Most? Mikor? – magyar napló

Hányok a politikától, a sunyi szándék zengzetes toroköblögetésétől; lemerülök a személyesbe. Halszag és halálszag. Egy nagy akvárium, az öregedésé, ahol vizes félhomályban és hidegben falják egymást a tenger lényei, az élet vizében úszkáló sejtjeink, de itt legalább az üvegfalhoz dőlő akvarista, a lélek (elnézést, kicsúszott a számon!) nem megfontoltan becstelen. És néha még valami mosolyfélét is megpróbál rögtönözni. Vagy csak a halakat utánozva tátog? Vagy koponyánk tartós vigyorát gyakorolja? Kérdések, melyekre nem tudom a választ. Azt viszont biztosan tudom, hogy a kinti világ körülményei jól megítélhetők abból, hogy ezt idebenn még mindig otthonosabbnak találjuk…

Éva telefonál Stockholmból. Éva svéd, de tud magyarul. Svéd módra tud magyarul, a fontos dolgok nevét tudja, északi tárgyilagosságát már csak a szószűke miatt is rövid mondatai még sziklaszerűbbé teszik. Nekem is ezt a nyelvi minimal artot kell művelnem, ha azt akarom, hogy megértsen, főképp telefonon keresztül. Samuel Beckett földrésznyi színpadán fogjuk fülünkhöz a kagylót.

– Most jött két ápolónő, és Jánost betette az ágyba.

– Mi történt?

– Nem tud ülni.

– A tolószékben?

– Ott még igen, két órát, de aztán már nem tud.

– De holnap föl fog kelni?

– Holnap még igen, de aztán nem.

– És dolgozik is, ugye?

– Dolgozik. Sokat dolgozik.

– Te hogy vagy?

– Én jól. Nem találtak más daganatot, csak fáj. És te hogy vagy?

Szégyellem magam. Én az élet hercege vagyok. Tudok ülni. Tudok két kézzel gépelni. És ha lebénulok, az se fáj, csak vérlázító és megalázó. Élek, mint Marci Hevesen, ha bele nem halok az ilyenkor rám törő, tehetetlen dührohamok egyikébe.

– Minden jót nektek – sziszegi felém súgólyukjából szerepem következő mondatát Godot –, ölelünk benneteket!

– Mi is – mondja Éva –, ölelünk az egész családot.

A halál végtelen. Természetétől idegenek a mi fogalmaink ízlésről, túlzásról, mértékről, arányról.

Először Éva betegedett meg. Csontsovánnyá fogyott, nagy fájdalmai voltak. Bélrák. Sokórás műtét, túlélte. Valószínűtlenül soványan, mint egy elpusztíthatatlan macska vagy egy megfeszített íj. Néha még halványan el is mosolyodott.

Mellette János, hetvenedik évén túl, kéken világító szemmel, napsütötte arccal maga volt az élet. Ez vadíthatta meg a szörnyet, mely hóhértudománya középkori mesterfogásait fölelevenítve csapott le áldozatára. Jánost az idegbénulásnak egy különlegesen kegyetlen fajtája támadta meg, mely a végtagok felől haladva a törzs felé, sejtről sejtre bénítja meg a szemre ép testet, míg végül is a légzőizmokat elérve lassan megfojtja a martalékául esett nyomorultat. Mindezt elég lassan teszi ahhoz, hogy az áldozat tökéletesen tisztába jöhessen azzal, mi történik vele és mi vár rá, de ahhoz mégis elég gyorsan, hogy a kór elhatalmasodását rohamosnak kelljen neveznünk – két év ha kell műve beteljesítéséhez.

János eddigre már letehette fiatalabb éveinek súlyos keresztjét, a latintanárkodást egy svédországi gimnáziumban, és teljesen átadhatta magát nemes szenvedélyének, a műfordításnak – magyarról svédre, svédről magyarra, ahogy épp a kezébe kerültek az érdeklődését fölkeltő művek. Dolgos életvitelén a rémmel szemezve is a lehető legkevesebbet változtatott. Csak annyit, amennyi elkerülhetetlen volt; például amikor nyilvánvalóvá lett, hogy hamarosan már saját házának belső lépcsőjén sem fog tudni föl-le járni, leköltözött a földszintre. Mindeközben a műfordító, mint egy lánctalpas terepjáró, ha bukdácsolva és meg-megakadva is, föltartóztathatatlanul haladt előre a megdolgozni kívánt szövegben.

A pompeji értelmiségi? Aki nem hagyja el az íróasztalát?

Igenis az. Hajtsunk fejet előtte!

Aztán emeljük föl a fejünket, és nézzünk szembe egy fékezhetetlen és fokozhatatlan giccsel, melyhez hasonlót a világirodalom nagyjai közül is csak egy olyan kiszámíthatatlan kalandor engedhetne meg magának, mint az arcátlanságával is lenyűgöző lángész, Shakespeare.

János D. regényét fordítja. János szerint D. a mai svéd próza európai rangú képviselője. D. ma már inkább barátja, mint ismerőse Jánosnak, engem néhány találkozásunk emléke és kölcsönösnek mondható rokonszenv fűz hozzá. D.-nek is rákja van, de neki nemcsak alattomos fájdalmai vannak, mint Évának, ő Jánosék lakhelyétől mintegy száz kilométerrel odább, egy kisvárosban haldoklik. János nem is egy, de egy egész falka halállal versenyezve fordítja D. művét, hihetőleg azzal is ösztökélve magát, hogy nem hagyhatja cserben régi barátait, a Holmi szerkesztőit, akik várják tőle a magyar fordítás kéziratát.

Ki mondja meg, hogy ebben a történetben hol végződik az emberi nagyság és hol kezdődik az őrület? És egyáltalán, hogy vonható-e közöttük éles határvonal?

Vasék szentendrei kertje villan elém. Pista hátraveti magát a kerti székben, úgy rázza a nevetés:

– Haha, ezek a marhák azt hiszik, hogy a realizmus annyit tesz, mint a földön csúszkálni…

Hazám ifjúsága, az, amit mi valóságnak nevezünk és biztos talajnak vélünk a lábunk alatt, ingatag palló, egy vulkán rázkódó, vékony héja, mely alatt az öldöklő végtelenség lávája forr.

A szürrealizmus gyerekség.

Egy esernyő találkozása egy varrógéppel a boncasztalon. Nem mindennapi eset, elismerem, oké. De hogy valóság fölötti?

A férj ernyőkészítő, a feleség varrónő, van egy Trabantjuk, útban a hétvégi telkük felé frontálisan ütköznek egy kamionnal.

Gyászolja őket Özv. Dr. Bolváry Péterné szül. Glückstein Róza.

Vagy ép ésszel gondolhatta-e bárki is, hogy még ebben a században magukat a szellem emberének gondoló értelmiségiek újból a nyelvükre vegyék a harmincas-negyvenes évek vértől ragacsos, égetthús-szagú, tömeggyilkos szavait? És ki hitte volna azt…

Állj, állj! Hisz épp ez elől merültem le ide.

Betegségemben gazdálkodni az erőimmel.

A tébolyda lakói meg egyék meg egymást!

George telefonál Angliából. A Bloodaxe (magyarul Vérbárd, Vérbárdos Erik, viking király kedvenc kéziszerszáma), a nemcsak a választott neve miatt jó nevű, főképp költészeti kiadványairól ismert newcastle-i könyvkiadó, mely közel két éve ül a verseimből George által válogatott, szerkesztett, bevezetővel ellátott és majdnem felerészt fordított, vaskos gyűjteményén, hírét vette annak, hogy a versek költője iránt az Oxford University Press is érdeklődik. Ettől a hírtől a Bloodaxe-nek egyből utazhatnékja támadt, és hosszasan mentegetődző levelet írt George-nak, melyben a könyvnek véres bárdként való körbehordozását az országban, ha fúj, ha esik, a jövő tavaszra ígéri. George most azért telefonál, hogy döntsek: a Bloodaxe közelibb, az Oxford University Press előkelőbb megjelenéssel kecsegtet, ez utóbbi már csak azért is későbbi időpontban, mert azt a kötetet egyedül George-nak kéne fordítania, ehhez az oxfordiak ragaszkodnak. Sötétbe ugrom, mikor a Bloodaxe mellett döntök. Nem is mellette, a többi fordító mellett, akiknek sokéves munkáját csak azzal tudom meghálálni, hogy a hátamon beviszem őket egy tagjait szigorúan megválogató, angol irodalmi klubba, ahová saját jogán csak George bejáratos.

Ezen aztán jót röhögök. Ahogy derűre hangol az is, hogy George szerint én vagyok az első külföldi, akit nem angolul írott, angolra csak fordított verseivel fölvettek a Poetry Society évenként megjelenő antológiájába. O. O., a távoli magyar irodalom ködbe vesző, nagy költője!

Siker Minden Áron, a Babiloni Szajha ivadéka dühödten csapja rám az ajtót. Az ő üzletfelei a lázas tekintetű, ifjú paráznák, akik egy tüzes ölelkezésért akár elzülleni is készek, nem egy ilyen, a függetlenségét kesernyés humorral védelmező, öreg bunkerlakó, aki fölött őrangyalként P. G. Wodehouse szelleme lebeg.

Kamaszkorom üdítő olvasmánya volt az angol író Forduljon Psmithez című regénye. Az egészből nem emlékszem másra, csak arra, hogy a Psmitben „a P néma”, és hogy Baxter, az álnok titkár éjnek évadján, nagy titokban settenkedik lefelé valami sötét lépcsőn, mígnem egy fordulónál egész testsúlyát szilárdan ráhelyezi egy ottfelejtett golflabdára… és zamek, Baxter zúgva száll, mint a győzelmi zászló – neki egy páncélnak vagy egy üveges szekrénynek, már nem tudom…

1973-ban is a Fészek Művészklubban adták át a művészeti díjakat. Amikor a József Attila-díjasok névsorának vége felé engem szólítottak, fölálltam, és elindultam a vörös drapériával borított asztalok felé, melyek mögött ott ült a kulturális élet egész vezérkara. Útközben ráléptem – szilárdan ráhelyeztem a testsúlyomat – a hangosítás egyik kábelére, és zuhanni kezdtem, Baxter néven hadrendbe állított, robbanó fejű rakéta, egyenest bele a Varsói Szerződésbe.

A két katonai tömb relatív egyensúlya mindannyiunk szerencséjére mégsem borult föl, mert Ilku Pál, korábban aktív katona, egy kulturális minisztertől meglepő lélekjelenléttel eldobta a kezében tartott érmet és oklevelet, és két kézzel elkapva ösztönösen előrenyújtott karomat, mintha csak kitörő szeretettel üdvözölne, megállított röptömben, majd egy mozdulattal fölcsippentve a vörös abroszról a kellékeket, átadta nekem a díj harmadik fokozatát. A hatodik fokozatát nem adhatta át, mert olyan nem volt.

Egy irodalmi sikeremre azért büszke vagyok.

Női hang a telefonban:

– Hogy maga milyen egy szívtelen lódoktor!

– Én…? – kérdezem. Azt gondolom magamról, hogy nem vagyok olyan hülye, amilyennek ez a kérdés mutat, csak nem tudom, miről van szó, és időt akarok nyerni.

– Persze hogy maga. Hát szabad olyat mondani egy szerzőnek, aki a frissen befejezett kéziratát viszi magához, hogy ez nagyszerű, csak öt flekket ki kell húzni belőle? Persze maga nem szült gyereket. De azt azért csak el tudja képzelni, mit érezne egy frissen szült nő, ha az orvos azt mondaná neki, hogy a gyerek gyönyörű, csak az orrából meg a füléből kell egy kicsit levágni…

– Én… – mondom ezúttal kijelentő módban. Úgy látszik, mégsem csak időt akarok nyerni, hanem mégis olyan hülye vagyok, amilyennek látszom.

– …ne szóljon közbe. Amikor maga telefonált, én éppen vasaltam. Beszéltem magával, aztán letettem a kagylót, és vasaltam tovább, és egyszerre azon kaptam magam, hogy be se locsolom a ruhát, mert folynak rá a könnyeim, én meg csak vasalok a gőzben, és arra gondolok, hogy meg kéne halni. Másnap viszont hideg fejjel megnéztem a szöveget, és láttam, hogy onnan, ahonnan maga mondja, tényleg húzni kell, persze nem öt flekket, csak három és felet, de annyit föltétlenül, és én ezt maga nélkül csak túl későn vettem volna észre, esetleg már csak a nyomtatott szövegben. Nagyot segített, amit őszintén köszönök. Maga egy jó ember, ha a modora egy lódoktoré is.

– Én… – kezdek bele harmadszor is, de most sem jutok tovább, mert ebben a pillanatban a fülem mellett fölüvölt valaki, mintha ráült volna egy bekapcsolt villanyrezsóra.

Az albérlőm az, Faustnak hívják, egy kutatóintézetben dolgozik, fizeti nekem a fele rezsit, és nem jár haza részegen, legföljebb néha egy kicsit különösen viselkedik.

Most is, fél lábbal már nyugdíjban, itt üvöltözik a szálló pillanat után:

– Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!

Az persze baszik neki megállni, sőt, mintha direkt csinálná, sebesen fut ismeretlen célja felé.

Megint eltelt egy hét. Történt, ami történt. Lelőtték, kinevezték, nyilatkozott. Az áldozatok többsége, mint rendesen, nő és gyerek. A föld tehát zavartalanul forog, és áll a helyén a tőzsdeépület is, az árfolyamok, mint enyhe szélben a búza, ingadoznak. Az őszi divat: térdig érő csizma alvadt vérből, azon fölül sugárzó optimizmus. Dr. Körülmények és neje szívesen látja Önt és kedves családját állófogadásán, öttől hétig.

Nyasgem, üzenem neki. Száz év szenvedés után ez a világ ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt, csak most egy kicsit másképp az.

Ezen a héten valójában egy fontos esemény történt.

Az, hogy mindennap megtettem az első lépést.

Az első lépés közmondásosan nehéz. Különösképp annak, akire Parkinson törvénye érvényes, mégpedig nem Cyril Northcote Parkinsoné, az íróé és történészé, hanem Jamesé, a tizennyolcadik század közepén született londoni orvosé, aki a róla elnevezett betegséget fölfedezte.

Helyzetem viszonylag egyszerű. Vonz a Föld. Nem kell mást tennem, csak annyi q értékre kell fölgyorsítanom a bal lábam fejét, mellyel az ki tud törni a Föld vonzásköréből. Öreg rakétásnak ez rutinmunka. Begyújtom az agyamat, és így szólok a csontváza kilövőállványán égnek meredő, tehetetlen test sötét tömegéhez: „Ide figyelj, öreg, most ha beledöglesz is, megmozdítod a bal lábadat. Nem bánom, segíthetsz azzal, hogy a súlypontodat óvatosan áthelyezed a jobb lábadra. Vigyázz, el ne ess, reggel van, fejedben még a fiatalság szédülése. Í-így, las-san, ügyesen. Jól van. És most emeld! Emeld a lábad! Emeld, rohadt állat! Na! NAA!”

És emeli. Emelem. A gólem döcögve megindul, közben csal egy kicsit, rátámaszkodik az asztal sarkára, belekapaszkodik a fotelba, de végül is nem esik el, és eléri az íróasztal mögött álló karosszéket.

„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”, írta mintegy végrendeletéül egy öreg, alkoholista amerikai író, akkortájt épp divatos világhíresség, mielőtt szájba lőtte volna magát a vadászfegyverével.

Nem, egy ilyen konok, korlátolt, megátalkodott lényt soha.

Ülök a billentyűim előtt. Két teljes óra, amíg a gyógyszer kitart. Addig az enyém a végtelen papírlap. Addig szabad vagyok, mint a madár.

Sietek is, repülök egy kört, csao.