Miért jó, ha az ember Orbán, avagy: Ottó arccal a jelen felé!

– Itt Vitézy. Viktor?

– Elnézted, Laci. Eggyel arrébb.

– Mit? Hogy? Vitézy beszél. Nem Viktor?

– Mondom, Laci, hogy elnézted. Te a Viktort keresed, én meg az Ottó vagyok. Ugrott a szemed egy sort. Nem nagy dráma: öregszünk.

– Nahát. Micsoda marhaság! Én a Viktort keresem a magisztrátus ügyében; tudod… Téged is beválasztottak?

– Engem nem.

– (kis csönd, majd részvevő hangon) Megint valami, ami megoszthatja az embereket…

– Egy túrót, egész jól egyben vagyok. De hogy te ne öld magad vízbe a bánattól, elmondok egy történetet a pártállam korából.

 

– Itt Mándy Iván beszél. István?

– Szevasz, Iván, itt nem István, itt Ottó. Elnézted, hö-hö…

– Nem értem… halló… hogy micsoda… hogy… halló… (majd keményen, férfiasan) Mándy Iván keresi Örkény Istvánt.

– Iván, Orbán Ottóval beszélsz. Örkényt akartad hívni, és Orbánt hívtad. Nyilván egymás alá vagyunk felírva nálad.

– (kis csönd) Jézusom! (újabb kis csönd) Tudtam… Tudtam, hogy egyszer ez lesz. Tudtam, hogy egyszer… (még újabb kis csönd, majd) Szóval az a kitűnő ebben a könyvben, hogy a sztoriból egyszer csak kibomlik…

 

– És ha hiszed, ha nem, elmondta nekem azt, amit Örkénynek akart elmondani. Iván, úgy sejtem, utál telefonálni, nagyon rákészülhetett erre a hívásra. És most már feszítette a nagy lélegzet, amit magába szívott, ki kellett fújnia. Pályafutásom egyik legszebb kritikáját kaptam Örkény István novellisztikájáért. És nem akárkitől. Mégis, a Mándy! Az egyik legnagyobb élő magyar író! Az ilyesmi, minek tagadjam, jólesik. Két hét múlva összefutunk Örkénnyel, kérdem, fölhívta-e Iván őt is? Őt ugyan nem. Persze, minek is hívta volna, emlékeztettem Örkényt Mándy melegen méltató szavaira, ha egyszer már mindent elmondott nekem. Ebben aztán könnyesre röhögve magunkat egyetértettünk. Ezzel együtt, Laci, te hívd föl a Viktort. Ez már egy más kor. Az Ágit meg csókolom.

– Én is a hölgykoszorút. Nahát… Hívom a Viktort, szia.