Kérdezzünk bátran avagy kelj föl rabágyad kőpárnáiról beteg, megzsibbadt gondolat

1. Nagytakarítás előtt

ROHADT PÁRTÁLLAMI RIPORTER: Miniszter úr, megmondaná, hány óra van?

MINISZTER: Szerkesztő úr, én tisztelem a sajtót, de a szerkesztő úrnak legőszintébb sajnálatomra a szemébe kell mondanom, hogy a szerkesztő úr egy magát a régi rendszerből átmentő, mocskos patkány. Mit patkány! A szerkesztő úr egy mérgezett mikiegér! Van pofája a szerkesztő úrnak nekem föltenni ezt a kérdést. Miért nem az orosz barátaitól kérdez ilyet a szerkesztő úr, akik köztudomásúlag már negyven évvel ezelőtt is úgy jártak-keltek rabigába hajtott hazánk véráztatta földjén, hogy mindkét karjuk könyékig tele volt zabrált karórákkal?

ROHADT PÁRTÁLLAMI RIPORTER: Miniszter úr, én csak azt kérdeztem, mennyi az idő?

MINISZTER: Nofene, most meg már csúsztatsz is? Csak úgy csípőből csúsztatva tüzelsz rám, hogy mennyi az idő? Hát ez az! Ezért nem lehet veletek! Egyszerűen nem lehet! Lehetetlen! Mert mindent kiforgattok! Hát azt hiszed, te ocsmány görény, te szemétláda, te mocsodék, hogy én nem látom, mire megy ki a játék? Arra, szerkesztőkém, hogy kevés az adásidő, vagyis hogy drága minden perc, azaz drágább, mint tavaly, vagyis gyorsul az infláció! Most szóljanak hozzá! Idejövök a legjobb szándékkal, tiszta szívvel, ölelésre tárt karral, és ez a bűzös állat nekem ront itt azzal, hogy mennyi az idő!

ROHADT PÁRTÁLLAMI RIPORTER: Miniszter úr, én csak… (elakad, nem kap levegőt, ránt egyet a nyakkendőjén, hogy meglazítsa)

MINISZTER: Látták ezt? LÁTTÁK EZT? Mondom, hogy csúsztat! (jogos fölindulásában megöli a riportert, előbb kinyomja a szemét, majd megfojtja, fölnégyeli, miszlikbe vágja, ízekre szaggatja, meggyújtja, elégeti, a porát szétszórja a Csendes-óceánba, vagy ha ez valamiért nehézségbe ütközne, a Velencei-tóba, majd zihálva megáll a helyzet magaslatán, és onnan mennydörgi a sajtópáholy felé)

2. Nagytakarítás után

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Alázatosan jelentem a nagyméltóságú főtörzsőrmester úrnak, kérdésem volna.

MINISZTER: Mid volna neked, édes fiam?

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Nyalom a seggét a vitézlő ezredes úrnak, kérdésem, tisztelettel.

MINISZTER: Neked, édes fiam?

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Eszem a szarát a sivatagban a fényestekintetű táborszernagy úrnak, nekem.

MINISZTER: Nohát ha neked, édes fiam, akkor nekem is. Mit makogsz itt a fülembe, te kan majom?

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Én, én… Szóval én, ha merném, azt kérdezném a nagytiszteletű főtörzs úrtól, hogy mennyi a pontos idő?

MINISZTER: Fél.

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Fél mennyi, könyörgöm alássan?

MINISZTER: A barom állatja! Ide hallgass, te betűtetű! Fél mind. Mind fél. Majd összeszarja magát a rémülettől. Érted már, te hülye?

NEMZETI SZELLEMŰ RIPORTER: Értem már, hogyne érteném, és az én istenem áldja meg a főgeneralisszimusz törzs úr végtelen jóságát, hogy határtalan bölcsességéből néhány morzsát vetett éhező elmém elé. (zokogásban tör ki. zokogva) Semmi… semmi… ezek csak a hála könnyei…

MINISZTER (maga is meghatottságát palástolva): Jól van, édes fiam. Megtesszük, amit lehet. Magyarok vagyunk. Két rendes, dolgos, igaz magyar ember. És most mars vissza a körletbe!

(megszólal lemezről Beethoven Kilencedik szimfóniájának Schiller versére írt Örömódája – Storek C. Dorabella új magyar szövegével)