Századunk utolsó évtizede

Századunk utolsó évtizedében Dongó Fabricius, józan gondolkodású, párton kívüli, derék magyar ember, középfokú angol nyelvvizsgával, eltévedt az Európába vezető úton. Semmi vész, gondolta Dongó Fabricius, végül is beszélek egy világnyelvet. És csakugyan, hamarosan egy Waterloo feliratú útjelző tábla előtt állt, melynek föliratát egy középfokú angol nyelvvizsga birtokában semmiség az embernek magyarra fordítania. Víziló, gondolta Dongó Fabricius, ez azt jelenti, hogy az emberiség nagy, szabadtéri állatkertjében járunk. És csakugyan, hamarosan egy csúcsos, kupolás, roppant ketrecre talált, melyben jól öltözött urak és hölgyek verték egymást bottal, esernyővel vagy más erre alkalmas szerszámmal, és szidták hozzá hangosan egymás jó kurva édesanyját.

– Bocsánat – fordult Dongó Fabricius a ketrec előtt kék munkaruhában ácsorgó ápolóhoz –, jó úton haladok a huszadik század végének Európájába?

– Ember, hol él maga? – kérdezett vissza az ápoló. – Hát maga még nem hallotta, hogy a huszadik század 1989-ben, egyik napról a másikra véget ért?

– Véget? – bámult el Dongó Fabricius. – Hát akkor ez, ami most van, az micsoda?

– Ez a senki ideje – mondta most már kissé idegesen az ápoló. – A megváltott jegyek a huszonnegyedik századra érvényesek, vagy a váltás helyén bármelyik temetőben visszaválthatók.

És azzal visszafordult a rács felé, és kivörösödő fejjel ő is ordítani kezdett:

– A magukét! Azt a lefcses szájút! Azt a vasporos valagút!

1 db földgömb; lestrapált, koszos, a légköre lyukas

1 db bögre; mázas cserép, „Remény” fölirattal, törött

1 db könyv; sérült vászonkötésben, üres lapok

továbbá tételesen nem részletezendő, személyes érdekű apróságok, úgymint élet, halál, öröm, szenvedés, jóakarat, gazemberség stb.

Előttünk mint tanúk előtt

A vérmocskos tenger habjaiból kiemelkedett a számítógép, és így szólt:

– Most mit nézel? Nekem ez semmi. Engem egy magyar talált föl, aki zsidónak született és ezért elment Amerikába amerikainak, mégse lett igazi amerikai, mert az igazi amerikai elég okos ahhoz, hogy ő maga ne legyen túlzottan intelligens, és hogy az olyan komplikált dolgokat, mint én, ne neki magának kelljen föltalálnia, amikor kimehet a piacra, megveheti a legjobb agyvelőket, és kész, passz, záróra. Tudsz követni? Nem olyan bonyolult. Egy igen és egy nem. Ez a kettes számrendszer. A mindenség is ezzel dolgozik. Na, ezzel nyertem én az eszmeszépségversenyen. És milyen körülmények közt! Egy totálkáros évszázad, hogy mást ne mondjak. Én meg, mint egy nyilvános, görög paradoxon, mutogatom magamat, hogy minél fejlettebb a szerkezetem, annál inkább a szellem tölti ki, s hogy minél messzebbre szúr tőrével a technika, annál ködpermetszerűbb közegben kaparászik, míg ennyi mélységes és mindent betöltő bizonytalanságtól a klasszikus vonalaim vibrálni nem kezdenek, és a csüggedt közönséget el nem fogja valami édes szédülés, hogy talán még sincs mindennek vége. Igazat szólva, mit tudom én. A gép, amíg ép, számol, ami az ő nyelvén annyit jelent, remél. Talán az jön ki, hogy viszlát, halandó. Ha így lesz, és még akkor is élsz, és összetalálkozunk az új évezredben, billentyűzhetsz egy jót. Most sietek, szia.

Ennyit mondott, nem többet, és kigyújtva halványzöld tekintetét, fölprogramozta magát az Olimposzra.