tüneményes könnyedséggel magyarázható meg India minden rejtélye, oly egyenesen vezethető vissza minden egyetlen okra, arra, hogy az indiaiak mélyen rejtőző, lelki okokból szegények; azért, mivel nem becsülik semmire a gazdagságot; hogy a jámborabb elmében föl sem merül a kérdés, mitől rejtőznek oly mélyen ezek a lelki okok; nem attól-e, hogy az indiaiak olyan régóta és olyan nagyon szegények?)

Másodszor intésül arra nézve is, hogy egy távoli ország körülményei csak igen gondos körültekintéssel tehetők vizsgálat tárgyává. Akkor sem járunk el okosabban, ha egy nép minden szokását társadalmi érvénnyel akarjuk fölruházni, ha a társadalomban elfoglalt hely meghatározásához olyan mértéket választunk, amelyiknek ehhez semmi köze.

(A mezítelen lábakat például. Ha minden mezítlábas indiairól azt tételezzük föl, hogy szegény, holott esetleg háztulajdonos, és mindössze rühelli a cipőt a nagy melegben.)

India utazójára tigris leselkedik: a téves általánosítás.

A ragadozót csak egy módon kerülheti el, ha okfejtéséhez szilárd alapot keres.

Ilyen szilárd alap a földmunkás napi hatvan pajsza keresete. Nemcsak egy okfejtést lehet rá alapozni, hanem, legalábbis időlegesen, egy földrésznyi országot is.

Indiában sem eszméken élnek az emberek, hanem táplálékon. A táplálékot itt sem cserekereskedelem útján szerzik be, hanem vásárolják. A pénz itt sem nő a fán, hanem, legalábbis a népesség túlnyomó részének, meg kell dolgoznia érte. Az éhhalál itt sem passzió, hanem sorscsapás.

A földmunkás hatvan pajsza napszámjával szemben nem ellenérv, hogy Indiában akadt olyan maharadzsa, aki beleutálva gazdagságába koldusnak állt. Már csak azért sem, mert még Indiában, a különösségek országában sem tud senki olyan földmunkásról, aki elunva szegénységét maharadzsának állt volna.

A földmunkás hatvan pajsza napszámjával szemben az sem ellenérv, hogy a földmunkás ilyen körülmények között is boldog. Ez az érv csak akkor állná meg a helyét, ha a boldogtalan földmunkást jobban díjaznák a boldognál, és az indiai földmunkás ez esetben is boldog lenne a hatvan pajszájával.

Indiát, az emelkedett szellemiség hazáját, éppolyan kegyetlenül evilági törvények igazgatják, mint a földkerekség minden más országát.

Csakhogy India e törvényeket más szemmel nézi, mint a földkerekség legtöbb országa: ez tény.

Kérdésünk éppen az: miért?

A válaszadáshoz használjuk ismét az egyszeregyet.

Egy laboratóriumi vezető mérnök fizetése Indiában kétezer rúpia körül mozog. Ez körülbelül a duplája a hasonló munkakörben foglalkoztatott magyar mérnök fizetésének és több mint a százszorosa az indiai földmunkás havi keresetének.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy egy építkezés földmunkáit végző magyar munkás havi keresetét kereken kétezer forintnak véve a magyar vezető mérnöknek kétszázezer forintnál is többet kéne keresnie ahhoz, hogy a kettejük jövedelme között fennálló különbség indiai méretű legyen.

Ha most ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az indiai mérnök anyagi viszonyai úgy viszonyulnak az indiai társadalom csúcsán élő valódi gazdagok anyagi viszonyaihoz, mint a földmunkás helyzete a mérnökéhez, előttünk áll az indiai társadalom szerkezete.

Annak az országnak a társadalmi szerkezete, ahol a külföldi három hét alatt egy tanító fizetésénél többet költ borravalóra.

Az utóbbi húsz év honi változásainak lényegét a pesti humor úgy tömöríti egy aforizmába, hogy a magyarországi gazdag szegény és a magyarországi szegény gazdag. Indiában a helyzet pont a fordítottja a hazainak. Indiában, aforisztikus tömörséggel szólva, a szegény szegény, a gazdag gazdag. Ez India modern lényege.

Tengernyi dolog következik ebből.

Elsőül az, hogy az indiai társadalom érelmeszesedésben szenved. Egy társadalom egészségének biztos mértéke a társadalmi anyagcsere állapota. Értve ezen azt, hogy az alsóbb néprétegek föláramlása a társadalmi elit köreibe az egyedüli lehetőség, mely az utóbbi fáradt sejtjeit fölfrissítheti. Ha ez a folyamat valamilyen okból elakad, vagy, mint Indiában, a társadalmi létra fokainak túlzott távolsága következtében elégtelen és lassú, láthatóvá válnak a betegség tünetei. Alul a reményvesztettség, felül a tehetetlenség.

Mely állapot a transzcendenciák melegágya. Az üres éggel csak az szemezhet, akinek a mennyen kívül is vannak esélyei. Az indiai parasztnak nulla egész nulla tized esélye van arra, hogy ebben az életben legyen gazdag és ne a következőben. A maharadzsának ugyanennyi arra, hogy isteni elrendelés nélkül is biztonságban tudja a vagyonát.

Következésképp a paraszt és a maharadzsa találkoznak a vallásban, a transzcendenciák híve pedig meghatottan törülgeti a szemét: íme! A transzcendenciák hívének nem áll módjában nagyobb figyelmet szentelni annak a ténynek, hogy kettejüket más és más megfontolás vezette a találkahelyre.

India nagy kerékkötője a vallás.

Ami így kimondva igaz is, nem is.

Ha arra gondolunk, hogy Indiának nem egy vidékén azért ütközik nehézségekbe az ipartelepítés, mert az iparnak az ésszerűség és a gazdaságosság követelményén kívül még arra is tekintettel kéne lennie, hogy a bizonyos munkások érintése által beszennyezett munkadarab ne szennyezzen be – transzcendentálisan! – más munkásokat, akkor megállapításunkat mélységesen igaznak kell tartanunk.

Nincs a világnak olyan lelki jótéteménye, mely jogot formálhatna arra, hogy miatta ne ássanak meg egy falusi kutat.

Másfelől viszont Indiát a vallása őrizte meg a romlástól, melybe történelme nem is ritkán taszította.

Ez ugyanis egyetlen olyan sajátossága, mely országos érvényű.

A vallás egyik kezével tehát gátat emel követői közé, a másikkal széles mellére öleli őket, ahol mindannyian kényelmesen elférnek.

Az okok, mint az esetek többségében, most sem a mennyben keresendők.

Indiában nem volt ipari forradalom. India kézműves társadalomként érte meg az angol hódítást és a vele járó megrázkódtatást. Az importált civilizációval szemben ellenállást kellett tanúsítania, hisz – teljes joggal – az angol hódítás eszközét látta benne. Az ellenállásra egyetlen eszköze volt, a vallása. A civilizáció minden újabb térnyerése tehát egyben a vallás térnyerése is volt. A vallásé, mely India történelme során először működött nemzetformáló erőként.

Az angol hódítás paradox bűne, hogy látszathódítás volt. Ha már az angolok meghódították India földjét, hódították volna meg szellemét is! Törték volna föl azt a héjat, mely alatt egy korszerűtlen termelési szerkezet rejtőzött! Ehhez azonban a jövevényeknek sem ereje, sem képzelete nem volt. Nagy Sándor helyett egy hajórakomány kereskedő érkezett az országba, aki megelégedett a korántsem szolid haszonnal, és az alkalmas pillanatban teli zsebbel távozott a helyszínről.

Otthagyva az ellenállásba dermedt népet; boldoguljon, ahogy tud!

Indiának e pillanatban nemzeti léte alapjait kellene kikezdenie ahhoz, hogy akár egy lépést is tegyen nyomorúságának fölszámolása felé.

India földünknek az az országa, melynek mindenekelőtt egy vallásújítóra, egy Luther Mártonra van szüksége.

Vagy, hogy közelebb keressük a megoldást, egy Gandhira. Olyan forradalmárra, aki tudja, hogy hol akar forradalmat csinálni. A lassú-víz-partot-mos országában.

Gandhi lángesze abban állt, hogy tudta, kikkel beszél. Parasztokkal, akik nem tanultak Cambridge-ben gazdaságtant. Gandhi nem tett sem többet, sem kevesebbet: megértette velük, hogy hol élnek. Egy olyan gúla alján, melynek tetején az angolok ülnek. Az ábra olyan egyszerű, hogy akár egy gyerek is lerajzolhatja a porba. Minden képzettség nélkül kiolvasható belőle a lényeg. Ha az angolokat a gúla csúcsáról lesöprik, kevesebben fognak az indiai paraszt fején ülni. Amikor ezt az indiai parasztság megértette, meghúzták az angoloknak a lélekharangot Indiában.

Indián segéllyel segíteni nem lehet. Nincs a világnak az a tömérdek pénze, mely Indiát India akarata ellenére megválthatná a nyomorúságtól.

India forradalomra vár. Arra, hogy valaki megértesse vele, mennyit ér hatvan pajsza.

Ez a pillanat a földgolyót megrendítheti.

A Vörös Vártól a vörösrézig

– Majd én megmutatom önnek, Sir!

A szikh sofőr keményen néz a szemembe. A szikh harcias nép. Testükön azért viselnek valamilyen fémtárgyat, hogy hűvös érintése a kard vasára emlékeztesse őket.

– Mutassa – mosolygok kihívóan a sofőr arcába.

Könnyen mosolyoghatok. A sofőr ugyanis a Vörös Várat kívánja megmutatni nekem. Keményen csak azért néz, hogy átlásson a napszemüvegén.

A sofőr, egy Delhiben működő idegenforgalmi iroda alkalmazottja, lenyűgöző jelenség. Nyíratlan haját fehér turbán rejti, arcát fekete körszakáll és még feketébb napszemüveg. Kalózkapitány küllemére viszont rácáfol több lóerős mosolya. A mosoly energiaigényét két metszőfog elégíti ki. A sofőr két metszőfogát egy élelmesebb szénkereskedő megvehetné szeneslapátnak. Egy turbános szeneslapátról ki tételezné föl, hogy odahaza kétélű tőröket simogat merengő tekintetével? A szikh sofőr megjelenése gyermeki bizalmat ébreszt bennem.

Mellette minden kétséget kizárólag csak a másodhegedűs szerepét játszhatom. Habár én is kiteszek magamért. A lábamon ismét ott virít minden idők legkékebb zoknija. A sofőr határozottan hunyorog a napszemüvege mögött, amikor tekintetét végigjártatva rajtam, a vizsgálódásban elérkezik a lábamig. Valami olyasmi villanhat az eszébe, hogy egy vörös várhoz csak arcátlan ember húzhat világoskék zoknit.

Teljes színpompánkban ragyogva ballagunk a táncteremnek is tágas amerikai kocsiig.

 

 

A Vörös Vár, meglepetésemre, szinte hidegen hagy. Nem értem, miért? A sofőr szakképzett guide is, és noha céltudatossága már-már fogorvosi, minden helyen, ahol megállunk, hagy annyi időt, amennyi a látvány felfogásához okvetlenül szükséges. Közepes tempóban ügetünk egyik helyről a másikra, és bennem nőttön-nő az idegenség. Dühös vagyok magamra, határozottan. Itt állok India építészetének egyik kincslelőhelyén, és fanyalgok. A fene a jó dolgomba!

Fanyalgok? Nem is. Valaki didereg abban a nap fűtötte testben, amivé lettem, és nagyon messziről nézi a fehér márványban a drágakőberakást, a körvonalak dermedt koreográfiáját, az egész kő-víz-napfény balettet, mely a szeme elé tárul. Szomorúan, bénán.

Agysejtjeim, testem tartozékai, praktikus tanácsokkal látják el ezt a destruktív személyt arra vonatkozólag, hogy melyik a legrövidebb útja a távozásnak. Hasztalanul.

Mert jogtalanul is. Ez a személy, a személyiségem, most válságos pillanatokat él át. Neveltetése folytán eszmében csak emberi méretűt tud fölfogni. Olyat, amihez kétely férhet.

Ahhoz, ami itt látható, nem fér kétség. Semmilyen értelemben. Kétségtelen a gazdagsága és az igénye, mellyel jogot formál erre a gazdagságra. Annak, aki itt építkezett, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem ő az isten. Vallásosnak kéne lennem ahhoz, hogy itt az agyondíszített kőben többet lássak önmagánál. Átengedjem magamon sugárzását. Olyan határvonalon állok, amit csak magam megtagadva léphetnék át. Először látok Indiában gyűlöletest; gyűlölném is, ha a meglepetés nem bénítana meg tökéletesen.

A hirtelen megvilágosodás pillanatát nemigen lehet előre elképzelni. Én eddig azt a jelzőt: „európai”, finom ajkakról hallottam főleg, társalgás közben, francia irodalmi művekre vonatkoztatva. Soha nem gondoltam volna, hogy Delhiben, a Vörös Vár udvarán, egy lófogú szikh sofőr társaságában fogok rádöbbenni arra: európai vagyok. Jóvátehetetlenül, gyógyíthatatlanul az.

Tisztázva hirtelen megbénulásom okát, már hallom vezetőm magyarázatát. Dzsehángir trónja előtt állunk, a nyilvános kihallgatások csarnokában. Dzsehángir Nagy Akhbárnak, a mogul dinasztia legnagyobb uralkodójának fia volt. Dzsehángirt fia, Sáh Dzsehán, a Tadzs Mahal és egyéb nevezetességek építtetője követte a trónon. Hármójuk uralkodására esik a mogul művészet fénykora. E fénykor azonban egy színfalak mögött lejátszódó változás kora is. Ha Akhbárt, joggal, afféle reneszánsz uralkodónak tekintjük, ki az iszlámot hadivallásból egy korához viszonyítva modern birodalom államvallásává kívánta szelídíteni, akkor Dzsehángir, de még inkább Sáh Dzsehán koráról elmondhatjuk, hogy a megelőző kor erőt sugárzó arányérzékét barokk rafinériává finomítja.

Mind e változásnak hű tükre a Vörös Vár, melyet még a mogul dinasztiát megelőzően uralkodó hindusztáni szultánok kezdtek építeni, erődítménynek. Palotává, a tékozlás székhelyévé csak Akhbár kora után lett. Az építmény külső és belső megjelenése olyan tökéletes ellentmondásban van egymással, hogy az már szinte a zenei ellenpontozás képzetét kelti a szemlélőben. A vörös homokkőből épült, lőrésekkel és bástyákkal ékes várfal figyelmeztetésül szolgál az ellenséges haderőknek, valójában az egész külvilágnak arra nézve, hogy a fehér márványból emelt paloták egy császári játéknak képezik a színterét. Melyhez a külvilágnak csak az esetben lehet köze, ha az uralkodó végtelen kegyelme odáig terjed, hogy ezt a legkegyelmesebben engedélyezi.

Tartok tőle, hogy még mindig nem értjük jól egymást. Nem a pompa az, ami fölháborít. Jártam Versailles-ban is. Pompásnak Versailles is éppen elég pompás. Csakhogy Versailles a mai látogató számára, számomra, egyszerre tükrözi a Bourbonok fenséges korlátoltságát és – visszájáról! – a francia forradalmat. A Vörös Vár, bárhonnan nézem, egyvalamit tükröz, rafináltan is együgyű fenséget. Amit csak az idő tört meg, unalmában. A Vörös Várban az háborít fel, hogy hiába épült kihívásnak. A kihívásra kétely nélküli hódolat volt a válasz. Történelmi tény, hogy az uralkodó naponta megmutatkozott a nép előtt. Az is történelmi tény, hogy a nép nagy része áhítozott erre a szertartásra. Az indiai „reneszánsz”-ból egy valami hiányzik kétségbeejtően: az emberi világosság.

(E megállapítás olyan színben tüntetheti föl kimondóját, mintha mégis azoknak adna igazat, akik India minden baját lelki tényezőkre vezetik vissza. Szó sincs erről. Egy nép „lelke” fennkölt fogalom, hívők és úrhölgyek ajkára illik. Egy nép történelmi tudata a valóság egyik alkotóeleme, mely tüzetes vizsgálatot igényel. Kétségtelen, hogy a történelem kedvezőtlen alakulásának következményeképpen ez a tudat meghamisítódhat. Kétségtelen, hogy a hatvan pajsza napszám nemcsak arra vet fényt, aki adja; arra is, aki elfogadja. Ez utóbbit okolni azonban önnön nyomorúságáért semmivel sem meggyőzőbb annak a gazdasszonynak az álláspontjánál, aki a baromfiakra hárítja a teljes felelősséget azért, amiért hagyják magukat levágni.)

Másfajta fényességből untig elég található a Vörös Várban. Az építészet mindazon eszméket, melyeknek kifejezésére itt hivatva volt, tökéletesen fejezi ki. Emlékművet emelve a gyakorlati elmének, mely az építészetet építőmesterségnek tekinti, és a mestertől azt várja, amire azt neve is kötelezi: mesterművet. A mesteri kézművesmunkáknak szinte dömpingjét leli a látogató a Vörös Várban.

A paloták során hajdan mesterséges patak csordogált végig. Ennek márványmederben áramló vize szolgáltatta hajdani teleken a paloták központi fűtését. Nyáron ugyanez a víz helyileg hűtött. Amennyiben megmártóztak benne. Csónakázás közben. A patak ugyanis mesterséges tavacskákat is táplált.

Nem véletlenül teszünk említést első helyen a vízről. Alighogy elmozdulunk Dzsehángir nagymogul trónja elől (melynek részletes leírását az olvasó – más ehelyütt található nevezetességnek nem kevésbé részletes leírásával egyetemben – megtalálhatja egy művészettörténeti szakkönyv lapjain), állon talál a nap jobbegyenese. A Vörös Vár nevét meghazudtolva fehéren szikrázik a napban. E tűzvésznyarú vidéken a víznek ilyen korlátlan birtoklása legalább akkora fényűzés lehetett, mint paloták építése fehér márványból, drágakő berakással. Ha nem nagyobb.

A fehér márvány, hogy némi igazságot szolgáltassunk a fenséges életélvezők kifinomult ízlésének is, szállni látszik a kék-fehér szikrázásban. Az oszlopok és ívek légies táncát egy Nizsinszkij megirigyelhetné. Tárgyilagos csodálattal szemlélem az ablakul szolgáló márványrács törékeny szilárdságát. Rajta keresztül a fénynek, mintha megszitálták volna, csak a finomja hatol át; fényliszt permetez az arcomra, miközben lelki tompultságomból azzal a felkiáltással igyekszem magam fölrázni, hogy micsoda munka lehetett ezt kifaragni! Mindhiába, gyermekkoromat részben egy kevéssé lakályos háborúban, részben egy fiúnevelő intézetben töltöttem, a szépséget csak mértékkel tudom elviselni. Ez itt zafír, az ott ametiszt, bólogatok a sofőr magyarázatára.

Derű csak akkor támad bennem valamennyi, amikor egy virágábrázolat közepéből hiányzó rubinról a sofőr közli, hogy sajnálatos módon ellopták. Ez a Vörös Vár első emberi gesztusa irányomban; mosollyal hálálom meg.

Mosolygok a halászóbástyán, a fenséges urak pecázóhelyén is, ahonnan hajdan, amíg a folyam el nem húzódott a várfal alól, egyenest a Dzsamná habjaiba lehetett lógatni a horgászzsinórt. A fenséges uraknak, üdítem magam egy kis gonoszkodással, föltehetőleg különleges búvárjaik voltak arra az esetre, ha a halak nem akartak harapni; ilyenkor a búvár egy márványmedencében éheztetett hallal a kezében belevetette magát a Dzsamná habjaiba, odaúszott a helyszínre, és a zsákmányt ráakasztotta az aranyhorogra.

Persze ez már elfogultság. Tudom, hogy az. Elfogultságom szemüvegén át is látnom kell azt a biztos fölényt, mellyel az építőmesterek a rendelkezésükre álló teret kihasználták. Két, egymással szembenéző medence közepén két miniatűr palota áll. Ma már persze csak a gaz veri föl a hajdani tavacskák helyét, a két medencét összekötő vízvezeték időtlen idők óta nem működik, de az ég még most is szájtátva bámulja a tökéletes szimmetriát. A két palota tökéletes mása egymásnak; ha a néző jó szögben áll, tekintetét egyszerre két kőtű fokán fűzheti át.

Mosolyra ismét csak a gyermeteg metafizika ingerel, mely az építőmesteri remeklést jelentéssel kívánja felruházni. Az első épület jelenti az ifjúságot, magyarázza a sofőr, a második az öregséget. Ezt a jelentésüket attól nyerték, hogy az uralkodó ifjúkorában az elsőt látogatta, öregkorában a másodikat. A második épületet az uralkodó az első mintájára utóbb rakatta; emlékeztetőül a régi, szép napokra. Elkészülte után csak ebben időzött, az elsőben soha többé. Eszméket hiányolunk? Itt az eszme, egy duzzogó gyereké.

– It’s perfect, isn’t it? – érdeklődik a sofőr.

– Az – felelem –, tökéletes!

Építménynek és jellemzésnek egyaránt.

Habár még ez is kiegészíthető. Azzal a katonával, aki a „KATONAI TERÜLET! TILOS AZ ÁTJÁRÁS!” feliratú tábla mellett őrködik. Piros barettben, bakancsosan, derekán egy akkora pisztollyal, amekkorával a struccok gátfutóversenyét lehetne elindítani.

A bennem lakozó, korrekt sátán őszintén reméli, hogy a katona szülei egyszerű emberek. Egy parlagi elme, amilyen az enyém, a metafizikában is a tenyeres-talpast kedveli. Bízom abban, hogy a katona pórias jelenléte tüsszentésre ingerli a sírjukban nyugvó nagymogulokat. Egy valódi, hamisítatlan, allergiás tüsszentésre.

Sem rézkarikát nem veszek, sem pávatoll-legyezőt. Színes fotókat sem a Vörös Várról. Föltekerem az ablakot, és csak akkor engedem le, amikor már semleges vizeken hajózunk. Puhán ringatózva, vitorlánkon két, hatalmas felső metszőfoggal.

A Lakshminarain-templom felé.

 

 

Narayan férfi, az isteni gondoskodást jelképezi. Lakshmi nő, ő az isteni hatalom jelképe. Talapzatukon egymás mellett állnak férj-feleségként. Családilag sugallva az isteni egységet.

A templomot más néven Birla-templomnak is nevezik, építtetőjéről. Ezerkilencszázharmincnyolcban készült el. Kegyhelyül a hindu vallás minden rendű és rangú követője számára.

A hinduizmusról a következő tudnivalókat tartalmazza a Lakshminarain-templom brosúrája, melyet az érdeklődő a nem hindu látogatók fogadására berendezett irodában szerezhet be a cipője levetésekor: „Egy az Isten. Ő az egyetlen és egyedüli Isten. A bölcs az Egy Istent különféle neveken nevezi. Ez Egy Isten örökkévaló és mindenható, a mindenség teremtője Ő. Nincs alakja, teste, magyarázata. Nincs neve vagy formája. A képzelet emberi alakkal ruházza fel Őt, mivel a közönséges hívőnek könnyebb ráirányoznia elméjét, ha szemét az Ő szemére, fülére, orrára függesztheti. Ő, ki Visnuként, a kegyesként ismeretes, Rudra is, a pusztító, és Ő, ki Rudra, Brahma is, a teremtő. Egyetlenegy Ő, aki három alakban cselekszik.”

A brosúra amerikai turisták számára készült. Egy mondatot, jóérzésből, kihagytunk az emelkedett szöveg lefordításakor. „Ez a magyarázata annak, hogy a hinduk bálványimádók.” Elsősorban a brosúra szerzője. Ő az amerikai turisták intelligenciáját bálványozza.

Több elhitető erővel szól minderről egy, az Upanishadokból vett idézet, melynek íróját nem vezették idegenforgalmi szempontok. „Ama Örökkévaló, Mindenütt-Jelenvaló Isten: Brahma, a teremtés képe, Visnu, a kegyesség képe, és Siva, a pusztítás képe. Ő Indra. Halált Ő nem hal. Magától való Ő és önnön fényétől fényes. Ő az élet képe, Ő az idő, Ő a tűz és Ő a hold.”

Meg a költészet, ennek bizonyítására idéztük a fentieket. Valamint az okosság tükörképe is. A bráhmán-okosságé, mely India vallását szilárdan megalapozta – a rugalmasságban. A hindu vallás, egyedül szinte a világ vallásai között, legfőbb erényének vallhatja a türelmet.

Itt az alkalom, hogy tanuljunk tőle.

Egy személyes természetű vallomást kényszerülünk e pillanatban tenni. Okfejtésünk (és a sofőr) a templom lépcsőjén vezet fölfelé minket, egy olyan intézmény belsejébe, melynek látogatásáról nyomós okok miatt már korábban lemondtunk. Joggal érhetne minket a hamis tanúságtétel vádja, ha ezt a templom küszöbén elhallgatnánk.

E sorok írója részesült abban a ritka kegyelemben, amit vallási megvilágosodásnak neveznek. E sorok íróját ezerkilencszáznegyvennégyben kézenfogva vezette az édesanyja a budapesti Szent István Bazilika plébánosa elé, hol a sorok írója nyolcéves korát meghazudtoló bénasággal hallgatta a feje fölött elhangzó hihetetlen mondatot: „A Jézus szerelmére, interveniáljon a tisztelendő úr!” Az intervenció e sorok írójának apját lett volna hivatva kimenteni a munkaszolgálatos menetszázadból, mely egy nap múlva készült elhagyni a várost és az élők világát.

Fellini rendezte jelenet volt. Az ablakon át őrjöngve ömlött a szobába a fény. Egy láng-Duna szikraözönében a kamera egy gyerek szemével látta az ablaknak háttal álló papot: arc nélküli, fekete árnyékot, ahogy sajnálkozva széttárja a kezét a tehetetlenség hatalmas madaraként. Soha reménytelenség még nem úszott nagyobb fényözönben. Soha tündökletesebb gyászszertartást! A nagy fekete madár lassan közelít a kamera felé, már betölti a teljes látómezőt, már hallatszik a hangja is: „Majd a jóisten… leányom… a gyermek…” Válságos helyzetekben egy nyolcéves gyerek is megérthet felnőttdolgokat. Azt, hogy a menetszázad időben el fog indulni. Teljes létszámban. Feje fölött az üres ég tűzözönével.

E sorok írójának szándékában áll a vallást is úgy szemlélni, mint az élet egyéb tényeit. Pogány világosságban.

Ennek tudatában már átléphetjük a templom küszöbét.

A bráhmánok okossága abban állt, hogy tudtak a lényegre összpontosítani. A lényeg mi lenne más egy vallásban, az isten. Az istenhez való közelkerülés vágya. E közelkerülésnek egyetlen módja kínálkozik a közönséges hívő számára. A bráhmán módra való elmélyedés, annak legalábbis kísérlete. Nem kell a matematikai logikához folyamodnunk, hogy bebizonyítsuk: ennek a hármas rendszernek két valóságos és egy valóság fölötti eleme van. Valóság fölötti elemekkel nevükből következőleg csak a valóság fölött találkozhatunk. A valóságban e rendszernek a bráhmán áll a középpontjában.

Az isten képviseletében természetesen. Az isten hosszútávú érdekeit szem előtt tartva. Melyek véletlenül egybeestek a bráhmán rövidtávú érdekeivel. Nem volt India történetének olyan vallási újítása, melyről a bráhmánok rétege be ne bizonyította volna, hogy az voltaképpen egy ősi régiségnek újrafelfedezése. Zsebvallástörténetünk emelkedett stílusában szólva: új szempont a lényeghez, aminek csak az imént derült ki mibenléte.

A bráhmánok tanácsára hallgatva békült meg a haragos isten a kegyessel, a Siva-hívő Visnu követőjével, és lett a hindu vallás azzá, amivé: különféle hitáramlatok gyűjtőfolyamává.

A kereszténység neveltjét megszégyenítő tanulsággal. A hindu vallásnak nem voltak, mert a bráhmánok belátásával szemben nem lehettek, eretnekei. Következésképp autodaféi sem. A hinduizmus számára ismeretlen fogalom a vallásháború. Indiának nem volt vallási értelemben vett középkora. Emberség tekintetében a hindu vallás a nagy világvallásokat kivétel nélkül maga mögé utasítja.

Arra nézve, hogy más tekintetben miért nem, másutt keresendő a magyarázat: az alapozásnál.

A vallásos világkép a való világnak mitikus – ahogy a szakfilozófusok szakul mondják – „leképzése”. E szép nevű eljárás sikerén múlik a vallás közcélokra való alkalmazhatósága. Ha vallásos világkép olyan elemeket is tartalmaz, melyeket a valóság naponta cáfol, válságos helyzet áll elő; innen a menekülés ösvénye kétfele vezethet: a vallás reformja vagy pusztulása felé.

A kereszténység részletekbe menő elemzését hagyjuk a teológusokra. Vonásai közül mindössze egyet ragadjunk ki; a leglényegesebbet. A kereszténység az emberi felelősséget állítja színpadára főszereplőnek. Szemre persze itt is isten a főszereplő. Mindannyian isten kezében vagyunk, sóhajtozik a bőséges statisztéria. Egy gyakorlott rendező azonban könnyen fölfedezi az előadás gyengéit. A látszólagos főszereplő valójában tétlen. Kezét, melyben mindannyiunk sorsát tartja, befolyásolni lehet. A magaviseletünkkel. A keresztény isten tevékenysége kimerül abban, hogy a mennyei államvizsgán kiosztja az érdemjegyeket. Szerepét magunkra vállalva és félretolva a passió díszleteit, korunk fiaiként állunk a színen. Birtokában annak a kényelmetlen felismerésnek, hogy itt vizsgaelnök nélkül is vizsgázni vagyunk kénytelenek. Magunk előtt.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a kereszténység világdiagnózisa egy lényeges ponton helytállónak bizonyult. Világképe – beszentelt vászonra persze – a valóságot vetíti ki. Ez az oka, hogy korunkban dialógus folyhat közte és a ráció között. Van ugyanis érintkezési felületük.

Nincs viszont érintkezési felület a hinduizmus egyik alaptétele és korunk valóságérzéke között. A hinduizmus bráhmánjai minden bölcsessége ellenére elkövetett egy alapvető hibát. Azzal, hogy a halhatatlan lélek és a halandó élet közti kapcsolatot merőben esetlegesnek tekintette. Esélyt adva a léleknek ezáltal, hogy a rajta esett csorbát ne akkor köszörülje ki, amikor erre egyedül nyílik alkalma, egyetlen, földi élete során, hanem egy későbbi megtestesülése során adandó alkalommal. A földön ugyan, fél lábbal mégis a mennyben. Mivel a hinduizmus mennyei igazságszolgáltatása a földön található.

Ez földközpontú valóságfölfogásnak hangzik, holott nem az. Semmivel sem bölcsebb dolog a földet tekinteni a mennyei igazság játszóterének, mint azt föltételezni, hogy néhány kilométer magasban található a mennyei ítélőszék. A hinduizmus túlságosan bonyolult elszámolási viszonyt vezetett be ember és tette között, noha az elszámolás célja itt is az, ami a vallásokban általában: a megváltás feltételeinek tisztázása. A megváltás akkor következik be, ha az ember jó és rossz tettei kiegyenlítik egymást; az ember ekkor megszabadul az újjászületés kényszerétől és eljut a hindu mennybe, a Nirvánába. A megváltás feltételeinek tisztázása azonban korántsem egyszerű művelet. A valamely vétségért újjászületésre ítélt lélek új megtestesülése alkalmával is vétkezhet, aminek következtében a bűn–büntetés-láncolat elvileg a végtelenségig nyújtható. Ez esetben az egyenleg elkészítéséhez maga az isteni bölcsesség vagy legalább egy computer szükséges.

Tett és következmény ilyen elválasztásának logikus következménye a sorsunkért viselt személyes felelősség háttérbe szorulása. Különös megállapításnak hangzik ez egy olyan vallással kapcsolatban, mely mindent egy lapra, a személyiség kiteljesítésére tett föl. Anélkül azonban, hogy ezt a személyiséget valóságos körülményei között meghatározta volna.

Születés és halál: adott határpontjai minden okfejtésnek. A kereszténység hozzájuk jó érzékkel nem nyúlt, a lélek a kereszténység szerint is halhatatlan, de lehetősége az üdvözülésre csak egyszeri. Ami körmönfont beismerése annak, hogy a lélek is halandó.

A hinduizmus viszont kiszabadította határai közül az embert; ezzel nyűgözte igazán a földhöz. Megajándékozta a tétlenség örömével, a „majd legközelebb” transzcendentális sültgalambjával. Tevékeny korunkat ezért is nézi idegenül. Az ő órája másképp mutatja az időt.

Holott emberi időt mutat az az óra is. Nincs még egy vallása a világnak, mely annyira bízna az ember képességeiben, mint a hindu. A világ meghódításának egyetlen módját ismeri: a magunk meghódítását. „Magad vagy magad barátja, magad vagy ellenséged is, magad csak magad mentheted meg.” Képességeid tökélyre emelése által.

Könnyű belátni, hogy a hindu vallás erkölcstana sokkal több gyakorlati érzékről tanúskodik, mint a kereszténységé. A magunk kiteljesítésére szorít, önismeretre, önfegyelemre szoktat. A magunk előtt való vizsgatételre. Úgy, hogy a kereszténységgel ellentétben, még a vizsgabiztosi szerepet sem hárítja az istenre. A hindu vallás embertiszteletétől korunknak is lenne mit tanulnia.

A baj nem is itt van; mondtuk, a személyiségfölfogás körül. Egy esetleges személyiség annál inkább súrolhatja a tökéletességet, minél inkább leveti esetlegességét. A hindu vallás úgy célozza meg az emberség lényegét, hogy ehhez köznapi emberségünk minél tökéletesebb föladását igényli. „Az örök Béke közel lakozik azokhoz, akik ismervén önnönmagukat, mentesek a vágytól és a szenvedélytől.” Ezt Buddha mondta ugyan, de a hinduizmus is ugyanezt vallja. A világ legrealistább vallása elnéz a mindennapok fölött. Az önkiteljesítés legcélravezetőbb módjául az önmegtagadást ajánlja.

Út ez is, de mihez? Egyebek közt ahhoz a fölfogáshoz, mely szerint szegény és gazdag azonos eséllyel él a világban, hisz az önmegtagadás eszközei mindkettőjük számára megszerezhetők. Ahhoz a tükörszobához, ahol a gyakorlat a látszat és a képzelet a valóság.

Hadd ne térjünk be ide.

Parlagi mivoltunk újabb bizonyítékát szolgáltatva olyan bizonyítékok után kutassunk, melyek egy realista szempár elől sincsenek elfüggönyözve.

Elmélkedésünk színterén, a templomban.

 

 

A Lakshminarain-templom, sajnos, inkább Birla-templom.

Münchenben sétálva láthat az ember olyan lakóházakat, melyeket a városi kegyelet eredeti formájukban állított helyre. Pontosabban majdnem az eredeti formájukban. A vakolás mintázatát a város újjáépítői, helyesen, elavult cicomának tartották. Ezért az új ház új burkolatot is kapott, műkőből. Amire azonban vízálló festékkel ráfestették a régi ház vakolatának mintázatát. A történelmi patina kedvéért.

Fájdalom, ilyen építmény a Birla-templom is.

Sajátságos átmenet egy praeraffaelita vasútállomás, egy hindu templom és egy kacsalábon forgó vár között. Az áhítatnak nem áll jól, ha öltözéke túlzottan világfias. A Birla-templom az indiai kegyhelyek dandyje.

Építészeti stílusát leginkább a terjedelmes templomkertben életnagyságban álló kőelefántok egyikével jellemezhetjük. Az elefánt egészen S alakban magasra tartott ormánya hegyéig nem eshet kifogás alá. Sajnos, az S felső végén valami apróság megüti az ember szemét. Az elefánt ormánya egy kőkancsóban végződik, melyben virág nyílik. Az elefántnak tehát azért kell ott állnia, hogy a virág le ne essék a levegőből. Soha stabilabb virágtartót!

Hozzá képest én a mértéktartás helyi képviselőjeként járkálok a kertben. Lábamon kék zokni, nyakamban színes virágfüzér, homlokomon az áldozat bemutatását bizonyító, piros folt. Megjelenésemmel határozottan sikert aratok a hívők körében.

– Get out of here! – süvölti felém a szavakat egy kamaszkorú fiú.

Magyarul: takarodjak innen.

Amivel kissé meglep. A templomban egyedül a közönsége rokonszenves. Az a kávéházi élet, amit a templomban élnek. Az az emberízű felszabadultság, ami a hindu vallást a legelőnyösebb oldaláról mutatja.

A tanácsot megfogadom. Igazi okom erre nem a fiú fellépése, mely korántsem nevezhető fenyegetőnek. Ő csak a véleményét közölte; futtában, meg sem állt, hogy a hatást bevárja. Valójában a templom képzelet nélküli cifraságát nem tudom tovább elviselni.

Indiának ezt a hivalkodó karikatúráját.

Megyünk. A két fog jelzésű turistaúton a rézművesek műhelye felé.

 

 

A kocsi szinte a munkapadon áll meg; a munkások föl sem néznek, megszokták a látogatókat.

Idejövet útbaejtettünk még egy templomot. Egy szerényebbet, szerencsére. A templom meglátogatása előtt a sofőr megérdeklődte, hogy van-e zsebkendőm, mivel födetlen fővel tilos a belépés. Zsebkendőm van, de náthám is, még hazulról. Nemleges választ adtam. Semmi baj, mondta a sofőr, és előhúzott a bal zsebéből egy erre a célra rendszeresített, tiszta, de némileg hiányos zsebkendőt. A sofőr zsebkendőjével a fejemen úgy feszítettem az isten hajlékában, mint Conrad Veidt a Hindu Síremlék főszerepében.

Most határozottan föl vagyok dobva. A rézművesektől is. De leginkább attól, hogy itt semmit sem kell a fejemre tennem. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, ha elgondoljuk, hogy egy nagyobb réztál súlya a húsz kilót is eléri.

A rézművesek munkapadja egyben ülőhelyük is. Ülve vagy guggolva dolgoznak, a megmunkálandó darabot a lábuk közé fogják vagy rejtélyes készséggel egyensúlyozzák. A rezet vésik és festik. A munka valamelyik fázisához szükséges parázs centiméterekre izzik mezítelen lábuktól.

De mi ez a parázs az arcokhoz képest. A megfeszített figyelem teszi vagy más, nem tudom; a barna arcokból, a sötét szemekből tűz csap ki. Az egyik rézműves lábánál egy négyéves-forma gyerek ül. Tágra nyílt szemmel figyeli a férfi – talán az apja – munkáját. Belőle is rézműves lesz, mondja a sofőr, ez egy dinasztia.

Nem tehetek róla, így jár az agyam: nekem a nap minden látványossága közül ez a tekintet a legfontosabb. Ez nem a magas régiók fényessége, hanem a földé. A gyerek szemében egy rézország napja ragyog. India vörösréz napja.

Percekig. Az udvarra egy autóbusz érkezik amerikai turistákkal. A varázslatnak vége. A terepet betöltő lelkes kiáltozás elől lélekszakadva menekülök. „Wonderful” – hangzik utánam a kocsiba az episzkopális egyház üzenete.

 

 

– Itt tessék aláírni – nyújtja felém a nyugtakönyvet a sofőr a Center parkolóhelyén.

Dantét Vergilius kalauzolta a pokolban, engem Delhiben a világ legszívélyesebb fogsora. Mosolyogva búcsúzunk egymástól. Én esélyeimet kiegyenlítendő még integetek is.

Annyi, mint egy sóhaj

Meglesni ezt a vén reumást, ahogy bajától szabadulni igyekszik. Ahogy a vérkeringését felfrissíti. A buddhista hippit és a rádiózó hindut. Ahogy technika és eszme egymást keresi. A nagy anyagcserét.

Emberi föladatnak sem utolsó ez, de íróinak elsőrangú.

Riasztó és reményteli kevésszer szövődött össze bonyolultabban, mint abban a fölismerésben, hogy a föld egyetlen falu.

Ennek a falunak az utcáját járva az ember mindig számíthat arra, hogy szemtől szembe találkozik a költészettel.

Nem a valóság fölött. Épp hogy a legprózaibb közegben.

A körön kívül

A körön kívül fiatal művészek találhatók; festők, grafikusok, a batikolás művelői.

A kör a bevett művészek csoportja.

Indiában a művészi siker lehetőségei igen korlátozottak. Az olyan művészi sikeré, amiből meg is lehet élni. A befutottak köre zárt. Az újat akarók többsége a körön kívülre szorul; ott dolgozik, vagy még inkább: ott szidja a körön belül levőket, akik nem újat akarnak, hanem megélni.

A jelenség nem sajátosan indiai, hazai megfelelője sem ismeretlen. A sajátosan indiai csak az ellenszenv hőfoka. Az indiai művészeti életet ízlés- és fölfogásháborúk szántják végig, ami önmagában igen dicséretes dolog. Kevésbé dicséretes, hogy ezek a háborúk nemcsak eszmei térnyerésért folynak. Élet- és munkalehetőségért is. Indiának e pillanatban polgárainak és nem művészeinek eltartása jelenti a legfőbb gondot, a művészek fölkarolására fordítható pénz minimális.

A fiatal művészekkel Anil Saari ismertet meg. Anil neve művészi célokra fölvett név, a telefonkönyvben az apja nevén található, aki parlamenti képviselő. Gyanítom, Anil névcseréje mögött nemcsak művészi meggondolások rejtőznek, hanem emberiek is: így akar a maga számára legalább valamiféle jelképes függetlenséget kivívni. A családjától, amely ha nem is tartja el, valamiképpen ott áll a háta mögött.

Rendelkezésére bocsátva például az atyai autót. Olyan forradalmi célokra, aminő az absztrakt festmények szállítása a csomagtartóban. Anil a forradalmi irányzatok híve; hamisítatlan fils de papa-ként az. Becsületére váljék: szenved a helyzettől. Barátai, a forradalmi festők is érzik ezt, és jutalmul egyenlőként kezelik. Aminek kettős az előnye. A festőknek nem kell targoncán szállítani műveiket, Anilnak pedig vannak igaz barátai.

Anil különben költő. Szándékai szerint csak átmenetileg. Eddig ugyan csak verseket és cikkeket publikált, de a közeljövőben nekivág a regénynek. India nagy regényének. Angol nyelven. Mert Anil ebben is átmeneti jelenség: angolul ír.

Noha hindiül kitűnően beszél. És, fogódzkodjunk meg, a magyart is töri. Fél évig volt hazánkban ösztöndíjas, egy fél év után a magánytól lelkileg összeroppant, és távozni kényszerült. Nyelvi tanulmányai csak hazatérte után hoztak gyümölcsöt, de akkor bőségesen. Anil Budapesten csak angolul volt hajlandó megszólalni, Delhiben, akivel teheti, magyarul beszél.

– Szervusz, Miszter Orbán – mondja gyönyörű angolmagyarsággal.

– How do you do, Sárika – köszöntöm én is két nyelven egyszerre.

Két nyelvet gyilkolunk egycsapásra. Nevetünk. Magunkon és a világon, ami ilyen gyönyörűen lehetetlen találkozásokat képes előidézni.

Anilból sugárzik a szeretet. Barna szemét és fekete körszakállát mintha szénnel fűtenék. Magyarországon, mondja, olyan elveszettnek érezte magát, hogy a velem való két találkozás valóságos oázis volt számára. Egy kicsit szégyellem magam. Eddigi találkozásaink alkalmával egyáltalán nem viselkedtem úgy, ahogy az egy oázistól elvárható. Anil megmutatta a verseit, én meg elmondtam, hogy szerintem miért rosszak a versei. Anilra iszonyú súllyal nehezedett az idegenség, ha most ezekre a beszélgetésekre úgy emlékszik vissza, mint egy idegen világ legbarátibb megnyilvánulásaira.

Tiltakozom is kissé mentőangyali szerepköröm ellen.

– But, Orbán, te nem vagy igazad – zárja le a vitát Anil –, it has been nagyon fontos for me.

Ki ne lenne egy ilyen mondattól meggyőzve?

Megyünk az esti Delhiben, sejtelmem sincs róla, hova. Anil ügyesen kanyarog a kocsival, két perc múlva már azt sem tudom, merre van az előre és merre a hátra. Mintegy negyedórányi autózás után kikötünk egy kultúrház küllemű épület előtt. Anil szerint az épületben található Delhinek ez idő szerint legérdekesebb kiállítása. Nagy szerencsém van, hogy az utolsó pillanatban láthatom, mivel éppen ma este bezár.

A kultúrház az, aminek mutatja magát. Kiállító helyisége, előadóterme, színpada, meghitt büféje van. Mi a kiállító helyiségbe tartunk.

A kiállító művész grafikus. Munkái nem nagyon nyerik meg tetszésemet. Szándéka szerint a grafikának azt a válfaját művelné, amit idehaza Kondor. Csak éppen Kondornak az a képessége hiányzik a művészből, amivel az előbbi a legzsúfoltabb látomásban is áttetsző rendet teremt. Az a képesség, amelyik tudja, mit mire épít.

A kiállított munkákban ez a viszony, hogy mértéktartóan fogalmazzunk, tisztázatlan. A művészt a modern kor emberének elveszettsége kínozza. Ennek úgy ad hangot, hogy lapjait szárnyas szörnyetegekkel népesíti be. A szárnyas szörnyek némelyike riasztóan hasonlít a férfi vagy a nő nemi szervének rajzolatára. Az a határozott benyomásom, hogy a művész egy szerencsétlen pillanatában találkozott a mélypszichológiával. Ez a sejtelmem kétely nélküli bizonyossággá fokozódik a művésznek azon lapja előtt, melyen egy pálma büszkeségű penis lövelli magasba az élet magját. A kilövellés alakja félreérthetetlenül utal a pálma lombjára, az a tény pedig, hogy a mélyértelmű szerv a sziklás talajból mered föl, erős gyökereinkre a földben. A vak is látja, hogy itt az egyetemes emberi össze van kapcsolva a sajátos hagyománnyal.

E szintézis tanújaként kétségbeesetten hányódom műtől műig.

Anil ment ki az örvényből. Úgy, hogy még inkább belétaszít. Megérdeklődi, van-e kedvem személyesen is megismerkedni a művésszel. Ijedten makogok valamit arról, hogy jobb a művészt művei által ismerni.

A helyzet közmegelégedésre Swami megjelenésével oldódik meg.

Swami: Swaminathan beceneve. Swaminathan festő. Továbbá művészeti gondolkodó, lapalapító és szerkesztő. Családalapító is, mint ez később ki fog derülni. Úgy mondják, nemzedéke egyik legtehetségesebbje. Képe található a Jaipur House-ban, a Modern Művészetek Nemzeti Galériájában is.

Képe, neki, a körön kívüli művésznek. Swaminathan, kényszerűségből talán, büszke arra, hogy ő kívül van a körön. Valójában inkább a kör kerületén található, sem kívül, sem belül. Ő az, aki be fog kerülni. Megkeseredve kissé, de remélhetőleg épségben.

A nevét még Pestről ismerem, Aniltól kaptam kölcsön a CONTRA 66-ot, egy avantgarde folyóiratot, abban olvastam. Cikkek alatt és az impresszumban. A CONTRA 66-ot alapította Swami. Hogy mi célból, megítélhetjük a címéből.

Lapja után francia szabású hindunak képzeltem Swaminathant. Tévesen. Fehér vászonból varrt reverendafélében pompázik előttem. Mezítelen lábán saru. Vállig érő Rákóczi-frizurája és enyhe orrsövényferdülése van. A franciák közül legföljebb egy filmszínésznőhöz hasonlítható.

– Hol van az már! – nevet kesernyésen, amikor a lapjára emlékeztetem.

Tréfásan mentegetőzik az öltözéke miatt. Még azt hihetem, veszi elejét a gyanúnak, hogy ennek valamiféle eszmei jelentősége is van. Holott egész egyszerűen az a helyzet, hogy a fehér vászon fillérekbe kerül. A nadrág viselése nem elsőrendű feltétele a modern gondolkodásnak, oszlatná el, ha lennének, a kételyeimet.

Megnyugtatom, hogy hülyeségem színvonala alatta marad az európai átlagnak.

Lényeglátással párosuló szerénységem megnyeri Swami tetszését.

– Tudja – avat a bizalmába –, mi, indiaiak vagyunk a föld legboldogabb emberei. Nekünk nem kell se ruha, se lakás. Minek az nekünk! Itt még eső sincs, hogy megázzunk. Ha megéhezünk, fölmászunk a legközelebbi fára gyümölcsért. Én mondom magának, itt élnek a föld legmegelégedettebb emberei.

Figyel, lesi a hatást.

Közlöm vele, hogy gyermekkorom felemelő élményei közé tartozott egy ló. A lovat Pest ostroma alkalmából lőtték le a házunk kapuja előtt. A bombázás szünetében az egész pince testületileg kivonult a kapu elé egy darab lóért. Boldog idők, amíg a ló tartott! Azóta sem ettem jobb fasírtot.

Null-null. Swami profi játékos. Kezet nyújt barátságunk megpecsételéséül.

– Később még beszélgetünk.

Addig Anillal sétálgatunk. Megismerkedem két hölggyel; a batikolás szépségeit méltatják. Meghívnak az iskolájukba, afféle képzőművészkörbe. Sajnálom, hogy milyen rövid az időm. Ők is.

Anil a kiállításon szerzett benyomásaimról érdeklődik. Ajvé, mondom egy eddig még nem használt nyelven, persze csak magamban. De szilárd vagyok, mint a szikla. Kifejtem a véleményemet.

Anil nem ért egyet velem. A férfi és a nő közti viszony Indiának nagy problémája. Az újraértékelés tekintetében. A hindu férfi, Anil szerint, eddig prostituáltként használta („nézett prosztitjutnak”) a feleségét. Most arra kényszerül, hogy a nőt egy új dimenzióba helyezze el. Szabadjára engedje, társának tekintse. Ez lelki átalakulást kíván. Az átalakulás az alapokat is érinti, maga a nemiség is új értelmet nyer általa. A művész, Anil szerint, itt keresgél, az alapok körül.

Rosszul, szerintem. Makacs vagyok. Annyit azonban elismerek, hogy a nem nemi ihletésű alkotások között van három igen szép rajz.

Swami jelenik meg díszkísérettel. A képeket hozzák. A kiállítás közben bezárult, a képeket el kell szállítani. Anil csomagtartójában. Swaminathan házába, ahol a kiállító művész is lakik.

Ide tedd; nem ide, oda: dehogy oda, ide! Kinek van spárgája? Anilnak, a kocsiban. Anilnak nincs. De mégis van. Csak nem a kocsiban, a zsebében. Itt kösd meg a bütyöknél! Majd ha hülye leszek, hogy kiessenek a képek a csomagtartóból! Az a jó, akkor legalább nincs gond velük! Nincs ám neked, mert te a szőrénél fogod az ecsetet.

Valaki megérdeklődi, hogy ki az a pali a kocsi mellett? Az Anil vendége. Az pont jó arra, hogy a spárga egyik végét szilárdan tartsa a kezében.

Ilyen gyorsan még sohasem szereztem barátokat. Még meg is köszönik, hogy milyen ügyesen tartottam a spárgát. Legvégül még be is mutatkozunk egymásnak.

Aki befér, jön a kocsival; aki nem, integet. A képeken kívül még öten utazunk a kocsiban: az első ülésen Anil meg én, hátul Swaminathan, a grafikus meg egy hölgy, akiben a batikolás imént bemutatott híveinek egyikére ismerek.

A kocsiban el kell ismételnem a kiállításról vallott véleményemet. Fejtegetésemet az érintett fölényes mosollyal hallgatja. Nem állíthatom, hogy okfejtésemmel túlzott népszerűségre teszek szert a hátsó ülésen.

Kocsiszerte általános érdeklődés fogadja viszont Swaminathannak azt a bejelentését, hogy házában egy skótot lát vendégül. Az illető neve Johnnie Walker és foglalkozására nézve tűzoltó. Azt a tüzet oltja el, ami az emberben a whisky hiányos fogyasztásának következtében keletkezik.

Vagy a sértett önérzet szikrájából. Testvéri békességben utazunk immár a füstölőillaton át Swami lakhelye felé.

Swaminathan járt Európában, közelebbről Lengyelországban. Sokat fázott, azért kellett az italboltokat látogatnia. Az egyik alkalommal egy nekibúsult lengyel csapott a vállára: „Gyere, cigány, igyál az egészségemre!” Swaminathan a maga szűkös lengyel szókincsével csak nagy nehezen tudta megmagyarázni, hogy itt félreértés esete forog fenn: ő indiai. „Az se baj, füstös” – helyesbített a lengyel, és két vodkára fizette be Swaminathant.

– Ott nem úgy van, mint nálunk – summázza a grafikus ártatlan képpel a lényeget –, ott mély gyökerei vannak a humanizmusnak.

Közderültség közepette érjük el úticélunkat.

A ház vendégszobájában a szőnyegre telepszünk. A lábbeliket az előtérben hagyjuk. A házigazda a szőnyeg közepére helyezi az este díszvendégét, a skót whiskyt. Mellé egy kancsó vizet, poharakat. Meg egy tál magot rágcsálnivalóul.

Anilnak erről jut eszébe, hogy ő elpusztul, ha nem kap valamit enni. Nincs oka az aggodalomra; Swaminathan felesége, egy harminc év körüli, kövérkés, de határozottan kemény tekintetű asszony már hozza a lepényt. Anil guggolva, a gyönyörűségtől eszméletlenül fal, két harapás közben egy nyögéssel adja tudtunkra, hogy ő most a Nirvánában időzik.

Az országhatár az ember legbutább találmánya, villan át közben az agyamon; Swaminathan felesége éppolyan elnéző, vasszilárd szeretettel pillant bohókás férjére, mint bármely európai művészfeleség.

A szőnyegen nagy a helyezkedés. Főképp én vagyok fennakadva azon a tényen, hogy két lábam is van, és egyiket sem tudom hova tenni. A többiek élvezik a hazai pálya előnyeit. Talpuk, melyen Delhi vörös pora időközben megfeketedett, meghitt közelségbe kerül a poharakkal és a tál maggal.

Tiszta whiskyn kívül mást nem fogyasztok. Egy magyar gyomorra a legravaszabb veszélyek leselkednek Indiában; el szeretném kerülni a közelebbi ismeretséget. Swamiék kancsóból isszák a forralatlan vizet, semmi bajuk tőle. Ha én meghúznám a kancsót, holnap megjavítanám a rövidtávfutás világcsúcsát.

– Kérdeznék valamit, Mr. Swaminathan.

Swami int; tessék. Arra kívánok választ kapni, hogy milyen hagyományok talaján áll egy indiai avantgarde festő. A kérdés ravaszabb, mint amilyennek látszik. Az avantgarde festő a modern művészetek talaján áll, ezt minden iskolás gyerek tudja. Csakhogy ez a talaj mai összetételében európai vegyi folyamatok eredményeként jött létre; hogyan állhat rajta egy indiai festő, mekkora biztonsággal? És ami a fő, hányfelé hasadt lélekkel?

A grafikusról alkotott véleményem rövid úton igazolást nyert. Neki ez nem probléma, ránt egyet a vállán, ő művész. Még mást is mondana, de Swaminathan leinti. Ő érti, miről van szó.

Egy indiai festő előtt nyitva az út, hogy Adzsanta és Ellora barlangfestményeinek modorában fessen. Ez a vén szamarak útja. Ugyane festő előtt egy másik út is nyílik, Picasso felé. Ezt az utat megjárva a festő avignoni maharánikat fest kubista száriban, ez a legkevesebb. Ez az ifjú szamarak útja. Swaminathan ezen indult el egy évtizede; hogy a felénél, szerencséjére, megálljon.

A festészethez nem lehet importálni a hátteret. A szellemit. A kubista népművész kettős tévedés áldozata. A mai India festészete csak a mai Indiában gyökerezhet. Ebben az ezer és egy arcú rejtvényben. Vállalva annak a fölismerésnek a kockázatát, hogy ez az India háttérnek nem éppen szilárd.

– Nekem ez a stílusom, ez a környezet – mutat körül széles mozdulattal Swaminathan –, festő azért vagyok, hogy ezt növesszem látomássá.

Ez becsületes válasz; megköszönöm. Swaminathannak azért olyan hosszú a haja, hogy legyen minél fogva megragadnia magát, ha netalán szakadékba zuhanna. Válságos helyzetekben a művész nemigen számíthat másra, mint a maga münchhauseni képességeire.

Meg a kis sikerekre, hogy ne veszítse kedvét. Swami kuncogva közli velünk, hogy ő már, úgy látszik, bekerült az establishment-be, körön belüli művész lett. Meghívták ugyanis egy fontos kiállítás előzsűrijébe. Gyors tárgyalásba kezdenek a grafikussal, hogy kiket kell ezen a kiállításon levegőhöz juttatni. A tárgyalás szenvedélyes hangjának kialakításához érezhetően hozzájárul az időközben kiürült whiskysüveg.

Éjfél. Johnnie Walker, a hidegszívű gyilkos, egy kézmozdulattal kitekeri a nyakamat.

– I need some fresh air – ez minden, amit ki tudok nyögni.

Anil utánam jön a teraszra, és egészségi állapotom iránt érdeklődik. Az egészségi állapotom kitűnő, csak egy kicsit forog. Szeretnék hazamenni. A Center-be, úgy értem.

Részvevő búcsúzkodás. Swaminathan kikísér a kerítés kapujáig. A kerítés előtt túlvilági szörnyetegként vonítva most úszik el a csokidár. Kezében bot, vállán a köpenyt a szél lebegteti. A hold úgy süt, mint egy mesefilmben.

Swami is megrokkant egy kicsit. Anil kezét szorongatja, Anil velem együtt kívülről támasztja a kerítést, Swami belülről.

– Anil, te közülünk való vagy – kapaszkodik Anil kezébe egy fuldokló –, te tudod, hogy mi lakik bennem.

– A barátod vagyok, Swami – feleli Anil halkan –, mi már meghalni is így fogunk.

Swaminathan kétségbeesetten kapaszkodva Anil kezébe felém fordul. Részegen is látni, hogy részeg. Azt is, hogy amit most mond, nem részegségből mondja. Jeges szomorúsága úgy süt át mámorán, mint a hold az éjszakán.

– Mr. Orbán – mondja hibátlan angolsággal –, indiainak lenni a világ legszomorúbb dolga. Kétségbeejtően, halálosan szomorú.

– És most vidd haza, hadd aludja ki magát.

Ezt már ismét Anilnak mondja. Búcsút int, megfordul és tántorgás nélkül visszamegy a házba.

– Rosszul vagyod magad? – kérdezi Anil, már a rohanó kocsiban.

– No, it’s over – felelem, és a fejemben érzem a holnapi fejfájás szelíd előjeleit.

De ezek már a gyógyulás előjelei is. A Center-ben pergő nyelvvel rendelem meg a holnapi reggelit. Hat órára, a szobámba.

Reggel hétkor indul a vonatom Agrába.

Expresszel a múltba

A Tadzs-expresszel. India legmodernebb vonatával.

A vonat indulása előtt két meglepetés ér. Az első, hogy a fejem csak mértékkel fáj, inkább csak figyelmeztetésül. A második, hogy a kocsi, mely az állomásra visz, nem az óvárosi pályaudvar elé kanyarodik, hanem egy modern állomásépület elé a Connaught Place közelében.

Ez Új-Delhi pályaudvara. Óvárosi kartársaihoz képest meghökkentően vasútszerű. Annak lidérces népsűrűségéhez hasonlítva majdnem elhagyatott, egyszerűen csak forgalmas. Felismerem a jegypénztárt, látom, hol a kijárat a peronra. Szükség esetén magam is el tudnék itt tájékozódni. Ez az eset azonban nem áll fenn; a sofőr, ugyanaz, aki az első délután körbevitt Delhiben, egész a vonatig kísér.

Útközben itt is kerülgetjük a földön alvó utasokat. Ez az egy, ami a két pályaudvaron közös. Sőt, a modern pályaudvar ebben az egyben mintha túl is tenne a régin. Itt a peronon is látok alvókat. A Tadzs-expressz mellett például most fordul egyikük a másik oldalára; valószínűleg az riaszthatta föl, hogy egy vesszőseprővel fölszerelt takarítóközeg teljes hivatali súlyával az arcába söpörte a szemetet; most már semmi probléma, most már csak a hátára söpri.

A Tadzs-expressz előkelőségét már vagonjainak színe is jelzi. A közönséges vonatok piros kocsijaival szemben az ő vagonjai kékek. A kék vagonokban állítható repülőülések várják a helyjegyek igen tisztelt tulajdonosait.

Meg két kalauz, a kezében iratköteggel. A sofőr átnyújtja a kezében szorongatott cédulát, mire az egyik mutatósan kavargatni kezdi a lapokat. Sikerrel; a paksaméta egyik lapján, a megfelelő rubrikában nagy betűkkel, hogy én is elolvashatom, ez áll: Mr. Otto Orban. Az úré, közli a kalauz, a tizennyolcas számú ülés.

A sofőr elbúcsúzik, este tízkor, a vonat érkezésekor itt fog várni rám, a peronon.

A Tadzs-expressz vonalán légkondicionált kocsik közlekednek. Állítólag. Valójában a léghűtés vagy szünetel, vagy a vagon mennyezetén található töméntelen ventilátort kell annak elfogadni. A kérdés, szerencsére, merőben elméleti; reggel van, a vagonok levegője kellemesen hűvös.

Az expressz Indiában is expressz; percre pontosan futunk ki az állomásról.

Egyenest India zöld-sárga kohójába. A nap átmenet nélkül kezd őrjöngeni, eddig csak cselből türtőztette magát. Sugarai izzó mézként csurognak le a vagon oldalán. Az ablak egyelőre ellenáll, csak a fényt ereszti át, a tüzet nem. De ezzel csak erkölcsi erejét kívánja bizonyítani. Hogy eleve vesztesként is helytáll. A kupé reggeli hűse nagy következetességgel oszladozik.

India még a gőzvontatás korszakát éli. A Tadzs-expresszt gőzmozdony húzza. Az expressz a közel kétszáz kilométeres távolságot három óra alatt teszi meg. Átlagsebessége következésképp valamivel kevesebb óránként hetven kilométernél.

A füst rongyain át bámulom a tájat. A föld zöldje föladta a nappal folytatott küzdelmet: fáradtan, porosan, lehajtott fővel egy szétszórt hadsereg képét idézi. Az általános visszavonulás zűrzavarában olykor föltűnik egy falu. Néhány sárból rakott ház, vesszővel bekerített udvar. Ember, állat alig. Egy-két kiálló csontú tehén. Gyerekek egy víztároló partján, az őstörténetből fölütve fejüket bámulnak a vonat után. Egy paraszt a földjét műveli. Egyidejűleg az én elmémet is. Azáltal, hogy láthatom a földművelésnek ezt a keserves karikatúráját. Az ember nyomorultul meggörnyedve egy tehén vonta és a haladás irányára merőlegesen álló gerenda hátán szinte a maga testével borotválja a földet: fakéssel szívós szakállt. A tehén gyötrötten kiemeli a fejét az időből, mintha a láthatatlan hold felé bőgne. Az ember ősz szakálla hegyesen mered előre. Szúrószerszámként, amivel az ösztövér állatot nagyobb sietségre lehet bírni. Ember és állat e szoborcsoportját a szükség tervezte iszonyú remekműnek; Rjepin „Hajóvontatók”-ja e látványhoz képest egy majális ábrázolata.

A tájkép konokul ismétli önmagát. A szívszorító, füstölgő nyomorúságot. Belefáradva a látványba, körülnézek a kupéban. Utastársaim egy része újságot olvas, a többiek a hátraeresztett ülésben alszanak. A szegénység szobrászi képességeinek egyedüli bámulója vagyok.

Voltam helyesebben. Hunyt szemmel utazom Agráig.

 

 

Időre érkezünk, pont tíz órára.

A pályaudvar előtti térségen vár ránk az autóbusz. Oldalán a felirat: „Légkondicionált luxuskocsi”. A légkondicionálást itt is úgy kell érteni, mint a vonaton. Egy csomó, használaton kívüli ventilátorként az autóbusz mennyezetén. Igazából még úgy sem. A busz ablakai nyitva vannak, akadálytalanul ömlik be rajtuk a légy és a forróság.

„Sáhib – hangzik az ablak alatt – pájsa, sáhib!” Ennyit még én is értek hindiül. „Adj, uram, pajszát!” Az autóbusz mezítlábas gyerekek gyűrűjében áll. Ők koldulnak. Mosolyogva; barna arcukból kivillan vakítóan fehér foguk.

Egy zsávolyegyenruhás személy, föltehetőleg az autóbusz sofőrje, igyekszik elzavarni őket a kocsi környékéről. Sikertelenül. A gyerekek még akkor sem tágítanak, amikor az egyenruhás személy egy, az állomás kerítése mellől fölszedett kővel megcélozza őket. Két-három métert ha hátravonulnak, a biztonság kedvéért.

A kő elrepül. Az egyik gyerek, akit a kőnek a lába szárán kéne találnia, ugrik egy nagyot. A kő célt téveszt, és nekivágódik a kerítésnek. A gyerekek kórusban nevetnek. A sofőr legyint.

Az egész jelenetből sugárzik a családiasság. Egy jobb utazási irodának, mely légkondicionált luxuskocsikat üzemeltet, meg kell kímélnie ügyfeleit a koldusok tolakodásától. A zsávolyegyenruhás az iroda alkalmazottja. Ezért dobta meg kővel a gyerekeket. Ezt a gyerekek is tudják, nem is haragszanak rá. Már csak azért sem, mert az egyenruha alatt egy igaz indiai rejtőzik, aki tudja, hogy a gyerekek nem elvetemültségből koldulnak, hanem szükségből. Ezért aztán úgy dobta el a követ, hogy az lehetőleg ne találjon célba, vagy ha mégis, horzsoláson kívül egyéb sérülést ne okozzon.

Mindenki megtette, amit tennie kellett. A sofőr ország-világ előtt bebizonyította, hogy ezeket a kölyköket egyszerűen nem lehet elzavarni. A kölykök harsány nevetéssel fogják gyűrűbe a férfit, aki kővel dobta meg őket. Az meg ahelyett, hogy újabb követ keresne, mosolyogva tűri fülhasogató zsivajgásukat.

„Adj, uram, pajszát!” – énekli India, immár zavartalanul, az autóbusz légkondicionált luxusfülébe.

Teljesen hatástalanul. Az autóbusz mással van elfoglalva. Azzal, hogy legalább földrésznyi pontossággal kiderítse az egyes utasok hovatartozását. Ami nem is olyan egyszerű dolog, mint hinnénk.

Az idős japán házaspár nemzeti hovatartozását megállapítani gyerekjáték. Egy okkersárga fogsor tulajdonosa ugyancsak leleplezi magát. Az amerikai módra pörgetett „r”-jeivel. Amerikai következésképp a fogsor felesége is, a ruha gyanánt egy papagáj rémálmát viselő, idősebb hölgy is. Nem kérdés továbbá az utazás indiai résztvevőinek kiléte sem. A többi utasra azonban csak tippelni lehet.

A mellettem ülő utast angolnak tippelem. Angol karikaturisták öltöztetik a rajzaikon ilyen ruhába a turistákat. Az utas, harmincas, kese férfi, kihajtott inget, rövidnadrágot, sportzakót, gyapjú térdharisnyát és olyan sportcipőt visel, amit egy kisebb állam hadserege nyugodtan elfogadhatna tanknak. A rövidnadrág és a gyapjúharisnya közötti szabad területen a férfiszépség szerény, de határozott jeleiként világítanak az utas vörös lábszőrei. A vörös szőrök tulajdonosa egyben egy autóbusz nagyságú fényképezőgép birtokosa is.

Két perc letelte után az angol rádöbben arra, hogy öltözékét kissé túlméretezte. Le akarja venni a zakóját. Ültében, ami artistaképességeket igényel. Az angol ilyen irányú képességei korlátozottak, következésképp elejti a fényképezőgépet. Ketten utána kapunk, sikerrel. Egy udvarias mosoly. Az angol biztonságba helyezi a fényképezőgépet. Ebből következőleg most a zakót ejti el. Nem vagyok az Üdvhadsereg tagja, de ezt nem bírom nézni.

Megkockáztatva azt, hogy egész nap az időjárás szeszélyeiről kell társalognom vele, megszólítom.

– Itt egy bütyök a falon, akassza rá a zakóját!

– It’s a good idea – derül fel az angol.

Én, úgy látszik, az aggodalmaimat méreteztem túl. Két mondat erejéig társalgunk. Nagyon meleg nap ez a mai, indeed. Ó, csakugyan, ez egy különösen meleg napnak ígérkezik. Ezzel be is fejeztük. Kölcsönös megelégedésünkre.

Kurta társalgásunkból két következtetés adódik. Először az, hogy az angol udvarias hajótörött, nem él vissza azzal, hogy kimentik a vízből. Másodszor az, hogy az angol nem angol. Amerikai vagy ausztráliai. Élvonalbeli asztaliteniszezőként nyesi a nyelvével a szavakat.

Közben egyre érkeznek az utasok.

Jön két lengyel vasmunkás. Megszólalnak: amerikaiak. Jön egy francia. Ő legalább valóban francia. A mögöttem levő ülésre egy arab házaspár telepszik. A férfinak szédületesen ívelő bajusza és enyhe pocakja van. Torokhangokkal tűzdelt beszédüket úgy hallgatom, mint egy elromlott vízcsapot.

Egy szőke, szakállas ifjút nyugatnémetnek nézek. Svéd vagy holland, a beszédéből ítélve. De jön aztán egy echt deutsch német házaspár is. Más nem, mert megtelt a busz.

Hirtelen eszembe jut, hogy ezt a játékot nemcsak én játszom. Engem is néznek valakinek. Töröknek, montenegróinak, olasznak? Magyarnak biztos nem. Ezen jót derülök.

Tulajdonképpen el vagyok ragadtatva. Ahhoz képest, hogy a föld egyetlen falu, eléggé tarka a lakossága.

Megérkezik az idegenvezetőnk is. Nagydarab, fejhangú hindu. Fehér inget, nadrágot és mezítelen lábán sarut visel. Bemutatkozik, közli a programunkat.

A zsávolyegyenruhás illető kiléte is kiderül. Nem sofőr, kocsikísérő. Egyelőre még rejtély, hogy mi célból kísér minket.

Fatihpur Szikribe megyünk. Huszonhat mérföldnyire Agrától. Majdnem ötven kilométerre.

 

 

Fatihpur: a győzelem városa. A mogul dinasztia egy nevezetes csatáját vívták itt. Szikri, egy régebbi helység mellett épült: innen kettős neve. Akhbár parancsára emelték egy domb tetején. Nem természetes település tehát, rendelet hozta létre.

Eszmét következetesebben keveset valósítottak meg, Fatihpur az első a mogul uralom emlékei közül, melyben nemcsak a megvalósítás iparművészeti ténye a lenyűgöző, hanem az alapeszme is. Sőt, mindenekelőtt az.

Fatihpurban nem túlzás a mogul korszak „reneszánszáról”, annak legalábbis kísérletéről beszélni. A város nem is annyira Akhbár meglevő, mint eljövendő birodalmának fővárosául épült. Olyan fővárosnak, ahová hindu és muzulmán egyenlő eséllyel indulhat kivívni szerencséjét.

Az volt ugyanis Akhbár nagy észrevétele, hogy a vallások unokafivérei egymásnak. Egy-egy vonásuk elüt, de lényegük rokon. Ez bölcseleti megállapításnak nem világrengető, mégis ez tette az uralkodót igazán naggyá.

A körülmények miatt, melyek között tétetett. A szentencia az Iszlám legfőbb képviselőjének ajkát hagyta el egy meghódolt és túlnyomórészt más hitet valló országban. Olyan országban, ahol a másvallásúak mindeddig az Undorító-és-Gyalázatos-Hitetlenek-Fejére-Legkegyelmesebben-Kivetett-Különadót is kötelesek voltak megfizetni.

E körülmények között a vallási egyenlőség gondolatának puszta fölvetése is forradalmi tett. Lehetőség arra, hogy a gondolkodás egy hirtelen mozdulattal kirántsa az ortodoxia alól a szent imaszőnyeget. Ami esetünkben egy korai elöregedésre ítélt államalakulat alapját is képezi. A korai elöregedésre maga az állam ítéli magát; azzal, hogy – szent ködökbe burkoltan – a rabszolgamunka rossz hatásfokú gépezetét üzemelteti. Ezáltal valójában a semmire alapozza önnön létét, a nép két fele közt húzódó szakadékra.

Akhbár elég nagy uralkodó volt ahhoz, hogy fölismerje a helyzet veszélyét. Az egységes vallás megteremtésére irányuló reformkísérlete mögött józan meggondolások rejtőztek. Hogy mifélék, kiderül egyéb intézkedéseiből, melyekkel egy hivatalnokállam alapjait vetette meg. Ázsiai körülmények között értve a történelmi műszót: a felvilágosult abszolutizmusét. Olyan rendszerét, melyben az érdem nem örökölhető, csak szerezhető. A központosított hatalom megtestesülésétől, az uralkodótól. E korához képest modernül szervezett államnak lett volna a fővárosa Fatihpur.

Ha Akhbárnak nem kellett volna fölhagynia reformterveivel. Ha az Iszlám elviselte volna azt a szégyent, hogy közös nevezőre hozzák a százszor átkozott bálványimádással. Prózaibban: ha a muzulmán voltukból hasznot húzó kiváltságosak elég bolondok lettek volna föladni hatalmi pozícióikat. Egy józan uralkodó józan megfontolásai miatt.

Fatihpur hű tükre mind a nagy kísérletnek, mind a nagy bukásnak.

Lakatlan szellemváros. Azzá lett már Akhbár életében, vízellátási nehézségek miatt.

Gyanítható azonban, hogy nemcsak ezért. Dacból is. Fatihpur rokontalanul áll India lángoló ege alatt, egy megvalósulatlan eszme megkövült szószólójaként. Föltehetőleg éppen ez volt Akhbár célja, amikor parancsba adta, hogy az uralkodóval együtt minden lakosa elhagyja a várost.

Fatihpurban a puszta kő néma tanúságtétele folyik az idő bírósága előtt.

És hogy ugyane bíróság ne marasztaljon el minket költői próza címén, tegyük rögtön hozzá: a turisták zajos segédletével.

 

 

Fatihpur máig ható erejének titka az építőanyagban rejlik, amelyből emelték. Ez vörös vagy ritkábban szürke homokkő. Elég prózai anyag ahhoz, hogy elbírja a mogul korszak építőművészetének a cifraság iránt érzett hajlandóságát. Egy légies épület, melyet ebből az anyagból építettek, kőnek és képzeletnek szerencsés találkozása. Ugyanez fehér márványból egy cukrászmester remeklésének képzetét kelti a szemlélőben.

Fatihpur, illetőleg a hajdani település belvárosa, mely túlélte az időjárás évről évre megújuló ostromát, terek és paloták rendszere. Minden palotához kisebb-nagyobb tér tartozik. Ennek célja kettős lehetett. Részben az egyes épületek önálló jellegét emelte ki, azzal, hogy távlatot biztosított számukra. Részben az udvartartás különböző csoportjainak elkülönülését szolgálta, mindegyiknek elegendő helyet adva ahhoz, hogy a maga életét élje.

Az elkülönülés persze csak hozzávetőleges. A belváros valójában a legkevésbé sem hasonlít egy valódi város magjára. Hiányzik belőle annak legfőbb kelléke, az utca. Fatihpur hajdani központja egyetlen, összefüggő palotarendszer, melynek egyes részei között a közlekedést kurta átjárók vagy kapuk teszik lehetségessé. A tereket azonos méretű kőlapok borítják; ez is az építkezés egységes voltát hangsúlyozza.

Az épületek közül különösen kettő ragad meg. A Magánkihallgatások Csarnoka és az Öt Palota. Tanúvallomásként arra nézve, hogy mi módon fér meg egy elmében a korlátlan hatalom tudata a felvilágosult gondolkodással.

Tapintatos társbérlőként. A két épület a maga nemében tökéletes.

Az előbbi, a Diván-i-Khász, a tudathasadás remekműve. Az épület kívülről nézve egy emeletes családi házra hasonlít. Díszítése mértékletes, fenséges rendeltetéséről csak a lapos tető négy sarkán, négy karcsú oszlopon álló, csúcsos sapkát viselő torony árulkodik. De azok sem fennhangon.

A meglepetés csak az épület belsejében éri a látogatót. Az épület belső tere egységes, a meghitt házacska belülről nézve hatalmas. Az emeleten galéria fut körbe, erről, mintha egy négyzet átlóit húznánk meg, kőhidak vezetnek az épület középpontjába. Négy, mivel az ember az átlóknak csak felét érzékeli. Találkozási pontjuk körül ugyanis egy kör alakú erkélyt alakítottak ki az építők, a trónszék helyét. Ez alatt áll az egyetlen oszlop, mely az egész építményt alátámasztja. A trón ily módon szinte a levegőben lebegett.

A mindenség közepén. Nem kell madárjósi képességekre szert tennünk ahhoz, hogy megfejtsük az épület belső terének szimbolikáját. Az uralkodó a nap és főrendjei a bolygók. Akhbár felvilágosultsága odáig terjedt, hogy egyformán akart sütni hindura és muzulmánra.

Másképp vall ugyanerről az Öt Palota, a Pancs Mahal.

Ez voltaképpen egy palota. Annak elég szellős, mivel öt emeletét valójában öt oszlopcsarnok alkotja. Mégpedig úgy, hogy az épület egyre karcsúsodik. Az alsó két emelet hat oszlopnyílást számlál, a fennmaradó három: négyet, hármat, egyet. Ebből mindenképpen egy eszmei háromszögforma adódik; a kérdés az, hogy derékszögű-e vagy egyenlő szárú?

Az Öt Palota az aránytalanság mesterműve. Alkotója a derékszögű háromszöget választja; szemből nézve az épületet, bal oldali síkja merőleges az alapsíkra. Egész a legfelső emeletig. Itt a mester jó érzékkel megtöri a szabályt, a legfelső emelet egyetlen oszlopnyílása az alatta levő emelet három oszlopnyílása közül a középsőt ismétli meg. Ezáltal a derékszögű háromszög formája meg is marad, hiszen az épület egésze ezt sugallja, és el is tűnik, hiszen az egész építmény leghangsúlyosabb pontján, a csúcsponton egy új szabály lép működésbe, mely a felső emeletet önálló egységnek tekintve egyenlő szárú háromszögként fejezi be a derékszögűt.

Az építő tehát egyszerre mindkét megoldást választja, egyszerre elégítve ki ezáltal arányérzékünket és azt a titkos kívánságunkat, hogy egy épület valami meglepővel is szolgáljon. Valami jóleső szabályszerűtlenséggel. Egy kis emberi rendetlenséggel. Az Öt Palota teljes mértékben kielégíti zaklatott korunknak az aszimmetria iránti, újkeletű vonzalmát. Sőt, még gyanút is kelt bennünk, hogy ez a vonzalom nem olyan újkeletű. A Pancs Mahal építőjénél korunk építésze sem értelmezi modernebbül az építészeti arány kérdését.

Az Öt Palota egyes források szerint kolostornak épült volna, az új vallás papjainak lakóhelyéül. Mások szerint a hárem hölgyeinek gyönyörűségére, szellős alvó- és szórakozóhelyül. Az utóbbi feltételezést látszik alátámasztani az a tény, hogy az emeleteket áttört kőkerítés öleli körül, mely kitekintést enged, betekintést nem. Új és régi, mondhatjuk erre, így fonódik össze az Öt Palotában.

Elhamarkodottan ítélünk. A régi, a riasztóan korhű nem a palotában található. Az előtte elterülő téren.

Ennek kőkockái sakktáblát alkotnak. Ezen sakkozott Akhbár, ha nagyon belefáradt a reformtervekbe. Egy felvilágosult uralkodóhoz méltó módon. Élő emberekkel.

 

 

A mecset felé tartunk.

A hindu guide kétlépésnyire megy előttem. Elnézem a saruból kivillogó, meztelen sarkát, mintha arra lenne írva, hogy milyen mély a köztünk húzódó szakadék.

Köztünk, a három szélhordta európai és őközötte.

A föld, a nagy falu, ma derűs kedvében van.

A japán házaspár jön mellettem, hatol a tudatomba: ők a másik két európai.

A férfi, hatvanadik éve körül járhat, előzékenyen, a karjánál fogva vezeti nem sokkal fiatalabb feleségét. Az asszonyon színes, diszkréten rövid szoknyájú selyemruha, nylonharisnya és a legújabban divatos, ortopéd sarkú cipő. A férfin nyári öltöny, fehér ing, nyakkendő, a nyakkendőt aranytű fogja az inghez. A nő kezén arany karkötő. A férfi kezében miniatűr filmfelvevő.

„Operáljunk földrajzi fogalmakkal – kuncog a lábam alatt a csikorgó homok –, és biztosak lehetünk megérdemelt sikerünkben!”

 

 

A mecsethez közelférkőzni: bűvészmutatvány.

Idegenvezetőnk még a sakktáblán közölte velünk, hogy a mecsethez közeledve valóságos támadásnak leszünk kitéve. Elismeréssel adózom idegenvezetőnk alapos helyismeretének: a Nagy Kapuhoz vezető úton Coca-Colát, fényképet és legyezőt ajánlgató árusok hadosztályain át verekedjük keresztül magunkat. Az uralkodói rendelet, úgy látszik, nem vonatkozik a mecsetre és környékére.

A Nagy Kapuhoz vezető lépcső alján egy koldus küllemű személy vándorbotján két megláncolt majmot táncoltat. A majmok fantasztikus tornagyakorlatokat végeznek. Kiskelep, nagykelep, rúdramászás; első osztályú tornászok. Nem úgy, mint én, aki teljes járatlanságot árulok el a talajtornában, miközben elkerülni igyekszem őket.

A Nagy Kapuból, a mogul korszak büszke emlékéből annyit látok, hogy a jobb sarkában található az a cipő- és saruhalmaz, melyet a szandálommal kell gyarapítanom. Artistának is becsületére váló ugrással szökkenek a mecset udvarára. A levegőben ér utol az egyik, önkéntes cipőfelvigyázó biztatása, hogy legyek teljesen nyugodt, ő minden illetéktelen beavatkozástól megőrzi a lábbelimet. Mit mondjak; szétvet a nyugalom.

A mecset udvarán idegenvezetőnk újabb eligazítást tart. Az isten nevére, nehogy valamelyikünk borravalót próbáljon adni a körülöttünk ólálkodó kis kölyköknek. Don’t in any way tip them, please!

Akik különben a barátai. Ezt nem ő mondja, én látom. A jelenet hasonmása a pályaudvar előttinek. A gyerekek valamit értenek angolul; értik, hogy most ők a téma. Azt is tudják körülbelül, hogy milyen értelemben. Mindez egy cseppet sem zavarja őket. Mosolyogva állnak körül minket és a guide-ot; neki még kiabálnak is: szevasz, már megint itt vagy a szamaraiddal?

És amint a csoport megmozdul, működésbe lépnek.

– Húli men túm, szőr – siklik mellém egy sovány gyerektest.

„Szent ember sírja.” Egy kolduló indiai gyerek angolságával kimondva. Sokadszor érzem magam uzsorásnak, szívtelennek, szörnyetegnek.

A sárga fogsor papagájkölteménybe öltözött hitvese egyszerűbb lélek nálam. Nem állhatja a komplikációkat.

– Takarodj innen, te rossz kölyök! – mondja szép, tiszta amerikaisággal.

Sandán a hölgy felé pillantok. Nem hiszek a szememnek. A hölgynek is le kellett vetnie a cipőjét. A hölgy most átlátszó harisnyában közlekedik a mecset kővel borított udvarán. Minden lábujján egy Dr. Scholl-féle tyúkszemtapasszal. El vagyok ragadtatva a közeljövőtől. Összesen tizenkét tyúkszem fogja perceken belül megtekinteni a szent ember sírját, kettő felülnézetből.

A Páncélos Lábak igaza különben napnál fényesebben bizonyítódik be. A fiú megérzi, hogy itt nehézfegyverekből nyitnak tüzet rá; rugalmasan elszakad tőlünk.

A szent ember Szentendre egyik nyári házában alussza örök álmát a mecset udvarán. Valójában a lábunk alatt levő kriptában; a mogul-kori síremlék főhelyén mindig csak jelképes sír található.

Hétvégi nyaralóban ilyen előkelőt még nem láttam. A padlót fehér márvány borítja; ezt a luxust még egy főorvos sem engedheti meg magának. Nem is szólva a boldachino-ról, e gyöngyház berakással ékes fafaragványról. Ez nemcsak szép, hanem egy csodatétel nélkülözhetetlen alkotóeleme is. Ha ugyanis egy meddő asszony, legyen az hindu vagy mohamedán, egy zsineget vagy egy pamutszálat eme ágyrácsra csomóz, bízhat a szent közbenjárása révén bekövetkező gyermekáldásban.

A szent nagylelkűsége nem ismer vallási korlátokat, közlik velünk a halottaságy körül lebzselő hívők, számos európai hölgyön is segített már. Ezt a közlést, mivel nem áll módomban a varázserőt próbára tenni, kénytelen vagyok némi fenntartással fogadni. Tény, hogy a faragást alig látni a színes zsinegek tömkelegétől.

Kezdődő csoda- és iparművészet-mérgezésem van. A mauzóleum-nyaralóból kilépve egy kapuval találom magam szembe. Nyílásán át józanul süti az arcomat a nap. A kapun át egy hatalmas teraszra jutok. A társaság többsége követ.

– Várj, még jönnek!

Ezt hindiül kiabálják ugyan, de megértem. A mozdulatból, amellyel a terasz lépcsőjén álló indiai várakozásra inti honfitársát, aki csípőre tett kézzel áll a mecsetet övező fal tetején. A fal ezen a ponton legalább húsz méter magas.

– Most!

A honfitárs ugrik. Csukafejest. A gyomrom görcsbe rándul. A terasztól a falig kuszán zöldellve gomolyog a bozót.

Csak a felcsapódó vízből látni, hogy a bozótos egy víztárolót rejt. Vízfelülete nem sokkal nagyobb egy közepes szoba alapterületénél.

A mutatvány vezénylője réztányért vesz elő, körbejárja a közönséget. A tányéron néhány aprópénz csörren. Összesen sem több negyed rúpiánál.

– Micsoda erőszakos népség! – mondja a változatosság okáért ezúttal a sárga fogsor.

Futva menekülök az emberiség elől az autóbuszba.

 

 

A buszban végre kiderül a zsávolyegyenruhás illető jövetelének célja. Ő a hűsítős.

A behemót láda, melyről azt hittem, hogy az autóbusz pótkerekét rejti: jégszekrény. Tele Coca-Colával.

Autóbusztársaságra még nem gondoltak nagyobb elismeréssel. A Coca-Cola cégre sem melegebb szeretettel. Az autóbusz emberi mivoltából kivetkőzve iszik.

Iszik? Lefetyel, nyög, szürcsöl, kurrog, dorombol. Én még a mérsékeltebbek közé tartozom, én csak az ingemre csorgatom a Coca-Colát. A szomszédom a fényképezőgépébe.

 

 

Bámulom az agrai tájat. Nem a vonatablak jótékony távolából. Az autóbusz útja a falvakon visz keresztül. Szemtől szembe látom a környék izzó nyomorúságát. A föld megrepedezett a naptól. A házak: viskók.

Forgalmi dugóba kerülünk. Egy falu közepén akadunk el. Előttünk egy tehénfogat, szemben egy másik autóbusz. Autóbuszunk ablakából egy ház belsejébe látni. A ház egyszobás, a szoba előtt nyitott terasz. Nem fehér márványból, döngölt földből. A teraszon ülő gyerekek arcán legyek mászkálnak. A szobában valóságos légyfarm. Fekete zúgás a ház.

Nagy tülköléssel végre megindulunk.

Átdöcögünk vagy tíz hasonló falun.

Jelképes, hogy itt még a mosott ruhát is a földön szárogatják. A gyér füvön kiteregetve. Az indiai parasztot élete minden percében magához öleli a föld. Mint Káin Ábelt, halálos szorítással.

 

 

A Kwality étterem előtt parkolunk.

A turisták és a koldusok agrai találkahelyén.

Ezek a koldusok nem gyerekek. Ez a nyomor nem az, amelyiknek emberi vonásai vannak. Ez a feneketlen, határtalan, elviselhetetlen nyomorúság. A szégyenen és értelmen túli elesettség. Az emberi lét csontváza.

Engem egy koldusasszony vesz célba. „Sáhib” – nyöszörgi fura fejhangon. Valami betanult szöveget mond; nem értem, mit. De azt értem, hogy a szájára mutogat. A szájában egyetlen fog fehérlik, a baloldali felső szemfog.

Nem vagyok ura magamnak: rettegek. Mint egy állat, nem tudom, mitől. Attól, hogy megérint. Attól, hogy van.

Az ösztöneim menekülnek az étterembe, én csak követem őket.

A fehér asztalnál négyen ülünk. Bemutatkozunk. Az ausztráliai csakugyan ausztráliai. A másik kettő Amerikából jött. Amerikában ismertek egy magyart: Nagynak hívták. Rólam megállapítják, hogy én voltaképpen az indiai kormány vendége vagyok.

A koldusokról nem ejtünk szót.

Fél háromkor indulunk az agrai Várba.

Elfásultam, a Várba vezető hídon rutinosan kerülgetem a koldusokat. Az egyiket, aki hasmánt vonszolja magát a földön, átlépem.

A Várról magáról nincs sok mondanivalóm.

Fenséges. Olyan pompás, hogy az már alig érzékelhető.

Ha Fatihpur Szikrit Akhbár szelleme uralja, az agrai Várat Dzsehángiré, Akhbár fiáé és annak fiáé, Sáh Dzseháné.

Dzsehángir iszákos és szerelmes természetű uralkodó volt. Háremében majdnem hatezer hölgyet tartott.

Az agrai Vár olyan, amilyet egy ilyen uralkodó emel.

Amilyennek egy szamár a költészetet elképzeli.

Fehér márványból.

Süketen és vakon járom a Várat. Az egyedüli hely, ahol fölengedek: a Jázmin Torony. Ennek nyolcszögű termében halálozott el Sáh Dzsehán, akit fia, Aurangzeb záratott ide.

Itt sem a meghatottság uralkodik el rajtam. Valami hirtelen jóérzés, amit még leginkább a felismerés örömének nevezhetnék.

A guide egy zsebtükröt helyez a körerkély jobb oldali, első oszlopának egyik lapjára, és biztatja a társaságot, hogy nézzenek bele.

A tükörben a Tadzs Mahalt látni.

Ez túl van az én befogadóképességemen. Engem összeroppantana az a tudat, hogy egy geometria-tankönyvben lakom.

Az agrai Vár a rafinéria mesterműve.

Hiszem én.

– And now ladies and gentlemen we are going to see the famous Taj of India.

Indulunk megnézni állításom cáfolatát.

Vádirat egy épület ellen

Avagy egy merőben egyéni vélemény.

– Nézzék – mondom a két amerikainak az ablakmélyedésben –, a Tadzzsal az a helyzet, hogy remekmű. Kétségkívül az, mivel egy építészeti elképzelést maradéktalanul megvalósít, és célját olyan tökéletesen találja telibe, hogy órákig is járhatnánk a kertet és kereshetnénk valami apró hibát a kivitelezésben, valami apró szeplőt, ami lerontja az összhatást: hiába, uraim, tökéletesen hiába.

– A Tadzs a maradéktalan, a szavatolt, a tűzbiztos tökéletesség. Nézzék csak ezt a kertet, micsoda előtér, micsoda bevezetés a lényeghez, milyen jó érzékkel fokozza a várakozást szinte a végső pontig; úgy, hogy közben folyton ígéri a beteljesülést, sőt, egyre határozottabban ígéri, hisz egyre közelebb enged a célunkhoz, de közben kis kitérőkre kényszerít, el-elkapja előlünk a látványt, eszmei csalétekként, majd visszahelyezi az orrunk elé, miközben mi már, anélkül hogy tudnánk róla, a látvány csapdájában őrizgetjük vacak kis függetlenségünket, a hűvös tárgyilagosságot, művészettörténeti hozzáértésünket, az érdeklődő tekintettel álcázott fölényt, nevetséges figuráiként a tőrbe ejtett önelégültségnek; igen, mert e látszólag sétatérül szolgáló előtér: gondosan megtervezett pszichológiai előkészítés, reprezentatív agymosás, melynek során már a medence partján belénk táplálódik a bólintás, a csettintés, az ejha, a feltétel nélküli hódolat. Bizony, uraim, a Tadzsban semmi sem esetleges.

– Vegyük példának okáért a főbejáratot. Egy olyan épületnek, mint a Tadzs, a bekerítése sem egyszerű kérdés. Gondolják el, hogy lerontaná az összhatást az, ha a Tadzs úgy volna bekerítve, mint valami park, egyszerű vaskerítéssel, amin akárki átláthat, úgy nyugtatva tekintetét India ékességén, mint egy falusi házon! Másfelől gondolják el, mi történne akkor, ha a Tadzs kecses, de súlyos tömegét nem egyensúlyozná egy másik hasonlóan kecses és súlyos tömeg. A kert zöldje, mondtuk már, csak terepszínű álcázása a szerkezetnek, mely leginkább a gyerekek gerendahintájára hasonlít: a márványgerenda egyik végén ül a Tadzs. Ha a gerenda másik végén nem ülne senki, a Tadzs egyszerűen hanyatt esne a folyóba. A főbejárat mind e kérdéseket megoldja: rejti a titkot, de le is leplezi, nyílásán átengedve a kíváncsi tekintetet, feledteti azt, hogy ő voltaképpen egy fal része, egy közönséges, vörös falé, amelynek szükségességét még a mi korunk is elismeri, azzal, hogy beléptidíjat szed a Tadzs megtekintéséért; nem, ez a nagy kapu nem közönséges nyílás egy közönséges falon, ez India Gyöngyének foglalata, építészeti értelemben pedig a főépület ellensúlya, a másik gyerek a gerendán. Mint látják, uraim, itt mindenre gondoltak; a lelki megdolgozás már a kapuban kezdődik.

– És ez csak a kezdet, ahogy a park is csak az: a java csak ezután jön, félúton a főkapu és a főépület között, a márványmedence partján, ahonnét már meghitt közelségből, de még a pártatlan ítélet megalkotásához szükséges távlatból látni a fehér márványnak ezt az apoteózisát. Tegyenek csak egy próbát, és gondolatban változtassanak valamit e műremeken, helyezzék közelebb a karcsú minareteket a voltaképpeni főépülethez, vegyék le a főépület kupolasapkáját, növeljék az oldaltornyok magasságát, csökkentsék az alapzatét, falazzák be a vakablakokat, vagy próbálkozzanak bármivel, amihez éppen kedvük van: be kell látniuk, hogy ezzel egy varázslatot űznének el, megzavarnának egy önmagában tökéletes harmóniát. A Tadzs egyetlen emberi cselekvést képes károsodás nélkül elviselni; azt, hogy tátott szájjal bámulják.

– És még mindig csak az összbenyomásnál tartunk, még sort sem keríthettünk arra, amiben a Tadzs felülmúlhatatlan: a részletekre. Ezt igazság szerint nem is itt kellene kezdeni, a főépületnél; korábban, a főkapunál. Együtt csodáltuk meg a főkapu függőleges feliratát; azt, hogy a betűk a földről nézve azonos nagyságúaknak látszanak. Ki vonná kétségbe, hogy ez egy optikai mesterfogás? Ki nem mondaná el ugyanezt a főépületben található feliratokról? Amivel még mindig nem mondana sokat, mert a feliratok a csodálnivaló részleteknek mintegy csak a felszínét képezik, az egyszerűbbjét.

– Mert a Tadzsban igazi ünnepe a márványfaragásnak és a drágakőberakásnak van. Ki látott légiesebb faragványt a jelképes sírokat körülölelő márványrácsnál? Mintha a szél maga kövült volna a sírok köré. Vagy mintha a koporsóőr harsány „Allah akbár”-ja, mely közel negyedóráig röpdös a visszhangzó márvány öblében, összetörve magát a falakon ide hullatta volna a csontjait. Mert mi sem természetesebb annál, hogy a Tadzs belsejében a kőnek szárnya és a hangnak csontja van. Tapasztaltuk, hogyan mosódik össze ott a szépség a lázálommal. A saját szemünkkel láthattuk, hogy a guide zseblámpájának fényétől kigyulladtak a fehér márványba ültetett drágakövek, és úgy villogtak, mint az éjszakai Champs-Elysées-n az autók stoplámpái. A Tadzs, uraim, a megkövült elragadtatás.

– Csakhogy – itt egy kis szünetet tartok, ahogy ez a nagy horderejű bejelentések előtt szokásos; végignézek a kéttagú közönségen, a lábukat fölhúzva ülnek az ablakmélyedésben, figyelnek, ha nem is tátott szájjal, mint a Tadzsot, de érdeklődve.

– Csakhogy itt van egy kis baj, ezzel az elragadtatással. Egy icipici, hogy úgy mondjam, eszmei baj. Beismerem, eléggé el nem ítélhető szakmai elfogultság a részemről, valóságos hobbi, hogy egy épületben nemcsak létezésének puszta tényére keresek magyarázatot, hanem valami másra is, sőt talán elsősorban arra, az építőre, az ő révén pedig a világra, melyben az épületet emelték; a miként mellett a miért-re. Egyszerű okból: irigységből. Irigye vagyok az építészetnek, mint az írók legtöbbje; irigylem, hogy fogható anyagból építkezhet; eszméből nemcsak eszmét konstruálhat, hanem egy darab olyan valóságot, amiben a szó köznapi értelmében lakni lehet; mert az építész világi istenként az életet teremti meg azáltal, hogy keretét megtervezi; azt irigylem tehát az építészettől, hogy az ő eszméje megtestesül. Épp ezért viszont az építészetnek az én fölfogásom szerinti lényegét csúfolnám meg akkor, ha figyelmen kívül hagynám, hogy a megmunkált anyagban egy eszme ölt testet. Ha nem érdeklődnék aziránt, hogy mi ez az eszme? Ha a Tadzsról értekezve nem tenném föl a kérdést, hogy miért építették?

– Kétségkívül ingoványos területre csábít ez a kérdés, de hát melyik lényegre irányuló kérdés nem rejt magában kockázatot? A Tadzs különben is kielégítő magyarázattal szolgál. A Tadzsot azért építették, mivel Sáh Dzsehánt nagyon megviselte legkedvesebb feleségének, a Palota Ékességének halála. A Tadzs a halhatatlan szerelem halhatatlan emlékművének épült.

– És ezzel, uraim, el is érkeztünk a lényeghez. A halhatatlan szerelemhez, melyet az uralkodó Mumtáz-i Mahal iránt érzett. Mély vonzalom volt ez, tagadhatatlanul. A legenda szerint Sáh Dzsehán haja egy nap alatt megőszült. Nem legenda továbbá, hanem történelmi tény, hogy felesége halála után az uralkodó olyannyira visszavonult az államügyek intézésétől, hogy ez majdnem züllésbe taszította birodalmát. Sajnálatos módon azonban a történetírás említést tesz egy másik történelmi tényről is. Arról, hogy hova vonult vissza az uralkodó. Fájlalom, uraim, hogy erre vagyok kénytelen emlékeztetni önöket: a háremébe. Nem azért fájlalom, mintha vita tárgyává merészelném tenni egy nagymogul jogát ahhoz, hogy háremet tartson; ez fölfogás kérdése, és semmi jó nem származna abból, ha mi a mi viharvert házasságeszményünket próbálnánk szembeállítani a többnejűség vonzó gyakorlatával; már csak azért sem, mivel könnyen kiderülhet nem egy modern házasságról, hogy valójában többnejűséget, horribile dictu, többférjűséget takar. Azért fájlalom, mert a Tadzs elfelejt említést tenni erről az apróságról. A Tadzs csak az Egyetlenről, a Kizárólagosról beszél. Aki sem egyetlen, sem kizárólagos nem volt. A Tadzs a jobb összhatás kedvéért egy kicsit kiigazítja a történelmet.

– Ne essünk azonban túlzásba. Ki értse meg, ha nem egy író, hogy a lélek bonyolult, hogy egy uralkodó úgy is fájlalhatja legkedvesebb felesége elvesztését, ha közben több száz egyéb feleség törülgeti a könnyeit. A megértés szobraként állok önök előtt, uraim, és nem hagyom magam befolyásolni attól a ténytől sem, hogy az uralkodó visszavonulása a hárembe alaposnak volt mondható, amit a történetírók úgy fejeznek ki, hogy „élvekbe merülve kereste a feledést”. Igen állhatatosan kereshette, mivel belerokkant a nagy keresgélésbe. A történetírás erről úgy emlékezik meg, hogy fia, Aurangzeb azért záratta fenséges atyját az agrai Várba, mivel nem sok reményt fűzött felgyógyulásához. Említésre méltó tényként mindössze annyit jegyezzünk meg, hogy a Tadzs a lelki gyötrelemnek erről a földi aspektusáról mélyen hallgat. Sőt, makulátlan fehérségével egyenesen elutasítja magától, mint alantas rágalmat. Amiben azért mégiscsak fellelhető a képmutatásnak legalábbis egy szikrája.

– De, mondtuk már, mindezt egy erkölcsi rendőrség hatáskörébe utaljuk. Más izgat minket; mondhatni: egy apróság. Az uralkodó birodalmának nem egyedüli házasembere volt. Föltehetőleg a Tadzsot építő munkásoknak is volt felesége. Némelyiknek talán több is, de mindenesetre kevesebb, mint az uralkodónak. Okunk van föltételezni, hogy e feleségek sem voltak örökéletűek, hanem ők is elhaláloztak, némelyik talán éppen a Tadzs építése folyamán, ami könnyen lehetséges, mivel az építkezés sokáig elhúzódott. A férjek kevesebb vagy egyetlen további feleséggel sem rendelkezve élvekbe is kevésbé merülhettek, következésképp e vonatkozásban jóval nagyobb helytállást kellett tanúsítaniuk az uralkodóénál. Más szóval: ők is megszenvedték a magukét, talán még inkább, mint az uralkodó, mivel a szegény a kis veszteséget is nagyon fájlalja. Emlékművet azonban sem nekik, sem feleségüknek nem emeltek. Amiből logikusan következik, hogy a Tadzsot nem az egyetemes emberi sors szimbólumának szánták, hanem egy nagyon is speciális veszteség jelképének. Emlékeztetőül arra, hogy a halál dinasztiaellenes tevékenységre vetemedett, és mérhetetlen arroganciával éppen a nagymogul kedvenc feleségét ragadta el. A Tadzsnak egyetlen közösségi vonatkozása van: mindenkitől elvárja, hogy könnyekre fakadjon eme államellenes akció láttán.

– Ezt viszont a leghatározottabban elvárja. Mint ahogy építtetője is elvárta harminc falutól, hogy évi jövedelmével támogassa az uralkodó elhatározását. Évente körülbelül százezer rúpiával. A Tadzs építési költsége mai pénzben ötmillió fontot tenne ki. Ennyibe került Indiának az uralkodó szűnni nem akaró szerelme. Annak az országnak, amelyik most kászálódik ki a földművelés őskorából. Nem kis mértékben éppen uralkodóinak határtalan korlátoltsága miatt.

– Vádoljanak meg azzal, hogy demagóg módra érvelek, de gondolják el, mi történhetett volna akkor, ha ennek a fenséges baromnak kevésbé tetszetős ötletei vannak. Ha a halhatatlanná válásnak egy gyakorlatibb módját választja. Azt például, hogy országszerte öntözőműveket építtet. Hol lett volna akkor a Brit Kelet-Indiai Társaság? Egyáltalán az angolok? Persze magam is tisztában vagyok azzal, hogy ez csak úgynevezett költészet, képzelgés feltételes módban. De egyvalami nem feltételezés, hanem tény. A Tadzsot azáltal, hogy ilyen körülmények között építették fel, társadalmi értelemben India nyomorára alapozták. Ez a márványpadló, amin kék zoknimban pompázok önök előtt, nem több puszta látszatnál. Ezt a pompás épületet valójában annak a koldusasszonynak a hátára építették, aki a Kwality étterem előtt megkergette önöket is. Annak a kislánynak a vállára, akit az előbb önök lefényképeztek, és aki a fényképezés után egy táncosnő mozdulatával nyújtotta önök felé a tenyerét. A Tadzs a korlátoltság tökélye, az önzés remekműve, a világ egyik legfölháborítóbb építménye.

– És ezzel – hajolok meg az előadás szenvedélyes módjától és szürrealista angolságától elképedt amerikaiak előtt – türelmükért hálásan be is fejeztem.

Egy individualista európai különvéleményének ismertetését.

Csináljunk forradalmat

A Tadzs-expressz öt perc múlva indul Delhibe.

Visszafelé a tizennyolcas ülés helyett a hatvannégyesen foglalok helyet. Rejtély, miért? Ugyanaz a kalauz ugyanazt a paksamétát ugyanúgy pörgeti, hogy megtalálja valamelyik lapon a nevemet. A nevem is ugyanaz: Mr. Otto Orban. Csak az ülés száma más. A hatvannégyes ülésről szorongva bámulok az agrai pályaudvar sötétjébe: lehet, hogy ez már az elidegenedés jele?

Az utazóközönség összetétele nagyjából változatlan. A Tadzs-expresszel leginkább az Agrába látogató turisták közlekednek. Csak az ültetés más; idefelé egy húsz év körüli hindu fiatalember volt a szomszédom, most egy negyvenes éveinek vége felé járó férfi. Indiai ő is. Fehér inget, sötétszürke nadrágot, mezítelen lábán sarut visel.

Két honfitársával együtt utazik. Ők a középütt húzódó sétaút túloldalán ülnek, velünk egyvonalban. Egyikük, magas, kockafejű, dhoti-t hord, a másikon, a kicsi ragyáson, fehér vászonból készült ing és nadrág van. A ragyás egyébként rövidlátó is, malomkerék nagyságú lencséken át nézi a világot. A három barát egy előttem ismeretlen nyelven – gondolom, hindiül társalog.

Hét óra, a szerelvény megmozdul, és lassan kigördül a sötétségbe.

Alig hagyjuk el Agrát, megjelenik a pincér, hogy fölvegye a rendeléseket. Én a magam részéről megmaradok a Coca-Colánál, annál is inkább, mivel szívószálat adnak hozzá, ami viszonylag veszélytelenné teszi elfogyasztását. A szomszédomnak nincsenek ilyen gondjai, vacsorát rendel. Erre csak a rendelés körülményességéből következtetek; az eszmecsere változatlanul hindiül folyik.

Következtetésem helytálló. Néhány üveg Coca-Cola szétosztása után a pincér hozzálát a vacsora szervírozásához. A szomszédomnak indiai ízlés szerint elkészített vacsorát hoz: néhány palacsinta küllemű lepényt és többféle mártást. A szomszédom nem használ evőeszközt, letör egy darabot a lepényből, és azzal mártogatja ki a húsban és hagymában gazdag levet, amit ősmagyar szóval szaftnak is nevezhetnénk. Fölénnyel leplezendő a szomorú tényt, hogy a Coca-Cola kevésbé laktat. Elköltve vacsoráját, a szomszédom megtörli ujjait a papírszalvétában, és egy alig hallható böffenéssel adva hangot elégedettségének hátradől a repülőülésben.

Majd felém fordul, és hindiül kérdez valamit.

– Sajnos – mondom –, csak angolul beszélek, hindiül nem.

A szomszédom erre valamit mond a társainak. A közlés eredményeként a két útitárs közül a szemüveges átjön hozzánk.

– Maga milyen nemzetiségű? – kérdezi angolul.

– Magyar.

A biztonság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy hazám Európa közepén található. Úgy látszik azonban, hogy fölöslegesen óvatoskodom. A szemüveg ragyogni kezd az örömtől.

– Az egy kommunista ország.

Hindiül mond valamit a szomszédomnak, föltehetőleg azt, hogy cseréljenek helyet, mert a szomszédom föláll, és átül a túloldali széksorba.

– Én is kommunista vagyok – ül le mellém a szemüveges indiai –, azok ketten ugyancsak elvtársak, de ők a hindin kívül nem tudnak más nyelven.

– Örülök – mondom –, hogy összetalálkoztam egy indiai kommunistával, de engedje meg, hogy kérdezzek valamit. Tudtommal Indiában több kommunista párt van, ön melyiknek a tagja?

– Right Party! – csap a térdére nevetve a kis ember.

Végre egy pontosan fordítható fordulat. Right Party szó szerint Jobb Pártot jelent, a szó jobboldali értelmében. Indiában így nevezi a sajtó a szovjet vonalhoz hű kommunistákat. Velük szemben áll a Bal Párt, angolul Left Party, a kínai vonal képviseletében. Új szomszédom az előbbinek tagja. Nevetnivaló kedve pedig azért van, mert ügyes hangsúlyozással a feje tetejére állította a zsurnalisztika szakkifejezését. Ő nem azt mondta magáról, hogy a jobboldali párt tagja; ő egy olyan pártnak a tagja, ahol minden all right. A Jobb Pártnak, a jobbiknak.

– Mióta van Indiában? – kérdezi még mindig mosolyogva.

– Még egy hete sem.

– És mit látott eddig?

Kivonatosan elmondom.

– Mit szól a Tadzshoz?

Néhány mondatba tömörítve az amerikaiaknak tartott előadás lényegét, elmondom ezt is.

– Túlkomplikálja – véli a kis ember –, Sáh Dzsehán közönséges feudális uralkodó volt, a Tadzzsal egész egyszerűen fölvágott, hogy ő milyen hatalmas.

Hallgatunk egy kicsit. Majd én kezdek beszélni. Elmondom, hogy mennyire lesújtott az agrai környék nyomorúsága. Főképp az, hogy ezt mindenki természetesnek veszi. Azok is, akik szenvednek tőle.

– Mi a véleménye önnek mint szakembernek – kérdezem végül –, a forradalom lehetőségéről Indiában?

– Attól függ – villan felém a szemüveg –, hogy a jelenről vagy a jövőről kérdez?

– A jelenről.

– Kevés a lehetősége. Indiában minden adva van ahhoz, hogy forradalmi helyzet álljon elő, de jelenleg az indiai helyzet nem forradalmi. A mi munkánk lényege éppen ez, hogy ezt a helyzetet előidézzük.

– Hogyan?

– Azzal, hogy megerősödünk. Ma a jobboldal megköszönné, ha kirobbantanánk neki egy fölkelést. Ma ugyanis elég erős ahhoz, hogy leverjen minket. Az lenne csak az ajándék a Kongresszusnak, ha a közrend védelmére hivatkozva szétzúzhatna minket. Ezt a lehetőséget nem szabad megadnunk neki. Mi egy nép sorsáért vagyunk felelősek, nem vihetjük bele ezt a népet kalandokba. Nem tehetjük ki annak, hogy megfosszák attól az erőtől, amelyik fölrázza és megszervezi.

– A szervezést látja tehát a párt legfőbb feladatának?

– Ezt így nem mondhatnám. A maga hangsúlya valahogy más. Furcsa körülmények között élünk és dolgozunk mi. Azok, akikkel húsz évvel ezelőtt együtt verekedtünk az angolok ellen, ma börtönbe csuknak, ha módjuk van rá. Itt ült az előbb maga mellett az az elvtárs, öt évre ítélték fölforgató tevékenységért. Most engedték ki a börtönből, mi ketten jöttünk érte; fölvisszük Delhibe, hogy ott kapcsolódjon be a munkába. Ő tudja, hogy mit értek én szervezésen; senkije, semmije, csak mi. Elsírta magát a börtönkapu előtt, amikor meglátott.

– Mit ért tehát ön szervezésen?

– Azt, amit mondtam. Meg kell erősödnünk. Ennek az egyik legfontosabb feltétele az, amire maga is célzott az előbb, hogy a népben tudatosítanunk kell a saját állapotát. Föl kell világosítanunk. Meg kell szerveznünk. Ideológiával fölfegyverzett hadsereggé. Akkor jöhet a támadás.

– Mi a véleménye a kínai pártról?

– A jobboldal tapsol a baloldali renegátoknak. Várja, hogy elkövessék a végzetes marhaságot, és akkor lecsap rájuk.

– Komoly problémának tartja ön a vallási meg a nyelvi kérdést?

– Igen is, nem is. Indiában ezer ilyen dologgal fog találkozni: északiak-déliek, hinduk-muzulmánok, és így tovább. Ezek a kérdések persze szenvedélyt keltenek az érintettekben. De a lényeg az, hogy a jobboldalnak minden jól jön, ami elleplezheti a kizsákmányolás tényét.

– Köszönöm a szíves fölvilágosítást – biccentek a szemüvegnek.

– Nincs mit – villan vissza a kis ember sok dioptriája.

Hátradőlünk az ülésben. A ventilátorok hasztalan forognak, a nyitott ablakon hiába húz be az esti hűvösség, a kocsiban dögletes a meleg. Szomszédom lerúgja a saruit, tátog a lábujjaival.

Az apostolt a közfelfogás fürtös fejű, vállas férfiszépségnek szereti elképzelni. Semmi esetre sem kis dugóembernek, aki arcán a himlő nyomaival és a szemén egy optikai szakbolttal kéjesen mozgatja a lábujjait.

Amiből az a tanulság, hogy az emberiségnek egyebek mellett az apostoli hivatásról is túlzottan romantikus elképzelései vannak.

– Sok szerencsét – búcsúzunk el egymástól Delhiben.

A két elvtárs, aki a hindin kívül más nyelven nem beszél, tisztelgésnek beillő mozdulattal int búcsút.

A vágány mellett ott áll a sofőröm.

A kocsiból még látom a két amerikait meg az ausztrált. A két amerikai kurta gesztusokkal vitatkozik; gondolom, az Általános Emberi megnyilatkozásáról Henry James műveiben. Az ausztrál nevetségesen ruganyos léptekkel halad egy várakozó taxi felé, a kezében minden idők legautóbusszerűbb fényképezőgépe.

Nincs mese, sorstársuk vagyok. Ágyban fogok aludni; ha melegem lesz, bekapcsolom a légkondicionálást.

A kizsákmányolás tizenegyes szobájában.

Kultúrkapcsolatok

Dr. M. fél négykor fogad.

Dr. M. elfoglalt ember, az indiai írókat tömörítő, országos szervezet egyik fő-fő személyisége. Az országos szervezet központi hivatalában vár rám. A hivatalig díszkíséretet kapok. Az engem vendégül látó szervezet két programszervezőjét, két csinos hölgyet. Nem azért, mintha én olyan fontos személyiség lennék, akit két programszervezőnek is kéne kísérnie. A hölgyek a közelben laknak; amíg én Dr. M.-mel tárgyalok, a kocsi hazaviszi őket.

Dr. M. az íróasztalánál ül.

– Mr. Orban?

– Yes, I am.

– Foglaljon helyet!

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Makogok valamit az indiai és a magyar költészet kölcsönös megismertetésének szükségességéről. Az anyaghiányról, ami a munka megkezdésének legfőbb akadálya. Vagyis hogy épp az anyag bősége az akadály; nincs képünk az indiai költészetről, nem tudjuk áttekinteni, következésképp fordítás céljából nem tudunk válogatni belőle.

– Hm – mondja Dr. M.

Megnyom egy gombot az asztalon. Belép az altiszt. Dr. M. valamilyen utasítást ad neki, hindiül természetesen.

– Ön tehát költőkkel akar megismerkedni – foglalja össze a tényállást Dr. M.

– Azt is, de én elsősorban, hogy is mondjam csak…

Belép az altiszt. A kezében egy boríték, olyan, amiben könyveket szokás postázni. Átnyújtja Dr. M.-nek. Dr. M. föláll.

– Itt van önnek anyag – mondja kissé emeltebb hangon –, az én könyvem. És most jöjjön velem, bemutatom néhány költőnek. A legjobb helyre jött, nálunk minden íróasztalnál egy költő ül.

Átmegyünk a szomszéd szobába.

– Dr. B. B. A. – mutatja be Dr. M. a szomszéd szoba tulajdonosát –, ő a mi hindi nyelven alkotó költőnk.

Ezzel magunkra hagy.

Dr. B. B. A. idősebb ember, a halántéka fehér.

– Foglaljon helyet.

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Körvonalazom a szükségességet. Az anyagbőséggel párosult anyaghiányt.

– Hm – mondja Dr. B. B. A. –, azt hiszem, tudok magán segíteni, véletlenül kéznél van néhány angolra fordított költeményem.

Matat egy dossziéban, húsz gépelt oldalra becsülöm a köteget, amit átnyújt.

– És önnél – tekint rám várakozva – van valami?

Van. Négy vers András T. László remekmívű fordításában. Átadom őket.

– Ez a legbiztosabb – mondja Dr. B. B. A. –, kézből kézbe.

– Hogyne – helyeselek –, így igaz.

Megjelenik Dr. M. Ideje mennünk. Búcsút veszek Dr. B. B. A.-tól.

Átmegyünk a szomszéd szobába.

– Dr. L. B. – mutatja be Dr. M. a szomszéd szoba tulajdonosát –, ő a mi bengáli nyelven alkotó költőnk.

Ezzel magunkra hagy.

Dr. L. B. fiatal ember, a tekintete tüzes, de a feje kopaszodik.

– Foglaljon helyet!

Megtörténik.

– Miben lehetek a segítségére?

Szükségesség. Anyagbőség. Anyaghiány.

– Azt hiszem – mondja Dr. L. B. –, én tudnék önön segíteni. Van néhány angolra fordított költeményem. Csak az a baj, hogy nem itt, hanem otthon.

– Ó, ez igazán nem akadály, leteszi a nevemre a Center portáján.

– Látja, ez kitűnő ötlet. Holnap reggel bedobom őket.

Érdeklődik az én verseimről. Átadom a négy verset. Ígéretet teszünk egymás kölcsönös lefordítására.

Megjelenik Dr. M. Ideje mennünk. Búcsút veszek Dr. L. B.-től.

– S. M., oriya nyelven alkotó költő.

S. M. fiatal, gyerekképű. Angolra fordított versei momentán nincsenek nála, de elhozza őket a követségi fogadásra.

Visszamegyünk Dr. M. szobájába.

– Pontosan milyen városokba is látogat el ön? – kérdezi.

Elsorolom. Dr. M. tollszárat fog, és minden városhoz fölír egy nevet.

– Ezeket keresse meg, ezek ott az írók.

Közben a szoba benépesül. Megjelenik még két költő és egy zenész. Dr. M. szívélyesen marasztalja őket. Soha vissza nem térő alkalom, egy magyar kollégával társaloghatnak barátilag.

A zenész még nem hallotta Bartók nevét. Sosztakovicsét és Debussyét már igen. A pentatóniát viszont igen figyelemre méltónak találja.

A költők aziránt érdeklődnek, hogy kiket fordítottam. Mondok egypár nevet. Lorcáról csak az egyik hallott, Ginsbergről mind a kettő. Ginsberg járt Indiában, közlik velem ők is.

– Sajnálom – szól ekkor közbe Dr. M. –, hogy meg kell zavarnom a beszélgetést, de öt perc múlva négy, és négykor lejár a munkaidő.

Búcsúzkodás, a lépcsőn Dr. M. kísér le.

A földszinten megmutatja Rabindranath Tagore szobrát. Mondom, hogy Tagore Balatonfüreden ültetett egy fát.

– Hm – mondja Dr. M.; hallott róla.

Meghív az otthonába, a baráti beszélgetés folytatására.

Öt percnyi autózás után megállunk egy udvaron. Fölmegyünk a lépcsőn. Dr. M. az emeleten lakik. A lakás előteréből nyíló, kis szobában egy idősebb úr ül dhoti-ban.

– Az apám – mutatja be Dr. M.

Az idős úr szálem-mel köszön, én is úgy köszönök vissza.

– A feleségem – mondja Dr. M.

Újabb szálem.

– Foglaljon helyet. Iszik egy teát?

Köszönöm, iszom.

– Ha megbocsát, átnézem a postát.

Föltépi a borítékot, átfutja a levelet, majd a borítékot a levéllel együtt az asztal alá hajítja. Ezt többször megismétli.

Csöng a telefon.

– Ha – veszi föl a kagylót.

Hindiül telefonál vagy tíz percig. Telefonálás közben merengve hintázik a sarkán, időnként nagyokat sóhajt.

– Elnézést – ül vissza az asztalhoz –, nem hagyják élni az embert.

Udvariasan mosolygok.

– Mi a véleménye Indiáról? – kérdezi.

– Furcsa ország.

– Az. Kézműves ország. Amit itt lát maga körül, azt mind kézzel kaparták ki a földből.

E tárgykörben cseréljük az eszmét vagy öt percig. Behozzák a teát, elfogyasztjuk. Dr. M. megajándékoz néhány folyóirattal. Egy újságcikkel is, amit ő írt. Szörnyűség, mondja, hogy az embernek minden héten tele kell írni egy fél újságot. A cikkbe belesandítok. Afféle napló, hogy Dr. M. mit csinált, merre járt, kikkel találkozott. A végén egy fájdalmas sóhaj, mely szerint Dr. M. az őt személy szerint sújtó meg nem értés ellenére is hisz az irodalomban.

Kisvártatva föláll. Példáját követem én is. Megköszönöm a szíves vendéglátást.

– Nem tesz semmit – hárítja el a köszönetet.

A kocsiig kísér. Amikor a kocsi megindul, fölemeli a kezét, és elgyötört arccal integet.

Fél öt van. Egy órája kopogtattam hivatali szobájának ajtaján.

 

 

– Mr. Tuli vár önre, uram.

A Center-ben fogad ezzel a portás.

Mr. Tuli a Statesman riportere. Interjút óhajt készíteni velem, a neves magyar költővel. A szobámba invitálom. Mr. Tuli meghagyja a portán, hogy a fotóst, ha megjön, küldjék utánunk.

– Mi az ön költői programja?

Költői programom az igazság kimondása költői formában.

Mr. Tuli jegyez egy noteszbe.

– Mi az ön viszonya a szabadvershez?

Viszonyom a szabadvershez zökkenőmentes, bár nem egyértelmű.

Mr. Tuli ezt is lejegyzi.

Kopognak. A fotós. Körülnéz a szobában, a fényviszonyokat mérlegeli, majd megkér, hogy forduljak az ablak felé, és beszéd közben nézzek a szoba felső sarkába.

A továbbiakban így beszélek. Igen, nálunk sokan fordítanak. Indiai költőket is. A teljes Mahábháratát. Weöres Sándor elragadóan fordította a Gíta-Govinda néhány részletét.

A fotós elkészült. Mr. Tuli is. Elteszi a noteszét, kezet ráz velem.

– Nice to meet you.

– Good bye – nyújtja a kezét a fotós is.

– A viszontlátásra.

Egyedül ülök a szobámban. Már nem nézek a felső sarokba, csak ki az ablakon, a kertbe. Ahonnan India néz be a szobámba.

Megviselten bámuljuk egymást.

Megjavítottuk a barátság világcsúcsát.

Mozaik

– Szép az inge, Sir.

A Center két portása közül a délcegebb mondja ezt. Egy reprezentatív bajusz tulajdonosa.

Elönt a nemzeti büszkeség. Jó érzés egy fejlett, ipari ország polgárának lenni. Egy olyan országénak, ahol tömegesen árusítják a szebbnél szebb ingeket.

– A nyaranként szokásos kiárusításon vettem – mondom álszerényen.

A portás egy hosszabb számoszlopot ad össze. Ceruzával a kezében merően bámulja a nyugtakönyvet.

– Mennyit kér? – mondja bele a nyugtakönyvbe.

– I beg your pardon – kérem az elnézését, mivel félreértettem.

A portás fölnéz. A bajusz fölött két tengerszem kéklik: a portás két szeme.

– Az ingért – világít át rajtam a kék röntgensugár.

Hotelportásnak csak az menjen, aki nem tud zavarba jönni. A Center portása ideális hotelportás. Hullámtalan tekintettel nézi, hogy a fülem lassan bíborszínűre válik. Én ugyanis zavarba tudok jönni.

Dadogok valamit, hogy az ingre szükségem van, mivel könnyen mosható.

A sugár kialszik, a portás visszamerül a számokba.

Úgy állok a pult előtt, mint akit odabetonoztak. Egyoldalú irodalmi neveltetésem következtében végszóra lenne szükségem a távozáshoz. De végszó nincs. Én egyszerűen megszűntem, a semmivel pedig fölösleges társalogni.

– Good bye – nyögöm ki végül, feloldásként.

A portás tovább számol. Egyetlen, moccanatlan, néma bajusz.

Egy besurranó tolvaj nagyobb zajt csap, mint én a pulttól távozóban. Csak a folyosóról nézek vissza. A portás még mindig számol. Kihajtott nyakú, fehér inget visel, vászon nadrágot, mezítelen lábán gumi strandpapucs.

 

 

A Connaught Place Delhi farsangi álarca.

K.-val a Volgában van találkozóm. A Volga a Connaught Place-en található, rendeltetését nézve: bár. Mielőtt betérnék a bárba, körülnézek a szomszédos könyvkereskedésben. Ez nem megy minden nehézség nélkül; többen ki akarják tisztítani a cipőmet, noha nem is viselek cipőt, csak sarut. Csupán határozottságomnak köszönhető, hogy nem fényesítik ki a zoknimat. Végre elérem az egyik könyvkereskedés ajtaját. Itt viszont földbe gyökeredzik a lábam.

Jelenést látok. A bombayi elefántcsont-faragványok szerelmesét, a bejrúti repülőtér hadvezérét, az angolt. Kezében a Connaught Place-en kapható összes pávatoll-legyezővel és hóna alatt több apró csomaggal, melyben föltehetőleg indiai emléktárgyak lapulnak. Határozott léptekkel keresztezi az utamat, és eltűnik a bengáli népművészet termékeit árusító szakbolt irányában. Bengáli emléktárgya ezek szerint még nincs. De csak percek kérdése, hogy legyen. Hazafelé egy teherhajó fogja szállítani az angol műtárgyait.

A könyvkereskedésben Che Guevara naplójának angol fordítása és a hindu filozófiát taglaló szakmunkák mellett a legújabb angol és amerikai könyvújdonságok is megtalálhatók. A Guevara-könyv ára öt rúpia. A felső körökbe kell tartoznia annak, aki indiai létére öt rúpiát tud fizetni egy könyvért. Egy olyan könyvért, melyből megismerheti önmaga megdöntésének módozatait.

Egy Coca-Cola mellett olvasva a könyvet a szomszédos Volga bárban.

Ha van vele meleg ruha. Anélkül ugyanis öt perc múlva vacogni kezd a sarkvidéki hidegtől. A Volga bár léghűtése minden kívánalmat kielégít. Tizenhat fok ha lehet. A kinti harminchárom fokra méretezett öltözékemben K. megérkezéséig kiismerem a mirelitborsó lelkivilágát. Az sem melegít föl, hogy a bárban egy hindu dzsesszegyüttes játszik. Bár ez igazán lázba hozhatna; Afrikát Amerika hangszerelésében Indiában imitálni: a lehetetlenség tökélye.

Mire K. megjön, csattog a fogam. Borzadva bámulom a Coca-Colában úszkáló jégdarabokat. Fizetünk és villámgyorsan távozunk.

A közeli bankba, ahol K.-nak valami dolga van.

A sorban előttünk egy hippi-pár áll. A fiú rongyokban, mezítláb jár. A haja zsíros csomókban lóg a homlokába. A lány méltó párja a fiúnak, meztelen lábán feketén világít a mocsok. Csak a napszemüvegük rontja el az összhatást.

Még egy apróság. A fiú elé háromszáz rúpiát számolnak le a pultra.

 

 

A Dzsan Path-i rézárusokhoz Dr. W. visz el.

Dr. W. Indiában időző magyar. Egy hazai vegyigyár vezető mérnöke. A Center-ben lakik ő is, a szemközti szobában. Három nappal ezelőtt a portás adta át Dr. W. névjegyét, azzal, hogy olvassam el a hátlapra írott üzenetet. Az üzenet magyarul Dr. W. meglátogatására biztatott. Azóta már többször cseréltünk eszmét.

Indiáról természetesen. Nem a legteljesebb sikerrel. Dr. W.-nek Indiáról alkotott képe kissé egysíkú. Bár lehet, hogy a maga szempontjából igaza van. Őt Indiában nem az eszmék keresztrejtvénye izgatja. Az egyik laboratóriumban, amit meglátogatott, és ahol valamilyen nagy tisztaságot igénylő vizsgálatot folytatnak, meséli, véletlenül beleugrott egy földön heverő csomagba. A laboráns ebédjének maradékába, mint kiderült. A kémcsövek közvetlen közelében is, színezi el hangját a fölháborodás, ételmaradékot talált. „Magevők” – foglalja össze röviden a véleményét az indiai kutatólaboratóriumok alkalmazottairól.

Nem értek a vegyiparhoz, véleményét nem tudom megítélni. A viselkedését viszont igen. Kettőnk közül kétségkívül ő tud viselkedni. Már ami a kereskedelmi tárgyalásokat illeti.

– Mit kér ezért? – mutat rá egy réztálra, mely az árus lába előtt hever.

– Negyven rúpiát.

Dr. W. mefisztói kacajt hallat.

– Tizennyolc rúpia!

Ezen az árus derül.

– Holnap visszajövünk – veti oda angolul Dr. W. az árusnak.

– Holnap huszonötért odaadja – mondja nekem magyarul.

Ezzel odaint egy scooter-t.

Én inkább taxival mennék, lévén ott szabott árfolyama a személyszállításnak, de Dr. W. leint: majd megalkuszunk a vezetővel.

Egy irányba, de két helyre megyünk. Dr. W. száll ki előbb. A vezető két rúpiát kér. Dr. W. egy-huszonötöt ad.

– That’s enough for you.

Egyben fölhívja a figyelmemet, hagy a Center innen két percnyire van. Ha a vezető kerülő úton vinne, nehogy kifizessem neki, a brigantinak. Ötven pajsza a maximum, amit adhatok.

A vezető nem visz kerülő úton. Két perc múlva a Centernél vagyunk.

– Mennyit fizetek? – kérdezem én balgán.

A vezető lehajol és igazgat valamit. Amikor fölemelkedik, látom, hogy a motoros riksán is van taxióra. A vezető azon igazított.

– Egy negyven – fordul hátra.

– Az sok – kísérlem meg az ellenállást.

– Annyit mutat az óra, Sir.

Mondtam, hogy nem tudok viselkedni. Egy rúpiát adok.

– De Sir – sikolt föl a vezető –, az óra egy negyvenet mutat.

Mit tegyek? Plagizálok, többek szerint nem először pályám során.

– That’s enough for you.

A vezetőt azonban nem lehet átverni. Ha Dr. W. meg én mondjuk ugyanazt, az nem ugyanaz. Közfigyelmet keltő, könnyes fölháborodással hívja tetemre az órát.

Gyaloglásnak álcázott futással megindulok a kapu felé. Közben rettegek, hogy a vezető utánam jön és telesikoltozza a Center-t jogos fölháborodásával. Ezzel egyidőben a düh is majdnem szétvet: hogy lehet valakinek az arcára írva a hülyesége! Az, hogy nem tud egy országot az elfogyasztott növényi magvak mennyiségéből megítélni.

A vezető persze nem jön utánam. Nyugtázva a tényt, hogy a tiszta nyereség kilencven pajsza helyett mindössze ötven, gázt ad és elrobog.

 

 

A Magyar Követség fogadására vagyok hivatalos.

A fogadás filmvetítéssel van egybekötve, Gaál István „Keresztelő” című filmjét vetítik.

Őrült eszmének tűnhet Delhiben megtekinteni egy magyar filmet. Holott nem az. Igen tanulságos arra nézve, hogy meddig terjednek egy műfaj határai.

A film, honi közhely ez, nemzetközi műfaj. Nem szenved abban a betegségben, amiben az irodalom: az emberiség egyetemes nyelvét beszéli.

Hisszük mi itthon. Némi joggal, mert megállapításunk érvényes a világ nagy részére.

Indiára nem.

Gaál filmje megbontja az időrendet; arra épít, hogy a néző ugyanabban a világban él, ahol a film hősei. A film második világháborús képsoraiban szinte csak az egyenruhák dramaturgiája teremt rendet. Olyan néző számára, akinek jelent valamit a német egyenruha.

Az indiai nézőnek sejtelme sincs arról, hogy mi történik a vásznon. Egyszerűen nem érti a cselekményt, mert neki a német egyenruha olyan egyenruha, mint a többi. Mint a rendőröké vagy a vasutasoké. Vagy, a legjobb esetben, mint a mindenkori katonáké.

A film addig él, ameddig tegezheti a közönséget. Ha magázódásra kényszerül, meghal. Indiában az európai film és az indiai közönség magázza egymást.

A legnemzetközibb műfaj, csak hogy tudjuk, egyben a legföldhözragadtabb is. Időnek és helynek a legkiszolgáltatottabb.

– This is the time of the Second World War – súgom S. M., az Orisszából Pandzsábba származott költő fülébe.

S. M. hálásan köszöni a tájékoztatást. Ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Ő eddig azt hitte, hogy a film minden jelenete napjainkban játszódik. Különben elhozta angolra fordított verseit; itt vannak, tessék.

A vetítés végéig nyolc indiai vendég tart ki. Eredetileg negyvenen is voltak.

A nyolc vendég is búcsúzkodik.

A nagykövet elégedett. Az eddigi vetítésekre tízen ha eljöttek. Ezúttal a díszvendégekre, Dr. W.-re és rám való tekintettel négyszer annyian gyűltek egybe. Szerencsés ötlet volt a fogadást a vetítéssel egybekapcsolni.

Arra a gondolatra, hogy kisegítettem válságos helyzetéből a magyar filmgyártást, szerényen elmosolyodom.

Ez a mosoly kuncogássá erősödik bennem a következő beszélgetés során.

Magyar felségterületen vagyunk, a nagykövet házában. Mi másról társaloghatnánk hát, mint arról, hogy kinek rendez filmet a rendező, a művészeknek vagy a közönségnek?

Ül India sötétjében négy magyar család és késhegyig menő vitát folytat arról, hogy az időrend megbontása egy művészi alkotásban humánus cselekedet-e vagy sem.

Mint mondtam, kuncogok. Nem kárörvendően, sőt, elégedetten.

Fölemelő érzés látni, hogy a művészet puszta ténye mennyire ki tud hozni a sodrából egy egész követséget.

Egy kicsit még büszke is vagyok arra, hogy fejlődési rendellenesség maradtam. Viszonylag felnőtten is író.

Anillal az utolsó Delhiben töltött nap reggelén találkozom újból.

A Jaipur House-ban tett látogatásunk után elvisz a lakására, hogy megmutassa a két modern festményt, amit birtokol. Kulcs ugyan nincs nála, de nem baj, morfondírozik, a szolga otthon lesz.

Otthon van, ajtót nyit. Fölmegyünk a villa emeletére, Anil szobája lakályos sivatag. Ágy, asztal, szekrény, néhány csikk.

A két kép Anil maga szerezte vagyona. Több is annál, magyarázza: menedék. Ha nagyon le van törve, leül és nézi őket, amíg föl nem enged a rosszkedve.

Egy indiai fiatal mentsvárát látom. A nanterre-i lázadó diákok indiai fivérének titkos, eszmei erődjét.

Az egyik kép egy vörös pacni. A másik egy fekete.

Mi a véleménye Indiáról?

– Önt magyar barátaim úgy emlegették, mint India legokosabb emberét.

– Magyar barátai alkalmasint túloztak.

– Lelkesedtek inkább, én úgy mondanám. Szerintük ön egyike a keveseknek, akik indiai létükre tárgyilagos tekintettel nézik Indiát.

– Látok a szememmel, ez az egész.

– Ez nem kevés. Föltehetőleg a legtöbb, mint egy magunkfajta értelmiségitől kitelik.

– Kikényszeríti belőlem a köszönetet.

– Tiszta eszközökkel, remélem.

– Az időpocsékolás tiszta eszközeivel; térjünk a tárgyra! Mióta van Indiában?

– Még egy hete sem.

– És már kezdi általánosítani a benyomásait.

– Bevallom.

– Milyeneket?

– Vegyeseket. Ez elég ostoba válasz, de nem tudok jobbat. Még nem tudom, hogy minek mi a súlya. Csak egyvalaminek érzem a súlyát: a megválaszolatlan kérdéseknek.

– Kérdezzen, megpróbálok válaszolni.

– Mit tart India legnyomasztóbb gondjának?

– A nevelésügyet.

– Meglep ezzel a kijelentésével.

– Miért?

– Mert egyhetes indiai múlttal a hátam mögött is legalább egy tucat olyan gondot tudnék kapásból fölsorolni, ami sokkal sürgetőbbnek látszik a nevelésügy rendezésénél.

– Sorolja.

– Hiányzik az ipar, hiányzik az ipar fölépítéséhez szükséges pénz, hiányzik az ipar befogadásának készsége, nincs elég ennivaló, van viszont éhínségből eredő tömeghalál, betegség, kilátástalan szegénység, vallási és nyelvi elfogultság, és végül ott vannak a társadalom számkivetettjei, a volt érinthetetlenek, a mai haridzsan-ok, akiknek befogadása csak lassan megy végbe; nem is sorolom tovább, ez már így is több egy tucatnál.

– Ahogy mondja; épp ezért olyan fontos a nevelésügy.

– Ne haragudjon, ez utópiának hangzik.

– Ön látja annak, mert ön mást ért nevelésügyön, mint én.

– El sem tudom képzelni, mi mást kéne értenem rajta. Önöknek nyilván sok javítanivalójuk akad a közoktatás területén, de melyik országnak nem? A tény az, hogy egyetem sok van Indiában, ennivaló kevés.

– Elfeledkezik valamiről, nemcsak egyetemeink vannak, kiváló egészségügyi hálózatunk is.

– Ezt nem értem.

– Elnézését kérem, hogy kissé megtáncoltattam.

– Teljes sikerrel, eszmeileg szédülök.

– Csak arra akartam rávilágítani, hogy Indiában nem mindig az a jó, ami annak látszik. Más szavakkal szólva: Indiának indiai megoldást kell találnia a saját gondjaira.

– Ebben egyetértünk, de az összefüggés még mindig homályos.

– Remélem, már nem sokáig. Vegyünk egy példát, az imént említett egészségügyi hálózatét. Egy országnak elsőrendű kötelessége, hogy minden tőle telhetőt megtegyen polgárainak egészségéért. Hogy megvédje az életüket. India azonban azzal, hogy megvédi polgárainak életét, egy új veszélynek is kiteszi ugyanezeket az életeket. A járványok eddig természetes gátját képezték a népszaporulatnak. Leküzdésükkel India egy minden eddiginél súlyosabb problémával találta magát szemben, a túlnépesedéssel. Amiből persze nem arra kell következtetni, hogy fölösleges volt megszervezni a védekezést. Csak arra, hogy számolni kell a helyi viszonyokból adódó következményekkel. Érti már?

– Sejtem.

– A nevelésüggyel is hasonló a helyzet. Átvettük a nyugati oktatási rendszert, kényszerűségből, tapasztalatlanságbál, ezer okból, hogy abban képezzük ki az új indiai értelmiséget. A levegőbe.

– Erről hallottam, az értelmiségiek munkanélküliségéről.

– Igen, létezik az is, de én másra gondolok. Ennek az oktatási rendszernek a csúcspontja az egyetem, az alsóbb szinteken szinte csak előkészítés folyik. De mit nyújt ez a rendszer azoknak, akiknek az alsó szint elérése lenne a legfőbb feladatuk? Semmit. Figyelmen kívül hagyja India lényegét.

– A falut.

– Azt. Indiában minden a falun múlik. Aki a falut eléri, Indiát éri el. A jelenlegi oktatási rendszer meg sem érinti a falut; ha igen, legföljebb menekülésre ösztönzi a parasztot. Arra, hogy a városba fusson a paraszti sors elől. Abba a városba, amelyik nem tudja eltartani. Olyan nevelési rendszerre lenne szükségünk, amelyik a parasztnak is tud adni valamit. Megtanítva arra, hogyan élhet a saját helyén is boldogabban.

– De ez nemcsak nevelési kérdés, hanem gépesítési is.

– Persze hogy az is. Eszembe sem jut vitatni. Én csak arra akartam rámutatni, hogy India átemelése a modern korba nem pusztán technikai kérdés, hanem szellemi is. Ha nem elsősorban az. Hiába erőszakoljuk rá Indiára az ipart, ha nem tud vagy nem akar vele mit kezdeni. Segélyekkel el lehet odázni a bajt, de a segély éppúgy nem India lényegét célozza meg, mint az értelmiségre összpontosító oktatás. Vagy felébredünk, hogy segítsünk magunkon, vagy elpusztulunk. Ez India nagy kérdése.

– És ki ad rá választ?

– Mi vagy az utánunk következők; szorít az idő.

– Épp annak nem látni jelét, hogy India tudatában volna az idő múlásának.

– Mert a folyamat nem szemmel láthatóan zajlik. De annak, aki gondolkodik, tudnia kell, hogy egy puskaporos hordó tetején él. És egyre többen gondolkodnak közülünk. Valamelyik fejből kipattanhat egy szikra.

– Forradalomra gondol?

– Egy indiai szabású forradalomra. Remélem, hogy lehetséges ilyen. Ha nem, elkerülhetetlen a katasztrófa.

– Katasztrófának tartana egy olyan forradalmat, mely fölforgatja Indiát?

– Ebben a pillanatban feltétlenül. Olyan mélyek a társadalmat megosztó ellentétek, hogy kirobbanásuk azokat az alapokat is megrendítené, amire India épült. Ebben a pillanatban a forradalom még magát is elpusztítaná, akkorát kéne rugaszkodnia. Egy ilyen forradalmat azonban jelenleg nem tartok elképzelhetőnek. A nyomorúság nem ismeri önmaga méreteit. Azt kell mondanom: szerencsére.

– Nem tartja fából vaskarikának a lassú forradalmat?

– Annak tartom. De India bölcsessége egyebek közt abban is áll, hogy fából is tud vaskarikát csinálni. A türelmében bízom. Persze nem a végletekig. Világosan kell látnunk, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Haladékot kaptunk mindössze. Ami nem hogy csökkentené a felelősségünket, megsokszorozza. Minden elmulasztott reformmal a robbanás valószínűségét növeljük.

– Útjában áll valami a reformnak?

– Most hivatkozhatnék a nehézségekre, de nem teszem. Magunk vagyunk a magunk útjában. A hiányzó egyetértésünkkel, a félmegoldásainkkal. Mondom ezt annak tudatában, hogy eredményeink is számottevőek. De nagyobb tempót kell diktálnunk, ha úrrá akarunk lenni a nehézségeinken.

– Miben bízik?

– A fiatal Indiában.

– Köszönöm a beszélgetést.

– Örülök, hogy találkoztunk. Jó utat!

 

 

A beszélgetés Mr. R. hivatalában folyt le. Mr. R. magas beosztású állami tisztviselő. Törékeny, szemüveges férfi. Nevéből ítélve az Iszlám híve. Szavaiból ítélve a gondolkodásé.

 

 

A kapu előtt kocsi vár, hogy egyenesen a repülőtérre vigyen. Egy óra múlva indul a gépem Bangalore-ba. Bangalore egy ugrásra van Delhitől, alig ezernyolcszáz kilométerre.

Öregszem, úgy látszik. Már egy teljes hete nem repültem.

Merülés Délre

Egyelőre inkább lebegés.

Valaki unalmában kis darabokra tépett egy nagy csomó vattát és foszlányait szétszórta az égen. A föld békés arcát mutatja; játszik. Hegyre hegyet emel, majd elunja, kis lapályokkal üdíti magát. Néha egy folyóval ölti össze a tájat, hogy jobban tartson. India, mintha lassított filmen vetítenék, hátáról oldalára fordul; az az érzésem, hogy rögtön magára húzza a felhőket, betakaródzik velük, és idáig hallhatóan horkolni kezd.

– Aáá – ásítok egy hatalmasat.

A motorzaj, hát persze hogy az.

Az ijedtséget ugyanis másutt érzem. Költői túlzással azt mondhatnám, hogy a szívem táján; valójában a gyomrom fölött, enyhe szorítás formájában. Az az igazság, hogy begyulladtam. Lelkiállapotom annak a kisautónak lelkiállapotához hasonlítható, amelyik egy szédült pillanatában le akart szorítani egy camiont az országútról, és most azon töpreng, hogy a camion egyben nyeli-e le vagy kisebb falatokban?

A Tapasztalt Utazó Nagy Felfedezése!

Innen a magasból világosan látni, hogy a nagy felfedezés valójában mekkora. Alattam a táj kajánul végtelen. Egyetlen porcikáját kerülgettem egy álló hétig. Légszívesebben megfutamodnék. Ha lenne hova.

De nincs. Hacsak nem a bárányfelhőkre.

Delhit elnyelte India zöld-sárga sárkánya, a távolság. El Miss Sunila Khannát is (nylonból van talán ez a csodaszép szári, Miss Khanna, kérdezte a magyar követség sajtófelelőse, miközben ott ült a Miss-szel és velem a Center teraszán, oh no, it’s pure silk, válaszolt Miss Khanna, ne mondja, pedig olyan az esése, mint a nyloné, ámuldozott diplomatikusan a sajtófelelős, oh really?, és ez így ment legalább öt percig a vakító napsütésben, miközben a legkevésbé sem érdekelt bárkit is Miss Khanna szárija), el bizony őt is, csúnyácska arcán a sokdioptriás szemüveggel, ahogy jó utat kívánva integet a beton legszéléről, mintha maga a város búcsúzna tőlem esetlen kedvességgel, mintha a biztonságérzet is, melyet az egyheti tartózkodás nyújtott, hogy most újból idegenként méregessem a mélyben elterülő, zöld szörnyeteget, az álmatag vegetációt, India dús álarcát.

Elmúlik, biztatom magam, a szokásos letörés.

Miközben egy fuldokló szemével figyelem az amerikai turistákat.

Külföldön rám törő depresszió esetén nekem amerikai turistákat kell gyógyszerül szednem. Ezt azóta tudom, amióta néhány évvel ezelőtt lélekben letörve Salzburgtól Bécsig egy kupéban utaztam az Orient Expresszen egy amerikai házaspárral. Eléggé le voltam törve, mint jeleztem, szórakozottan néztem keresztül rajtuk. Csak akkor figyeltem föl rájuk, amikor a hölgy letéve kalapját, melyet egy fürt műanyagcseresznye díszített, elővette táskájából Olson Európa napi öt dollárért című útikönyvét, és ingujjra vetkőzött férjének fennhangon olvasni kezdte belőle az aktuális tudnivalókat, hogy mi mikor épült, ki építette, és milyen stílusban, de legfőképp, hogy minek mi az ára, hány dalar, a hölgy ejtése szerint. Olson műve enciklopédikus mű lehet, mindennek az ára szerepelt benne. A hölgy viszont enciklopédista volt, minden iránt érdeklődött, aminek ára van, következésképp Bécsig egyfolytában hangosan olvasott, és csak annyi szünetet engedélyezett magának, hogy időnként az ablakon kitekintve a saját szemével ellenőrizze Olson kalkulációját. Linznél gótikus templomnak nézett egy gyárépületet. Építési költsége mai pénzben harmincezer dalar. Ekkor mentem ki először a folyosóra, hogy jól kiröhögjem magam. Bécsbe lélekben gyógyultan érkeztem, felhőtlen kedéllyel.

Valami ilyesféle gyógyszerre lenne szükségem most is.

Beszerzése nem egészen reménytelen, mert Delhiben egy amerikai turistacsoport is fölszállt a gépre. Tengernyi csomagjuk föladását az orrom előtt intézte a velük utazó guide, egy vállas hindu, afféle férfiszépség. A csoport zömmel élemedett hölgyekből áll, akik közül néhány a pandzsábi nők pizsamaszerű, buggyos nadrágból és kabátkából álló öltözékét viseli, amiben igazán semmi kivetnivaló nincs, mivel ez jóval szellősebb a párizsi divat diktálta ruháknál. Csakhogy a hölgyek többsége a pizsamához smukkot is visel. A mellettem ülő például egy kisebb klipszkiállítást a fülében, ehhez szerény kiegészítésként mindkét karján egy-egy arany karkötőt, lábán pedig aranyozott strandpapucsot. És a szemén – olvadozik a jég a szívemről! – egy akkora, legújabban divatba jött űrhajós szemüveget, mintha pajzsmirigytúltengése lenne.

Hyderabadba mennek, magyarázza az előttem levő ülésen John Updike. Harminc évet öregedett az utóbbi négy évben. Egyébként éppen olyan, mint fiatal korában a Rabbit, Run Penguin-kiadásának hátlapján. Banktisztviselő lehet vagy üzlettulajdonos. Mindamellett vagy épp ezért van valami különös többlet az arcán. A jelentéktelenség tragédiájának nyomai, hogy kifejező arcával nincs mit kifejeznie. Baltával vésett vonásai egy kék zakó fölött szomorkodnak. Az ügynökük intézett mindent, tájékoztatja a részletekről a mellette ülő indiait, ő vette meg az egész utat, repülőjegyet, szállodát, guide-ot. Gyorsított túrán vannak, egy város egy nap. Csak Delhi a kivétel, ott négy napot töltöttek.

Kezdek elérzékenyülni. Mit tagadjam, a gyönyörűségtől. Én ugyanis Salzburg és Bécs között szerzett tapasztalataim alapján tudom azt, amit John Updike gyanútlan szomszédja még csak nem is sejt. Az amerikaiak alighogy leszállnak Hyderabadban, felfogadják az első ügynököt és megveszik Hyderabadot. Az utcákat, a bivalyokat, a napsütést. Ha már egyszer ott vannak. Ha már egyszer gyorsított túrán vannak ott.

Megadni magamat? Egy frászt. Kitartás, éljen Marco Polo!

Elöl kigyullad a felirat: „Öveket bekapcsolni!” Lent a naptól fehéren felizzanak Hyderabad házai. Megtettük utunk kétharmadát, a Budapest-London távolságot.

Az amerikaiak zajongva kiszállnak. Nézek utánuk, míg csak el nem nyeli őket a főépület előtt sűrűsödő tömeg, és arra gondolok, hogy hálából illene megtanulnom a Függetlenségi Nyilatkozatnak legalább egy passzusát. Nem fogom megtanulni, amilyen hálátlan vagyok.

Meg lusta. Lustaságból nem szálltam ki levegőzni, mint a többi Bangalore-ba tartó utas, ezért lesz belőlem ifjan elhunyt leveshús. Kinn a levegő ha tüzel is, legalább mozog. Nem jár a motor, nincs léghűtés. Kezemben egy „Transit” feliratú kártyával fövök a „Hyderabad” márkájú gyorsfőzőben.

Húsz perc múlva szállunk föl újra. Nagy nehezen megindul a léghűtés, és lassan leszárad rólam Hyderabad verítéke. Félrehúzom a függönyt, és kinézek az ablakon.

Dél, az éltes, de kéjsóvár asszony, közömbösen mintha függönyt húzna el, szétnyitja pongyoláját. Roppant keblein bazalt bimbók. Testét zöld pihe borítja, a szeméremtájon kisebb dzsungel. Hasának ráncai utak meg folyók, rajtuk egy-egy pont: bivalyfogat, bárka, autó. És a ráncok között, mintegy az ürességet kitöltendő, a teste. Na igen, épp ez az.

A föld. Vagyis hogy a föld színe. Már Bombay felé szálltomban föltűnt, hogy a föld színe itt más, sárgásabb. Itt, mondom, azaz Indiában. És máris helyre kell igazítanom magamat. Ott sárgásabb, Bombay és Delhi körül, India dereka táján. Közben ugyanis, épp hogy elhagyva a deréktájat, egy másik éghajlat birodalmába lépünk. Északon, föltehetőleg a napfény túlzott és egyoldalú fogyasztásától, a föld sárgaságban szenved. A Dél teste nem sárga, hanem vörös. Égetett téglaszínű. A barna-fekete massza, amit mi otthon a földnek gondolunk, egy a talaj ezer változatából. A geológia már az ősidőkben is a francia forradalom hármas jelszavának szellemében működött. Ennyivel fejlettebb az öntudata, sajnos, az emberénél.

Négy óra negyvenkor szállunk le Bangalore-ban.

A kijárat előtti tolongásban kőszén arcú emberbe ütközöm. Ő Mr. Krishnamurti, a Bharat utazási iroda képviselője, itteni programom technikai szervezője. Az eszmei szervezés, mint kiderül, a helybeli Indiai Világkultúra Intézet hatáskörébe tartozik.

Eddig a repülő dobált, most egy Ambassador hátsó ülése. Eszmeileg és technikailag egyaránt kótyagos vagyok, de Mr. Krishnamurti kijelentő módban föltett kérdésére, hogy most nyilván le kívánok pihenni, szilárd nemmel válaszolok. Csavarogni kívánok, mint a tigris, éjszakánk erdejének sárga lángja. Ezt persze nem mondom Mr. Krishnamurtinak, csak érzem. Itt belül, a szívemben.

Fél hatra visszaküldi értem a kocsit.

 

 

„Kabonpák” – mondja a sofőr.

Persze hogy az. Barátságosan mosolygok. A sofőr visszamosolyog, ez az egyetlen, amit tehetünk egymásért.

Nem tud angolul. Csak a helyi nyelvet, a kannadát beszéli. Azt meg én nem beszélem. Minden feltétele adva van annak, hogy jól megértsük egymást. „Estig elmutogatnak” – nyugtatott meg búcsúzóul Mr. Krishnamurti.

Nincs is semmi baj, kamaszkorom óta tehetségesen mutogatok. Sajnálatos módon azonban a mozdulatnyelvben egy gesztushoz több jelentés is társítható, amiből súlyos értelmezésbeli eltérések adódhatnak. Adódnak is. Leírok a kezemmel egy kört. Ez az én jelrendszeremben azt jelenti, hogy szeretném körbeautózni a várost. A sofőr bólint, és megkerüli a szállodát. „No” – rázom a fejem. A sofőr megáll. Újból kört írok a levegőbe, de közben azt mondom: „town”. A sofőr szája mosolyra húzódik, ennyit ő is tud angolul, town az várost jelent. Bólint, egyetért velem, mi most a városban vagyunk.

Egy utazónak ne legyenek gátlásai. Krákogok: ez az önindító. Berregek: ez az autó. Leírom kezemmel a kört, majd azt mondom: „town”, és várom a hatást. Bátraké a szerencse. Aá, sóhajt föl megkönnyebbülten a sofőr, érti már. Gázt ad, és elindul a városba.

Így látom Bangalore-t némafilmen.

Néhány elúszó házat, utcát, a lóversenypályát, egy szörnyűmód pompázatos hivatali épületet: semmit. Azaz valamit mégis, a kabonpákot, aminek igen örülök, mert életemben először látok olyat; csak tudnám, mi az és hol keressem. Bangalore-t, úgy látszik, autóról nem lehet becserkészni. Itt gyalog kell követni a vad nyomát.

– Emporium – mondom a sofőrnek; ez afféle iparművészeti bolt, aminek a városközpontban kell lennie.

– Mahatma Gandhi Road! – ragyog föl a sofőr, és elindul oda.

„Na látja, Mr. Orban – súgja a fülembe Mr. Krishnamurti a Vándorló Lélek elnevezésű utazási iroda képviseletében –, megy ez, csak akarni kell.”

Kiszállok a kocsiból, kurta, de érzékletes pantomimjátékkal meghagyom a sofőrnek, hogy várjon. Az emporium már bezárt, a koldusok még nem. Egyikük megcéloz, kikerülöm. Némi lelkifurdalással, mert én a talpaimon közlekedem, ő a két térdcsonkján. A szervezetem azonban ravaszabb nálam: őrületes sebességgel kezdi termelni az ellenanyagot, az aktív közönyt. Három lépés után már nyoma sincs bennem a szánalomnak. Én sétálni akarok, a koldus nem hagy: a koldus ellenségem. Az agyam vág, cselezek. Magamra vonom a koldust, hagyom, hogy színleg beérjen, majd amikor elkapná a lábamat, belépek az árkád egyik oszlopa mögé. A koldus számára a helyváltoztatás kínos művelet, nem tud kétfelé figyelni, a lábamra összpontosít, az oszlopot nem látja. Beveri a fejét, megáll. Meghökkenését kihasználva belépek egy nyitva tartó könyvkereskedésbe, és megveszem Bangalore térképét.

Csak amikor kinyitom a térképet, akkor kezdek el magamtól undorodni. Majd abbahagyom. Én undorodom magamtól, s ez mindkettőnk számára terhes. Hagyom, hogy átjárjon az ellenméreg: kész, nem tudok segíteni. Lássuk a kabonpákot!

Én ló. Cubbon Park. Az a zöld, amin keresztüljöttünk. A megfeketedett bronzszobor pedig maga Cubbon úr személyesen.

Kilépek az üzletből. A koldus ott kuporog az oszlop tövében, de csak néz rám, hagy elmenni. Ő nyilván nyomósabb okok miatt döntött ugyanúgy, ahogy én. Fölmérte, hogy nem tud utolérni.

Besötétedett. Befordulok egy mellékutcába; ha a Mahatma Gandhi Road Bangalore Váci utcája, ez a Kígyó utca. Emberek, neonok, üzletek, tömeg. De a nyüzsgés mégsem olyan, mint Delhi óvárosában. Levegősebb, lazább. Maga a városközpont sem olyan kényszeredetten nagyvonalú, mint a fővárosé. Tervezés helyett természetességet áraszt.

Megindul a szél. Ez teszi vagy más, a tömegben tolongva hirtelen föltolul bennem hazai csavargásaim emléke. Ugyanazt a névtelen örömöt érzem itt is, a céltalan kóborlásnak ugyanazt a szabadságát, és ettől hirtelen csodává lényegül át mindaz, ami az ittlakók számára észrevehetetlenül természetes; az, hogy vannak, sétálnak, beszélgetnek, itt, Bangalore-ban, a világ végén, mármint nekem ott, hiszen ők a világ közepén sétálnak, otthon, szülővárosukban. Megható csendélet: boldogság, könnyűség, szárnyalás – a háttérben egy hoppon maradt koldussal. Édes a tévhit, hogy egyike vagyok az utcai járókelőknek, ha nem is közülük egy, de legalább közöttük, az ő utcájukon.

Megállítok egy fehéringes fiatalembert, és csak azért, hogy beszéljek valakivel, megkérdezem, hogyan juthatok vissza a Mahatma Gandhi Roadra. Korrekt angolsággal válaszol, de láthatólag furcsállja a dolgot, a kérdezett hely innen tíz percre és éppen abban az irányban van, ahonnan jövök. Megköszönöm a szívességét, és nem fordulok meg. Néz utánam, felvonja a vállát, továbbmegy.

Később, már a Mahatma Gandhi Roadon, fiatal pár megy előttem. Összeszokottak, járás közben korrigálják egymás ritmushibáit, jó a rugózásuk. Ugyanígy sétálnának a világ bármely pontján, épp ez kölcsönöz nekik helyi jelentőséget. Elnézem őket, örülök Bangalorenak.

A koldus? Hát istenem, a földön csúszó kivétel, mely a szárnyaló érzelmek szabályát erősíti. Ezer módunk van arra, hogy szánakozva kikerüljük, átlépjük, elfelejtsük.

A sofőr a kocsi mellett toporog. Több mint egy órát tekeregtem.

– Hotel! – mondom, és bízom abban, hogy a szállodát kannadául is így hívják.

Érti, boldog, indít.

A szállodában csak a főpincéren van cipő. A turbános, fehér ruhájukon vastag, zöld övet viselő pincérek mezítláb egyensúlyozzák tálcáikat. Talpukon a bőr fekete cipőtalp. Csoszogva járnak a fapadlón, és nem megy szálka a lábukba.

Ágyamon a szúnyogháló szakadt, megvarrom. Lefekszem, és hagyom, hogy betemessen az ablakon beömlő, fekete varjúkárogás.

Négy költő

Négy helybeli híresség, a kannada nyelvű költészet nagy öregei.

Ezt a Világkultúra Intézet vezetője közli velem, mielőtt helyettese, egy kékfekete arcú, ötvenes éveiben járó úriember kíséretében elindulnék a nagy öregekhez.

Miután végre megérkezem a Világkultúra Intézetbe. Új sofőröm, golyófejű, gombszemű, apró, ősz ember, beszél ugyan angolul, de hadilábon állhat a különféle kultúrtevékenységek meghatározásával, mivel először a város másik felén található Mezőgazdasági Kutató Intézetbe visz el, lévén a mezőgazdaság angol neve: agriculture. E tévedés következtében viszont egy műsoron kívüli városnézésen veszek részt, amiért igen hálás vagyok neki. A Világkultúra Intézetbe már olyan utazóként érkezem, aki látta a város két nevezetes műemlékét, Tippu szultán palotáját és a Bika-templomot. Bangalore-nak mind a két műemlékét, több ugyanis nincs a városban. Bangalore levegőjében nem a történelem érződik, hanem a gyárak füstje; modern iparváros, mely kevés történelmi emlékét is kénytelen sokra tartani. Tippu szultán palotája, valójában annak egy épen maradt oszlopcsarnoka, egy ellenőrbódé öntudatával áll két másik, hasonló méretű épület közé szorítva. Épp annyira patinásan, mint hazai műemlékeink többsége. Csak a tábla hiányzik róla, hogy „épült Hild József tervei szerint”.

Tisztázva késésem okát, elindulunk látogató körutunkra.

Dr. G. robbanékony, apró gömbember. Kopasz, szemüveges, hatvanon felül jár. Nehezen, bizonytalanul mozog. Nem jön elém, a szobájában vár rám. Elengedi az asztalt, keresi az egyensúlyát, valósággal elkapja a kezem. Üdvözöl, hellyel kínál, helyet foglalunk a kis teaasztal körül. A szoba majdnem csupasz, a fogadósarok bútorain kívül csak egy szegényes íróasztal, polc, néhány könyv található benne.

A beszélgetéshez ketten szekundálnak. Az én oldalamon az igazgatóhelyettes, Dr. G. oldalán egy szemüveges ifjú, láthatólag maga a tanítványi alázat és odaadás. Az ifjú világítóan fekete haját középütt elválasztva viseli, ez meg a szemüveg, de legfőképp csücsöri szájtartása egy kissé korlátolt eminens tanulónak mutatja. Dr. G. egy-egy megállapítását kis bólintásokkal nyugtázza; időnként rám sandít, hogy elájulok-e a megdöbbenéstől.

Mióta vagyok Indiában, mik a benyomásaim; a beszélgetés szokványos módon indul: bemelegítünk. Belógatom az álcázott horgot a társalgás állóvizébe: Indiára nagy terhet ró a nép szegénysége. Dr. G. ráharap; igen, ez az, amin az idelátogatók többsége fennakad, a jelenségek felszíne. De a lényeg másutt van, rejtve, a mélyben.

– Elmondok önnek egy idevágó történetet.

Sajnos, majdnem teljesen hiába. Dr. G. Angliában tanult; ha nem mondaná, aligha gondolnám. Angolsága megítélhetetlenül hánykolódik viharos beszédmodora hullámain. Hanghordozásában a Füst Milán-i elemek Berda József-iekkel keverednek. Hirtelen hangváltásai, a suttogásból ordításba csapó mondat, a drámai lélegzetvétel Füst esztétikai előadásait, a kövér, kis böffenés, mellyel a szavakat kilöki magából, Berda nevezetes étkezéseit idézi emlékezetembe. A drámai csúcspontokat kezének magasba lökésével is jelzi, ilyenkor egy percre megdermed, a keze fönnmarad a magasban, szemét lehunyja, alszik egy kicsit, majd félbehagyott mondatát a legközönségesebb utcai beszélgetés hangnemében folytatja, mintha csak az iránt érdeklődne, hogy hány óra van. A nagy öreg nagy pozőr.

Történetét viszont ebből következőleg alig tudom követni. Valami unokaöcsről van szó, aki nagybátyjától valamennyi pénzt kér kölcsön, ha jól értem, Dr. G.-nek felmenőági rokona mindkettő, a nagybácsi nem ad, a hozzá forduló unokaöcsöt meleg barátsággal, de határozottan kirúgja, mire az unokaöcs végtelen elkeseredésében egzisztenciát teremt magának, és az egzisztencia birtokában megnősül, mire viszont a nagybácsi azt mondja az immár boldog családapának, hogy íme, ha ő akkor pénzt adott volna kölcsön, akkor az unokaöcs nem a maga emberségéből lett volna azzá az egzisztenciává, aki mostantól fogva boldogan él, amíg meg nem hal. A történet pontosságáért nem kezeskedem. A lényege körülbelül ez. Hogy a pénz nem boldogít.

– Így volt ez régen – ordít fel Dr. G., mintha megfogta volna egy forró tűzhely lapját –, ezzel szemben mi van ma?!

A lehetséges válaszok bősége megriaszt, hallgatok.

– Ma – folytatja suttogva Dr. G. –, ha kölcsönt veszek föl a legjobb barátomtól, és nem adom meg időre, akkor a legjobb barátom a bíróság elé citál, és a bíróság neki ad igazat, engem meg becsuknak a börtönbe, mert ma ez így van, avagy talán nem?

A tanítvány sűrűn bólogat; bizony, bizony, manapság ez így van. Én kétértelműen, magyarán: jellemtelenül mosolygok, mintha csak a szavakat nem találnám a lelkes igenléshez.

– A pénz – köti kévébe a vágott rendeket Dr. G. – megrontotta a modern világot.

Keze az ölében, magába roskadtan hallgat. Eljött az én pillanatom. Dr. G.-vel csak úgy beszélgethetek, ha rövid válaszokra kényszerítem, ez már több, mint biztos.

– Ön tehát úgy véli, hogy a pénz megrontotta Indiát is?

– A legnagyobb mértékben.

– De mégis, hogyan rontotta meg?

– A jelenlétével, azzal, hogy van.

– Megbocsásson, amiért ellentmondok önnek, de én éppen azt láttam, hogy Indiában a pénz nincs jelen vagy legfeljebb csak egy viszonylag szűk körben. Úgy látja, hogy Indiát ez a nincs rontotta meg?

– Nem, Indiát a pénz rontotta meg; az, hogy az új nemzedéket a pénz szeretetére nevelik.

– Gondolja, hogy egy olyan India, mely megveti a pénzt, boldogabb lehetne a mainál?

– Gondolom. Nézzen körül ebben a házban. Szegény ember vagyok, nem szereztem semmit, mert nem is akartam. A hivatalnoki nyugdíjamból élek, de megelégedetten. Az új nemzedékből éppen ez a megelégedettség hiányzik, a képesség, hogy kevéssel beérje.

– Úgy értsem ezt, hogy ön szerint India legfőbb problémája nem anyagi, hanem szellemi természetű?

– Ahogy mondja. Megrendült a régi moralitás talapzata, melyre őseink Indiát alapozták.

– Nem gondolja, hogy ez a megrendülés törvényszerű? Hogy valami bajnak kell lenni azzal az erkölccsel, mely ennyire képes megrendülni?

– Nem gondolom. Túl nagy a csábítás, túl sok a rossz példa. De ebben nem az erkölcs a hibás, erkölcsre szükség van, Indiát az erkölcs tette azzá, ami.

– Ön szerint tehát mi a teendő?

– Vissza a kipróbált értékekhez, a valódiakhoz, a pénzzel nem mérhetőkhöz.

– Lehetséges ez ön szerint? Lehetséges az, hogy India és a világ útja kétfelé vezet?

– India az India. És India az erkölcse. Ennek az erkölcsnek pedig meg kell tagadnia a pénzt.

– És ebben a pénzt megtagadó Indiában mi lenne a szegénység sorsa? Lennének ott egyáltalán szegények?

– Szegények mindig voltak és mindig lesznek. De egy, a saját erkölcsére alapozott Indiában mindenki szegény lenne, mert a pénznek nem lenne fontossága. Ha mindenki egyformán szegény, mindenki egyformán gazdag. Akkor a szónak: „szegény”, nincs jelentése.

– Nem tartja ezt romantikus elképzelésnek?

– Ellenkezőleg, valóságosnak tartom. Mi, hinduk, realisták vagyunk, és hiszünk az ember belső erejében.

A tanítvány megrovólag méreget, hogy mennyire értetlen vagyok. Dr. G., aki kérdéseimre mindvégig szobahangerővel válaszolt, és csak egy-egy hirtelen horkantással árulta el a benne sűrűsödő szenvedély hőfokát, most mintha kimerült volna, elernyed a székben, és szemüvege mögül furcsán elnéz a fejem mellett valami rejtélyes messzeségbe.

Ideje mennünk. Felállunk. Dr. G. is feláll, megtántorodik, a tanítvány tapintatosan támogatja.

– Elnézését kérem, hogy nem kísérem ki a kapuig – mondja Dr. G. –, sajnos, nem látok, mindkét szememen hályog van, és a sebész csak a jövő hétre tervezi az operációt.

– Biztosíthatom együttérzésemről, köszönöm, hogy a házában fogadott.

Az ajtóból visszanézek, ott áll a szoba közepén a tanítványára támaszkodva. A jövő látnoka mindkét szemére vak. A modern kor kárhoztatóját egy modern kórházban fogják megoperálni. A műtétért rúpiával fog fizetni a sebésznek.

– Tanulságos beszélgetés lehetett ez a maga számára – mondja az autóban az igazgatóhelyettes.

Nem is hiszi, mennyire.

Dr. I. a háza kapujában vár, szálem-mel köszönt.

Hosszú fejű, boltozatos homlokú, sovány férfi. Egykorú Dr. G.-vel, külseje, mozgása azonban jóval fiatalosabb. Fehér vászonból készült, tógaszerű öltözéket, sarut visel. Homlokán három, függőleges festékcsík látható, a középső fehér, a két szélső piros. Tisztán és érthetően beszél angolul, Cambridge-i diplomája van. Nyugdíjas ő is. A házba invitál, a fogadószobába. Az előszobában egy iparos a padló javítását végzi. Mezítláb kuporog a padlón, tankszínű ingben, nadrágban. Amikor belépünk az előszobába, arrébb hemperedik, utat enged, angol köszöntésemet nem viszonozza.

A szokásos kezdet: hány napja érkeztem, mit láttam, mi iránt érdeklődöm? Kifejtem, hogy költő létemre vagy talán éppen költővoltamra tekintettel engem az úgynevezett irodalmi kérdéseknél jobban érdekelnek India társadalmi átalakulásának tényei, lehetőségei, gátjai. Dr. I. szerint ez igen összetett kérdés, de a lényeg az, hogy óriási a fejlődés. Ennek örülök, felelem, de az igazság az, hogy én ezt nem tudom lemérni, mert nincs mihez viszonyítanom, számomra inkább a megoldatlan kérdések a szembeötlőek. Mik ezek szerintem, kérdezi Dr. I. A társadalom túlságosan merev tagozódása például.

– Ó – mosolyodik el Dr. I. –, ez az ön európai észjárása.

Európai észjárásomon az igazgatóhelyettes is szívből mosolyog.

– Önök mindig a saját mértékükkel igyekeznek mérni minket – fordul felém Dr. I. a támlás fapadon, ahol egymás mellett ülünk; az orrunk majdnem összeér, jól látom, hogy Dr. I. homlokának bal felén egy verítékcsöpp csúszik végig a piros csík mentén, apró, eleven ecset, de ahhoz épp elég nagy, hogy a festéket elmázolva pirosra fesse a doktori szemöldököt és szemhéjat, noha sűrű homlokráncolással egybekötött pislogás igyekszik útját elállni –, és arról nem sokat tudnak, hogy az Önök újdonatúj kérdéseire mi már régen megadtuk a választ.

– Bevallom, ez az újdonság erejével hat rám.

– Önre, de nem ránk, mi régóta tudjuk ezt.

– Mégis, mióta?

– Az ősidők óta, amióta csak India létezik. Az emberek egyenlőségének eszméjét már a Védákban és az Upanisadokban is föllelheti.

– Ott minden bizonnyal, a valóságban azonban, tapasztalataim szerint, jóval kevésbé, engem pedig elsősorban a valóság érdekel.

– A valóság az eszmék tökéletlen kifejeződése.

– Úgy értsem ezt, hogy a valóságban fellelhető hibákat mintegy kivitelezési hiányosságoknak tekinti?

– Pontosan. Az egyenlőség kulcsa az ember kezében van. Minél inkább törekszik a tökéletességre, annál közelebb kerül az eszméhez. Az eszme pedig az emberek egyenlőségét vallja.

– A társadalmi szabadság tehát ön szerint az önfejlesztés útján érhető el?

– Igen; akkor, ha minél többen választják ezt az utat. Én a magam részéről ezt az utat választottam. Vallom, hogy minden ember egyformán értékes. Látta az előtérben azt a munkást, aki a padlót javítja. Én, noha alsóbb osztályból származik, úgy tekintem őt mint testvéremet. Szeretem őt.

– Mi a véleménye a kínaiakról? Őket is szereti?

– Egy bölcső ringatott minket, Ázsia. A kínaiak testvéreink. Az ember szereti a testvéreit.

– Az ön testvéreinek mintha nem ugyanez lenne a véleménye.

– Nézze, a mi kultúránk hatezer éves. A kínaiak mindössze háromezer évre tekinthetnek vissza. A kínaiak még gyerekek. Most nagyon izgágák, azt hiszik, hogy túltehetnek rajtunk. De háromezer év az háromezer év. Azt nem lehet csak úgy behozni. Erre ők is rá fognak döbbenni.

– És ha nem? Bocsásson meg az okvetetlenkedésért, de mi történik akkor, ha a kínaiak szórakozottságból vagy egyszerűen azért, mert nem tartják fontosnak, megfeledkeznek háromezer éves hátrányukról, és, tételezzük föl a képtelenséget, megtámadják az önök országát? Mi módon hozza akkor ön a tudomásukra, hogy önök testvérek? Egyáltalán, mit jelent akkor az, hogy önök testvérek?

– Sokat. A kínaiak nem fognak minket megtámadni. És nem kell a tudomásukra hoznunk, hogy testvérek vagyunk, tudják. Mi vagyunk az idősebb testvér, a háromezer évvel idősebb.

– Ebben ön feltétlenül hisz?

– Feltétlenül.

– Nagyobb különbségnek tartja ön az Európa és Ázsia közti különbséget a szegény és a gazdag közti különbségnél?

– Nagyobbnak.

– Hisz ön abban, hogy az indiai társadalom radikálisan átalakulhat?

– Nem. A mi társadalmunk hatezer éve alakul, és ennyi idő alatt az ember megtanulja a türelem mesterségét.

– Konzervatívnak tartja ön saját magát?

– Haladónak tartom magam, haladó hindunak.

– Köszönöm a vendégszeretetét.

– Nincs mit.

Dr. I. a kocsiig kísér. A munkás éppen a küszöböt szögeli. Helyet ad, kilépünk a házból. A kertkapunál veszem észre, hogy a jegyzettömbömet a házban felejtettem. Egy pillanat, mondja Dr. I., rögtön kihozza. A munkás időközben befejezi a szögelést, beljebb húzódik, és a padlón hasalva méricskélni kezd valamit. Eléggé kitölti magával az előteret, de azért meg lehet kerülni. Kezében a jegyzettömbbel megjelenik Dr. I. Lenéz földön hasaló testvérére, és a tétovázás legcsekélyebb jele nélkül, határozott mozdulattal átlépi. Szálem-mel búcsúzunk. Dr. I. a kapuból néz a távolodó kocsi után.

S. úrnál, a harmadik költőnél aránylag hamar végzünk. Kifogyott belőlem a kérdezőkedv, fáradt vagyok. Inkább ő kérdez engem, hogy élnek nálunk az írók és miből? Az a tény, hogy szabadúszó vagyok, lázba hozza: belemerülünk az összehasonlító honoráriumtudomány mélységeibe. Sajnos, nemigen van mit összehasonlítani, Indiában vershonorárium gyakorlatilag nem létezik. S. úr eközben mindenáron ki akar húzni a könyvespolc alól egy összecsukható asztalt, hogy legyen mire helyeznem a teáscsészémet. Kérésemet, hogy hagyja az asztalt ott, ahol van, figyelmen kívül hagyja. Erőfeszítését végre siker koronázza. Felállítja az asztalt, ráhelyezem a teáscsészét. Az asztal, mintha csak erre várt volna, összedől, a tea a földre ömlik. S. úr családjának egy hölgytagja feltöröli a teát. S. úr elnézést kér. Ugyan, mondom, a háromlábú asztal gonosz alkotmány. S. úr kérésére felolvasom egyik angolra fordított versemet. S. úr hangot ad tetszésének, és megjegyzi, hogy ő is írt már szabadverset. Kikísér a kocsiig, búcsúzóul kezet nyújt. Európai módra rázva egymás kezét biztosítjuk egymást kölcsönös megelégedésünkről.

Ebédszünet.

Dr. V. apró, mozgékony, rókaarcú ember. Költő, író és aktív újságíró egy személyben. Kartársainál fiatalabb, a nyugdíjazásra már csak koránál fogva sem gondol. De különben sem hiszem, hogy nagyon vonzaná ez a lehetőség. Cselekvő alkat, az a fajta, akit a tétlenség megnyomorít. Tevékenységét lázasan végzi, most éppen engem lát szenvedélyesen vendégül. Kifut elém az előtérbe, üdvözöl, elnézést kér, beugrik a ház belsejébe, egy hatalmas virágfüzérrel tér vissza, a füzért a nyakamba akasztja, közli, hogy Indiában a kedves vendéget köszöntik virágfüzérrel, megfordul a tengelye körül, úgy invitál a vendégszobába.

A virágfüzér méretéből ítélve igen kedves vendége lehetek én Dr. V.-nek, a vendégszeretet nyakamban lógó jele majdnem a földig ér, járás közben ügyelnem kell arra, hogy hasra ne essek. Felötlik bennem egy híradókép: Hruscsov Indiában. Államférfi létére őt jó ha fele ekkora füzérrel köszöntötték; igaz viszont, hogy őt csak a kormány látta vendégül és nem Dr. V. Nyakamban a virágfüzérrel délcegen lépek Dr. V. szentélyébe.

Dr. V. első, ám sokoldalú kérdése nem kevesebb célra irányul, mint személyemre, írói tevékenységemre, művészi célkitűzéseimre, Indiában szerzett benyomásaimra és szándékaimra az utazással kapcsolatban. A kérdésből leginkább a kérdés föltevése érdekelheti, válaszom közben izeg-mozog a széken, a tekintetét mintha árammal rángatnák, az az érzésem, hogy nem is figyel rám, csak az alkalmas pillanatot várja, hogy belém fojthassa a szót. Fölcsaphatnék lélekelemzőnek. Amikor a tények nyomasztó súlya alatt bevallom, hogy szándékomban áll néhány íróval is megismerkedni, lecsap rám, mint a héja a csibére.

– Jó helyen jár, barátom, személyemben a kannada irodalomnak nemcsak legolvasottabb költőjét, de legnépszerűbb regényíróját is tisztelheti; én vagyok ennek az államnak legsokoldalúbb és legsikeresebb alkotója.

Mit tagadjam, eláll a lélegzetem.

– Mutassam önnek a regényeimet, a verseskönyvek sorát, a tanulmányaimat, a meséskönyveimet?

Ez nem igaz, gondolom magamban, ez nem lehet igaz. Fertőzött vizet ihattam, és most látomásaim vannak.

De nem. Dr. V. nagy halom könyvet rak az asztalra. Mindet ő írta. A regényeket, a verseskönyveket, a tanulmányokat, a meséskönyveket. Azt a költeményt is, melyet angol fordításban olvashatok. A vers címe „Song”, azaz „Dal”. Az életről szól, hogy az élet milyen mulandó.

– De nehogy azt higgye ám, hogy én csak irodalommal foglalkozom, én emellett újságíró is vagyok, egy nagy bangalore-i újság főszerkesztő-helyettese.

Thomas Wolfe-nak is üldözési mániája volt, gondolom magamban. Ő, ha egy átdolgozott nap után megkezdte szokásos bolyongását New York utcáin, ezt kiáltotta oda az éjszakai járókelőknek: „Tízezer szót írtam ma, tízezer szót!” Nem emlékszem már pontosan arra, hogy hol olvastam ezt. Valamilyen angol nyelvű könyvben.

– És a legfőbbet még nem is mondtam, Mr. Orban. Én, Mr. Orban, bráhman vagyok. Tudja, mi az, hogy bráhman? Tudja, mi az, hogy bráhmannak lenni? Az minden dolgok legnagyobbika. Az a legméltóságteljesebb, legfennköltebb, legörömtelibb dolog a világon.

– Örülök – jutok végre szóhoz a megdöbbenéstől –, hogy találkozhattam Bangalore kiváló fiával.

Dr. V. előkap egy nyomtatott fejlécű levélpapírt, és a következőket írja rá. „Kedves Orbán Ottó Úr! Virágozzék India és Magyarország barátsága akképpen, ahogy az indiai banánfa virágzik. Tisztelő Híve: Dr. V.” Átnyújtja a papírt, és ígéretemet veszi, hogy hazámba visszatérve levelezésbe kezdünk.

Egyre határozottabban szeretnék távozni. De még jó néhány percbe telik, mire sikerül felállnom. Dr. V. kikísér a kocsihoz, ott előbb kezet nyújt, majd szálem-mel is elbúcsúzik tőlem. Én menyasszonyi ruhaként megemelem a virágfüzért, és megkönnyebbülten beszállok az autóba. A kocsi már mozgásba lendül, amikor Dr. V. még utánam kiált:

– Ha visszatér Magyarországra, mondja meg a magyar íróknak, hogy Dr. V., a legnagyobb kannada író forró szeretettel köszönti őket Bangalore-ból.

Megmondom. Rám lehet számítani.

 

 

Bangalore-ban nyilván másfajta költők is vannak. Olyanok, akik a költő hagyományokba ágyazott, kényelmes méltóságánál többre tartják a gondolkodás ugyancsak hagyományos kényelmetlenségét. Velük, sajnos, nem találkoztam.

A költészettel azonban, ha nem is a költők házában, igen.

A Világkultúra Intézetének két könyvtára is van, egy a felnőttek, egy a gyerekek részére. A felnőttek zsúfolt olvasótermében a folyóiratok és a kézikönyvtár könyvei felemelően rozogák, szamárfülesek: olvasottak. A gyerekek olvasótermében a vendégek kis szőnyegeken kuporogva bújják a meséskönyveket.

Dr. V. meséskönyveit is, hogy el ne repüljünk a lelkesedéstől.

De a csillogó fekete szemek mégis felejthetetlenül parázslanak. A mesefaló gyerekek nemzetközi hevülete fűti őket, az az alapjaiban egészséges emberi kíváncsiság, amelyet remélhetőleg egyre kevésbé elégít ki egy történelmi verkli patinás bölcsessége.

Citoyen Tippu

Hét órakor futunk ki Bangalore-ból.

Elhúzunk a lóversenypálya, a pályaudvar, majd egy víztároló mellett, és kinn is vagyunk a voltaképpeni városból. Ritkuló házaival Bangalore Rákosszentmihálya búcsúzik tőlünk, majd ő sem, autónkat elnyeli a természet arannyal futtatott zöld óceánja.

A gombszemű sofőrnek csak a feje búbját látom, az első ülés szinte elnyeli. Határozottan, de óvatosan vezet, biztonságára mindkettőnknek nagy szüksége lesz, legalább négyszáz kilométert fogunk a mai nap folyamán összeautózni. Utunk főcélja, Mysore City, a maharadzsa székhelye majd százötven kilométernyire fekszik Bangalore-tól; a helymeghatározás nagyvonalúsága abból adódik, hogy a mérföldek kilométerekre történő átszámítását fejben végzem, nem éppen csillagászati pontossággal. Mysore City azonban, ha a legfőbb is, csak egyik célja kirándulásunknak. A székvárosba vezető út mentén nem sokkal Mysore City előtt egy másik székvárosnak, Srirangapatnamnak, Tippu szultán hajdani székhelyének maradványai láthatók, melyek előtt ugyancsak személyesen kívánjuk kegyeletünket leróni. Meg kívánjuk tekinteni végül a Brindavan Gardens nevű tüneményt, amiről mindössze annyit tudok, hogy „elragadó, Sir, valódi tündérkert”, Mysore City-től néhány mérföldnyire, egy gát tövében.

A gombszemű megérdeklődi, hogy milyen természetű látnivalók iránt érdeklődöm leginkább? Szerény vagyok, én csak minden iránt érdeklődöm. De azon belül is leginkább az élő és az élettelen világ legkülönfélébb jelenségei iránt érdeklődöm, és ha esetleg léteznek a fenti kategóriákba be nem sorolható jelenségek, itt azok iránt is érdeklődnék, mivel itt mind e jelenségek egy India nevű tükörben tükröződnek. Lebecsültem a gombszeműt; óvatosan megérdeklődi, mi a foglalkozásom. Bevallom. Bólint, mindjárt sejtette. Majd ennyiben összegezi a dolgokat:

– Rendben, Sir, beugrunk egy út menti cukorfőzdébe.

A természetet innen is láthatom, a kocsi ablakából.

A Délvidék zöld őrjöngését, mely Csontváry ecsetére lenne méltó. Csupa túlzás a táj, csupa harsány szertelenség, csak nemtörődömségében következetes. Abban, hogy könnyedén túlteszi magát a mérsékelt égöv kisszerű arányérzékén, mely a formáknak és színeknek valamiféle kiegyensúlyozására törekszik; itt aztán semmi nincs egyensúlyban. Egy rózsadombnyi szikla vállán egy másik szikla nyugszik, egy kisebb, akkora csak, mint az Országház épülete: egyik lapjával tapad talapzatának meredek lejtőjére, úgy fest, mintha éppen most akarna onnan lebukfencezni, egyenest a fejünkre, a kocsira, az útra, a világra. A sofőr húsz éve járja ezt az utat, húsz évvel ezelőtt a szikla épp annyira készült lezuhanni, mint ma: semennyire. Egyszerűen csak fejen áll alkotója, a földrengés vagy ki tudja, miféle természeti erő tiszteletére. Látok egy jánoshegynyi kőelefántot: már-már nevetségesen élethű, még a füle is a helyén van. A természet vadul játszik itt, odacsap a zöld harsogás közepébe egy kőszobrot, csúfságnak?, dísznek?, aztán megunja, otthagyja, többet nem is gondol rá. Azzal foglalja el magát, hogy kis felhőfüggönyöket aggat a hegyekre, majd azzal, hogy leszaggatja őket. Unatkozik, hát szeszélyes. A mysore-i táj olyan, amilyet a tenger emelne, ha plasztikáit nem csak a pillanatnak mintázná.

A cukorfőzde. Leállunk az út szélén.

Egy miniatűr kazán, három kondér, fölöttük megviselt nádtető és körben a cukornád térdig érő szemetje, ez az egész. Tízen ha dolgoznak itt. Egy a tüzet rakja, ketten a két kondérban rotyogó főzetet kavargatják hosszú rúdjaikkal, a többiek a nádat hasogatják vagy az okkersárga cukortömböket szedegetik ki az öntőformából, hogy aztán feltornyozzák őket egy méterre a nádhulladéktól. Édes rothadásillat. A kondérok művi mocsárként büdös cukrot gőzölögnek ki, a levüket kavargató munkás híg cukorfelhőt lélegez be a levegő helyett. A kinti hőség valóságos üdülés a kondér mikroklímájához képest, a nap csak süt, de nem fojtogat. A cukortömböket feltornyozó munkás a sofőr közvetítésével biztat, hogy ízleljem meg munkájuk eredményét. Egy nagy lábas színültig van cukortörmelékkel, abból vehetek. Köszönöm, inkább nem. A sofőr él a lehetőséggel, a zsebéből előhúzott rongyba belegöngyöl egy félkilós darabot; jó lesz otthon a gyerekeknek. Elbúcsúzunk, a nádszőnyegen át visszamegyünk a kocsihoz.

A sofőr a nyers cukrot a kocsi kesztyűtartójába rakja, amiben, gondolom, még soha senki nem tartott kesztyűt. A sofőr biztosan nem; ő fehér rongydarabokat tart benne, feltehetőleg kéztörlés céljára. Indulunk tovább, a nádviskó gőzölögve tűnik el a tömör ragyogásban.

Fél óra múlva állunk meg ismét, egy híd előtt. Az utat kicsi, de erős sodrú folyó keresztezi. A híd voltaképpen egy nagy áteresztő-csatorna felső, kívülről aszfalttal burkolt boltozata. A sofőr egy percre türelmet kér, kivesz egyet a rongyok közül és eltűnik a folyó túlpartjának bokros sűrűjében. Kiszállok én is, levegőzni.

Az álomi tájra. Álomin azt értve, amit jelent: álombelit; nem gyönyörűt, hanem bénultat. Az út mentén sehol egy fa, a napsütés Niagarája egyenesen a fejemre zuhog. Bizonyos határon túl a fényesség önmaga ellentétébe fordul, éppúgy temet magába, mint az éjszaka sötétje. Mozdulni is alig tudok, olyan bágyadtság vesz erőt rajtam. Messziről hallom, hogy csönd van, hatalmas csönd, melynek csak a legmélyén motoz valami hang: a folyó dühödt hörgése, ahogy erőlködve próbálja az útjában álló hidat lábáról ledöntve elsodorni. Aztán, megszokva a víz hörgését, kihallom mögüle az óraketyegést is. Csitt-csatt, csitt-csatt, ketyeg vizesen egy különös, álmosító óra. A szemem majd leragad, úgy nézek végig a folyó innenső, csupasz partján.

Ötvenméternyire tőlem asszonyok mossák a szennyes ruhát a folyó vizében. Szári-jukat feltűrték, némelyikük derékig áll a hullámokban. A ruhát nem is annyira vízben mossák, mint vízzel: a vizes ruhát a folyóból kiálló nagy kövekhez csapkodják. Csitt, emelik a ruhát, csatt, sújtják a kőre. Mint egy összeszokott pantomimtársulat. Csakhogy évezredes pantomim az, amit ők előadnak. Nézem a színes ruhákat, a barna arcokat. A köztünk levő távolság több, mint szimbolikus. A cukorfőzde munkásaival, noha nem beszélem a nyelvüket, szót érthettem: ők csak a múlt században élnek. Ezek az asszonyok azonban magában az időtlen időben élnek, mondhatnám, az őskorban, ha ennek a megállapításnak itt bármi értelme lenne. Annak az időnek ugyanis, amiben ők élnek, nincs sorrendje, története, csak közege. Indiában a legkülönfélébb járműveken megtehetek és meg is teszek sok ezer kilométernyi utat, de nincs olyan jármű, melyen ezt az ötven métert megtehetném. Az egyetlen, amit tehetek, hogy nézem őket.

Ahogy ők is engem. A mosást nem hagyják abba – minek is hagynák, a mozdulatok olyan mélyen ivódtak sejtjeikbe, hogy azokra már nem szükséges odafigyelni –, csak a fejüket fordítják erre, hogy megnézzenek maguknak. Egy úgynevezett szegény ország fiát, ahogy ott állok az út szélén világosszürke nadrágban, fehér ingben, napszemüvegesen – mint a többi amerikai. Aki tapasztalatok szerzése végett egy „luxury cab” feliratú kocsin járja az országot.

Megjön a sofőr. Kezét még egyszer utoljára beletörli a rongyba, majd a rongyot visszahelyezi a cukor mellé. Beszállok a kocsiba, és elmúlik rólam a lidércnyomás. Az asszonyok ugyanúgy mossák a ruhát, mint eddig, de most hallom, hogy közben beszélgetnek. A világ tele van apró neszekkel. A nap csaphatott fejbe, csakis az lehetett. Már majdnem merőlegesen süt, tizenegy óra felé jár az idő.

Egyhuzamban vágtatunk Srirangapatnamig.

 

 

Tippu, az utolsó mysore-i szultán, az angolokkal folytatott háború végperceiben Srirangapatnam falán lelte halálát. Emelkedetten fejezzük ki magunkat, ahogy ez egy olyan szultánhoz illik, mint amilyen Tippu volt. A történelemnek tudtommal egyetlen felvilágosodott szultánja, aki a francia forradalom iránt érzett tiszteletében polgártársnak szólíttatta magát. Igaz ugyan, hogy ezt nem annyira eszmei, mint földrajzi megfontolások miatt tette. Pondicherry, a franciák hajdani gyarmata, ide legalább háromszázötven kilométer, és közben néhány előzékeny hegy található. Párizs légvonalban tizenötezer kilométer, szellemileg ugyanennyi fényév. A szultánnak nem kellett tartania a francia forradalom szellemétől, már csak azért sem, mert Pondicherry nem Párizs. Nem is efféle fantomoktól tartott ő, hanem az angol gyalogságtól, mely a háború befejező szakaszában légvonalban jó ha ötven méterre állt Srirangapatnamtól, és a légvonalat ágyúkkal húzogatta a levegőbe. Ettől volt ő olyan különös demokrata, aki Robespierre-t tisztelte, ám nem hevült Cromwellért.

Szultán volt ő citoyen létére is, a szultánok végzete telt be rajta. Az iszlám elmaradt reformja szükségszerűen vezetett oda, hogy a hódítókat is meghódították. Az angolokat helyenként a hinduk nem is titkolt rokonszenve kísérte. A bosszú angyalait ugyan Warren Hastingsnek meg Wellingtonnak hívták, és lényük igazán nem volt angyalinak nevezhető, tény azonban, hogy tűzzel és vassal olyanokat hajtottak igába, akik az államigazgatás céljaira maguk is főként ezt a két eszközt vették igénybe. Srirangapatnam a nagy bukás egyik műemléke.

A hajszálrepedés, ami végül is egy sziklakolosszus vesztét okozta, építészeti stílusában is szembeötlő. A mogul építészet korábbi, nagy alkotásai, a Vörös Vár például, egységes világképet sugallnak, ha ez a világkép riasztó is. Gyűlölhetjük a kőbe foglalt eszmét, de nem vonhatjuk kétségbe azt, hogy a köveket egy eszme nevében rendezték el úgy, ahogy elrendezték. Ezt nevezzük építészeti egységnek. A Vörös Várban is kiáltó ellentét van a vörös homokkőből készült, majdhogy puritán várfalak és a belső palotarendszer nyomasztó cifrasága között, ezt az ellentétet azonban a vár egésze képes föloldani, elsősorban azzal, hogy a külső falak nem tagadják el a vár belsejébe rejtett lényeget, a túlzott pompát, sőt tornyaikkal, csipkézetükkel, kiszögelléseikkel mintegy bevezetésül szolgálnak ahhoz. A Vörös Vár ugyan felháborító gesztussal úrra és szolgára osztja a világot, méghozzá egy úrra és sok szolgára, semmit sem törődve e felosztás mélyen igaztalan voltával, de az bizonyos, hogy a Vörös Várban mindenki megkapja a világból neki járó részt, kit mi illet, hódolat vagy hangsúlyozott megvetés; a Vörös Vár a világnak egy eléggé visszataszító képét a maga egészében sugallja. Egységes építményként. Mindez áll az agrai Várra is. Srirangapatnamra nem.

Ez – építmények halmazaként – a világnak szilánkokra tört képét testesíti meg. A töredékeknek olyan sorát, melyekből már nem rakható össze semmiféle egész. Valami, ami egy korábbi korszakban magától értetődő volt, a vár felépítésének idejére véglegesen összekuszálódott. A világ továbbra is urakból és szolgákból áll, de a mai úr holnapra esetleg szolga lesz maga is. Srirangapatnam ormótlan várfalai csak egy valamire fordítanak figyelmet, hogy nehezen megmászhatók legyenek. A szultánok temetkezési helye viszont továbbra is kétely nélküli hódolatot kíván ébreszteni a szemlélőben; képzelhető, hogy nem a legteljesebb sikerrel. A bástyák nyers terméskövei és a síremlék fehér kőfaragványai között a távolság áthidalhatatlan. Eszmeileg túlságosan messze esnek egymástól, és e tényt éppen fizikai közelségük teszi nyilvánvalóvá, éppúgy, mint azt a hasadékot, mely a síremlék emelkedett pompája és Tippu palotájának élveteg kényelemszeretete között tátong. Tippu palotája, afféle bronzból és fából épített nyárilak, derűs bizalommal nyitja meg magát a hűsítő légáramlatoknak, csakhogy a bizalom valódi volta iránt a brutális bástyafal enyhe kételyt ébreszt. Srirangapatnam építményei, noha külön-külön építtetőjük ízléséről tesznek tanúbizonyságot, összességükben egy modorrá silányult építészeti elképzelésről tanúskodnak; valódi közlendő híján hamiskodnak, mint építtetőjük, a jakobinus szultán.

A szultán polgári humanizmusának mértékéről különben pontos fogalmat alkothatok. A várfalon belül, a vár gyomrába süllyesztve található egy börtöncsarnok. Ebben a csarnokban őriztek huszonnégy angol tisztet, akiket valamilyen csetepaté során ejtettek foglyul. Karjukat a falhoz bilincselték, úgy álltak ott egy mozdulatlan passiójáték szereplőiként a falra feszítve. Egy évig bírták, úgy tájékoztatnak. A falon jól kivehető a bilincsek helye, a csarnokban egy megtermett ember csak lehajtott fővel közlekedhet. Mindezt nem azért említem föl, mintha az angol tiszteket én hólelkű gavallérnak képzelném; pusztán csak óvatosságból.

Nehogy elsírjuk magunkat a metszetek láttán. A metszetek Tippu palotájában találhatók, és a szultán uralkodásának nevezetes eseményeit ábrázolják. Körülbelül abban a stílusban, ahogy Petőfi szokott búcsút venni ősz szüleitől a múlt század patetikus nyomatain. Van valami mélységesen ironikus abban, hogy a rossz művészek időn és téren túli testvérei egymásnak. Az indiai álépítész az angliai álgrafikusnak. A metszetek a londoni hetipiac gyorsrajzolóinak remeklései. Egy nemes szultánt ábrázolnak, aki a nemes angolokkal folytatott háborújában vesztette életét. Zavaró mozzanat mindössze egy akad: az egyik metszet azt a pillanatot örökíti meg, midőn a szultán búcsút vesz az angolok által túsznak követelt két fiától. A művészet bosszúja, mondhatnánk a silány ábrázolatra, mivel hiteltérdemlően kiolvasható belőle, hogy valójában mily nemes eszmék hatása alatt állt a nagy háború minden résztvevője.

Főhajtva távozom az őrjöngő napsütésbe.

Kifizetem alkalmi útikalauzomat és a koldusasszonyt, aki a kalauzig kalauzolt. A kalauzolásra nem nekem volt szükségem, neki: ebből él. Srirangapatnam egy nevezetes megvilágosodás színhelye is, az én megvilágosodásomé.

Az indiai koldus nem kíváncsi arra, hogy én szegény országból érkeztem-e avagy sem. Az indiai koldus nem tart igényt a részvétemre. Arra a néhány pajszára tart igényt, ami a zsebemből őt illeti; és amit onnan neki ki kell csalnia, különben éhen veszik. A köztünk egyedül lehetséges viszony a gazdasági. Én vagyok az adóalany, ő a végrehajtó. A megrendülésemet vihetem haza. India kemény ország, mondták nekem még Delhiben. Az, valóban; megtörten adózom.

És nem csupán kalauzaimnak. Srirangapatnamnak is – némi tisztelettel. Elvégre mégiscsak ő szolgált az intő példával, hogy a magas érzelmek milyen könnyen orra bukhatnak a valóság nevű vakondtúráson.

Fél egy, indulunk. A szaháb felségterületéről átgördülünk a maharadzsáéra.

Őfensége képtára

„His Highness” – a sofőr csak így emlegeti a maharadzsát.

Noha más megfontolásokból, mint Tippu szultán, jakobinus vagyok én is. Ez az elnevezés megüti a fülemet.

India köztársaság, a maharadzsa – elvben – polgári személy. A sofőrt semmiféle törvény nem kötelezi arra, hogy egy polgári személyt fenségnek tituláljon. Főként nem akkor, ha éppen egy külföldinek beszéli el a mysore-i uralkodóház nagy tetteit; a külföldi ugyanis, nem lévén tájékozott a mysore-i dinasztia történetében, hajlamos arra, hogy összekeverje az idősebb fenségeket az ifjabbakkal. A nagy útépítőt, a jelenlegi maharadzsa nagybátyját például saját fiával, akinek kedvelt öltözéke volt a frakk. A sofőr mind e nehézségeket könnyen elkerülhetné, ha a maharadzsát egyszerűen maharadzsának nevezné, amire nyílna lehetősége, mivel van egy olyan közkeletű kifejezés, mely a kellő kétértelműséggel határozza meg a jelenlegi maharadzsa társadalmi állását. Ő a „Maharaja of Mysore”, egy olyan állam maharadzsája, melynek élén nem maharadzsa, hanem választott főminiszter áll. A sofőr azonban nem él ezzel a lehetőséggel.

Nem hinném, hogy családi okok kényszerítenék erre. A sofőr nem úgy fest, mint aki rokonságban áll a hajdani uralkodóval. Fehér vászonruhája beleöregedett a sok mosásba, néhány kimoshatatlan olajfolt azonban így is díszeleg rajta. A sofőr azért nevezi fenségnek a maharadzsát, mert a tekintély kétely nélküli tiszteletére nevelték, mert a hódolat a csontjaiba ivódott. Mondjuk, hogy a mysore-i maradiság vetekszik a devonshire-ivel? Erre semmi alapunk. Annyit azonban kötelességünk megjegyezni, hogy a sofőr, akárcsak a négy költő, egy úgynevezett dinamikusan fejlődő iparváros szülötte. Az iparosodó Indiáé.

Zöld lombözön a fejünk fölött, úgy futunk be Őfensége a Polgári Személy székvárosába.

Fasorrá szerveződött fák és anarchista bokrok zöldje mögül fehér, okkersárga és téglaszín épületek, főleg villák villannak elő. Egy féltrópusi Pasarét arculatával köszönt Mysore City. A fasorból tágas térre kanyarodunk, tar kövein gátlástalanul őrjöng a nap. A sofőr megérdeklődi, hogy meg kívánom-e tekinteni a katolikus templomot. A templom a tér bal oldalán áll, magas kőfal veszi körül. Építészeti stílusa, hm, mysore-i barokk.

Minden vágyam a templomot megtekinteni. Hogy is ne kívánnék megtekinteni egy olyan templomot, melytől mintegy ötven méterre egy fabódé díszeleg, rajta a felirat: „Hölgyek, Urak”. Kora reggel indultunk Bangalore-ból, és a folyópartot én, mint ismeretes, töprengésre használtam. Pogány elvetemültségem nyilvánvaló bizonyítékaként először a bódéstílusban épült kegyhelyet keresem föl és csak utána a templomot, melynek egyetlen említésre méltó sajátossága, hogy saruval lábamon állok a padozatán. A barokk nagyzolás Európában is elcsüggeszt, de itt szinte megbénít. A gyarmatos angyalok fensőbbségük teljes tudatában bámulják a hindu látogatókat. Mondhatom, lenyűgöz a kultúrfölényük. Főbekólintva támolygok ki a templomból. A legfőbb ideje ebédelnünk.

Ketten két helyen étkezünk. Én az itteni West End Hotelban költöm el ebédemet, a nyugati emésztőszervekre való tekintettel csak kíméletesen fűszerezett csirkét, a sofőr egy közeli, hindu étkezdében fogyasztja el vegetáriánus menüjét. Nem tudom, hogy ez a különétkezés nem a köztünk levő úgynevezett rangkülönbség kifejeződése-e? Vegetáriánus étel minden indiai vendéglátóhelyen kapható, az indiaiak többsége vegetáriánus. Lehet, hogy egy „luxury cab” feliratú kocsi utasaként fölháborítónak kéne találnom azt az eszmét, hogy a sofőrömmel együtt étkezzem? A sofőröm-mel! Legalább ötös erősséggel reng bennem a röhögés. Huszonegynéhány év népi demokratikus tréninggel a hátam mögött ízlelgetem az őrült érzést, hogy lenézem a sofőrömet. De a kóstolónál tovább nem jutok. El vagyok rontva, sajnos. Túl sok arisztokratát láttam malteroskanállal a kezében ahhoz, hogy igényt tartsak e rangos szerepre. Mindamellett az ebéd ügyét nem teszem szóvá a sofőr előtt. Döntése mögött más okok is rejtőzhetnek, vallásiak netán, de anyagiak mindenesetre: az ő ebédje a hindu étkezdében tizedébe ha kerül az enyémnek, és munkaadói nyilván csak annak az árát térítik meg neki. Kiszállok a kocsiból, és nem hívom meg a sofőrt ebédre a West End Hotelba, ahol egy ebéd a napi zsebpénzem másfélszeresébe kerül. Csak dialektikusan nézem, ez a találó kifejezés, hogy milyen balett-táncosi könnyedséggel fordul ki a világosszürke Ambassador-ral a parkolóhelyről, és azzal igyekszem lecsillapítani elméletileg végtelen emberszeretetemet, hogy az én szememben, mivel számomra a jó teljesítmény az egyedüli rang a világon, a sofőr a volán arisztokratája. Mysore-i Tartuffe, megyek kezet mosni. A sofőr egy óra múlva jön értem, addig nyugodtan megebédelhetek.

A délutánt a maharadzsa palotájának megtekintésével kezdjük. A palota egy magánszemély magánháza, amit a kormányzat azért hagyott meg a maharadzsának, hogy legyen hol laknia. Szemre úgy kétszerese a budai Várpalotának. Bástyacsipkés fal övezi, a sarkokon őrtornyok. Belül egy egész palotarendszer, csarnokok, árkádok. Középütt óriási térség, egy város főtere. Mindezt csak a főkapu rácsán keresztül láthatom; a maharadzsa a hét egy napján szabad bejárást engedélyez a palotába, ilyenkor az ő magánlakosztálya kivételével mindent szemügyre vehet a látogató; ez a nap azonban, közli a sofőr, nem ma van. Kár, nagy kár, mondom én.

Mert belül talán könnyebben kaphatnék választ egy nyelvészeti kérdésre. Mi az, hogy magánlakosztály? Úgy értem, hogy lehet magánlakosztály egy olyan palotában, mely egészében is a legteljesebb mértékben magán? Lehet a magán-t fokozni még magánabb-á? Esetleg legmagánabb-á, olyan lakosztállyá, ahová már maga a maharadzsa sem léphet be? Vagy fordítva egyet kérdésünkön; lehet, hogy ennek a magánháznak nem minden szobáját lakják? Tévedtem talán, amikor azt képzeltem a maharadzsáról, hogy biológiai kényszer hatására kell egyszerre ötszáz szobát laknia, mivel dinasztikus neveltetése folytán az ötszáz szoba iránti igénye feltételes reflexszé vált benne? Egy maharadzsa ötven szobában is el tud tengődni? Nincs is rászorítva arra, hogy ötszázat lakjon? Mire akkor neki a többi? Hogy legyen hol gurigáznia az aranyfogaival? Mi ez a téboly? Miféle őrült bírhatnék az, melynek ilyen emberen túli étvágya van?

Szónoki kérdések ezek persze, tudom rájuk a választ. Ez a kőkuglóf, aminek rácsos kapujában állok, az Ismeretlen Katona helybeli emlékműve. A Kétkezi Névtelené, aki a Napi Hatvan Pajsza nevű magaslat védelmében esett el. Szemtől szembe állok a másik Indiával, a gazdaggal, a tékozlóval, a lelkifurdalás nélkülivel. Harpagon őrületét sugározza, a maharadzsa aggályát, hogy télire nem lesz mit ennie; a lakatlan szobákra azért van szüksége Őfenségének, hogy rossz időkben kiadhassa őket kosztosoknak. A Bourbonok örök korlátoltsága ragyog a palota napverte tetőin. Forog a gyomrom, elegem van a maharadzsából.

Igazibb fenségre vágyom, irány az állatkert. A prospektusok szerint a Mysore-ba látogató turisták kedvenc időtöltése a tigrisvadászat. Ebből arra következtetek, hogy Mysore City állatkertjében nem olyan kalitkában nevelt tigrisek láthatók, mint Európa legtöbb, hasonló intézményében, hanem a természet hatalmas teremtményei. A dzsungel maharadzsáját megtekintendő indulunk az állatkertbe. Ahol, ki tudja, hányadszor, ismét tapasztalnom kell, hogy a romantika kora véglegesen letűnt, még az olyan szikár romantikáé is, mint amilyen a hemingwayi. A felületes szemlélő állatokat lát Mysore City állatkertjében, és az állatkerti látogatók nemzetközi szokása szerint rettegve élvezi a gondolatot, hogy mi lenne, ha a ragadozók kiszabadulnának ketreceikből. Az éles szemű látogató viszont a rácson keresztül India valutáris viszonyaira vethet egy komor tekintetet. India, akárcsak mi itthon, szűkében van a kemény valutának. Ennélfogva rúpiáért éppolyan tigrist látni, mint forintért: kicsit, girheset. Nagy tigrist látni és lőni az átváltható pénznem joga. A tigris, szegény, csekély intelligenciájával a puskát véli ellenségnek, és soha nem fogja fölfogni, hogy őt igazából egy robbanó font, egy dörrenő dollár teríti le, mint annyi más fenségét e földnek. Romantikus ragadozó egy józan korban, ki fog pusztulni. Tisztelgésül vigyázzba vágom magam az egyik ketrecben hasaló kecskenagyságú példány előtt. Rám néz, ásít, unja az egészet. Állati ösztöneivel ő már érzi azt, amiről a maharadzsának még fogalma sincs: a közelgő végzetet.

A maharadzsa különben sem foglalkozik olyan elvont dolgokkal, amilyen a végzet. A maharadzsa műgyűjtő, ő a műtárgyak művészi szépségével foglalkozik. Az állatkertből egyenesen őfensége képtárához autózunk; műcsarnokához, mondjuk inkább így, mivel az épületben a legkülönfélébb iparművészeti tárgyak és szobrok is találhatók.

A műcsarnok anyagának nagyobb része családi hagyaték. Látható itt gyaloghintó, mely hajdan fenséges terhet szállított. Edények, melyekből ma is száll az ég, illetve a mennyezet felé az áldozati füst. Rézdomborítások és elefántcsont-faragások, melyekben emelkedett lelkű maharánik lelték gyönyörűségüket. Bútorok és elefánthátra való nyereg. Még fényképek is, melyek a fenséges család különböző tagjairól készültek valamilyen nevezetes esemény alkalmából, a legtöbb a mostani maharadzsáról, egy pocakos, szemüveges férfiúról, akit külleme után inkább tartanék jóságos fogorvosnak, mint egy dicső dinasztia sarjának, még ha lóháton ül is, és fogorvosi fúró helyett valami jogarfélét tart is a kezében. A mostani maharadzsa egyébként öltözékéből ítélve hazafi. Atyjával ellentétben, kit a fényképek főleg frakkban mutatnak, ő buggyos, királyi pizsamát és fehér turbánt, a turbánon öklömnyi ékkövet visel, amiből mindenki megállapíthatja, hogy a dinasztia magaviseletére egyre inkább a haladó tendenciák a jellemzők: az atya még egy angol méltóság karikatúrája, a fiú már egy indiaié. Csüggedten fordulok vigaszért a festményekhez.

A legjobb helyre. A maharadzsa képtárában kizárólag remekművek találhatók. Másfajták persze, mint az Uffizi-képtárban. Lélektani remeklések, melyektől bármiféle művészi értéket számon kérni jámbor együgyűség. Fontos államtitkok kifecsegését viszont joggal elvárhatjuk tőlük, mivel nincs megátalkodottabb áruló a stílusnál, a stílus még hiányával is árulkodik, és Őfensége képtárában a saját szemünk tanúsága szerint a gazemberek királyával hozott össze a sors különös kegyelme. A képek nem egyszerűen rosszak. Az nem szó rájuk, hogy rosszak, mivel ez a megállapítás valamihez méri, egy mégoly ingatag széptani rend mércéjéhez viszonyítja őket, és esetünkben épp arról van szó, hogy ezek a képek mérhetetlenek, viszonyíthatatlanok. Az öszvér nem rossz ló vagy félbesikerült szamár, hanem öszvér. Őfensége képtárában öszvérek vannak kiállítva. A múlt századi Európa görög arányt mímelő, klasszicista modorában festett indiai képek. Semminek nem igaziak. Még hamisságának sem, mert egy dologról híven tanúskodnak; arról, hogy milyen szilárd alapokon nyugszik a mysore-i uralkodóház világszemlélete.

A képek két csoportra oszlanak, nyugati stílűekre és indiaiakra. A felosztás alapja, gondolom, a képek témája, minthogy egyéb különbség nem található köztük. A nyugati stíl remekein főként középkorú angol úriemberek és nejeik láthatók; a képzelet nélküli butaság a klasszikus igény okán egy fényképezőgép tárgyilagosságát kénytelen magára erőltetni: a képtár anyagának e része riasztó őszinteséggel árulkodik arról, hogy milyen farkasképű, malacpofájú, rókaarcú egyének hozták el ide, a világ végére a kultúra világosságát. A pálmát kétségkívül Lady Ezmegez viszi el, egy finom, ősz úrihölgy, neki szabályos hiénaábrázata van, szinte hallani, ahogy lekacag a képről a piszkos bennszülöttek piszkos unokáira. Nem messze Lady Ezmegeztől néhány lélekbe markoló tájkép látható. Mysore-i táj elefánttal vagy a puritánabb Erdőrészlet. Az utóbbin a napfény – mi mást tehetne? – áttör a lombokon.

Az indiai anyag, ha ez egyáltalán lehetséges, még leverőbb. Ez ugyanis nem egy importált festészeti modor csődjéről tanúskodik, hanem egy hajdan létező, helybeli festésmód teljes és feltétel nélküli kapitulációjáról. A déd- és ük-maharadzsák ábrázolatain az arany háttér, a stilizált figurák még egy különös, bizantin, jobb meghatározás híján kora-mysore-inak nevezhető festői szemlélet létezéséről tanúskodnak. A hordszékükben vagy trónjukon ülő Justinianus-maharadzsáknak olyan merev mozdulattal hódolnak alattvalóik, mintha egy gyerek rajzolta volna őket; a fondorlatosnak vélt kompozíció olyan áttetszően együgyű, hogy az eredmény határozottan festői. A kora-mysore-i stílus, ha naivitásával is, festészetként hat. Ellentétben gyilkosával, a fotografikus festésmóddal, mely egyedül és kizárólag csak otromba szörnyűségével képes hatni. Az ifjabb maharadzsák turbános angolok; ennyit róluk. Ők csak mellékszereplői a festészet szemünk elé táruló általános válságának, a főszereplő a mesés történelem. India legendás múltja, melyet a mysore-i festők Böcklin emelkedett stílusában ábrázolnak, szemléltető példájául annak, hogy milyen könnyű egy szál ecsettel ledöfni egy mitológia minden istenét. Ez a festészet tőzsdekrachja, a művészet skáláján az abszolút nulla fok. Borzongva állok a ceyloni majomisten előtt, tunikája-mije kidolgozottan lobog a viharos szélben. Hasonlít, olyan, mintha élne. Őfensége palotája sem ragadtatott el, de a képtára egyenesen kiborít. Dühöngve lépek ki a képkatakomba kapuján.

Tetszettek-e a képek, érdeklődik a sofőr. Vendég vagyok Mysore-ban, vicsorítva azt felelem, hogy nagyon érdekfeszítőnek találom Őfensége képtárát. A sofőr helyesel, it’s a charming art gallery. Végre elindulunk. A Chamundy Dombok felé.

A Chamundy Dombok Mysore City határában emelkednek. Jó a kilátás róluk a városra, tetejükön egy templom található, ha jól tudom, Dzsáiné, és egy nyárilak, amiről biztosan tudom, hogy a maharadzsáé. A dombok lábánál egy közepes nagyságú, fehér kastély áll, a fenséges család hölgytagjainak rezidenciája. Egy magánszemélynek a hölgyrokonai is magánszemélyek; ez csak logikus.

A templom zárva van, közli velem a dombtetőn alkalmi idegenvezetőm, egy égő szemű, huszon-egynéhány éves fiatalember, de ő körülvisz, hadd lássam legalább kívülről. Gyanútlan megyek vele. Néhány lépés után átugrik a templom kerítésén, be a bokrok közé, valamilyen sárga virággal a kezében tér vissza, akkorával, mint egy ibolya, átnyújtja nekem, és közli, hogy tűzzem a gomblyukamba. Kérdezem, miért? Mert akkor az istennő megsegít. Ez nyomós ok, még ha nem is tudom, hogy melyik istennőről van szó, kitűzöm a virágot. Sárga virággal a gomblyukamban tekintem meg az egyetlen látható érdekességet, egy fából faragott, négykerekű szekértemplomot, melyet csak bizonyos alkalmakkor vontatnak ki szent kocsiszínjéből. A kapurácson át bepillanthatok a kőtemplom belsejébe, homályosan látok egy szobrokkal díszes oltárt. Kész, nincs több látnivaló. A guide biztat, hogy várjak egy órát, akkor kinyit a templom. Nem várhatunk annyit, felelem, mennünk kell.

– Négy rúpia – mondja erre a guide –, a vezetésért.

– Micsoda? – áll el a lélegzetem.

– Négy rúpia, Sir – erősködik –, annyi az ára a virágnak, amit a gomblyukába tűzött.

– Fogja a virágját, vegye vissza, a vezetésért kap ötven pajszát.

– Nem én, Sir, én azt a virágot önnek adtam, és ezzel önnek adtam a szerencsét is, de ennek a szerencsének ára van, kérek négy rúpiát.

– Egye meg a virágot és a szerencsémet, annyit kap, amennyit mondtam, egy pajszával sem többet.

– Annak a virágnak négy rúpia az ára, fizesse ki a négy rúpiámat!

– Dehogy fizetem, ne nézzen hülyének!

Erről van ugyanis szó. Adóalany vagyok, ez rendben van. De csak a méltányosság határain belül vagyok hajlandó adózni. Az a virág, amit a magából kikelt ifjú négy rúpiáért akar nekem eladni, még a Hülye Turista nevű különadót belekalkulálva sem ér többet negyed rúpiánál. A guide olyan ostobának néz, hogy az már arcpirító. Ki is pirulok a dühtől, kevés dolog tud kihozni annyira a sodromból, mintha amerikainak néznek. Én nyolcéves koromban egy pesti pince mélyén ünnepeltem a karácsonyt, a házunkra hullott három bomba közül a harmadik azért nem robbant föl, mert a födémet átszakítva egyenesen egy Szilvási nevű ügyvéd fürdőkádjába esett, amit az ügyvéd felesége épp a légitámadás kezdetére hordott tele fazékban melegített fürdővízzel, és a bombának, úgy látszik, nagyobb kedve volt fürödni, mint robbanni, mert amikor a légitámadást lefújták, és Szilvásiné lélekszakadva rohant föl a harmadik emeletre, hátha nem hűlt ki teljesen a fürdővíz, ott találta a bombát a kádban, amire félőrülten az ijedtségtől kirohant a körfolyosóra, és azt sikoltozta, amíg össze nem esett: „Jézusom, egy bomba ül a fürdőkádamban!” Az ember gyerekkora törmelékeiből rakódik össze felnőtt egésszé. Én nem vagyok amerikai, én pesti vagyok. De genere Második Világháború. Én ezért még verekedni is hajlandó vagyok.

Amire könnyen sor kerülhet. A guide kezdi elveszíteni önuralmát. Most már nem a négy rúpiáról van szó vagy nem csak arról. Most már arról van szó, hogy oda a négy rúpiát, mert különben széttöri a pofámat, gazdagék rohadt fattyújának. A szeméből süt a gyűlölet, a fogait vicsorgatja. Minden öltözéke egy khakiszínű rövidnadrág és a nyakában egy törülköző. Rajtam napszemüveg, fehér ing, világosszürke nyári nadrág. Minden látszat szerint az igazság az ő oldalán van. Ennek ellenére, ha üt, visszaütök, bele az arcába. Nem azért, mert nem vagyok gazdag, mert napi tíz rúpia a zsebpénzem, és száz helyen kell borravalót adnom. Azért, mert én, még ha ez nevetségesen hangzik is, főképp itt és most, amikor egy nyomorult indiaival készülök összeverekedni, jóindulattal telve érkeztem ebbe az országba, azzal a céllal méghozzá, hogy róla vigyek hírt elsősorban, aki most az arcomba készül ütni. Ordítva érkezünk a kocsihoz, amikor hirtelen alapjaiban változik meg a helyzet.

Az ordítozásra a többi guide is fölfigyel. Semmi dolguk nem lévén, eddig a templom lépcsőin ültek, most fölállnak, és kezdenek körénk gyűlni. A guide mostantól fogva nincs egyedül. Különben is mi baja eshet itt neki? A verekedésért legföljebb lecsukhatják, föltéve, hogy megtalálják, ami fölöttébb valószínűtlen. Engem viszont, ha visszaütök, nagy valószínűséggel agyonvernek. A markomban tartott ötven pajszát eldobom, a pénz a földre esik. A guide tigrismozdulattal ugrik utána. Nem is ő, az ösztönei, ő már otthagyná a porban. Okkal, mert én eközben beugrom a kocsiba.

– Go ahead – mondom a sofőrnek.

Dühtől remegő hangon mintha azt mondanám, hogy gázoljon át a guide-on, a nyomorult csirkefogón.

A gombszemű született diplomata. Mintha lassított filmen mozogna, úgy indít. Az őrjöngő guide eléri a kocsit, megfogja, vissza akarja tartani. Úgy áll, ezt látom, hogy a nyitott ablakon keresztül állon tudjon vágni. De ez már csak a düh kétségbeesése. Valami ismét változott. A guide újból egyedül van és most már kettőnkkel szemben. Ugyanazok, akik egy perccel ezelőtt gondolkodás nélkül agyonvertek volna, ha kezet emelek a guide-ra, semmi esetre sem segédkeznének neki abban, hogy kiráncigáljanak a kocsiból; hogy miért, azt nem tudom, de így van. A guide is tudja ezt, már csak a méltóságát menti. A gombszemű közben nyugtató hangon beszél hozzá, kannadául persze, de a hangsúlyából értem, hogy valami ilyesmit mond: „Ejnye, öcsi, négy rúpia sok egy szál virágért”, és éppen hogy nem hirtelen, hanem nyilvánvaló lassúsággal indít, a guide még egy kicsit fogja a kocsi ajtaját, aztán elengedi, a tömeg ahelyett, hogy összezárulna és utunkat állná, amit könnyen megtehetne, szétnyílik és utat enged, a csoport közepén ott áll markában ötven pajszával a guide, kannadául emlegeti az anyámat, és kiköp a földre. Aztán mintha mi sem történt volna, a többiekkel együtt megfordul, és visszaül a templom lépcsőjére egy valószerűtlen nappali álom fényében sütkérezni.

– No more guide – mondom a sofőrnek, miközben átjár az őrületes érzés, hogy négy rúpiáért megkóstoltam az életveszélyt a Chamundy Dombokon.

– Rendben, Sir – villan felém a gombszem –, nem fogadunk fel többet.

Egy csúccsal odább, a maharadzsa nyári palotájának udvarán állunk meg legközelebb. Kiszállok a kocsiból, és odamegyek a korláthoz, alattam a mélyben villog a hőségtől a város. Nézek lefelé, helyesebben néznék. Jön egy illető, közli velem, hogy ő itt az őr és az ott lent, amit látok: Mysore City. Elönt a gyilkos szomorúság.

– Menjen a búbánatos francba – mondom egy oxfordi gyermekgyilkos hibátlan angolságával az illetőnek.

Az illető mélyen megérti a helyzetet. Meghajol, elnézést kér, távozik. Úgy látszik, nem én vagyok az első turista, aki a templom elől érkezett ide.

Mysore City békésen szuszog a zöld mélységben. Innen a magasból nézve a palota tűrhető mesévé zsugorodik, mintha nem is egy valóságos város közepén állna elviselhetetlen tornyaival. A palotaőrség háza, jókora laktanya a Dombok lábánál, játékdoboznak tetszik. Felhőtarajos erdőivel a láthatárig hullámzik a mysore-i táj. Pórusaimon át szívom magamba a természet idegnyugtatóját, a görcsös indulat az izmaimban kilazul, szétolvad, eltűnik. Két felnőtt kíséretében jön egy csapat iskolás, zsibongásukat vastag függönyön át hallom. Az őr velük is közli, hogy ott lent Mysore City látható. Nem küldik el, adnak neki néhány pajszát. A szél gyorsmosodájában húsz perc alatt tisztára mosódom. Kikeményítve, kivasalva ülök vissza a kocsiba, enyhe motorzúgással ereszkedünk lefelé.

Útközben még megtekintem a Chamundy Dombok bikáját, a bangalore-i Bika Templom lakójának fivérét. Egyetlen hatalmas, fekete kőtömbből faragták ki, legalább háromszoros életnagyságban. Homlokát, vállát virágfüzér díszíti, lábánál füstölő. Egy sövénykerítés övezte, kis kertben, a szabad ég alatt hasal. Orvul tekintem meg, nem lépek be a kert kapuján; a füstölő körül a bika alkalmazottja sétál, nem akarom megvenni tőle a kőbika illatát másfél rúpiáért. Mára elegem van a nagy üzletekből.

 

 

Megállás nélkül suhanunk a Brindavani Kertekig.

A Kertek a Városliget és a Vidám Park különös keveréke, pihenőhely és népszórakoztatási intézmény. Valójában egyetlen hatalmas park, de nevében a többes szám mégis indokolt, mert a park egészét apró parkocskákra szabdalja Brindavan fő látványossága, a víz. A park fölött egy gátmonstrum tornyosul, jobban mondva, a park terül el a gát lábánál, mivel a gát az ok és a park az okozat. A gát túlsó felén felduzzadt víz nyomása működteti ugyanis csodaország csodáit: a szökőkutakat. Nem tudom, melyik a világ legnagyobb szökőkútrendszere, az itteninek mindenesetre a világranglista élén kell állnia. Egyik végétől a másikig fél óráig sétálok. A karcsú medencesor egy helyütt tóvá szélesedik, a tavon csekély díj lefizetése ellenében csónakázni lehet. A víz mesterséges zuhogókon zuborog le, csöveken át szökken a magasba, játszik, szobrászkodik, porrá lényegül. Nem vagyok híve a művi csodáknak, inkább levernek, mint lelkesítenek, most azonban el kell ismernem, hogy ez a vízparádé a maga műfajában nagyvonalú és képzeletdús.

A szökőkutak köré egyre árad a tömeg. Fél nyolc felé jár az idő, nyolckor kigyullad a világítás, és a víz szivárványnak képzelheti magát. Csodaországban ez a csodák csodája, erre a pillanatra kíváncsi mindenki, ezért sűrűsödik egyre a tömeg, ezért tolongunk úgy, mintha egy villamosmegállóban állnánk, alig tudok előrehaladni. Egész családok ülnek a füvön, a sétaúton nyüzsög az ifjúság, gyerekek cikáznak az egyre tömörebb sötétben. Nyolc óra, a pisszenést is meghallani. Kigyullad a fény, nagy hördülés szakad fel a föld mellkasából és kitör a boldog hangzavar. A látványtól nem vagyok meghatva, a víz egy félórája fehérben pompázott, most olyan, mint egy zacskó fenséges cukorka. A közönségtől viszont annál inkább megilletődöm. Egy gyereknép örül a játéknak, annak, hogy nyolc órakor csakugyan kigyulladt a fény: a világnak, hogy milyen gyönyörű! Ámuldoznak az agyafúrt elektromosságon: hát nem csodálatos, hogy a víz alatt is villanykörték égnek? Mutogatnak, integetnek, majd elszállnak. Járkálok közöttük, repülni tanulok.

Fél kilenc, indulnunk kell. A tavat egy kőhíd felezi, azon indulok vissza a kocsihoz. Előttem két helybeli teenager megy, egyikük nyakában táskarádió, a rádióban cikornyás dallamot cincog egy testtelen női hang. Kissé elszontyolodva megyek a cincogás mögött. Eszembe jut, hogy Beirutban is láttam ugyanezt. Csakhogy akkor még jelképet véltem látni a nyakba akasztható bömbölésben, a civilizáció világraszóló összeesküvésének tapintatlan, de tiszteletreméltó jelképét. Ma már tíz nappal és sok ezer kilométerrel bölcsebben, nem esem áldozatul a csalóka látszatnak. Tudom, hogy egy táskarádió cincogásától nem dűl össze Őfensége képtára; sőt, Őfensége palotájának tetejére televízióantenna is kerülhet, attól még Őfensége marad, aki volt, ráadásul még a haladás mezét is magára öltheti. A technika feltételes módban értendő, előjel nélküli lehetőségként. Az előjel vad és gyermeki lényünkkel mi magunk vagyunk, e park közönsége, a földé.

Ég veled, Brindavan, csodák csodája; benzincsíkot húzunk a levegőben Bangalore-ig.

 

 

Fél tizenegykor ki ül a West End Hotel teraszán?

John Updike, szmokingban. Körülötte fényes hölgykoszorú. No, nem pandzsábi buggyos nadrágban; kisestélyiben, csuklótól nyakig aranyban. Ha nem csalódom, éppen a maguk tiszteletére adott party-n vesznek részt. A hangulat emelkedett. Hyderabadot ezek szerint mégsem vették meg, nem tetszett nekik. Majd talán Bangalore-t.

Ha nem esnék össze a fáradtságtól, odaülnék a közelükbe kuncogni. De érzem, épp annyi erő maradt bennem, hogy fölmásszak az emeletre, a varjúkárogásba. To sleep, to die! Csak az a bökkenő, hogy a szúnyoghálót el ne szakítsam, mert akkor reggelig megzabálnak a moszkitók. Márpedig nekem ép testben ép lélekkel kell ébrednem, kialudva Hamlet mélakórját.

Délben repülök Madrasba.

A költő és a tenger

Impromptu annyi, mint rögtönzés. Impresszionista az, aki benyomásaira hagyatkozik.

Madras másfél milliós város a Bengál-öböl partján. Tamilföld közigazgatási és szellemi központja. Másfél napom van arra, hogy benyomásaimra hagyatkozva egy impresszionista képet rögtönözzek róla.

A szél, ez az első benyomásom, tele van tengerrel. A viharba már a levegőben belekóstolhatok; a Bengál-öböl felől érkező ciklon, olvasom az újságban, viharos szél kíséretében zúdult Madrasra, és a közlemény hitelét erősítendő, a gép húsz-harminc métereket zuhangat a levegőben. Kinn fehéren hullámzik egy légnemű vattatenger. A földön aztán megérzem a só vadító illatát, kristálylobogó a légvonat, gurigáz az eső elgurult gyöngyeivel. Költőinek elég költői a megérkezésem, még szerencse, hogy a pórusaimból motorzaj és repülőbenzin árad.

A repülőtéren Mr. Das, vendéglátóim helyi képviselője, egy harmincas éveiben járó, bajuszos férfi fogad. Fehér inget, nyakkendőt, zakót visel, nyitott zakója madárszárnyként csattog a nedves szélben. Vele van helyettese is, egy szemüveges, gyerekképű gyufaszálemberke; húszévesnek sem nézem. Ő fog a városban kísérgetni, mivel Mr. Das igen elfoglalt ember; a szervezet helyi képviselete az átutazó külföldiek ügyeinek intézésén kívül a városban tanuló külföldi, Ázsia más országaiból és Afrikából jött diákok nehézségein is hivatott segíteni; az utóbbi teszi ki munkájuk nagyobb részét.

A forgalomban és a párában zümmögve fúrja magát előre az autó. Egy pucér házfalon vörös felirat: „India or Hindia?” Tamilföldön járunk, a nyelvi háború egyik csataterén. A nyelvi háború egyike a sajátosan indiai jelenségeknek. Nemcsak azért, mivel az ország széttagoltságának egyik legszembeötlőbb jele, hogy Indiában, beleértve az angolt is, nincs egyetlen olyan nyelv sem, amit a lakosságnak legalább a fele megértene. Azért is, mivel a nyelvi háború forró szenvedélyei mögött éppúgy kimutatható a hűvösen praktikus érdek, mint az egyéb, misztikusan Ázsia bonyolult lelkéből eredeztetett jelenségek hátterében. A kormányzat kézenfekvő javaslata: legyen a lakosság negyvenöt százaléka számára érthető hindi az ország hivatalos nyelve, úgy méghozzá, hogy a helyi nyelveket ne érje sérelem. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a tamil alkalmazottaknak egy bizonyos türelmi idő lejártáig meg kellene tanulniuk hindiül. Ez ellen küzd hő szenvedéllyel a tamilság. Nem azért, mintha lusta vagy elszántan maradi lenne. Egész egyszerűen attól tart, hogy a törvény hatályba lépése esetén a hindit anyanyelvükként beszélő indiaiak behozhatatlan előnybe kerülnének a hindit így-úgy törő többi indiaival szemben, aminek egyik valószínű következménye az elhelyezkedési gondokkal küszködő északiak délre áramlása lenne, egy országon belüli népvándorlás, amitől a tamil alkalmazott a kenyerét félti. Tapasztalatból. Tamilföldön tudják, mit jelent az országon belüli népvándorlás. Jelenleg ugyanis éppen Tamilnad nehéz körülményei elől áramlik északra a tamil munkások serege; északon jó a hírük: kitartók, szorgalmasak, sztrájktörésre kiválóan alkalmazhatók. Ennyit a tamilok ősi nyelvéről. Az út szabad, a kocsi indít, a felirat eltűnik.

A szállodában a léghűtés zúgásába temetkezem. Ébren alszom a zúgó koporsóban. A tegnapi autózás, a mai repülés meg a párás meleg leterített. Csöng a telefon, here is the bus, hallom a kagylóból. Nem értem, mondom, itt valami tévedés lehet, én autóra várok. Lassú a fölfogásom, egy percbe is beletelik, amíg megértem, hogy Mr. Das nem azonos Mr. Bus-szal. Ötre küldi értem a gyufaemberkét a kocsival. Amikor háromnegyed ötkor kilépek a szobám ajtaján, mellbe vág puha öklével a pára.

Egy templom, amiben mezítláb sétálok. A füstölő illata, a nyüzsgés a templom előtt, a szűk utcában. Egy empórium, fafaragások, rézdomborítások. Pedálos riksák, nagyra nőtt gyerekbiciklik az utakon. A tengerparton az iható levegő. A Bengál-öböl tarajos hullámai, a homok a lábam alatt. A száguldás föl-le a Parti Úton. Az egyetem tömbje és egy közhivatal emeletes palotája között egy haridzsan-telep; sárból épített, nádfedelű házak, az őskor; előttük kétméternyire zajlik az autóforgalom. Az egyre sűrűsödő sötét, a kigyulladó fények tűzijátéka. Neonok alatt az este tébolyult és fölszabadult forrongása, mintha a riói karneválon át térnénk vissza a szállodába. Ennyi és nem több. Madras a lágy pára mögött konokul őrzi titkait. Érzem, de nem látom.

A szállodában örömmel nyugtázom, hogy az amerikaiak ragaszkodnak hozzám. Nem elég, hogy egy gépen utaztunk idáig, egy szállodában is szálltunk meg. John Updike-on egyszerű sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő. A hölgyeken egyszerű ruhák és egyszerű ékszerek. Ha még sokáig utazunk együtt, megtanulom, hogy viselkedik egy úriember.

Vacsora után kimegyek az utcára. Sétálni szeretnék, gyalog vadászni. Naiv vagyok, mint egy gyermek. A szálloda kapujában ketten szegődnek mellém, egy kerékpáros riksa tulajdonosa és egy tehén. A tehén a könnyebb eset, hamar megun, leáll az út szélére aszfaltot legelni. A riksatulajdonos viszont jellem, konokul követ. Közben elhaló hangon kiáltozik: „Olcsó a riksám, Sir, kényelmes a riksám, Sir!” Küldhetem finoman vissza, a szálloda kapujába, gorombán a pokolba, nem tágít. Én a járdán megyek, ő öt lépéssel mögöttem, az úttesten. Ötszáz métert teszek meg így, madrasi menyasszonyként, akinek egy kerékpáros riksa a fátyla. Föladom, visszafordulok. A riksás a bejáratig követ, ott nagyot tiszteleg. „A fene essen beléd” – mondom neki magyarul. „Olcsó a riksám, Sir” – feleli. Mit tehetnék mást, fölmegyek a szobámba aludni.

Reggel Mahabalipuramba autózunk, ebédre érünk vissza.

Délután Mr. Das hivatalában néhány helybeli íróval találkozom. Kedvesek, értelmesek, gondolkodók. Beszámolok nekik a bangalore-i költőkkel folytatott eszmecserémről; jót derülnek. „Igen – mondja egyikük, egy ötvenes éveiben járó költő –, ez India egyik nagy problémája: az ómódi gondolkodás.” Megérdeklődöm, hogy az ő megítélése szerint hogyan áll jelenleg az ó- és az újmódi küzdelme? Előredől, gondolkodik. „Anyhow” – mondja, ez a szavajárása, megfigyeltem: „Akárhogyis – megáll, egy kicsit rágja a szemüvege szárát – akárhogyis, meg kell újulnunk!” Belemelegszik, kifejti elképzelését a megújulásról. Nagyjából azt hallom, amit Mr. R.-től Delhiben. Okfejtését a társaság többi tagja bólogatva helyesli. Örülök annak, amit hallok; ezt meg is mondom. Ők is örülnek, hogy én örülök. Megfordul a társalgás menete, most ők kérdeznek. A hazai irodalmi viszonyokról, a közlési lehetőségekről, a kiadók működéséről, a honoráriumokról. Majd egy óráig buzgón válaszolgatok. Nagy barátságban válunk el, a hónom alatt egy csomó, ajándékba kapott könyv és folyóirat.

Időközben beesteledett, az utcán tombol a riói karnevál. Lépésben megyünk, úgy is nehezen. A szállodában megvacsorázom és lefekszem. Holnap hajnalban kelek, hatkor indul a gépem Maduraiba.

Ez Madras – impresszionista módra rögtönözve. A pára, a tömeg, „India or Hindia”, a riksák, a gyufaemberke, Mr. Das bajusza: össze nem illő cserepei egy leejtett korsónak. A korsó vize, az idő: tócsa a lábamnál. Megfogtam a semmit, a semmi benyomását.

Valamit mégis, valami nem esetlegeset.

Egy impresszionista képnek is lehet magva, tömör, mint a vas.

Tengert nem először látok, a Bengál-öböl partján mégis eláll a szavam. A víz nem viharzik; komótosan, célszerű mozdulatokkal zsákol. Valahol messze, szemmel nem látható távolságban vállára lendíti a hullámzsákot és itt, a parton a lábam elé dobja. A zsák kinyílik, a hullám dörögve törik porrá. A tenger megfordul, és visszamegy egy új zsákért. Megbűvölve bámulom a zsákoló vizet, egyszerűen nem tudom otthagyni.

De nemcsak a víz munkáját bámulom. Sőt, hogy őszinte legyek, a tengert már el is felejtettem. A víztömeg nem egyéb, mint a természet színpadi háttere egy lenyűgöző színjátékhoz.

Két tamil fiú játszik a tengerrel. Belerohannak a hullámokba, magasra dobódnak, elmerülnek, kibukkannak, hogy a következő hullám újból eltemesse őket. Minden öltözékük egy rövidnadrág. És a mosolyuk. Mindenük sötétbarna, a testük, az arcuk, a repülésük. Csak a foguk világít.

Az, amit itt látok, rossz költők szerint: a szépség. Épp hogy nem az. A tenger, hogy egyebet ne mondjunk, koszosszürke, az ég ugyancsak. Itt a nyers valóság látható a maga tökéletlenségében, versbe foghatatlanul, amint éppen a legnagyobb mértékben fütyül arra, hogy versbe foglalják-e vagy sem. A vízben mindannyiunk gyerekkora ugrándozik. Az, amit itt látok, nem kevesebb annál, mint amiért élni érdemes, kibírni háborút, megaláztatást, minden nyomorúságot. Fajtánk reménye játszik itt a világgal, ő köpi ki eltorzult arccal a szájába csapódott vizet.

A kép semmiképpen sem művészi tökélyű. Már csak azért sem, mert elhanyagolhatatlanul beletartozom én is, aki a part homokjáról nézem a színjátékot. Korunk költőjeként: bal oldalamon egy fél karú koldus, mögöttem a gyufaemberke, jobbomon egy teve, a teve púpján az élő taxi tulajdonosa. A koldus baksist akar, időnként szerényen oldalba bök a csonka karjával. A teve gazdája föl akar ültetni a tevére, e célból az állatot szorosan mellém kormányozta, a teve a fülembe szuszog; remélem, harapni nem fog. A gyufaemberke szabadulni szeretne, arcán hamuszín rettegés: hogy fog ő megvédeni engem egy púpos tevétől?

E csoport közepén állok szilárdan. Baksist nem adok, tevére nem ülök. A parton az engem kipécéző üzletemberekhez hasonló egzisztenciák tömege lézeng. Az első jelre, hogy hajlandó vagyok a zsebembe nyúlni, rám támadnának. Így nézem félszemmel, de teljes lélekkel a tengerrel játszó fiúkat. Ha a természet nem is művész, én – egy kicsit – az vagyok. Annyit mindenesetre tudok, mit kell egy életre megnéznem.

A két tamil fiú Madras vastömör lényege.

Mahabalipuram

A sofőr, mint Menuhin a hegedűjén, úgy játszik az autón. A bangalore-i öregapó jó iparos módjára vezette kocsiját a mysore-i utakon; ez a madrasi fiatalember: művész. Ujjheggyel ér csak a kormányhoz, az autó mégis arra megy, amerre ő akarja. Vállas atléta, az arca sötétbarna, hullámos haja koromfekete. Kényelmesen hátradől, hagyja a motort dolgozni. Egy suhanással kint vagyunk Madrasból.

Ahol aztán megkezdődik Tartini Ördögtrilláinak virtuóz előadása – egy négyhengeres Ambassador-on. Leginkább száz kilométerrel megyünk, akkor lobogtatja éppen a kellő mértékben a sofőr haját a légvonat. Néha azért lassítunk is, az élesebb kanyarokat nyolcvannal vesszük. Az út enyhén hullámzik, a bukkanók tetején elfogy az aszfalt a kerekek alól, tíz-húsz méternyi szárnyalás után siklórepülésben érünk a földre. Voltaképpen folytonos életveszélyben vagyunk, az úton tömérdek tehénfogat, autóbusz és kerékpár közlekedik, elég egy hibás mozdulat és palacsintává lapulunk mindannyian. A hibás mozdulat fogalmát azonban a sofőr nem ismeri, ő csak tökéletesen tud vezetni. Egy tehénfogat és egy piros autóbusz között megcélozza a két centis rést, és a két méter széles autó átcsusszan rajta. Az út menti falvak lakói az úttesten szárogatják a kölest (én legalábbis annak nézem a gömbölyű magvakat), épp annyi helyet hagyva az úton, hogy egy autó átférjen rajta. A sofőr megcélozza az aszfaltcsíkot, és száz kilométeres sebességgel úgy zúg keresztül rajta, hogy egyetlen magot sem sodor el a helyéről. Annyira valószerűtlen az, amit művel, hogy eszembe sem jut félni. Különben sem állna módomban lelkileg viszonyulni az utazáshoz, mivel a lélek már rég kirázódott belőlem, testi valómmal pedig kapaszkodom, hogy ki ne essem a nyitott ablakon.

Inkább bámulom a parti vidéket. Kissé ugrál, mintha Lumière mozgóképszínházában vetítenék: a tenger kockájába beugrik egy tamil paraszt őszülő halántéka, majd mindkettőt elfedi a bozót kimerevített, zöld állóképe. Mindazonáltal a megfigyelés pusztán technika kérdése, a zötyögés technikájáé; az autóval ellentétes ritmusban kell mozogni, és a táj egybefüggő képsort alkot.

Előzékenyen fölfedve ellentmondásait. A déli tájék üde nyomorúságát. A déli falu még az északinál is nyomorultabb. Néhány lakásul szolgáló sárkupac, nádfödél, a kunyhóknak még ajtaja sincs. A férfiak minden ruházata a tamil „fecske”: egy ruhának csak elölnézetből tekinthető ágyékkötő, melynek hátsó részét a far bevágásban fölfutó madzag alkotja, amit a deréktájon egy övnek tisztelendő, másik madzaghoz csomóznak. A tamil férfiak többsége majdnem csupaszon jár-kel az őszben. A nők szári-ja is kurtább, szegényesebb. A gyerekek meztelenek. Sarut alig látni. Az agrai környék parasztjai az itteni ruhákhoz képest valóságos Dior-modelleket viselnek. És mégis, a déli falu képe korántsem olyan leverő, mint az északié.

A nyomorúságnak az a gyehennatüze, ami az északi falut perzseli, itt nem tud fölizzani. Eloltja a tenger. Az ég nagy öntözőkannájából láthatatlan sugarakban ömlik az elemi nedvesség. A pára puha rongyot fog, és letörli a levélzet meg az emberek homlokát. A déli falu sugárzóan tiszta. A nedvesség, mint valami mennyei rovarirtó, öli az élősdi port. Csillog a zöld, a talaj vörösre égett vállán cseppekben ragyog a Harmat márkájú napolaj. Délen hiányzik a pokol legfőbb kelléke, az olthatatlan szomjúság. A nyomor kényszere ugyan jelen van, de álruhát visel, az irgalmas klíma álöltözékét. A tamil falvak lakóinak többsége úgy fest, mintha éppen csak strandolna.

Mahabalipuram Madrastól hatvan kilométer. Negyven perc alatt tesszük meg az utat, sivítva fékezünk egy kerítés tövében.

Tíz méterre a világ egyik torokszorító csodájától.

 

 

Végre, ez az.

Mi tagadás, India eddig látott művészeti emlékei egyre növekvő zavart keltettek bennem. Tetszettek, de nem igazán. Nem egészükben, testet öltött eszmeként; sőt, a kőből kibontakozó eszme csak zavarólag hatott rám, kételyt ébresztve még a mesteri kivitelezés értékei iránt is; miféle remeklés az, amit éppen az eszméje tesz kérdésessé? Közben azonban a gyanú is fészket rakott bennem: hátha bennem van a hiba? Hátha minden igyekezetem ellenére egy elfogult európai szemével nézem e világhíres műalkotásokat, a magam mértékrendszerét kívánva rájuk erőszakolni? Hiszen ellenem szavaz az utazók serege. A művészeti szaktekintélyek, akik – finoman szólva – fenékre estek az általam lesajnált építmények előtt. Én, mi mást tehetnék, európaiként kívánom járni Indiát, vállalva korlátaimat. Vállalva még az elfogultság vádját is, mivel igaz; indulatosan elfogult vagyok az olyan emberszeretettel szemben, mely kizárólag önmagunkra korlátozódik, és nem vagyok hajlandó bevenni az ősi maszlagot, hogy a lelki nyugalom pótolhatja a naponkénti étkezést, hogy a trachomás parasztnak és a mysore-i maharadzsának egyenlő esélye van a boldogulásra. De elfogultságom ezzel ki is merül; magát a látványt elfogulatlan tárgyilagossággal, nyitott szemmel és nyitott lélekkel kívánom vizsgálat tárgyává tenni. Megeshet az, hogy megcsal a szemem? Akárhogy is, mondom a madrasi költővel, az egyetemes kultúra egyik keltetőházában járok. Fanyalogva?

Okkal. Itt győződöm meg róla, Mahabalipuramban.

Ahová egy kis kitérővel érkezünk.

India művészetéről szólva, ez csak kézenfekvő, Indiai Művészetről beszélünk. Abból a meggondolásból, hogy az India földjén álló műemlékek mind India földjén találhatók. Ez igen nemes meggondolás, nemhogy kétségbe vonná India sokat vitatott egységét, hanem még a maga eszközeivel meg is támogatja azt. Csakhogy, mint sok más nemes elgondolásra, erre is rácáfolnak a nemtelen tények. Indiai Művészetből nem egy van, hanem kettő. Halljuk a felhördülést, elő az érvekkel.

Egységessé egy művészetet nem illetőségi helye, hanem a művészet anyagcseréjének zavartalan volta tesz. Amíg e folyamatban nem áll be fönnakadás, minden változás ugyanabból a szervezetből termelődik ki; a stílus finomodhat, változhat, a szerves folytonosságon azonban nem esik sérelem. Ha az anyagcsere lelassul, megindul az öregedés folyamata, szakszóval: a hanyatlásé; ha az anyagcsere megszűnik, beáll a halál. Ez a művészet élettana. A halottas ágynál vonják meg a művészeti korszakok határát. Lássuk a példákat. A görög művészetről értekezve senki sem gondol arra, hogy a Parthenonra vonatkozó eszmefuttatását bárki is a mai görög szállodaépítészetre érti, noha a két művészet alkotásai esetenként csak méterekre esnek egymástól. Másfelől viszont joggal beszélhetünk ókori klasszicizmusról, annak ellenére, hogy ennek egy elsődleges görög és egy másodlagos római korszaka van; a két korszak eszmevilága alapjaiban közös. Éles határvonal húzható viszont az előbbi kettő és a rájuk következő román kori, valamint bizánci művészet közé. Mindezt nem művészettörténeti jártasságunkat csillogtatandó említjük föl itt, pusztán a jobb megértés kedvéért; hogy lássuk, a helynek vajmi kevés szerepe van a művészet nagy korszakainak elhatárolásában.

Indiában a művészetnek két nagy korszaka különböztethető meg. Az elsőre a sokarcú hinduizmus, a másodikra az Iszlám nyomja rá bélyegét. A két korszak nem szerves fejlődés eredményeként követi egymást, az Iszlám fegyverrel tör be Indiába és nemes egyszerűséggel ráül elődje fejére. A hinduizmus művészete ilyen nyomós érv hatására egész egyszerűen megfullad. Művészettörténeti tény, hogy az Iszlám Indiában emelt építményein egyre határozottabban kimutatható a sajátosan indiai jelleg, bizonyos hindu elemek átvétele az Iszlám indiai alkotásait jól megkülönböztetik a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában találhatóktól. Tény viszont az is, hogy a delhi Nagymecset és, mondjuk, az isztambuli Szulejmán dzsámi között több a lényegbeli hasonlóság, mint az előbbi és India bármelyik hindu temploma között. Szó sincs tehát arról, hogy az Iszlám – a művészet élettanáról beszélünk – szervült volna. Úgy vált honossá Indiában, hogy – amennyire tudta – magához törte Indiát. Nagyon nem tudta magához törni, erről tanúskodik a hinduizmus eleven léte. De a művészetét azért meg tudta erőszakolni. A hinduizmus – védekező pozícióban – nem tudott többé korábbi alkotásaihoz foghatót alkotni. Így állt elő az, a hódítások történetében páratlan helyzet, hogy egy népet kiforgattak művészi eszközeiből. A művészettörténet az Iszlám hódítása utáni időről értekezve az Iszlám művészetét tárgyalja India művészeteként, holott az soha nem volt India egészének művészete, legföljebb a feléé.

Mindez pusztán szofisztika volna, ha a kétféle művészi alapállás között nem tátongana egy máig is áthidalhatatlannak tetsző szakadék. Folyamodjunk segítségért újból a művészettörténethez. Nagy Péter kívánatos, de kényszerűségből erőszakos reformjai teremtettek hasonló helyzetet kora Oroszországában. Rubljov ikonjai és Petrodvorec versailles-i finomkodása között olyan mélység nyílik, melyben az orosz szépművészet nemegyszer majd a nyakát szegte. Az orosz helyzet azonban egy lényeges ponton különbözik az indiaitól. A franciás szellemet az orosz progresszió hozta be az országba, fegyverül az ájtatos maradiság ellen. Itt tehát megújulásról van szó, még akkor is, ha ez a megújulás történelmi megkésettsége folytán erőszakosan megy végbe. Péter személyében Oroszország hódítja meg Oroszországot, a szakadék mindkét partján, ha fegyverben is, ugyanaz a nép áll. Ez nem kevesebbet jelent annál, hogy az új és a hagyományos között elképzelhető valamiféle közlekedés. Pontosabban szólva: ez a lehetőség nem eleve kizárt. Eljöhet a pillanat, amikor lehetséges a hagyomány újjáéledése, újraértékelése, átmentése egy új kulturális környezetbe. Elég legyen itt az új moszkvai festőgárda egy részének az ikonfestészet iránti, új keletű érdeklődésére utalni. Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy a szellem lassabban emészt a gyomornál, és e ténykedése olykor – mint esetünkben is – századokon át tarthat. Épp ezáltal kínálkozik példának okfejtésünkhöz. Amennyire igaz ugyanis, hogy az orosz modernség alapjait Nagy Péter vetette meg akkor, amikor letépte az áhítat tejét szopó országot a vallás melléről, annyira igaz az is, hogy a mai Moszkva művésze hagyománykeresőben rokonának vallhatja Rubljovot. Noha időközben a Péter megalapozta Oroszország is letűnt a színről. De időközben a hajdani szakadék is betemetődött; a mai művészt nem Rubljov vallási hevülete, hanem festői látása nyűgözi le. Az orosz művészet története, bár iszonyú törések tarkítják, egyetlen folyamat. Az orosz művészet az oroszság művészete. Vannak fény- és mélypontjai, mint minden nemzet művészetének, de ezerarcúan is egy. Nem a hely miatt, ahol létrejött; szellemi gyökerei folytán.

Nem így áll a dolog Indiában. Indiában a hinduk művészete a hinduké, az Iszlám művészete az Iszlámé. Szellemi alapállásuk végletesen különbözik. Az Indiai Művészet olyan terminus technikus, mely egyszerre jelent tüzet és vizet. Az Indiai Művészet ma még pusztán lehetőség, a jövő Indiájának lehetősége, ahol a vallási elkötelezettség háttérbe szorul a művészi mögött. Ennek a helyzetnek nyilvánvalóan be kell következnie, hiszen Indiának már ma is mint egésznek kell szembenéznie magával. Mást a művészet sem tehet. Annál kevésbé, mivel az Iszlám létezése Indiában: tény. Az Iszlám művészete is indiai jelenség, ezt nem lehet vitatni, még kevésbé angol lángésszel Pakisztánhoz csatolni. Csakhogy a jövő Indiája nem azonos a maival, még kevésbé a múltbelivel. Az Indiai Művészet címszava mögött két egymástól lényegileg különböző művészet rejlik, melynek egyetlen közös vonása, hogy földrajzilag nagyjából azonos területen található.

Az Iszlám attól, hogy megbénította a hinduizmus művészetét, nem vált annak jogutódjává. Ahogy az angolok sem jogutódjai Nagy Akhbárnak vagy éppenséggel Tippu szultánnak. Noha az egységes Indiai Művészet sírkövét ők emelték – középületnek, Viktória Pályaudvar stílusban.

Hinduk és mohamedánok közös Indiája – ez napjaink valósága. A hindu és mohamedán szellem egybegyúrása indiai szellemmé – ez viszont még csak föladat, India sürgető föladata. Annál is inkább sürgető, mivel a ma még kettéosztott indiai szellem kénytelen szembenézni a század kihívásával. Ez elől hiába fordul a mégoly dicső múlt egyik vagy másik szögletébe, ez csak tartalmatlan stílusmajmolást eredményezhet, Birla-templomot, a művészet karikatúráját.

Ezzel vissza is térhetünk Mahabalipuramba.

Ahol India hindu művészete igazit alkotott. Ereje teljében: remekművet.

Nem csupán pazar kivitelezésével hatót, mint az Iszlám északon. Itt sem okunk, sem jogunk fanyalogni.

Mahabalipuram varázsának titka épp eszme és anyag bonthatatlan egységében rejlik. Abban, hogy a gondolat szinte a szemünk láttára hatol bele a kőbe. Ez a behatolás itt, Mahabalipuramban szó szerint értendő. Mahabalipuram kőtemplomai, az egy Parti Templom kivételével, monolit alkotások. Sziklába vágott vagy sziklából kivágott templomok, szobrok.

Esett szó már arról, hogy a természet nem tudatos művész. A hindu művészet itt nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy a természetet tudatos kompozícióvá formálja. Úgy, hogy közben a természet szertelen kedélyét sem szorítja korlátok közé. Nem a természetet teszi tehát művivé, hanem olyan művet alkot, melyben a tudatos elgondolás a természet erejével hat.

Minden szobrász ősi álma ez. De ez az álom csak a művészet történetének kivételes pillanataiban válhat valóra. Ilyen kivételes pillanatban sikerült remekbe az ókori Egyiptom és a görög fénykor néhány alkotása. De szolgálhatunk modern példával is. Rodinnek A Calais-i Polgárok néven ismert szobrával. Ez köztudottan nem olyan talapzaton áll, mint amilyen egy „szobor” alá illenék, hanem a földön, ahol emberek és biciklik közlekednek. Épp attól monumentális, hogy nem az; a kivételest köznapi mivoltában mutatva, az emberfölöttit emberközelbe hozva, úgy hat a valóság erejével, ahogy a valóság maga soha.

Szándékosan hagytuk a sor végére Henry Moore-t. Korunk legnagyobb szobrásza már (vagy: újból) szinte a természettel karöltve alkot. Ezt nemcsak azért mondhatjuk el róla, mivel szobrainak jó része természeti környezetben van fölállítva, a táj és a növényzet természetes háttere előtt, amitől a természet csak-ösztönös és a szobor csak-komponált jellege jótékonyan átjárja egymást; láttuk, ez nem is az ő találmánya. Sokkal inkább művészi elképzeléseinek dialektikus volta miatt; Moore már eleve mű és környezet kölcsönhatásában gondolkodik, az ő szemében a plasztika nem ér véget a szobor talapzatánál, az ő művei csak ott teljes értékűek, ahová ő szánta őket. Jellemző példa erre az Unesco székház előtt felállított szobra. A mű nem egyszerűen „absztrakt”, a majdnem természeti formává, „kaviccsá” egyszerűsített figura éppen arra hivatott, hogy a művi környezetbe belopja a természetet. Moore ez esetben a mahabalipurami szobrászokkal ellentétes módon jár el, mivel feladata is ellentétes; a „templom” itt már készen áll, neki a természetet kell hozzáfaragnia.

Mahabalipuramban tehát olyasmi valósult meg, ami joggal lehet a szobrászok irigy csodálatának tárgya. Számunkra pedig hasznos eligazítás, hogy mit is értsünk azon a korábbi megállapításunkon, hogy a hinduizmus a világ egyik leginkább „emberközpontú” vallása. Mahabalipuramot az idejövet látott tamil parasztok ősei faragták ilyenné. Belőlük, egy koldusnépből csiholta ki a hinduizmus a szobrászi lángészt. Mű és környezet, ember és világ olyan összhangjáról, melyről az ő művük tesz tanúbizonyságot, csak annak lehet fogalma, akinek teljes áttekintése van a számára megismerhető világ egészéről. A hinduizmus – alkotó korszakában – a nép keze műveként a semmiből hozta létre a világ egyik csodáját. A kérdés először és ezredszer ugyanaz: képes-e ez az – azóta merev ellenállásba dermedt – alkotóerő megújítani, az új kor új követelményeihez szabni magát? Mahabalipuram, ha holt emlékként is, némi biztosítást nyújt erre nézve.

És most – a mezítlábas fiú vezetésével, akit a gyufaemberke fogadott föl guide-nak – elindulhatunk sétánkra.

Nem feledkezve meg arról, hogy mit láttunk északon. Északon minden csodamű talapzaton állt, magas vár-talapzaton. Északon semmi nem akart összhangba kerülni a természettel; beleolvadni bármibe? – volt is eszében! Különválni, tündökölni, legyőzni – ez az Iszlám esztétikája. Amolyan kardpenge-esztétika.

De most már csakugyan menjünk.

Fölfele egy lépcsőn három foknyit, ennyi kell ahhoz, hogy beléphessünk az első, hegybe vájt csarnokba. A csarnok oszlopos tornáca mintegy a sziklahegyet magát tartja, a kő tömör vízesését, hogy le ne zúduljon a fejünkre. A szobrászi és a természeti forma már első rátekintésre teljes egységben mutatkozik. A faragott oszlopkő emberi kéz munkájára vall, de az oszlop testének simaságában is durva kőanyaga arra figyelmeztet, hogy az oszlopot a szikla kemény húsából hasították ki. A guide nyitott tenyérrel rácsap a kőhúrra, gordonkahangon megpendül a szikla. Néhány oszlopfogat az idő kitört a csarnok tátott szájából, ezeket a kormányzat nemrégiben pótolta; meg kívánom pendíteni az egyik protézist: néma. Csak az szól, amelyik csakugyan a hegy testéből való.

A csarnokok oldalfalain domborművek találhatók, mitologikus jelenetek, istenábrázolatok. Az egyiken Visnu hever egy Ananta nevű kígyón. Valójában mindketten egy kőpárnákból rakott ágyon fekszenek, a kőpárnák: mintha nagy darab utcaköveket tornyoztak volna egymásra. Elég kényelmetlen fekvés eshet rajtuk. Szándékosság van persze ebben is. Visnu ezáltal a hegyen fekszik, amiből kifaragták. A dombormű mestere lélegzetelállítóan elegyíti a légiest a durvával. A kígyó indázó tekergése, a heverő isten fektében is előkelő mozdulata, a mellékalakok szinte táncos mozgatása hiteltérdemlően bizonyítja, hogy a kőágy vaskos darabossága szándékos, művészi célzatú. Ugyanez áll a felületek megmunkálására is. A dombormű háttere szinte fémesen sima, a keretét viszont a sziklának egy szándékosan érdesen hagyott csíkja alkotja. Ez, túl azon, hogy az egész domborművet mintegy a sziklából bűvöli elő, arról is tanúskodik, hogy a bejárati oszlopok durvának tetsző megmunkálása is szándékos. Csakugyan a sziklaajkak mögül kivillanó fogaknak szánták őket. Ahogy a dombormű is folyton figyelmeztet arra, hogy ő a szikla méhében rejlő lehetőség megvalósulása. A hegy a csarnok minden porcikájában jelen van. Légnemű varázslatként is iszonyú súllyal. Műnek és természetnek ilyen egybeötvözése még Moore számára is csak vágyálom lehet.

Megtekintjük a többi csarnokot is. A művészi szándékok tudatosságáról éppen a félbemaradtak, a háború vagy egyéb okok miatt be nem fejezettek győznek meg végképp. Ezekben a szikla durvasága nem célzatos, hanem kényszerű, abból adódik, hogy a munka félbemaradt. A szikla olyan kínosan tátja ki a száját, mintha kivésték volna a bölcsességfogát.

Csapódik a kocsi ajtaja, megyünk az Öt Szekérhez.

Közülük bármelyiknek az elvontatására csak a Halhatatlan Erőnek van esélye. Az Öt Szekér gránitból van. Sziklából faragott templomok; szekérnek talán azért hívják őket, mert nem sokkal nagyobbak a fából faragott, guruló templomoknál. Úgy készültek, hogy először külsejüket vésték ki a sziklából, majd a kivésett tömb belsejét is kivésték; itt tehát a tetőzet is az ember keze munkája, nem a természeté, mint a barlangcsarnokokban. A természet azonban, ha másként is, mint azokban, itt is mindenütt jelen van.

Az öt épület közül négy egy sorban áll, az ötödik az alapvonal felezőpontjára húzott merőlegesen, velük szemben, közöttük kis térség kerekedik. Mind az öt épület formája más, egységben csak az tartja őket, hogy mindre egy szobrászi elképzelés nyomja rá bélyegét: mind az öt kőbe faragott szekértemplom. Már maguk a templomok is szertelen képzelőerőről árulkodnak; kőkunyhó áll itt kőpalota mellett, mintha kőbe vésett kislexikonként tartalmaznák a templomépítés lehetséges módozatait. De elhelyezésük merev rendjét nem kidolgozásuk változatossága ellensúlyozza, vagy legalábbis nem elsősorban az. A nyers gránit képviseli itt is a természet szabálytalan teremtőerejét, csakhogy nem a templomok feje búbján, hanem a lábuk körül. Ahol a homok egy sziklafennsík domborulatait rejti. A szikla hol elmerül a homokban, hol meg – hal a vízből – felszökik belőle. Az öt templom egy háborgó gránittó hullámain áll; a mű nem fejeződik be talapzatánál, folytatódik a tájban. A templomépítők azonban nem elégszenek meg a természet passzív részvételével, a természetet beleszerkesztik a mű egészébe, ezáltal mintegy cselekvésre kényszerítik. A templomok által alkotott, eszmei háromszögben egy kőtigris meg egy kőelefánt áll; egymásnak háttal, a négy templom meghúzta alapvonallal párhuzamosan, de úgy, hogy az elefánt a háromszög magasságán, az alapvonalat felező merőlegesen foglal helyet, a templomok háta felől nézve tehát takarja az ötödik templom alsó részét, a tigris viszont az első két templomot elválasztó utcácska torkolatában áll, felezővonalon áll tehát ő is, de mivel a harmadik és a negyedik templom között húzható vonalon nem áll semmiféle szoboralak, a túlzott szimmetriát jótékonyan megbontva, a tigris szinte fölborítja a kompozíció egészét. Ezt azonban a szekértábor építői sem kívánják, éppen azért a billenékeny háromszöget még egy ponton megtámasztják, kikötik szinte, mint valami hajót. Az első két templomot elválasztó utcácska vonalában, merőlegesen a tigrisre, a templomsor háta mögül mintegy a nyíláson át bámulva a ragadozót, egy gránittehén fekszik az így-úgy elegyengetett sziklán. Hajtsunk fejet a mahabalipurami kőfaragók előtt. Nem mesteremberek ők, hanem kivételesen nagy művészek.

A szekértábor szerkezetéből világosan kiolvasható az alkotók határozott szándéka, hogy a művészetet a természettel bonthatatlan egységbe forrasszák. Két háromszög szerkesztődik itt egybe, a templomok egyenlő szárú és az állatok derékszögű háromszöge. A mértani megfontolás olyan nyilvánvaló, hogy a véletlen egybeesések fennkölt magyarázatától nyugodtan eltekinthetünk. Az egyenlő szárú háromszögnek a négy templom vonala által alkotott alapja párhuzamos a derékszögű háromszögnek az elefánt és a tigris által alkotott oldalával; a szimmetria iránti elemi igényünk ezzel ki is elégül meg nem is, a derékszögű háromszög oldala ugyanis bele van csúsztatva az egyenlő szárú háromszög hasába; a két alakzat ezáltal kapcsolódik szétválaszthatatlanul egybe, különválasztásukhoz az irdatlan súlyú állatokat át kéne emelni a két templom fölött, erre még a képzelet sem vállalkozik. A két háromszög sziklaszilárdan egybekapcsolódva egy szabálytalan hatszöget alkot, melynek szabálytalanságát ugyan némileg ellensúlyozza, de meg nem szünteti az, hogy az egyenlő szárú háromszög magassága és a derékszögű háromszögnek a tigris és a tehén által alkotott másik oldala is párhuzamos egymással; ennek hatására viszont a szabálytalanban is érzékeljük a szabályost, arányos és aránytalan egyszerre nyugtalanító és idegfeszítő egységét. Aránytalan és arányos, ezek a természet és a művészet különnemű alkotásainak kézenfekvő jelzői. A jelző jól jelez: az emelkedett áhítat hajlékául szolgáló templomok hibátlan arányát egy nagyon is földhözragadt társaság, egy háromtagú menazséria bontja meg. Nyilvánvaló, hogy milyen célzattal. Az állatok, tapadjon hozzájuk bármilyen vallásos jelentés, a vallásban is a természetet képviselik. És ha még mindig kételkednénk, tegyük vizsgálat tárgyává a szobrászi megmunkálást. A templomok stilizált házak, az istenség „absztrakt” hajlékai. Az állatok ábrázolása viszont, noha drámaian egyszerű, félreérthetetlenül „természetelvű”. Az Öt Szekérnek az elgondolása éppoly szilárd, mint anyaga, a gránit.

Mértanivá pedig azért csupaszítottuk ezt a szilárd szerkezetet, hogy lássuk, mennyire ízről ízre végiggondolt alkotás az, mely természetes környezetében a rögtönzés könnyedségével képes hatni. Az Öt Szekér olyan repülni készen áll a földből kibukó sziklatömbök, a homok és a bozót könnyed balettjének közepén, mintha éppenséggel csak pihenne egyet. Mahabalipuram szekértábora a világ szobrászatának páratlan remekműve.

Remekmű a sziklafalba vésett, nagy dombormű, utunk következő látványossága is.

Ez nem szobrászi eszközökkel végbevitt építészet, hanem – rossz szóval – tiszta szobrászat. Újabb tanúbizonyság arra nézve, hogy a hindu szobrászat mércéje nem az iskolás szimmetria. De még a görög arányérzék sem. A hindu szobrász egyedüli mércéje az, hogy az adott természeti környezettel együtt élő művet alkosson. A dombormű témája egyesek szerint a Gangesz lejövetele a földre, mások szerint más; számomra ez nem kérdés: a domborművet a közepe táján egy mély barázda osztja ketté, ebben, ha esik az eső, a Gangesz akkor is lejön a földre, ha történetesen a dombormű témája egészen más. Természet és művészet együttélése itt már semmiféle magyarázatra nem szorul. A hegynek egész egyszerűen domborműarca van. Feje búbján egy nagy sziklapúp ékeskedik jelzésül azoknak, akik nem vennék észre, hogy a vitatott témájú mű hol foglal helyet. A barázda két oldalán, a szikla bal és jobb orcáján ember- és állatalakok zsúfolt, de rendezett tömege. A dombormű a szikla alakja folytán jobb felé billenne, de jobboldalt, a dombormű alján, a felső résztől mély árokkal elválasztva, szinte külön domborműként áll az egész mű két leghangsúlyosabb alakja, két elefánt. Az ő hátuk megbírja még ezt a terhet is. A szimmetriára nekik sincs gondjuk; éppen csak ott állnak, ahol állniuk kell. Kezdem belátni, hogy van hindu arányérzék is, a göröggel egyenrangú.

Akkor igazán, amikor a domborműtől jobbra meglátom a tetvészkedő kőmajmokat. Nem tartoznak szorosan a domborműköz, mégis részei a hegyet művészettel és a művészetet heggyel átlényegítő folyamatnak. A mitologikus jelenettől jó ha egy méterre találhatók, ott keresi egyikük a másik gránit szőrében a halhatatlan tetűt. Először érzem meg India humorát. A hinduizmus türelmében rejtőző tiszta derűt. A modernül ható öniróniát. Melyik vallás engedhetné meg ezt magának? Karnyújtásnyira egy fennkölt tárgyú domborműtől annak paródiáját? Mintha egy régi költemény versfőiből betűzném ki a szerző nevét. „E domborművet kivésé Ezmegez, ki melléje még egy majompárt is remekbe faragott vala.”

Még a Parti Templom kőkerítésénél is ezen kuncogok.

A Parti Templom Mahabalipuram egyetlen építészeti eszközökkel épített temploma. A guide szerint itt valaha hét templom állott, hatot elnyelt a tenger, mely a templomok felépítése óta egy kilométernyit fölfalt a partból. Az utolsó templomot hullámtörő gát védi a tenger étvágyától. Maga a templom kéttornyú kőpagoda. Nem fogható a barlangtemplomokhoz, még kevésbé az Öt Szekérhez. Elhelyezése miatt érdemel említést. Előtte az aranyszínű homok, mögötte a fehér tajtékot vető zöldszürke tenger, fölötte a sugarakkal átlyuggatott ég. A vak is látja, hogy az építők a tenger fölött úszkáló felhőket szánták zászlóul a pagoda két tornyára.

A süppedő homokban még egyszer, utoljára visszafordulok, hogy a felhőkkel föllobogózott gránit látványával búcsúzzam Mahabalipuramtól.

Sajnos, valami megüti a szememet. Egy apróság.

Balra tőlem, a homokon meglátom John Updike-ot egy hölgy társaságában.

Pikniket rendeznek a homokon. Előttük egy kiterített asztalkendő, az asztalkendőn szendvicsek, termosz, két pohár. Egy jó amerikai a college-ban megtanulja, hogy az ember akkor kerülhet intenzív kapcsolatba a természettel, ha pikniket rendez a természet lágy ölén. John Updike és a hölgy jó amerikaiak.

Sajnos, a college-ban sem oktatják ki mindenre az embert. Arra például, hogy Indiában sok az éhes ember. Updike-ék piknikét legalább ötvenen állják körül. Nem szólnak semmit, még csak nem is nyelnek nagyokat, csak nézik a két falatozó amerikait. Updike-ék nem azért amerikaiak, hogy zavartassák magukat. Jó étvággyal fogyasztják a szendvicseket, és a termoszból italt töltenek poharaikba. Messziről úgy látom, Coca-Colát. A szállóból hozhatták magukkal, Madrasból.

Erőltetett menetben vonulok az árnyékban parkoló kocsiig.

 

 

A gyufaemberke kifizeti a guide-ot, három rúpiát ad neki.

– Három rúpia az semmi, Sir – hajol be a kocsiba a guide –, errefelé nincs semmi munka, nagy a szegénység, legalább ötöt adjon!

A gyufaemberke int, hogy nem. Amikor a kocsi nekilódul, annyit mond:

– Ha ötöt adtam volna, hetet kérne.

A hátsó ablakon át még látom, hogy a guide egy ugrással bennterem egy viskóban, melynek homlokzatán kétnyelvű cégtábla hirdeti: „Étkezde, Hideg és Meleg Ételek”.

A motor felbőg, a sofőr haját lobogtatni kezdi a légvonat. Harmincöt perc múlva a szálloda kapujában vagyunk.

Madurai, templomváros

Nem abban az értelemben, ahogy Budapest „fürdőváros”. Madurai nem attól az, ami, hogy sok templom látható benne. Indiában se szeri, se száma a városoknak, melyek sok templommal büszkélkedhetnek.

Madurai a templomból ered és a templomért él. Madurai Tamilföld szíve; átvitt értelemben: a hindu Indiáé. Délnek az a pontja ez, ahová már nem ért el a hódító Iszlám. Indiának az a csücske, ahol a hindu teremtőerő nem bénult meg, hanem – az angolok bejöveteléig – zavartalanul alkotott. Sőt, igazi sérelem az angolok bejövetelével sem esett rajta. A megváltozott körülmények között is életben maradt. A tamil művészet múltjából nem komplikált eszmehíd vezet a jelenbe. Alkotásai ma is a használati tárgyak mozgalmas életét élik.

Mahabalipuramban a hinduizmus kőbe dermedt emlékművét véltük látni. Madurai hét-nyolcszáz évvel később emelt templomfalai közt magával az élő eszmével találkozunk szembe. Működni látjuk a szívet, mely vért présel India ereibe.

Utunknak talán legfontosabb állomása ez. Itt nem hagyatkozhatunk pusztán a benyomásainkra.

Magunkra kell öltenünk a történész tudósi maszkját.

 

 

A legenda szerint Madurai alapítása így történt:

Indra, az istenek királya az erdőben vezekelvén egy hímtagra bukkant. Hívatá tehát Indra az istenek kőfaragóját, építene a hímtagnak templomot. Elkészülvén a templom, Indra áldozatot kíván vala bemutatni abban, mikor is a templom medencéje színültig telék arany liljomoknak sokaságával. Ekként a templomnak telke kiméretett, és a templom köré város nőtt vala a földből.

Madurai nevének eredete pedig ez:

Uralkodott egykor egy király, a Pándják nemzetségéből való, kit Kulaszékárnak neveztek. Mikor e király a fejébe vette, hogy nevet ad a városnak, Siva jelent meg őelőtte, kinek isteni fürtjeiről édes nektár csorgott a város tetőire, miért is a város az „Édes Város” nevet kapta a királytól, és azontúl ezen a néven emlegették.

Nincs kétségünk afelől, hogy mindez szóról szóra így történt. Madurai csakugyan „édes hely”-et jelent. A történészek Kulaszékár uralkodásának idejét az időszámításunk előtti hatodik századra teszik. Igaz, hogy ugyanők a templomot legföljebb ötszáz és a templomban található Ezer Oszlop Csarnokát legföljebb négyszáz évesre becsülik, mely becslés szerint a templom éppen kétezer évvel Kulaszékár országlása után épült, de ezzel, nem lévén dús képzeletű történészek, ne sokat törődjünk. Földhözragadt fantáziájú íróhoz egyedül méltó módon szenteljük figyelmünket a tényeknek.

Történeti tény, hogy a Pándja-dinasztia egyike Dél-India három legrégibb uralkodóházának. Az időszámításunk előtti harmadik században Megaszthenész, Szeleukosz Nikátor indiai követe, említést tesz egy Pándjáról. Az időszámításunk szerinti első században pedig Plinius megemlíti a pándja népet, a pándja királyt és „Modura kincsesházát”. Nem sokkal azután Ptolemaiosz „Modura, a Pándják királysága” néven emlegeti. A krónikások szerint ez a korszak volt Madurai fénykora.

A fénykorra sötét kor következett, az újabb fénykor a tizenharmadik századig váratott magára. Az újra fénykorát élő városról több utazó tesz említést, perzsák és kínaiak mellett egy olasz, Marco Polo is. A fénykor a tizennegyedik század kezdetén Malik Kafurnak a városba való betörése nyomán egy fél évszázadra újból megszakadt, de ezután újból folytatódott, Madurai trónjára ismét a Pándják ültek. Az utolsó Pándja király építtette – valamikor 1450 és 1550 között – azt a templomot, melynek medencéje – Indra tiszteletére – már az ősidőkben megtelt arany liliomokkal.

A Pándjákat a Nájakák követték a trónon. A legnagyobb Nájaka, Tirumala Nájakan (1623–59) hatalmas palotát építtetett magának a városban. E palota – korabeli európaiak szerint – fenségét tekintve az ősi Thébával vetekedett. A korabeli európaiaknak ezt a megállapítását már csak azért is nagyon komolyan kell vennünk, mivel abban a korban Madurait az európaiak közül főleg kalandorok és kémek látogatták, kik tudvalevőleg a legfőbb ismerői az ősi Théba fenségének. Állításukat, sajnos, ma már nem áll módunkban ellenőrizni, mivel a Legnagyobb Nájaka unokája, Csokanátha (1662–82) egy másik uralkodóháznak is tiszteletbeli tagja volt. Ő volt a Legnagyobb Marha. Leromboltatta nagyatyja palotáját, hogy helyébe egy még fenségesebbet építtessen. Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, Csokanáthát hamarosan elvitte egy ártatlannak látszó betegség. A jó hangzás kedvéért mondjuk, hogy a nátha. A Nájakák országlása 1736-ban ért véget, amikor Calluid kapitány vezényletével egy új trónkövetelő jelent meg Madurai falainál, a Brit Kelet-Indiai Társaság.

Madurai falait azonban erősre építették, a kapitány nem tudta bevenni őket. Megvette hát Madurait falastul potom százhetvenezer rúpiáért. Rögtön ezután bérbe is adta évi ötezer rúpiáért egy bizonyos Muhammad Juszufnak, kinek síremléke ma a város egyik nevezetessége. A bérleti rendszernek az vetett véget, hogy 1790-ben Alexander McLeod személyében megérkezett a városba az Angol Adószedő. Nem sokkal ezután, 1801-ben, a harmadik mysore-i háború végeztével, amikor az Arkáti Naváb minden birtokát örökre a Társaságra ruházta, a Brit Kelet-Indiai Társaság testületileg is megjelent a városban, és előzékenyen magára vállalta a kormányzással járó gondok súlyos terhét. Ettől fogva a Pándják királyi trónján Őfelsége az Adószedő pihentette Nagyméltóságú Ülepét.

Az angolok, ez tagadhatatlan, sok energiát és pénzt fektettek bele a Madurai nevű üzletbe. Johan Blackburne, aki 1834-től 1842-ig ült az Adóhivatal trónján, ötszáz mérföldnyi utat építtetett, illetve újíttatott föl; kétezer rúpiát költött erre. A Madrasi Kormányzóság 1871-ben adta ki a Kormányzóság Pénzügyi Törvényét, mely szerint a befolyt adóknak egy bizonyos százaléka utak építésére fordítandó. A vasút 1875-ben érte el Madurait. A várost átszelő Vaigai folyó hídja 1889-ben épült föl. A Kerületi Bíróságot 1805-ben, a rendőrséget 1859-ben, a börtönt 1869-ben hozták létre. A rendszeres vízszolgáltatás megteremtésére irányuló, első kísérletként kiszélesítették a Vaigai folyó egyik csatornáját, ez a munka 1851-től 1864-ig tartott. 1884-ben fúrták az első kutakat a Vaigai medrében, és tíz évre rá készült el a városi vízmű, Madras Állam első vízműve. A tizenkilencedik század végén az angolok meg-, illetve átszervezték a közigazgatást; üzletemberekhez illően a Pénzbeszedés Hierarchiájává, melynek csúcsán a kormányzatot képviselő Adószedő, alján pedig a karnam, a falusi könyvelő állott. Madurait 1866-ban ruházták föl törvényhatósági jogkörrel, és 1884-ben a tizenhat városi tanácsosból hét választás útján került a tanácsba, a kinevezett tagok száma kilenc volt. 1885-ben a tanácsosok száma huszonnégy, a választott tagoké tizennyolc. A történeti források tanúsága szerint a tanácsosok még századunk első évtizedében is főleg veszekedtek, az évtized végére azonban összeszoktak, és azóta a tanács munkájára az összhang a jellemző. Kövezett járdák és az iható víz dicsérik a tanácsos urakat. Madurai lakóinak száma ma négyszázhuszonötezer, a férfiak száma néhány ezerrel meghaladja a nőkét. A város útjain háromszázötvenöt autóbusz közlekedik. A lakosság nagyobb része földművelésből él, a maradék magánzó, közhivatalnok vagy ipari alkalmazott. Maduraitól három mérföldnyire egy ipari központ található, melynek tizennyolc részlegében az autógumitól a szegig, a vízpumpától a különféle motorokig ezer apróságot gyártanak – többnyire puszta kézzel.

Ez Madurai rövid története.

És egy kicsit Indiáé is. Ezért mondtuk el ilyen részletesen.

India 1947-ben vált függetlenné. De hogyan? Angliától ez az India vált függetlenné; az, amelyiket az angolok szerveztek meg, láttak el közigazgatással, bírósággal, börtönnel, mindazzal, ami korunk államát állammá teszi. Más kérdés, hogy az angolok cselekedeteinek mozgatórugója nem az önzetlenség volt. A lényeg az, hogy az angolok jelenlétükkel mintegy tükröt tartottak a hatalmas ország elé; a tükörben India egyidejűleg láthatta a maga lebírhatatlan fenségét és e fenség sötét árnyékát, a nép mély megosztottságát; azt, hogy az angolok India tevékeny segédlete nélkül sohasem hódíthatták volna meg Indiát. Madurai azzal segítette a hódítókat, hogy kétezerötszáz évet élt le városi vízmű nélkül.

Okkal mondhatjuk el mindezt egy olyan városban, melynek története India történetének egyik legfényesebb lapjára íratott. India nemcsak az Iszlám békülni nem tudásába bukott bele. Tirumala Nájakan talán nem volt olyan despota, mint Sáh Dzsehán, Aurangzebnél pedig biztosan fölvilágosultabb uralkodó volt, főbenjáró ügynek azonban ő is azt tekintette, hogy olyan palotát építsen Maduraiban, amilyet még senki sem látott. A hinduizmus lényegénél fogva türelmes, az volt egy elaggott társadalmi rendszerrel szemben is, a végletekig. Ahonnan már csak a Brit Kelet-Indiai Társaság története kezdődhet. Az Iszlám nem ok, az Iszlám is csak okozat.

Madurai eleven életében azonban érződik valami más is. Különös módon nem a modern városban, hanem a templomban, a múltban tehát; abban, ahogy ez a múlt él: elevenen, mozgalmasan, erőt és képzeletet sugározva. Az eszmélés képessége, a gondolkodásé. A megújulás esélye. Igaz, ez a szellem nem annyira a templom látogatóiból, mint inkább magából a templomból árad, az elevenen elvarázsolt kőből. De, láttuk, mű és ember talán sehol sem annyira egy, mint éppen itt, Tamilföldön.

Madurai, úgy nézzünk rá, India keserűségének édes foglalata.

 

 

A repülőtér előtt egy amerikai márkájú kocsi vár rám, akkora, mint egy ház. Poggyászomat – bálna az apróhalat – egy szippantással elnyeli. Megszeppenve ülök be a hátsó ülésre, félek, magam is hasonló sorsra jutok.

A Madura Club-ba, egy helybeli angol klubba megyünk, ott fogok megszállni. Madurait az angol időkben Madurának hívták, és noha azóta visszakapta eredeti, tamil nevét, az angolok közismert hagyománytisztelete folytán a klub neve maradt a régi. A berendezése is. Viktória királynő vendégszobájában lakom. Az ablak alatt megtalálom a léghűtő szerkezet fémdobozát – üresen. A fémdoboz nyílásán át elsőrangú kilátás nyílik egy fa bütykeire. Bekapcsolom a ventilátort, a függöny gúnyosan megrezzen. Az előbb állt a meleg, most mozog. Reggel nyolc óra. Iszom egy teát, eszem egy banánt, nézek magam elé, mozgatom a lábujjaimat, sugárzik belőlem az intelligencia.

Fél tízre jön értem a bálna, hogy lenyeljen.

 

 

Kerékpárok, riksák, bivalyfogatok, autóbuszok. Napsütés és forgalom tölti meg a madurai utcát. A kocsimonstrum úgy halad a színes zaj hullámain, mint valami óceánjáró. A város lapos, kiterjedt, nincsenek telekgondjai. Delhi óvárosához hasonlít, csak annál sokkal üdébb, levegősebb. Magasházai két-három emeletesek. Útjai szélesek, aszfaltozottak; mi legalábbis ilyeneken hajózunk. A természet zöld permettel szórja be Madurait, ágak, levelek szűrik meg a napsütést. Sok a földgáttal övezett, halastó küllemű víztároló; esővizet tárolnak bennük a vízszegény hónapokra.

Egy víztárolónál fékezünk mi is, de ez nem halastó küllemű. A Mariamman Teppakulam nevű medencét Tirumala Nájakan építette, csodató stílusban. Iróniánk az uralkodónak szól, nem a műnek. A medence a követ és a vizet ötvözi építészeti egységgé. Majdnem négyzet alakú, hossza háromszázötven, szélessége háromszázhuszonöt méter. Kőből épült falai három-négy méterrel magasodnak a vízszint, másfél méterrel a talaj fölé. A zöld víztükörből, a medence közepén egy tégla alakú, vörös kőből emelt mesterséges sziget emelkedik ki, a sziget négy sarkán egy-egy fehér őrtoronypagoda, a sziget és az egész medence közepén egy fehér palota áll. A szigeten és a medence körül zöld robbanásként tenyész a növényzet. A toronypalota mintegy inkognitóban áll a pálmafelhő közepén. A mahabalipurami Parti Templom „rokokó” változataként. Ünnepek idején a mesterséges tó vizén nagy csónakparádé zajlik, fáklyák szórnak csillagot a vízre. Illő elfogódottsággal egy nagyra nőtt játékszer partján állok.

Elfogódottságom a következőkben, sajnos, rohamosan csökken. Utunk következő állomása Tirumala főműve, a „thébai” palota, illetve annak egyetlen épen maradt csarnoka. Ez az egy csarnok szemre körülbelül háromszor akkora, mint a leningrádi Izsák Székesegyház, pedig abban sem küzd légszomjjal az ember. Itt viszont – éppen a túlzott méretektől – annál inkább. Tirumala palotája szinte rádől az emberre, nyomja a mellét, valóságos asztmás rohamot okoz. Az oszlopok dömpingje, a díszítő elemek tobzódása, az ívek és cikornyák tömkelege arról tanúskodik, hogy Tirumala a lángész csalhatatlan ösztönével fedezte föl az Európában csak jóval később divatba jövő mamut-bazilikák szörnyű, képzelet nélküli monumentalitásában rejlő művészi lehetőséget. Leverten ődöngök az árkád oszlopsorai között. Fenn a magasban, ahol az időjárási frontok cserélnek eszmét egymással, mintha valami pompázatos tetőféle látszana. Lehet, hogy a palota felső régióiban úszkáló felhőket nézem tetőnek? Mindegy; görcs áll a nyakamba, ha ennyit bámulok fölfelé. Egye fene a tetőt!

A történelemnek határozottan van humorérzéke. Az épületcsarnok ma Justitia székhelye. Prózaibban szólva: a helyi bíróságé. A rablógyilkosok és a csirketolvajok ügyét olyan termekben tárgyalják, amelyekben távcsővel és iránytűvel kell tájékozódni. Ennyi fenségtől, gondolom, a legelvetemültebb gazember is megtörik, és beismerő vallomást tesz. Találunk egy teljesen üres termet is. Akkora, mint a párizsi Nagyopera nézőtere. Hajdanán ez volt talán a szerény ebédlőhelyiség. Részvéttel gondolok a londoni és párizsi csapszékek egykori neveltjeire, akik még egészben látták a palotát. Ők nyilván azt ítélték benne klasszikusnak, hogy olyan irdatlan nagy. Különb pedig az épület akkoriban sem lehetett, e köré a csarnok köré nem épülhetett egy más stílusú palota. A fennmaradt épületrész szedett-vedett stíluselemeit szilárd egységbe fogja a már-már bohózati nagyzolás.

Szívfájdalom nélkül veszek búcsút Tirumala főművétől, hogy rövidesen egy másik világ küszöbére lépjek.

Mezítláb. A Mináksi Nagytemplom előtt állunk, Madurai nevezetes Nagy Temploma előtt.

Várjunk azonban egy percet a belépéssel. Ajánlatos tisztázni előbb egy fogalmat, a templom indiai fogalmát. A templom Indiában is az isten hajléka. Csakhogy India nem olyan hajlékot épít istennek, mint a keresztény hitben nevelkedett Európa. A kereszténység csak az ember jobbik énjét engedi be templomába; a keresztény templomban minden azt a célt szolgálja, hogy ez a jobbik én minél tökéletesebben megszabaduljon köznapi vonásaitól, és ezáltal alkalmas legyen az istenhez való közeledésre. A hindu templom rendeltetése is az, hogy a látogatót isten színe elé engedje. De a mód, ahogy e rendeltetésének eleget kíván tenni, lényegileg különbözik az áhítatról alkotott keresztény elképzeléstől. A hinduizmus – művészete a tanú rá – szellem és természet egységét keresi a világban, azaz, a világot olyannak kívánja látni, amilyennek az magát mutatja, részekből összetevődő egésznek. A hétköznapokból való kiemelkedés, a megtisztulás igénye a hinduizmusban is megtalálható. A hindu szemlélet paradox alaptétele szerint a bölcsességhez az aszkéták útja vezet, a világot csak az ismerheti meg igazán, aki elfordul tőle. Maga a vallás azonban – jellemző módon – a kereszténységnél jóval nagyobb türelmet tanúsít a hívők emberi lényével szemben. A hindu templom alapeszméjétől idegen, hogy kizárja magából a világot. A hindu templomban zajlik az élet, mint valami bazárban. A Mináksi Nagytemplom valóságos nagyüzem.

Hozzávetőlegesen hatezer négyzetméteres területén található üzlet, raktárhelyiség, elefántszín, vízmedence, oszlopcsarnok, kút, kert, több altemplom, kincseskamra, tehénistálló, vallásoktatás céljára használatos oszlopfolyosó, utca szélességű, nyitott körudvar, még igazgatósági iroda is. És ember ember hátán, egyszerű templomlátogatók és olyanok, akiket nemcsak vallásuk, hanem foglalkozásuk is a templomba szólít, Coca-Colát, édességet és színes fényképeket kínálgató árusok. A templom bejáratánál és külső szektorában egy hetipiac forgataga örvénylik. Ezzel azonban semmi sérelem nem esik a templom szent jellegén. A forgatag közepén is látni hívőket, akik kezükkel a fülüket tépdesve éppen bűnbánatot tartanak valamelyik isten képmása előtt. Ettől sem a forgalom nem csökken, sem a bűnbánat. Sőt, az áhítatot átjárja valami természetes – nincs rá jobb szó – báj. Delhiben a Birla-templom kapcsán a kávéházak nyüzsgő életét emlegettük; a Birla-templom, mint láttuk, utánzat. Az ott zajló élet is az, ha az itteni elevenségéhez mérjük. A Mináksi Nagytemplom olyan gyár, ahol lelki békét és megelégedettséget gyártanak. Üzemhez illően éves költségvetéssel dolgozik. Frissebb adatok nem állván rendelkezésünkre, csak 1906-ból valókkal szolgálhatunk; ez évben a templom bevételei 89 677, kiadásai 46 905 rúpiára rúgtak. A bevétel főbb tételei: különféle járandóságok és földbérleti díjak, a templomban található üzletek és jószágállások bére, valamint a hívőknek a perselyekbe hullajtott fillérei; ez utóbbiból hétezer rúpiánál több jött össze. A kiadások rovatában az első helyen a napi kiadások elnevezésű tétel áll, mely olyan részletekből tevődik össze, mint a világítás meg az istenségek étkeztetése, a tételek rangsorában a második a templom alkalmazottainak bérezésére fordított összeg; a templomi alkalmazottak sorában papok, szakácsok, takarító közegek találhatók; a templom karbantartására ebben az évben ötezer rúpiánál többet költöttek. Azóta persze nemcsak a rúpia értéke változott meg, a világ is; a templom bevételei ma feltehetőleg más forrásokból származnak, mint régen, kiadásainak szerkezete is átalakulhatott. Az adatokat csupán annak érzékeltetésére közöltük, hogy a Mináksi-templomban az istenek a könyveléshez is értenek.

Másodállásban. Főfoglalkozásukat tekintve istenek ők, akik a máshitűek számára megközelíthetetlenül rejtőznek szentélyeikben. Ez szó szerint értendő. A templom egy része zárva marad az idegen előtt. Érdemes tehát egy pillantást vetnünk a templom alaprajzára. De nemcsak azért, hogy legalább geometriai formaként lássuk azt, amit a valóságban nem láthatunk. Mást is kiolvashatunk a Mináksi Nagytemplom alaprajzából. A hindu ortodoxia alaprajzát.

A Mináksi Nagytemplomot úgy képzelhetjük magunk elé, hogy előbb elképzeljük a szentélyt, ami az egész templomrendszer középpontja táján helyezkedik el, majd e köré egy nagyobb templomot, majd e köré egy még nagyobb templomot, majd e köré egy utcányi körudvart és az egész köré egy magas falat építünk képzeletünkben. Ily módon persze nem a templomot építettük föl, hanem csak a sémáját, annak is csak egyszerűsített változatát. Tettük ezt azért, hogy érzékeltessük: a templom övezetekre oszlik; hogy ez miért van így, látni fogjuk. A Mináksi Templom alaprajza ennél a sémánál jóval bonyolultabb, mondhatjuk, szellemesebb. A belső templomnak két központja van, Mináksi és Szundarésvar temploma. Mináksi hölgy és Szundarésvar az ő hites férje. Az egész templomrendszer központjában Szundarésvar temploma áll, középütt a szentély, körülötte a csarnok, körülötte a csarnok körüli csarnok; ez a rendszer-a-rendszerben egy tengelyen fekszik, a tengelyt a templomnak a legkülső fala vonalában emelt két, nyugati és keleti gópuram-ja, hatalmas tornya alkotja. E tengelytől – a bejárat felől, tehát keleti irányból nézve a templomot – balra található a voltaképpeni Mináksi-templom; az előbbi elrendezésben, de mintegy az előbbi templom kicsinyített másaként; Mináksi temploma harmad-negyed akkora, mint Szundarésvaré. Mináksi temploma előtt található a medencének, az Arany Liliomok Tavának árkád övezte, nyitott csarnoka. A két templom és a medence alkotja a belső templomot, mely – láttuk – nem egy templom, hanem kettő, és hét épületrészből tevődik össze. Az egész templomrendszer így mintegy balra billen. Nem véletlenül. Esett szó már a hindu arányérzékről, arról, hogy ez nem isteníti a szimmetriát, és ha alkalmazza is, ezt nagyvonalúan teszi. A templomrendszer külső fala egy, a négyzethez közelítő téglalapot rajzol a földre. Ennek alapja az előbb említett kelet-nyugati tengellyel párhuzamos, és hosszabb a téglalap magasságánál, az alakzat tehát „fekszik”. A három főegységből összetevődő belső templom külső falai – apró kiszögellésektől eltekintve – ugyancsak egy eszmei téglalapot alkotnak, de ennek a téglalapnak az alapja rövidebb a magasságánál, ez a téglalap tehát „áll”. A belső templom három főegysége és annak minden alegysége viszont ismét „fekszik”. Az egész kompozíciót szilárdan rögzíti a templomrendszer észak-déli tengelye. Ezt az északi és déli gópuram alkotja, látszatra ötletszerűen. Az észak-déli tengely nem felez semmit, a Mináksinak szentelt altemplomot nem is érinti, Szundarésvar templomán pedig úgy halad át, hogy annak ott semmi – építészetileg látható – nyoma. A tengelyen egyetlen hangsúlyos épületrész helyezkedik el, a belső templomegység három főrésze közti egyetlen átjáró. A kapocs, mely a belső templomegység különféle részeit összefogja. Az egész templomrendszer – építészetileg – leghangsúlyosabb pontja. Ez a pont nem a tengely felezőpontján, hanem attól – ismét szemben állunk a templommal – balra helyezkedik el. Ne kerülgessük tovább a lényeget. Nem kevesebbet állítunk, mint azt, hogy érzékelésünk szerint az átjáró nagyjából olyan arányban tolódik el az egész tengely felezőpontjától balra, amilyen arányban balra kerül a Mináksi- és Szundarésvar-templomok kelet-nyugati tengelyei által az észak-déli tengelyen kimetszett távolság felezőpontjától. (A templomrendszernek két kelet-nyugati tengelye van; az egyikről már szóltunk, a másikat a templom bejárata és a Mináksi-szentély magja alkotja, a két tengely egymással párhuzamos, az utóbbin is két gópuram található, de ezek nem a külső fal vonalában, hanem a templom belsejében.) Azt állítjuk tehát, hogy a templomrendszer építészetileg leghangsúlyosabb pontja nem véletlenül kerül egy olyan pontra, mely nem esik egybe a templomrendszer mértani középpontjával, hanem szándékosan, illetve kényszerűségből. Azért, mivel a téglalap alakú templomrendszer középpontja nem a mértani középpontban, hanem Szundarésvar szentélyében található. Ennek alakja az, ami az egész épületrendszer alakját meghatározza. Ez az alak az egyetlen az egész templomban, mely egyesíti magában a két alapformát, a „fekvő” és az „álló” téglalapot; Szundarésvar temploma – a bejárat felől nézve – két részre osztható, egy széles, de viszonylag rövid „fogadócsarnokra”, ez a „fekvő” téglalap, és mögötte az isteni személy hosszú, de keskeny „magánlakosztályára”, ez az „álló” téglalap. A két alakzat együtt egy nagy fejű, rövid nyelű kalapácsra emlékeztet. Azt állítjuk, hogy a kalapács fejének és nyelének méretaránya az egész templomrendszer „aránytalanságának” szigorú léptéke. A Szundarésvar-szentély „fekvő” és „álló” téglalapjának hosszabbik oldala úgy aránylik egymáshoz, mint egy a másfélhez. Az egész kalapácsalakzat hossza viszont a kalapácsfej egységnyi hosszának két és félszerese. Szorozzuk be e három számot kettővel, és megkapjuk a Fibonacci-féle számsor első három tagját, a kettőt, hármat, ötöt. Nevezett számsor egy geometriai arányosságot öltöztet mennyiségtani formába, az aranymetszés arányrendszerét, melyben egy távolság kisebbik fele úgy aránylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik a két résztávolság összegéhez, azaz kettő úgy a háromhoz, mint három az öthöz, és így tovább. Ez az arányosság számos helyen kimutatható a templomrendszer szerkezetében. Magában a szentélyben még egy helyen: a kalapács nyele a kalapács fejéhez csatlakozva két pontot metsz ki a kalapácsfej egységnyinek vett hosszából, a távolság két lehetséges aranymetszéspontját. (Könnyű belátni, hogy egy adott távolságnak két lehetséges aranymetszete van, attól függően, hogy két végpontja közül melyiket tekintjük kiindulópontnak.) Abból viszont, hogy most az imént egységnyinek vett távolság aranymetszetéről beszélünk, világosan kitetszik, hogy Szundarésvar templomában az aranymetszéseknek valóságos sorozatát találjuk, következésképp ez az arányosság a szentély formájának kialakításában döntő fontosságú. Az a templom szerkezetének kialakításában is.

Ilyen arányban osztja két részre a külső falakat a föléjük tornyosuló gópuram, ez az arány a két kelet-nyugati tengely között található a már említett átjárónak a két tengelytől mért távolsága között, ilyen arányban osztja a templom belsejében emelkedő Csitra gópuram a bejáratot a Mináksi-szentéllyel összekötő kelet-nyugati tengelyen a bejárat és a Mináksinak szentelt, kisebbik templom bejárata közt mért távolságot. A példákat fölösleges tovább szaporítanunk. Ennyi is elég ahhoz, hogy kitessék, az egész templomrendszer a szentély szülötte, Szundarésvar szentélyéé. Ki ez a Szundarésvar, hogy Mináksi templomában övé a főszerep? Régi ismerősünk, Siva, akit itt ezzel a névvel illetnek. Pusztán matematikai eszközökkel kimutattuk, hogy Siva tekintélyesebb istenség saját mennyei nejénél, s hogy a Mináksi Nagytemplomban a matematikának, korszerű kifejezéssel élve, ideológiai tartalma van. A Mináksi Nagytemplomban, mely voltaképpen Siva temploma, és úgy jött létre, hogy építői valósággal megsokszorozták a központi szentélyt, formáját, arányait kivetítették minden újonnan emelt épületrészre, magára az egész templomrendszerre; aligha hihető, hogy ellentétes módon jártak volna el, a külső faltól haladva a templom magja felé, ahhoz legalább egy computer kellett volna, és bármilyen jó véleménnyel vagyunk a hindu templomépítőkről, azt mégsem hisszük, hogy egy számológépet hordtak volna a fejükben. A madurai Nagy Templom építői az egyszeriből alkottak törvényt, melyet a templom sorozatos bővítése során mindig szem előtt tartottak, a templomnak e toldozgatása viszont néhány szerencsés szabálytalanságot is eredményezett, mely a templomot már alaprajzában is képzelőerővel épített épületnek és nem kőből emelt szabálygyűjteménynek mutatja. Szertelenség és szabály jól megfér a megfontolás e rögtönzött rendszerében. Ennyi geometriai ihlettel csak azt akartuk kimutatni, hogy milyen átgondolt és szilárd szerkezet fogja keretbe a templom első pillanatra bazári nyüzsgésnek tetsző életét. És még valamit, hogy milyen szilárd alapokon áll a hindu ortodoxia. Ígértük, sort kerítünk erre is.

A hindu templom őse az egyszerű szentély. Amilyet az istenek kőfaragója emelhetett az Indra által az erdőben talált hímtagnak. A szentély köré olyan ütemben épült ki a templomrendszer, amilyen ütemben a társadalom tagozódott. A templomban az övezetek rendszere azt a célt szolgálta, hogy elkülönítse a társadalom különböző rétegeibe tartozókat, a szentély küszöbét csak a választottak léphették át. A kasztrendszer eltörléséig a „tisztátalanok” csak a templom első körzetéig juthattak, esetünkben csak a nyitott körudvarra, a kívülről függőleges piros-fehér csíkozással díszített belső templomot csak innen vehették szemügyre. A hindu bölcselet persze kész a magyarázattal, hogy ennek nincs semmi jelentősége, mivel az, aki áhítatával felnő istenéhez, nem tagja többé semmiféle kasztnak, és lélekben a szentélyt is megjárta. Hadd adjuk újból tanúbizonyságát bölcseleti járatlanságunknak azzal a megállapításunkkal, hogy az, akit nem engednek be a templomba, lélekben bárhol is jár, a valóságban a templomon kívül reked. Másfelől viszont, ha lélekben beléphet a szentélybe, miért nem léphet be a valóságban is? Ha ennek úgy sincs semmi jelentősége? Föltehetőleg azért, mert ennek mégiscsak van valami jelentősége. Ha nem így lenne, India legjobbjai nem fordultak volna szembe a kasztrendszerrel. A madurai templomkombinát ravaszságában is világos szerkezete nemcsak építészeti jelentőséggel bír. Azt is jelzi, hogy a hindu ortodoxia nem csupán egyszerű hagyománytisztelet vagy elegáns maradiság, hanem jóval több ennél. Bölcseleti alapozású, szilárd szerkezetű világkép, melynek átformálásához óriások ereje szükséges. Madurai Nagytemplomában, mint az előhívatlan negatívon, India sötét gondjai látszanak olyan fényesnek.

És most lépjünk be a templomba.

A Nagytemplom névadója nemhiába hölgy. Ért ahhoz, hogy bűvkörébe vonja az embert. Az imént az ortodoxiáról szóltunk. Az ortodoxia a szellemi élhetetlenség biztos jele. A Nagytemplom viszont a kőbe faragott életigenlés. A mű egésze nem azonos az alaprajzával. A Nagytemplomban a szellemi elmerevedésnek semmi jelét nem találjuk; sőt, mindazt, amit a tamil művészetben eddig csodáltunk, itt mintegy csokorba kötve látjuk. A szerkezeti számítást a plasztikai díszítéseknek olyan dzsungeli bősége rejti el, mintha maga a természet szökött volna be a templomba szobrászkodni, kedvét lelni a kő formálásában. Mahabalipuram óta tudjuk, miért. Pontos elgondolás és szertelen képzelet házastársak gyanánt élnek együtt a Nagytemplomban. Együttélésük folytán az elgondolás a rögtönzés frissességével hat, a plasztikai zsúfoltság viszont sehol sem áttekinthetetlen. Egyszerre „arányos” és „aránytalan” itt is minden, mint Mahabalipuramban.

A különbség mindössze az, hogy itt már a művész fölényes technikája is szerephez jut. És ezt nem bóknak szánjuk, sőt. A Mináksi Nagytemplomban a tamil szobrászat és építészet olyan csúcspontra jut, ahonnan a lényeget érintő szellemi megújulás nélkül továbblépni lehetetlen. Ez, mint láttuk, várat magára. A Nagytemplom olyan csúcs, melyről már csak lefelé vezet ösvény a még ügyesebb, még fölényesebb, még szédületesebb művek – a hanyatlás felé. A Nagytemplom a tamil művészet összegezése, „reneszánsz barokk”, hogy egy képtelenséggel találjuk telibe célunkat.

A bejárat mögött nyíló széles folyosó a Nagytemplom bazárja. Innen jutok, átlépve a harminccentis vasküszöböt, a Mudali Oszlopcsarnokba. Ott pedig arra a felismerésre, hogy a Nagytemplom megtekintésére egyetlen lehetőségem van: fejem fölé emelni – lélekben – mindkét kezemet és megadni magamat. Gyűlölök, nem is tudok fotózni; egy írónak beépített fölvevőgép van a fejében, a szeme, azzal filmezzen. Ez a beépített szerkezet az, amelyik a Mudali Oszlopcsarnokban ijedten kattan egyet és leáll. Egyből fölméri, hogy a benyomásoknak ezt a bőségét nem képes rögzíteni. Helyesebben épp csak a bőségüket tudja rögzíteni, a részleteket bár befogadja, de csak áradásukban; egy olyan oszlopcsarnokban, ahol minden oszlop egyben szobor is, nem képes minden művet az egy műnek kijáró figyelemre méltatni. A Nagytemplomban sem telik erőnkből többre, mint rögtönzésre.

A Mudali Oszlopcsarnokban az egymással szemben álló oszlopokon különféle istenábrázolatok láthatók. Máris helyre kell igazítanom magamat. A szobrok nem az oszlopokon láthatók, maguk az oszlopok szobrok. Egy tömbből faragott, monolit művek előtt állunk. A kőtömb hátából faragták ki az oszlopot, elejéből a szobrot. Egy merev tartópillér, melyből szinte táncos mozdulattal perdül elő az emberi képmást viselő isten – tamil szobrászhoz méltó eszme. Maga a csarnok különben nem monolit alkotás, csak az oszlopszobrokat faragták egy tömbből, a tetőt építették. A Nagytemplom már a bemutatkozás pillanatában fölvonultatja egész eszköztárát. A csarnok csupa mozgás. Ahány oszlop, annyi meglepetés. Sem a szobrok, sem talapzatuk nagysága nem azonos. Váltakozó formáiktól és váltakozó magasságuktól valósággal hullámzik a csarnok. A hullámzást még az is erősíti, hogy némelyik oszlop megmaradt egyszerű tartópillérnek; zenei szünetjelnek két szoborfutam között. Részleteit tekintve a csarnok csupa rendetlenség, rögtönzés. Csak egészében rendezett. E kettősség folytán monumentalitásában is életteli.

Az Arany Liliomok Tavához érünk. A medence partján néhányan éppen a vallásos mosdás szertartását végzik. A víz színe sötétzöld, arany liliomok helyett néhány öngyilkos levél úszkál rajta. Az árkádsor ívei alól látni a két szentély színarany tetejét és a templom hasonlóképpen színaranyból készült zászlórúdját. A rúdra fölvont zászló azt jelenti, hogy az istenség otthon tartózkodik; le, gondolom, olyankor vonják, amikor Mináksi Szundarésvar társaságában elhagyja a templomot, hogy a Kocsi Ünnepe alkalmából végighajtasson a városon. Az árkádsor zárt oldalán a falat képek borítják, melyeken Siva nevezetes cselekedetei láthatók. Átesnek a fejemen, kezdek megbénulni; annyit látok: színesek. Valami azonban hirtelen fölélénkít. A mennyezet, a mennyezet festése. Először látok a templomban valami oda nem illőt. Megtudom, hogy az árkádsor mennyezetét nem régen festették újra. Tartós, csillogó lakkfestékkel. A mennyezetet bombabiztos virágszirom-mintázat ékesíti. Talmi pompája annyira elüt a templom egészétől, hogy érzem, több az egyszerű ízléstelenségnél. Fontos adalék valamihez, de hogy mihez, nem tudom. Talán a hirtelen fáradtságtól. A felvevőgép mindenesetre működni kezd a fejemben, a lakkvirágokat elraktározom agysejtjeim archívumában.

Mináksi templomába nem léphetek. Kapuján kis tábla figyelmezteti a nem hindu látogatót, hogy látogatási engedélye csak eddig a pontig érvényes. Az átjáró felé tartunk tehát, útközben áthaladunk a Papagáj Csarnokon. Ez az elnevezés onnan ered, hogy ennek a csarnoknak a tetejére függesztik az áldozati papagájok kalitkáit; a madarak egykedvűen üldögélnek aranyozott börtönükben, színes farktolluk kilóg a rácson, időnként rosszat sejtve elrikoltják magukat. A Papagáj Csarnokot másképpen Dzsali Csarnoknak is nevezik. Dzsali sárkány; látom, ott tekereg az egyik oszlopon. Szobrászi stílus tekintetében a templom „barokk” alkotásai közül való, hatásosan mozgalmas, szinte a látogató nyakába ugrik.

Átlépünk a belső templom másik felébe. Szundarésvar templomának legkülső körzetébe. Hatalmas, körbefutó oszlopcsarnok ez. A valóságban talán nem is olyan hatalmas, Tirumala palotájának bármelyik zugában elférne. Csakhogy az építészet az arányok művészete. Tirumala palotája kőbe vésett bohózat, ez a templomcsarnok pedig szűkös mivoltában is hatalmas. Az arányaitól, attól, ahogy a teret hasznosítja. Szundarésvar templomának belső két körzetét, ahová én már nem tehetem be a lábam, karcsú folyosóként futja körül, a folyosó mindkét fala mentén oszlopsor fut végig, ez a csarnokot valóságos magasságánál magasabbnak mutatja. Ebből a magasságához mérten szűk folyosóból jutunk ki a körcsarnoknak a belső körzetek bejárata előtt kiszélesedő részébe, a Kampathadi-csarnokba, amit az előzmények után valóságos térnek érzékelünk. A térség közepén áll a templom zászlórúdja, mely a tetőt átbökve fölnyúlik a magasba. A színarany rúd a lába táján olyan vastag, mint egy termetes fa törzse. De az arany fatörzsre épp, hogy egy pillantást vetek. Nem ő a főszereplő itt, hanem a szobrok.

Az itt látható istenképmásokból hiányzik a templom más szobraiban föllelhető „barokk” hatásvadászat. Siva különféle alakjaiban egyszerű fenséggel mosolyog hódolóira. Kőpárnán ülve vagy trónuson, mosolygósan vagy haragosan, mindig mértékletes. Mármint szoborként, művészi értelemben. Indulata csak szeméből olvasható ki. Mozdulatai kimértek, már-már tartózkodók. Csupán a tánc szabadítja fel a testébe börtönzött energiákat. Hanem különös tánc az övé. Sok karjával, úgy hinném, a Mozgás Istene ő, maga az elszabadult mozdulat, és mégis, mintha a Mozdulatlanság Istene is lenne, és korántsem azért, mivel kőbe faragva táncol a szemem előtt, egy méternyire az orrom hegyétől. Nem, attól, hogy kőből van, még megperdülhetne a sarkán. De épp ez az, hogy nem perdül. Mert amennyit lendít magán az egyik kezével, ugyanannyit visszafog a másikkal; a táncoló Siva az egyensúly mesterműve, épp mozgásában igazán istenien mozdulatlan. Mozgásában a mozdulatlanságot, a tamil szobrászat ellentéteket egyesítő látásmódját dicsérjük; ki tudja, hányadszor. A Táncoló Siva e szobrászi alkotómódszer történetének különösen szerencsés pillanatában született. Születésének idejére a szobrászi véső már megtanulta a kő megmunkálásának minden fortélyát, a szobor az isteni erőt is emberi bájjal közvetíti, a mű nemcsak erőteljes, finom is. De nem finomkodó. A Táncoló Siva a szó igazi értelmében klasszikus mű; ahogy a mozgást a mozdulatlansággal, úgy elegyíti magában egy szobrászi szemlélet minden stíluselemét. A Kampathadi-csarnok nemcsak építészeti értelemben helyezkedik el a Nagytemplom közepe táján, stílustörténetileg is.

Utunk innen a Nagytemplom északkeleti sarkában álló Ezer Oszlop Csarnokába visz. Az oszlopok száma – amennyiben az alaprajz tanúságtételét hitelesnek tekintjük – nem éri el, de megközelíti az ezret. Az alaprajz igénybe vételére a szükség kényszerít. A csarnokban egy kiállítás tablói és tárlói foglalnak helyet, a tablókon a dél-indiai építészet remekei, a tárlókban kisplasztikák láthatók. Nagy örömére a tanulnivágyó látogatónak és ugyanakkor nagy bosszúságára is, mivel a tablók elfogják a kilátást, és a Nagytemplom legnagyobb csarnoka – egységes térként – nem érzékelhető. Holott az Ezer Oszlop Csarnokának megítéléséhez épp a térkihasználás mikéntjét kéne megítélnünk; nemcsak azért, mert a csarnok a Nagytemplomban találhatók közül a legnagyobb, azért is, mivel utolsónak épült, föltehetőleg lezárásul, kőbe faragott összegezésül. Így, sajnos, csak töredékeiben látom a sárgára pácolt falemezek fojtogató ölelésében. Az Ezer Oszlop Csarnokában mered föl alacsony kőtalapzatáról Siva kőbe faragott, stilizált hímtagja, mely a hindu mitológiában az erő és a termékenység jelképe; itt nyilván a templom alapításának legendájára való utalás is, azért kapott helyet éppen az utolsónak épült csarnokban, hogy a végben jelképezze a kezdetet. A legjobb helyen. Az Ezer Oszlop Csarnokának stílusa kétségkívül egy folyamat végét jelzi. Itt borul virágba a tamil „barokk”.

A végkifejletet – itt még – remekművek jelzik. Az oszlopszobrászat tanulságainak levonása zajlik a szemünk előtt. A zajlási ősi értelemben, tavaszi jégzajlásként, elemi mozgalmassággal. A felületek megmunkálása még tovább finomodott, a kő már-már a bronz benyomását kelti. Siva, az imént még mértékletes, érzéki szépséggé változott. A kő pedig táncol. Kézenfekvő és tanulságos összehasonlításra nyílik lehetőségünk. Vessük össze az Ezer Oszlop Csarnokának egyik jellegzetes szobrát a Táncoló Sivával. A szobor egy cigányt ábrázol egy majom társaságában. A cigány félig ül, félig áll; legyünk megalkuvók: nekidől az oszlopnak. Az ülepével, minthogy a törzsével előredől. A törzse ezenfelül még balra is csavarodik, a majom irányába. A feje még inkább, a cigány szemmel tartja a majmot. Azért talán, hogy az meg ne szökjék? Korántsem, a cigány markából olyan kőből faragott kenderkötél tekereg a majom nyakáig, amilyet egy gorilla sem tép el. A cigány egész egyszerűen abból a célból tekint hátra, hogy ezáltal ország-világ tudtára adja: ő egy majmot vezet. És hátratekint, nem csupán oldalirányba, mert lábtartásából világosan kitetszik, hogy ez a cigány megy. Jobb felé méghozzá. Bal lábfeje derékszöget zár be az oszloppal, jobb lábát pedig most emeli a bal mellé. De azt is hogyan? Úgy, hogy egy kört ír le vele, ujjheggyel alig érintve a földet. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy kitessék a két műben kifejeződő szemlélet lényegi különbsége. A Táncoló Siva alkotója szinte „benne felejti” a mozgást a kőben, a Majmát Vezető Cigány művésze viszont „mindent kihoz” a kőből. Siva állva táncol, a cigány táncolva áll. A Majmát Vezető Cigány kétségkívül hatásvadászó mű, viszont a javára szól az, hogy megvan benne a jó vadász képessége; a célba vett vadat le is teríti. Nemcsak vadászik a hatásra, hat is. Mindazonáltal semmi kétségünk sincs afelől, hogy a cigány a tamil művészet csúcsáról bandukol lefelé. Egy olyan ösvényen, melynek aljában, a majom legnagyobb gyönyörűségére, Tirumala palotája emelkedik.

A Keleti gópuram látványával búcsúzom a Nagytemplomtól. A torony népsűrűsége rendkívüli, tizenkét apró emeletén egymáshoz szorulva állnak a felületét díszítő színes szobrocskák. Emberek? Istenek? Sohasem fogom megtudni. Azt sem, hogy jól számoltam-e a tizenkét emeletet. A fejem mellemre csuklik. Halálosan fáradt vagyok.

A bálna kiköp a Madura Club partjára. Eszem, iszom, nyitott szemmel fekszem az ágyon. Semmi értelme annak, hogy elaludjam. Az Úr egy óra múlva visszaküldi értem az amerikai márkájú cethalat.

 

 

Tirupparankundram nyolc kilométernyire van Maduraitól. Hegybe vágott sziklatemplomát kívánjuk megtekinteni.

Művészetmérgezésem van, mohón bámulom a tájat. Az út mentén víz alatt állnak a földek. Túlságosan sok eső esik mostanában, tájékoztatnak kísérőim, a föld már nem képes beinni a nedvességet. Elhúzunk egy falusi templom mellett, szigetként áll a belvíz közepén. Egy ház sarkánál háromtagú társaság beszélget, egy férfi, két nő. A nők melle födetlen. Az idősebbé azért, mert a derekán megkötött szoknyafélén kívül más ruhadarabot nem visel, a fiatalabbé azért, mert szári-jának felső csücskét, amit különben átvet a vállán, most szórakozottan morzsolgatja a kezében. Az illendőség az éghajlat függvénye, a jelenetben nyoma sincs az erotikának. Tirupparankundramig látok még néhány födetlen keblű anyókát, keblét mutogató fiatal hölgyet, sajnos, többet nem.

Hatalmas sziklahegy alatt állunk meg. A hegy tetején pontnyi épület, egy Szikandar nevű muzulmán szent sírja. Kísérőim ironikusan megjegyzik, hogy az Iszlám a hindu templom fölé építkezett, hogy ezzel kimutassa fölényét, de a hindu templom látogatói ezen csak mosolyognak. Lábbelinket a kocsiban hagyjuk, mezítláb indulunk a templom irányába.

Süket és vak vagyok, a Mináksi Nagytemplom áldozata. Messziről hallom a magyarázatot, hogy ennek a templomnak a stílusa rokon a Nagytemplom oszlopcsarnokainak stílusával. Látom is, az oszlopok faragása csakugyan hasonlít a Kampathadi-csarnokban látottakéra. Többre azonban nem telik tőlem. Üres fejjel, érdeklődő arccal bólogatok. Közben egyre mélyebben hatolunk a hegy gyomrába. Bénultan is érzékelem, a templom hatalmas. Az egyik oszlopcsarnok végén ott találom az ismerős táblát: „Nem hinduk számára tilos a belépés!” A templom számomra tiltott belsejéből ének- és zeneszó hallatszik; folyik az istentisztelet. Egyszerre összerezzenek, alig egy méterre tőlem fölharsan egy kürtszerű fúvós hangszer. Megjelenik a pap és két segédje. A pap kezében fáklya, a segédek egyike az iménti hangszert fújja, a másik egy dobot püföl. Ének-, kürt- és dobszóval körbejárják a csarnokot, majd visszatérnek a templom szívébe. Visszatérőben az orrom előtt vonulnak el, a fáklya melege süti az arcomat. Valótlan az egész jelenet. A csarnok, a cikornyás dallam; az, hogy itt vagyok, látok, hallok. Szédülten támolygok kifelé.

Alagar Koilba megyünk, a Visnu-templomba. Alagar Koil Maduraitól huszonegy kilométerre van, északnyugati irányban. Tirupparankundram délnyugatra fekszik Maduraitól, útközben tehát keresztül kell haladnunk a városon. A táj vagy a város látványától, nem tudom, de kezdek magamhoz térni. Alagar Koilba már ép ésszel és látni képes szemmel érkezem.

Szerencsémre. Nem mulasztok el észrevenni valami apróságot. Egy életbevágóan fontos semmiséget. A kőfúga kódáját.

A Visnu-templom egy erődítmény belsejében található. Az erőd a mögötte magasodó hegynek veti a hátát. A templom a hegy lábánál áll. Előtte hatalmas kőlapokból épített udvar. A templom épülete előtt, az udvar közepén egy mind a négy oldalán nyitott oszlopcsarnok magasodik. Az oszlopok közt akadálytalanul jár ki-be a tekintet és a szél. A csarnok tetőzetének terhét mindkét oldalon három-három oszlop viseli, a két külső sor oszlopai egyszerű tartópillérek, a belső sorban egy tömbből faragott oszlopszobrok állnak. A szobrok fele sárkányokat ábrázol, a többi különféle örökéletű személyeket örökít meg; két halhatatlan közt egy sárkány jelzi a mennyei megyehatárt. Az istenek némelyike félkarú vagy féllábú. Megtudom, hogy egy hajdani muzulmán betörés alkalmából az igazhitű sereg katonái – kultúrfölényük jegyében – kalapáccsal tördelték le a szobrok kiálló részeit. Kultúrfölényük még ma is mosolyra ingerli a halhatatlanokat, mivel kerekded arcukban a kalapács nem sok kárt tudott tenni. Mélyértelmű látvány ez, mégsem ez ejt gondolkodóba. Nyakatekert észjárásomra jellemzően: a meszelés. Jól értjük egymást: az, hogy az oszlopcsarnokot, szemmel láthatólag rendszeres időközben, kimeszelik.

Mi van ebben elgondolkoztató, kérdezheti erre bárki. Rendszerető nép lakja a környéket, ez az egész. Tisztán tartja a templomát, ezért csak dicséret illeti.

Nem egészen. A szobrokat természetesen nem meszelik be, de az oszlopokat már igen. A tamil kőfaragók pedig oszlopszobrot faragtak ki a nyers kőtömbből, nem szobrot az oszlop elé; egy művet, nem „ragasztható” részleteket. Az egyik szobor például egy páván lovagoló istent ábrázol. Az isten felsőteste nagy lendülettel hajlik ki az oszlopból, lábtartásával ugyan ellensúlyozza vágtatása lendületét, de csak részben, mivel csak magát tartja egyensúlyban, a lovául szolgáló madarat már nem; a páva hátra, majd előre kígyózó nyaka szinte előrerántja az oszlopot, úgy méghozzá, hogy a két fővonal, az isten testének és a páva nyakának „S”-betűje szerencsétlenül találkozik egymással, amitől az egész műalkotás heveny egyensúlyhiányban szenved. Egészen addig, amíg oldalt kerülve meg nem látom, hogy a páva farka átnyúlik az oszlopszobor oszloprészébe, ott mintegy domborműként folytatódik, spirális rajzolatával egy képzeletbeli orsóra tekerve mindkét ívet. Ettől az egész kompozíció helyrebillen, éppolyan mozdulatlanul vágtat, ahogyan a Táncoló Siva táncol. Az Isten a Páván remekmű – volt. A mész ugyanis az ismételt meszelések során szinte tökéletesen lemarta az oszlop felületéről a domborművet, a páva farkát ma már úgy kell kisilabizálni a kőből, néhány év múlva pedig már látni sem lehet.

Többről van itt szó, mint egyszerű ízlésficamról. Pótolhatatlan érték megy itt veszendőbe. És nem valamiféle sajnálatos véletlen következtében. Most döbbenek csak rá, hogy mit láttam a Nagytemplomban. A fényes lakkfestékkel a mennyezetre remekelt virágok jelentőségére. Lakkfestékkel illetni a mennyezetet az Arany Liliomok Tavának közvetlen szomszédságában, ez ugyanaz, mint Alagar Koilban bemeszelni a kőpáva farkát. Mindkét esetben arról van szó, hogy a vallás napi gyakorlata elvált a remekművet sugalló eszmétől. Már nem egy ütemben lélegzenek. Vagy másképp fogalmazva: az eszme, mely hajdan a művészetet természetessé és a természetet művészivé volt képes varázsolni, manapság már csak a pemzli lendítésére buzdít. Ennyire telik az erejéből. Ennyit képes fölfogni, magába oldani az új kor új eszméiből; hogy a lakkfesték tartósan fényes, a mész pedig előkelően fehér. A lényegtelent, a mellékest, épp az az észjárás, mely eddig lényeglátásával vívta ki őszinte csodálatunkat. Nagy művészetet csak nagy eszme szülhet, olyan, mely a teljes világot szorítja karjába. Mahabalipuramban tanultuk ezt, majd – felső fokon – Madurai Nagytemplomában, de igazán csak itt, Alagar Koilban érezzük át a tanultak jelentőségét. Itt, hol a hajdan világölelő karok bénultan lehanyatlanak.

Alig gördülünk ki az erőd kapuján, megered az eső.

Erőtlen kifejezés ez arra, ami történik. Dél szikrázó, kék ege elsötétül, majd hosszában kettéhasad. Láttam már életemben néhány felhőszakadást, ilyet még nem. A forróság az utolsó cseppig fölitta a Bengál-öböl vizét, és most a tengervizet egy fúvással visszazúdítja a fejünkre. Az óceán fenekén közlekedünk, mennydörgő, acélszürke vízben. A bálna, most látom, az ember igaz barátja. Hörögve, prüszkölve, fújva, de kitartóan úszik.

A guide, aki reggel óta kalauzol, az első ülésen ül. A helybeli Idegenforgalmi Iroda képviselője mellettem, hátul. Ez a guide nem afféle utcán fölfogadható idegenvezető, őt az Idegenforgalmi Iroda szerződtette a mai napra, az én kalauzolásomra; freelancer, azaz szabadúszó, mint írónak én, de ő idegenvezetőnek az, és diplomával a kezében tempózik az élet tengerén, lévén képzett műtörténész, a város idegenvezetőinek doyen-je.

Most az ülés támlájára könyökölve éppen beszélget velem. Az imént, amikor a jobb sorsra érdemes páva előtt hangot adtam a meszelés szokásáról alkotott lesújtó véleményemnek, egy csapásra kivívtam rokonszenvét. Most megérdeklődi, műtörténész vagyok-e magam is. Bevallom, hogy nem, csak író. Kérdésére, hogy milyen nációhoz tartozom, azt is bevallom, magyar vagyok. Ettől még jobban föllelkesül. Találkozott már magyarokkal, néhány hónapja három magyar járt Maduraiban, ő volt a kalauzuk. Kedves emberek voltak azok a magyarok, jó szívvel emlékszik rájuk. Valóságos szónoklattal vettek búcsút tőle. Azt mondták: „Magyarország szegény ország, mi nem tudunk önnek nagy borravalót adni, de azt az öt rúpiát, amit adunk, szívből adjuk!”

A guide kétségkívül a honfitársaimmal találkozott. Rájuk ismerek a magyaros nagyvonalúságukról. Arról, hogy szívből adták az öt rúpiát. Gyors fejszámolás: háromért öt az annyi, mint egyért kettő. Mert afelől nincs kétségem, hogy egy ezópusi történetet hallottam.

De nem, félreismertem a mesemondót. A Madura Club kertjében sehogy sem akarja elfogadni a két rúpiát. Valósággal imádkozom neki, hogy vegye el a pénzt.

– Nem, Sir, az én igazi fizetségem az, ha olyasvalakit vezetek, aki érti is, amit mondok.

Végül persze elveszi. Meg is köszöni, homlokához emelt kézzel. Talán csak színjáték az egész. Talán csak kalauzom önbecsülésének van szüksége erre a commedia dell’arte ízű jelenetre. Tudom is én. A hangja mindenesetre őszinte, szürke egérszemében megcsillan a rokonszenv. Tény, hogy ő az első guide Indiában, aki nem kap a markomban sejtett pénz után.

Lehet, hogy Alagar Koilban nemcsak tapasztalatokat gyűjtöttem? Lehet, hogy tudtomon kívül megszereztem egy ismeretlen indiai barátságát is?

Sok időm nincs a töprengésre. A bálna felhördül, és kint van a kertből. Ez az, amit életében egyszer lát az ember. Egy madurai rendszámú bálnát.

Nézek utána, amíg el nem tűnik az utca végén, a sötétben.

Látogatás az öreg hölgynél

Nem Güllenben, Maduraiban.

A Madura Club étkezőjében, ahová vacsorázni indulok. Az étkező az emeleten van, az emeletre a kertből lehet följutni, egy nyitott betonlépcsőn. Az étkező egyben társalgó is, a terem közepét két nagyméretű, négyzet alakú asztal foglalja el, a terem végében hat-nyolc fotel, két kanapé és két dohányzóasztal áll. A mennyezeten lustán forog a ventillátor. Az ebédet egyedül költöttem el a bálterem nagyságú helyiségben, most viszont, ahogy belépek az ajtón, egy ősz hajú hölgyet látok az egyik kanapén. Fejét a kanapé karfájának támasztva olvas.

– Good afternoon, Madam – köszöntöm, mivel több háborús árva társaságában első osztályú nevelésben részesültem a Jó Pásztorról elnevezett zugligeti gyermekotthonban.

– Good afternoon – visszhangozza, és fölpillant a könyvből.

A két asztalon három személy részére terítettek. Az első asztalon két, a másodikon egy teríték van. A magányos teríték felé indulok, mivel én tudom magamról, hogy egyedül vagyok, következésképp a hölgy az, aki nincs egyedül. A hölgy erre hűvös nyugalommal megszólal:

– I think that’s my place.

– Oh, I’m sorry.

Az ügyet a lovagiasság szabályai szerint elrendeztük. Leülök a két teríték közül az egyikhez, várom a pincért. A pincér lassított filmen közeleg, félálomban. Leteszi a levesestányért, megfordul, mázsás súllyal a vállán visszavánszorog a konyhába. Csönd, csak a kanalam csörren olykor. Éppen végzek a levessel, amikor a hölgy – pici, töpörödött öregasszony, most látom csak, a vállamig sem ér – föláll, becsukja a könyvet, és egy vezénylő őrmester hangján elkiáltja magát:

– Alexander!!!

A lassított film hirtelen megugrik, az orsó őrületes sebességgel kezd pörögni. Alexander, a pincér mezítlábas fecskeként kirepül a konyhából.

– Yes, M’am.

– Hozhatja a vacsorát.

Alexander ide-oda villan, a hölgy még le sem ül, a leves már az asztalon gőzölög. Ismét csönd, de most már ketten zörgünk az evőeszközzel. A hölgy végez a levessel, rám néz, egy pillantással fölmér, megszólít:

 

 

– Ön milyen nemzetiségű?

– Magyar vagyok, Madam.

– De mi az ország neve, ahonnan jött?

– Magyarország.

– Különös, még nem hallottam erről az országról, merrefelé van ez?

– Európában, Európa közepén.

– Szóval a Balkánon.

– Nem egészen, fölötte egy kicsit.

– Szóval fölötte, érdekes. És milyen ország ez, nagy vagy kicsi?

– Inkább kicsi, mint nagy, Madam. Olyan se-kicsi-se-nagy, közepes.

– Érdekes; tudja, mit, üljön át az én asztalomhoz, akkor legalább nem kell kiabálnunk.

– Köszönöm a meghívást, Madam.

– Látja, így sokkal kényelmesebb. És most mondja, hogy kerül maga Maduraiba?

– Egy kulturális csereegyezmény révén. Az egyszerűség kedvéért úgy is mondhatnám, hogy az indiai kormány vendége vagyok.

– Miért, mi a maga foglalkozása, hogy magát csak úgy meghívják ide?

– Író vagyok.

– És minek köszönheti a meghívást? Dolgozik maga valamit ezeknek az indiaiaknak?

– Nem éppen. Vagy legalábbis nem a szó eredeti értelmében. Engem azért hívtak meg Indiába, hogy lássam az országot, hírt vigyek róla, egyszóval afféle tapasztalatszerzésre.

– Ez szép. De honnan volt magának annyi pénze, hogy ideutazzon? Maga talán valami gazdag író? Miket ír maga, színdarabokat?

– Nem, főleg verseket. És nem mondhatnám, hogy gazdag vagyok, ezzel erősen túloznék.

– Hát akkor hogy kerül ide?

– Az utazás költségeit nem én viselem, Madam. Mondtam, én itt vendég vagyok, minden költségemet fedezik.

– Ez fantasztikus! Ezek látják magát vendégül? Ezeknek van erre pénze? Írókat meghívni? Amikor ki sem látszanak a nyomorúságból?

– Félreérti a helyzetet, asszonyom. A dolog nem úgy áll, hogy mindenért az indiaiak fizetnek. A két ország, India és Magyarország, kulturális csereegyezményt kötött egymással, az egyezmény keretében mindkét fél küld és fogad látogatókat, a költségeket pedig megosztják. E kölcsönösség eredményeként ülök én most az ön asztalánál.

– Eszerint a maguk kormányának sok pénze van.

– Ezt megint csak nem mondhatnám. Magyarország Európa szegényebb feléhez tartozik.

– Na látja, most már végképp nem értem az egészet. Ezek itt koldusok; maguk, ahogy mondja, szintén szegények. És akkor meghívogatják egymást. Mire való ez? Őszintén megmondom, nem értem a maguk kormányát. Ezektől itt minden kitelik, de maguk azért mégiscsak európaiak. Egyáltalán, miféle kormány az a maguké? Miféle rendszer van ott maguknál? Várjon, kérem, egy percig a válasszal, ez a pincér már megint elaludt.

– Alexander!!!

– Yes, M’am.

– Hozhatja a rántott sajtot.

– Yes, M’am.

– Elnézést, folytathatjuk. Szóval miféle kormány az a maguké?

– Kommunista.

– Ah, értem. Szóval ezért van a maguk kormánya olyan jóban ezekkel. Mert a maguk kormánya szerint ez most egy független ország.

– Fejlődő, nálunk úgy mondják.

– Fejlődő! Ez! Tudja, mi itt a fejlődés? Az, hogy most szabadon eshetnek egymás torkának; mi legalább rendet tartottunk. Na, mindegy. Szóval maguk azért vannak jóban, mert maguk két fejlődő ország.

– Nagyjából így van.

– Na és maguk most hol tartanak a fejlődésükben? Egyáltalán mi az, hogy a maguk kormánya kommunista? Azért még maguk is valamilyen államformában élnek, vagy nem? Van például maguknak királya?

– Királyunk az nincs. Köztársaságban élünk.

– És abban mijük van, Elnökük?

– Elnöki Tanácsunk van, annak Elnöke viseli jogilag az ország legmagasabb méltóságát. Van továbbá Minisztertanácsunk és természetesen miniszterelnökünk is. De gyakorlatilag a párt első titkárát tekintik az ország első emberének.

– Milyen pártét?

– A Magyar Szocialista Munkáspártét, ez a kommunista párt hivatalos neve.

– A kommunista párton kívül még milyen pártjaik vannak?

– Semmilyen, ez az egy párt van.

– Fantasztikus! Maga persze párttag.

– Nem vagyok párttag.

– És mégis ideküldték.

– Mégis.

– Ezt nem egészen értem. Magát talán nem azért küldték ide, hogy propagandát csináljon a maguk kommunizmusának?

– Meg kell mondanom önnek, asszonyom, hogy velem senki sem közölte ilyen irányú szándékát. Velem mindössze annyit közöltek, hogy íróként küldenek ki Indiába, tartsam tehát nyitva a szememet. Ez igen szerény kívánság, ráadásul olyan, amelyik tökéletesen egybevág az én legszemélyesebb szándékaimmal, következésképp kétszeresen is érdekem, hogy megfeleljek neki. Mondanék azonban önnek még valamit. Ha történetesen közölték volna velem azt, amit nem közöltek, én akkor sem igen tudnék megfelelni e kívánalomnak. Sőt, önnek bevallom, nem is nagyon állna szándékomban ilyesmire törekedni, még akkor sem, ha ezzel magamra vonnám bizonyos hivatalos tényezők neheztelését. Azért nem, mivel az a meggyőződésem, hogy az én szerény népszerűsítő képességeim nem állnak arányban annak a hatalmas propagandagépezetnek a teljesítőképességével, amit India üzemeltet a társadalmi egyenlőség eszméjének népszerűsítése érdekében. Azáltal, hogy így él, hogy ilyen kendőzetlenül mutogatja sebeit. Egy eszme nem propagandakiadványok útján vagy titkos ügynökök munkája révén terjed, vagy van rá igény, vagy nincs; ha viszont igény van rá, akkor a földből is kisarjad, megterem szinte magától; növekedését, elterjedését lehet gátolni vagy segíteni, csak egyet nem lehet, létezéséért különféle rejtélyes hatalmak aknamunkáját okolni. Ez túl kényelmes álláspont. Az ok mindig helyi és valóságos. A társadalmi egyenlőség eszméjének bölcsője Nyugat-Európában ringott, világfelfordulást ez az eszme mégsem ott okozott, hanem valamivel keletebbre, ahol a tűrhetetlen közállapotok szinte megtermették a forradalmat. A gondolat, aminek ön szerint én utazó ügynöke vagyok, hogy a hasonlatnál maradjak, nem több afféle műtrágyánál. Gyorsítja a növekedést, ennyiben igen hatásos, de a földművelés legfőbb kelléke mégiscsak a termőföld. Ilyen termőföldnek látom én Indiát. Ezt a termőföldet viszont túlságos bőséggel trágyázza a nyomorúság ahhoz, hogy megműveléséhez bárki az én segítségemet igényelné. Szerény véleményem szerint nem a kommunizmus akarja meghódítani magának Ázsiát, Ázsia, annak legalábbis mozgásba jött része akarja meghódítani magának a kommunizmust, mivel a jelen pillanatban ez az egyedüli eszköz, melynek használatától gyors és alapvető változást remélhet. A két dolog lényegileg különbözik; az előbbinek, ha van ilyen törekvés, világpolitikai jelentősége van, az utóbbinak világtörténelmi. Épp ezért még egy vallomással tartozom önnek. Meg kell mondanom önnek, nagy szerencsének tartom, hogy a véletlen jóvoltából ellátogathattam Indiába. Mi Európában, úgy értem, Európának azon a részén, ahová én is tartozom, néhány évtized óta a megvalósítás kínjait éljük, nem mondhatnám, hogy mindig fölemelő kínokat, néha egyenesen kibírhatatlannak tetszőket. Ez pedig nem tesz jót a szemmértékünknek. Hajlamosak vagyunk arra, hogy úgy tegyük föl a kérdést: mi ennyi meg ennyi áldozattal elértünk valamit, Svájc meg áldozatok nélkül jóval többre vitte. Ami nemcsak összehasonlításnak rossz, történelemszemléletnek is. Ez a történelemszemlélet ugyanis szem elől téveszt valamit, nem kevesebbet, mint korunk rejtett lényegét. Azt, hogy századunkban egy új százéves háború folyik, egy titkos, de annál kiterjedtebb és veszélyesebb világháború. Ezt a háborút a föld nyomorgó fele üzente a föld jólétben élő felének, méghozzá nem is most, hanem a század elején, akkor, amikor a sokat és jogtalanul szidott technika először tette a földet egy lendülettel körüljárhatóvá, és ezáltal először tárta föl teljes mélységében azt a tűrhetetlen megosztottságot, amit nem menthetünk át a következő századba, mert ha át kívánnánk menteni, nem lenne következő század. Arra, hogy Svájc és India egyugyanannak a dolognak két oldala, először a mi korunk döbbent rá, és ez, szerintem, nem kisebb horderejű felismerés, mint Einstein relativitáselmélete. India ezt tudatosította bennem, ezért el nem múló hálával tartozom neki. Még sohasem éreztem át ilyen tisztán értelmiségi voltom, hogy is mondjam, gyönyörű képtelenségét, hogy az egyik oldalról nézve a szűkös lehetőségek foglyaként, tetemes mennyiségű szenvedés tanújaként és részeseként, olyan emberként, aki nem cserél kétévenként gépkocsit, mert jó, ha egyszer az életben vesz egyet, a másik oldalról nézve viszont fehéringes, napszemüveges, gazdag magyarként, aki naponta ágyban alszik, lakásban lakik és többször étkezik, ott állok, a frontvonalnak ugyanazon az oldalán, ahol India nyomorultjai. Azért, asszonyom, hogy ön e nagy küzdelem James Bondjának nézett, fogadja őszinte köszönetemet.

– Nahát, maga aztán jó kis előadást kanyarított itt nekem az eszméről meg James Bondról. De most már legalább tudom, hogy minek küldték ide magát. Előadást tartani. Mondhatom, egész csinos előadást tartott. Mindazonáltal egy kicsit ködös nekem ez az egész, ha jól értem, a lényege az, hogy maga szerint ezek az indiaiak képesek fölfogni valamit a saját eszükkel, az eszmét, ahogy maga mondaná.

– Megvallom, Madam, volt benne valami ilyesmi is.

– Maga, fiatalember, naiv.

– Ezt bóknak fogom föl, Madam. Harminckét éves vagyok és költő. Mi más legyek, ha nem naiv fiatalember?

– Mintha a fiamat hallanám Londonban. Egészen úgy beszél, mint ő. Különben, ha már szóba hoztam a fiamat, megmondhatom, hogy azért szólítottam meg magát, mert olyan mackósan hajolt meg, amikor elnézést kért, hogy majdnem leült a helyemre. A fiam is így hajol meg. És magát éppolyan kevéssé értem, mint őt. Mi a véleménye a rántott sajtról, szereti? Szívesen megfelezném magával.

– Köszönöm a kedvességét, Madam. A rántott sajtot szeretem, de a vacsorával tökéletesen jóllaktam. Ebben a melegben nem tudok többet enni.

– Kár, szívesen megosztottam volna magával. Higgye el, akárkinek nem kínálnám. Van itt magának valami elvbarátja, egy orosz, annak semmi esetre sem ajánlanám föl. Idecipeli az indiai barátait, azok meg itt ordítoznak az ajtóm előtt. Ezek az indiaiak egyszerűen nem képesek társalogni, ezek csak üvölteni tudnak. De én megmondtam ennek az orosznak, meg én, hogy ez, kérem, egy klub, és én be fogok írni a klub vendégkönyvébe, hogy maga idehozza az indiai barátait, és azok itt üvöltöznek az ajtóm előtt, és akkor megnézheti magát és a barátait. Ez a klub, kérem, nem lett független, ez még ma is egy angol klub, és egy angol klubnak megvannak a maga szabályai. Persze maga orosz, mondtam a maga elvbarátjának, mit ért maga ahhoz, hogy egy angol klubnak szabályai vannak. Erre aztán nem tudott mit mondani. De továbbra is idehozza az indiai barátait. Ehhez mit szól? Ez a maguk kommunizmusa, hogy egész India itt üvöltözik az ajtóm előtt?

– Érik az embert ilyen inzultusok, Madam. Főként Indiában. Indiával ugyanis az a rettenetesen nagy baj, hogy nagyon sok indiai él ott.

– Már megint úgy beszél, mint a fiam. Az is mindig ilyeneket mond. Maguk már ezeknek a barátai.

– Bocsásson meg, Madam, hogy egy túlzottan személyes jellegű kérdést teszek föl önnek. Úgy veszem észre, hogy önt nagyon kihozzák a sodrából az indiaiak. Miért ide jött akkor turistaútra? Miért nem valami önnek jobban megfelelő helyre?

– Turistaútra, azt mondja? Nem, fiatalember, én itt élek, Maduraiban. Éppen hatvannyolc éve vagyok madurai lakos. Én itt születtem, én ebbe a földbe temettem el a férjem, és magam is ide fogok temetkezni. A gyermekeim megszöktek, és most hívnak, hogy költözzem hozzájuk, Londonba. Van eszemben. Évente meglátogatom őket, velük töltök egy hónapot, de utána visszajövök. Én madurai vagyok, nem londoni. Engem Angol India nevelt, és én nem tagadom meg azt, aki fölnevelt. A gyermekeim megszökhetnek, én nem szököm meg. Én Angol India vagyok, ha Angol India többé nincs is. Ne gondoljon azért őrültnek. Nézzen rám, láthatja, már nem tart sokáig. Velem együtt majd elmúlik ez az egész lázálom. Az unokáim már londoniak, és azt hiszik, hogy Madurainak valamilyen déligyümölcsöt neveznek. Beszéljünk másról. Van a maguk országának például valami ipara?

– Van, Madam. Egész tisztességes iparunk van. A gyógyszeriparunkat például sokan kiemelkedőnek tartják.

– Ez szép. De maga valami olyasmit mondott, hogy maguk fejlődésben vannak. Maguk szerint India is fejlődésben van. Maguk is mezítláb járnak, mint az indiaiak? Gyártanak maguknál például elég cipőt?

– Biztosíthatom, Madam, hogy nálunk az emberek cipőben járnak. Sőt, sokan viselnek inget és nyakkendőt. Kivéve persze a strandokat. Ott kevesen viselnek cipőt, nyakkendőt pedig szinte senki.

– A maga válaszai! Fantasztikus! Viszont úgy látom, hogy maguk egy civilizált országban élnek. És mégis kommunista kormányuk van? Maguknak sohasem volt királyuk?

– Volt. A második világháború előtt Magyarország királyság volt.

– És ki volt a király?

– Nem volt király. És mielőtt megkérdezné, hogy akkor mi volt, elmondom önnek, hogy Magyarország olyan királyság volt, melynek élén egy admirálisból lett kormányzó állt, aki előszeretettel közlekedett fehér lovon, életének egyetlen bölcs megfontolásból származó cselekedetét cselekedve ezáltal, lévén Magyarországnak sem tengere, sem csatahajója, amin egy admirális közlekedhetne. Ez, amit most elmondtam önnek, közismert vicc Magyarországon, nemzeti önismeretünk egyik talpköve.

– Micsoda ország! Tengerük nincs, de admirálisuk van. Látja, ezért van maguknak most kommunista kormánya.

– Nem egészen, asszonyom. Az admirális nem ok volt, ő maga is csupán okozat. Az okok egész sorának okozata. Az okok sorában előkelő helyen áll egy versailles-i tanácskozás, melyen kifogástalan angol, francia és amerikai úriemberek térden csúszkálva Európa térképén, vonalzóval húzogatták az új európai határokat. Két-három millió ember ide vagy oda, mit számított az a legjobb klubok és zártkörű társaságok tagjainak szemében. Meghökkentő módon viszont ugyanezek az urak rendkívül ingerülten reagáltak arra, hogy hazámban, rövid időre, az úgynevezett csőcselék került kormányra, szabólegények, pékek meg hasonszőrű társaik; most mondja meg, asszonyom, az ilyenek föladata a kormányalakítás! Persze hogy nem. Így látták ezt a fönt említett úriemberek is, ezért részesítették hathatós támogatásukban az Admirálist, aki aztán jogos fölháborodásában teliakasztatta hazám fáit pék- és szabólegényekkel, pedagógiai célzattal természetesen. Az európai történelemnek arról a szépséghibájáról, hogy az Admirális Európa geometriájában jártas előkelőinek fogadott gyermekeként tevékenykedett, a történetírók nagy része hallgat; annál hangsúlyosabban említik azt a néhány esetet, amikor nevezett előkelőségek kifogásolták az Admirális szélsőséges ténykedését. Egyebet nem tettek, tényként fogadták el azt, hogy egy magyar Admirálisnak ilyen a modora. Még mindig jobb, gondolhatták, mint a pék- és szabólegényeké. Mindezt csak azért mondom el önnek, hogy lássa: az előbbi viccnek elég gyászos háttere van. A mi honi humorunk általában sötét árnyékot vet. Ahhoz persze, hogy ezt láthassa, jobban kéne ismernie a mi sajátos körülményeinket.

– Miket beszél itt össze, fiatalember! A klubok meg a maguk Admirálisa! A klub, vegye tudomásul, igen tiszteletreméltó intézmény. A mi klubjainkban senkit sem szoktak fölakasztani. Ez nálunk nem szokás. Ami pedig a maguk sajátos körülményeit illeti, csakugyan nem ismerem őket. Meg kell mondanom, nem is nagyon érdekelnek. A világ sem igen érdekel, kinőttem belőle. Újságot nem veszek a kezembe, a regényeimet olvasom. Magát viszont, úgy látom, nagyon érdekli a világ. Beszéljünk tehát semlegesebb témáról. Mi újság a világban?

– Nemsokára egy daliás Amerikai Elnökkel leszünk gazdagabbak, asszonyom.

– Micsodával? Kivel?

– Pár nap múlva elnökválasztás lesz Amerikában. Ha számításaimban nem csalódom, Mr. Nixont fogják megválasztani.

– És ez a Mr. Nixon olyan szép ember?

– Nem tudom, Madam, nem értek a férfiszépséghez. De én nem is arra gondoltam, hogy Mr. Nixon embernek szép. Elnöknek lesz az, egy Amerikai Elnök hivatalból daliás. Rögtön megmagyarázom, mit értek ezen. Elöljáróban azonban meg kell mondanom önnek, hogy én a magánvéleményemet tárom ön elé, nem valamiféle hivatalos szervét, még kevésbé a kormányomét; ez a vélemény senkire nem ró kötelezettségeket, csupán rám, mivel az én sajátos nézeteim fejeződnek ki benne. Az Amerikai Elnök a világ legdaliásabb Elnöke. Ezt minden amerikai tudja. Egy Amerikai Elnöknek két zsebe van, az egyikben tartja a hidrogénbombát, a másikban a pénzt. Az Elnöknek külön agytröszt áll a rendelkezésére, hogy eldöntse, mikor melyik zsebébe nyúljon. Ez az agytröszt a század eleje óta megbízhatóan hibás döntéseket hoz. Ennek következtében az Elnök mindig akkor nyúl a bombához, amikor a pénzhez kéne, és fordítva. Az agytröszt azért hoz hibás döntéseket, mert nem vesz tudomást a százéves háború tényéről, vagy ha mégis rákényszerül a hadiállapot tudomásul vételére, azt hiszi, hogy ezt a háborút hagyományos eszközökkel is meg lehet nyerni, bombával vagy csokoládéval, mikor melyik látszik célszerűbbnek. Holott ezt a háborút hagyományos eszközökkel lehetetlen megnyerni, ebben a háborúban csak gondolkodással lehet győzni. Jó példa erre Kína esete. Az agytröszt úgy határozott, hogy Kína nincs, Kínát tehát nem szabad tudomásul venni. Az agytröszt nem számolt azzal, hogy hétszázmillió embert nem lehet nem tudomásul venni, illetve hétszázmillió ember létezéséről nem tudomást venni annyit tesz, mint negatív előjellel tudomásul venni azt, amit nem kívánunk tudomásul venni; hétszázmillió ember nem attól létezik, hogy tudomásul veszik a létezését, attól létezik, hogy van. Következésképp az agytröszt döntése mélységesen értelmetlen. Az értelmetlen döntés végzetes következményei már kezdenek kirajzolódni. Ha egy alulról hevített fazékra rácsavarozzuk a fedelét, a fazékban növekszik a nyomás. Az agytröszt, hogy megtakarítson néhány százmilliárd dollárt, rácsavaroztatta Kínára a fedelet, azzal a nemes hátsó gondolattal, hogy majd csak fölrobban. Az agytröszt azonban csak a hagyományos hadviselés keretei között képes gondolkodni, azzal nem számolt, hogy egy hétszázmilliós fazék meg egy közönséges gyorsfőző az nem ugyanaz. Kína nem robbant föl, csak magas nyomás alá helyeződött. Azért, ami ma Kínában történik, elsőrendű felelősség terheli e lángeszű golfjátékosokat. Akkora korlátoltsággal szemben, amekkoráról ők tettek tanúbizonyságot, csak az erőszakos föllépésnek lehet esélye. Döntésüket nem mentheti semmiféle világpolitikai megfontolás, még akkor sem, ha ez a döntés – számukra – rövid távon kifizetődőnek látszik is. Az agytröszt azzal, hogy Kínát szinte módszeresen szorította rá arra az útra, melyen az most halad, a jövő századot tette kockára, az emberiség jövőjét, a földgolyót. Az amerikai elnök azért olyan daliás, mert személyében egymaga képviseli a világ gazdagabb felének korlátolt dölyfét, végzetes gondolkodni nem tudását.

– Fiatalember, fiatalember, már megint egy előadás! Szomorúan látom, hogy mi nem tudunk egymással beszélgetni. Hallgatom magát, és közben arra gondolok, hogy maguk ketten, maga meg a fiam az új generáció. Miféle világban élnek maguk, miket gondolnak róla – hallani is rossz. Nagyon jól tettem, hogy nem költöztem föl Londonba, most ott élhetnék a maguk világában, hallgathatnám a maguk beszédét. Rémes! Az én időmben még voltak értékek, volt valami szilárd talapzat, amin megvethettük a lábunkat, maguknak már semmi sem maradt. Különben azzal, amit az amerikaiakról mondott, mélységesen egyetértek. Ez az egyetlen, amiben mélységesen egyetértek magával. Én ott voltam a burmai visszavonulásnál, amikor jöttek a japánok. Én láttam a mi katonáinkat, sebesülten, ruha nélkül, mezítláb. Szegény, szegény gyerekek. És akkor jöttek az amerikaiak, a GI-ok, a zsebük tele csokoládéval, a cipőjük ragyogó, és a szemük tele lenézéssel. A mi vértől mocskos katonáinkat nézték le ezek a piperkőcök. Ezt csinálták egész életükben, idejöttek a szabadságról szavalni, aztán alighogy megvetették a lábukat, kitúrtak minket szerzett jogainkból. Erre megy ki az egész. Nálam jobban senki nem utálja őket. De hát a maga beszéde sem az én füleimnek való. Mégis, ha hiszi, ha nem, örülök ennek a beszélgetésnek. Hosszú hónapok óta maga az első ember, akivel hosszabban elbeszélgettem, most legalább látom, hogy nem vesztettem semmit. Jól megvagyunk mi itt egymással, én és a regényeim. Magától pedig nagyon kedves, hogy ennyi időt szánt rám, egy nénire. Még mindig megvan a rántott sajt fele, nem kéri? Hidegen is nagyon ízletes.

– Köszönöm, Madam, nem kérem.

– Semmi baj, majd beviszem a szobámba. Különben meddig marad Maduraiban?

– Holnap reggel repülök tovább.

– Jó repülést.

– Köszönöm, asszonyom.

– Alexander!!!

– Yes, M’am.

– Vesse meg az ágyamat!

– Yes, M’am.

– Isten vele, fiatalember.

– Good bye, Madam.

Egy reménység fővárosa: Trivandrum

Még Madrasban történt.

– Mr. Das, ön, ugye, keralai? – fordult hirtelen Mr. Das felé a szemüvege szárát továbbra is áhítatos elmélyültséggel szopogató Mr. Anyhow, a költő.

– Ó, nem – felelte meghökkenten Mr. Das –, mondhatnám, egyáltalán nem. Madras környéki vagyok.

– Különös – mélázott el Mr. Anyhow, olyannyira, hogy majdnem teljesen kiengedte szájából a szemüveg félig szívott csikkjét –, pedig olyan intelligens, hogy az ember keralainak nézi.

– Köszönöm a bókot – biccentett szörnyű zavarában Mr. Das –, igazán megtisztel vele.

– Szóra sem érdemes.

Annyira nem, hogy ezt Mr. Anyhow nem is mondta, csak a szemüveg szabad szárával intette Mr. Das felé. Majd olyan villámként, mely dioptriákkal táplálkozik, hirtelen becsapott kíváncsiságom antennájába.

– Ön ellátogat Keralába is. Nézzen jól körül ott, érdemes! Kerala az értelmes emberek országa.

És egyetlen slukkal tüdőre szívta a szemüveget.

 

 

Ez a jelenet villan elém, miközben a motor hangjából hallom, hogy ereszkedünk.

Bele a kérdések közepébe. Van okom bőven Mr. Anyhow tanácsát megfogadni. Egy időben nálunk sok szó esett Keraláról. Még vers is született arról, hogy Keralának kommunista kormánya van. Azóta persze sok minden történt. Kiderült, hogy az indiai forradalom ügye nem pusztán lelkesedés kérdése. A kínai válság következtében az indiai kommunisták tábora megoszlott. Fény derült a nehézségekre. Kerala valahogy kikerült az érdeklődés homlokteréből.

Az én érdeklődésemet viszont épp ezáltal kelti föl. Keralának ma koalíciós kormánya van. A kormány élén álló Főminiszter Kína-barát kommunista. Ezt a Kína-barát kommunistát azzal vádolja a Deccan Herald nevű liberális újság, hogy szovjet módszereket kíván meghonosítani Keralában. Hemingway szerint az író legfontosabb érzékszerve az orra, amivel megérzi, hogy valahol valami bűzlik. A Deccan Herald e mondata az írói orr számára káprázatosan illatos. Olyan, mondhatni, üde természetességgel keveri össze a fogalmakat, hogy egyvalamit rögtön nyilvánvalóvá tesz: ugyanaz az elnevezés nem feltétlenül ugyanazt a fogalmat takarja Keralában és Európában. A szovjet módszer lényege az, mármint az újságcikk szerint, hogy a főminiszter csak egy központosított tervgazdaság keretein belül véli megoldhatónak India és ezen belül Kerala gazdasági gondjait. Ha viszont így van, toldhatjuk meg rögtön egy kérdéssel a gondolatsort, akkor mitől Kína-barát a Főminiszter? Hiszen a kínai elképzelés egyik sarkalatos pontja éppen az, hogy kellő lelkesedéssel túltehetjük magunkat a gazdasági fejlődés törvényszerűségein. Hogy fér ez össze? És hogy jön mindehhez Mr. Anyhow lelkesedése? Mr. Anyhow saját bevallása szerint liberális értelmiségi, a reformok híve, a lassú forradalomé. Miért hozza lázba a keralai kísérlet? Nincs tisztában a próbálkozás szellemi hátterével?

Gyanítjuk, másról van itt szó. Arról, hogy Mr. Anyhow nagyon is tisztában van a keralai kísérlet lényegével. Azzal, hogy Keralában nem valami fennkölt elmetorna folyik a különféle eszmeáramlatok összebékítésére, hanem a társadalom átalakításának gyakorlati kísérlete, melynek jelentőségét nem eszmei makulátlansága, hanem létezésének ténye adja. Mr. Anyhow aziránt lelkesedik, hogy India egy pontján megmozdult a föld. Fütyül arra, hogy a földmozgatáshoz szükséges szerszámokat egy Eklektika nevű üzemben gyártották.

Példájából okulhatunk mi is. Ha valamit, Keralát aztán igazán tárgyilagos tekintettel kell szemügyre vennünk.

Napszemüvegünkön keresztül. A betonra fehéren zuhog a nap.

A repülőtéren semmi különös. Beton kifutó, a központi épület mint valami családi ház.

Nem tudom, mit vártam. Vörös csillagot az épület homlokzatán? Okos embereket lexikonnal a kezükben? Egy kicsit azért csalódott vagyok. A váróteremben éppúgy, mint eddig mindenütt, a helybeli utazási iroda megbízottja fogad. Társadalomszemléletem iránt nem érdeklődik, ehelyett azt kérdezi meg, hogy jól repültem-e. Köszönöm, kitűnően. Akkor jó, örül neki. Ott, az az Ambassador a kocsim. Ő robogóval jött, a szállodában majd találkozunk.

A szállodában kiderül, hogy a Kerala Travels utazási ügynökség robogó szakembere csak programom technikai részével foglalkozik, szellemiekben a trivandrumi egyetem Public Relations Manager-ére, szép magyar szóval: propagandistájára vagyok utalva. Most tíz óra, a társadalmi kapcsolatok szakembere tizenegyre jön értem. Addig sétálok egyet.

Keralát alapfokon kezdem tanulni. A szálloda kapujában egy riksatulajdonos állja utamat. Közli velem, hogy riksája olcsó és kényelmes, még napellenző is van rajta. Ajánlatát köszönöm, de én gyalog kívánok sétálni. Attól, ami ezután történik, leesik az állam. „Rendben, Sir” – mondja és hátat fordítva nekem visszasétál a riksájához. Ha nem, nem. Ilyet sem tapasztaltam még Indiában. Ez az apróság többet értet meg velem Keralából, mint a Deccan Herald féloldalas cikke.

Az utcakép pedig még ennél is többet. A legenda szerint Trivandrum a Szent Anant Kígyó városa. Szerintem a hónuk alatt könyvet cipelő fiataloké. Trivandrum utcáin az ifjúság és a könyvek közös fesztiválja zajlik. Egy háromszázhatvanöt napig tartó könyvhét. E látványosságnak nyilván prózai okai is vannak: az egyetem környékén sétálok, a diákoknak pedig, meglehet, egész egyszerűen nincs pénzük aktatáskára. Mégis, valami sejtelem motoszkál bennem, hogy nemcsak erről van szó. Madrasban is jártam az egyetem környékén, ott mégsem éreztem a művelődésnek ezt a – nincs rá jobb szó – elragadtatott gyönyörűségét. Mezítlábas gyerekek és mezítlábas kisasszonyok csillogó szemmel, mintha kincset cipelnének a hónuk alatt. Tudatában vannak cselekedetük jelentőségének? Attól csillog úgy a szemük? Nem a könyvek nagy száma gondolkoztat el, hanem az, hogy a Trivandrum utcáin közlekedő fiatalok tisztában látszanak lenni a könyvekbe préselt kultúra sok ezer megatonnás robbanóerejével. Nem tudom, hogy a Deccan Herald a betűkkel vívott forradalmat milyen módszernek tartja, szovjetnek vagy kínainak, nem is érdekel. Megbűvölve iszom magamba a látványt. Most nem talmi jelképet látok, mint Beirutban vagy Brindavanban, a jelenségek felületén cincogó táskarádiót; a könyvolvasás súlyos következményekkel jár, a könyv minden diverzáns közül a legmegátalkodottabb. Lényegi változásnak vagyok a szemtanúja. Kissé emelkedett hangulatú szemtanú, a sarkon délcegen lépek a lejtős úton felém rohanó bicikli elé. Csöngetés, csikorgás, centiken múlik a baleset. Már számon a szó, a pesti, a „hülye, nem tud vigyázni?”, amikor észreveszem, hogy a kerékpár nyergében egy kölyök ül, a csomagtartón pedig madzaggal odakötött könyvhalom púposodik; némán ugrom egyet, balett-táncosnak is becsületére válót. A fiú ezt nem sokra értékeli, ő beinti a nemzetközi jelzést: „Hülye!”, és ezzel el is tűnik a szemem elől. Kissé bambán bámulok utána, olyan nemzetközi jelzés nincs, hogy „könyv a csomagtartón”. Ha valaki így látna, ezzel az elmélyülten ostoba arckifejezéssel, nem hinné, hogy éppen fél perce kötöttem életreszóló barátságot Trivandrummal.

Megfordulok, megyek vissza. Most már följebb is nézek, a kőfalak fölé. Zöld, zöld, zöld. Trivandrum háremében pálmahölgyeket tart a természet. A hölgyek derekát bámulva, odaadó hódolójukként térek vissza a szálloda zúgó jégszekrényébe. A Manager már vár rám.

Csupa lendület, bajuszos fiatalember. Lilába játszó öltönyt, fehér inget, nyakkendőt visel. Született internacionalista. A keralai angolt oxfordi előkelőséggel és amerikai tempóban beszéli. Először csak a mondatai ívét értem, a szavakhoz még hozzá kell szoknom. Két perc alatt kifaggat, hogy mi iránt érdeklődöm, további két perc alatt ismerteti velem a programomat, melyben a Dékán meglátogatásától a tenger megtekintéséig annyi minden szerepel, hogy föl sem igen tudom fogni. Csak bólogatok, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek Mr. Lendület őszintén örül. És mikor indulunk, kérdem én naivul. Hogyhogy mikor? Máris!

Az Egyetemi Könyvtár igazgatói szobájáig meg sem állunk.

– Mr. Orban Magyarországról érkezett – közli Mr. Lendület a könyvtár igazgatójával –, és leghőbb vágya megismerkedni a könyvtár felépítésével.

Kissé zavarban vagyok. Egy évet végeztem a budapesti bölcsészkar könyvtáros szakán, erre az egy évre sem az egyetem, sem én nem vagyunk különösebben büszkék. A könyvtártudományból mindössze két dolog ragadt meg a fejemben, a hildesheimi fraterherrek (ők azért, mert kiválóan énekelhetők egy magyar népdal dallamára: „A hildesheimi fraterherrek, ujujujujujjujj!”), valamint a Dewey-féle decimális katalógus (ez meg azért, mert úgy hangzik, mint egy gyógyíthatatlan betegség, a morbus bibliothecus végső stádiumában bekövetkező önkívületi állapot orvosi neve); a könyvtár iránt csakugyan érdeklődöm, méghozzá szakmailag, csakhogy nem a könyvtárosi, hanem az írói szakma szempontjából, ami nem egészen ugyanaz. Mindazonáltal nem óhajtom cserbenhagyni Mr. Lendületet, megérdeklődöm tehát az igazgatótól, hogy milyen módszer szerint katalogizálják a könyveket. Ezzel egyből kivívom rokonszenvét. Lelkesen magyaráz vagy húsz percig. Én eközben álnokul bólogatok. Annyit értek az egészből, hogy a könyvtár könyvállománya igen tekintélyes és látogatottsága több mint kielégítő. És még valamit. Az igazgató lelkesedése nem csupán szakmai természetű. A könyvekhez éppolyan fegyvertársi viszony fűzi, mint az utcán könyvcsomaggal sétáló diákokat. A közművelődés ügye, mondja, Kerala jövőjének kulcsa.

Elindulunk megtekinteni a könyvtárt. Tiszta, tágas olvasótermek, a hatalmas raktárhelyiségekben vaspolcokon állnak a könyvek. A könyvtár főleg malajalam és angol nyelvű könyveket gyűjt. A malajalam Kerala nyelve. Én természetesen csak az angol nyelvű anyagban tudok tájékozódni; Dickenst, Thackerayt látom a polcon, újabb szerzőt alig, talán másutt tartják őket. A filozófiai anyag nagyobb részét a hindu filozófiát tárgyaló művek teszik ki, az európai eszmevilágot Kant és Hegel, valamint Sartre képviseli, az utóbbi a Lét és Semmi-vel. Eszembe jut, hogy magyar, illetve európai mértékkel mérve Lukács György világhírű. Nevét nem látom a szerzők között, megkérdezem az igazgatót, hogy hallott-e már róla? Az igazgató mélyen fájlalja, de Miszter Lákáksz nevét ez idáig még nem hallotta. Semprun is említi híres regényében, a Nagy utazás-ban. Fájdalom, az igazgató Miszter Szemprán nevét sem hallotta eddig. Persze, vigasztaljuk egymást, más az érdeklődési körünk.

Szálem-mel búcsúzunk a kapuban. Mr. Lendület gyengéden betaszít a kocsiba. Száguldunk ismét, ezúttal Mr. Ayappa Pannikar lakására.

Mr. Pannikar nevét Delhiben hallottam először, Dr. M.-től, amikor kultúrkapcsolatban voltunk egymással. Ennélfogva némileg elfogódottan nézek a találkozás elébe. Sandán megérdeklődöm Mr. Lendülettől, hogy Mr. Pannikar idős és híres író-e? Mr. Lendület, aki ismeri őt, megnyugtat. Mr. Pannikar fiatalember, és vág az esze.

Kérdéseket, hozzám. Olyanokat, hogy a megdöbbenéstől alig kapok levegőt. De tartsunk sorrendet.

Bimbó útnak is hívhatnák azt az utat, ahol eltévedünk. Sehol egy ember. Végül a pálmaözönből kilép egy illető. Mr. Pannikart nem ismeri, de némi útbaigazítással szolgálhat, mert Mr. Lendület visszazökken a kocsiba, és az némi keresgélés után megállapodik egy kapu előtt. Embert itt sem látni. Mr. Lendület azonban már biztos a dolgában. Int, hogy menjek utána. Föl egy terméskőből épült lépcsőn, egy ház teraszára,

– Mr. Pannikar! – kiált bele Mr. Lendület a zöld némaságba.

Meghökkentő eredménnyel. Mr. Pannikar nem jön, jön viszont egy kígyótáncoltató, nyakában egy háromméteres, eleven sinusgörbével. A sinusgörbe a dereka táján pont olyan vastag, mint a kígyótáncoltató nyaka. Egy csavarodás, és a kígyó táncoltatná el gazdájával a kígyóbűvölők halotti táncát. A sinusgörbe azonban békés jószág, csak a nyelve jár ki-be villámsebesen. Kívánom-e, hogy megelevenedjék? Kívánja a nehézség, felelem, bár némileg finomabb fogalmazásban. Mr. Lendület egy pénzdarabot dob a kígyóbűvölőnek, az jobb kezével elengedi a kígyót és elkapja a pénzt, majd meghajol, és nyakában minden idők legjobban megkötött nyakkendőjével távozik a kapu irányában. Elképzelni sem tudom, hogy honnan került elő. Azt sem, hogy hová tűnik el. Egyszerűen fölszívódik a zöld káprázatba. Engem persze, amilyen megátalkodottan parlagi észjárású vagyok, egy fényes nappal elém tűnő jelenés sem tesz a misztika hívévé, sőt. E kísérteties jelenetben épp azt tartom elgondolkoztatónak, hogy a kígyóbűvölés milyen szellemes módja a megélhetésnek, egy kígyóbűvölőnek ugyanis azért is fizetnek, hogy hozza minél közelebb a kígyót, meg azért is, hogy vigye minél távolabb. A kígyóbűvölés gazdasági hátterét illető elgondolásomat azonban már nem tudom Mr. Lendülettel közölni, mert ebben a pillanatban a terasz kőpadlóján halk csoszogással megjelenik egy mezítlábas, szemüveges, szakállas, vékony fiatalember, Mr. Pannikar.

Látogatásomnak szívből örül, fáradjak beljebb. Egy limonádét? Nem, köszönöm. Dehogynem, nagy a meleg, jól fog esni. (Felforralták-e a vizet? Minek forralták volna föl? Majd a nyelvemet beledugom. Csettintek is, hogy mennyire jólesik.) Szóval Magyarországról jöttem. Hát ez nagyszerű! Miket ír most Miszter Vérész, Miszter Tibor, Miszter Éi és Miszter Mandi? Atila Jozef, úgy tudja, meghalt már. Kár érte, igen nagy költő volt.

Nézek, mint egy elakadt villamos.

Mr. Pannikar megérdeklődi, hogy rosszul vagyok-e? Ó, nem, csak a kígyóbűvölő… illetve…

(Marha! Marha! Beleittam a limonádéba. Miket ír Miszter Mandi! A Fiumei Roadon!)

– Elnézést – mondja Mr. Pannikar –, föltehetőleg rosszul ejtettem a neveket.

– Szó sincs róla – nyerem vissza a beszédkészségemet –, csak a meglepetéstől, hogy ismeri őket, elállt a szavam.

– Mi itt Keralában szeretünk olvasni – mondja szerényen Mr. Pannikar.

A magyar írókat különféle angol nyelvű antológiákból ismeri. A költőket a Magyar Írók Szövetségének Arion című kiadványából.

Képességeimhez mérten híven beszámolok a nevezett írók munkásságáról. Mr. Weöres költeményeket ír, Mr. Tibor – Déry álnéven – önéletrajzát írja, Mr. Mándy novellákat publikál. Mr. Éi-ről fogalmam sincs, hogy kicsoda.

Mr. Pannikar leírja egy papírra: h-a-y.

Így már más. Mr. Háy, ha értesüléseim helytállóak, jelenleg Asconában él. Ascona, a félreértések elkerülése végett nem egy magyar falu, ahol Mr. Háy a magyar parasztság életkörülményeit tanulmányozza, hanem egy svájci üdülőhely a Lago Maggiore partján. Arról, hogy Mr. Háy ott mit tanulmányoz, nincsenek értesüléseim.

Mr. Pannikar köszöni az információt. Jó hasznát veszi, mivel ő nemcsak az egyetem Angol Tanszékének tanára, hanem folyóiratszerkesztő is. A folyóiratot a maga és néhány más fiatal író összekuporgatott pénzén jelenteti meg. „A szívük vérével” nyomtatják ki. Külföldi irodalmat is közölnek. Legutóbb Octavio Paz Napköve című költeményét jelentették meg malajalam nyelven. Octavio Paz nagyszerű ember, India kiváló ismerője és nagy barátja. Minden valamirevaló író őszintén fájlalja, hogy Mr. Paznak a mexikói kormány rövidlátása folytán meg kellett válnia nagyköveti tisztségétől. A folyóiratnak különben föltett szándéka folytatni a külföldi írók műveinek közlését. Valamelyik közeli számban szándékoznak megjelentetni József Attila néhány költeményét. Délután, amikor az egyetem Angol Intézetében néhány fiatal íróval fogok eszmét cserélni, a fordítóval is találkozhatok.

Most azonban mennünk kell, Mr. Pannikarnak lesson-ja lesz az egyetemen. Egy irányba tartunk, mi az egyetem Keleti Kutatóintézet és Kézirattár nevű intézményét óhajtjuk meglátogatni, magunkkal visszük hát Mr. Pannikart is. Mr. Pannikar az útra felöltözik, sarut húz, és esernyőt vesz magához. Az esernyő akkora, hogy első pillantásra nehéz eldönteni, melyikük viszi a másikat. Az Angol Intézet kapujában Mr. Pannikar integetve búcsúzik, a délutáni viszontlátásra.

A malajalam kódexeket pálmalevelekre írták. Karcolták helyesebben egy, a rómaiak stilus-ához hasonló, hegyes szerszámmal. Erről és a vezetése alatt álló intézmény föladatköréről az igazgató tájékoztat. Szakállas, szemüveges, ötvenes éveiben járó várkapitánya egy könyvekkel körülbástyázott íróasztalnak. Teázunk, csevegünk, egymás irodalmáról érdeklődünk. A várkapitány civilben költő. A délutáni találkozón, mint lélekben fiatal, ő is részt fog venni. Átmegyünk a kézirattárba, az igazgató belépésekor a munkatársak fölállnak. Az igazgató int, hogy üljenek vissza. Megtekintek néhány pálmalevélkönyvet. A pálmalevelet csíkokra szabdalták, minden levélcsíkon két lyuk található, a rajtuk áthúzott zsineg tartja össze a lapokat. Kapok ajándékba két levéllapot, következő, rájuk karcolt feliratokkal: OTORBAN és ORIENTAL RESEA RCHINSTITUTEANDMANU SCRIPTSLIBRARY WISH YOU (egy kivakart betű) HAPPY. A jókívánságot hálásan köszönöm, hasonló jókat kívánok én is. Az igazgató a kocsiig kísér, szálem-mel búcsúzunk.

Ebéd.

Ebéd után Mr. Lendület ismét magával ragad. Először a Dékán hivatalába, tisztelgő látogatásra, majd a Kovalam Partra, Trivandrum fürdőhelyére. Utóbbi mintegy húsz kilométerre van a várostól, az út a pálmák bokája körül kanyarog. Öt kilométer után a pálma éppolyan fa, mint a többi: zöld levelű. Beszélgetni kezdünk.

– Kérdeznék valamit – fordulok a kocsi hátsó ülésén Mr. Lendület felé –, ha volna olyan szíves válaszolni.

Mr. Lendület széles mozdulattal biztat a kérdezésre. Ezért van velem, ez az állása.

– Arra szeretnék választ kapni, hogy miért ismer Mr. Pannikar magyar írókat.

– Nem egészen értem a kérdését.

– Gondoltam. Rögtön megmagyarázom. Annyit én is értek a dologból, hogy Mr. Pannikar érdeklődő ember, tehát olvas. Még magyar írókat is, ha angolul hozzájuk fér. Azt pedig nem tartom többnek egyszerű véletlennél, hogy Mr. Pannikar olyan író iránt is érdeklődött, akivel néhány évvel ezelőtt a hazai folyóiratok többsége még úgy levelezett, hogy „világa szűk, írjon másról!”, és akinek írói jelentősége csak a legutóbbi időben került a kellő megvilágításba. Ilyesmi megeshet, az irodalom rejtélyes hajszálcsöveken terjed. Csakhogy velem ez a véletlen itt esett meg, Trivandrumban, India déli csücskében, a világ végén, és nem a fővárosban, Delhiben vagy más olyan helyen, ahol az érdeklődő könnyebben juthat az efféle különös ismeretek birtokába, és épp ez az, ami gondolkodóba ejt. Azt, hogy az egyetemi könyvtár igazgatója nem ismer két Európában közismertnek számító nevet, eddigi indiai tapasztalataim alapján természetesnek vettem; más-más áramkörbe kapcsolódunk. Mr. Pannikar érdeklődése viszont megrendít ebben a meggyőződésemben. Magyarország kis ország Európa közepén. Mr. Pannikar indiai. Mr. Pannikar föltehetőleg soha nem fog ellátogatni Magyarországra. Miért olvas Mr. Pannikar magyar írókat?

– Ön cselez – mutat a lényegre Mr. Lendület –, önt nem Mr. Pannikar érdekli. Ön azt kérdezi, mi történik Keralában?

– Ha már így leleplezett, bevallom, ez iránt érdeklődöm.

– Well – vesz egy mély lélegzetet Mr. Lendület –, hát ide figyeljen!

Csupa fül vagyok.

Indiát szellemes hasonlattal olyan zsákhoz szokás hasonlítani, melynek északon van a szája. E nyíláson át a történelem különféle népeket tömködött a zsákba, honnét azután ki nem szabadulhattak, lévén a zsák alja két tengerrel és egy óceánnal beszegve. Indiát – egészen az angolok megjelenéséig – mindig Észak felől fenyegette a meghódíttatás veszélye. A hódítók sorában az angolok voltak az elsők, akik a tenger felől érkeztek Indiába. Illetve csak a sikeres hódítók sorában, mert az angolokat jó néhány évvel megelőzte egy másik hajósnép, a portugál. Vasco de Gama 1498-ban kötött ki Dél-India egyik kikötőjében. Az ő nyomában a portugálok seregestül kezdtek özönleni Indiába. Az ő beözönlésük azonban jóval kevesebb sikert hozott, mint századokkal később az angoloké. A portugálok megvetették lábukat a tengerparton, és föltehetőleg úgy okoskodtak, hogy ott is találnak annyi értéket, amennyivel a zsebüket megtölthetik. A portugál hódításnak nincs maradandó nyoma India történetében. Nincs, ha Indiát mint egészet tekintjük. Mert Keralára nézve már nem mondhatjuk el ugyanezt. Vasco de Gama ugyanis Kerala egyik kikötővárosában vetett horgonyt, Calicutban, mely ma a Kozhikode nevet viseli, és tőlünk mintegy négyszáz kilométerre található, északi irányban. Ne gondoljak arra, int Mr. Lendület, hogy szerinte Vasco de Gama a kultúra világosságát hozta el Keralába. Erről, hogy finoman fejezze ki magát, megvan a maga véleménye. Vasco de Gama kalandoroknak és kereskedőknek mutatta az utat, akik meggazdagodni jöttek ide, és akik csak mellékesen, mintegy a maguk mentségére foglalkoztak azzal, hogy meghonosítsák a kereszténységet Keralában. Azt se higgyem tehát, hogy Kerala szellemét a portugálok keresztényi mivolta világosította volna meg isteni világossággal. Másról van itt szó. Arról, hogy Vasco de Gama nem az első hajós volt, aki kikötött Keralában. Arról, hogy Kerala olyan hely, ahol ki szokás kötni. Keralában először a kínaiak kötöttek ki, majd – még a bibliai időkben – a zsidók; Vasco de Gama a legjobb esetben is csak harmadik lehet a sorban. A kínaiak csak kereskedni jöttek, megkötve üzleteiket, továbbvitorláztak. A zsidók közül számosan már le is telepedtek, hitközséget alapítottak. Vasco de Gama és nyomában a portugálok ebbe a sokféle hatást magába szívott Keralába plántálták el a keresztényi magvat, ahol az úgy kelt ki, úgy növekedett, mint egy palánta a sok között. Keralában ma négy vallás él egymás mellett: a hindu, az iszlám, a keresztény és a zsidó hit. Épp elég sok ahhoz, hogy akármelyik követője észrevegye: mind a négy felekezet követői keralaiak. Ez a lényeg. India, a nagy zsák a maga zárt mivoltában eszményi bunkere a vakbuzgóságnak, az elfogultságnak, a bezárkózásnak. Kerala a lyuk a zsákon. Jelképe annak, hogy India közlekedni is tud a világgal. Ő, csapódik felém Mr. Lendület, jól fizetett újságíró volt Bombayben. Otthagyta a jó fizetést, hazajött Keralába, hogy sokkal kevesebb pénzért segítsen egy lehetőség valóra váltásában. A lyuk tágításában.

– Ön az előbb azt kérdezte tőlem, hogy miért olvas Mr. Pannikar magyar írókat? Hadd válaszoljak önnek a saját modorában. Mr. Pannikar azért olvas magyar írókat, mert Keralában először a kínaiak kötöttek ki, azután a zsidók és végül a portugálok. Meg van elégedve a válasszal?

– Tökéletesen.

Mr. Lendület mosolyog. Én is mosolygok. Kezdünk rokonszenvezni egymással. Egy darabig némán bámuljuk a pálmák bokáját. Majd:

– Ön kommunista? – bújik ki belőlem ismét az intellektuális bulldog.

– Nem. Semmilyen pártnak nem vagyok a tagja. Szabad értelmiségi vagyok, keralai.

– Mi a véleménye arról, hogy az önök Főminisztere egy újságcikk szerint, amit idefelé a repülőn olvastam, szovjet módszereket kíván meghonosítani Keralában?

– Az, hogy az újságcikk szerzője hülye. Fogalma sincs a lényegről. Ez a szokásos liberális blöff, a szovjet módszerekkel. A lényeg az, amit az imént mondtam önnek. Kerala egyenlő egy lehetőséggel.

– De mégis, hogy van ez? Önnek nem okoz problémát, hogy olyan kormányt támogat, melynek élén egy kommunista Főminiszter áll? Olyan ember, aki adott esetben nem hajlandó szentnek és sérthetetlennek tekinteni az ön értelmiségi szabadságát?

– Nézze, Keralában cselekedni kell. Élni a lehetőséggel. Ha ezzel a lehetőséggel a Központi Kormány vagy, mit mondjak önnek, a Rockefeller Alapítvány óhajtana élni, akkor én a Központi Kormányt vagy a Rockefeller Alapítványt támogatnám. A tények viszont azt mutatják, hogy Kerala lehetőségeivel nem az előbbi intézmények, hanem a helyi kormányzat vetett számot. Ezért én ezt a kormányt támogatom, méghozzá teljes meggyőződéssel, bárki is álljon az élén.

Föltűnik a Kovalam Part. Az Arab-tenger lustán és sárgán szuszog. Időnként belenyal a homokba, mintha álmában tenné. Egy halom kókuszdió előtt állunk meg. Mr. Lendület kiugrik a kocsiból, és mielőtt le tudnám beszélni róla, fölvágat egyet a kemény gyümölcsök közül. Biztat, kóstoljam meg a levét. Magyarázkodom, szerencsétlenkedem, a csemegét végül Mr. Lendület fogyasztja el. A helyzet feszélyezettségét enyhítendő megjegyzem, hogy milyen nagyszerű ez a tengerpart, némi beruházással nemzetközi üdülőhellyé lehetne fejleszteni, valóságos valutabányává.

Mr. Lendület morog valamit. Csönd. Nézzük a tengert.

– Mondja – szólal meg egyszerre –, maga mégis Európából jött, maga szerint sikerülhet ez?

– Hogyne, ha tudnak annyi pénzt szerezni, hogy fölépítsenek itt néhány szállodát.

– Nem erre gondolok – mondja Mr. Lendület továbbra is a tengert bámulva –, ez az egész, ez a Kerala, India, ez az egész őrültség? Van ennek valami értelme?

Ostobaság, tudom, de elszorul a torkom. Mr. Lendület most az, aki valójában: huszonhét éves, nálam majdnem hat évvel fiatalabb, azért olyan férfiasan kackiás a bajusza, és nem indiai vagy csak mellékesen az, a föld fia ő is, mint én, ahogy búcsúzóban a fiatalság így-úgy gondtalan első éveitől a tengert bámulja, a felelősséget, a semmit, teli reménnyel, elszántsággal, tisztességgel és kétségbeeséssel; ha lenne mód arra, hogy a halálosan fontos dolgokat közölni tudjuk egymással, most átölelném a vállát. Így csak nézem, ahogy ott áll és bámulja a tengert. Most látom csak, lilába játszó nadrágja alját megtoldották egy, az öltöny anyagából való csíkkal, ingének kézelőjén egy kimoshatatlan, barna folt díszeleg, a cipője sarka ferde. Rekedt vagyok, alig tudok megszólalni.

– Sikerülni fog, én Európából jöttem, nekem elhiheti.

Mintha mi sem történt volna, csevegve utazunk vissza Trivandrumba.

Bele az őrület kellős közepébe. A tanszékvezető egyetemi tanárok, úgy látszik, a világ minden pontján egyformák. Az Angol Intézetben, tudomásom szerint, fiatal írókkal kell találkoznom. Természetesen, ha már az intézetben tartózkodom, a tanszékvezetőnél is illik tisztelegnem. A Professzor Úr hivatalos méltósággal fogad, megérdeklődi, mivel foglalkozom, kiket fordítottam. Megkér, hogy írjam föl egy cédulára a nevemet, nehogy rosszul ejtse. Átadom a névjegyemet. Ó, ez igazán kitűnő. Mehetünk is.

Egy terembe, ahol szerény számításom szerint legalább százhatvanan ülnek. Nem tudom, miért éppen százhatvanan, rémületemben ez a szám jut eszembe. Az Angol Tanszék tanári kara és valamennyi diákja. Amikor megjelenek, halk zúgás: itt van, itt van! Szörnyű sejtés rabja vagyok. Okkal. A Professzor fölvezet egy emelvényre, leültet, majd megkezdi megnyitó beszédét. Mr. Orban, a távoli Magyarország híres költője ellátogatott a mi szerény intézetünkbe. Tiszteljük meg Mr. Orbant azzal, hogy előadása közben nem zajongunk. Ezennel tehát fölkérem vendégünket, a nagy tehetségű magyar költőt, hogy tartsa meg előadását. Ezzel leül. Kezében a névjegyemmel, a gyilkos. Fejemben az abszolút üresség. Majd egy szó, az is magyarul: atyaúristen. Majd ez: meg fognak verni, le fognak köpdösni. Mert szélhámos vagyok, nem tudok angolul, magyarul, sehogyan.

Nincs mese, föl kell állnom. Valakinek föl kell állnia. Félálomban mozdulok, lenézek a közönségre. A tabi kultúrház nagyterme, ahol a mozielőadásokat is tartják, zsúfolásig megtelt. Elöl, a színpad szélén valaki éppen az üdvözlő szónoklatot tartja. Szeretettel üdvözlöm a körünkben megjelent Darvas Józsefet, a Magyar Írók Szövetségének elnökét (taps), Tatay Sándor József Attila-díjas írót (taps), és a társaságunkban levő Horváth Ottó költőt (gyér taps, a taps után Tatay hangja: „Orbán az, te!” – mire a szónok: – „Kicsoda?” – Tatay: „Ez itt, ni!” – Szónok: „De költő?” – Tatay: – „Költő.”), helyesbítek, Orbán Ottó költőt, akiket mindannyian jól ismerünk és szeretünk, és felkérjük őket, hogy tartsák meg ünnepi író-olvasó találkozójukat! Nagy csönd, a tabi közönség feszült figyelme, a teli széksorok. „Hölgyeim és uraim – mondja valaki a feszülten figyelő tabi közönségnek az én hangomon, angolul, a tabi kultúrházban, ahol a mozielőadásokat tartják –, Hölgyeim és uraim, attól tartok, hogy mi mindannyian egy félreértés áldozatai vagyunk.”

Gazdagabb vagyok egy életre szóló fölismeréssel. Válságos helyzetekben az ember tud angolul. Válságos helyzetekben az ember Szenczi és Országh professzor tudását egyesíti magában. Válságos helyzetekben az ember maga az Angol–Magyar Nagyszótár.

Ömlik belőlem a szó. Én nem készültem előadásra, én arra készültem, hogy itt néhány fiatal íróval fogok találkozni, akiket ki fogok faggatni Kerala problémáiról. Most azonban, hogy ilyen szépen összejöttünk, cseréljünk szerepet, fogjanak önök vallatóra engem, önök, akik elsöprő többségben vannak, olyannyira, hogy ezzel át is adom a szót önöknek, kérdezzenek, amiről akarnak, én legjobb tudásom szerint igyekszem majd válaszolni.

Csönd. A történelmi pillanatoké. Trivandrumban meghívott közönség előtt föltalálták az író-olvasó találkozót.

Elsöprő sikerrel. Az első bátortalan kérdés után megindul a kérdések özöne. Miről írnak a magyar írók? Van-e Magyarországon szabadság? Magyarországon is mezítláb járnak az emberek? Igaz-e, hogy a kolhozokban csajkarendszer van? Vannak-e Magyarországon templomok? Szabad-e magyar íróknak szerelmes verseket írni? Miért írok én csak politikai verseket? Kell-e engedélyt kérni egy magyar író művének megjelentetéséhez a szovjet csapatok főparancsnokától? Kiadunk-e külföldi írókat? Igaz-e, hogy nálunk üldözik a vallást? Mennyi a magyar munkás átlagkeresete? Van-e Magyarországon magántulajdon? Van-e Magyarországon éhínség? Hol van Magyarország? Milyen érzés volt átélni a világháborút? Az angolok ellen harcoltunk-e vagy mellettük? Mi az, hogy tervgazdaság? Ismerünk-e valamit az indiai irodalomból? Hiszünk-e Istenben? Mi az, hogy a gazdasági irányítás reformja? Magyarországon a költők közgazdászok is? Hány kötetem jelent meg eddig? Lesz-e háború?

Karok erdeje a levegőben. Kipirult arcok, csillogó szemek. A kérdezők zöme húsz év körüli. Fogalmuk sincs arról, hogy kérdéseik egy részét a világ más pontjain az úgynevezett rázós kérdések között tartják számon. Sejtelmük sincs róla, hogy milyen kérdés az, amelyik ráz. Kíváncsiak, érdeklődnek. Válaszaimért hálásak. Bólogatnak, nevetnek, olykor meg is tapsolnak.

A Professzor feláll, a karok lehanyatlanak. Köszönjük Mr. Orbannak, a kiváló magyar költőnek, hogy értékes idejéből ilyen sokat pazarolt ránk. Az órámra pillantok. Két és fél órán át válaszoltam a kérdésekre. Kézfogás, taps, lelépünk az emelvényről.

Mik a benyomásaim, érdeklődik Mr. Lendület. A legjobbak, felelem, legföljebb azon lepődtem meg egy kissé, hogy egy kommunizmussal állítólag velejéig megfertőzött állam fővárosában ilyen kérdéseket tesznek föl a diákok. Ne csodálkozzam, magyarázza, az Angol Tanszéken vagyunk, itt igen erős az angol befolyás. Mintegy válaszul Mr. Lendület megállapítására egy csoport diák fog körbe, a verseim kéziratát kívánják megszerezni tőlem. A politikai verseimét, hogy megjelentessék őket a Tanszék maguk szerkesztette folyóiratában. Annak az intézménynek a folyóiratában, ahol igen erős az angol befolyás. Kerala mintha csak ingerkedne velem, hogy tessék, próbáljam meg egy szóval jellemezni. Komplikált világban élünk, mondom Mr. Lendületnek. Egyetérthet velem, mert hátulról jól megtaszít, hogy szálljak be már az autóba.

Mr. Pannikar is beszáll, utána az esernyője is. Meg egy szőrmók fiatalember, aki a megszólalásig hasonlít Sára Sándorra. Ő kívánja József Attila verseit malajalamra fordítani. Elkísérnek a szállodába. Van még egy példányom a Quarterlyből, benne egy csokorra való magyar vers angolul, azt szándékozom nekik ajándékozni.

Útközben váratlanul megállunk. Mr. Lendület kiugrik a kocsiból és eltűnik. Tíz perc múlva tér vissza, közli, hogy holnap délelőtt a szállodában meg fog látogatni a Left Party, a Kína-barát kommunista párt egyik személyisége. Ismertetni fogja velem a maga és pártja nézeteit. Köszönöm, érdeklődve várom a találkozást.

Minden jót, búcsúzom a szálló kapujában Mr. Lendülettől. Végérvényesen, holnap ő már mást kalauzol. Behuppan a kocsiba, enyhe motorzúgással suhan ki az életemből. Vendégeimet a szobámba invitálom.

Mr. Pannikar megajándékoz az általa szerkesztett folyóirat példányával. „Orbán költőnek a Szerkesztő” – írja bele ajánlásul. Ez, sajnos, nem több udvariassági gesztusnál. A malajalam írás hieroglifáit nem én fogom megfejteni. Az egész folyóiratból csak a hirdetéseket tudom elolvasni, azok angolul vannak. „Mi a név?” – kérdezi az egyik, az, amelyiknek felső felén Shakespeare néz ihletett arccal a levegőbe, kezében toll, előtte fóliánsok. „A név nem pusztán azonosítási címke – a név a társaság tekintélye!” Az ALIND nevű társaságé, India legnagyobb esőcsatornákat és alumíniumtartozékokat gyártó cégéé.

A Quarterlyvel könnyebben boldogulunk. Kereszttel megjelölöm a jó költők jó verseit. Maradjon a mi hármunk titka, hogy kinek melyik versét. Félórát beszélgetünk még, főleg József Attiláról. Búcsúzunk. Én, szálem-mel.

– Odanézzenek – mondja Mr. Pannikar –, megtanult szálem-mel köszönni. Hanem idefigyeljen, ha szálem-mel köszön, tegye le a cigarettát a kezéből. Ha már mindenáron valamilyen otrombaságot akar csinálni, lépjen inkább a lábamra.

Nevetünk, én egy kicsit hangosabban a kelleténél. Kezet nyújtok, kezet rázunk. Az esernyő kézen fogja Mr. Pannikart, és gyengéden elvezeti. A szakállas fél lépéssel lemaradva követi őket. Egész nap egy csepp eső nem sok, annyi sem esett.

Az étteremben a pincérek sarut viselnek. Nemcsak a főpincérek, mindegyik. Ez valami kommunista beütés lehet, „szovjet ötlet”, ahogy a Deccan Herald mondaná. Mindazonáltal ez csak felületi jelenség. Az éttermi kiszolgálásra a hanyatló kapitalizmus stílusa nyomja rá a bélyegét. A vendéglátás gyors és udvarias, a pincérnek nem kell integetni. A pincér tudatilag még fejletlen, odafigyel a vendégre. Negyedóra alatt megvacsorázom.

Álmomban Mr. Mándy kapura szúr egy hátulról előreívelt labdát. Mr. Pannikar elvetődve tisztáz.

– Így könnyű – morog bosszúsan Csempe-Pempe –, esernyővel…

Éljen a Világforradalom!

– Nagyon kedves öntől, hogy idefáradt.

– Hagyja, semmiség. Szívesen jöttem. Mondhatnám úgy is, hogy ez a szakmám, a propaganda.

– Ennek örülök. Ezek szerint tájékozott embert tisztelhetek önben.

– Olyasfélét. És a tájékozottságomat szívesen megosztom bárkivel, akinek szüksége van rá. Magának pedig szüksége van rá.

– Köszönöm.

– Ne köszönje. Maguk, európai revizionisták, elszoktak az igazságtól, magukra fér egy kis igazság. Én a kényelmetlen igazságot jöttem az ön fejére olvasni.

– Úgy értsem ezt, hogy üzenetet küld velem Európába?

– Értse, ahogy akarja. Magára bízom. Mire kíváncsi?

– Elsősorban arra, hogy miért néz revizionistának. Jóformán meg sem szólaltam még.

– Csak magára kell nézni. Itt ül fehér ingben, és a kommunizmusról érdeklődik.

– Gondolja, hogy az ingem determinálja a világnézetemet is? Vagy az arcom? Vagy a hajam? Ön dhoti-ban ül itt, kevés haja van, az is ősz, az arca barázdált, de ebből én még nem tudnék az ön világnézetére következtetni. Legföljebb arra, hogy közel jár az ötvenhez.

– Ötvenöt éves múltam. De nem erről van szó. Maga Európából jött. Az európai kommunisták revizionisták.

– Mind?

– Mind.

– Ön szerint mi a revizionizmus lényege?

– A revizionisták nem segítik a népek fölszabadító harcát.

– Nézzen ide, valamit tisztáznunk kell. Én nem pártmegbízatásból utazom, nem is vagyok párttag. A magam megítélése szerint nem vagyok sem revizionista, sem szektás, író vagyok. Az én véleményem magánvélemény, egy újságolvasó író magánvéleménye. De ezt a magánvéleményt tényekre alapozom. Ilyen tény például az, hogy Vietnamban a partizánok orosz fegyvereket használnak. Mi erről az ön véleménye?

– Az, hogy a revizionisták nem segítik a népek fölszabadító harcát.

– Jó, ez az ön álláspontja. De mi a véleménye a fegyverekről? Arról a banális apróságról, hogy ezek a fegyverek nem kínai gyártmányúak?

– Mondtam már. A revizionisták a népek fölszabadító harca ellen foglalnak állást.

– Bocsánat, csökönyös vagyok. A fegyverekről mi a véleménye? Az eredetükről?

– Fiatalember, így nem jutunk semmire. A fegyverekről az a véleményem, hogy a kizsákmányolók ellen kell fordítani őket. A revizionistákról pedig az, hogy nem segítik a népek fölszabadító harcát.

– Értem, ez csak világos. Mi az önök programja?

– Mi lenne? A hatalom megszerzése.

– Milyen úton?

– Fegyveres harc útján.

– Ezt tartja ön egyedül célravezetőnek?

– Ezt.

– Hogy képzeli ön ezt a harcot? Úgy értem, a megszervezését?

– Meg kell szerveznünk Indiában a gerillamozgalmat. Ideológiailag szilárd bázisra kell helyeznünk a tömegeket, fegyvert kell adnunk a kezükbe, hogy legyen mivel lecsapni az ellenségre. Ez a lényeg. Támadni kell, lecsapni, nem vitatkozni.

– Úgy gondolja, hogy eljött a támadás ideje?

– A legnagyobb mértékben. India közállapotai tűrhetetlenek.

– Abban, hogy változtatni kell India közállapotain, messzemenően egyetértek önnel. De nem gondolja, hogy egy elhamarkodott támadás súlyos kockázatot rejt magában?

– Kockázat nélkül nincs jövő, nincs forradalom.

– Ez megint igaz. De kockázat és kockázat között nagy különbség van. Ez, hogy úgy mondjam, hadtudományi kérdés. Kockázatot csak akkor érdemes vállalni, ha van valóságos esély a győzelemre. Ha ilyen esély nincs, hadászatilag hibás a kockázat akár hősies vállalása is, épp attól a lehetőségtől fosztja meg a hadvezetést, hogy egy adott pillanatban a győzelem reményében vehesse föl a harcot. Mit tart ön az esélyekről? Gondolja ön, hogy a jelenlegi helyzetben egy fegyveres fölkelésnek esélye van a győzelemre?

– Miért ne lenne? Mögöttünk állnak India szegényei.

– Látja, éppen ez az, amiben kételkedem. Potenciálisan, persze hogy az önök, illetve a forradalom oldalán állnak. Hol egyebütt állnának? De a valóság nem azonos a lehetőséggel. A valóságban India szegényeinek jó része jelenleg még azt sem tudja fölmérni, hogy mekkora szegénységben él. Nem gondol arra, hogy egy fölkelés esetén, tudtukon kívül persze, épp azok buktatnák meg a fölkelést, akikre az a leginkább számít? A passzivitásukkal?

– Látom én, hova akar maga kilyukadni. Oda, hogy mi csak vagdalkozunk.

– Nem kívánok ítélkezni, nem is tehetném. Én csak kérdéseket teszek föl önnek. Kézenfekvő kérdéseket. Agrából Delhibe utaztamban a vonaton véletlenül összetalálkoztam a Right Party egyik funkcionáriusával, ő azt mondta nekem, önök súlyos felelősséget vállalnak magukra azzal, hogy idő előtt akarják kikényszeríteni az összecsapást. Olyan körülmények között, amikor az ellenfél túlerőben van.

– Helyben vagyunk. Jól összepasszolnak maga meg az a revizionista a Right Party-ból. Az ellenfél túlerőben van, hagyjuk a forradalmat. Ez a tipikus revizionista okoskodás. Először is: az ellenfél nincs túlerőben. Mondtam már magának, mögöttünk állnak India szegényei. Másodszor: mire megy az ellenfél a túlerejével? Semmire. Az ellenfél még a túlerejével is minket segít. Rendben van, az első fölkelést leverik. Mi lesz ennek az eredménye? Még nagyobb elkeseredés a nép körében, még forradalmibb helyzet. Az első fölkelést követi a második, a tizedik, a századik. Az ellenfél halálra van ítélve. A mi dolgunk érvényt szerezni az ítéletnek.

– Ezzel egy másik ítéletnek is érvényt szereznek, ami önöket sújtja. Nem gondolja, hogy az ön által vázolt módja a forradalomnak túl sok áldozatot követel azoktól, akiknek nemigen van mit föláldozniuk?

– Jó érvekkel akar meggyőzni. Legyünk tekintettel az emberségre? A nyomor tekintettel van rá? A járvány, az éhínség, az árvíz tekintettel van rá? Természetesen rengetegen fognak elpusztulni. Ez törvényszerű. De a romokból egy új világot fogunk fölépíteni. Megtehetjük, lesz hozzá hatalmunk.

– Mit akarnak tenni a hatalom birtokában?

– Igazságot.

– Ez szép és helyes. De konkrétabban?

– Megszüntetjük a kizsákmányolást, a magántulajdont, az ember és ember közötti különbséget.

– Félreért, úgy látom. Én olyasmire gondolok, mint a gazdasági élet megszervezése meg effélék; milyen elképzeléseik vannak e tárgykörben?

– Vannak elképzeléseink, megnyugtathatom, de ezeknek a kérdéseknek mi nem tulajdonítunk olyan döntő fontosságot, mint maguk Európában. Ezek jelentős kérdések, elismerem, de egy későbbi periódusban, nem most. Központilag koordinált gazdasági életet akarunk. Majd. Előbb a népet kell fölszabadítani. Maguk Európában játszogatnak a gazdaságukkal, közben meg a világ népeit kizsákmányolják. Mi ez, ha nem revizionizmus? Maguk lemondanak a világforradalomról. Rosszul teszik. A világ dolgai összefüggenek.

– Jó, hogy mondja. Mi a véleménye arról az elképzelésről, mely a világforradalmat nem egyetlen ütközetnek, hanem ütközetek láncolatának tekinti? A világ dolgai e szerint az elképzelés szerint is összefüggenek, ha nem is egészen úgy, ahogy ön gondolja. E szerint az elgondolás szerint az úgynevezett második világban végbement változások egyik legfontosabb eredménye nem is magukban a kommunista vezetésű országokban, hanem paradox módon a tőkés világ országaiban jelentkezett. Abban méghozzá, hogy ezen országok munkásai egyre több jogot vívtak ki maguknak. Ezek az országok ma igen büszkék munkásaik magas életszínvonalára. Arra már kevésbé, hogy ez az életszínvonal minek következtében emelkedett a mai szintre. Egy fenyegetés következtében. A fenyegetést a második világ léte jelentette, és nemcsak és nem is elsősorban hadászati értelemben, hanem történelmileg. A második világ történelméből ugyanis világosan kiolvasható volt, hogy mi vár az egyezkedni nem tudó kapitalizmusra: a teljes csőd, a bukás. Ettől olyan vajszívűek korunk konszernjei, ezért viselik olyannyira a szívükön alkalmazottaik érdekét. Másfelől viszont, ami önöket illeti, mit gondol ön, mitől omlottak össze a gyarmatbirodalmak? Miért távoztak az angolok Indiából? Azért csak, mert egyszerre megijedtek Gandhitól? Attól az embertől, akit még nem is olyan régen minden lelkifurdalás nélkül börtönbe csuktak? Indiából persze India tette ki az angolokat. De milyen körülmények között? Nem az történt-e, hogy a második világháború után a tőkés világnak döntenie kellett, hogy melyik frontot akarja tartani, mivel mindegyiket nem tarthatta? És mivel a frontvonalak közül az első és a második világ között húzódót tekintette a legfontosabbnak, föladta a kevésbé fontosat, a gyarmatok frontját? Harmadszor pedig, azt gondolja ön, hogy a világforradalom egyetlen nagy szuronyroham? Nem arról van-e szó itt, hogy földünkön a változások nem egyik óráról a másikra mennek végbe, hogy a világforradalom a technika forradalmával kezdődött még a múlt században, századunk elején már csak folytatódott, de ekkor már társadalmi síkon, mivel időközben a technika, mint valami édes méreg, átjárta a társadalom minden sejtjét a kizsákmányolás és a fölszabadulás kettős káprázatával; nem arról van-e szó, hogy ez a folyamat még ma sem zárult le, mivel a világforradalom lényege éppen az, hogy a földet töredék világokból egy világgá tegye, gazdaságilag, társadalmilag, szellemileg nagyjából egy színvonalon élő népek lakhelyévé? Ha viszont így áll a dolog, ez nem tíz év föladata. Még jó, ha csak egy évszázadé, a mienké. Nem gondolja ön, hogy egy ilyen hosszúra nyúló folyamatnak korszakai vannak? Hogy a különböző korszakokban más és más föladatra esik a hangsúly? Hogy a gyárat nemcsak elvenni kell tudni, hanem használni is? Hogy bizonyos körülmények között egy termelőegység gazdaságos üzemeltetése is forradalmi jelentőségű? Mivel a világforradalom technikai kérdés is, a technika forradalmi alkalmazásának kérdése. Mi minderről az ön véleménye?

– Maga mondta, a tőkés országok dolgozói jól élnek. Tehát nem képviselnek forradalmi erőt. A forradalmi erőt mi képviseljük. Ami pedig a maguk elméletét illeti, maguknak minden kapóra jön, amivel a fölszabadító harc jelentőségét csökkenthetik. Maguk nem akarnak harcolni, ez az igazság.

– Ön szerint mit kéne tennünk? Ki kéne robbantanunk a harmadik világháborút?

– Ezt maguknak kell tudniuk.

– Engedje meg, hogy föltegyek önnek egy kényelmetlen kérdést. Önt hallgatva azt kell hinnem, hogy Kerala lángokban áll, és földjén patakzik a vér. Ezzel szemben a turistaforgalom zavartalan, az utcákon könyvekkel a hónuk alatt sétálnak a diákok (akik különben az Angol Tanszéken olyan kérdéseket tettek föl nekem, hogy némelyiket maga néhai Joseph McCarthy szenátor is föltehette volna), sehol egy tüntető, sehol egy barikád. Ha a helyzet olyan forradalmi, ahogy ön mondja, annak érződnie kéne. A levegőben, az emberek viselkedésében. Én semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

– Ne haragudjon meg az őszinteségemért, magának fogalma sincs a forradalmi módszerekről, a stratégia és a taktika viszonyáról. Amit vázoltam magának, az stratégiai elképzelés. A stratégia nem zárja ki a taktikát. Azzal mi is tisztában vagyunk, hogy a helyzet e pillanatban nem forradalmi. De egy hónap vagy egy év múlva az is lehet. Rajtunk múlik, hogy az legyen. Közben persze taktikai módszereket is alkalmazunk. A helyi nemzetgyűlésben nemrégiben keresztülhajtottunk egy törvényjavaslatot. A törvény lényege az, hogy a földet megművelő paraszttól a tulajdonos nem veheti vissza a földet. A föld ma még nem a paraszté, hanem a földtulajdonosé. Eddig az volt a szokás, hogy a tulajdonos kiadta a földet művelésre a parasztnak. Ha a paraszt jól művelte meg a földet, a tulajdonos visszavette tőle, hogy drágábban adhassa bérbe. A paraszt tehát abban volt érdekelve, hogy minél rosszabbul művelje a földet. Annyit magyarázott itt gazdasági szempontokról, remélem, föl tudja mérni, mit jelent ez. Ilyen törvényt nem egyet hoztunk, hanem sokat. Erről mit tart? Ezt is vagdalkozásnak tartja?

– Dehogy tartom. Az a véleményem, hogy akkor, amikor világforradalmat akarnak csinálni, helyi politikát csinálnak, akkor viszont, amikor a helyi kérdéseket megoldják, világtörténelmet csinálnak. A földtörvény történelmi jelentőségű. India és a világ szempontjából egyaránt.

– Ez a maguk fejtetőre állított, revizionista logikája. Egyébként örülök, hogy a földtörvényt ilyen jelentősnek tartja. Mi is annak tartjuk, magunk mellé állítottuk vele a parasztokat.

– A földtörvény csak az önök pártjának szerzett híveket? Más párt nem szavazott mellette?

– Szavaztak mellette mások is, de a küzdelem nehezét mi vállaltuk.

– Az önöké az egyetlen kommunista párt Keralában?

– Igen.

– Bocsásson meg, ezt nem értem. Tudtommal a Right Party-nak két minisztere van a koalíciós kormányban. Hogy lehet két minisztere a kormányban egy olyan pártnak, ami nincs?

– Szóval ezt is tudja. Két miniszterük van, na és? A mienk az egyedüli kommunista párt. A Right Party revizionista. Mi vagyunk a forradalmi erő.

– A Right Party a földtörvény mellett szavazott vagy ellene?

– Mellette.

– Mit gondol, miért?

– Hogy ezzel is elleplezze politikája revizionista lényegét.

– Nem gondolja, hogy itt másról van szó? Arról, hogy a két párt politikája bizonyos pontokon szükségképpen találkozik?

– Nem gondolom.

– Mit tart ön lényegesebbnek, azt, ami összeköti vagy azt, ami elválasztja a két pártot?

– Azt, ami elválasztja.

– Mi a véleménye Kínáról?

– A kínaiak osztálytestvéreink. A mi burzsoá kormányzatunknak persze sok baja van Kínával. Ha nem lesz burzsoá kormányzatunk, Kínával sem lesz semmi bajunk.

– Mit tart India jövőjéről?

– A gerillaháború ki fog terjedni Indiára. Ennek már mutatkoznak a jelei. Bengáliában és másutt. A fegyveres fölkelés meg fogja dönteni a burzsoák kormányát, és akkor elkezdődik India jövője. A világforradalomban.

– Ön szerint ez mikor fog bekövetkezni?

– Egy-két éven belül.

– Ön ebben feltétlenül bízik?

– Feltétlenül.

– Köszönöm a szívességét, hogy eljött hozzám a szállodába.

– Szívesen jöttem.

– Még egyszer köszönöm.

– A viszontlátásra.

Kanya Kumarinál vége a világnak

Angol nevén Cape Comorinnál, a Comorin Foknál. És legyünk egy kicsit szerényebbek, nem a világnak van vége ott, csak India földjének. Ez is a hely nem hivatalos, mondhatnánk, költői neve: India Földjének Vége.

A legenda szerint Kerala földje úgy keletkezett, hogy valamelyik isten lehajította a fejszéjét egy hegy tetejéről, a fejsze leesvén, a tengert kettéhasította, és a kettéhasadt tenger alól kibukkant a szárazföld. Mi jelenleg a hasadék legdélibb pontját óhajtjuk fölkeresni, mely egyben az indiai szárazföld legdélibb pontja is. Szárazföldet mondunk, mivel Indiához több szigetcsoport is tartozik, közülük az egyiknek, a Nicobar nevűnek, két szigete délebbre esik Cape Comorinnál. A Comorin Foknál Ceylon is délebbre fekszik, de ettől nyugodtan eltekinthetünk, mivel Ceylon nem tartozik Indiához. Másrészt viszont a legenda Ceylon keletkezését is megmagyarázza. Hol van az előírva, hogy egy isten csak egy elhajítani való szerszámot tarthat a háztartásában? Ceylon, esküdni mernénk rá, úgy keletkezett, hogy a fölpaprikázott isten a fejsze után még a zsebkését is lehajította a hegyről. Mindössze annyi történhetett, hogy dühében egy kissé félrehordott a keze. Ezért fekszik most Ceylon olyan sután az Indiai-óceán szeme sarkában.

Cape Comorinnál három tenger találkozik. Az Arab-tenger, a Bengál-öböl és az Indiai-óceán. Közülük az utóbbi a legtekintélyesebb. Méreteit csak elképzelni lehet, érzékelni nem. A Comorin Fokhoz déli irányban legközelebb eső szárazföld az Antarktisz. Cape Comorin különben nem Keralában található, hanem Madras Államban. Környékét tamilok lakják, ezért. Fő látványosságai a tenger, a napkelte és a napnyugta. India Földjének Végén, azt mondják, még a nap sem úgy kel és nyugszik, mint más, közönséges helyen. El nem tudom képzelni, hogyan másként nyugodhat le a nap, mint úgy, hogy lenyugszik. Ezt megtudni utazom Cape Comorinba.

Két órakor indulunk Trivandrumból, a sofőr meg én. A nap ma hat óra tájt nyugszik le, azért indulunk ilyen korán, hogy útközben legyen nézelődni való időnk. Cape Comorin nyolcvanhét kilométernyire van Trivandrumtól, autón alig kétórányira. Az útnak kevesebb, mint a felét tesszük meg keralai területen.

Sofőröm nevét nem tudom. Én magamban Mr. Antracitnak nevezem. Megfigyelhető, ahogy közeledünk az Egyenlítőhöz, úgy sötétedik az emberi bőr színe. A fajelmélet híveinek ez persze nem kielégítő magyarázat. Ők tudják, hogy időközben átléptünk egy láthatatlan határvonalat. Madras előtt bizonyára ezért dobált annyira a repülőgép, kuncogok magamban, csakis ez lehetett az oka. És én még azt gondoltam, hogy a vihar miatt. Most aztán helyrehozhatom a tévedésem. Hiszen látnivaló, Mr. Antracit a bőre színétől akár néger törzsfő is lehetne az Egyenlítői Afrika valamelyik országában. Kár viszont, hogy arcának szabása éppolyan indiai, mint északi testvéreié. „De hát a szemében – fordul felém a szegregáció ügyvédje (civil foglalkozására nézve agronómus, nyolc éve találkoztunk egy falusi kocsmában, a cigányokat szidta mély meggyőződéssel, hogy soha nem lesz belőlük rendes magyar ember) –, de hát a szemében csak lát valami hamis csillogást?!” Bevallom, nem; a szegregáció ügyvédje erre dühödten eloszlik. Mr. Antracit szemében csak a mélységes fekete ragyogást látom. Jókai regényében, a Fekete Gyémántok-ban a kőszén nézhetett ilyen tekintettel Berend Iván arcába.

Mr. Antracit különben a mérséklet embere. Mármint foglalkozási körében az. Nem istene a biztonság, de nem érzi magát szerencsétlennek akkor sem, ha a sebességmérő mutatója száz kilométer alá süllyed. Márpedig erre gyakran sor kerül, az út úgy kanyarog, mintha a trivandrumi kígyóbűvölő táncoltatná. Hatvanas átlaggal mehetünk. „Egy majom többel megy” – mondaná erre a madrasi atléta.

Bánom is én, mennyivel megyünk. Elengedem magam, ébren alszom, iszom a természet látványát. Mintha valami nagy folyó hátán csurognánk dél felé. Csönd, csak a motor zúg. Vagy a szél, nem is tudom. Lassan pereg a táj filmje. A pálma nem tud a szegregációról, a madurai öreg hölgyről, a világforradalomról, India égető kérdéseiről; a pálma abban a tévhitben, hogy egy békés ország békés földjébe mélyeszti gyökereit, bízik a növények viszonylagos örökkévalóságában, zöldell és sokasodik, maga az égnek törő naivitás. Jólesik néznem együgyű diadalát. Nem szégyellem bevallani, tanulni is próbálok tőle: optimizmusnak álcázott közönyét igénylem. Trivandrum elcsigázta bennem a társadalmi lényt, egy kis párton kívüli üdeségre vágyom. Persze tökéletesen hiába. Szemem nem engedelmeskedik agyamnak, az eszme hitvány elárulójának, nézelődésnek álcázva tevékenységét, figyel, fényképez, előhív. Jó, tudom. A fene a hivatásomba meg a tudatába! De azért fölébredek.

Épp időben ahhoz, hogy észrevegyem: egy fölhúzott sorompó mellett haladunk el. Párszáz méter után újabb sorompó, majd még egy. Most hagyjuk el Keralát? Most, válaszol Mr. Antracit, ezek a rizsposztok. Sejtelmem sincs róla, hogy mi a rizsposzt. Valamit alighanem félreértettem.

Változik a táj. A pálmaliget ritkul, az utat is mintha kevesebb patak és folyócska keresztezné. Balra tőlünk hegyek magasodnak. Egyikük éppen összefejelt egy felhővel. A sűrűsödő felhők jelzik, közeledünk célunkhoz.

Kis kerülővel. Lekanyarodunk a betonról. Padmanabhapuram, betűzöm ki a helység nevét egy tábláról.

A Travancore-i Király palotája áll itt. A mai Kerala déli részét hívták régebben Travancore-nak. A királyi palota az első épület, amit Keralába érkezésem óta alaposabban szemügyre vehetek. A trivandrumi Visnutemplomnak csak a gópuram-ját láttam, azt is csak futólag és messziről; ezen a vidéken csak a hindu vallásúak léphetik át a templom küszöbét, ők is csak akkor, ha betartják az öltözködési előírásokat, a férfiak például csak csupasz felsőtesttel tehetik tiszteletüket az istenségnél.

A Travancore-i Király palotája nemigen kárpótolhat azért, hogy a vallási szigor kitilt a templomokból. Fából épült kastély ez is, mint Tippu szultán mysore-i nyaralója. Eszmeileg a király kényelemszeretetének szülötte. Leleményes építmény, ez a találó kifejezés. A táncterem fölött húzódó folyosóról az udvar hölgytagjai észrevétlenül figyelhették a lent zajló eseményeket. Hűsölőhelyül egy olyan udvar szolgált, ahová soha nem süt be a nap, de ahol a tetőszerkezet fondorlatos kialakítása folytán hajnaltól szürkületig éppolyan világos van, mint a szabadban. Látok még néhány szépen faragott oszlopfőt és néhány falfestményt. Ég veled, Travancore Királya, a palotád miatt nem érdemes lekésni a napnyugtát.

Fél ötre érkezünk Kanya Kumariba.

Kevésszer tudja magáról az ember, hogy most éli át a felejthetetlent, az egyszerit, a sem ezelőtt és a sem azután közé ékelődő pillanatot. Ez most egy ilyen alkalom. Emberi számítás szerint soha többé nem fogom látni azt, amit most látok. Ázsiát, ahogy a lábát áztatja az óceánban.

India Földje Végének is a legvégén; fél lábbal a vízben egy jókora sziklaszirt áll. Afféle előretolt helyőrsége a földnek, dagálykor a víz, úgy látom, bekeríti. Távolabb a parttól még látok egy magányos sziklakatonát, a sisakja épp hogy kiáll a vízből. A hullámzás ököllel veri a sisakos főt, mindhiába, csak a víz összetört csontjai repülnek róla a magasba. Túl e konok őrszemen semmi. Csak a víz. A Déli-sarkig nyújtózó óceán. Éppen, amint délutáni álmát alussza.

Tik-tak, ketyeg a természet nagy vekkere. Hullám hullám után zúdul a partra a percek múlását jelezni. És kinn a vízen meglátom a hatalmas óra másodpercmutatóit is: gyufaszál csónakon két fekete vonalkát, két halászt. Állnak a csónakban, vagy hogy is mondjam, a csónakon inkább, mivel az egész alkotmány alig nagyobb egy jókora papucsnál. Ott, ahol ők manővereznek, a hullámok legalább két-háromszor magasabbak náluk. Jön a hullám, elnyeli őket, majd egyszerre csak megjelennek a következő hullám tetején. Esküdni mernék, hogy még a lábuk sem lett vizes. Lélegzetelállító látvány, ahogy két hosszú bottal csiklandozzák az alvó óceánt. A szörnyeteg tudomást sem vesz róluk, nem hagyja zavartatni magát. Csak a napsütés takaróját igazítja el magán.

A part hirtelen szeszéllyel kanyarodik egyet, magunkra maradunk az óceánnal. Hátam mögött a föld falként szökik magasra, a fal tetején húzódik az autóút. A magasból nem látni ide, átmenetileg megváltam az emberi világtól. Ahonnan most küldönc érkezik. Egy tamil fiatalember. Egyenesen felém tart, fenyegető céltudatossággal. Eszembe jut a mysore-i guide. Az újságban is olvastam rablótámadásról. Ha a rabló megtámad, leütöm. Ez az egyetlen esélyem, először ütni. Ezt gondolom a hülye, európai fejemmel. India még mindig meg tud lepni. Az alvilág tamil királya tíz méterre megközelít, majd hirtelen hátat fordít nekem, és lekuporodik a földre. A szükségét végezni jött ide, ahol gyér a turistaforgalom. A méltóság látszatát keltve arrább húzódom. Dolga végeztével az ifjú beleáll a vízbe, és szakszerű mozdulatokkal előbb az ülepét mossa ki egy kis óceánnal, majd a kezét mossa bele a hullámokba. A tudósok szerint a jövő emberét az óceánok fogják táplálékkal ellátni. Most legalább láttam, hogy mit fognak enni az unokáim.

Negyed hat, a sziklaszirten gyülekezik a napnyugta közönsége. Közéjük ülök én is. A víz láthatóan emelkedik, a hullámok milliméterenként kúsznak mind magasabbra a sziklán. A mennyei tűzgolyó lassan süllyed. Befut még két autóbusz, a szikla megtelik. Kezdődhet az előadás.

A napnyugta Cape Comorinban csakugyan különleges látvány. A tűzgolyó eléri a tenger peremét. Az ég tudományos precizitással belefog a színképelemzésbe. A tenger pereme aranysárga, fölötte az ég vörös, a fejünk felett már szürke és a hátunk mögött már feketéllik az este. A tűzgolyó a tenger alá süllyed, a tenger kigyullad, vörösen ég, majd lassan kialszik. Parazsát betemeti az ég szürke hamuja. Néhány percig láthatom, hogy forog a föld. Az eget mintha csörlővel vontatná valaki a fejünk fölött. Rögtön meg fogjuk pillantani, ahogy egykedvűen tekeri a vasszerkezet karját. A szél hűvösebb. A víz már a szirt tetejét ostromolja. Vége az előadásnak.

És valami másnak is. Innen már visszafelé vezet az út. Kanya Kumariból minden lépéssel Budapesthez jutok közelebb.

 

 

Nagercoil után egy elefánt jön velünk szembe.

Az este már sötétszürke, de azért még látom, hogy a behemót állatot egy gyerek vezeti. Nem túlzok, egy szál spárgán. A spárga láthatólag nem is arra szolgál, hogy az állatot féken tartsák vele. Pusztán a tulajdonjogi viszony kifejezésére. Az elefánt tisztában lévén e viszony jellegével, arra megy, amerre a gyerek vezeti. Járás közben bölcs belátással bólogat, hogy így van ez, így. A sofőr alig észrevehetően fékez. Lassan húzunk el az élő szoborcsoport mellett. Az elefánt térde egy vonalban van a szememmel.

Egyszerre dől ránk a feketeség, mintha nyakon öntenének vele.

Egy óra múltán piros lámpa előtt fékezünk.

– A rizsposzt – mondja Mr. Antracit.

Kiszáll a kocsiból, az ajtót résnyire nyitva hagyja. Az ajtónyitástól kigyulladt a kocsi belső világítása, egyedül ülök a lámpafényben. Jön valaki, az arcomba néz, majd a kocsi farához lép. A sofőr megemeli a csomagtartó födelét, majd nagy csattanással lecsapja. Előttünk a sorompó a piros lámpával a levegőbe emelkedik, mehetünk. Ez a jelenet még kétszer megismétlődik.

Mi ez, kérdezem Mr. Antracittól.

Így védekeznek a hatóságok, válaszolja, a rizscsempészek ellen. Madras Államban hatvan pajsza egy kiló rizs ára, Keralában két rúpiával több. A rizscsempészés tehát jövedelmező üzletág errefelé. A csempészésnek könnyen elejét lehetne venni azzal, hogy egységesítenék a rizs árát, de a Központi Kormány élelmezésügyi minisztere madrasi születésű, és a rizsárak fenntartásával szűkebb pátriájának óhajt kedvezni. Így van-e, nem tudom. Tény, hogy Indiának súlyos gondokat okoz az államapparátusban megbújó és a helyi érdekű elfogultsággal párosuló korrupció. Annyi bizonyos, hogy Mr. Antracit magyarázata mélyen jellemző a közhangulatra.

Vágtatunk tovább a sötétben. És ekkor meglátom a keralai rejtvény megfejtését. A felület mögött a lényeget.

Ez a lényeg voltaképpen igen közönséges jelenség. Egy szál dróton lóg, világít, és úgy hívják, hogy villanykörte.

Madras Államban a falvak többsége vakon bámul az éjszakába. Az út menti kunyhókat csak az elhaladó autók reflektora világítja meg egy pillanatra. Keralában ugyanolyan szegényes kunyhók sorakoznak az út mentén, mint Madras Államban. De ezekben a kunyhókban ég a villany.

Ilyen egyszerű az egész. A keralai koalíciós kormányt pár száz villanykörte miatt nem lehet megbuktatni.

A kunyhók lakói nem sokat tudhatnak a világforradalomról. Arról még kevésbé, hogy manapság milyen eszmeáramlatok ütköznek meg ebben a kérdésben. Az értelmiségi társutasról bizonyosan azt gondolnák: valamiféle turista. Ők csak azt tudják, hogy a kunyhójuk mennyezetéről lelóg egy szál drót, a dróton egy körte függ, és ez a körte világít.

A szocializmus, hallottam Európában tudományos szakvéleményként, nem egyéb, mint egy rosszul végiggondolt gondolat.

Kibámulok a kocsi ablakán, nézem a fénnyel pettyes feketeséget, és az jár az eszemben, hogy éteri egy dolog szakértőnek lenni. A szakértő természetesen az indusztrializált világra gondolt akkor, amikor a fenti megállapítást tette. Mi pedig jelenleg ugyebár a preindusztrializált világot járjuk egy géperejű bérkocsi hátsó ülésén. A két világ, véli a szakértő, egymástól merőben különbözik. Az indusztrializált világban az indusztrializáció igen előrehaladott stádiumban van, ami nem használ a romantika egészségi állapotának. A preindusztrializált világról viszont nem mondható el ugyanez. A preindusztrializált világ éppen indusztrializáltságának alacsony foka folytán hajlik a romantikára, forradalmakra meg egyéb naivitásokra. Olyan tettekre képes ragadtatni magát, melyeket az indusztrializáltság magas fokán már csak megmosolyogni lehet. Akárcsak azt, hogy valaki a rakéták korában komolyan vesz pár vacak villanykörtét.

A szakértőnek, aki maga is indusztrializált módszerekkel dolgozik, nem áll módjában költői kérdésekre felelgetni. Nem jár-e következményekkel az iparosodott világra nézve az, hogy az iparosítatlan világ tőszomszédságában létezik? Nem csúszhat-e el az iparosodott jövő a nyomorúság banális narancshéján? Nem függ-e össze a föld gazdagsága a föld szegénységével? A szakértő nevéhez híven olyan szakkérdésekkel foglalkozik, melyre diplomája képesíti. Földkerekségtanból köztudomásúlag a világ egyetlen egyetemén sem osztanak diplomát.

„Ahhoz képest, hogy mennyi gondot fordítunk a technikai civilizáció tökéletesítésére – elemzem borongva a bábuk állását a jövő sakktábláján –, a gondolkodás nem-euklidészi módszerének kialakításában még a kezdet kezdetén tartunk. Persze – kényszerítem ki egy végső lépéssel a döntetlent, a pattot – ahhoz képest, hogy a föld körbegondolása éppen csak elkezdődött, ezek a villanykörték egész rendesen világítanak.”

Előttünk egy szakajtó szentjánosbogár. Trivandrum.

Kocsin Kocsinban

A térkép és az angol helyesírás szerint Cochinban, a fejezet címében csak a tréfa kedvéért írtuk magyarosan a város nevét.

Amelyik különben nem is egy város, hanem három: Ernakulam, Fort Cochin és Mattancherry. Hármójukat nevezik egy névvel Cochinnak. Cochin a tengerszinttel egy magasságban fekszik, éghajlata nem ragadtatja magát túlzásokra. Az átlagos hőmérséklet harmincöt és húsz celziusz-fok között ingadozik. Az Egyenlítő és a tenger közelségét csak egy adat jelzi: júniustól októberig két és fél méternél több csapadék hullik le itt. A várost száznyolcvanezer ember lakja. Cochin a világ egyik legnagyobb természetes kikötője. A portugálok itt alapították meg első indiai gyarmatukat. Ma a kikötő egy részét az indiai haditengerészet foglalja el. Cochin a prospektus szavaival: „több egy városnál”. Nemcsak azért, mert a mai város három régebbi település összeolvadásából keletkezett. Cochin a Malabarpart kulcsa. Reméljük, nem csupán stratégiai értelemben, íróilag is.

Repülőterén a madurai bálna ikertestvére vár rám. Rögtön kiderül, miért. Mr. Prabakh, a Kerala Travels utazási ügynökség sofőrje, a bálna kormányosa, személyazonosságom tisztázása céljából megmutatja nekem azt a levelet, amit az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézete küldött az ügynökség cochini irodájának. „Mr. Orban, az Intézet különösen fontos vendége, ekkor és ekkor érkezik a cochini repülőtérre. Reméljük, mindent megtesznek annak érdekében, hogy Mr. Orban cochini tartózkodása problémáktól mentes legyen!” Delhi Cochintól kétezer kilométernél távolabbra van. Cochinból nézve Delhi intézményei egybefolynak a Nagy Központ sejtelmes látomásával. Én a Nagy Központ Különlegesen Fontos Vendége vagyok, ezért küldenek értem egy cethalat. Mr. Prabakh megérdeklődi, hogy azonos vagyok Mr. Orbannal, a világhírű íróval. Nem kenyerem az álszerénység; én vagyok az, felelem érces hangon. Akkor helyezzem el csomagjaimat a bálna farában.

A repülőtérről egyenesen az Adóhivatalba megyünk. Jól mondom, semmi félreértés. Cochini programom súlya magának az Adószedőnek a vállát nyomja. Indiában az Adószedő nem egyszerűen az Adóhivatal főnöke, még kevésbé afféle pénzbehajtó közeg; közjogi méltóság ő, a városi kormányzat egyik legfontosabb embere. Kettőnk személyében a pénz- és a kulturális ügyek két fő-fő méltósága készül egymással találkozni.

Egy más alkalommal, úgy látszik. Az Adószedő Úr, közli velem az Adóhivatal épületében található egyetlen alkalmazott, házon kívül van, és a mai nap folyamán már nem is fogja a hivatalt jelenlétével megtisztelni. Ez és ez vagyok, mutatkozom be, és várom a hatást. A hatás nem is késik. A hivatalnok megérdeklődi, hogy rendezetlen adóügyem miért olyan sürgős? Fölvilágosítom, mi járatban vagyok. Semmiről nem tud, fölhívja az Adószedő Helyettesét. Az Adószedő Helyettese eljött hazulról, állítólag be fog jönni a hivatalba, várjak egy kicsit. Megindítja a ventilátort, az asztalokon heverő akták enyhén hullámzani kezdenek. Mr. Prabakh néma szemlélője az eseményeknek, de arcáról leolvasom, hogy világhíremet egyre kevésbé értékeli. Negyedórányi várakozás után fölállok, és tekintélyem roncsait mentendő közlöm a halálra rémült hivatalnokkal, hogy ez hallatlan, föl vagyok háborodva. A hivatalnok majdnem sír, ő semmiről nem tehet, talán még várhatnék egy keveset. Nem, válaszolom világhírem megerősített fedezékéből, ennyi épp elég volt. A hivatalnoknak sejtelme sincs arról, hogy mitévő legyen; még soha nem könyvelt írót. Nekem viszont arról nincs sejtelmem, hogy most mi a fenét csináljak? Mr. Prabakh, akit határozott föllépésemmel, úgy látszik, sikerült világhírembe vetett bizodalmában megerősítenem, megoldja a helyzetet. Hallatlan az a hanyagság, közli a hivatalnokkal ő is, amit az Adóhivatalban nap mint nap kénytelen tapasztalni az ember; Mr. Orban különben a kormány vendégházában száll meg, ott hívják fel, ha elnézést akarnak kérni tőle. Ezzel – nyomában egy világszerte nagyra értékelt költővel – döngő léptekkel elindul az ajtó felé. Várom a csattanást, amivel a hivatalnok végigzuhan a padlón. De nem, el nem ájul, csak megbénulva bámul utánunk, két különlegesen fontos adóalany után.

Mr. Prabakh már kész szöveggel állít be a vendégház gondnokához. Mr. Orbant fölháborító módon fogadták az adóhivatalban. Mr. Orban, teszi hozzá ünnepélyesen lehalkított hangon, különlegesen fontos vendége az Indiai Kulturális Kapcsolatok Intézetének. Tessék, itt a levél, amit Delhiből írtak. Ejnye, ráncolja a homlokát a gondnok, ejnye, de kínos. Elnézést, Mr. Orban. De kérem, jutok végre szóhoz, én tulajdonképpen… Nem hagynak beszélni. Már legalább nyolcan vagyunk, terjed a hírem. Semmi baj, Mr. Orban, majd mi szervezünk önnek programot. Nagyon hálás vagyok érte. Volna-e kedve megtekinteni Cheruthuruthyban a Kathakali-táncot? Bizonyára. Akkor ebben meg is egyeztünk. Cheruthuruthy innen egy ugrás, alig több nyolcvan kilométernél. Délután háromkor indulunk Cochinból, útközben megtekintjük Trichurt is.

Végre szót kapok. Szeretnék, ha ez lehetséges, eszmét cserélni Mr. Y.-nal. Mr. Y.-ról még Delhiben hallottam, találkozzam vele, ha tudok, tanácsolták, széles látókörű, művelt ember, korábban a keralai kormány igazságügy-minisztere volt, most a cochini fellebbviteli bíróság bírája. „Mr. Y. a vonalban” – nyújtja felém a kagylót a programomat kialakító kutatócsoport vezetője, a gondnok. Mr. Y. igen el van foglalva, de azért okvetlenül keressem fel, mikor is, ööö-ööö, mondjuk ma egy órakor.

Tizenegy óra. Épp annyi időm van, mondja a gondnok, hogy átmenjek a szigetre. Tessék? Ja persze, én még új ember vagyok itt. Ez, ahol most vagyunk, a vendégház parti fogadórészlege, maga a vendégház a szemközti szigeten található. Néhány éve még az angol kormányzó lakott ott. Rögtön áttelefonál a motoros hajóért. A vendégház gondnoka látnivalóan nem afféle üdülőhelyi üzemvezető; egy kormányintézmény nagy hatalmú főnöke; jó kezekbe kerültem. Hajó a kikötőbe, poggyász az autóba, autó a hajóhoz. Egy szemvillanás alatt kiürül a szoba. Öt perc múlva minden készen áll Mr. Orban behajózásához. A hadművelet fedőneve: „Vesszen az Adóhivatal!”

A motoros a Duna két partja között közlekedő átkelőhajók cochini testvére. A hét törpe neve közül a Morgóé illene rá, mert élénken berreg. A szerencse fia vagyok, kiáltja utánam a partról a gondnok, más turistáknak komoly pénzt kell leszurkolniuk a Kathakali megtekintéséért. Ennyi meg ennyi dollárt. A számot nem értem, mert a törpe kapitánya gázt ad, és a motor szolidan bömbölni kezd.

Negyedóra múlva kötünk ki a Bolghatty Palota mólójánál. A Palota egyedüli vendége vagyok. Ha jól számolom, hétfőnyi személyzet fog gondot viselni rám. Lakosztályomban egy orvoskongresszus is ülésezhetne. Ablakaiból a következőket látni: a tengert, néhány tehenet és egy golfpályát. A tehenek a hely szelleméhez híven a golfpályán kérődznek.

Én naiv, bekapcsolom a ventilátort. Ha a Bolghatty Palotának lenne szája, most elmosolyogná magát. A ventilátor lapátjai perceken belül habossá verik a levegőnek álcázott tejszínt. Tankréd, a keresztesvitéz nem viselt olyan elsőrangú páncélt, amilyet én. A cochini melegben az ember nem izzad; nincs mibe, a vizes tejszínhabba, amit az ember belélegez, már nem fér több nedvesség; pórusaimból olvadt gumi szivárog. Letörölhetetlen, lemoshatatlan, időálló gumi. Kétszeri tusolás után fölhagyok a kísérletezéssel, és elkövetem indiai utam legnagyobb ostobaságát.

Cochin nem katonai övezetében nincs szesztilalom. A Bolghatty Palotában kétféle whisky kapható, skót és indiai. Anyagi helyzetemre való tekintettel a mysore-i whisky mellett döntök, ennek ára körülbelül ötöde a skót whisky árának. Az íze ennek megfelelően, mit is mondjak?

Mintha valaki odakozmált volna egy üveg Fagifort. Fakírhoz illő képességeim vannak, képes vagyok víz nélkül bevenni a legrosszabb ízű gyógyszert is, de ez a whisky fölülmúlja még az én rendkívüli képességeimet is. Annál rosszabb nekem. Említettem már, hogy anyagi körülményeimre a szerénység a jellemző. Ha megrendeltem a whiskyk királynőjét, némi tétovázás után így döntök, akkor meg is iszom. Különben is mit csinálhatnék vele? El nem dobhatom, mert valamelyik tehén még képes és megissza, akkor pedig bíróság elé állítanak egy szent állat megmérgezéséért.

Kép az Édes élet-ből (rendezte: Federico Fellini): Mr. Orban, a sikerektől elkényeztetett aranyifjú fátyolos tekintettel bámulja a cochini öböl zöld hullámait, miközben jegelt szódával issza a tüzes Fagifort. Arcára időnként kiül a rá és nemzedékére oly jellemző mélabú.

Legalább nem fogok köhögni.

 

 

Másnap fél tizenegykor ébredek.

Hajnali fél háromkor kerültem ágyba, akkorra keveredtünk vissza Cheruthuruthyból. Lakosztályomba érve épp annyi erőm maradt, hogy ingem, nadrágom lehajigálva bemásszam a szúnyogháló alá. Tankréd ragadós páncéljában most mászom ki alóla, hogy letusoljak; addig legalább tiszta vizet lélegzem, nem tejszínhabot. Van időm pancsolni, Mr. Prabakh fél kettőre jön értem a parti kikötőbe.

Szöszmötölök, kibámulok az ablakon, elnézem, hogyan golfoznak Cochin növendék előkelői. Úgy, hogy a táskarádiót leteszik a golfpálya szélére. A rádióból egy női hang kígyózik az ég felé. Az ifjak nadrágot, inget, a hölgyek szári-t viselnek. Utóbbiak nem játszanak, csak nézelődnek és csevegnek. A tehenek rezignáltan veszik tudomásul, hogy az emberfajnak pont ott kell golfoznia, ahol a legápoltabb a fű. Az emberfaj ezzel szemben ügyet sem vet a tehenekre; „ezek a mai fiatalok” – mondaná erre Dr. G., India ősi erkölcseinek bangalore-i őre.

Negyed kettőkor motorzúgás nyomja el a táskarádió hangját, megjött a yachtom.

Még messze vagyunk a parttól, amikor meglátom Mr. Prabakh fényes bronzkoponyáját. Mr. Prabakh rugóra járó, zömök, csupa izom emberke. Majdnem kopasz, kálvinista nyakán viszont egész ruhakefére való szőr feketéllik. Tisztára mosott, de pecsétes fehér inget és nadrágot, szandált, lyukas sarkú zoknit visel. Mellette ott áll a krómozott cethal.

Elsőnek a tengert nézzük meg, az igazit. A Bolghatty-szigetről csak az öböl vizét látni, egy nagy fürdőkád hullámtalan víztükrét. Cochin fürdőzésre alkalmas tengerpartját viszont jó étvággyal harapdálja az Arab-tenger. A parton homokbuckák, szemét. A sekély vízben néhány gyerek rohangál, fröcskölődik, kurjongat. Egy falusi strand önfeledt közönsége. Várom, hogy szemközt meglássam Balatonföldvárt. De nem, a tenger egy apró hullámával lepöccenti magáról az ilyen élcelődést. Seregek királya ő, ki a szemhatár mögé rejti méltóságos terebélyét, hozzám csak tajtékparókás udvaroncait küldözi követségbe.

Hódolatom mindazonáltal nem maradéktalan. Meglehet, csalódom, de egyre határozottabban érzem, hogy tenger és tenger nem ugyanaz. Az Indiai-óceán a vizek Nagy Sándora, az Arab-tenger, bár maga is hatalmas, csak egy a vazallusok közül. Cape Comorinnál az óceán lélegzetvételében több fenség volt, mint itt a hullámzás szemmel látható erőlködésében, hogy kikényszerítse a látogatóból az elragadtatást. Az Arab-tenger – nem tehetek róla, így hallom Cochin fövenyén álldogálva – szuszog az erőlködéstől. Zöldjében van egy árnyalatnyi sárga is, talán ettől érzékelem sekélyebbnek még a Bengál-öbölnél is, aminél különben jóval mélyebb. Jegyezzük meg az igazság kedvéért, hogy észrevételeink az Arab-tengerre nem sok hatást gyakorolnak. Továbbra is szuszogva hullámzik. Ez nyilván afféle beidegzés nála.

Az Arab-tengertől csak egy ugrás a Sárga-tenger. Kína nemcsak eszmeileg képviselteti magát Keralában, technikailag is. Nem messze a strandolásra alkalmas partszakasztól halászok dolgoznak a tengerparton. Kínai módszerrel halásznak, egy gémeskútszerű alkalmatossággal, melynek gémjére egyfelől egy merítőhálót, másfelől jókora köveket függesztenek. A gémet persze nem a nálunk szokásos kútágas tartja, az nem bírná meg a kétkarú emelővé lényegült pálmatörzs súlyát. A rácsos tartószerkezet a modern emelődaruk tornyának őse, alkotóelemeit háncskötés rögzíti egymáshoz. A halászógéphez tartozik még egy cölöpökre erősített palló, mely a partról a merítőháló pereméig vezet; a háló kiemelése után ezen állva meregeti ki szákjával a halászok egyike a háló fenekére szorult zsákmányt. A gépezet kezelését négy-öt ember végzi. A gém part felé eső végére köteleket erősítettek, ezeket a föld felé húzva emelik ki a vízből a gém másik végére függesztett hálót. A kötelet erővel kell húzni, de nem erőlködve, a munka nehezét a kőfüggelék végzi, a halászok, mondhatnánk, csak segítenek neki; ha a háló üres, a gém szinte magától jár föl s alá. A háló pedig gyakran üres. Hat vagy hét halászógép áll a parton egymás mellett, hol ennél, hol annál emelik ki a vízben nagyjából negyedórát időző hálót, többnyire csak azért, hogy a palló végére kiballagó halász visszaintsen a többinek: semmi. A fél óra alatt, amit ott töltök, csak egyszer akad hal a hálóba. Két hitvány, zsebbe férő példány, kettejük együttes súlya nem üti meg a két kilót. Várakozásom ellenére nem vissza a tengerbe, hanem a halászok zsákjába kerülnek. Úgy nézem, a halfogógép nem kényezteti el a kezelőit.

Elhallgatnám még egy darabig a pálmafagémek nyikorgását, de Mr. Prabakh szerint ideje indulnunk. Sok még a látnivaló. Cochin, mint a nagy kikötővárosok legtöbbje, mélyen internacionalista. A kínai módszerrel dolgozó halászok munkahelyétől csak néhány percnyi autóút a cochini zsinagóga. Odafelé utaztunkban elhúzunk egy katolikus templom előtt is. Ennek kertjében aludta örök álmát Vasco de Gama, amíg hamvait haza nem szállították Portugáliába. A templom zárva van, így csak az autó ablakából vetek egy pillantást az enyhén gazlepte kertre, és magamban azt gondolom, hogy jól összejöttünk itt – mi, az úgynevezett emberiség – Cochinban.

A zsinagógában a templomszolga fogad. A templom belső tere alig nagyobb egy jókora lakószobánál. Padozata fehér márvány, a falak mentén padok, középen aranyozott pulpitus. Ha kívánom, így a templomszolga, kis, fekete ember, kisebb még Mr. Prabakhnál is, megtekinthetem a szent könyveket. A szent könyvek nagyon, de nagyon ősiek. Távoli hazámban minden valamirevaló kultúrember őszintén irigyelni fog azért, hogy Cochinban megtekinthettem az ősi könyveket. Az egyik ősi könyvben latin betűkkel olvasható a kinyomtatás helye és időpontja: Leipzig, 1853. Egy rúpiát fizetek a különleges élményért.

A zsinagóga egy keskeny zsákutca végében található. Az egész utcában egyetlen háznak van erkélye. Az erkélyes ház kapujában két névtábla. Dr. Ephraim Jannigal, fogorvos, Dr. Salamon Sharma, ügyvéd.

– Mit nevet? – kérdezi Mr. Prabakh.

– Csak úgy. Ezeken a névtáblákon. Hogy egy Jannigalt Ephraimnak, egy Sharmát meg Salamonnak hívnak.

– Gazdag zsidók – mondja Mr. Prabakh –, azért van névtáblájuk.

– Ön szerint azért, mert gazdagok, vagy azért, mert zsidók?

– Mert gazdagok. A templomszolga is zsidó, még sincs névtáblája. Ezt az utcát különben főleg zsidók lakják, de az egész utcában csak két névtáblát talál, ezeket.

– Cochinban soha nem volt pogrom?

– Az mi? – kérdezi Mr. Prabakh.

– Tömegverekedés.

– Az volt, a múltkoriban, egy mozi előtt, mert elszakadt a film.

Néhány tekerés a kormányon, és a Holland Palota előtt fékezünk.

A Holland Palotát portugálok építették, a hollandok csak átalakították. Fáradt vagyok netán a művészethez? Vagy éppen ellenkezőleg, ő fáradt volna el Cochinba érkezve? Jelenetek a Rámájanából, freskók, hogyne, persze, bólogatok az idegenvezető szavaira. Az igazság az, hogy a Holland Palota éppolyan építmény, mint a Travancore-i király nyaralója. Szépséges, könnyed, szellemes. Egyszer csak kint vagyok a kapuján.

Kerala sokarcúságát, úgy tetszik, művészeténél hívebben tükrözi mindennapi élete. Gyerünk a kikötőbe.

Hajók, dokkok, raktárak. Néptelen kísértetvilág. Sehol egy lélek. A napfény mézébe ragadva alszik minden. Az út túloldalán egy teherpályaudvar. Egy pöffenés nem sok, annyit sem hallok. A mozdonyok kazánjában kialudt a tűz, a vasutasok kivándoroltak, a teherkocsik üresen ásítanak az égre. Vasárnap van. Hétköznapokon nyilván zajlik itt az élet, a raktárak homlokzatán világcégek nevei olvashatók. Most éppen teamárkák között siklunk tova: Lipton, Ridgeway, olvasom a falakról.

Már éppen elhagyni készülünk a kikötő körzetét, amikor meglátom a két fiút. Szőke hajuk messze világít a napsütésben, mint valami nagy erejű fényszóró.

– Magyarok – mondja Mr. Prabakh –, a kikötőben egy magyar hajó horgonyoz.

És szinte a nadrágjukat súrolva már elébük is kerül. Épp idejében nézek vissza ahhoz, hogy lássam, a két fiú jótanácsokat kiált utánam, a nőrokonaimmal lépjek testi kapcsolatba, ne őket ijesztgessem.

– Álljon meg! – kiáltok Mr. Prabakhra.

Kiugrom a kocsiból. A két fiú, mintha ólomba öntötték volna őket, megáll. Futva indulok feléjük.

– Maguk milyen országból valók?

– Görögországból, uram, És elnézését kérjük, kiszaladt a szánkon.

Az alacsonyabbik válaszol, a kockás ingű. Hangjában őszinte aggodalom. A másik nem szól semmit, de az ő ábrázatáról is lerí a rémület.

– Ugyan, nem tesz semmit. Maguk tehát nem magyarok. A sofőröm azt mondta, hogy maguk magyarok, azért állítottam meg a kocsit.

A két fiú megkönnyebbülve fölnevet.

– Mi meg azt hittük, hogy azért, mert ön után kiabáltunk, amikor elhúzott mellettünk ezzel az amerikai döggel. És hogy most nekünk, szóval, kellemetlenségeink lesznek, mert megsértettünk egy amerikait.

– Én magyar vagyok, nem amerikai. És ami azt illeti, az ember néha elkáromkodja magát.

– Örülünk, uram, hogy így fogja fel a dolgot. És ismételten elnézését kérjük, nem akartuk megbántani.

– Biztos vagyok benne. És ha nem is a honfitársaim, engedjék meg, hogy váratlan találkozásunk alkalmából kifejezzem őszinte szerencsekívánataimat.

– A legjobbakat Önnek is, Sir. Örültünk a találkozásnak, Sir.

Gondolhattam volna, hogy Cochin egy kissé messze van a mi Duna-tengerjáróinknak. Ennek ellenére minden elismerésem Mr. Prabakhé. Jóhiszemű tévedése értékes tapasztalatokkal gazdagított. Most legalább tudom, mi történik akkor, ha az ember egy behemót amerikai kocsival hirtelen fékez két görög tengerész előtt.

– Na – kérdezi Mr. Prabakh –, mit szóltak a honfitársai?

– Nem a honfitársaim, görögök.

– Érdekes – dünnyögi az ingébe Mr. Prabakh –, esküdni mertem volna rá, hogy a honfitársai. Olyan európai külsejük volt.

Néhány szóval fölvázolom Mr. Prabakh számára az európai helyzetet. Érdeklődve hallgatja. Egyszerre csak megállítja a kocsit.

– Hallott már az indiai-pakisztáni háborúról?

– Igen.

– Akkor jöjjön – és kiszáll a kocsiból.

Az út bal oldalán gazos rét, a réten egy nagy gödör: bombatölcsér. A háború helybeli emlékműve. A békés háborúé, vagy a háborús békéé; mindkét kifejezés helytálló. A pakisztáni gép békeidőben szállt föl, de a feszültség átmeneti növekedésének idején. Cochinban vették a jelentést, hogy a gép a város felé tart. A gép, öreg, második világháborús bombázó, estére ért a város fölé. Teljes sötétség fogadta, Cochinban elrendelték az elsötétítést. A gép mélyebbre ereszkedett, megcélozta a kikötőt, és telibe találta a gazos réten álló egyetlen sárkunyhót, melyben egy kikötőmunkás lakott öt gyermekével és feleségével. A támadás idején mindannyian otthon tartózkodtak, a kunyhóban még egy mécses sem égett; említettük, parancs volt az elsötétítésre.

– Mit szól ehhez? – kérdezi Mr. Prabakh a gödör szélén.

– Szörnyű – felelem –, szörnyű egy gödör ez. De az egészben az a legszörnyűbb, hogy a bombának mennyire éles volt a logikája. A bomba a háború kérdésének közepébe talált. Egész egyszerűen elviselhetetlen, hogy két olyan ország, mely efféle célpontokat kínál egymás bombázóinak, háborút viseljen egymás ellen. Ez a gödör Ázsia szégyene.

– Az – bólint Mr. Prabakh –, de a gépet Pakisztánból küldték.

Szótlanul megyünk vissza a kocsihoz.

– Mondja csak – kérdezem a hátsó ülésről –, milyen hatással volt ez a háború önökre, cochiniakra? Úgy értem, a hinduk és mohamedánok viszonyára?

Kérdésemre a Malabar Hotel teraszán kapok választ. Nádszékeinkben elterülve jegelt Coca-Colát szopogatunk. Előttünk az öböl, szemközt a Bolghatty-sziget. A nap kénnel öntözi a vizet. A víz füstöl és fecseg. A trópusi délután békéje mindenütt.

A vallási probléma, mélyed el Mr. Prabakh az édeni békesség látványában, vallási is meg nem is. Cochinban vannak hinduk, katolikusok, zsidók és mohamedánok, de probléma a négyféle hit közül csak a mohamedánnal van. Pontosabban nem a hittel van baj, hanem a hívőkkel. A mohamedánok összeférhetetlenek. Ne gondoljak itt valamiféle vallásháborúra; nem úgy megy ez itt, Cochinban. Vegyünk egy példát. Egy hindu lány jegyet vált a moziba, az esti előadásra. Az előadás végeztével kijön az utcára, szembetalálja magát egy csapat mohamedán hitű fiúval. Kikerüli őket, azok viszont a nyomába szegődnek. Zaklatják, kiabálnak utána, meg minden. A hindu lány bemenekül egy hindu házba. Én persze azt hiszem, hogy ezzel vége is a dolognak; a fiúk szétszélednek, a lány pedig hazamegy. Hogyisne, csak most kezdődik a haddelhadd. A fiúk hangadója elkezd kiabálni, hogy egy hindu elragadta a kishúgát, és bezárta a házába. Perceken belül nagy tömeg követeli vissza az elrabolt lányzót. Erre a házigazda is összekiabálja a környék hindu lakóit. Mindezek után a két tábor vagy szót ért egymással, és együttesen elzavarja a bajkeverő fiúkat, vagy agyba-főbe veri egymást, mielőtt kitudódna, hogy valójában mi is történt. Most persze azt gondolom magamban, hogy ez nem vallási probléma, hanem egyszerű huligánkodás. Pedig ez vallási probléma is; a mohamedán fiúk azért viselkednek így a hindu lánnyal, mert azt hiszik, hogy nekik joguk van erre, mivelhogy ők igazhitűek. Az ilyen esetek hajtják a hindukat a Dzsana Szanghba, a hinduk nacionalista pártjába.

Mr. Prabakh, mondanunk sem kell, hindu vallású. A Dzsana Szangh hazai fogalmaink szerint szélsőjobboldali párt.

– Ön tagja a Dzsana Szanghnak?

– Nem.

– Mi a véleménye a Dzsana Szanghról?

– A hinduk védekeznek. Úgy védekeznek, ahogy tudnak. A mohamedánok azt mondják, hogy ők előbbrevalók a hinduknál. A Dzsana Szangh erre azt feleli, hogy ez nem igaz, mert a hinduk sokkal különbek a mohamedánoknál. Persze hogy erre föl sok hindu lép be a Dzsana Szanghba. A háború érezhetően megerősítette a Dzsana Szangh pozícióját.

– Ön miért nem lép be a Dzsana Szanghba?

– Mert én, hogy is mondjam, szóval azért, mert nem. Fiatalabb fejjel talán beléptem volna, ma már azonban másképp látom a dolgokat. A háború bebizonyította, hogy az indiai mohamedánok indiaiak és nem pakisztániak. A pakisztáni bomba véletlenül egy hindu házra esett, de éppúgy eshetett volna egy mohamedánéra is. A cochini mohamedánok nem akarnak pakisztániak lenni, nem is akarhatnak, Pakisztán túlságosan messze van tőlünk; egy cochini elsősorban cochini és csak másodsorban hindu vagy mohamedán. Ha viszont így áll a dolog, meg kéne férniük egymással. Persze ez nem megy valami könnyen. Ha a velem egyhitű lányokat molesztálják az utcán, akkor segítenem kell rajtuk. Ököllel is, ha másként nem lehet. De én egyáltalán nem örülök annak, hogy cochiniak cochiniakkal verekszenek. Ezért aztán, ha egyáltalában belépek valamilyen pártba, a Kommunista Pártba fogok belépni, mert az legalább azokkal verekszik, akikkel kell, a gazdagokkal.

– Melyikbe a kettő közül?

– Nem tudom, még gondolkodom rajta. De egy biztos. Akármelyikbe lépek be, a főnökeimmel nem fogom közölni. Nem hiszem, hogy örülnének neki. Ezt a kocsit, amit én vezetek, főként nyugatiak veszik igénybe.

Mr. Prabakh a Kerala Travels legjobban fizetett sofőrje. Nemcsak sofőr, vizsgázott idegenvezető is. Az angolon kívül hat indiai nyelven beszél. Fizetése százötven rúpia, magyar pénzben hatszáz forint. Négy gyereke van. Mr. Prabakh keresetét a család megeszi. Ezzel együtt Mr. Prabakh kollégái irigységének tárgya. Mr. Prabakh kollégái havonta legföljebb száz rúpiát keresnek, de van olyan is, aki csak nyolcvanat. Persze az ő vendégkönyvük nincs tele dicsérő bejegyzésekkel, mint Mr. Prabakhé.

Erről jut eszébe, beírhatnék valamit a vendégkönyvébe. Szívesen. A vendégkönyv egy kék fedelű, iskolai vonalas füzet. Az utolsó bejegyzés egy amerikai házaspártól származik. „Mr. Prabakh nemcsak kiváló sofőr, hanem képzett idegenvezető és kiváló társalgó is. Mr. Timothy Wood és neje, USA, Ohio”, részletes cím. Teleírok egy oldalt Mr. Prabakh dicséretével. „Mr. Otto Orban, writer, Hungary.” Amikor visszaadom a füzetet, tekintetem Mr. Prabakh lábára téved. Mr. Prabakh föltehetőleg egyetlen pár zoknija nemcsak a sarkain lyukas, a zokniból már csak a bokafix zokni, a többi föltartózhatatlanul szétmálló stoppolás.

A parti mólóról Mr. Prabakh mosolyogva integet a távolodó motoros után. A Nap tompított fénnyel reflektoroz. Az öböl vizében a sárga zölddel elegyedik.

A Bolghatty-szigethez kanyarodva közeledik az este. Az estét az a hajó hozza, amelyik már egy órája manőverez az öböl bejáratától a kikötő kereskedelmi része felé. Kürtjének gyászos bődülése jelzi, hogy az öbölben horgonyt vet a sötétség.

Liccs-loccs: alig érintve a vizet, hazafelé lebegnek a halászcsónakok. Zzz, az első moszkitó. Kigyulladnak a kikötő fényei, Cochin, mint egy túlvilági cukorkabolt, színesen rezeg a feketeségben.

Kívánhat ennél többet a szépség hű szerelmese, aki ma este fintorogva fogja meginni Mr. Prabakh fél heti keresetét?

Vérforraló éjszaka lesz ez a mai. Szobámban tüzes ölelésre vár az italok királynője, a mysore-i Fagifor.

Merre tart Kerala?

– Elnézését kérem, hogy ilyen kutyafuttában fogadom, de nagyon el vagyok foglalva. Hétfőn tárgyalásom lesz a bíróságon, alaposan föl kell készülnöm rá.

– Én köszönöm, hogy szakított időt a velem való találkozásra.

– Térjünk a tárgyra. Mit óhajt megtudni?

– Én tulajdonképpen egyetlen kérdést szeretnék önnek föltenni: merre tart Kerala?

– Könnyű kérdései vannak.

– Író vagyok. Hivatásom arra kötelez, hogy a lényegre kérdezzek.

– Ez szép. Engedje meg, hogy lényegi kérdésekre lényegi választ adjak: mit tudom én. Mármint azt, hogy merre tart Kerala. A jövő felé, remélhetőleg. Kielégíti ez a válasz önt?

– A legkevésbé sem.

– Akkor kérdezzen szerényebben vagy pontosabban.

– A pontosságot választom, a szerénység nem írói erény.

– Örülök, hogy így beavat az alkotás titkaiba.

– Megvallom, mindig is érdeklődtem szakmám módszertani kérdései iránt. Ez a hajlamom már nemegyszer fontos ismeretek birtokába juttatott. Most is például, egy perce. Be kell ugyanis vallanom önnek még valamit. Az iménti kissé együgyű kérdést módszertani megfontolások eredményeként tettem föl önnek. Azt megtudakolandó, tart-e ön raktáron egy előre elkészített választ a magamfajta érdeklődő számára? Örülök, hogy nem. Ez azzal biztat, hogy az ön válaszai igen értékes felvilágosításokat fognak tartalmazni. Izgatottan várom őket.

– Hallja-e, nem is csinálja rosszul. Nem gondolt még arra, hogy fölcsapjon vizsgálóbírónak?

– Eddig még nem. Talán azért, mert hasonló munkakörben tevékenykedem.

– Na jó, a bemutatkozáson túlestünk. Iszik egy teát?

– Köszönöm, igen.

– Úgy látom, rossz tapasztalatai vannak a nyilatkozókkal.

– Nem állíthatnám. Készségesek, beszédesek. De épp a szóbőségük ejt zavarba. Pillanatokon belül egy történelmi esszét kanyarítanak Kerala múltjáról, jelenéről, jövőjéről, ami önmagában véve igen rokonszenves. Meg kell mondanom, hogy a szellemi mozgékonyságnak ezt a fajtáját India más tájain nem tapasztaltam. Ez talán véletlen, talán nem az; keveset tudok Indiáról ahhoz, hogy ezt megítéljem. Mégis, a nyilatkozatoknak ez a gyakorlott nagyvonalúsága egy kicsit zavarba ejtő is. Az a gyanúm, hogy e gördülékeny nyilatkozatokban nagyvonalúan keverednek a tények a vágyálommal, vagy más szavakkal, a nagy és dicséretes elszánás egy kissé átszínezi a valóságot. A lényegben, a haladás szükségességében mindenki megegyezik, de a haladás fogalmán nem mindenki érti ugyanazt. Ezt ma firtatni talán okvetetlenkedésnek tetszhet, de a jövő szemszögéből nézve a dolgokat ez mégsem lehet mindegy. Az a nagy kérdés, hogy a Kerala jövőjét kivívni induló sereget meddig tartja együtt a közös cél tudata? Másképp fogalmazva a kérdést: meddig működhetnek együtt a legellentétesebb szellemi irányzatok? Keralára ugyanis nemcsak a szellemi élet elevensége a jellemző, hanem, felületes tapasztalataim szerint, a szellemi színkép szinte valamennyi színének jelenléte is. Az eszmei ellenfeleket most összetartja az a tudat, hogy Kerala: Kerala. Indiának sajátos történelmi hagyományokkal rendelkező része. És éppen ebből adódik a következő kérdés. India fölemelkedésének alapfeltétele: egysége. A keralai haladás záloga, Kerala szellemi különállása. Elképzelhető-e, hogy ez az ellentét ne fajuljon nyílt összeütközéssé? Nem adódhat-e egy olyan helyzet, melyben a keralainál esetleg maradibb fölfogású Központi Kormány a nemzeti haladás jelszavát használja fegyverül a keralai haladás ellen? Másfelől viszont nem eshet-e meg az, hogy Kerala merőben szellemi különállása korántsem szellemi, hanem nagyon is valóságos szeparatista törekvéseknek ad tápot? Esetleg nem is Keralán belül, hanem India más részén? Ünneprontó kérdések ezek, tudom. De vegye tekintetbe, hogy a magam ünnepét is rontom velük. Keralában a magamfajta utazó ifjúkori szerelmét látja megelevenedni, a társadalmi igazságtevés itt szinte bájjal megy végbe. De ezek a kérdések fölmerülnek, választ kell tehát kérnem rájuk. Remélem, most már pontosabbnak ítéli kérdéseimet.

– Föltétlenül. De ne feledkezzen meg a teájáról, még elhűl.

– Persze, köszönöm.

– Ami a kérdéseit illeti, vegyük sorba őket. Kezdjük a végén, a mi különállásunkkal. Nem egészen úgy van, ahogy ön gondolja. Kerala India része. Nemcsak a térképen, a valóságban is. A szelleme indiai. Mindössze arról van szó, hogy az indiai szellemet itt más hatások is érték, mint India egyéb tájain. Semmi különös nincs abban, ha mi ezt az előnyünket a magunk hasznára kívánjuk fordítani. India érdekében is cselekszünk, erről meg vagyok győződve.

– Gondolja, hogy a keralai kísérlet jelentősége túlnő Kerala határain? Annak ellenére, hogy az alapja mégiscsak valamiféle helyi adottság?

– Biztos vagyok benne. A gondolkodás nem helyi adottság. A mi példánk más államokat is cselekvésre serkenthet. Kerala erőforrásai eléggé korlátozottak. A mi tőkénk, amit kamatoztathatunk, az agyunk. Ez nemcsak Keralában használható módszer.

– Gondolja, hogy ez lehetséges?

– Semmi esetre sem. A társadalom modernizálása anyagi kérdés is. De nemcsak az. És annak, ha egy helyi kormányzat gondolkodik, nemcsak helyi következményei vannak. Ez, hogy úgy mondjam, presszionálja a Központi Kormányt is. Ha világos programmal állunk elő, akkor kénytelen segíteni. Már amennyire tud, az ő erőforrásai is korlátozottak.

– Milyen a helyi kormányzat és a Központi Kormány viszonya?

– Ön, gondolom, tudja rólam, hogy valaha miniszteri tárcát viseltem a Keralai Kormányban, az igazságügy-miniszterit. A miniszteri székben az ember megtanul diplomatikusan viselkedni. Ön az imént ifjúkori szerelmét említette. Annyit mondhatok Önnek, hogy a két kormányzat nem szerelmes egymásba. De együtt kell dolgozniuk, nincs más lehetőségük. Ezt, remélem, mindkét helyen tudják.

– Mi a véleménye a helyi egységkormány mögött meghúzódó erőkről? Ezeknek az erőknek az egymáshoz való viszonyáról?

– Közöttük sincs szó szerelemről. Fegyverszünet ez inkább. Egyszerűen az a helyzet, hogy most tesszük a kezdő lépéseket. Abban, hogy egyszer el kell kezdeni a magunk lábán járni, mindenki egyetért. Később nyilván felszínre kerülnek majd a lényegi ellentétek. Erre csak azt tudom mondani, bár már ott tartanánk. Ez ugyanis azt jelentené, hogy túl vagyunk a kezdeten.

– Ellentétek, úgy hallottam, most is vannak. Ismerek olyan elképzelést, mely szerint érik a helyzet fegyveres fölkelésre. Mi a véleménye a hatalomátvétel lehetőségéről?

– A szélsőbal kísérletére gondol, úgy veszem ki a szavaiból. Kizártnak tartom, hogy ilyesmire a közeljövőben sor kerülhessen. Közbevetőleg meg kell mondanom, hogy én nem vagyok egy pártnak sem a tagja, bíró vagyok. Nem ismerem pontosan a pártok elképzeléseit. A keralai helyzetet azonban valamennyire ismerem. Bármiféle fegyveres megmozdulás esetén a helyi kormány mindent megtenne, hogy az ügyet a legrövidebb úton elsimítsa. Ellenkező esetben módot adna a Központi Kormánynak arra, hogy beavatkozzék, és bevezesse az elnöki kormányzást. Ez bizonyos értelemben egyet jelentene elért eredményeink megsemmisülésével. Kinek lenne jó ez? Mit tennének a fölkelők? Háborút kezdenének a Központi Kormány ellen? Megtámadnák Indiát? Puskákkal és késekkel? Egy fegyveres megmozdulás e pillanatban a keralai kísérlet lényegét veszélyeztetné.

– Mit tart ön a keralai kísérlet lényegének?

– Azt, hogy a legkülönbözőbb elképzelésű csoportok, fogvicsorgatva bár, de együtt dolgoznak. Ki azért, hogy Keralából indítsa el a világforradalmat, ki meg azért, hogy Keralából Angliát csináljon. Mi ennek az eredménye? Mennydörgő viták a helyi nemzetgyűlésben, melyekre az emberek többsége két hét múlva nem emlékszik. És, szinte ráadásként, néhány hatályba lépő törvény. Néhány jó és fontos törvény, melynek hiányában mozdulni is alig tudnánk. Ez a lényeg, hogy a fejlődés elemi föltételeit megteremtsük.

– Mit gondol ön, meddig marad fönn ez az ingatag egység?

– Nem vagyok jós. De azt hiszem, annyi még a sürgős tennivalónk, hogy ezt egy időre levehetjük a napirendről.

– Mit tart ön a legsürgősebb tennivalónak?

– A művelődés további kiterjesztését. Továbbit mondok, mert ezen a téren már értünk el eredményeket, Kerala hovatovább megtanul írni-olvasni. Ez mindennek az előfeltétele.

– Mit tart ön India legégetőbb gondjának?

– A cselekvőkészség hiányát.

– Ezt éppen ön mondja, aki a cselekvés embere, volt miniszter és aktív bíró?

– Épp azért, mert miniszter voltam, tudom, mennyi erőfeszítés árán érhetők el a mégoly szerény eredmények is. Irtózatosak a nehézségeink. De nem megoldhatatlanok. India nemhogy nem élte még föl belső erőtartalékait, igazából még föl sem tárta őket. Magunk táplálta ellenfelünk a közöny és a beletörődés. Sokan közülünk fölmérve a nehézségeket arra a következtetésre jutnak, hogy nincs mód segíteni. India ilyen, és mi, indiaiak is ilyenek vagyunk. Ez nagyon kényelmes álláspont, de rendkívül kártékony. Egyetemeinkről kiváló szakemberek kerülnek ki, ezeknek egy részét néhány év múlva amerikai alkalmazásban találja. Itthon nem tudnak elhelyezkedni. Az az őrületes helyzet áll elő, hogy a szakemberhiánytól szenvedő India olyan országokba exportálja legjobb szakembereit, ahol jóval kevésbé van szükség rájuk, mint itthon. E szakemberek legnagyobb része itthon maradna, vállalná az ezzel járó nehézségeket, ha módja nyílna erre. A példa talán szélsőséges, de a kérdés lényegére mutat. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásához nem elégséges az állami szervek jószándéka. Szélesebb körű összefogásra lenne szükség, arra, hogy minden munkaadó átérezze a rá háruló felelősséget. A művelődés nem öncél, a művelődés a felelősségérzet fölébresztésének, még azt is mondhatnám, kikényszerítésének eszköze.

– Gondolja, hogy a felelősségérzetnek ez a fölébredése radikális társadalmi változások nélkül is végbemehet?

– Nem vagyok szociológus. Föltehetőleg néhány súlyos megrázkódtatásnak nézünk elébe. De egyet biztosan tudok. Ha India társadalmát végre sikerülne ráébreszteni arra, hogy milyen körülmények között él, azzal nem pusztán népszerűsítő munkát végeznénk. Ez lenne India történetében a legradikálisabb társadalmi változás. És most, ha nem haragszik, folytatnám a peranyag tanulmányozását.

– Köszönöm, hogy fogadott.

– Örömmel, a viszontlátásra.

Járjunk Kathakalit

Háromkor Mr. Prabakh a gondnok háza előtt fékez.

A gondnok a Cochini-öböl partján lakik, közel a vendégház parti részlegéhez. A hely, ahol megállunk, Balatonfüreden is lehetne. Az utat fasor övezi, az út mentén villaszerű házak sorakoznak. A gondnok a fiát is magával hozza a kirándulásra. A fiú tizenhárom éves, iskolás. Jó tanuló, angolból kitűnője van. A gondnok kezében Mr. Pannikar esernyőjének édestestvére, egy hatalmas, összecsukható varjú. Csak a prózai hűség kedvéért rögzítem a tényállást, hogy ez már a második reprezentatív esernyő, mellyel Keralában találkozom, és esőből még mindig nem hullott egyetlen csepp sem.

Mr. Prabakh gázt ad, és a bálna megérzi a nyílt tenger igézetét. Trichur hetvennégy kilométerre van Cochintól. Mint kés a vajba, úgy mélyedünk a keralai tájba.

Enyhe dombvidék ez is, mint a Trivandrum körüli. De meglátszik rajta, hogy kétszáz kilométerre északabbra járunk. A burjánzás valamivel mértéktartóbb, a vidéken nemcsak a természet keze nyoma látszik, az emberé is. Az út falvakon visz keresztül, semmi különös. Nem ég a villany, alszik a varázslat is. Az út és a vasúti pálya egymás szomszédságában fut. Időnként helyet cserélnek, ilyenkor keresztezik egymást, máskor meg, amikor egy folyóval találják magukat szemközt, egybeolvadnak, mint a patakok. A folyókon átívelő, egyvágányú vasúti híd egyben közúti híd is, a hídon a vonatnak föltétlen elsőbbsége van. Cochin után nem sokkal beérünk egy piros személyvonatot, majd lemaradunk, mert egy időben érünk egy hídhoz. Egy kerítéskapuhoz hasonló sorompófélével az orrunk előtt türelmesen várjuk, hogy a vonat öregesen átcammogjon a kavargó folyó fölött. Mögöttünk néhány piros busz és a szállítmányozási vállalat nevével ékesített lorry, azaz teherautó. A lorry vezetőfülkéjének nincs ajtaja, ezt egy szíj vagy egy vaslánc helyettesíti. A lorry többnyire délután kezdi a szállítást és éjszaka folytatja, ilyenkor a sofőrnek van némi esélye arra, hogy ne fogjon tüzet a vezetőfülke parazsától. A lorry vezetőfülkéjét egy valóságos hirdetőtábla választja el a jármű platójától, ennek a vezetőfülke fölé magasodó részén olvasható a cég színes betűkkel írt neve. Kinézek a bálna hátsó ablakán: COCHIN LORRY TRANSPORT, olvasom az égboltról. A felirat köré még színes mütyüröket is remekelt a képzőművész, a transp-art irányzat keralai megalapítója. A kerítésajtó csikorogva kinyílik, karavánunk lépésben átvonul a hídon.

Trichur előtt néhány kilométerrel megtörténik az, amire napok óta várok. Az Esernyő Fölmagasztosulása. Egyik percről a másikra olyan zivatar kerekedik, amihez képest a madurai csak enyhe esőcske volt. Az ég nem fárasztja magát azzal, hogy elsötétüljön, felhőivel rémisztgessen. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, unott mozdulattal a fejünkre szakad. Műsoron kívüli számként részt veszünk a második világháború egyik tengeralattjáró-csatájában. Az ütközet ahogy elkezdődött, úgy ér véget. Három kilométernyi fuldoklás után egyszerre csak kifutunk a vízözönből. Ez úgy értendő, hogy itt még dúl a förgeteg, egy méterrel odább pedig száraz az út. Mögöttünk fekete falként magasodik a víz, a kocsi ablakán besüt a nyugodni készülő nap. Kerala éghajlata, hasonlóan a világirodalom számos hölgyalakjához, szeszélyeinek rabja.

Ötre érkezünk Trichurba.

A helyi kormánynak Trichurban is van vendégháza, ennek parkjában állunk meg először. Jól sejtettem, a gondnok nem egyszerű ügyintéző. Ennek a vendégháznak a főnöke is ő, afféle vendéglátóipari főhatalmasság. Ennek megfelelően fogadnak minket, teát, kekszet, banánt kapunk. A vendégházból egy magánkézen levő hotelbe hajtunk, itt készítik a hideg vacsorát, amit majd Cheruthuruthyban fogok elfogyasztani. A gondnok nincs nagy véleménnyel Cheruthuruthy higiéniai állapotáról, barátilag ezt a megoldást javasolja. Előkerül a hotel tulajdonosa, egy elhízott európai. Testalkatából ítélve bajornak nézem, valószínűleg csak egy nagyétkű angol. Két kutyája eszeveszetten viháncol, körülugrálják őt is, engem is, el vannak ragadtatva a magyarszagtól. Kezet fogok a hoteltulajdonossal, mintha egy oldal szalonnával kezelnék. A vacsora elkészül, mehetünk. A tulaj nyakörvüknél fogva tartja vissza kutyáit, nehogy kiharapjanak egy darabot a bálna farából.

Van még időnk, megnézzük az állatkertet. A gondnok fia ragyog az örömtől. A tigrisek Trichurban sem nőnek valami nagyra, de neki ez sem szegi kedvét. Az állatkerttől egy ugrás a Műcsarnok, itt megfürdöm Siva Trichurra sugárzó mosolyában. Megvallom tartózkodón, s szinte csak udvariasságból. Ha mindezt a Louvre-ban látnám, odavolnék a lelkesedéstől; itt ugyanaz a látvány szinte hidegen hagy. Az a tény, hogy pár napi járóföldre ugyanezek a kövek élnek, művivé rontja a varázslatot, kriptává a tárlókat. India vérbő művészetével múzeumban ismerkedni annyi, mint könyvből tanulni a szerelmet.

Vagy, egy kézenfekvő hasonlattal élve, mint kívülről bámulni a trichuri templomot. Ahogy én teszem. A kapuban néhány hímnemű hívő derékig lecsupaszítva magát készül az isten magasztos színe elé. Példájukat hiába követném, rendelet tilt ki a trichuri templomból is. Csak bámészkodhatok és fülelhetek. A kapu fölött magasodó toronyból vadító zene árad. Duda, kürt, cintányér, dob, kapok el a fülemmel egy-egy hangzatot; eleve tévesen, mert az én fülemet európai zene oktatta hallani. Hangszert pedig egyet sem látok, sőt, zenészt sem. Percekbe telik, amíg fölfedezem a hangforrást, egy ügyesen álcázott hangszórót a torony köldöke táján. A templom várfalnak is beillő kőkerítésén kívül néhány elefánt álldogál. Lánccal a lábukon békésen étkeznek. A lánc szemmel láthatólag nem teszi kedélybeteggé őket; ha akarnak, pár lépést még sétálhatnak is. És ami a fő, tudják, ez csak átmeneti állapot. Jön április, a nevezetes Puram Ünnepek kezdetének hónapja, és arannyal szerszámozzák fel őket, az ünnepségsorozat vitathatatlanul legtekintélyesebb résztvevőit. Addig hindu bölcselőhöz illő nyugalommal fogyasztják a vegetáriánus elefántok egyszerű, de ízletes menüjét.

A kocsi meglódul, a zene elhal. Körülöttünk sűrűsödik a sötét hangszigetelő, az este. Cheruthuruthyba nyolc óra körül érkezünk, reflektorunk fekete gyapjúból szabja ki az út fazonját.

Cheruthuruthy – a falu. De mintha város lenne a csúcsforgalom óráiban. Nyüzsög, tolakszik, süt-főz; ember ember hátán. Ez a Kathakali valami nagy dolog lehet, villan át az agyamon, hogy ennyire készülnek rá. Bekanyarodunk egy ébenfekete mellékutcába, az utca végén néhány villanykörte, a helyi szálloda.

Kezdetben számolom, hány embernek mutatkozom be, aztán abbahagyom. Csillogó szemek, röpdöső kezek, örvénylik körülöttem a lelkesedés. Ma este Cheruthuruthyban nincsenek felnőttek. Cheruthuruthyt néhány órára megszállta a gyermeki öröm. Ma este nincs gond, nincs nyomorúság. A mai este a Kathakalié. Láttam-e már Kathakalit? Nem? Nahát akkor jól nyissam ki a szememet. Különben van itt egy honfitársam is, egy román hölgy. Már jön is. Mrs. Elena Valamilyenescu, nem értem a nevét a hangzavarban. Nagyorrú, középkorú zerge. Balettmester Bukarestben, magyarul nem tud, angolul társalgunk. Hallottam-e azt a viccet, hogy két román utazik a vonaton? Angolul mondja el a bukaresti viccet. Eszembe jutnak az öldöklő hazai viták, hogy Franz Kafka realista író-e? Az örvény pördül egyet, és elszakadunk egymástól. Elena az indiai táncokat tanulmányozza, ösztöndíjjal és a nyakában egy nyugatnémet gyártmányú riportermagnóval. Most éppen a szálloda lépcsőjén táncol fölfelé – vacsorázni. Nyomában a társaság fele.

A másik fele engem vesz kezelésbe. Ide üljek, ide az asztal mellé. Kérek-e hideg szódavizet? Merre jártam Indiában? Igen, azonnal hoznak evőeszközt is. Egyek csak, hosszú lesz ez a mai éjszaka, a Kathakalit virradatig járják.

A látvány, hogy tömöm a fejem, megnyugtatólag hat a kedélyekre. De lehet-e egy ilyen este nyugodni? Gondviselőimet a beléjük szorult energia kiröpíti az étkezőhelyiségből. Csak ketten maradnak a társaságomban, ők mellém telepszenek az asztalhoz.

Egyikük a deres szakállú, kopaszodó: újságíró és költő. A másikat gimnazistának nézem. Ő, válaszolja érdeklődésemre, szerkesztő. A Right Party ideológiai folyóiratáé, a keralai Társadalmi Szemléé.

– Örülök – mondom egy fél banánnal a számban –, hogy Cheruthuruthyban egy érzéki csalódásnak eshetem áldozatul, és láthatom egy nem létező párt jó egészségnek örvendő főfunkcionáriusát.

Néz rám értetlenül. Elmondom trivandrumi beszélgetésemet a Left Party propagandistájával. A gyerekarc földerül, a szerkesztő elvtárs a térdét csapkodja, úgy nevet. Hogy ők nem léteznek! Ez jó! Hogy őket nem kell számításba venni! Ez még jobb! Hát persze, nekik csak azért van két miniszterük a kormányban, hogy legyen valaki, aki minisztertanács alkalmából fölszolgálja a teát. Még mindig nevetve megérdeklődi, hogy kitől szereztem az értesüléseimet. Megmondom.

– Derék ember az – komolyodik el váratlanul –, sokat szenvedett, de olyan maradt, mint a vas. Csakhát, tudja – a két kezével mutatja –, ilyen korlátolt.

– Engedje meg – nyelem le végre a banánt –, hogy fölhasználva a váratlan alkalmat önnek is föltegyem azt a kérdést, amit két nappal ezelőtt őneki tettem föl: mit tart a két párt viszonyában fontosabbnak, azt, ami elválasztja, vagy azt, ami egyesíti önöket?

A gyerekarc felnőtté komorul.

– Nem vagyok elragadtatva attól, hogy éppen ma este teszi föl ezt a kérdést. Én ma este örülni akarok. A Kathakalinak. És a körülmények sem kedveznek egy komolyabb eszmecserének. De ön még ma éjjel visszautazik Cochinba, és a végén még azt hihetné, hogy ki akarok térni a válaszadás elől. Erről pedig szó sincs. Előrebocsátva, hogy én nem így tenném föl a kérdést, azt kell felelnem, hogy jelenleg, sajnos, a különbség a lényegesebb. A nemzetközi kérdések megítélésében olyan súlyos nézeteltéréseink vannak, melyeket e pillanatban lehetetlennek látszik áthidalni. Remélem, ez csak átmenetileg van így. India érdeke azt követeli, hogy rendezzük nézeteltéréseinket.

– Ön nem volt megelégedve a kérdésfeltevésemmel, miért?

– Egy okát már sejtettem. De más okom is van rá. Világosan kell látnia valamit. Mi itt nem valamiféle kiszorítós játékot játszunk. Indiában egy eszmei háború folyik, melynek tétje India jövője. Ebben, mint minden háborúban, az a döntő szempont, hogy ki hol áll, a frontvonal melyik oldalán. A frontvonal az indiai kapitalizmus és az indiai kommunizmus között húzódik. Ezt figyelembe véve világosan kell látnia, hogy a két párt célja egy. Szövetségesek vagyunk, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A baj csak ott van, hogy a Left Party ezt nem veszi figyelembe. Ez azonban nemhogy csökkentené, növeli a mi felelősségünket. Valakinek csak meg kell őriznie a józan eszét. Idővel ki fog derülni, hogy a szocializmust nemcsak faltörő kossal építik, akkor majd szót érthetünk egymással. Remélem, náluk is fölülkerekedik a józanság. Nem mindenki olyan, mint az az elvtárs, akivel Trivandrumban találkozott. A világforradalom kezdete: szerda, déli tizenkettő. Gyülekezési hely: Trivandrum, a nagy fa alatt. Ez kéne csak a jobboldali kongresszistáknak. Elájulnának örömükben, hogy ekkora szívességet teszünk nekik.

– Már megbocsásson, az imént azt mondta, hogy a különbség a fontosabb. Most meg azt, hogy az azonosság. Mármost melyik?

– Tételes választ óhajt, úgy veszem észre. Jó. Egy adott szövetségen belül elfoglalt pozíciónkat e pillanatban nézetkülönbségeink határozzák meg. Elég tudományosan hangzik ez az ön fülének?

– Ez a mondat felülmúlta legszebb várakozásaimat.

– Na látja. Emberibb szóval szólva ez azt jelenti, hogy olyan szövetségesek vagyunk, akik között roppant súlyos nézeteltérések vannak. Mi arra törekszünk, hogy az alapvető érdekközösségnek megfelelően politizáljunk. Addig, amíg ezt megtehetjük. A helyzet a továbbiakban javulhat is, romolhat is. Ami minket illet, mi javítani igyekszünk rajta. Egyben biztos lehet, a helyzet esetleges romlásáért nem minket fog terhelni a felelősség. Ennyit erről. És most menjünk, még helyet is kell kerítenünk önöknek. Ma este fél India itt van Cheruthuruthyban.

Ez így igaz. A cethal gyomrában demokratikusan megtárgyaljuk: ki kinek az ölébe üljön. A bemutató színhelye két utcával arrébb van, addig így is kibírjuk. Khrr, brr, Mr. Prabakh, akit az eleven függöny elrejt előlem, elindítja a kocsit. Az önindítón ezek szerint nem ül senki.

A bemutató helye egy nagy, körülbelül száz személy befogadására alkalmas terem. Kétszázan is szorongunk benne. Megtelt az udvar és a tornác is, sehol egy talpalatnyi hely. Nincs a világon színházi tűzoltó, aki ilyen körülmények között engedélyezné a műsor megtartását. Szerencsére Cheruthuruthyban nincs színházi tűzoltó. Bízzunk benne, rövidzárlat sem lesz.

Varázslókkal vacsoráztam. Két asztaltársam két széket emel a tömeg feje fölé és integet, hogy Elena meg én menjünk oda. Óvatosan, mintha a holdon járnánk, elkezdjük emelgetni a lábunkat. Tíz percbe telik, míg megteszünk ugyanannyi métert. Végre leroskadunk a székre, fújtatunk, verítékezünk. Jótevőink eltűnnek. Eltűnt a gondnok, a gondnok fia, és Mr. Prabakh is. Valaki biztos ül rajtuk.

Elena megérdeklődi, hogy milyen küldöttséggel kerültem ki Indiába. Egyedül jöttem, válaszolom, és elmondom, hogy s mint. Ez nagyszerű, ő is egyedül van, úgy az igazi. Eredetileg egy küldöttség tagjaként kellett volna jönnie, de a küldöttség másik tagja közvetlenül az indulás előtt szerencsésen megbetegedett. Én hogy buliztam ki, hogy egyedül jöjjek? Sehogy, mondom, így küldtek. Megnéz magának, majd a magnóval kezd bíbelődni. A Grundig egy kis bőrtáskában lapul, a bőrtáska madzaggal van átkötve. Elena elmélyülten csomózza a madzagot.

Fél kilenckor végre fölmegy a függöny. A közönség elnémul, majd amikor kiderül, hogy csak egy ősz hajú úriember jön ki a színpadra megnyitó beszédet tartani, fesztelenül zajongani kezd. Nem tudok malajalamul, de megnyitó beszédet már eleget hallottam. Az ősz hajú a Kathakali rejtett szépségeit ecseteli. Chaplin egyik korai remekében. Csak a szájmozgást látni, a hangot elnyeli az egyenletes hangzavar. Háromnegyed kilenckor egy széles mozdulattal közli, hogy ezennel átadja a teret a tánc művészeinek. Bejelentését egyöntetű lelkesedés fogadja, melegen megtapsolják, mire eltűnik.

Helyette egy csupasz felsőtestű, égő szemű, zömök ember jön ki a színpadra. Megkopogtatja a mikrofont. Aggódva nézem, csak nem fog ő is beszélni? Nem, csak igazít valamit a mikrofon állásán, majd fölül a helyére, a színpad közepén tornyosuló emelvényre, és lába közé fogja a mosófazék nagyságú dobot. PAM! PAM! Egyszerre olyan csönd lesz, mint a sírban. Még néhány ütés a dobra, majd a zömök lejön az emelvényről, és odaáll a mikrofon elé. Megnyitó beszédet tart ő is. De ő kántálva. Különös, csúsztatott fejhangja ének és beszéd között imbolyog. Pisszenés nélkül hallgatják. Ő nem fontos kultúrszemélyiség, ő csak egy dobos, aki bejelenti, hogy kezdetét veszi a Kathakali.

Vége a prológusnak, a zömök visszaül a dob mögé. Mostantól fogva segítőtársakat is kap, két férfi személyében, akik közül az egyik egy harangjátékszerű ütőhangszeren pötyögtet, a másik pedig egy rejtélyes szerkezetet, egy tányérforma, szíjjal a vállára függesztett valamit mozgat ütemesen, oly módon, mintha valaki a nadrágtartóját huzigálná, amitől a tányér olyan hangokat hallat, mint egy csörgőkígyó. Az ütőhangszereket egy számomra ugyancsak ismeretlen vonóshangszer és háromtagú leánykar kíséri; utóbbiak az előadás egyedüli nőnemű résztvevői, a Kathakali előadásán férfiak táncolják a női szerepeket is.

PAM! PAM Rrrrrrrrrrrram! Papapam! Nem kottázom ide a dob minden hangzatát, de néhányat mégis. A dob a Kathakali szíve, és a dobos az előadás karmestere. Rajtuk múlik minden, az ő ritmusukon. Ez nem elírás, néhány ütés után már nincs külön dob és külön dobos, egyetlen különös lény ül a szemünk előtt, maga a jógiülésben kuporgó ritmus. A dobos meghalt, nincs jelen. Hunyt szem, átlátszó arc. Csak a verítéke él, patakokban csorog a bőrén.

PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. A ritmus végül is ennél a változatnál állapodik meg. PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. Már a csontjaim is tudják. PAM, pam, PAM, pam, PAM, tarararaRAM. Eszerint lélegzem, így dobog a szívem. És egyszerre csak – nem hallom. Az ember nem hallja a saját szívverését. Az embernek egyszerűen ver a szíve. A dobszó a Kathakali váza. Ráépül minden díszítmény, dallam, mozdulat, az egész bonyolult kompozíció.

Cheruthuruthyban megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy jó nyomon jártunk akkor, amikor Mahabalipuram és Madurai titkát a szerkesztés és rögtönzés egységében véltük fölfedezni. A Kathakali ugyanezt a művészfelfogást tükrözi, mintegy a szemünk láttára elevenednek meg benne a hindu művészet alapelvei.

A produkció váza, mondtuk, a dobszó. Ez tagolja idejét, ez méri ki a mozdulatokat, de egyben ez teszi folyamatossá is őket, mert a dobszó az időt nemcsak tagolja, hanem folytonos ismétlődése révén teremti is: a dobszó maga a hallható idő, a keret és a keret kitágítása egyben, változásaiban is állandó szerkezet. Ehhez a vasvázszerkezethez ütődik a dobot kísérő hangszerek ötletszerűnek tetsző cincogása-csörgése, és ezen indázik az énekszó, ez a váratlanul hurkot vető, kisimuló, szeszélyesen kanyargó, eleven növény; nyilvánvalóan azzal a rendeltetéssel, hogy a holt szerkezetet testük érintésével elevenné bűvöljék. Kissé szakszerűbben szólva: a dob mániás rendszeretete jól megfér a zenei rögtönzés „rendetlen” változatosságával. Az ellentétek egységéről beszélünk ismét, pedig még csak a zenénél tartunk, az „alapozásnál”. Lépjünk tovább, időközben kiperdült a színre az első táncos.

Stilizált maszkot visel, az arcából csak a szeme látszik. Ez viszont nemcsak látszik, táncol is. A Kathakalit járó táncos minden porcikája táncol, előad. Maga a tánc a mi fogalmaink szerinti pantomimhoz áll közel, a Kathakalinak cselekménye van, és ez a cselekménysorozat nem hangulatilag függ össze a mozdulatsorral, mint az európai balettben, hanem „értelemszerűen”, mivel a tánc majd minden mozdulatának meghatározott jelentése van. A Kathakali olyan írás, melynek mozdulatok alkotják az ábécéjét; a Kathakalit a közönség „olvassa”. Ezt annál könnyebben teheti, mivel a Kathakali a Rámájana és a Mahábhárata jeleneteit eleveníti meg. Ebből következőleg viszont a Kathakali mozdulatrendszere ismét a tüzet elegyíti a vízzel, egy végletesen elvont mozdulatírás „betűit” a köznapi mozgás természethű utánzásával keveri; kényszerűen, hiszen „elbeszél”, és hiába lehet mozdulatmatematikává egyszerűsíteni egy vagy több történet akárhány elemét, magát a történetet nem lehet maradéktalanul kiszűrni, mesét nem lehet számokkal elmondani. A Kathakalit járó táncos mozdulatsora, hasonlóan a táncát kísérő zenéhez, egyszerre szerkesztett és rögtönzött. A táncos tánccá szerkeszti a történetet, de a történet szeszélye rögtönzések sorává tördeli a szerkezetet; egyazon pillanatban áll és mozog minden, mintha maga Einstein lett volna az előadás koreográfusa.

Másról van itt szó persze. Egy ősi varázslatnak vagyunk szemtanúi. Vessünk csak egy pillantást a közönségre, és rögtön megértjük, milyen természetű a bűverő, mely mindannyiunkat hatalmába kerített. A nézősereg, öreg és fiatal odavan a gyönyörűségtől. Kezével, fejével veri a taktust, csettint a nyelvével, pattint az ujjával, élvezi a történetet. Azt, hogy az álnok kamarást megleckéztetik, hogy jön a király, hogy elrepül a kismadár. Azt, hogy mindez a szeme előtt játszódik le. Nem a történet újdonsága ejti ámulatba, hisz épp attól élvezi igazán, hogy ismeri; az gyönyörködteti, hogy a töviről hegyire ismert eseményeket újraélheti. Mondjuk ki tehát a lényeget: a közönség a táncban is az eposzt élvezi.

Zenének, éneknek, táncnak, történetnek azt az üde egységét, mellyel a gyermekkorát élő művészet ajándékozta meg az emberiséget. Cheruthuruthyban a Kathakali közönsége egy ősi forrás vizét kortyolgatja nagy gyönyörűséggel. Megfontolandó tanulságok birtokába juttatva ezáltal minket. Mahabalipuram és Madurai – jobb szó híján mondjuk így – modernségükkel késztettek bámulatra. Cheruthuruthy most erről a modernségről lebbenti föl a fátylat. Mahabalipuram és Madurai attól olyan modernek, hogy a művészet legősibb tradícióit őrzik. Két dolog következik ebből. Elsőül az, hogy irigykedve tekintünk körül. Hol van világunk felénk eső részének az a zeneterme, ahol a közönség így szívja sejtjeibe a zenét? Sehol. Ehhez képest a mi műélvezetünk hűvös szenvelgés. Hanem, és ez a második következtetésünk, nagy ára van ennek az élvezetnek. Meg kellett állítani hozzá az órákat. Mozart nem azért nem vált ki hallgatóiból ilyen gyermeki elragadtatást, mert zenéje nem képes szenvedélyt kelteni, hanem azért, mert az ő zenéje már nem elégszik meg a gyermeki elragadtatással, vonzva-taszítva egész gondolkodó lényünket akarja megragadni. Azzal, hogy csak zene, hogy benne minden zenévé lényegül, az ének, a tánc, a történet; azzal tehát, hogy egynemű anyagból építkezik. Ez az egy, amit a Kathakali nem engedhet meg magának, a maga teljességeszméjét tagadná meg vele. És, láttuk, a Kathakali nem akármilyen tánc, a Kathakali: India tükre. Cheruthuruthy egy komor tanulsággal is szolgál. Nincs örök teljességeszmény. A Kathakaliban tükröződő India remekműveket sugalló művészetszemlélete korhoz kötött és éppolyan mulandó, mint minden más művészetszemlélet. A közösség, mely a remekműveket megalkotta, bomlóban, átalakulóban van. Útban abba a korba, ahol az ős-egy művészet eszméje éppúgy csak jó teljesítményre ösztönző vágykép lehet, mint az embernek az a vágya, hogy a tudás teljességének birtokában a szó hajdani értelmében vett polihisztor legyen. Cheruthuruthyban egy elragadó gyászszertartáson veszünk részt. A gyászbeszédet az ősz hajú úriember tartotta. Azzal, hogy azt mondta: „Becsüljük meg hagyományainkat!” A Kathakali a maga néma beszédével mélyebb válságról tájékoztat, mint Kerala legindulatosabb forradalmára. Szerencsére ezzel egyidejűleg a remény képét is fölvillantja. A remény itt szorong a teremben, és tátott szájjal bámulja a műsort.

Éjfél. Elena keze leszakad, nem bírja tartani a kézimikrofont. A dobos keze nem szakad le, sőt, mintha csak most jönne bele. Még cifrázza is a ritmust. TarararaRAM, tarararaRAM, PAM, tarararaRAM. Mennem kell, sajnos. Búcsút veszek Elenától, egyszemélyes küldöttségem élén nekivágok a fejek, vállak és lábak Kilimandzsárójának. Röpke negyedóra alatt elérem az ajtót.

Mr. Prabakh a kocsiban alszik. Horkan egyet, fölébred, a szemét dörgöli. Született nyomozó tehetség, perceken belül előkeríti a gondnokot és fiát. Megjelenik két asztaltársam is. Mosolyogva búcsúzkodunk. A szerkesztő elvtárs őszintén reméli, hogy nem vettem a szívemre esti elkomorulását. Dehogy vettem, mondom, és érzem, hogy a fáradtság érzéstelenítővel injekciózta teli a nyelvemet. A kocsi meglódul, az integető karok lehanyatlanak.

Trichur és Cochin között forgalmi dugóba kerülünk. A hídon vonat halad át, a kerítésajtó zárva. Leoltott reflektorokkal várakozunk. Tíz perc múlva egy világító és pöfögő hernyó mászik el az orrunk előtt. További öt perc múlva kinyílik a kerítésajtó, és kitör az általános zűrzavar. A hídon mégiscsak átjutunk valahogy, de utána végképp elakadunk. Mögöttünk, előttünk égő reflektorok. Megnézem az órámat, fél kettő. A lorry-k, csapkodja a térdét mérgében a gondnok, persze hogy a lorry-k. Egyszerűen nem képesek fölfogni, hogy az országút nem őserdő. Határozott intézkedéseket kellene hozni ellenük, hogy végre rendet tanuljanak. „Mit csinál – kiabál ki az ablakon a sötétbe –, most mondja meg, hogy mit csinál?”

A reflektorok fölött láthatatlanul trónoló sofőr. Azt, ami a világ minden országában tilos. A szembejövő teherautók egy része, ahelyett, hogy beállt volna a várakozók sorába, megelőzte a várakozókat, a szembejövő forgalom számára fönntartott sávon természetesen, és most ott áll velünk szemben. Mozdulni egyik kocsisor sem tud, a dugó – az égő lámpákból látni – legalább egy kilométer hosszú, és a sorok végére még egyre érkeznek kocsik. Tülkölés, kiabálás, veszekedés; itt fogunk éjszakázni. Mr. Prabakh kiugrik a kormány mellől és leteremti a lorry-kat. A lorry-k bűntudatosan berregnek. Mr. Prabakhnak olyan nyilvánvalóan igaza van, hogy egyetlen sofőr sem szól neki vissza. Húsz perc kiabálás, tolatás, dudálás következik. Az első percekben a gondnokkal együtt mérgelődöm, aztán – föl is ébredek közben – kuncogok. Ez is egy indiai kompozíció, amit most látok. E forgalmi műalkotásban Mr. Prabakh a rendezőerő és a lorry-k a végtelen változatosság. Mr. Prabakh – az eszme! – győztes, a krómozott cethal nekilendül az útnak. Ötven pár reflektor díszkíséretében gördülünk Cochinig.

 

 

PAM! Ez nem a dob Cheruthuruthyban. Ez az én fejem Cochinban, a Bolghatti-szigeten. Amikor a fáradtság újabb ájulási rohamában hanyatt vágom magam a szúnyogháló alatt, és beverem a fejem az ágydeszkába.

A csillagos ég látványa ringat álomba.

 

 

A repülőtéren Mr. Prabakh a kezét nyújtja, kezet rázunk.

A kis Dakota mellét feszíteni kezdi az önbizalom, a motor brummogása sivításba csap át. Egy lendülettel fönt vagyunk a levegőben.

Négyezer méterre az ablakom alatt Kerala zöld-sárga térkép.

Az ember nem éli át a maga halálát. Az ember a maga halálát halja és nem éli. Az ember mások halálából alkot fogalmat a magáéról.

Abból, hogy négy napnyi élet a szeme előtt zsugorodik térképpé. Zöld-sárga múlttá.

Mr. Prabakh most ér be a városba, Mr. Y. most nyitja meg a bíróság ülését. És Cape Comorinnál most fordul egyik oldaláról a másikra az Indiai-óceán.

Még soha nem éreztem ennyire elviselhetetlennek, hogy nem vagyok örökéletű.

Kopogtatás India Kapuján

Olvastam Agatha Christie-t. Untam. Eredetiben untam, mivel nyelvgyakorlás céljából olvastam. De azt megtanultam tőle, hogy gyilkosság esetén egy hatósági személy legelső dolga a tényállás rögzítése. Rezzenéstelen arccal természetesen.

Neve: Bombay. Szüleinek neve: ismeretlen. Születésének ideje: bizonytalan. Születésének helye: India. Állampolgársága: indiai. Foglalkozása: világváros. Lakóinak száma: közel négy és fél millió.

Eredetileg a Mambai névre hallgat, és becsületes halásztelepülés a tenger partján. A tisztesség útjáról az téríti le, hogy 1530-ban Gudzsarat Szultánja a portugáloknak adományozza. Ezután már föltartóztathatatlanul követik egymást az események, 1661-ben Őfelsége a Portugál Király, leánya hozományaként, II. Károlynak, Anglia királyának engedi át. 1668-ban II. Károly évi tíz font járadékért bérbeadja a Kelet-Indiai Társaságnak. 1730-ban megépül a kikötő első dokkja. 1821-ben a Városháza. 1823-ban a Pénzverde. 1840-ben megalakul a Bombayi Bank. 1845-ben fogadja első betegeit a Grant Klinika. 1852-ben megindul a Külföldi Postaszolgálat, forgalomba kerül az első levélbélyeg. 1853-ban megindul a Városi Vasút. 1855-ben az első textilgyár. 1857: Bombaynek egyeteme van. 1860: vízműve. 1861: Városi Bírósága. 1865: Elöljárósága. 1867-ben kigyullad Bombay első gázlámpája. 1874-ben megindul a lóvasút. 1882-ben kigyullad az első villanykörte, 1905-ben megszólal az első telefonkészülék, 1907-ben megindul az első villamos. 1914-ben taxik Bombay utcáin. 1920: Bombayban megnyitják India első repülőterét. 1926: megindul az autóbuszközlekedés. 1934: megalakul a Királyi Indiai Haditengerészet. 1947: az angolok India Kapuján át elhagyják Indiát.

Ezek a tettes személyi adatai. Kis fantáziával kiolvasható belőlük a rejtett indíték, mely a gyilkost szörnyű cselekedetének elkövetésére bírta. Arra, hogy bestiális kegyetlenséggel végezzen egy védtelen ábránddal, mely életében az India Maradéktalan Megismerése nevet viselte.

E pillanatban az olvasó elnézését kell kérnem, hogy arcomat a kezembe temetem. Bármennyire is megedzettek az évek, nem tudom palástolni megrendülésemet. Rokoni kapcsolatban álltam az áldozattal. Az én ábrándom volt.

Olyan szép, olyan ifjú. Még előtte állt az egész élet. A napokban lett volna háromhetes.

 

 

A szerencse fia vagyok. Ezt kiabálta utánam a gondnok a Cochini-öböl partjáról. Be kell látnom, igaza volt.

Bombayt a turisztikai hírverés India Kapujának nevezi. Joggal. Noha a bombayi kikötő diadalkapura emlékeztető épülete, mely a repülőgép föltalálása előtt az Indiába nyíló kapuk legfontosabbika volt, a történelmi és a technikai körülmények megváltozása folytán sokat veszített jelentőségéből, a város fontossága semmit sem csökkent. Bombay nemcsak India, Ázsia közlekedésének is csomópontja. A Levegő Kapuja, mondhatjuk így is. A földet körberepülő óriásgépek közül a legtöbb leszáll itt. A Nyugat felől érkező utas itt teszi először indiai földre a lábát.

A hírverés szakembere mégis lódít. Bombay kapunak kapu, de Indiának már nem egészen India. Indiai város persze Bombay is, de úgy az, ahogy New York amerikai. Köztudomásúlag az amerikaiak többsége megegyezik abban, hogy New York nem Amerika. Mely megállapításban, mint a legtöbb túlzásban, az igazság ölt szélsőséges formát. Az igazság az, hogy a világforgalom gócpontjai neon-egyenruhát viselnek, a világváros kötelező formaruháját. Jellemüket zsúfolt mosolyuk rejti, gyakorlott szívességük kizárja a barátság lehetőségét. Bombay világváros, és mint ilyen, született hamis tanú.

A szerencse fia vagyok, hogy éppen most kerülök vele szembe. Nem azért, mert megtakarítok egy csalódást, és a prospektusok költői látomását, miszerint estelente a bombayi öböl a fények arany nyakláncát viseli, annak veszem, ami: fennkölt ostobaságnak; más okom van az örömre. Kienged bennem a görcs, végre elnyújtózhatom. Bombayt négymilliónál több ember lakja. Nem egészen négy napom van arra, hogy kiismerjem. Nem fogom kiismerni, ez több mint valószínű. Naponta egymillió ember – ez még annak az őrült kíváncsiságnak is sok, mely valamikor a történelem előtti időkben – tizenhat napja – éppen itt kerített hatalmába, vagy talán még korábban, már Beirutban, nem is tudom. Bombay puszta megjelenésével ráébreszt arra, hogy egy rögeszme rabja vagyok.

Rögeszmés megfigyelővé az tett, hogy India mindeddig kihívó aprólékossággal mutogatta magát. Még hatalmas méreteit is úgy sejtette, hogy a testét tárta a szemem elé, bazaltkeblét, dzsungelcsípejét, csupa megfigyelhető – rögzítendő! – részletet. Bombay azzal, hogy egészében megismerhetetlenül terül el alattam, végre megszabadít a felelősségtől. Egészében, ezen van a hangsúly.

Mert nem annak örülök, hogy a továbbiakban nem kell megfigyelnem. Nekem ez a szenvedély a véremben van, ez az én gyógyíthatatlan, írói alkoholizmusom. Annak örülök, hogy a továbbiakban nem nagyítón át kell figyelnem. Bombay világfias mozdulattal eltartja előlem Indiát, és ezzel minden visszakapja valódi méretét. Megfigyeléseim – a mégoly elmések is – visszanyerik eredendő esetlegességüket. India fölfedezése ezúttal elmarad. De tapasztalataim épp e fölismerés révén nyerik el valódi jelentőségüket. Egy író magánjellegű megfigyelései, ha az író csakugyan író, töredék voltukban is közérdekűek.

Hálás vagyok sorsomnak, hogy a kellő pillanatban érkezem. Ha utam kezdetén huzamosabban időztem volna itt, részletmegfigyelésekre pazaroltam volna az időt, a Teljes Megismerés bogarász-ábrándjára. Most, hogy van már mit mihez viszonyítanom, a távolságért jövök Bombayba. A fogalmazáshoz szükséges távlatért, ami nélkül meddő a legodaadóbb figyelem is. Búcsúzni, összegezni.

Jó kis szerencse az enyém. Az ördög diplomáciája álnokul komponálja az utamat. Íróilag. A rossz sejtelem, ami a Tadzs tövében kapott el, bizonyossággá erősödik. Püfölhetem majd az írógépet, hogy a nyelvem is kilóg. De hagyjuk a sirámokat! Ez a szakmám, magam választottam.

„Hölgyeim és uraim, szíveskedjenek öveiket bekapcsolni!”

Hanyag nézelődésnek álcázott figyelemmel sandítok ki a Dakota ablakán. Ez az, megvan. REPÜLŐMÖN ÖN AZ ÚR! Még a tehén is ugyanott legel, ahol a múltkor.

Ruganyos léptekkel haladok az izzó betonon. Engem itt várnak.

Mr. Pathak és a Befejezés.

 

 

Mr. Pathak feje körívekből van összeszerkesztve. Mr. Pathak nyakán egy beszélő bőrlabda ül. A bőrlabda orcái mélybarna teniszlabdák. Ha Mr. Pathak nevet, a teniszlabdák fölfelé csúsznak a bőrlabda homloka felé, és Mr. Pathak szeme vonássá szűkül, mint a zsákmányát vigyázó ragadozóé. A labdába ilyenkor egy párduc lelke költözik, egy gólratörő párducé. Mr. Pathak különben gyakran nevet, ez afféle tic nála. „Hihi” – mondja majdnem minden mondata végén. Így teszi ki a pontot, akusztikailag. Szerény, de érzelmes pont ez, Mr. Pathaknak szoprán hangja van.

– Kocsija csak holnap reggeltől lesz, most kerítek egy taxit, hihi.

Lakatlan, napverte sivatag. Aztán a gyér zöld dúsabbá válik. Kunyhónak is alig nevezhető nyomortanyák. Előbb egy-kettő, hírmondónak, aztán tengernyi. És mögöttük, majd közöttük is: égő betonszörnyek, üres szemgödrű felhőkarcolók. Délután két óra, a külváros haldoklik a naptól. Beljebb a város éledni kezd, útjai megtelnek autóval, emberrel, kővel, légszomjjal. Egy percre megállunk Mr. Pathak hivatala előtt, kiver a víz; egy Bombayban parkoló autónál nincs ideálisabb főzőedény. Megindulunk, de hiába, odaenyveztek a taxi üléséhez. A West End Hotel bejáratánál elismerően biccentek. Bombayé minden tiszteletem. Húsz kilométernyit autóztam benne, és nem láttam belőle semmit.

Mr. Pathak nyolcra jön vissza értem. Moziba megyünk, előtte sétálunk egyet.

A Marine Drive-on, Bombay híres tengerparti autóútján. A Marine Drive fényeit viseli nyakláncként a bombayi öböl, csak hogy tudjuk. A víz körme alatt csakugyan megcsillan a ragyogás piszka. De túl a fény határsávján fekete konoksággal locsog az öböl. „Hihi” – mondják a hullámok is. És igazuk van. Stoplámpát, neonfényt láthatok Pesten is. Beülünk egy bisztróba, Mr. Pathak még nem vacsorázott.

Mr. Pathak a filmművészet elkötelezett híve. Ez a bisztróban derül ki, miközben Mr. Pathak növényi vacsoráját fogyasztja, én meg egy Coca-Colás üveg mélyéről szívogatom az Északi-Jeges-tengert. Mr. Pathak tagja egy filmklubnak, ahol rendszeresen vetítik a világ filmművészetének figyelemre méltó alkotásait. Már amelyiket meg tudják szerezni. Antonionit, Bergmant még nem vetítettek; Mr. Pathak tőlem hallja először a nevüket. Bemutattak viszont néhány magyar filmet. Egyebek között Jancsó filmjét, a Szegénylegények-et is. Milyen sikerrel, érdeklődöm? „Ó, nagy siker volt, átütő siker.” Ennek örülök, mondom, ismerem a rendezőt, jó barátom. Mr. Pathak fölélénkül; ne mondjam, igazán? Mit rendez most Jancsó? Milyen a magyar filmgyártás helyzete? Milyen lehetőségeik vannak a fiatal filmeseknek? Magyarázkodunk, egymás szavába vágunk; vitatkozunk. Kezdünk jóban lenni. Hihi!

A filmklubba megyünk, az a mozi. Bombay nagy filmkedvelő, az indiai filmgyártás egyik központja. Talán ez az oka annak, hogy végre kezd fölengedni irányomban. A legváratlanabb helyen, a miniatűr nézőtéren. Azzal, hogy fölvonultatja előttem a klub közönségét. Indiában itt látok először blue-jeans-t, szmoking-garbót, beatlesfrizurát, miniszoknyát. A kivételezettség fanyar gőgje lengi be a nézőteret. Nem pusztán a divat térhódításának vagyok tanúja. Nem is csupán a filmszakmához tartozó vagy magukat odatartozni vélő „fejek” enyhén hóbortos viselkedésének. Többről van itt szó. A nadrág, a szoknya, a frizura – a Nagy Ábránd rekvizítumai. Bombay Nagy Ábrándjáé, hogy kiválhat Indiából, hogy beleolvadhat a világba. Karnyújtásnyira a nyomortelepektől megható ez a kozmopolita képzelgés. Az előttem levő sorban Paul McCartney bombayi utánzata egy szőke miniszoknya ájult keze felé csúsztatja a kezét. A barna kéz végigsimítja a fehéret, a fehér kéz lassan hanyatt fordul, a két tenyér légmentesen összeforr. Kialszik a fény.

A film kétségbeejtő. „Művészfilm”, egy holland rendező munkája. A főhős lelki bántalmakban szenved, felesége bujaságban. E kettő komplikáltan összefügg egymással. Időnként megjelenik a főhős rég halott atyja és kacag. Az Északi Lélek, háttérben a napsütötte Adriával mint természeti környezettel és ellenponttal. Az egyszerű, de fejlődőképes jugoszlávok reggeltől estig kólót járnak és hegedülnek. A főhős jól láthatóan egy köteg holland forintot nyom a kezükbe. A buja feleség szőke és hörög. Fények az Adrián, kezdjünk új életet. A rendező bonyolultan tehetségtelen, a filmje egyszerűen ostoba.

– Hogy tetszett?

Elmondom. Mr. Pathak nem ért egyet velem. A film nagyon érdekesen rajzolja meg az egyes európai népek lelki struktúrája közötti különbséget, nagyban hozzásegíti az indiai nézőt az európai szellem jobb megértéséhez. Az indiaiak többnyire egy kalap alá veszik az európaiakat. Ebből a filmből is kitetszik, mennyire helytelenül.

Eszembe jut a Szegénylegények átütő sikere. Hát persze. A néprajz diadala. Hogyan él a magyarság? Úgy, hogy a magyarság egyik fele folyton azt kérdezi a magyarság másik felétől: „A Sándor a sáncban van?” És a Sándor nincs a sáncban. Így él a magyarság, Mr. Pathak halálos biztonsággal meg lehet erről győződve. Derülnöm kell azon, hogy mennyi bennünk a jó szándék. Mennyire vágyunk egymás kölcsönös megismerésére. Csakhogy ez valamivel komplikáltabb művelet egy barna és egy fehér kéz egybekulcsolásánál.

– Látom, meghökkenti, hogy ennyien alszanak az utcán.

Éjfélre jár, a szálló felé tartunk. Nem hökkenek meg, készültem a látványra. Inkább elgondolkozom. Azon, hogy milyen szabályos rendben hevernek egymás mellett az alvók. Mint a kiteregetett gyufaszálak. Lábbal az úttest felé, az út haladási irányára merőlegesen fekszenek. Az utcán alvás itt nem érzelmi kérdés, hanem technikai. Kevés a hely, azért kell keresztbe feküdni a járdán. A fejüket pedig tanácsos a járda szélétől minél messzebbre helyezni, ez csak világos. Még mindig jobb, ha egy cipő tapos ránk, mint egy autóbusz kereke. A tapasztalat, a nagy mérnök, rendezte be így ezt a hálótermet. „S háltak az utcán” – a magyar költészet világában e kurta tényközléssel József Attila szíven döfhette az este érzéki varázslatát. Bombayban e megállapításnak nincs éle. „Hálnak az utcán” – ez itt lapos tájleírás. Olyan, mintha a tengerről megállapítanánk, hogy vizes.

Megérkeztünk, Mr. Pathak a kezét nyújtja. A holnapi viszontlátásra, hihi.

Kondicionált levegő, vetett ágy. Ki így alszik, ki úgy. Én mélyen.

Negyed kilencre megyek le reggelizni. Cseh turistacsoport az étkezőhelyiségben, tegnap érkeztek. Németül beszélnek a hindu pincérhez. Fényképezőgépeiket kupacba rakják a földön, zajonganak, integetnek. Majd kicsattannak a büszkeségtől, hogy itt vannak. Itt, a messzi Indiában.

A bennszülöttek derűjével bámulom őket.

 

 

India Kapujától egyórai hajóút az Elephanta szigete.

A kikötőben álló, valóságos kaputól. Bombay egy félsziget csücskében épült, a félsziget mögött hatalmas öböl kerekedik, itt található Bombay kikötője. A kikötő hullámtörőgátja maga a hatalmas kígyóra emlékeztető város. A város háttal fordul az Arab-tengernek; a kígyó tátott szájjal harap a tengerbe, a két állkapcsa közé szorult víztömeget Hátsó Öbölnek nevezik. A Hátsó Öböl partján húzódik a Marine Drive. Mi most a túloldalon vagyunk, a félsziget mögött elterülő öbölben, amit logikai alapon Elülső Öbölnek kéne neveznünk. Az elnevezések e helycseréje fontos dologra figyelmeztet. Bombayban azért van elöl a hátul, mert a város a kikötő szülötte. A kikötőt pedig érthető okokból a félsziget védettebb partján építették föl. Ez a szürke betonpofa itt, velünk szemben: Bombay festetlen arca.

A csillogással álcázott lényeg. A kikötő fontosságát méretei sejtetik. Egy órán át úgy távolodunk tőle, hogy valójában el sem hagyjuk. Mindössze annyi történik, hogy egyik szögletéből eljutunk a másikba. Kerülgetve a teherhajókat és lassan elcsúszva az öböl közepén horgonyzó romboló hóna alatt. Elephanta tíz kilométerre van India Kapujától. Ha Bombay egyet tüsszentene, bárkástul fölborulnánk.

De nem történik semmi rendkívüli, épségben megérkezünk.

A kőbe faragott összegezéshez.

Az elephantai Siva-templom Mahabalipuram hegybe vájt templomainak vér szerinti rokona. Egy eszme és nagyjából egy időben hozta létre őket. De itt, Elephantán mintegy a végső tanulságokat levonva.

Többféleképpen is. Elephanta alkotói szinte nagyzenekari hangzásra bírják a követ. Együtt van itt minden, ami a hindu művészetben lényeges. Maga a hindu szemlélet szerkesztődik itt eggyé a természettel; építészeti elgondolás, szobrászi megvalósítás, mesélőkedv, táncos mozgás egymást segítve és kiegészítve épül egyetlen templommá.

A csarnok, ami különben jóval nagyobb a mahabalipurami sziklacsarnokok bármelyikénél, alakját tekintve szabályos-szabálytalan sokszög. Húszszög egész pontosan. Ez úgy jött létre, hogy az építők a csarnok eszmei négyszögének, egy négyzethez közelítő téglalapnak oldalait a sarkokhoz közeledve „behajtogatták”. A csarnok alakja így három – közös középpontjuk áltat egymáshoz szögezett – mértani alakzatra bontható szét: két, kereszt alakban egymásra fektetett, hosszúkás téglalapra és egy rájuk helyezett négyzetre. Ezt a hármas-egy alakzatot, hogy ne essék tévedés, a csarnok oszlopai mintegy „tükörből nézve” megismétlik. A szimmetria e halmozásában nyoma sincs kényszeredettségnek, annyira magától értetődő és ugyanakkor olyannyira rejtett. A látogatók többsége csak annyit érzékel, hogy itt minden a helyén van. Sejtelme sincs arról, hogy a templomba belépve egy bonyolult számítás határozza meg minden lépését.

A látogatók többsége nem számolja meg az oszlopokat, így nem akadhat fönn azon, hogy a húszszögű csarnok sziklamennyezetét húsz oszlop tartja. Annál is kevésbé, mivel az oszlopok elrendezése másra irányítja a látogató figyelmét. Az eszmei négyszögből húszszögűvé „hajtogatott” csarnoknak három bejárata van. Ezek az eszmei téglalap keleti, nyugati és északi oldalának közepén találhatók. Déli oldalát a csarnok a hegynek veti. Az oszlopok látszólag csak az eszmei téglalap négy oldalának felezőpontjait összekötő egyeneseknek állnak sorfalat, azért, hogy folyosóként vezessék a látogatót; majd meglátjuk, hova. Az oszlopsorok e látványos kötelességteljesítése elleplezi a látogató szeme elől azt, hogy az oszlopok legfőbb feladata újból leszögezni a tényt: a húszszög három négyszöget szerkeszt egybe.

Különben is, az észak-déli „folyosón” haladva e pillanatban megérkezünk a csarnok középpontjába, és a kelet-nyugati oszlopsor szinte odahajítja tekintetünket az észak-déli tengelytől jobb felé eső Siva-hímtagra. Nem is közvetlenül rá, hanem miniatűr templomára. A kifejezést elephantai módra értsük, a templomocska bombabiztos sziklából épült; úgy, hogy a kelet-nyugati oszlopsor utolsó négy oszlopának helyén csak részben vájták ki az oszlopok közét, annyira csak, hogy négyfelől négy ajtó keletkezzék a sziklatömbben, melyeken át a tömb belsejéből kivájt szobácskába, a hímtag magántemplomába jutni. A hímtag a négyzet alapú helyiség középpontjában áll, így bármelyik ajtón át tekintünk a sziklaszoba belsejébe, a hímtagot a szemközti ajtó világos háttere előtt látjuk sötéten fölmeredni: egy sziklamozi légnemű vetítővásznán. Ez a látvány éppen eléggé lenyűgöző ahhoz, hogy a látogató tisztelettel gondoljon a templom alkotóinak építőmesteri tehetségére, mely még a fényt is képes volt építőanyagként alkalmazni. Továbbá arra is képes volt, hogy az oszlopsorokkal tagolt belső tér már-már túlzásig vitt rendjét egy kis szabálytalansággal üdítse. A hímtag az észak-déli tengelytől jobbra található, kegyhelyének a csarnokon belül nincs ellensúlya (a csarnokon kívül van, de ezt most hagyjuk). A látogató esetleg még azt is észreveszi, hogy a hímtag temploma megismétli az egész templom alapformáját, a négyzethez közel álló eszmei négyszöget; talán még az is eszébe jut, hogy ez már a negyedik négyzetforma a csarnokon belül: az első az eszmei, a második a „hajtogatás” révén a falak mentén létrejövő, a harmadikat a két „folyosón” kívül található négy oszlop alkotja, a negyedik pedig maga a törpetemplom. Tegyük föl, a látogató még azt is észreveszi, hogy itt egyetlen forma fokozatos megvalósításáról van szó; egy eszmei „negatív” fokozatos „előhívásáról”, melynek során a kezdetben csak elképzelhető formát először belevésik a kőbe, majd oszloppá faragják, majd épületté; világos, hogy az utóbbi két esetben már arról van szó, hogy a formáról hántják le a hegyet, és nem a formát süllyesztik a hegybe: a forma itt már „pozitív”. Tételezzük föl, hogy a látogató mindezt fontolóra veszi. A látogató akkor sem számol. A látogató semmi fontosságot nem tulajdonít annak a ténynek, hogy a hímtag szentélyében egy hímtag található, a szentélynek négy ajtaja van, és a négy ajtónál nyolc kőbe faragott ajtónálló áll őrt. A látogató nem számolni jön Elephantára, hanem a műélvezet végett.

Ezt elég rosszul teszi. Elephantán számokkal van kikövezve a műélvezet útja. A csarnokban húsz oszlopot számoltunk meg. Azért húszat, mert nem számítottuk az oszlopok közé a hímtag szentélyének falaivá lényegült négy oszlopot. Megtehetjük, hogy ezeket is oszlopnak tekintjük, mivel az oszlopok csak e négy oszlopot is közéjük tartozónak tekintve tükrözik híven a csarnok már említett hármas-egy alakzatát. A csarnoknak, ezt is említettük, három bejárata van. E három bejáratnál még további hat oszlop számolható meg. A csarnokban található oszlopok száma tehát attól függően, hogy milyen szempontból számoljuk meg őket: húsz, huszonnégy, vagy harminc. Mindannyian a húszszögű csarnok területén találhatók. Ezt a húszszögű csarnokot azért kellett négyszögűből húszszögűvé „hajtogatni”, hogy eléggé tagolt falfelület álljon a domborművek rendelkezésére. A csarnokban kilenc dombormű található.

Rakjunk rendet, állítsuk sorba számainkat. 1, 3, 4, 6, 8, 9, 20, 24, 30. E számsor szembeötlő jellegzetessége, hogy negyedik tagjától kezdve minden tagja az első három tag valamelyikének egész számú többszöröse. Három alapszámunk marad tehát: 1, 3, 4. Közülük kettőt ismerünk. A csarnoknak egyetlen olyan eleme van, melyből csak egy található benne: a hímtag, Siva hímtagja. Az Egy tehát maga Siva, az isten. A négy négyszögről már elég szó esett, a Négy a csarnok meghatározó száma. A Négy a templom, amit az építők az Egy istennek emeltek. De mi a Három?

Az olvasó elnézését kérjük, hogy az imént útját álltuk az észak-déli „folyosón”. Menjünk végig rajta, és ott áll előttünk a domborművek legfontosabbika, a Trimurthi, az isteni háromság jelképe. A Háromfejű Isten, aki Brahma, Visnu és Siva fejét viseli a nyakán. Az elephantai templomot úgy építették, hogy minden kőporcikája tanúsítsa: az egy istennek, a Három-Közül-Egynek emelték ezt a templomot. Egy négyszer négyszögű templomot, mivel az, aki egymaga Egy és Három, egyben a személytelen negyedik is: a Legfőbb Isten, maga az eszme, az Isteni Működés. Az eleven tér, amit a négy égtáj oszt négyfelé. Az elephantai templomba „beleépítették” a hindu szentháromságot. Úgy méghozzá, hogy egyes elemei között nem csupán matematikai összefüggés áll fönn, hanem geometriai-szerkezeti is: az elephantai barlangtemplom építészetté lényegíti a matematikát; a látogató, még az olyan agyafúrt is, mint a jelen fejtegetés szerzője, építészeti, tehát művészi rendként érzékeli mindezt. Csodálkozva, elakadt lélegzettel. Arra, hogy egy hittételt – egyáltalán: eszmét – így faragtak volna kőbe, nem tudunk példát. Ilyen átgondoltan és mégis üdének ható természetességgel. Mert idáig csak a szerkezetről beszéltünk. És az elephantai Siva-templom szerkezete csak annyi, mint a táncot kísérő dobszó.

A templom csupa tánc, csupa mozgás. A hindu hitvilág alakjainak valóságos fesztiválja zajlik a domborműveken. Itt van – különféle alakjaiban – Siva és felesége, Parvati. Visnu, akit egy madárszárnyú lény, Garuda hord a hátán. Itt ül egy lótuszon Brahma. Itt van Siva két fia, Kumara, a Háborúság, és az elefántfejű Ganésa, a Találékony Bölcsesség Istene. Varuna, a Vizek Ura krokodilján lovagol. Indra, az Istenek Istene Airavata nevű elefántját ösztökéli vágtatásra. Még Nandi, a bika is itt van, a Félig-Nő-Félig-Férfi könyököl rá, Siva hátasára. Szolgák, ajtónállók, törpék, angyalok – nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy maga a kőbe vésett mese van jelen a templomban. Maga a tánc, a ritmus, mert a fesztivál minden résztvevőjének lendülő karja, duzzadó melle, hajladozó csípeje van.

Ha van, ha el nem lőtték. A portugálok, ágyúval. Jézus nevében és a hittérítés reményében. Otrombaságuk mellett szánnivaló együgyűségükről is tanúbizonyságot téve ezzel. Hiszen mit is akartak e szerencsétlenek a maguk fennkölt ágyúgolyóival? Szétágyúzni a mesét. Amit India az ősidők óta őriz és ismer. Az elephantai domborműveknek „cselekménye” van, a domborművek egy mitikus film állóképei. A templom látogatói éppúgy „olvasták” őket, mint a Kathakali közönsége a táncot. És ha a Kathakali kapcsán mozdulatírásról beszéltünk, most kőbetűkről kell szólnunk. A domborművek egyes elemeinek nemcsak plasztikai, tehát érzéki jelentősége, hanem ikonográfiailag körülhatárolható, pontos jelentése is van. Amit egy életteli szobrászi mű közvetít a nézőnek. A Cheruthuruthyban látottak alapján tudjuk, milyen hatással. A portugálok mű és közönsége bensőséges kapcsolatát akarták szétágyúzni. Ehhez bizony nem a szobrokat, hanem a hindu fejeket kellett volna célba venniük. Szerencsére, a portugáloknak nem erős oldaluk a logika. A szikla pedig jó kemény, a domborművek néhány kar- és lábtörés árán megúszták a hittérítők lőporszagú buzgalmát. Így aztán most elmondhatjuk, hogy az elephantai Siva-templom a hindu művész természetes és művészi egybeötvözésére irányuló törekvését oly módon tudta megvalósítani, hogy az építészeti és szobrászi remeklés az ember vele született meseszomját is kielégíti. Az elephantai templom kőmozi is. A benyomások teljességénél tartunk ismét, hogy ne mondjuk: az eposznál.

És még nem végeztünk. Az elephantai barlangeposz egy vonatkozásban felülmúl mindent, amit eddig Indiában láttunk. Képes arra a föladatra, ami meghaladta mind Mahabalipuram, mind Madurai nagy tehetségű alkotóinak erejét; arra, hogy egyetlen műbe sűrítse a hinduság világszemléletét, egyetlen szoborban mintegy filozófiai összegezését adva Indiának. Szobrot mondunk és nem domborművet; a mű erősen kiemelkedik a falból, már-már elválik tőle, ezzel is hangsúlyozva megkülönböztetett fontosságát. A Trimurthi ez a mű, az Isteni Háromság ábrázolata.

Páratlan alkotás ez, nevéhez illően háromszorosan az.

Először is: szobornak remekmű. A föladat szinte hihetetlenül nehéz. Egy nyakra három fejet ültetni úgy, hogy az így létrejött alakzat természetesnek hasson, tehát ne valamiféle stilizált buzogánynak, már ez kemény próbának veti alá az alkotót. Ott van aztán a statika prózai nehézsége: egy nyak, még ha sziklából van is, nem bír megtartani három fejet, mivelhogy azok is sziklából vannak. Meg egy szobrászi-technikai: a szobornak úgy kell szoborként hatnia, hogy csak domborműként, tehát csak szemből tekinthető meg. A jellemzés nehézségeiről már nem is szólunk: olyan számosak. A szobrászi véső mind e nehézségeket – bájjal szinte – legyűri. Az első kettőt egyetlen műfogással: az istennek – mármint a velünk szembeforduló egyharmadának – jó széles a válla; így az istennek van is nyaka, hisz szemből van, meg nincs is, hiszen az oldalt és egyben hátrébb került másik két fejet a széles váll jóvoltából már nem a nyak, hanem a hirtelenül kiszélesedő test – maga a sziklahegy – tartja olyan szilárdan, hogy a fejháromságot még a portugálok ágyúgolyója sem bírhatta biccentésre. Csak jelezzük: a Trimurthi mellszobor. Ez is szobrásza talentumát bizonyítja. Épp a mell vonala az a határ, amelyiken túl a Trimurthi a világ legkövérebb szentháromságává dagadna. A három fej tehát voltaképpen egy terjedelmes gömbszeleten ül, eredendő aránytalanságukat magas fejdíszük ellensúlyozza; a fejdísz szerepe kettős, részben egyetlen formába csúcsosítja a három fejet, azaz felül lezárja a kompozíciót, részben előrebillenti egy kissé, mivel a fejdísz magassága a szembeforduló arc fölött a leghangsúlyosabb; ezáltal az egész szobor mintegy kibólint a hegyből, mozogni látszik tehát: élni. Annál inkább, mivel a vonásai is élnek. Ez utóbbi jelenség bővebb részletezésére, sajnos, nem vállalkozhatunk. A szobrászi tehetség lényegére nincs, nem lehet szavunk; az önmagáért beszél. Elégedjünk meg annyival, hogy az isten tűnődő is, haragos is, jóságos is, pontosan úgy, ahogy ez olyan összetett lényhez illik, amilyen ő. A Trimurthi épp attól remekmű, hogy van benne valami, amit már nem lehet tovább boncolni.

A Háromság Szobra azonban nemcsak művészi remeklés, hanem egy teljes hitvilág kőbe vésett jellemképe is. Másodszorra e minőségben késztet töprengésre. Siva színe előtt állunk és mégsem ott. Siva a hindu mitológia romboló istene. A Romboló azonban a Teremtő arcával fordul felénk. Az Isteni Harmóniát sugallva ezzel is, az egységet. A három arc közül a Rombolóé jobb felé néz, a Gondviselőé bal felé, a Teremtő felénk fordított arca valósággal hidat alkot köztük. A főhely tehát a Teremtőé. A templom viszont Siva temploma. Hogy van ez, kérdezhetjük joggal, Siva csak mellékszereplő lenne a saját templomában? Erről szó sincs. De, hogy miért nem, arra kétféle magyarázat kínálkozik. Az első szerint Sivát magát látjuk itt, amint személyében testesíti meg az isteni háromságot, ez esetben Siva nyakán ül Brahma és Visnu feje is. Aminél mi sem természetesebb, hisz Siva nyaka egyben az övéké is. A másik lehetséges magyarázat szerint itt magát az Isteni Működést látjuk, mely esetben viszont teljesen mindegy, hogy kinek a feje kinek a nyakán ül, hiszen az Isteni Működés úgy és olyan alakjában nyilatkozik meg, ahogy csak kedve tartja. A Brahmának áldozó hívő, akár szándékában áll, akár nem, Sivának és Visnunak is áldoz. A két magyarázat egyazon tételnek kétféle megfogalmazása. A tétel – gyarló fordításban – úgy hangzik, hogy nem a megjelenési forma a döntő, hanem a tartalom. Más szavakkal: a tartalom és a forma közötti összefüggés merőben esetleges. Az ésszerű gondolkodás számára tartalom és forma egyugyanannak a dolognak két oldala, mely egymás révén létezik. A Háromság Szobra perdöntő bizonyíték arra nézve, hogy a diplomácia nem azonos a dialektikával. A hindu vallás kifinomultan diplomatikus. Úgy hisz egyetlen istenben, hogy több alakban tiszteli. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, meg kell tagadnia az ésszerű megismerés módszerét. Nem a spanyolviaszt akarjuk fölfedezni, megállapítani egy vallásról, hogy irracionális, hisz lényegénél fogva az. Arra akarunk választ kapni, hogy egy vallás, melyben annyi az eleven emberség, rugalmas tapintat, mint a hindu vallásban, miért hat hívőire bénítólag. A válaszadáshoz hívjuk segítségül a gondolkodás rendszertanát. Egy filozófiai rendszer életképessége alapkategóriáinak tisztázottságán múlik. A vallás is filozófiai rendszer, ha nem is ésszerű gondolatok rendszere. A vallás alapkategóriája az isten fogalma. A hindu vallás istenének nincs körülhatárolható személyisége. Isteni jellemvonásai közül a legfőbb, hogy még a maga mennyei mivoltában is határtalan. Megfoghatatlanul változó. Változásával épp a változás megismerhetőségét tagadó. Ebben áll, „dialektikájának” bénító volta. A hinduizmus, mondtuk még Delhiben, a Birla-templomban, esetlegesnek tekinti az ember személyiségét. Azért, mert az istenét is. Ez a Trimurthi második tanulsága.

A harmadik részben ebből következik. A Háromság Szobrának három feje van. E megállapításunkat nem tréfának szánjuk. A hindu szobrászat valóságérzéke közismert. Elég legyen itt a testi szerelem meghökkentően realista ábrázolására utalni. Ennek alapján szükségesnek tartjuk föltenni a kérdést: milyen meggondolás alapján farag egy szobrász három fejet egyetlen nyakra? Művészi meggondolásra gondolunk, a vallásit már érintettük. Nyilván azért, hogy az ellentétek egységét érzékeltesse. Akárcsak a Félig-Nő-Félig-Férfi alkotója. És most bárki fölteheti a kérdést: mit okvetetlenkedünk itt? Picasso Guernicá-ján nem három szeme van-e a bikafejnek? Chagall nem fest-e önarcképén hét ujjat magának? És Salvador Dali képén, A Polgárháború előérzeté-n nem egy csontgyűjteménynek van-e hús-vér feje és női keble? Irigykedünk talán, hogy a hindu művészet századokkal az európai előtt fölfedezte a „parttalan realizmust”? Jogos kérdések ezek, épp azért tisztázásuk elengedhetetlen. A Trimurthi és a Guernica közti hasonlóság merőben esetleges; más-más meggondolásból van három feje az Isteni Működésnek és három szeme Picasso bikájának. A görög művészet és a belőle származó európai arra a banális fölismerésre épül, hogy az embernek egy feje van. E fölismerés akkor válik művészi fontosságú rendezőelvvé, ha szemügyre vesszük, hogy mi minden fér ebbe az egyetlen főbe, az ellentéteknek micsoda özöne. A görög művészet a határok közé szorított embert érzékeli határtalannak. Innen óriási feszültsége, mondjuk ki: drámai jellege. Nemcsak a dráma általa föltalált műfajában, egész művészetszemléletében. A határtalan feszül benne önnön határának, a halhatatlanság a halálnak. Drámaiság tekintetében a kereszténység, mely az emberi létezés drámáját egyetlen szereplő drámájába, a Jézuséba óhajtja sűríteni, egyeneságú leszármazottja a görög világszemléletnek. Európa a reneszánszban születik újjá, attól, hogy a kereszténység újból találkozik a görög szellemmel. A reneszánsz Európa művészetének máig legfontosabb meghatározója. Picasso is a reneszánsz talaján áll: szöges bakancsban és kezében kalapáccsal, mellyel a kipróbált alapzatot kívánja összezúzni. Azért, hogy darabjai összeilleszthetők legyenek. Picasso azért fest három szemet a bikának, hogy ezzel érzékeltesse: a Guernicá-t leromboló repülőgépek az embernek az ellen a joga ellen intéztek támadást, hogy emberi tulajdonságai legyenek. Chagall a korlátokat feszegető művészt festi meg hét ujjal a kezén. Salvador Dali pedig egyszerűen „összekeveri” az ember alkatrészeit, hogy ezzel érzékeltesse az emberi jelenség veszélyeztetettségét. Mind a három művész drámai hatásra törekszik. A drámai ellentét végletekig való fokozásával követeli a föloldást.

Gyökeresen más a hindu szobrász módszere. Az ellentétek egybefogására törekszik ő is, de ő nem kiélezésük, hanem elsimításuk által. Az így létrejövő egység lehet művészi – esetünkben csodálnivalóan az –, de drámai soha. Van-e a világirodalomnak egyetlen drámája, melynek diplomata a hőse? Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a hinduság művészete tele van „drámainak” ható mozgalmassággal, „cselekménnyel”. A puszta cselekmény még nem dráma. Egy történet attól, hogy csattanója van, még nem válik drámaivá. A mese hőse, bukjon el bár a mese végén, nem drámai hős. A dráma a végletek műfaja, a helyzetek kiélezéséé, a jellemek ütközetéé. De minek élezze a helyzetet az, aki szerint idővel minden belebékül a Nagy Egységbe? Minek induljon csatába az, aki szerint győzni és veszteni egyugyanaz, mert ő az, aki győz és ő az, aki veszít. Drámai helyzetbe csak olyan jellem kerülhet, melynek erős kontúrjai vannak. A hindu művész pedig éppen a körvonalak elmosására törekszik. A mozgást végtelen állapotnak tekinti, változatlan állandónak, következésképp – és ez művészetének nagy ellentmondása – mozdulatlannak. Ettől olyan békés az Isteni Ajkak mosolya. Az isten változva is változhatatlan, a Trimurthi az isteni passzivitás kőbe faragott jelképe.

És ezzel közeledünk a harmadik tanulsághoz. Korunk a létezés drámáját éli. Cselekvési lehetőségeinek korlátozott és igényeinek határtalan volta között olyan ellentét feszül, mely az emberiség történetében páratlanul drámai helyzetbe hozta. Ezt a drámát India is éli, még akkor is, ha nem akar tudomást venni róla. A történelem Indiára is kiosztotta a szerepet, a nyomorúság és a küszködés drámai szerepét. India, mást nem tehetett, vállalta a dráma ráeső részét. Azzal, hogy megszabadult az angoloktól, hogy a maga lábára állt. De ezzel szinte a tudathasadás szélére került. Teremtő erejét arra kéne használnia, amire még soha nem használta, a hétköznapok cselekvő formálására. India teremtőereje szinte fölmérhetetlen. Az elephantai templomnak az Isteni Háromságot számokból szoborrá fokozó remeklése nem tekinthető csupán mesterségbeli bravúrnak. A Trimurthi temploma meggyőző bizonyítéka annak, hogy a hindu szellemben rejlő erő képes a világot a maga képére formálni. De ezt az erőt vallási fogantatása ma mintegy idézőjelbe teszi. Az a világ, melyet Elephanta máig ható érvénnyel kőbe szerkesztett, visszahozhatatlanul elmúlt. Ennek beismerése az egyedüli esély arra, hogy Elephanta – a teljesség igényének hagyományaként – föltámadjon. Korábban már mondtuk, India modernizálása egy vallási reform kérdése. E megállapításunkat még azzal is megtoldhatjuk, hogy gondolkodásának mélyreható reformja nélkül India még a maga által megteremtett szellemi értékek jogos tulajdonosának sem tekintheti magát. Elephantát csak meghaladva lehet folytatni. Indiát ősi hagyománya kötelezi leginkább a megújulásra. Ez a Trimurthi harmadik, végső tanulsága.

 

 

– Nézzék – mondja nevetve a guide, amikor kilépünk a templom küszöbén –, az is egy fallikus szimbólum!

Indiának három atomreaktora van. Kettő közülük itt működik, a bombayi öböl partján. A guide az egyik csúcsos épületre mutat. Így kapcsolódik össze, mondja, a régi az újjal.

Hálásan bámulom a kikötő szürke betonpofáját. Akárhogy is fogadott Bombay, a lényeget – igaz, Elephanta közvetítésével – ő értette meg velem. A lényeg az, hogy a guide megállapítása nem több jól hangzó szellemességnél. India épp attól szenved, hogy mindeddig nem tudott hidat verni templomai és atomreaktorai között. Elephanta úgy ül a bombayi öböl szájában, mint hajótörött a sziklán.

A kikötő előtt hiába keresem a kocsit. Káromkodva vándorolok egyik rendszámtáblától a másikig, eszményi célpontot nyújtva a kormány valutamonopóliumát kijátszó üzéreknek.

– Dollárt, fontot, márkát veszek, Sir!

Majd amikor erre nem reagálok:

– Ön asszonyi ölelésre vágyik, Sir. Tudok egy olyan házat, ahol kivételes gyönyörökben részesülhet, Sir.

Végre befut a kocsi. Mr. Pathak miatt késett, magyarázkodik a sofőr. Bevágom magam a hátsó ülésre, a gyönyörök ügynöke legyint, mi meg berregve elsüllyedünk az autóözönben.

Bekopogtam India Kapuján.

A Zajgó Hollandi

A Zajgó Hollandi – egy angol szóvicc magyar fordítása.

Wagner operájának, a Bolygó Hollandi-nak angol címe: The Flying Dutchman. To cry angolul azt jelenti: kiáltani. A The Crying Dutchman magyar jelentése: A Kiabáló Hollandi. Műfordításra törekedvén, a kiabálót zajgónak fordítottuk.

A kifejezés eredete máig sincs megnyugtató részletességgel tisztázva. A filológiai kutatás annyit bizonyossá tett, hogy a kifejezést először egy autó hátsó ülésén használták. A kifejezés előszöri használatának időpontjában az autó Bombay egyik lakóházának négyszögletű udvarán parkolt. Az autónak három utasa volt: a sofőr, egy bizonyos Mr. James R., dél-amerikai, közelebbről holland-guayanai születésű hindu, holland állampolgár, és egy magyar író.

A kifejezés előszöri használatára a kutatás mai állása szerint akkor került sor, amikor az autó három utasa közül egy, Mr. James R., máig vitatott céllal elhagyta az autót. A kutatók egy része szerint Mr. James R. szükségét végezni távozott a ház belsejébe, más kutatók viszont kitartanak amellett, hogy Mr. James R. két iskoláskorú és a ház második emeletén lakó ismerősét kívánta meghívni egy, a föntebb már említett autóval teendő, Bombay környéki kirándulásra. A kutatók harmadik csoportja szerint a két cél nem zárja ki egymást. Ez utóbbi álláspontot látszik alátámasztani az a tény, hogy Mr. James R. húsz percnél többet időzött a lakóház belsejében.

A kifejezés használatának pontos időpontjára nézve viszont a kutatásnak sikerült egységes álláspontot kialakítania. A kifejezés használatára akkor került sor, amikor Mr. James R., aki előzőleg lassú, de határozott léptekkel haladt át a napsütötte és bizonyos fokig szeméttel borított udvaron, fél lábát az emeletre vezető lépcső legalsó fokára helyezte, miközben másik lábát egy pillanatig még az udvar makadámrendszerű burkolatán hagyta nyugodni. Ekkor mondta a kocsi másik utasa, a magyar író, a hirtelen rászakadt csöndben kissé bávatagon bámulva Mr. James R. után: „The Crying Dutchman.”

A kutatók teljesen egységesek a sofőr viselkedésének megítélésében is.

– Ha-ha-ha – mondta a sofőr, miközben a kutatás legfrissebb eredményei szerint fülig szaladt szájjal fordult a hátsó ülés felé –, maga is megsüketül tőle?

Ezek a tudomány tényei. Sajnos, ennél tovább még egyetlen kutató sem jutott. A magyar írónak nemhogy a válasza, kiléte sem ismeretes. Személyét mind a mai napig a titkok sűrű homálya rejti.

 

 

– Mr. James R. – mondja Mr. Pathak – költő és filozófus, ő lesz a mai délutánon az ön kalauza.

A West End Hotel halljában ülünk. A ventilátorok szorgalmasan masszírozzák a levegőt. Mr. James R. asszír szakálla megrezzen a légvonatban. Mr. James R. szakasztott úgy fest, mint aki hivatásszerű gondolkodásra adta a fejét. Homloka hatalmas téglalap, haja a sok gondolkodástól megritkult. Vastag, szögletes keretű szemüveget visel és mellig érő szakállt. Szakálla rendszertanilag körszakáll, valójában trapéz formájú és térbeli alakját tekintve egysíkúnak mondható, minek következtében Mr. James R. állán egy libegő, fekete papírlappal ül a West End Hotel kellemesen huzatos halljában. Rögtön le fog esni, gondolom rosszmájúan, ebben a melegben elenged a ragasztás. De nem, hőálló a ragasztó, úgy látszik.

– A filozófia mely ágában tevékenykedik ön? – kérdezem Mr. James R.-től, a filozófustól.

– Összehasonlító filozófiával foglalkozom.

– És ezen belül mi az ön szakterülete?

– Heidegger és az Indiai Filozófia. A rokon vonások.

– És hol kutatja a rokon vonásokat?

– A poonai egyetemen.

– Ön ott tanít?

– Nem, az egyetem hallgatója vagyok.

Mr. James R. legalább harmincéves. Harmincegy, közli érdeklődésemre. És nem azért egyetemi hallgató még mindig, mintha későn kezdte volna a tanulást. Egy diplomát már szerzett, Hollandiában, a bölcsésztudományi karon. Mr. James R. szülei Indiából származtak Paramaribóba, Holland-Guayana, más néven: Suriname fővárosába. Mr. James R. gimnáziumi tanulmányai végeztével került Hollandiába. Négy évvel ezelőtt pedig – holland ösztöndíjjal – ide. Négyévnyi megalapozó munka után most készül végleges formába önteni értekezését.

– És a költészet – kérdezem Mr. James R.-től, a költőtől –, azzal hogy állunk?

– Ó – mosolyodik el – Mr. Pathak túloz. Írtam már egypár verset, az igaz. De tudja, én nem úgy írok, mint a hivatásosak. Én csak azt írom, ami kikívánkozik belőlem, ami a szívemből jön.

Mr. James R. szívéből évente négy-öt vers kívánkozik ki, de van úgy, hogy csak kettő.

– Jelentek meg már versei?

– Kötetben még nem, holland és indiai folyóiratokban már közöltem néhányat közülük.

– Milyen nyelven írja a verseit?

– Mikor hogy. Hollandiában hollandul írtam, Indiában inkább angolul. A Hollandiában írott versek közül néhányat mostanában fordítottam le angolra.

– Hány nyelvet beszél ön?

– Nem sokat, hatot. Beszélek hollandul, németül, angolul, franciául, hindiül és marathiul. De marathiul inkább csak gagyogok.

Mindent tudok, indulhatunk. Ez lesz életem legszínvonalasabb városnézése. Csak előbb még Mr. Pathakot beszállítjuk a hivatalába. Mr. Pathak bokros hivatali teendői miatt nem tarthat velünk, amit őszintén fájlal.

– Driver – sikolt föl Mr. James R. –, Pedder Road!

Mr. Pathak kiszáll, búcsút int, szórakozzunk jól.

– Driver! – üvölt föl ismét Mr. James R.

A többit nem értem, mert James R. a sofőrrel hindi nyelven tárgyal. Rejtély, hogy miért ordítva? Velem angolul beszél, hangosan, az igaz, de csak szobahangerővel. A sofőrrel ellenben még azt is ordítva közli, hogy igyon meg egy Coca-Colát, az ő, Mr. James R. költségére. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy az összehasonlító filozófia művelője haragszik a sofőrre. Erről pedig szó sincs. Mr. James R. jólelkű és figyelmes. A sofőrrel mosolyogva ordít. Tény viszont, hogy hindiül inkább ordít, mint angolul. Sajgó füllel több hipotézist is kidolgozok az angol és a hindi nyelv közötti hangerőkülönbség magyarázatára. A legvalószínűbb föltételezésnek az látszik, hogy Mr. James R. Paramaribóban, Suriname fővárosában egy süketnéma nyelvtanártól vett hindi nyelvleckéket.

Házak, utcák, házak. És kétfelől a tenger. Bombay konokul zárkózott, csak Elephanta közvetítésével volt hajlandó megnyilatkozni. Nem hagyja, hogy közel férkőzzem hozzá, csak a stílusát engedi szemügyre venni, a szecesszióval kevert modernséget, a forgalmat az utcán, az autóözönt. Riksát, scooter-t nem látok, a belvárosban tehenet sem. Bombay világpolgár, elégedjem meg ennyivel.

Jó, mondom álnokul. Mivel mellettem is egy világpolgár ül. Mr. James R. még nem is tudja, hogy pillanatokon belül idézést fognak kézbesíteni neki, mely tanúvallomásra szólítja föl zárkózott kartársa ügyében. Mr. James R. koronatanú, mozgalmas ifjúsága folytán ő már megkapta mindazt, ami után a filmklub közönsége jobbára csak vágyakozik.

– És mik az ön távolabbi tervei? – fordítom Mr. James R. szakálla felé egy elsőbálozó kislány ártatlan tekintetét.

A Victoria Liget kapujában állunk, Elephanta névadója, az egyetlen kőtömbből kifaragott elefánt előtt. Valaha a szigetet őrizte, később, állítólag a kőtömb rossz teherelosztása miatt, összeroskadt. Most itt áll Bombay központjában, az Albert Múzeum bejárata mellett. Hasa alatt egy szerény kőoszloppal ő a világ egyetlen ötlábú elefántja.

– Az én távolabbi terveim? – kérdezi Mr. James R. az elefánttól.

Diplomája megvédése után vissza fog térni Hollandiába. Valószínűleg katedrát fog kapni az egyetemen. Ezzel együtt nem akar véglegesen letelepedni Hollandiában. Egy-két évet kihúz ott, aztán továbbáll. Hollandiát már ismeri. Egy darabig talán még Európában marad, Németországban vagy Angliában. Aztán irány: Amerika. Nem, nem Paramaribo. A Yale vagy a Harvard. Suriname nem tanúsít különösebb érdeklődést Heidegger filozófiája iránt.

– Az a szándéka, hogy egész életében Heidegger filozófiájával foglalkozzék?

Ugyan, hogy képzelek ilyet? Heidegger csak előtanulmány. Őt, Mr. James R.-t az emberi egyéniségnek a világmindenségben játszott szerepe érdekli. Ez a probléma több szempontból tárgyalható. Az egyik lehetséges szempont a történelmi. Történelmi szempontból Mr. James R. egy könyvsorozat megírását tervezi, melynek egyes könyveiben egy-egy nevezetes személyiség tevékenysége kapcsán kimutatná az egyéniségnek a világmindenségre gyakorolt hatását.

– Kikről áll szándékában könyvet írni?

– Buddháról, Jézusról, Gandhiról, Nehruról, Hitlerről, Sztálinról, Mao Ce-tungról és Szukarnóról.

– Nem tartja ön ezt a névsort egy kicsit, hogy is mondjam csak, eklektikusnak?

– Nem. Én ezt megfontoltan összegező névsornak tartom. Korunk filozófiájának legnagyobb betegsége a földhözragadt pozitivizmus. A filozófusok fáznak a merész összegezéstől. Pedig a modern kor éppen ezt igényli leginkább. Azt, hogy a filozófusnak képzelete is legyen.

– Az ön képzelete milyen közös vonást talál mondjuk, Jézus és Hitler figurájában?

– A hatásosságot.

– És azt gondolja ön, hogy ez elegendő alapot nyújt összevetésükhöz?

– Feltétlenül. És ami azt illeti, van itt más hasonlóság is. Jézus is megjárta a maga Kálváriáját, Hitler is.

– Mondja csak, hol élte át ön a második világháborút?

– Paramaribóban.

– És hányszor bombázták a második világháború során Paramaribót?

– Egyszer sem.

– Hallott ön valamit Hollandiában az Ellenállásról?

– Esett szó róla. De hát a hollandok különben is elfogultak. Engem pedig a jelenség objektív lényege érdekel.

– Ezt rögtön sejtettem.

– Miből?

– Megérzés.

– Persze, hisz ön költő.

Az bizony. És méghozzá milyen gonosz. Csak az alkalmat várom. Azt a pillanatot, amikor Mr. James R. tökéletesen belefeledkezik a városképbe. Ez a pillanat a bombayi Victoria Pályaudvar neoviktoriánus épülete előtt következik be: Mr. James R. a pályaudvar kapuin kiáramló tömeget nézi.

– Mi az ön véleménye arról, hogy Jan Jacob Slauerhoff költészetére erős hatással volt Baudelaire?

– Ó!

Ez minden, amit Mr. James R. mondani tud. A gyomorszájütés közismerten heveny légszomjat okoz.

– Persze önt, mint Dél-Amerikából származó, holland állampolgárságú indiait nyilván jobban érdekli az, hogy a két Roland Holst közül az idősebb, Henriette, élete vége felé Gandhi hatása alá került.

– Ó – sóhajt föl ismét, már-már hangtalanul Mr. James R.

De nekem jégcsap van a szívem helyén. Én, mint említettem, Európában éltem át a második világháborút.

– Természetesen én megértem azt, hogy önt elsősorban az hozza izgalomba, mindazonáltal én a magam részéről inkább rokonszenvezem Gerrit Achterberg költészetével, noha jól tudom, hogy egyesek Sybren Polet-et izgalmasabb jelenségnek tartják nála.

…nyolc, kilenc. A szorítót fölmossák, a közönség oszladozik. Mr. James R. csak a Dzsehangir Galéria előtt nyeri vissza a hangját.

– Maga honnan a csudából ismeri a nevüket?

Kedvelem a holland költőket, felelem gonoszul. Nem árulom el, hogy három átkozott hónapon át fordítottam őket, soronként, ha jól emlékszem, öt-nyolcvanért. Hadd riadjon föl álmából Mr. James R. arra a gondolatra, hogy mindenki, aki Európában élte át a második világháborút, pontosan tudja, milyen hatással volt Baudelaire Jan Jacob Slauerhoff költészetére. Ennyivel tartozom nekik: Jézusnak, Szukarnónak és Jan Jacob Slauerhoffnak.

A Dzsehangir Galéria nagytermében egy „ezüstjubileumát” ülő festő kiállítása látható. Itt értem meg Swaminathan szavait az Adzsanta és Ellora modorában festő művészekről. Az adzsantai barlangcsarnokok falfestményeire ugyanaz a szobrász-építészi szemlélet nyomja rá a bélyegét, mint Mahabalipuram vagy Elephanta festetlen templomaira. Ez a festői látás a vásznon szükségképpen illusztrációvá erőtlenedik. Festékkel nem lehet betömni a két India közt húzódó szakadékot. A Trimurthi-ban az anyag is lenyűgöz, a szikla. A sziklát megmunkáló – ha tetszik: vakbuzgó – elszántság. Az, hogy a szobor a hegyben folytatódik. A táblakép nem folytatódik a falon. A „hagyományok talaján” álló művész eredménye legalábbis kétséges.

A kisteremben egy másik művész kiállítása tekinthető meg. Itt nincs miben kételkednem, a művész giccsfestő. Borzadva bámulom a Marine Drive pointillista fényeit. A művésztől, aki személyesen siet üdvözlésemre, sietve elbúcsúzom.

Irány a Tadzs Mahal Motel.

Ennek kiállítótermében egy absztrakt művész törekszik minél tökéletesebb elvontságra. Annak a személyiségnek az összezúzására, amit India még össze sem rakott. Az eredmény, mondhatni, tökéletes. A lélek belső rezdülései üvegszilánkként szúrják a látogató szemét. Szári-ban pompázó, szemüveges hölgyek bámulják elmélyülten, hogy milyen komplikált lény az ember. A művész itt is jelen van, szerencsére sikerül elkerülnöm a bemutatkozást.

Beesteledett, kigyullad a közvilágítás. Itt az ideje, mondja Mr. James R., hogy fölmenjünk a Malabar Dombra.

Megtekinteni a Marine Drive fényeit. A Nehru Park korlátjának dőlve.

– Azt figyelje – mondja hadvezéri mozdulattal a Marine Drive irányába mutatva Mr. James R. –, ahogy zöld jelzésnél elindulnak az autók.

A látvány csakugyan nem mindennapi. A fekete úttesten megindul egy világító kígyó, hogy a következő lámpánál újból megálljon. A Marine Drive ragyogva lüktet.

– Szép – mondom –, igazán az. Csak tudja, engem egy városban nem a szépsége izgat. Vagy legalábbis nem elsősorban az. Meglehet, mániákus vagyok, de én az utazást egy rejtvény megfejtésére tett kísérletnek tekintem. Egy úgynevezett szegény ország, mint amilyenben én születtem, ilyenné neveli az embert. Csökönyös kérdezővé. A kérdés, amire választ szeretnék kapni, valahogy úgy hangzik, hogy tudunk-e segíteni magunkon, szót tudunk-e érteni egymással, bombayiak és pestiek, mi, az őrült és tehetséges emberiség?

– Nézze – mondja Mr. James R. –, elindulnak és megállnak.

– Indiának én azért vagyok hálás, mert, ha válaszolni nem is, kérdezni megtanított. Én többé nem mondhatom azt, hogy egy szegény országban születtem. India megtanított a szegénység mértékrendszerére.

– Most megint megindulnak – mondja Mr. James R.

Szakállát meg-meglebbenti a szél. Kihajol a korláton a fekete mélység fölé, és csillogó szemmel bámulja a Marine Drive autóit.

– Hát nem gyönyörű?

Ebben a pillanatban rájövök arra, hogy mitől érzem magam olyan különösen a Nehru Park korlátjának dőlve.

Bombay szokásához híven ismét közvetítő útján nyilatkozik meg előttem. Fölfedve, hogy mi rejtik a világfias gesztusok mögött. Kamaszos bizonytalanság, fölébe rejtett érzelmesség.

Mr. James R. meg van hatva. A Zajgó Hollandi suttog.

Barlang és tejüzem

A kapuőrség álljt int, majd beenged a zárt területre.

Mr. James R. Maharashtra Állam kormányzati központjában lakik, a Malabar Dombon. Az egyik állami főhatalmasság családjánál vendégeskedik. Az övé Bombay legjobban őrzött szakálla. Már látni is e létfontosságú szakállt, Mr. James R. kilép egy felvonulási épületnek tetsző, földszintes ház üvegajtaján a virágok övezte verandára. Onnan – ez esetben okkal emelt hangon – közli velünk, hogy rögtön végez a reggelijével. Egy perc, és mehetünk.

Bombay környékére tapasztalatokat gyűjteni. Megnézni Aareyben a Tejgazdaságot és Kanheriben a buddhista barlangkolostort.

Már lenn vagyunk a városban, amikor Mr. James R. megérdeklődi tőlem: van-e valami kifogásom az ellen, hogy két ifjú ismerősét magunkkal vigyük a kirándulásra. Nem lesz velük semmi baj, és kényelmesen elférnek az első ülésen. Nincs semmi kifogásom a két ifjú ellen, jöjjenek.

Ide-oda kanyargunk, végül egy bérház négyszögletű udvarán állapodunk meg. Mr. James R. kiszáll, és arra kér, várakozzunk türelemmel. Pár percbe beletelik, míg az ifjak fölkészülnek az útra.

E pár percet arra használom, hogy megtudakoljam a sofőr véleményét Bombay és India társadalmi állapotairól. A sofőr szerint rengeteg a megoldatlan nehézség. Kevés a lakás, a munkaalkalom, alacsony a jövedelem. Mindazonáltal az utóbbi években több jele mutatkozik a haladásnak. A kormány lakótelepeket épít és gyárakat alapít. De a kormány erőforrásai korlátozottak és a haladásellenes erők is szívósak. Ilyen erők nemcsak a gazdagok körein belül működnek. Az új lakótelepek nem egy lakása azért áll üresen, mert az új pontházak tövében álló szellős nyomortanyák lakói nem akarják elhagyni megszokott lakóhelyüket. Indiához sok türelem kell. A sofőr nem hiszi, hogy még az ő életében beérnek a nagy munka gyümölcsei. „Majd a fiaink, Sir!” Ők már másképp fognak élni.

Megjelenik Mr. James R. a két sráccal. Fehér ing, rövidnadrág, vizes hajukban a fésű nyomai. Ünneplőbe öltöztették őket, a világ szülői mind egyformák. A nagyobbik tud már angolul, a kisebbik csak most kezd tanulni.

– How do you do, Sir – üdvözöl az előbbi.

Sem szálem, sem kézfogás; szívélyes mosollyal párosított méltóságteljes biccentés. Visszaköszönök, a két karom két rúd szalámi, lóg az oldalam mellett. Teljes bizonytalanságban vagyok afelől, hogy Bombayban illik-e Tom Sawyert barátilag hátba vágni?

Aareybe is az az út visz, amelyik a repülőtérre. A Gyorsforgalmi Műút. Főképp azután, miután elérjük. Most aztán láthatom, hogy Bombay útjai élni is tudnak, ha akarnak. Autó autó hátán; a személygépkocsik még hagyján, de a behemót teherkocsik lépésben haladnak: igaz, őket meg a bivalyfogatok nem hagyják gyorsabban menni. Időnként egy-egy elszánt rendőr beleveti magát a forgalomba, integet, fütyül, mérsékelt sikerrel. Egy órába telik, míg kiverekedjük magunkat a Műútra. Itt aztán repülünk, mint a nyíl. A kétszáz méterre levő, leeresztett sorompóig.

Mr. James R. kiszáll a kocsiból, vesz egy kis cukrot a gyerekeknek. Legyek olyan szíves, vigyázzak addig a fényképezőgépére. De ne úgy, hogy csak a szememet tartom rajta, fogjam szorosan a kezembe. „Nyitva az ablak” – mondja sokat sejtetően.

Negyedóra múltán a sorompó nagyokat nyögve föltápászkodik. Szabad az út Aareyig. Fél tízkor meglátom az út menti táblát: AAREY MILK COLONY.

 

 

A tejgazdaság valóságos birodalom. Negyedórát autózunk benne, míg elérjük a központját. Ez éppolyan gyárépület, mint száz másik, de bejáratánál ilyen feliratok olvashatók: LÁTOGATÁSI JEGYEK A TURISTA IRODÁN VÁLTHATÓK, VÁRAKOZÁS KÖZBEN ÜGYELJÜNK A RENDRE, CSOPORTOS LÁTOGATÁS ESETÉN KEDVEZMÉNYES BELÉPTIDÍJAK.

– Mi ez – kérdezem Mr. James R.-t –, tejüzem vagy tejmúzeum?

Mr. James R. nem válaszol. El van foglalva, éppen azt közli egy illetővel, hogy én a Központi Kormány vendége vagyok. Olyan hangsúllyal mondja ezt, hogy az illető rögtön átlátja a helyzetet. A helyzet az, hogy engem a Központi Kormány egy külön erre a célra kinevezett Különleges Megbízott útján hívott meg sorsdöntő fontosságú indiai látogatásomra. Utam különleges fontosságát tanúsítja az a tény is, hogy a Központi Kormány magát a Rendkívüli és Meghatalmazott Szakállt rendelte mellém kísérőül. A szél, mintha tudná, hogy mire kötelezi India érdeke, meg-meglebbenti Mr. James R. diplomáciai küldetésben levő szakállát.

– Azonnal intézkedünk – mondja tompított hangon az illető, és eltűnik a JEGYVÁLTÁS ITT feliratú házikóban.

Pillanatokon belül egy fehér ruhás fiatalember kíséretében tér vissza. A fiatalember a guide-ok csoportvezetője, a gyárlátogatást lebonyolító szervezet teljhatalmú főnöke. Ő maga fog engem kalauzolni.

Legelőször a palackozóba, ahol az automata gépsor dübörgésétől egy szavát sem értem. Aztán beljebb, a pokol gyomrába, ahol a tej fojtogató gőzében rázza a gépi nyavalyatörés az épület falait. Kezdem megszokni a zajt, egy keveset már a fiatalember beszédéből is értek: melyik gép mire való, milyen hatásfokkal dolgozik, ilyesmiket magyaráz. Érdeklődő arccal hallgatom, nem akarom kiábrándítani azzal, hogy közlöm vele: a tejipar szakkérdéseihez nem sokat értek. Annál kevésbé, mivel a tejiparnak vannak olyan kérdései is, melyekhez én is értek. Az üzem helyiségeiben kórházi tisztaság uralkodik. Ebben nem lenne semmi figyelemre méltó, ha történetesen Svájcban járnánk, ahol köztudomásúlag a hegyek szakállát is stuccolják. Csakhogy épp ez az: Bombay környékén járunk, harmincöt kilométerre a bombayi utca csillagvilágítású hálótermeitől. Egy fehér fal itt – az egészségügy konstruktivista költeménye. És Aareyben nemcsak a falak tiszták, a kőpadló, a lépcső, az udvar is. Ahhoz, hogy a tejüzem gépei műszakilag milyen szinten állnak, nem értek. De azt, hogy erkölcsileg hol áll, meg tudom ítélni. A tisztaság magaslatán, ahonnan a jövő Indiájára nyílik kilátás.

Akárcsak arról a tetőteraszról, ahová most érkezünk. És ahol vezetőm szavai nyomán kibontakoznak előttem a Bombay tejellátását megoldó terv körvonalai.

A tejüzem csak része a tejgazdaságnak. Ahogy a tejgazdaság is csak egy a gazdaságok sorában. A félsziget, melynek csücskében Bombay fölépült, valójában sziget, a víznek egy keskeny csíkja elválasztja az egybefüggő szárazföldtől; e ténynek gyakorlati jelentősége alig van, Bombay ezer szállal kötődik India testéhez, része annak, szigetnek legföljebb csak az akkurátus térképész tekinti. Mégis, a nagy terv hátterében e szigetre vetettség a rejtett indíték. A közlekedés indiai hőskorában ugyanis Bombay még valóban szigetnek számított. A frissiben fogyasztandó élelmiszerek tekintetében önellátásra kellett berendezkednie. Magyarán: magát a várost kellett istállóvá tennie, ha tejhez kívánt jutni. Kezdetben ez még elfogadható módszer volt, pár százezer lakost pár ezer szarvasmarha látott el tejjel. Később azonban a lakosság gyarapodásával párhuzamosan a szarvasmarhák száma is nőtt. Végül már ötvenezernél több tejelő állat, többségében bivaly lakta Bombayt. Kellemetlen albérlőként, mivel egy világváros mégsem a legmegfelelőbb hely bivalyok tartására. Hovatovább az állatok további megtűrése a városban már nemcsak gazdasági problémát jelentett volna, hanem közegészségügyit is, a bivalyok egy esetleges járvány leendő követeiként kujtorogtak a városban. Ekkor határozta el magát Maharashtra Állam Kormánya a közbelépésre.

Létrehozva egyebek között Aareyben a Tejgazdaságot. Melynek tejüzeme a Bombayból a gazdaság területére telepített tizenhatezer szarvasmarha tejét dolgozza föl. A gazdaságnak harminc tehenészete – „bivalyászata” – van, mindegyikben ötszázötven férőhellyel. A tejüzem napi termelése százezer liter tej. A tej Bombay üzleteibe, szállodáiba és étkezdéibe kerül, ezen felül – államilag megállapított, olcsó áron – jut belőle a várandós és szoptatós anyáknak, valamint gyermekeiknek. Az üzem sajtot, vajat és egyéb terméket is gyárt. Maga a Tejgazdaság az állam és a szarvasmarha-tulajdonosok közös vállalkozása, „szövetkezet”, melybe a tulajdonosok állataik képében negyvenmillió rúpiát fektettek be. Szövetkezetnek azért idézőjeles ez, mert tagjai a tulajdonuk révén tagok, elméletibben szólva: négylábú tőkéjük révén. E négylábú tőkét a gazdaság bérmunkásokkal gondoztatja, egy-egy állat tartásáért a tulajdonos havonta tizenhárom rúpia térítést fizet a gazdaságnak, ennek fejében viszont köteles az állat tejét állami fölvásárlási áron a gazdaságnak eladni. Világos, hogy miről van itt szó: a négylábú befektetés – szerényen – kamatozik. Számításba véve azt, hogy a tizenhatezer állat kétszáztizenöt ember tulajdona, nyugodtan kimondhatjuk, hogy Aareyben nem nincstelenek szövetkeztek egymással. Aareyben a mezítlábas magántőke szövetkezett a Nehru-sapkás államival. E megállapításunkat annak vegyük, ami: természetrajzi leírásnak. Bombayból el kellett távolítani a szarvasmarhákat. Bombaynak tejre van szüksége. Százezer liter tej, az százezer liter tej. Mégha magán-tőgyekből származik is. A várandós anyák köztudomásúlag nem gazdaságfilozófiai jegyzeteket kívánnak reggelizni.

Különben is, Aareyben még csak a kezdet kezdetén tartunk. Nagy-Bombay területén – ez a fél-egész szigetnek majdnem teljes területét jelenti – még mindig hetvenezer a jórészt nyomorúságos körülmények között tartott szarvasmarhák száma. Ezen a helyzeten kíván változtatni a kormányzat a Dapchari Tejkombinát létrehozásával. Ez Bombaytól száz mérföldnyire északra fog fölépülni, és huszonegyezer szarvasmarhának fog helyet biztosítani. Közülük ezret – kutatási célokra – a kormányzat ad be majd a „közösbe”, tíz-tíz ezret pedig a helybeli és a Bombay környéki tulajdonosok. Felépülése után a kombinát naponta százhuszonötezer liter tejjel fogja Bombay szomját csillapítani. A kombinát vízszükségletét a közeli Viroli folyón építendő gátnak kell biztosítania. E gát fölépítése egyben ezernégyszáz holdnyi takarmánytermő terület egész éven át történő és másik ezernégyszáz hold időszakos öntözését is lehetővé teszi. A kombinát területén mintegy nyolcszáz parasztcsalád betelepülését várják. A betelepülők házat kapnak, tejelő állataik számára nyolc-tíz férőhelyes istállót, és művelésre másfél hold földet, hogy legyen hol megtermeszteniük a zöld takarmányt. Településükre bevezetik a vizet, a villanyt; a házak mellett iskola is fog épülni. A tervek szerint a Dapchari Tejkombinátnak öt éven belül kell beindulnia. A tervezők nem csinálnak titkot abból, hogy a tejnek, e békés lelkületű italnak a titkos ügynök szerepét szánják. Neki kell belopnia a civilizációt a parasztcsaládok életébe. Egy tőketársulással létrejövő vállalkozástól ez eléggé különös célkitűzés. Jó lesz, ha csínján bánunk a jelzőinkkel.

Elhagyjuk a tetőteraszt, a tájékoztató utolsó mondatait ismét gépdübörgés kíséri. Tejüzem Nagy-Bombay területén, mondja a fiatalember, kettő van. A központi itt működik, Aareyben, a másik Worliben, a régi Bombay közigazgatási határán belül, közel ahhoz az úthoz, amelyiken idejöttünk. A két üzem együttvéve napi hatszázezer liter tej pasztörizálására és ötszázezer liter palackozására képes. Még nincsenek teljesen kihasználva, a kereskedelmi forgalomba kerülő tej mennyisége jelenleg napi négyszázezer liter körül mozog. A két üzemet Aareyből és Maharashtra Állam egyéb tejtermelő körzeteiből látják el tejjel. A tejet vasúti tartálykocsikban vagy jéggel hűtött kannákban szállítják. Nagy-Bombay területén a tejtermelés négyezer-nyolcszáztíz alkalmazottnak biztosít állandó megélhetést. Az időszakosan alkalmazottak száma háromezer-háromszázhatvan, a napszámosoké kétezer. Ez itt a tej forradalma, amit látok, közli nem is titkolt büszkeséggel a fiatalember.

A palackmosó bejáratánál. Jó, hogy ott, belül egy szót sem hallani. Mintha valaki éppen baltával aprítana össze egy tejüzletet. Hanem bánom is én, hogy megsüketülök. Látni látok, és a palackmosóban ez a fő. Nem az automata gépek, a közönség miatt. A gépek között lánckorlátokkal szegélyezett ösvények kanyarodnak, ezeken hullámzik föl-alá a látogatók serege. Csak a múzeumokban szokásos tábla hiányzik: A KIÁLLÍTOTT TÁRGYAKHOZ NYÚLNI SZIGORÚAN TILOS! A tejüzem egyben tejmúzeum is, ahol a látogatók a technikával köthetnek ismeretséget. A mezítlábas közönség tágra nyílt szemmel bámulja a csodát, hogy a gép karja nyakon ragadja a palackot, és a csap alá tartja, mint valami gyereket. Személyem fontosságára való tekintettel a fiatalember kikapcsolja a láncot, és a gépsor közvetlen közelébe invitál. A hűtőcsarnokot útbaejtve érünk ki ismét az udvarra.

Itt a fiatalember megérdeklődi, hogy végzettségemre nézve vegyész avagy gépészmérnök vagyok-e? Rosszat sejtve bevallom az igazat. A fiatalember egyszerűen képtelen uralkodni az arcvonásain. A csalódottság szinte összegyűri az arcát.

– Író? – kérdezi hitetlenül –, maga író? Egy írónak magyaráztam a tejtermelésről?

– Nézze – mondom –, énszerintem ön nem a tejtermelésről, hanem India átformálásáról tartott nekem előadást. Amiért igen hálás vagyok önnek. Ha ez megnyugtatja, indiai utam egyik legérdekesebb előadása volt az öné.

Látom, nem hiszi. Kezet nyújt, és otthagy az udvar közepén.

– Tudja – mondja Mr. James R. –, errefelé az írót afféle holdkórosnak tartják. Írónak lenni itt nem foglalkozás. Még jó, hogy nem költőnek mondta magát, annak, ha lehet, még rosszabb a csengése. Az ön kalauza most meg van győződve arról, hogy hiába pazarolta önre az ékesszólását.

És szidja a Központi Kormányt, mozdul meg bennem a lelkiismeret, hogy az egy ilyen hóbortos vendéget küld a nyakára.

De nem, a kormányválság ezúttal elmarad. A fiatalembert a kapuban érjük utol, ahol egy fehér bőrű rövidnadrággal társalog. A rövidnadrág nyakában fényképezőgép, kezében jegyzetblokk. Új-Zélandról jött, tehénfarmja van. És már a kapuban jegyzetel. A fiatalember megenyhülve mosolyog, még integet is utánunk.

Nem neheztelek rá. Már csak azért sem, mert szegről-végről kartársak vagyunk. A fiatalember, aki mélyen lenézi a költőket, egy költői elképzelés alkalmazottja. Aareyben a költői igazság válik hasznos gyakorlattá.

A költői igazság az, hogy India nem hajlandó levágni a teheneit. A gyakorlatban viszont hajlandó megfejni őket. Aareyben – igazi indiai megoldás ez – úgy aknázzák alá a hagyományt, hogy mélyen tisztelik. Indiai körülmények között iparosítani, ez nemcsak pénz, szellemesség kérdése is. A tejgazdaság nem műszaki létesítményként érdekes a számomra, lehet, sőt valószínű, hogy ennek nem is a legmodernebb, ötletnek viszont úgy modern, hogy modernségét tapintatosan elkendőzi: Aarey ipari csalétekként figyelemre méltó, bizonyítékként arra nézve, hogy a Mr. R. elképzelte lassú forradalom nem ábrándkép csupán, hogy az indiai falu, ha nem is könnyen, megközelíthető. A tejgazdaság a Mr. R. körvonalazta nevelésügy támaszpontja.

Egy irgalmatlanul nehéz háborúé. Mert Aarey nemcsak az esély, a nehézségek tükre is. Joggal meghatódhatunk a tejüzembe látogató közönségnek a gépek iránt tanúsított érdeklődése láttán, de épp annyi joggal a hátunk is borsódzhat tőle, ha arra gondolunk, hogy az ipari létesítményeket nemcsak fölépíteni, üzemeltetni is kell. Maholnap talán épp azoknak, akik e percben a lánckorlátnak dőlve bámulják a gépeket, mint egy játékkiállítás érdekességeit. Jóindulatuk felől nem táplálhatunk kétséget, de a műszaki kultúra nem jóindulat, hanem tapasztalat kérdése. A tapasztalat pedig, épp az érdeklődés hőfoka tanúsítja ezt, hiányzik. India minden újonnan alapított gyára egyben tanműhely is lesz, ami nem éppen vonzó kilátás egy üzem számára. Egy tancélokat is szolgáló üzem hamarabb megy tönkre, kevesebbet és drágábban termel a kelleténél. A közgazdaság paradox logikája szerint Indiának egy gyárból a saját nyomorúsága kerül a legtöbbe. Aarey nemcsak biztat, fenyeget is. Épp népiskolai mivoltában hívja föl a figyelmet arra, hogy Indiának forradalmi változáson kell átesnie, különben csak a saját nyomorúságát fogja gazdaságtalanul működő üzemeiben újratermelni. Mr. R.-nek tökéletesen igaza volt. India jövője a nevelésügyön áll vagy bukik.

 

 

A fák közül kivillan a Tulsi-tó, közeledünk kirándulásunk végcéljához.

Kanheri: egy bódé és egy leszakadóban levő kőlépcső. Tíz kilométerre és tizennyolc évszázadnyira vagyunk Aareytől.

Kanheri – nyelvtani szakkifejezéssel – a befejezett múlt. Kanheriben is sziklába vésett csarnokok sorakoznak egymás mellett, mint Mahabalipuramban, de ezzel vége is a hasonlóságnak. Kanheri barlangcsarnokait Buddha követői vájták ki a sziklából. A hinduizmus, ahogy ma mondanánk, „decentralizált” vallás, láttuk már, hogyan s miért. A buddhizmus tanának ezzel szemben van középpontja, e középpontban Buddha személye található. Buddha maga nem isten, de ő az „isteni közvetítő”. Az ő példája a követendő, az ő „megvilágosulása” a cél, illetve a cél előtti utolsó állomás, az utolsó biztos pont, mert magát a célt, az isten személyét a buddhizmus is rugalmasan értelmezi és a Mindenütt Jelenvalóval történő azonosulás célravezető módjának, nagy gyakorlati érzékről téve tanúbizonyságot ezzel, a bennünk levő „isteni” kiteljesítését tartja. Ebben a buddhizmus istenfölfogása rokona a hinduizmusnak, ami végzetes hatással volt a buddhizmus indiai sorsára. Ez a rokonság tette lehetővé, hogy a hinduizmus fölszíva a buddhizmust – önálló vallásként – véget vessen neki. Buddha, mint Legfőbb Közvetítő, Ázsia más országaiba volt kénytelen emigrálni. Ettől mondja a magáét Kanheri – előterében egy jelen idejű bódéval – befejezett múlt időben.

És a mahabalipurami sziklacsarnokétól merőben különböző modorban. Különböző eszmék különböző templomot kívánnak maguknak. Kanheri – szabályos kolostor. Van központi temploma, „ebédlője”, vannak hálófülkés sziklalakosztályai és egyszerű hálócellái. A kolostor különböző rendeltetésű helyiségeit a hegy testébe vájt lépcsők sora köti össze. Kanheriben még vízvezeték is van, a hegybe vésett sziklacsatornák a barlangszobák bejárata mellett kimélyített ciszternákba vezetik az esővizet. Szolid célszerűség jellemzi az egész barlangrendszert. A hálócellák kőből faragott ágyaira kővánkost is faragtak. Minden azt az egy célt szolgálja, hogy a kolostor lakói jó egészségben ájtatoskodhassanak.

A templomcsarnokban, ahová most készülünk belépni.

(Miután testületileg kimenekültünk a Denevérek Csarnokából, melynek mennyezetén fordított tengerként valami szörnyű, sivító, barna massza hullámzik, a kárhozat valódi ganéjt esőző lázálma – jeléül annak, hogy Kanheribe beköltözött az enyészet, és remetei magányában mállasztja a sziklát, mivel a kormánynak nincs elég pénze kiűzni innen őt.)

A kapuban Buddha áll őrt. Fél lábon; a portugálok ide is elvontatták hittérítő ágyúikat. Tökéletesen hiába, Buddhát az ágyúgolyók sem tudták leszoktatni a mosolygásról. Tíz méter magasból egykedvű derűvel nézi, hogy a mennyezet felé sandítva lépünk be a templomába. Ő tudja, hogy itt, néhány méternyire az előbbi csarnoktól egyetlen denevér nem sok, annyit sem fogunk látni.

A csarnok alakjára nézve: élére állított tégla. A téglának a bejárattal szemközt eső lapja le van gömbölyítve. A falak mentén oszlopsor fut körbe. A tégla legömbölyített lapja mentén álló oszlopok mintegy a tenyerükbe fogják a betonbunkerre emlékeztető kőoltárt. Ez minden.

Már szánkon a szó, hogy kimondjuk: szó sincs itt természet és művészet fondorlatos egybeolvasztásáról. Arról, hogy ez az egységtörekvés a szerkezet legfontosabb meghatározójává válna. A természet, a sziklahegy itt még csak rousseau-i környezet, sziklamivoltában is ingatag szimbólum.

Látszólag nem is tévednénk nagyot. Állításainkat sok minden látszik alátámasztani. A természetesség mérnöki kiszámítottságának, a szobrászi építészet hindu bűvészmutatványának nyomát sem lelni a csarnokban. A csarnok szerkezete áttekinthetően egyszerű. Egyetlen föladata, hogy a buddhizmus „középpontjába” kényszerítse tekintetünket. Buddha emlékművére, a bunkeroltárra. Építészetileg következésképp egyetlen célja van: egy vallási elképzelést rögzíteni a sziklában. Tartós anyagba faragott testet adni a testetlen eszmének, ez a mindenkori szobrász szándéka. A szobor pedig nem természeti jelenség. Buddha templomának, összegezzük nagy garral, nem áll szándékában a környezetéhez idomulni.

Csakugyan nem? Vigyázzunk, ne ítéljünk elhamarkodottan.

A bunkeroltárnak ugyanis nemcsak vallási rendeltetése, formája is van. Hegyformája, hogy világosan lássuk. A csarnok a hegy gyomrában van. A csarnok gyomrában viszont egy hegy van: az oltár. A két hegy közti összefüggés e pillanatban merőben jelképinek tetszik: a csarnok – stilizálva – megismétli a természeti formát. Csakhogy van még tovább is. Ha az oltárt képzeletben félbevágjuk, egy egyik oldalán lekerekített téglalapot metszünk ki a sziklából. A csarnok alaprajzi formáját. Ez már nem jelképi összefüggés, hanem építészeti-szerkezeti. Buddha kanheri templomában a hegy-a-hegyben egy hegyen áll, amit nem a nyelvi bűvészkedés kedvéért tartunk szükségesnek kijelenteni, hanem azért, hogy lássuk: a hindu templom építészeti teljességeszményének buddhista ősképét.

A szinte naivan egyszerű kezdetet. És azt is csak itt, a templomban. Mert Kanheri egészét tekintve a hegynek még nincs szerkezetalakító ereje. A sziklalakosztályokban a sziklának még csak praktikus előnyei érvényesülnek. Az, hogy nem ázik be és ellenáll a szélnek meg a tűznek. A lakóhelyiségek eszmeileg semmiben sem különböznek a kőkor barlanglakásaitól.

De Kanheri tanulsága így is páratlanul fontos. Kanheri azt tanúsítja, hogy Indiában nincs befejezett múlt. Kanheriből titkos kábelek vezetnek Elephantára, onnan meg, láttuk Aareybe, ahol folyik a nagy kísérlet: az India szakadékain átívelő híd pilléreinek lerakása.

Szorongva kívánunk sikert a hídverőknek. És Kanheri láttán egy kicsit bizakodva is. Mert Kanheriben világosan látni, hogy a titkos kábeleken India legvonzóbb tulajdonsága áramlik egyik helyről a másikra: az alkalmazkodni és tanulni tudás.

Az egyik fülke homályos sarkában valami mozdul. Kígyó vagy csak egy életunt faág? Nem várok arra, hogy megtudjam.

A bódé előtt, ahol az autó parkol: ott fog állni a Repülő Európai emlékoszlopa.

 

 

A délután egyetlen említésre méltó eseménye, hogy a szerencsének csupasz a térdkalácsa.

Trivandrumban Mr. Lendület megadta bombayi barátja címét, az illetőt Radzsinak hívják, újságíró. A Blitz India-szerte ismert, radikális hetilap, tulajdonosa egy bizonyos Mr. Karandzsija.

– Én a magam részéről – mondja Mr. Pathak felé fordulva Mr. James R. – kedvelem Karandzsija eszméit.

– Ó – álmodom ébren –, ez az az úriember, akit nekem föl kéne keresnem.

A tévedésre már csak a Blitz szerkesztőségében jövök rá. Miközben a SZOKNYÁT viselő titkárnő térdeit bámulom.

– Mr. Karandzsija – mondja a Vetkőző Lábak – most jött ki a börtönből, kötve hiszem, hogy fogadni tudja önöket.

(Még keresztbe is teszi őket! A Putifárné!)

– Márpedig – választok új látószöget – akárhonnan is jött ki Mr. Karandzsija, nekem beszélnem kell vele. Nekem Keralában azt mondták, hogy Mr. Karandzsija India leghatározottabb profilú újságírója.

Ez hat. A határozott profil. A titkárnő fölveszi a telefont, és hosszú tárgyalásba kezd.

– Holnap fél tízkor – mondja végül –, és legyenek pontosak, Mr. Karandzsija ideje nagyon ki van számítva.

Az a helyzet, hogy egy író sorsa nemcsak írói erényeken múlik. Az íráshoz szerencse is kell, ez már így van. Két csupasz női térd, amiről az írónak az a hülyeség jut eszébe, hogy „határozott profilú”.

– Köszönöm – mondom a titkárnőnek –, az ön érdeme, hogy sikerült.

Néz rám értetlenül. Majd vállat von, és úgy fordul, hogy az asztal takarja a lábát.

Mr. Blitz, avagy akasztják a hóhért

– Foglaljon helyet! Elnézését kérem, hogy ilyen menetrend szerinti pontossággal vagyok kénytelen fogadni önt, de pillanatnyilag igen összetorlódtak a tennivalóim. Gondolom, már hallott róla, hogy két nappal ezelőtt jöttem ki a börtönből, ahová a kormány volt szíves becsukni. Egy üdítő hét után, melyet igazmondás bűntette miatt rablók és gyilkosok társaságában töltöttem, most a nyakamban a szerkesztőség minden gondja. Ma délben például el kell repülnöm Delhibe, egy óra múlva indulok a repülőtérre. Erről jut eszembe, tulajdonképpen nem ártana, ha tudnám, mit is óhajt ön tőlem. A „határozott profilomtól”, ha jól emlékszem, így mondta.

– Így, pontosan.

– Tehát miben lehetek a szolgálatára?

– Egy kérdésemre szeretnék választ kapni öntől.

– Szerény kívánság, igyekszem teljesíteni. Halljuk, mi érdekli!

– Aggasztónak ítéli-e ön India politikai helyzetét?

– Ezt komolyan kérdezi vagy viccből?

– A legkomolyabban.

– Akkor ön vagy nagyon naiv, vagy nagyon ravasz.

– Mondjuk úgy, hogy naivitásom már a ravaszság határát súrolja.

– Ez szép. Maga tulajdonképpen micsoda, felderítő?

– Csak egy érdeklődő költő.

– Nézze, ne járassa a bolondját velem. Maga pontosan tudja, hogy az, amire rákérdezett, nekem az életemet jelenti. Ha én most elkezdek válaszolgatni magának, a legkevesebb, hogy lekésem a Delhibe induló repülőgépet. Sajnálom, majd egy más alkalommal elbeszélgetünk.

– Épp ez az, ami lehetetlen. Nemcsak az ön ideje van kimérve, az enyém is. Ma éjszaka elhagyom Indiát. Emberi számítás szerint soha többé nem fogunk találkozni. És azt, ami önnek az életét jelenti, nekem mint az Emberiség nevű klub tagjának, életbevágóan fontos megismernem. Egyszerűen nem teheti meg velem, hogy kidob.

– Maga egy nehéz súlyú, intellektuális zsaroló. Rendben van, megfogott. De előre figyelmeztetem, ha lekésem a repülőgépet, nem állok jót magamért.

– Ígérem, időben távozom. És ha mindketten a lényegre szorítkozunk, háromnegyed óra alatt is végezhetünk.

– Szörnyű! Egy riporter a szobámban! Kérdezzen, hallja, de figyelje közben az órát!

– Figyelem, öt percet vesztegettünk el egymás meggyőzésére.

– Egymás meggyőzésére! Maga a született ártatlanság. És most, Mr. Ártatlanság, mondja meg végre, hogy pontosan mi érdekli. Arra a kérdésre, amit az imént tett föl, maga is nagyon jól tudja, csak valami sületlenséget lehet válaszolni.

– Három hete járom Indiát. Láttam nyomort, gazdagságot, művészetet és butaságot. És láttam valamit, valami helyhez és személyhez nem rögzíthetőt, a táj és a nép közös képességét, láttam India teremtő okosságát. Tetszik nekünk vagy sem, szervezett világban élünk. Első kérdésem: van-e intézményekben rögzített biztosítéka annak, hogy India okossága a gyakorlatban is érvényesüljön? Más szavakkal szólva, képes-e jelenlegi formájában az Indiai Állam megbirkózni a rá váró nehézségekkel?

– Egyértelmű a válaszom. Nem képes. A jelenlegi formájában nem. A válaszhoz azonban némi kiegészítést kell fűznöm. Nem arról van szó, hogy Indiának nincsenek hasznos intézményei és becsületes politikusai. Tehát nem arról, hogy az Indiai Állam a maradiság intézményesített formája. Világosan kell látnia valamit. Mi az adminisztrációnkat az angoloktól örököltük. Ez nemcsak azt jelenti, hogy sok korrupt és fafejű hivatalnok van az államapparátusban. Tény, hogy a korrupció súlyos károkat okoz Indiának. De nem lehet mindenért az angolokat okolni; ha ma egy indiai tisztviselő valami disznóságot csinál, azt nem azért teszi, mert anglomán, hanem azért, mert csirkefogó; az angolok, kár lenne tagadni, néhány jó dolgot is örökbe hagytak ránk. Hanem, és ez a lényeg, ránk hagyományoztak egy illúziót is: az Indiai Demokrácia illúzióját. Félre ne értsen, a szabad véleménynyilvánítás, az eszmék cseréjének híve vagyok. De nem vagyok holdkóros. Nem hiszek abban, hogy Indiát angol szabásmintákhoz lehet igazítani. India csak erői összefogása révén lehet úrrá nyomasztó gondjain. Ezzel szemben mi nyakig ülünk a saját önkormányzatunkban, lassan minden vasútállomásnak saját kormánya és minden falunak fenntartása, különvéleménye és a jó ég tudja, még mije lesz. Az önigazgatás igen helyes alapelv, de csak akkor, ha a központi hatalomnak van elég ereje az elfogadott döntések végrehajtásához. Ma az a helyzet, hogy a legtöbb határozat egész egyszerűen elveszik a közigazgatás dzsungelében. Állítom, hogy India képes segíteni magán. De ehhez meg kell tisztítania az államapparátust a korrupciótól és hatékonnyá kell tennie a központi igazgatást.

– Tudtommal van Indiának egy olyan szervezete, mely az egész országot behálózza. Mi a véleménye a Kongresszus Párt tevékenységéről?

– Most adhat egy tanácsot: sírjak vagy nevessek? A kongresszisták legutóbb Goában üléseztek. Újságolvasó embernek nézem, gondolom, tudja, mi volt az ülésszak témája. A szesztilalom, uram, a prohibíció! Egy olyan országban, mint a miénk, ahol legalább tízmillió az ennél fontosabb problémák száma. Az ülésen egyébként egy mélyen jellemző döntést is hoztak. A konferencia a teljes szesztilalom mellett foglalt állást, de a szesztilalom teljessé tételére hétéves határidőt adott. Gondolom, tudja, mi lesz hét év múlva a soros konferencia központi témája. Az elmulasztott határidő. Ha nem az időközben fölvirágzott szeszcsempészet.

– Úgy véli ön, hogy a Kongresszus Párt teljességgel alkalmatlan arra a szerepre, amit betölt?

– Nem. A Kongresszus Párt az Indiára oly jellemző áthidaló megoldásokat testesíti meg, és mint minden kompromisszumos megoldásnak, vannak jó és rossz oldalai. A pártnak vannak fiatal és gondolkodó tagjai is. Ha a párton belül ők kerekednének fölül, teljesen új helyzet állna elő. A párt megfiatalodása – igaz, mélyreható válság árán – a párt megújulását is jelentené. Válság árán, mondom, mert a párton belül, főképp a felső vezetésben még igen erős a „szent öregek” pozíciója. Más szóval: a vén szamaraké, akik miatt börtönbe kerültem.

– Miért került börtönbe?

– Mert megírtam az igazat. Azt, hogy India vezetésében egyre több a ráncos kebel. Az agg politikus, aki már olyan öreg, hogy neme sincsen; tudja, hogy van ez, bizonyos életkor után a férfiak is női keblet eresztenek.

– És ezt illetékes helyen célzásnak vették. Nem veszélytelen hasonlat ez egy olyan országban, melynek nő a kormányfője.

– Nem tudom, ki minek vette. Az igazság az, hogy eszembe sem jutott Gandhi asszonyra célozni. Őt én becsületes politikusnak és jóra törekvő embernek tartom. Én azokra a politikusokra céloztam, akik körülveszik és ragyogó pofával gátolják a munkáját. Tudja, mi India tragédiája? Az, hogy Nehru halálával szinte pótolhatatlan űr támadt India közéletében. Egyszerűen nincs, aki a helyére álljon. Gandhi asszonyt, mondtam, nagyra tartom, de megítélésem szerint hiányzik belőle egy adag kíméletlenség. Igen örülnék annak, ha kiderülne: tévedtem. Nehru különös ember volt. Egyesek szerint diktatórikus módszerekkel kormányzott, mások meg azt vetették a szemére, hogy túlságosan is óvatos. Tény, hogy sokakat intett mérsékletre, és legalább annyiszor játszotta a fék, mint ahányszor a motor szerepét. De ha valamit egyszer eldöntött, akkor azt meg is valósította. Volt képessége ahhoz, hogy letörje az ellenkezést, ebben mindenki egyetért. Gondolkodónak talán nem volt olyan eredeti, mint Gandhi, de gyakorló politikusnak a legjobb volt mindazok közül, akik valaha is Indiában működtek.

– Az ön megítélése szerint milyen hatással van a kínai politika az indiaira?

– Na persze, ez a maguk nagy félelme: Kína. A Sárga Veszedelem. Meg kell mondanom önnek, hogy nem vacogok a félelemtől. Sőt, az a véleményem, hogy Kína mostani agresszivitása jótékony hatással lehet Indiára. Hozzásegíthet ahhoz, hogy kijózanodjunk. Mao most csak mosolyog Indián, és úgy véli, hogy reggelire elfogyaszthatja. És ennek, uram, mi magunk vagyunk az oka. Az egyet nem értésünkkel, a huzavonáinkkal, az álmos reformjainkkal. Kína számunkra a nagy figyelmeztetés, hogy a létünket tesszük kockára, ha nem látunk munkához. A saját lábunkra kell állnunk, meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. Mao ázsiai politikus, tudja, mit miért tesz. Eszébe nem jutna tárgyalni velünk, amíg úgy látja, hogy egyben lenyelhet bennünket. De koppintsunk csak az orrára, rögtön nagyobb szívélyességet tanúsít majd irányunkban.

– Ön szerint tehát Indiának meg kell erősítenie védelmi képességeit. De ez iszonyú pénzbe kerül. Önöknek pedig kevés a pénze még az iparfejlesztéshez is. Miből fedezik a költségeket? Segélyekből?

– Nézze, ez, amiről beszélünk, a kérdéseknek olyan bonyolult rendszere, ahol minden mindennel összefügg. Én nem azt mondom, hogy Indiának militarista országgá kell válnia, erre a szelleme sem alkalmas. Én azt mondtam, hogy a magunk lábára kell állnunk. Ez az eleje és a vége mindennek. Mao ugyanazért tekint bennünket célpontnak, amiért a fejlett országok segélyeznek. Azért, mert nem vagyunk képesek segíteni magunkon. És ezen a segélyek nem változtatnak, sőt. Jól értse, amit mondok. Tegyük föl, hogy mindenki, aki segélyez minket, önzetlenül teszi ezt. A segély ténye akkor sem kelt bennünk osztatlan rokonszenvet. Hisz a saját nyomorúságunkra figyelmeztet, még ha a legirgalmasabb formában is. A szívünk egyik felével hálásak vagyunk a segítőkészségért, a másik felével nem tudjuk megbocsátani. Sem magunknak, sem önöknek. Erről van szó. Amikor azt mondom, hogy erős kormány és használható hadsereg, akkor azt mondom: ébresztő, tessék fölébredni! Nincs a világnak az a pénze és az a hatalma, amelyik egy alvó országot megmenthetne a pusztulástól. Minden azon múlik, hogy föl tudjuk-e magunkat rázni évezredes álmunkból. Ha ez sikerül, akkor még annak is van értelme, hogy korgó gyomorral hülye tankokra és ágyúkra költjük a kevés pénzünket, olyan fegyverekre, melyek, őszintén remélem, használatlanul fognak a monszunban elrohadni. Akkor még annak is van értelme, hogy külföldi kölcsönt veszünk igénybe az iparunk kifejlesztéséhez. Akkor még azt a luxust is megengedhetjük magunknak, hogy hálásak legyünk a segítségért. És ki tudja, talán még Ázsia segítségére is lehetünk abban, hogy minél kevesebb véráldozattal tudja megoldani problémáit. Ha ezt nem tudjuk elérni, ha továbbra is ébren alszunk, akkor végünk van. Akkor éhenveszünk vagy fölrobbanunk a hagyománytiszteletünkkel együtt.

– Hol látja ön azt az erőt, mely képes Indiát álmából fölrázni?

– Menjen ki az utcára, nézzen körül. A városaink tele vannak lézengő fiatalokkal. Munkára és föladatra várnak. Arra, hogy valaki vagy valami célt adjon az életüknek. Egyszerűen fölmérhetetlen az az erő, amit ők képviselnek. Remélem, hogy nekünk, az idősebb nemzedéknek sikerül szót értenünk velük.

– Mi a véleménye egy forradalom lehetőségéről Indiában?

– Nem hiszem, hogy a jelen pillanatban a forradalom veszélye fenyegetné Indiát. De ez nem annyit jelent, hogy Indiában soha nem lesz forradalom. Forradalom, lassú vagy gyors, lesz. Van. Amiben élünk, az az Indiai Forradalom. A kérdés az, hogy sikerül-e irányt szabnunk neki? A robbanást az előbb nemcsak úgy értettem, hogy a földön sok atombombát tárolnak. India maga is fölrobbanhat, pusztán a társadalmi feszültségtől. De ha ez történne, az a mi csődünk lenne. Akkor a forradalmat ellenünk vívnák, azok ellen, akik elmulasztottuk a békésebb megoldás pillanatát. Ebbe bele sem akarok gondolni.

– Nézem az órát, ahogy ígértem. Mennem kell, azt hiszem.

– A legfőbb ideje.

– Köszönöm, hogy bokros teendői ellenére fogadott.

– Mi mást tehettem volna? De, hogy ne nehezteljen rám, megmondom, nem, bántam meg. Végül is jól kifaggatott. Szeretném, ha valaha még találkoznánk, Európában, mondjuk. De hát maga úgy beszéltetett, hogy szóhoz sem hagyott jutni. Költő létére eléggé rámenősen érdeklődik. Újságíró vagyok, ezt vegye a tőlem telő legnagyobb elismerésnek. És most tűnjön el, mert csakugyan lekésem a repülőgépet.

– Viszontlátásra Európában.

Mozaik

– Ide tessék, az előző név alá!

A Madura Club vendégkönyvébe írom be a nevemet. Illetve csak írnám. Írás helyett meglehetősen bárgyú arckifejezéssel bámulom a vendégkönyv egyik bejegyzését.

„Mr. Thomas Szakallyas, HUNGARY”.

A valóság esztétikailag iskolázatlan, így nem tudhat arról, hogy az esztétika legújabb állása szerint a lenyelt poén a leghatásosabb. A valóság egyszerű dolgozó, teli szájjal röhög a saját viccein. Amellett szenvedélyes tréfacsináló, van türelme tizenöt évet várni egy jó poénra. Ettől igazán mély a humora. Mély és örvényes, ritkán sikerül megúszni.

Ez most egy olyan ritka eset.

Szakállyas Tamással együtt voltam vendéghallgató az egyetem angol-magyar szakán. Ő is jó eredménnyel felvételizett, őt sem vették föl. A szóban forgó évfolyamra zömmel szakérettségisek nyertek fölvételt. Korábbi foglalkozásukat és az egyetemhez való viszonyukat tekintve eléggé vegyes társaság. A hajdani parkettás gyakran hiányzott a szemináriumokról: az apjával együtt maszekban rakták a parkettát. A volt autóbuszkalauz összeszorított fogakkal tanult, kék szemében föl-fölszikrázott a kezdődő idegösszeroppanás. A ferencvárosi esztergályos fradista humorral készülődött a vizsgákra: „kis pénz, kis foci”. Egyetemre való egy volt közöttünk: Ervin, a szobafestő, az első nyelvzseni, akivel addig találkoztam. Angol szót először a szakérettségis tanfolyamon hallott, az egyetemre már úgy jött, hogy kisebb hibákkal ugyan, de beszélt. A gyorsított tanfolyamot végezte ő is. Jelen voltam azon a szemináriumon, amelyiken Ervin megkérte az óraadó tanársegédet, hogy sorolja el Macbeth fontosabb színműveit, mivel szeretné elolvasni őket. Angolul mondta ezt, nyelvtani hiba nélkül. Két év múlva az évfolyam egyetlen értelmiségi hallgatójának társaságában disszidált. Az értelmiségiből festő lett Svájcban, belőle nem tudom, mi. Ha van igazság, angol nyelvtanár Oxfordban. A szakérettségisek közül ketten vagy hárman diplomáztak. Nevükre, foglalkozásukra nem emlékszem. Csak az egyikük állára. Fajtiszta boxereknek van ilyen beépített harapófogója, ha összecsukódik, elroppan a vaskerítés.

Noha ehhez nem volt jogunk, félévkor Szakállyas is meg én is levizsgáztunk. Indexünk nem lévén, egy darab papírra írtuk föl a tárgyak és az előadók nevét. A vizsgáztatók tájékozatlanságból levizsgáztattak. Én kitűnő rendű lettem, Szakállyasnak volt egy közepese is, ha jól emlékszem, magyar irodalomból.

A botrány csak öt nap múlva tört ki. Amikor valaki jelentette az esetet a Tanulmányi Osztályon. Lehívattak Gallyas elvtárshoz.

Magas, szemüveges ember volt Gallyas elvtárs. Olajosan csillogó hajába barázdákat szántott a fésű. Hivatali szobájában hellyel kínált, az arcomba lágyan suttogott.

Tudom-e, hogy illegális vizsgázásainkkal a Magyar Népköztársaság egyetemi politikáját járatom le? Tápot adva bizonyos híreszteléseknek, hogy az egyetemre nem azok kerülnek be, akiknek be kellene kerülniük? Tudom-e, milyen következményekkel jár egy ilyen akció? Tudom-e, hogy milyen helyzetbe hoztam illegális vizsgázásaimmal személy szerint őt is? Most mondjam meg én, mit tegyen, továbbítsa illetékes helyre az ügyről készült aktát?

Ekkor szólalt meg a telefon. Gallyas elvtárs fölemelte a kagylót, beállt a sarokba, háttal nekem, bal tenyerét ernyőként hajlította szája és a kagyló alsó része fölé.

– A szenet?… – szűrődött át a hangfogón – …az udvarra rakják le az elvtársak…

Két év múlva fölvettek az egyetemre. De én mindig utólag csuklom össze. Egy évre rá ismét fölvettek, ezúttal – kimerültség címén – az Idegklinikára nappali szakos ápoltnak. Ezt nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, semmi jogom rá. Jó egyetem volt ez is, jobb a bölcsészkarnál. A mellettem levő ágyon egy ötvenes éveiben járó, gyomorbajos férfi feküdt, minőségi átvevő egy játékvasutakat gyártó szövetkezetnél. A játékvonatok minőségét úgy ellenőrzik, hogy körbefuttatják őket a kör alakú próbapályán. Naponta százötvenet-kétszázat. Fölriadva a nyugtatók bódulatából, a minőségi átvevő időnként felnyögött, és a szemével követte a falon körbecikázó, miniatűr Kandó-mozdonyokat. Egy hónapig feküdtünk egymás mellett, egy évig voltam munkaképtelen. Az egyetemről kimaradtam, diplomát azóta sem szereztem.

Szakállyas kitartóbb volt, ő lediplomázott: estin. Bizalmi állásban van, idegenforgalmi diplomata. Időnként találkozunk az utcán, megállunk, beszélgetünk.

Az ember persze fogadkozik, hogy szerez ő majd elégtételt, de olyat! Én ezt először az intézetben fogadtam meg, amikor Betti néni az ő fiának adta az én hazaimat. Az almáspitét, amit anyám hozott a vasárnapi látogatáskor. A Betti néni fia kilépett az éléskamrából, és én megéreztem rajta az én hazaimat. Nem a szája köré ragadt morzsákból, a szeméből. Látomásaim támadtak a gyűlölettől, almáspitehegyeken tapostam a kiéheztetett süteménytolvajok előtt. Aztán egy tenger fenekére süllyedt az egész. Két éve hallottam, hogy Betti néni meghalt. Rákban.

Győzelem? Elégtétel? Szó se róla, ez most egy tál eszmei almáspite. Csakhogy Gallyas elvtárs helyett Alexander, a hindu pincér bámul az arcomba. Korántsem mellékes szereplőként. Hisz ha Gallyas elvtárs állna az ő helyében, éppígy bámulna rám: csodálkozó érdeklődéssel. Ki emlékszik tízmillió ügydarab közül egyre?

Gallyas elvtárs, mondják, elkerült az egyetemről. Jogi végzettségét a külkereskedelemben kamatoztatja. Új munkakörében teljes hangerővel tárgyal, azt állítják róla. Tíz éve annak, hogy egyszer láttam az utcán.

Nyugtázom a történteket, ez minden. A vendégkönyv tanúsága szerint a Magyar Népköztársaságot ez idáig ketten képviseltük a Madura Club-ban, Szakállyas meg én. Mi, akik illegális vizsgázásainkkal alá akartuk aknázni biztonságát. Ha az öreg hölgyre meg a magyarokat kedvelő guide-ra gondolok, azt mondhatom, közepesnél jobb eredménnyel. Amivel meg lehetünk elégedve. Pótvizsgán a jeles helyett is jót szokás adni.

– Nem fog a tolla, Sir?

Már hogyne fogna. Egy ilyen pillanatban? Amikor az aláírásommal kell hitelesítenem a történelmet?

 

 

Egy társadalmi reform sikere nagyrészt azon múlik, hogy mennyire sikerül közüggyé válnia.

Madras és Tiruchirapalli között egy kövér hindu a szomszédom. Kopasz, a szeme fürgén gurul ide-oda, nadrágszíján átbukik hullámzó hája. Hevesen magyaráz.

Indiában ipart kell csinálni. Ehhez minden rendelkezésre álló lehetőséget föl kell használni. A magánerőfeszítéseket össze kell hangolni az államiakkat. Tervgazdaságra van szükség. Távlati elképzelésekre. Hogy jó helyre kerüljön az a kevés pénz, ami van. India nem maradhat továbbra is kézműves-ország. Egy ilyen országnak semmilyen esélye nem lesz a jövőben. Kollektív munkával talpra kell állítani az országot.

– Micsoda ön – kérdezem –, tervezési szakember vagy politikus?

Disznókonzervgyáros. Örömmel hallja, hogy magyar vagyok, nagyon előnyös üzletet kötött távoli hazámmal. És mélyen sajnálja, hogy nem tarthat velem Maduraiba, üzleti ügyei Tiruchirapalliba szólítják. Tartsam nyitva a szememet Indiában, tanácsolja búcsúzóul, érdemes.

Egy reformkori Zsupán Kálmán. A vágóhidak Széchenyije.

 

 

Cochin, Bolghatty-sziget.

Csavargatom a társalgóban álló rádió gombját. Nem jön be New York, bejön Dakar.

Nem vall nagy észre, elismerem, hogy ezen megakadok. Épp én, aki előszeretettel értekezem a földgolyó gömbölyű jellemvonásairól. Most mit akarok azzal, hogy Indiában sikerül fognom a Rádió Szenegál adását?

Tulajdonképpen semmit. Tudom, hogy ez természetes. De engem épp ez ejt gondolkodóba.

A repülőről látni a földgömb görbületét. Látni, hogy a föld egyetlen, hatalmas folytonosság, amit egy enyhe görbület abroncsoz össze. De látni azt is, hogy ez a nevezetes görbület mennyire enyhe. Annyira mindenesetre az, hogy képzeletünk csak csalás árán tudja folytatni. A méretarányokat elképzelhetővé változtatva. A földgolyó valódi méretei előtt azzal tisztelgünk, hogy nem fárasztjuk magunkat elképzelésükkel. A gondolkodás luxusára kapatott fejünkben egy liliputi absztrakció repülőmodelljével játszunk. És nincs okunk kétségbe vonni e módszer tökéletességét.

Hacsak be nem kapcsoljuk Cochinban a rádiót, és el nem kapjuk a Rádió Szenegál adását. A skálának azon a pontján, ahol tudtunkkal egy európai adónak kéne bejönnie. Beatzenébe ágyazott híreknek, a valutahelyzetről folytatott kerekasztal-beszélgetéseknek és egy előadásnak a legújabb festészeti irányzatokról. Mely izgató programok helyett a dakari rádióadó egy tamtam véget nem érő szólóját közvetíti.

„Lakásában a nagyvilág.” A rádió egyszerű, de őszinte szerkezetként leleplezi a kereskedelem nagyotmondását. Sípolva tanúsítja, hogy az otthoni készüléken bejövő „nagyvilág” a világnak csak egy töredéke. De ugyanakkor azzal, hogy egy számomra ismeretlen töredékvilágot rejt jól ismert skálája mögött, a használati eszközök természetességével érzékelhető hangzavarként zúdítja a nyakamba a valóságos, nem absztrahált, zsivajgó, őrült-gyönyörű földet. Arab zenét, kínai kommentárt, malajalam híreket. Még „szívküldit” is, angolul:

„Mr. Deladzsinak és családjának, Madrasba, a régi szép napokra emlékezve küldi Mr. Andaneyulu; Colombo, Ceylon.”

A BBC Tengerentúli Adásában. A „Magányos Szív” című számot.

Azon már meg sem lepődöm, hogy egy csavarás után Szepesi kezd kiabálni, a lelkesedéstől átforrósodó dobozban:

„…védőit lerázva a jobbösszekötő helyén tör előre és a labdát védhetetlenül bombázza a bal alsó sarokba… GÓÓÓÓL!!!… GÓÓÓÓL!!!…”

Percekbe is beletelik, míg észreveszem, hogy Szepesi angolul kiabál.

„Itt Szingapur. Sportközvetítésünk véget ért.”

 

 

Bolghatty-sziget, másnap.

– Elnézését kérjük, a földművelésügyi miniszter sürgős hívást kapott a partról, és az ön hajójával volt kénytelen távozni. Azonnal kerítünk önnek egy másik hajót.

 

 

A Francia Cochintól Bombayig ül mellettem.

De az csak közvetlenül a leszállás előtt derül ki, hogy ő a Francia. Akkor sem rögtön. Először csak arra derül fény, hogy tud franciául, mivel bajusza vörhenyes fedezékébe húzódva Malraux Ellenemlékiratai-t olvassa.

Belefáradva az ablak melletti ülésen kötelező bámészkodásba, éppen egy munkanélküli dokkmunkás optimista tekintetével meredek magam elé, amikor látom, hogy szomszédom becsukja a könyvet, amit még a cochini repülőtéren kezdett el olvasni. Lusta ahhoz, hogy elrakja a kézitáskájába, a kezében tartja, látom a szerző nevét meg a címét. Meg azt, hogy a lángoló bajusz fölött egy érdeklődő szempár bámul a semmibe. Három órája repülünk már, unjuk.

– Bocsásson meg, hogy megszólítom – teszek egy félfordulatot –, ön francia?

– Francia vagyok – mondja a bajusz tulajdonosa, és ő is tesz egy félfordulatot, mint aki abban reménykedik, hogy végre történni fog valami.

– Azért szólítottam meg, hogy megtudakoljam a véleményét Malraux könyvéről. Sokat hallottam róla, eléggé különböző véleményeket. Ön milyennek találja?

– Jónak – mondja a Francia –, bár repülőre nem a legmegfelelőbbnek.

– Milyen kár – csivitelek, mint a fecskék –, sajnos, én ezt nem tudom megítélni, tekintve, hogy én csak a földön olvastam belőle egy fejezetet, azt sem eredetiben. Sajnos, nem beszélem az önök nyelvét.

– Nem beszél franciául? – vonja föl a szemöldökét a Francia. – Akkor milyen nyelven olvasta?

– Magyarul – mondom –, magyar fordításban.

Fájdalom, most egy ócska fogáshoz kell folyamodnom. Fel kell kérnem az olvasót, hogy bízzék írói tisztességemben. A következőket ugyanis csak becsületszóra lehet elhinni.

A Francia újabb félfordulatot tesz. Ezúttal ellenkező irányba. Tudom, hogy fizikai képtelenség, amit mondok, de a Francia úgy néz velem egy irányba, hogy közben hátat fordít nekem. Egy merő kockás ing a Francia, egy nagy kiterjedésű hátság.

A Francia ad a becsületre. A Francia nem indiai, ő ismeri az európai helyzetet. Ő tudja: olyan, hogy magyar nyelv, nincsen. Magyarok nem laknak Európában. Európában franciák, angolok és németek laknak. A Franciát egy megrögzött hazudozóval hozta össze a sorsa a Cochinból Bombayba tartó Dakota fedélzetén.

Bombayban előttem száll le a gépről. Különös képessége van ahhoz, hogy a hátával nézzen a szemembe. Egy moralista lépteivel délcegen halad a főépület felé.

A repülőtér előtt találkozunk ismét. Mr. Pathak és a Francia egy időben rajtol az egyetlen taxi felé. Csakhogy a Francia mindkét kezében egy-egy csomaggal. Mr. Pathak egy balerina eleganciájával előzi meg a célban.

– Parancsoljon, Mr. Orban – nyitja ki előttem az ajtót.

A Francia két csomagja a tüzes betonra ájul. Először látok olyat, hogy valakiben összeomlik egy egész világ. Olyat is, hogy valaki átizzadja vízhatlan bajuszát.

A taxi háttal áll Bombaynak, ahhoz, hogy rákanyarodjék a Gyorsforgalmi Műútra, meg kell kerülnie a Franciát.

– Salut – kiáltok ki a kocsi ablakán.

Ezt az egy szót tudom franciául. Azt, hogy üdvözlöm az Eiffel-tornyot, már angolul kiabálom.

Idegen országban azért célszerű utazni, mivel az utazás során felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokkal gazdagodhat az ember.

Én például pontosan tudom, hogy mi történik akkor, ha a bombayi repülőtér előtt egy európait megüt a guta. Semmi, ez a szomorú igazság. Megvárják, hogy a beton beigya.

 

 

– Nézze, egy leprás – mondja Mr. James R.

Útban Aareybe éppen a Mahim-hídon verekedjük át magunkat, a hídon túl kezdődik a Gyorsforgalmi Műút. Bivalyok, buszok, emberek; a Mahim-hídon átlagon felüli a népsűrűség.

Fölkapom a fejem, e betegségnek puszta neve is irracionális félelmet kelt az európaiakban. Nincsenek ellene hatásos érveink, mint a tífusz vagy kolera ellen. Amellett rejtőzködő természete szinte ördögi vonásokkal ruházza föl. Szemünkben ő az Őrült Merénylő. A végzet aduja az ésszerűség ellenében. Személyes ellenségem tehát, nemcsak biológiailag, íróilag is.

Történetet eleget hallottam róla. Állítólag az egyik magyar kocsi utasait is megadóztatta egy leprás. Kinyújtott kézzel közeledett a közlekedési dugóba fagyott kocsi felé. A bent ülők kidobtak egy rúpiát, és fölhúzták az ablakokat. A leprás fölemelte a pénzt, és nem fogta meg az autót. Ha megfogja, a garázsban tetőtől talpig le kell mosni a kocsit.

A Mahim-híd koldusán nem látok semmi különöset. Nem tudom, miből gondolja Mr. James R., hogy leprás. Talán nem is az, talán e megállapítás is csak egy Mr. James R. merész összegezései közül. A torzonborz, majdnem csupasz vénember lábait kinyújtva ül a járda kövezetén, és nem is a hídon zajló forgalmat nézi, hanem a híd tömör kőkorlátját: a szürke semmit. Egyszerű koldusnak nézem, egynek a ki tudja, hány közül.

Persze az én ítéletem nem mérvadó. Nem vagyok lepraszakértő. Nekem elszorult a torkom a rémülettől, amikor a Marine Street sarkán egy tíz-tizenkét éves fiú bedugta a kezét a kocsi nyitott ablakán. A fiú egész testén fekete-szürke gombaként tenyészett az utca lemoshatatlan mocska. Nekem akkor az jutott eszembe, hogy a fiú biztos leprás.

Nem volt az. Ha az lett volna, Mr. James R. nem húz nyitott tenyérrel egy csattanósat az orrom előtt kalimpáló gyerekkézre. És a fiú sem kapta volna vissza a kezét anélkül, hogy megtapogassa az autó karosszériáját.

A fiú nem tapogatott meg semmit. Leeresztett kézzel bámult a kocsi belsejébe. És közben mosolygott, hogy világítottak a fogai.

 

 

– És hogy élnek maguknál az írók?

Ezt Mr. Ramu Pandit kérdezi, a házigazda. Lakásán lát vendégül vagy harminc bombayi író társaságában. Már túl vagyunk a fölolvasáson, túl az udvarias tapson, a bókokon. Kérdezünk, válaszolunk, beszélgetünk, a szobában egy folyó örvénylik, a vendégek ki-bejárnak az ajtón, teljes a meghitt hangzavar. Mr. Ramu Pandit mellettem áll, fél lábbal arra az ágyra térdel, amin én ülök. Sima arc, középmagas, kövérkés, de nem kövér termet, dhoti, saru – ez házigazdám küllemének leltári leírása.

Kifejtem véleményemet, hogy csak az menjen írónak, akinek nagyon muszáj. Magyar írónak meg különösképpen csak az.

Indiainak is, világosít föl az időközben körém sereglő társaság.

– Együnk szendvicset – foglalja össze a tényállást Mr. Ramu Pandit.

Mr. Ramu Pandit Bombay kereskedelmi életének egyik kitűnősége, egy kereskedelmi társaság igazgatóhelyettese. Jártam az irodájában is, a Bombayi Kereskedelmi Kamara épületében. Egy amerikai egyetem tanára időzött nála éppen, amikor fogadott; az amerikai India kereskedelmét óhajtja tanulmányozni. Mr. Ramu Pandit ingujjban, de nyakkendősen ült íróasztala mögött, zakója a fogason lógott. Dhoti-t csak otthon visel, munkaidő után, amikor a verseit írja; több kötete jelent meg már. Kettős életét ha kívánná sem adhatná föl, Indiában csak néhány bestseller-szerző él meg a honoráriumaiból.

Húsok, saláták, sütemények. Egy honoráriumaiból élő író komor tekintetével bámulom a terített asztalt. Csüggesztőleg hat rám a rendelkezésünkre álló közlési módok tökéletlensége. Hiába a kölcsönös jószándék, a lényeg valahogy mindig rejtve marad. Hogyan élnek a magyar írók? A magyar írók úgy élnek, hogy egy terített asztal láttán az jut az eszükbe Bombayban, hogy miből fogják az adósságaikat kifizetni Pesten. Ez, hogy így fejezzem ki magam, egy hagyományos asszociációsor a magyar irodalomban, Janus Pannoniustól Csurka Istvánig.

De ezt nem hozom Mr. Ramu Pandit tudomására. Feltörő érzéseimet – nemzeti büszkeségből – sonkás szendvicsekbe fojtom.

– Könnyű magának – mondja Mr. Ramu Pandit, miközben kettéharap egy gyanútlan szardíniát –, maga az írásaiból él!

És vágyakozva néz rám, ha mondom, kacéran.

Hajtson a Marine Drive-on

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, és meghallom a saját hangomat, egy amerikai hangját, a kissé unott hanghordozásban az udvariassággal álcázott közönyt, a kiváltságosak undokan elegáns fölényét, amiből még a részvétre is telik, még arra is, hogy mélyen átérezzük a sofőrünk helyzetét, aki szegény nem tudta többre vinni annál, hogy hajósinas, na jó, legyünk nagylelkűek, kormányos legyen azon a hajón, ahol mi vagyunk a kapitány, isten után az első ember, a megértő, ám szükség esetén szigorú főnök; hallom a sejtek és szövetek összehangolt munkájának eredményét, ezt az akusztikai tanúvallomást a feltételes reflexek perében, és valósággal megszédülök a saját hangom keltette kétségtől: mi ez? ki vagyok én, hogy három hét cirkuszi mulatsága elég ahhoz, hogy kicserélődjem, elfelejtsem a Nádor utcai ház őrjöngéssel és penésszel teli pincéjét, a fal méla tűnődését, hogy omoljon-e, amikor a szomszédban fölrobbantották a Lánchidat, kihajítsam az irattárat, töröljem minden tételét, az intézetet, a pofonokat, a svájci csokoládét, a melaszt, a szóját, a zsizsikes borsót és a káposztalevest káposztafőzelékkel, az egész nyomorult és tündökletes indulást egy mondattal a múltba utaljam, és a hátsó ülésen kinyújtózva fölvegyem egy olyan ember alakját, akire éppen elég terhet rónak üzleti ügyei, és aki homlokráncolva gondol arra, hogy gyerekeit még azelőtt meg kell taníttatnia az első úszómozdulatokra, mielőtt járni kezdenének, mert különben fennáll annak a veszélye, hogy a gyerekek elcsatangolnak a házban, és belefulladnak az alagsorban található úszómedencébe, mi ez? kérdezem hangtalanul, mi ez a csak-a-szépre-emlékezem? miféle rugalmas anyagból gyúrtak engem, hogy könnyebben változtatom a formámat, mint a hindu vallás istene? És persze nem tudok felelni, csak magamtól és magunktól elszörnyedve bámulom a sofőr hátát, a sofőrét, aki kurta biccentéssel nyugtázza óhajnak tettetett utasításomat, és indít, már berreg a motor, már gördülünk a Marine Drive felé.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, és bekövetkezik a pillanat prousti fölrobbanása, szilánkjaira esik szét igen tisztelt személyiségünk, az idő repeszei sivítva repülnek szerteszét, az óra számlapján teljes az anarchia, nincs többé pillanat és évezred, a viszonylagosság perce ez, mondanánk, ha lenne perc, de az sincs, csak a határtalan tartam, a lényeg egymáshoz nem illő darabjainak kozmikus szétesése folyik, mondjuk, hogy rögtön kijavítsuk magunkat, mert kezdet és vég az idő sarkkövei, és fülünkben épp az idő robbant föl, a felejtés anyaga, és e robbanásba temetve sem folytatni, sem felejteni nem lehet semmit, e robbanás maga a KÖZBEN, és benne csak a magunk szilánkjai között létezünk, szándék és tett viszonylatában csak csődjeinkben teljesek, hogy végre úgy vegyük szemügyre dolgainkat, hogy KÖZBEN nem soroljuk kifogyhatatlan mentségeinket, mert KÖZBEN nincsenek mentségek, mentség és magyarázat mindig csak utólag van, tengernyi méghozzá minden megalkuvásra, nemes és méltányolandó okok, melyeket nehezen vonhatna kétségbe bárki is, mert a hétköznapoknak kezdete és vége van, hajnaltól estig körülmények között éli az ember a történelmet és biológiai léte korlátozott idejét, a valóságban az ember nem KÖZBEN él, beépített fékek óvják ettől, mert a KÖZBEN az elviselhetetlen teljesség, a halál, az időből és az időben élő számára a megsemmisülés, amit csak azért kísért meg a lepke-gondolat, hogy szárnyait megpörkölve fogalmat alkothasson a kockázat mértékéről, határainak szilárd voltáról, azzal a nem is rejtett szándékkal, hogy e határokat kitágítsa; hogy tudva tegye a lehetetlent, mert ez a szenvedélye, az ön- és közveszélyes kísérletezés, új föld és égrészek kiszámíthatatlan következményekkel járó fölfedezése, a vállalkozás, melynek éppen a KÖZBEN a sugalmazója, ez a kiszámíthatatlan robbanóerejű sejtelem, mely határtalan mivoltában is pontos mértéke minden emberi életnek, legfőbb kelléke, mint a hosszmérésnek a Párizs környékén őrzött méterrúd, még az olyan kisszerű vállalkozásoké is, mint amilyen egy hivatalos meghívásra tett turistaút, hozzá kell mérnünk magunkat, ha látni kívánjuk szerepünk nevetséges voltát és e nevetséges szerep vállalásában a hősiességet, ha mulatva azon, aki egy kortyra akarja lehúzni a világot, tiszteljük azt, aki mer a világ balekja lenni, képes abban a meggyőződésben élni, hogy joga, sőt kötelessége beleszólni a világ ügyintézésébe, téve ezt egy olyan nyelven, melynek közönsége elfér egy nagyobb áruházban, nem vitás, a szemünk világát tesszük kockára ezáltal, a KÖZBEN Napjában bámulunk, és mindezt miért? – hogy visszazökkenve az időbe, káprázó szemmel kotorásszunk a zsebünkben öngyújtónk és cigarettánk után, majd azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a békétlenség sejtjeink alapanyaga, és a világ ellentmondásai, úgy látszik, azért érintenek bennünket létünkben, mert vonzó szörnyűségünkben mi magunk vagyunk a világ legkiáltóbb ellentmondása, a Jószándékok Cirkuszának tragikus bohócai.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom tehát a sofőrnek, tegyük a dolgunkat, hisz voltaképpen mi is történt? Majdnem semmi, más talán észre sem vette volna, hogy miben és mekkorát hibáztunk, egyszerűen kicsúszott a szánkon egy rosszul formált hangsor, mint a két görög tengerész száján a káromkodás, köztudomásúlag az, aki sokat bámulja a magasságot, könnyen orra bukik, ez történt, elnézését kérjük, majd máskor jobban vigyázunk, higgye el nekünk, jobbat úgysem tehet, hisz nem áll módjában ellenőriznie fogadalmunk valóraváltását, már csak azért sem, mert ezt a beszélgetést nem vele folytatjuk, hanem saját magunkkal, emelkedetten szólva: a lelkiismeretünkkel, a jobbik énünkkel csevegünk a huzattal kevert cigarettafüstbe burkolódzva, miközben az utca sarkánál kifordulunk a Marine Drive-ra, és beleolvadunk a délelőtt százezer voltos izzásába, jól van, hajtsunk csak végig az öböl partján, főjünk csak India arany fazekában, úgysem sokáig tehetjük már, óráink vannak csak hátra, és ezt úgy értjük, ahogy mondjuk, haldoklunk a hátsó ülésen, őrület, de így van, a honvágytól, az India után érzett honvágytól, ezt a három hetet a húsunkból metszik ki, noha tökéletesen hiába, ez nem egyszerű kígyómarás, hogy ilyen egyszerűen gátoljuk meg a méreg fölszívódását, bonyolultabb mérgezésnek estünk áldozatul, a sejtjeink telve kipurgálhatatlan méreggel, napsütéssel és tengerrel, a szemünk ég a föld vörösétől, halálos betegei vagyunk a búcsúzásnak, Atlantisz süllyed el szemünk láttára a Nap hullámaiban, három hét mesebeli kontinense, hogy a torkunkat szorongatja a döbbenet, hol, mikor és mibe lettünk itt szerelmesek? miféle bűbáj fosztott meg józan eszünktől? És válasz persze erre sincs, csak napfény van, csak a forró szél az öböl felől, hogy egy kissé kijózanodjunk a nagy szívfájdalomból, jól van, hajtsunk csak végig az Utak Gyöngyén, látogassunk el Mr. Ramu Pandit hivatalába, tekintsük meg az amerikai egyetem tanárának emlékezetes állát, vegyüljünk a kulturális szabadság indiai bajnokai közé, cseréljünk eszmét Mr. Dilip Chitrével, a marathi költővel, olvassuk föl politikai verseinket, játsszuk el híven a ránk kiosztott szerepet, az utazó író kétséges szerepét, álljuk a sarat, és ne mutassuk ki érzelmeinket, hisz végül is írók volnánk vagy mik, profi sportolók a papírszorítóban.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, sietnünk kell, lejárt az idő, búcsúzunk a szegénység ősi egyszerűségétől, megyünk haza, a Nagy Komplikáltságok Világába, ahol a költők elmélyülten kutatják a költészet végső jelentését, Hangzás és Jelentés titkos összefüggéseit, mely kutatásokból egyre határozottabban rajzolódnak ki a kényelmetlen következtetés körvonalai, hogy a Jelentés pusztán a múlt század naiv illúziója, a költemény pusztán Hangalak, eldologiasodott Képzelet, az absztrakciónak egy csökevényes formája, melyben a kívánatos elvonatkoztatás folyton belefullad a nyelv konkrét mocsarába, másfelől viszont a költészet nem egyéb, mint a Szavak Véletlene, azazhogy éppen nem Absztrakció, hanem maga a Konkrét Forma, melyhez nem szükséges az elvonatkoztatás amúgy is ósdi léggömbje, a SZAVAK ÖNMAGUKÉRT VANNAK, mondja a költő, aki a szavakért van, és Wittgenstein szerint NINCSENEK ETIKAI MONDATOK, mivel igazságuk nem rögzíthető tapasztalati úton, bizony, uraim, megyünk a Nagy Holdtöltébe, a Nagy Szemétvödörbe, melynek filozófiától sűrű közegében Samuel Beckett hősei rém intelligensen társalognak a világvége legújabb eseményeiről, Henry Miller viszont egy kozmikus papírpoharat húz arra a testrészére, mely a leginkább kifejezi az Intellektuális Szószt A Csendes-óceánba Hányó Ember rejtett lényegét, bizony, uraim, megyünk haza, az üvegbe, a betonba, a számológépekbe, megyünk a Marine Drive-on a jövőbe, a ki-tudja-hogy-leszbe, a szeretnénk-hogy-legyenbe, megyünk egy kocsi hátsó ülésén, kis, seggdugasz emberkék, jók, rosszak, ahogy jön, ahogy muszáj, megyünk az Ígéret Földjére, tudva, hogy az ígéret rendszerint ígéret marad, tudva, hogy az unokáink, ha lesznek, ki fognak röhögni, és föltehetőleg igazuk lesz, megyünk, rázkódunk a világ hátsó ülésén, abban a mély meggyőződésünkben, hogy Wittgenstein úr egy nagy marha, egy tüneményes hülye, mert ETIKAI MONDATOK VANNAK, ha nem is tudjuk pontosan kimondani őket, ha dadogunk is szánnivaló butaságunkban, ha a tapasztalatnak különös útjain rögzítettük is igazságukat, olyan utakon, ahol fölpofoztak, sorba állítottak, levetkőztettek, agyonlőttek, vízbe fullasztottak, elégettek bennünket, vagy csak egész egyszerűen befogták a pofánkat, mert elég volt már az okosan hülye dumánkból, lévén nagyobb szükség célirányos jelszavakra, melyek a közérdeklődést helyes mederbe terelik, bizony, uraim, utazunk a jövőbe, mert az a rögeszménk, hogy lesz jövő, hogy rajtunk múlik a világ, hogy a mi cigarettaízű csókunktól fog fölébredni a társadalmi igazság Csipkerózsikája, utazunk, mert ez létünk nagy kalandja, a szabadság kolumbuszi fölfedezése, mert Don Juan bujasága űz városról városra minket, és ha jön is a Kővendég, ha elnyel is bennünket a kénköves mélység, nem állunk be az erényesek zárókórusába, bukásunk tanúsítsa inkább, hogy megpróbáltuk a lehetetlent, megértetni a tudással, hogy hova jut megátalkodott örömeink nélkül.

„Hajtson a Marine Drive-on” – mondom a sofőrnek, a Marine Drive végén valaki vár ránk, a Marine Drive végén valaki szembe fog jönni velünk, lassú, közönyös léptekkel most halad el a Wilson College mellett, most éri el az utca sarkát, most vakítja el az őrjöngő napsütés, körülnéz, várja, hogy elapadjon az autófolyam, megindul, most megy át az úton, most lép a víz felé eső járdára, látja az öböl csillámló vizét, a megvakult házakat, a kasztrált neonokat, nem lát semmit, fejében közöny és üresség, átesik rajta a látvány, a víz, a föveny, a fürdőzők, semmi a semmin, ragyogó üresség, ez fúj a fejében, mint kívül a szél, az öböl fojtogató, párás szele, a fojtogató, párás szélben megy a Marine Drive járdáján a föld szülötte, lassú, közönyös léptekkel megy, előtte semmi, utána semmi, megy a semmiből a semmibe, egy a haridzsanok közül, asszony, kortalan, ötven vagy harminc vagy ezer éves, őszbe csavarodott fekete szénakazal a fején, szári-ja, mint a katonák ruhája, barnássárga, fúj a szél, a válláról lecsúszik a ruha felső része, megy a híg ragyogásban csupasz felsőtesttel, a ruha csücskét a kezébe fogja, egy barnássága zászlót lobogtat a szél, megy a járdán az Anyaszült Meztelenség, jön szembe velem a Befejezés, jön szembe velem India, látom a mellét, két szexus nélküli papírzacskót, két lappadt, hegyes zsákot a dereka fölött, ezt üzeni velem haza, ezt üzeni velem az elvont költőknek és a filozófia kötéltáncosainak, az Egyesült Nemzeteknek és az egymásra acsarkodó országoknak, a politikusoknak, a föltalálóknak, a városlakóknak, a földművelőknek, ezt a két megtaposott bőrzacskót, ezt a két fekete bimbót, amiből nem lesz virág, amit megszenesített a szegénység és a napsütés, jön szembe velem a Kebel Megcsúfolása, jön szembe velem India Melle, hogy belém égesse a szégyent, hogy szavam legyen rá, hogy őt ordítsam, ahogy a torkomon kifér, a nyomorúság kizsarolt, csupasz tőgyét, az idő süket fülébe.

Szárnyakon hazáig

Bombayból éjjel egykor indul a repülőgép. Beirutban este fél tíz van, Budapesten csak fél kilenc.

Mr. Pathak kezet ráz velem, reméli, jól éreztem magam. Kitűnően, mondom, köszönök mindent.

A váróteremben egy francia ül velem szemben, fehér garbós, elhízott Belmondo. Egy másodosztályú, vörös hajú áruval beszélget. Úgy beszélget vele, hogy az én arcomba hajol, és az én szemembe néz. „Sajnálom – mondom –, nem értek franciául.” A francia nyugtázza, hogy hülye vagyok, és tovább beszélget a másodosztályú áruval.

Valutámból még megvan a vésztartalék. A gép fedélzetén egy kis üveg Remy Martin-t veszek belőle. Mostantól fogva csak olyan vészekre van tartalékom, melyek a mikrofizika tárgykörébe tartoznak.

A gép tele van, minden hely foglalt. Ülve nem tudok aludni. Bámulom a fekete mennyboltot, időnként meghúzom az üveget.

A francia az előttem levő ülésen ül. A légiforgalomban dolgozik, magyarázza a mellette ülő hindunak, akinek Párizs az úticélja. „Igen – mondja a légügyi garbó –, Párizs csakugyan csodálatos.” Majd elálmosodik, fejét a másodosztályú áru ölébe hajtva alszik. Irigyen hallom, hogy kéjesen szuszog.

Hatórás repülés után érünk földet Beirutban. Beirutban hajnali fél négy van, Budapesten fél három, Bombayban reggel hét.

A francia nem ébred föl. A garbója fölcsúszott, a nadrág és a garbó között egy darab véreshurka látható.

Beirutban megreggelizem. A vámmentes területen veszek egy gázöngyújtót, hogy Pesten ne röhögjenek körül az élhetetlenségemért. Az arab fiú egy pokrócba tekeredve, a földön alszik. „Yes, Sir – mondja, miután kitörölte az álmot a szeméből –, milyen fajtát óhajt?” A legolcsóbbat. De a látszat kedvéért egy darabig turkálok az öngyújtók között, mintha válogatnék.

Ötven magyar forinttal a zsebemben ülök a beiruti repülőtér várótermében, még mindig másfél óra van a MALÉV-gép indulásáig. A Remy Martin kitartó jó barát, a fele még megvan. Leejtem a kupakját, a bőrkanapén alvó arab rendőr fölriad. Megnézi, hogy iszom egy kortyot, majd hasra fordul és tovább alszik.

Egy órával a gép indulása előtt már szállingóznak az utasok. Jön egy filmrendező, a Filmklubból ismerem. Teheránból jön, a teheráni filmfesztiválról. Megjön Ricsi, a steward is. Ő nem tudja, ki vagyok én, én tudom, hogy ő Ricsi, a steward. Bizonyos műveltségi szinten illik tudni, hogy ki Ricsi, a steward.

Hat óra, most kéne fölszállnunk. Késünk, fél hétkor szállunk föl, Budapesten fél hat van, Bombayban délelőtt tíz.

A Földközi-tenger fölött az egyik stewardess végigmegy a gépen és minden utastól megkérdezi: „Where are you go?” Annyiszor kérdezi, ahány utas van. A gép tele van, tehát sokszor. Szelíden derülök. Magyarország a föld egyik legnagyobb országa, határai Hegyeshalomtól Ciprus szigetéig terjednek. „Where are you go?” Ez olyan nyelvtani hiba, amiért az általános iskola első osztályában elhúzzák a tanulókat. Kezdünk hazaérni.

Fél tízkor érünk földet Ferihegyen. Beirutban fél tizenegy van, Bombayban délután két óra.

A Vámosbácsi szelíd megrovással ingatja a fejét. „Író, és nem tud egy vámnyilatkozatot kitölteni!” Miközben bűntudatosan igyekszem hibámat meg nem történtté tenni, a külkereskedők szánakozva méregetnek. Két olcsó nyakláncot és egy kiló teát hoztam Indiából, meg egy fémkorsót, amivel Mr. R. ajándékozott meg. A külkereskedők csomagjaiból holland diktafon, afrikai vízilóbőrkorbács, török fez és perzsa ágynemű kerül elő.

A repülőtér előtt hiába keresem az amerikai kocsit. A. vár rám az új Trabantjával. Két hete ment át a sofőrvizsgán. Sok ezer kilométernyi utazás után először van halálfélelmem. Indokolatlanul, a Trabant ugyan minden sebességváltásnál rúg egyet, de épségben bevisz a városba.

Fél tizenegy van. Pesten is, Budán is, az egész városban. Háromnegyed tizenegykor állunk meg a házunk kapuja előtt. A fejemben nagyot rándul egy ér. Három hétig nem tudtam, hogy a fejemben erek vannak. Itthon vagyok.

A Vámosbácsit nem érheti szemrehányás. Ő mindent megtett, amire hivatala kötelezi. Arra nem gondolhatott, hogy Indiát egy Trabantban fogják Magyarországra csempészni.

Hány világ a világ?

Minden iskolás gyerek tudja: három. Úgy mint első, második és harmadik. Az első a kapitalista, a második a szocialista és a harmadik az az izé… A fejlődő, vagyis a haladó, szóval, a harmadik.

Helyben vagyunk, a célnál. Ezért zsúfoltuk tele érdektelen apróságokkal bőbeszédű könyvünket. Hogy föltehessük a világ legártatlanabb kérdését.

Mit jelent az, hogy harmadik világ?

Ne markoljunk túl sokat egyszerre. Kezdjük az elején, azzal, amivel az igazi tudósok is kezdik: tényanyagunk rendszerezésével.

A Center portása meg akarta vásárolni a magyar ipar testünkön viselt büszkeségét, a csipkésen áttört nyloninget. Csak helyeselni tudjuk a kérdést: kivel nem esett meg külföldön ugyanez? Erről van ugyanis szó. Arról, hogy a Center portása egy a világ hotelportásai közül. Nemzetközi jelenség, és mint ilyen, bizonyos kollégáink szerint említésre sem érdemes. A mi megítélésünk szerint viszont épp ezért figyelemre méltó. A Center portása ugyanis egy olyan országban kívánta megvásárolni ingünket, melynek polgárai előszeretettel hivatkoznak a világtól való különállásukra. „Mi hinduk – nyilatkozta egy indiai kislány a Magyar Rádió riporterének, aki ez esetben azonos K.-val, a telex és a csokidár védszentjével – különös emberek vagyunk.” Ne hagyjuk magunkat hirtelen ránktörő derűnktől elragadtatni, hogy mi, magyarok is milyen különös emberek vagyunk, mert lám csak, milyen különös dolgokra emlékeztet minket e különös mondat. Ne vitatkozzunk, még gondolatban sem, az indiai kislánnyal, ne hozzuk a tudomására, hogy mi mind a hárommilliárdan igen különös emberek vagyunk. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy a kislány ugyanazt mondja, amit a bangalore-i költők. Csak ő, lévén gyermekien nyílt és őszinte, nem csomagolja mondandóját az emelkedettség tündöklő sztaniolpapírjába. Ahhoz képest viszont, hogy a hinduk mennyire különös emberek, a Center portása egészen hétköznapian akarta megvenni az ingünket. Nem a szavakkal kívánunk játszani, komoly dologról beszélünk. Arról, hogy a portás éppolyan indiai, mint a kislány vagy a bangalore-i költők. És mégsem éppolyan. Amiből logikusan következik, hogy az „indiai” túlzottan tágas gyűjtőfogalom. Legfőbb jellegzetessége, hogy minden belefér.

Mint abba a világba, amit meglátogattunk.

Melyikük nem a harmadik világ polgára? Mr. R., a fölvilágosult állami hivatalnok? Dr. G., a hályogos szemű próféta? A Mahim-híd koldusa? Mr. Prabakh, a kommunistákkal szimpatizáló, lyukas zoknijú sofőr? Mr. Y., a cochini bíró? A guide a Chamundy Dombokon? A mysore-i Maharadzsa, akivel nem találkoztunk, de nézeteit ismerni véljük? A reformkori disznókonzervgyáros? Anil Saari, a leendő költő? Mr. Karandzsija, a radikális újságíró? Mr. Lendület, a naponta letörő és föltámadó? Mr. Pannikar, aki magyar írókat olvas? Vagy a folyóvízben ruhát mosó asszony? Vagy a cukorfőzde munkása? Vagy a tej forradalmára? Vagy a bombayi filmklub látogatója? Melyikük nem ebben a hatalmas kohóban izzik születésétől fogva?

Mit nem találni meg Indiában? Szegénységet? Gazdagságot? Atomreaktort? Tébolyt? Bölcsességet? Légkondicionált hotelt? Leprás koldust? Repülőt? Bivalyfogatot? Babonát? Modernséget? Az őskort? A jövőt?

A harmadik világról csak egyet állíthatunk teljes bizonyossággal. Egymagában tízezer világ. Ha a beszerezhető tapasztalatok végtelen változatosságát tekintjük.

Ha viszont tapasztalatainkat jellegük szerint kívánjuk osztályozni – eltekintve a csak helyi érvényűektől –, két csoportra oszthatjuk őket. Olyanokra, melyek az első, és olyanokra, melyek a második világ országaiban beszerezhető tapasztalatokkal rímelnek. A harmadik világ legfőbb jellegzetessége, hogy különleges közegében együtt van jelen az első és a második világ. Összefonódva. Úgy, ahogy sehol másutt a világon. A harmadik világ az emberiség egymásrautaltságának és mély megosztottságának hűséges tükre.

Mit jelent ez?

Mindenekelőtt azt, hogy a rakéták korában nem célszerű Wallenstein eszével gondolkodni.

Az emberiség jövőjéért aggódó gyáriparosok ötven éve temetik a kommunizmust. Felületes ismereteink szerint a kommunizmusnak, ha lett volna modora, legalább tízszer kellett volna az elmúlt ötven év során összeomlania. Ehelyett belőle lett a második világháború utáni járványok leghatalmasabbika. Hiába a véres ballépéseknek, a pereknek, a kivégzéseknek mégoly szorgos propagandája. Az ellenanyag egyszerűen nem akar hatni. Mivel tévesen határozták meg a kór okozóját. Mr. Nyakkendőtű, a kérdés nemzetközileg elismert szakértője pszichológiai ráhatásra gyanakszik, csábos ígéretekre, kofferek mélyén becsempészett propagandaanyagra. Mr. Nyakkendőtű nem gyanakszik a trachomára, a halva született csecsemőkre, a fertőzött ivóvízre. Mr. Nyakkendőtű Wallenstein vezérkarának szakértője, ennélfogva katonás döntést hoz: irányzék balra, cél a fűkunyhók. Üszkös romhalmaz a falu, minden rendben. De reggel a romok alól kibontakozik az ellentámadás. Rejtély, mondja Mr. Nyakkendőtű, a romok alatt senki sem maradhatott életben. A monszun mindennek az oka, deríti ki végül is, a monszunban nem lehet pontosan célozni. Mr. Nyakkendőtűnek nemcsak a háborúja, a felfogóképessége is korlátozott.

Ez a dolog egyik oldala. A dolognak köztudomásúlag két oldala van. Söpörjünk a saját portánk előtt is.

A kapitalizmusnak is illett volna már összeomlania. Régen be kellett volna már következnie az általános válságnak, a pénz elértéktelenedésének, a tőzsdeügynökök tömeges öngyilkosságának. Mindez nem történt meg. Noha a kizsákmányolás, ha kifinomult módszerekkel is, tovább folyik. Noha a társadalom által termelt javak elosztása nyilvánvalóan igazságtalan. A bomba mégsem akar robbanni. Legalábbis egyelőre nem. Az igazságtevésben érdekeltek egy része nyaral, más része használt kocsira alkuszik, házat épít, kifesti a lakását. Problémák persze adódnak, de hát hol nem adódnak problémák? A nyár ugyan forró, de a tél jótékonyan lehűti a kedélyeket. Lehet, hogy a forradalmat törölték a napirendi pontok közül?

Századunk második felének nagy fölfedezése, hogy a forradalom olyan rakéta, melynek több fokozata van. A század eleji forradalmár abban a meggyőződésben tette a dolgát, hogy a világforradalom néhány év – rossz esetben: évtized – alatt lezajlik. A század eleji forradalmár nem tudhatott az atomenergiáról. Arról, hogy ez esetben nem valamiféle mesterséges szénről van szó. Arról, hogy a technika, miután előzékenyen előretessékelte az emberiséget, hátulról elgáncsolja.

A harmadik világ az a hadszíntér, ahol a küzdő felek kénytelenségből állóháborúra rendezkedtek be. E hadszíntér meglátogatása szinte fölbecsülhetetlenül tanulságos. A helyszínen járva ugyanis világosan kiderül, hogy az állóháború is háború. A földgolyó nem attól válik egy világgá, hogy nem vesszük tudomásul megosztottságát, hanem attól, hogy megszüntetjük megosztottsága okait. A föld nagyobbik felét gyilkoló nyomorúságot. Ez, láttuk, a társadalom forradalmi átalakulása nélkül lehetetlen.

Igen ám, de akkor mivel magyarázhatók a harmadik világ fenntartásai? Miért igyekszik a harmadik világ mindkettővel szót érteni? Amikor nyilvánvaló, hogy mindkettő másban érdekelt? A harmadik világ mindenekelőtt a társadalmi forradalomban, mely egyéb hatásai mellett „beruházásképessé” is teszi, az első pedig a minél nagyobb nyereségben, melynek a harmadik világ országainak gazdasági elmaradottsága részben föltétele, részben gátja. Egyszerűbben szólva, a tőke csak abban az esetben hajlandó kirándulni ezekbe az országokba, ha számottevő és viszonylag gyors nyereségre számíthat. Ami eleve korlátozza a célba vett ország nyereségét. A tőke amellett nem pedagógiai célzattal érkezik, a népet nevelni. Indiában pedig, láttuk, ilyen föladatok is várnának rá. Mi hozza mégis kapcsolatba a két ellentétes érdeket?

Az ok, mint korunkban oly sokszor, gazdasági természetű.

A harmadik világot nyomora arra kényszeríti, hogy hideg megfontolással kereskedve mindenből a legkifizetődőbbet vegye; arra talán nem vagy kevésbé fog ráfizetni. A harmadik világ tehát bizonyos tekintetben a versenybíró szerepét játssza és e minőségében a világméretű forradalom első fokozatának kritikusáét is. Egész létével azt bizonyítja, hogy korunkban a társadalmi és a gazdasági forradalom elválaszthatatlan egymástól. Ami a társadalmi forradalom számára is kínál megszívlelendő tanulságokat. Elsősorban azt, hogy a társadalmi forradalom a gazdaság forradalma révén léphet előbbre a „döntetlen állásból”.

Az állóháborút az ideológia nehézfegyvereivel, valamint segély- és beruházásgránátokkal vívják. A történelemnek egy olyan pillanatában, amikor a második világnak is szüksége van minden mozdítható fillérre. Világos, hogy a gazdaság forradalma híján a második világ a saját rovására kénytelen előteremteni az állóháború költségeit. Ami, mivel a társadalmi forradalom vívmányainak megvalósítása is pénzbe kerül, e vívmányok megvalósításának elodázását vagy legalábbis lelassulását eredményezi. Egy forradalom addig forradalom, amíg nem mond le kitűzött céljairól, a vívmányokat nem lehet „megspórolni”. Viszont a csatatérről sem lehet kivonulni, az állóháborút, ha különös eszközökkel is, a jövőért vívják. A második világnak tehát alapvető, „hadászati” érdeke, hogy gazdasága minél hatékonyabban működjék. E hatékonyság a rakéta második fokozata.

Kézenfekvő, hogy egy olyan társadalomban, mely nem a pénz mindenhatóságára kívánja alapozni magát, ez nem csupán anyagi kérdés. Társadalmi is, ha nem elsősorban az. Már csak azért sem, mert ez esetben arról van szó, hogy a pénzt ésszel pótoljuk ki, azaz: agyak beruházásáról. A második fokozatnak a gondolkodás az üzemanyaga.

Mi ebben az új, kérdezheti erre bárki? Gondolkozni eddig is kellett, ezután is kell. Hol itt a fokozati különbség?

A méretekben. Az első fokozatot a puszta érzelem is röpíthette, a nyilvánvaló igazságtalanság elleni lázadás nemcsak megfontolás, szenvedély kérdése is. A második fokozat, ha fűtőanyagul igényel is szenvedélyt, a gondolkodás szenvedélyét igényli. Beindítása a gondolkodás társadalmasítása nélkül elképzelhetetlen.

A forradalomnak szembe kell néznie azzal, hogy a hajdani proletárprobléma hogy válik mindinkább „értelmiségi” kérdéssé is. Idézőjelbe tettük a jelzőt, mert oda kívánkozik. Nem a hagyományos értelemben vett értelmiségről szólunk ugyanis. Épp azért beszélhetünk értelmiségi kérdésről, mert a hagyományosan zárt értelmiségi kaszt felbomlóban, átalakulóban van. És nem is csak azért, mert friss erőkkel töltődött fel, mert egy paraszt- vagy munkáscsalád gyermekéből lett mérnök másképp értelmiségi, mint harminc évvel idősebb kollégája. Ez csak felületi tünete egy sokkal lényegibb folyamatnak. Annak, hogy magának az értelmiséginek a fogalma alakult át a szemünk láttára. Már ma föltehetjük a kérdést: ki inkább értelmiségi, a mezőgazdasági nagyüzem ésszel élő vezetője vagy a hivatali aktatologató? Nem szorul magyarázatra, hogy az előbbi tevékenysége sokkal inkább értelmi, hogy ő a sokkal inkább „értelmiségi”. Noha esetleg az ő gallérja nem fehér, hanem mocskos a porral kevert izzadságtól. A technika, hogy javára is írjunk valamit, konokul robbantgatja a társadalmi válaszfalakat. Ez a faldöntögetés egy merőben új helyzet kialakulásának előjele. Egy olyan helyzeté, melyben a „közgondolkodás” nem csupán elegánsan semmitmondó kifejezés, hanem valóságos lehetőség. Sőt, szigorú kívánalom.

E helyzet megteremtése a második világ történelmi föladata.

„Na persze – mondja erre a tények ismerője –, Szabolcsban máris lézerrel végzik a tarlóhántást, és orvosi csipesszel teregetik a trágyát.”

Nem tagadhatjuk, okfejtésünknek csakugyan van némi utópisztikus mellékíze. Csakhogy okfejtésünk e tulajdonságával nem áll egyedül. Korunk egészének van némi utópisztikus mellékíze. És ezt nem dicsérőleg mondjuk, sőt. Az talán nem utópia, egy a sok közül, hogy a világűrt egy olyan bolygóról kiindulva is meg lehet hódítani, melynek belsejében a nyomorúság időzített bombája ketyeg?

Az ész maghasadásáról beszélünk, az agyfúzió energiatöbbletéről. Utópia ez, de még mennyire az. Mint a kerék, a tűz, a gőzgép, az atomerőmű. Mint az, hogy valaki lemászik a fáról, holott mindenki tudja, hogy a majom szebb jövőjének biztos záloga a fa.

Szőrlepte ősapánk most kissé szorongva bámul ránk az Idő nevű galaxis közepéből. Mégiscsak azoknak lett volna igaza, akik a lombok közé húzódva felelőtlen csibésznek nevezték? Késői utódai tényként veszik tudomásul, hogy korunk hadászata fölégett földrészekben gondolkodik? Ezt elfogadják valóságnak? Azt nem, hogy korunk békéje csak a társadalmi méretű gondolkodásra épülhet?

Mit jelent az, hogy harmadik világ?

Azt jelenti, hogy záros határidőn belül be kell gyújtani a rakéta második fokozatát. Meg kell kezdeni a „visszaszámolást”.

A tájékozódást, a fölmérést. A meglevő lehetőségek számbavételét, hogy élni tudjunk velük. És az újak megteremtését, ha arra van szükség.

Nyomós okunk van ezt tenni. Aligha hihető ugyanis, hogy egy hárommilliárd utast szállító repülőgép katasztrófája a reggeli hírekben az érdekességek között kapna helyet. Már csak azért sem, mert kétséges, hogy lesznek-e még akkor reggeli hírek? Egyáltalán: reggel?

A három arcán tízezer álarcot viselő egyetlen világban.

Ahol a Center portása meg akarta vásárolni a magyar ipar testünkön viselt büszkeségét, a csipkésen áttört nejloninget.

Rejtély, hogy miért. Delhiben éppen százféle ing kapható. De neki pont ez kellett, amit én viseltem. Hirtelen támadt szerelem volt ez egy magyar nejloning iránt, vulkáni eredetű szenvedély.

Kiszámíthatatlanok vagyunk. Gyanítjuk, éppen ez a vonzó bennünk.

Utóhang egy művészetkedvelő koldussal

Egy országra mélyen jellemző a humora.

A világra mélyen jellemzőek az országai.

Az, hogy Indiát humorának természetével is jellemezhetjük, mivel a komor látomásokba révedt országnak humora is van.

Az emberiségre mélyen jellemző, hogy a sötét kétségbeesésbe is a reményt csomagolja.

A nyomor gönceibe is fajtánk féktelen kedélyét.

Még Delhiben történt. A grafikus kiállításán, ahová Anil Saari vitt el.

Az ajtóban megjelent egy fél lábú koldus, két mankójára támaszkodva végigjártatta a tekintetét a terem közönségén.

Kéregetni akar, gondoltam, amennyiben egyáltalán gondoltam valamit. Miért éppen itt ne kéregetne egy koldus? Egy olyan házban, ahová a kultúrszomjukat csillapítani járnak a nála tehetősebbek? És ezzel hátat fordítottam az ajtónak; egy kiállítóterem mégsem vasútállomás, itt zavart a koldus jelenléte, a művészetben, mondanám, ha ez a jelen esetben nem hangzana kissé frivolan. Egy ideig még hallottam mankóinak kopogását, majd elfeledkeztem róla. Voltaképpen akkor néztem meg először, amikor – angolul – megszólított.

Apró, egértestű, diófejű ember volt. Ott ült az egyik műbőrrel bevont lócán, a nyomorultak barnássárga egyenruhájában, bal combjának csonkja nyitott bicskaként meredt elő a göncei közül. A mankói mint egy tűzoltólétra. Félárbocra eresztett szemhéjai alól két gombostű szúrt az arcomba. Mosolyogva tűzött a hegyükre, úgy kérdezte:

– Mondja csak, Sir, ön érti ezeket a képeket?

– Hogy?… hogy?… hogy?… – szólalt meg a számban egy fajtiszta angóranyúl – hogy micsodákat?…

– A képeket, Sir. Azt kérdeztem, hogy érti-e őket? Tudja-e, mit akar velük mondani az absztrakt művész?

– Képe válogatja – makogtam –, az egyikről tudom, a másikról nem, hogy mit akar mondani, ez attól függ.

– Érdekes – mondta a koldus –, én nem értem ezeket a képeket, de szeretem nézegetni őket.

– Az a fő – ugrott ki végre egy szaltóval a számból az angóranyúl –, hogy szereti nézegetni őket.

– Lehet. Bár érteni is jó lenne őket. De tudja, nekem valahogy túlságosan új ez a stílus, nem találom a kulcsát. Önnel persze más a helyzet, ön fiatal, önnek ez nem probléma.

– Nem, én ebbe már beleszülettem.

– Hová valósi ön?

– Magyarországra, Európába.

– Ne mondja, maga magyar! Nagyon örülök magának. Maguk nyerték Mexikóban a labdarúgás aranyérmét.

– Mi nyertük. Bombay és Delhi között olvastam az újságban, a repülőn.

– És a tokiói olimpián is a maguk csapata nyert.

– A mienk.

– És az ötvenes években volt maguknak egy nagy csapata.

– Volt. Aranylábú fiúknak nevezték őket.

– Na látja, az kellene nekünk, néhány aranylábú fiú. Olyan csatárjátékkal, mint a mienk, manapság már semmire sem lehet menni.

– Hát igen, az nagyon lényeges, a jó csatárjáték.

Ezen egy kicsit eltűnődünk. Majd ismét ő szólalt meg:

– Na, sok szerencsét. Érezze jól magát Indiában.

Ezzel visszahúzta a gombostűket, és hóna alá csapva a mankóit, kikopogott a teremből.

Be kell vallanom, íróhoz méltatlan arckifejezéssel bámultam utána. „Nahát – ez volt a legértelmesebb gondolatom – nahát.”

Nem jutott eszembe, hogy távoli hazámban a mezítláb társadalmi kategória. Távoli hazámban Dózsa katonáit hívják mezítlábasoknak, és ebben az elnevezésben idestova ötszáz éve benne foglaltatik az is, hagy Dózsa katonái nem beszélnek idegen nyelveket, és aránylag ritkán látogatják az absztrakt festők kiállításait. Nem jutott eszembe továbbá az sem, hogy távoli hazámban a cipőt viselő szurkolók sem látogatják valami gyakran az absztrakt festők kiállításait. Mondom, egyszerűen nem volt egy értelmes gondolatom.

Csak álltam, és hülyén bámultam utána. Mintha gyermekparalízist kapott volna az agyam, úgy bámultam India hihetetlen ötletét, egy mesebeli rongycsomót, ahogy kipp-kopp, biceg kifelé az életemből. És aztán egyszerre csak kint volt az ajtón.

Maga után hagyva, mint ördög a kénkőszagot, valami homályos célzást a bennünk tenyésző jóra.

A művészet fél lábú pártfogója. Egy absztrakt szurkoló.

Tíz év múlva

 

Örkény Poonában

Örkény Los Angelesben

Húsz év múlva

 

Húsz év múlva

Az elnöki palota kertjében, egy fehér, cirádákkal bőven ékített, vasvázas pamlagon ülünk egymás mellett. Hátunk mögött egy díszes ruházatú, turbános elnöki testőr és két nyakkendős civil. A testőr kezében egy, az öltözékéhez nemigen illő, hatalmas bőrmappa, benne föltehetőleg a pontokba szedett program és a meghívottak névsora. A két civil lazán hátrateszi a kezét, vékony zakójuk alól finoman sejlik elő a testükre szíjazott stukker domborulata. Velünk szemben, mintegy két méterre egy másik pamlag, rajta két elnöki titkárnak látszó, higanymozgású hivatalos személy, valamint egy kongresszusi képviselő, akiről tudom, hogy magánóráiban író. Mindannyian mosolygunk. Még a körülöttünk lesben álló, ülő, guggoló, hasaló fotósok is. Még a két civil is, hátratett kézzel.

Az Indiai Köztársaság Elnöke mellett ülök. Őexcellenciája Zail Singh szikh nemzetiségű, turbánt és jobb csuklóján fém karperecet visel. Vakítóan fehér öltözékének egyetlen dísze egy mellmagasságban a zubbonyára tűzött, lángolóan vörös rózsa. Maga elé néz, úgy beszél hozzám:

– Üdvözlöm önt Indiában, Mr. Orbán.

– Megtisztelő számomra, hogy találkozhatom önnel, Elnök úr.

– Először van Indiában?

– Másodszor, Elnök úr. És az első utazásomról írtam egy vaskos könyvet.

– És milyennek találja az országunkat, Mr. Orbán?

– Nagynak és izgalmasnak.

– Érezze jól magát Indiában, Mr. Orbán.

Nem fordul felém, csak a keze rebben meg, mire a két higanymozgású egyén közül az egyik mellém pattan, és tapintatos határozottsággal irányít a büféasztalok előtt hullámzó sokaság felé, a másik pedig egy újabb költőt ültet a helyemre.

Eszem valamit a sült és főtt finomságokból, a csábítóan színes nyers salátákat messzire elkerülöm.

Majd jól elbeszélgetünk az alelnökkel is:

– Hogy van, Mr. Orbán.

– Hogy van, alelnök úr.

Később sétálok egyet Akhbár függőkertjeiben is, ha ezek Akhbár függőkertjei és nem Viktória királynő virágos rokolyái. A Valmiki Világköltészeti Fesztivál első napján vagyunk, még a csontjaimban érzem az európai zónaidőt és a sokórás repülést. Valmiki különben az első indiai költő, mesés személy, a Rámájana legendák övezte alkotója, akit állítólag az ihletett első verse megírására, hogy a szeme láttára nyilaztak le egy párzó madarat.

A harmadik napon én vagyok a délutáni ülésszak elnöke.

– Maga sokkal jobb elnök volt, mint Okai professzor.

Női hang a nagy nyüzsgésben, hirtelenjében nem is tudom, kié: automatikusan visszamosolygok; a hölgy megállapítását többen zajosan helyeslik. Ez, hogy az újkeletű magyar understatementtel éljek, nem semmi. Atukwei Okai professzor Ghanából jött, magas, de karcsú, mint a közép-afrikaiak közül sokan, finom Mefisztó-arca van, csodálatos, hímzett hálóinge, melyet ő persze nem hálóingnek hord, hanem hazája szokása szerint szellős ünneplő ruhának, és mindehhez még a humorérzéke is fejlett, árad belőle a tréfacsináló kedv, és épp ez a baj. Okai professzor született rövidtávfutó, aki rendre középtávon indul. Egy nekifutásra három igazán jó vicce van, de ő elmondja vagy megcsinálja az ötödiket és a nyolcadikat is. Délelőtt ő volt az elnök; azt hittem, utána nem rúgok labdába. És most tessék, a mértéktelen humor fölött győzött a mértékletes. Nagy magyar siker. Minden rendben.

Ezt gondolnám, ha egy hülye lennék.

Nem vagyok hülye. Tudom, hogy semmi sincs rendben, de még nem szűkölök. Legalábbis nem hallhatóan.

Hisz még csak most érkeztem. Csak az imént láttam viszont a vasoszlopot, az óvárost, a Vörös Erődöt.

Tisztességtelen eszközökkel majd csak a Tadzs Mahal tövében próbálok élni.

– Itt álltam kék zokniban ezelőtt tizenhat évvel – súgom a mellettem álló, mások számára láthatatlan dzsinnek.

– Itt – mondja ő.

– És itt tartottam kiselőadást a két amerikainak.

– Aha – mondja, és elbámul valahova a szemkápráztató izzásba, a majdhogynem patakká apadt folyó fölött.

Még mindig nem akarom érteni a dolgot. Este újból eljövök, hogy harmadszor is megnézzem a Tadzsot, most holdsütésben. A versnekvalót unottan zsebre gyűröm, várom a kattanást. Várom, hogy beinduljon a képzeletem, mint annak idején, hogy minden mindennel összefüggjön, a kegyelem állapotát…

Semmi.

Bénán bámulom másnap Akhbár szellemvárosát is. Ez itt ez, az ott az; mindenre ráismerek, de hiába. „Lehet, hogy ennyi maradt az egészből”, szűköl bennem most már hallhatóan a hajdani prózaíró, „hogy én nem fosom össze magam, mint a hamuszürke arcú kanadai óriás, aki tegnap még pirospozsgásan falta a zöldsalátát”?

Csak Delhi felé zötyögtünkben, a buszon szólal meg bennem egy álombeli hang, távolról és szomorúan, miközben én a forróságtól sárgálló, földes udvarokon látható kerékpárokat és játéktraktorokat bámulom.

„Azért a zöld forradalmat, amiben csak a megszállottak hittek, megcsinálták. Megcsináltak valamit, ami már-már csoda. És persze most, hogy már megvan, látni a csoda határait is. Azt, hogy a zöld forradalom az, ami, és nem több: működő mezőgazdaság.”

Többet aztán nem is szól hozzám.

India viszont mintha csak most ébredne. Most, hogy már nincs mire használnom őket, szórja elém a prózafoglalatba illő gyöngyszemeket.

Bhopalban zavargások fogadnak. A nemzetközi költők két autóbuszát puskás rohamosztag vigyázza. Néhány katona a buszokba is jut, hosszú puskáik alig férnek a buszba. Katonaság fogad másnap a Union Carbide lezárt üzemében is, ahonnét a halálos gáz Bhopal városára ömlött. Az üzem területén, az üzemi út egy kanyarulatában potyogó betűjű tábla: LE FŐBB A IZTONSÁG! Az üzemmel szemben az illegális betelepülők nyomorvárosa, szalma és agyag, az ablak és az ajtó egy-egy függöny sem takarta nyílás. Itt a gáz egyenesen a lakók tüdejébe ömlött.

Gyöngyszemek? Agyamra ment a mogul korszak díszítőművészete. Ha már és épp részvét fűtötte szakmánk kényszere folytán hideg üzletiességgel mérlegeljük az emberi szenvedést, legalább fogalmazzunk pontosan. Szálak, a nagy társadalmi szövedék kilógó szálai. Meghúzunk egyet, és bomlik az egész. Már ha van bennünk elég téboly és dac, hogy rögeszmés megszállottsággal higgyünk önnön rejtvényfejtő képességünkben és a nyerhető tanulság közérdekű fontosságában. Emeltebb hangon szólva, a küldetésünkben.

Abban, amiben az a tizenhat éve itt járt léhűtő olyan mélységesen hitt.

Nehezen szokom meg, hogy jobbféle turista vagyok, nemzetközi költő.

Annak különben nem is sikertelen. Bhopalban, a fesztivál utolsó napján, a záróműsor egyik kijelölt szónokaként egy tóparti szabadtéri színpadon rögtönzök. Egy Iowát járt kollégám elbődül a közönség soraiban:

– Azt mondd el nekik, a bombával meg a fürdőkáddal!

Előadom a sikerszámomat Budapest ostromáról. Ordítozás, taps, ráadást adok, mint egy koncertező zongorista. Senki sem hinné, hogy egy megvert kutya hajlong a reflektorfényben.

 

 

Csak útban hazafelé, a Jumbo púpjában elheverve jutok a tanulságra:

„Ha viszont így áll a dolog, akkor ez a könyv még sokkal inkább szól a hatvanas évek Magyarországáról, mint valaha is hittem volna.”

 

 

Bízzunk, hogy a jótett elnyeri jutalmát, a gazság pedig büntetését.

Ashok egyike volt Kultúrcsere anyó indiai csibéinek, akik a hetvenes évek elejének egyik őszén támasz és irányzék nélkül kóboroltak a hűvös Budapesten. Ashokot ezenfelül még személy szerint is sújtotta a sors, mert a szervezés szeszélye együtt utaztatta Dr. Kinyílik a Bicskával, egy egyetemi tanárnak álcázott marhával.

– Holnap reggel önért jövök a szállodába – mondom Ashoknak.

– Én is jövök – veti magát közénk Dr. Kinyílik a Bicska.

Másnap reggel, a Royal szálló halljában. Már tíz perce várunk Ashokkal, amikor nagy ötletem támad:

– Fussunk!

– Micsoda? – bámul rám Ashok.

Mozivászon az arca, előbb egy sötét nem-lehet, majd egy mégis-csak-a-honfitársam-ha-marha-is, majd egy mindent betöltő, ragyogó, fölszabadult mosoly.

– De akkor gyorsan! – mondja fülig érő szájjal, és a tányérsapkás kapusfiú elképedve nézi, ahogy fejest ugrunk a megállóban várakozó villamosba.

Egy napot töltöttünk együtt, késő este vittem vissza a szállodába. Azt mondta, ez volt a legjobb napja azóta, mióta elhagyta Indiát. Mondta azt is, hogy valami kormányhivatalban dolgozik.

De azt nem, hogy mit. Hogy ő a Madhya Pradesh-i főminiszter kulturális főembere, ha jól értem a dolgot, afféle hatalmasság.

Bhopalban kocsit küld értem, vendégül lát a házában.

– Ő az, tudod, az a magyar – mutat be a feleségének.

Majd előszedi valamilyen afroázsiai konferencia kiadványát. Ezen a konferencián idézte azt, amit tőlem hallott budapesti beszélgetésünk alkalmával, és ami olyan mély benyomást tett rá, hogy valósággal átformálta az irodalomszemléletét.

– Úristen – gondolom riadtan –, mi a frászt mondhattam neki?

– Itt van – bök rá az egyik oldalra.

Két dolgot vagyok képes azonosítani. Ashok fényképét és a saját nevemet, mert az latin betűkkel van írva.

Jót tettem egy elcsigázott vándorral, ezért nem csoda, hogy új utat szabhattam az afroázsiai irodalomnak. De büntetésül azért, mert folyton kiselőadásokat tartok, nem tudhatom, hogy pontosan mivel is. Korszakalkotó megállapításom hindiül van kinyomtatva, és ahogy így nézem, leginkább egy fantáziadús sormintára hasonlít, amit egy iskola-előkészítőbe járó óvodás csinált szorgalmi feladatnak.

Ashok találta ki a Bharat Bhavant, ezt a kézzelfogható csodát, egy művészeti központot Bhopalban, félig a magas művészetek menedékét, félig oktatási intézményt, ahol helyet kap a költészet, a tánc, a színház (ez utóbbi kettő itt egymásba folyik) és a képzőművészet. És ő hívta meg ide, maga mellé társigazgatónak Swaminathant és Dilip Chitrét is.

Swaminathan gyűjtötte, nemegyszer ő maga szállította ide biciklin vagy bivalyfogaton az intézményben található két múzeum anyagát, az átlagosnál nem érdekesebb indiai modernekét és a másikét, a nem messze innen még élő törzsi művészetekét, melynek termeit járva viszont szívgörcsöt kaphatna az irigységtől a világ bármely múzeumának igazgatója. Képzeljük el a naiv művészeknek egy olyan gyűjteményét, ahol a művészeknek nemcsak az ártatlansága, de kozmikus arányérzéke és elemi ereje is lenyűgöz.

– Mented a leleteket, Swami? – kérdezem tőle vigyorogva. – Mi vagy te, egy humanista?

– Én egy becsületes anarchista vagyok, csak a szakállam őszül – mondja Swami és megölel.

Dilipből első találkozásunk óta közeli jó barátom lett. A közeli szó szerint értendő, Iowában fél évig laktunk egymás mellett, a szomszédos lakásban. Megkóstoltuk egymás főztjét, és kiismertük egymás gondolatait. A fél év leteltével Vidzsu, Dilip felesége leakasztotta a nyakából az anyjától kapott láncot, és a kezembe nyomta: „Ezt vidd el a feleségednek.” A legtöbb férfi született bunkó ilyen helyzetben. Én ráadásul még meg is voltam hatva, mert tudtam, hogy Chitréék nem épp gazdagok, és hogy Vidzsu nagy becsben tartja ezt a nyakláncot. – Hát… – mondtam sugárzó intelligenciával – ööö…

Dilip tevékenysége, mint a Bharat Bhavan költészeti központjának igazgatójáé, nem olyan látványos, mint Swaminathané. De ahhoz feltétlenül köze van, hogy a kis könyvtár folyosóján egy Rilkét ábrázoló kép szomszédságában egy öles József Attila-fotóra bukkanok. Dilip találta ki egyébként az egész Valmiki-fesztivált; az ötlet értékét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a rendezvényt – állítólag csak hetekkel a vendégek érkezése előtt – a központi kormány Delhibe térítette, mint egy repülőgépet; mi, nemzetközi költők voltaképpen tüntetni jöttünk Bhopalba. Jelenlétünkkel a Bharat Bhavan és a helyi kezdeményezés mellett.

Elnézem őket hármójukat a tóparti szabadtéri színpadon, ahol az esti záróösszejövetel előkészületei folynak. Két lánglelkű polgárpukkasztó meg egy eszes hivatalnok, aki tudja, hogy a nagy vállalkozásnak épp erre a két botránykőre van szüksége. A hinduizmus egy istenének három arca. Egy értelmiségi Trimurthi.

Még utólag is beleborzongok a szerencsémbe. Indiában százmilliók élnek, művészféle is ezerszám, és nekem sikerült más-más időben, és más-más helyen baráti viszonyba kerülnöm ezzel a hárommal, akik együtt jelentik azt, hogy van erő, mely fölébe kerekedhet a nyomorúságnak.

Nem véglegesen, sajnos.

Két évvel később Tokióban hallom, hogy Dilip elhatalmasodó szívbetegsége miatt leköszönt igazgatói tisztéről, elköltözött Bhopalból, és komoly megélhetési gondjai vannak.

Ugyanitt olvasom Ashey Chitrének, Dilip és Vidzsu időközben kamasz fiúból házasemberré érett fiának egy indiai lapban megjelent beszámolóját a bhopali gázömlés napjáról. Ashey is, várandós felesége is a veszélyeztetett területen belül tartózkodott azon a délelőttön, és Ashey mindenáron el akart jutni a feleségéhez.

Már az arcomra szorított nedves ruha sem segít… nem látok… egy kés forog a tüdőmben…

A sors figyelmeztetése, hogy ne ragadtassuk el magunkat?

Megtudom, hogy mind élnek. Ashey húzza a félig béna jobb lábát, de a gyerek és az anyja egészséges. Dilip pedig félholtan is leállíthatatlan nagypapa.

India csak játszik velem, gondolom, amikor megtudom, hogy hova költözött Bhopalból Dilip.

Poonába.

 

 

Féléves minnesotai egyetemi tanárkodásom után, távozásunk előtt nem sokkal több lapban is meghirdettük használtan vett és most ismét eladó, Chevy Chevette márkájú kocsinkat.

Több vevő jelentkezett. Fölcsapták a motorháztetőt, és gondterhelten hümmögtek, hátha elgyávulunk és olcsóbban adjuk. „Egy frászt”, gondoltam; a kis fehér kocsi, időnként krákogva ugyan, de több ezer mérföldet száguldott velünk, rendszerint egy kevéssel az engedélyezett sebesség fölött; „inkább föladom ajánlott levélnek”.

Bátraké a szerencse. Két héttel az indulásunk előtt a feleségem felszól a kaputelefonon: – Feljövünk; komoly vevők, indiaiak…

– Ja igen – teszi hozzá –, de hoznak valami nagybácsit is, az nagyon szövegel.

– Az ilyen kocsikkal az a baj, hogy kívülről jól mutatnak, de belül szétesnek – kezdi a nagybácsi már az ajtóban, olyan tekintettel, hogy ő ma még vért iszik.

– Maguk hová valók? – kérdezem a fiatal férfit; föltehetőleg ő a vevő.

– Brooklyn Park, a 94-es freeway mellett – mondja. Egyébként tényleg ő a vevő: orvoskutató, még tíz hónapja van hátra, arra az időre kéne a kocsi.

– Nem úgy értem – helyesbítek –, Indiában.

– Bombayi vagyok – mondja.

– Jártam ott – mondom –, írtam Indiáról egy könyvet.

– Az a szoknya a feleségén… – bátorodik neki erre az eddig hallgató fiatalasszony.

– A delhi piacról származik.

– A feleségem – mutatja be a hölgyet észbe kapva az ifjú férj –, ő Poonába való.

– Poonába? – nyerítek föl, mint egy röhögő versenyló. – Ahol nekem szobrom van?

– Mije? – néznek rám elképedve mind a hárman.

Elmondom nekik S. G. Mungekart, a Sakal nevű napilapot, a leveleket, az ÉS-t.

Nevetnek, de valahogy másképp, mint vártam.

– S. G. Mungekar úr közismert ember Poonában – mondja végül a fiatalasszony. – Most ő a Sakal főszerkesztője.

Mit cifrázzam? Megvették a kocsit, sőt még egy további hétre nálunk hagyták, hogy csak az utolsó napokra kelljen bérelnünk egy másikat. A nagybácsi még mosolygott is a megállapodáshoz.

– Ügyes – néz rám őszinte elismeréssel a tanszékvezetőm, amikor hírét veszi az üzletnek. – A biztosítás összegét leszámítva száz dollárért volt fél évig egy tűrhető kocsitok.

Zavartan heherészek. Ha sikeres üzletember vagyok is, maradt még bennem annyi tisztesség, hogy idegen tollakkal nem szívesen ékeskedem. Pontosan tudom, hogy ezt az üzletet nem én hoztam össze, hanem egy éltes, kontinensméretű hölgy, akiről vagy húsz éve írtam egy könyvet, és aki a kezemre csapott, amikor még egyet akartam írni róla, de most mégiscsak segített rajtam, hajdani viharos viszonyunkra való tekintettel.

Mindazonáltal erről mélyen hallgatok. Azért talán még nem néznének elmebetegnek, ha kiderülne rólam, hogy a három tengerben fürdőző hölggyel egy szellem útján tartom a kapcsolatot. Végül is ki mondja meg, hogy hol végződik a parapszichológia és hol kezdődik az őrület? Ma itt, holnap ott.

De hogy egy szellemet S. G. Mungekarnak hívjanak!

Pedig úgy hívják.

Lapot szerkeszt Poonában, és a magyarok nagy barátja.