Na ne mondja, hogy csak a tévé

Jelentem, átértem. Eltartott vagy harminc évig, és nem volt könnyű, de megérte. Ideát – a szabadság földje, egy elsüllyedt, álomi, tévé előtti világ. Mozart meg könyvek; nahát például ez is, az olvasás! Ez úgy megy, hogy bizonyos, itt nem részletezendő körülmények között egyezményes jeleket nyomtatnak mindenféle papírlapokra, és mások ezeket megfejthetik. Baromi érdekes. És hát a természet… Csupa zaj, zörej, nesz, suttogás, változatosság, lent az utcán például légkalapáccsal bontják az aszfaltot, börörömpöm-böm, a szomszédban meg a Puruczkyék kamasz fia bömbölteti a magnóját, It’s a wonderful life, és úgy igaz, ahogy a magnó üvölti, csodálatos, csodálatos az élet! A maga módján ez mind CSÖND. Annak, aki onnan jött, ahonnan én, ez andalgás a patakparton, séta a zöldben, a Pastorale szimfónia (Beethoven, német zeneszerző) második tétele, de lehet a harmadik is, a viharral, mit bánom én! Minden csupa erdőzúgás, szélsuhogás, esőkopogás, madárcsiripelés. Fél füllel hallgatok oda, így is hallom, és közben a szemem kicsapom legelni, menj, amerre látsz, de akár be is csukhatom, akkor se maradok le semmiről. Szabad földről üzenem a családomnak, aki hallja, adja át: „Gizikém, életem, vigyázz a gyerekekre, és vedd tudomásul, hogy igenis le van (fütty) az az átkozott doboz, az a (hosszan tartó fütty), hogy az a (szűnni nem akaró, hosszan tartó fütty, lassan elúszik…

…hang lassan vissza) Persze nem akarok én itt idegen tollakkal ékeskedni. Nemcsak az én érdemem, hogy itt vagyok. Már láttam az innenső partot, amikor elkapott a rendszerváltás örvénye, pörgetni kezdett, és egyszerre azon vettem észre magamat, hogy, úristen, ismét rendszeresen kezdek nézni bizonyos műsorokat, azaz süllyedek, merülök, segítsééég! Ekkor ragadta meg a karom a két életmentő, önkéntes vízi rendőr, a két bíborpírban született, kommunikációs lángész, akiknek a világért sem ejteném ki a nevét, mert én nem eleve politizálok, de tényleg, becsszó, viszont a pártállástól független hülyeség vagy a pártos tehetségtelenség egyformán vacak munkáját látva fekete himlőt kapok, na szóval, elég az hozzá, ketten két oldalról szorosan megmarkoltak, főleg a nettebbik kinézetű, aki csokorra kötött eleganciájával versenyre hívhatná bármely harmadosztályú éjszakai presszó fizetőpincérét, és aki még abba a mondatba is bele tud bonyolódni, hogy „A kutya ugat”, a szandzsákról pedig azt hiszi, hogy az többes szám, mint a findzsák, csak a szandzsák nagyobbak. Igaz, ami igaz, ők segítettek partra, és nekik köszönhetem, hogy azóta szabadok az estéim, és hogy szavaim egy szabad ember szabadon megválasztott szavai.

(Mindazonáltal, minden eshetőségre készen itt van a kezem ügyében egy Sony rádiósmagnó a jól záró fülhallgatójával, hogy ha a szomszéd szobában a feleségem, aki idült képalkoholista szegény, bekapcsolja a világító szemétládát, valamivel mégiscsak el tudjam nyomni azt a jellegzetesen mély, brummogó, kősziklán is áthatoló hangot, mely – ahogy hallom – éppen hirdetéseket gordonkázik a szociális hálóval halászó fogyasztói társadalom átmeneti fülébe: „Ön most boldogan él. De gondolt-e arra, hogy bármikor meghalhat? Magyar Temetkezési Vállalat!”)

Ott, ahol én élek, drágán mért nedű a hír, nem csoda, hogy le akarom inni magamat vele. San Franciscóban üres egy délutánom, leülök a szállodai szobámban álló nagy képernyős, színes készülékkel szemközt egy süppedő fotelba, és nekifogok a hírforrás kiivásának. Ez délután öttől este fél kilencig csobog, bugyborog, zubog, szünet nélkül, illetve csak a szent és sérthetetlen reklámidő perceivel megszakítva, de e villanásnyi szünetektől eltekintve folyamatosan. A műsort ketten vezetik, ma délután mindegyiket egy férfi és egy nő; mindegyiket, mert a műsor egésze több blokkra oszlik, a párosok váltják egymást, egy-egy közülük nagyjából egy órát tölt a képernyőn; az utolsó félórában a CBS országos esti híradója látható, a hálózat nagyágyújával, Walter Cronkite-tal az élen (1976 van). A műsortömbök egymástól csak annyiban különböznek, hogy a friss hír már ennyi idő alatt is kiszorítja a régit, különben mindegyikben van minden; Frisco és környéke, továbbá Kalifornia, Amerika, külföld, közlekedés, időjárás, színes riportok. Mielőtt fejest ugranék fotelomból a mélybe, még föltűnik az, hogy itt a párosok összeállításánál nemcsak a műsorvezetők nemére és bőrszínére kell tekintettel lenni, mint odaát, a Keleti Parton, hanem a szemük vágására és az arcuk indián beütésre utaló formájára is; a Nyugati Parton szemmel láthatóan több az ázsiai és mexikói eredetű amerikai, mint amott, nem is szólva a Közép-Nyugatról; a képernyőn John és Marcia, őket Susan és Hitoshi meg egy Smith–Fernandez páros fogja követni. És most! Ugrom. A forrás vize magasra csap, és hírzáporként hullik vissza a fejemre. Az Oakland híd bedugult, próbálják meg a Golden Gate felé. Állj, állj, nem jó, az is bedugult. Tanácstalanok vagyunk, sorry. Hírek: találkozott, kinevezték, lemondott. Hirdetés: kutyaeledel, papír zsebkendő. Újabb hírek: kigyulladt, fölrobbant. Hirdetés: jobb a koton, mint a halál, óvakodj a gonorrheától, vegyél BMW-t. Még újabb hírek: megérkezett, lezuhant, meghalt. Hirdetés: Nők Öröme Hajfixáló, oh. OH! Majd széles ecsetvonásokkal egy kisszínes. Palo Altóban (elvileg egy város az Öböl-tájék összenőtt megavárosában, San Franciscótól délre) döbbenetes dolog történt. Néhány masszázsszalonról kiderült, hogy kupleráj. Hah! Szerzői közbevetés: a világ masszázsszalonjainak bizonyos hányada kuplerájként funkcionál, Thaiföldön ennyi, Amerikában annyi. Mindenki mindent tud, és természetesen mindenki úgy tesz, mint aki nem tud semmit, és az üzlet mindaddig virágzik, míg a világ ingatag egyensúlya meg nem bomlik. Szerzői közbevetés vége. Palo Altóban megbillent a világ. A körzeti ügyész az újraválasztásáért küzd. Tudja, hogy a képernyőn kevés dolog mutat jobban néhány pirosan villogó rendőrautónál. Kivonul hát velük a tetthelyre. A kamera közelről veszi, hogy a sokat próbált, kemény embernek az erkölcsi fölháborodástól eláll a szava. A kamera persze pártatlan és mindenevő, mutatja az emberi jogaik korlátozását sérelmező kurvák, bocsánat, kéjnők fölháborodását is, rögzíti az arcukat negyedrét hajtogatott újsággal takaró látogatók hivatkozását az alkotmányra és személyiségi jogaikra, megörökíti az eljövendő nemzedékek számára a tulajdonos rövid, de szenvedélyes és a Capitoliumra kívánkozó beszédét a szabad vállalkozás lényegéről, majd elkíséri a letartóztatottakat a rendőrautókig, rendőrautók villogva el, vágókép, erdő az alkony rőt fényében, és Hahó, jó napot mindenkinek, köszön rám máris százötven watt összteljesítményű mosolyával egy új műsorvezető. A kisszínes a nap sikerfilmje, minden blokkban lemegy. A hírek közben pulzálnak. A Golden Gate-en mintha javulna a helyzet. Az Oakland hídon, sajnos, semmi jó. Majd minden elölről. Százszor ugyanaz, változó hangszerelésben. Maurice Ravel Hírbolerója. Hangszerelési változás: a lángoló tankhajót leszorítja a képernyőről egy most érkezett földrengés, Kínában, azt hiszem, vagy Indiában, nem is tudom, egy kicsit fáradok, nézzenek ide, most kaptuk az első képeket, halottak, szétszórt, fekete cseresznyemagok valami végeláthatatlan vakondtúrásszerűségen. Majd – miután az Oakland hídon végre bezárták a három kuplerájt, nem, bocsánat, ez nem ott volt, mondtam, kivagyok, ott a dugó lazult föl, lépésben már lehet menni – jön Walter Cronkite, mindenki elektronikus nagypapája, maga az élő hitelesség, egy úr a régi idők híradójából, amikor a szövet még gyapjúból készült, dallamos amerikai angoljában csipetnyi pátosz, andalító, andalító, mondja, mondja, puha a fotel, na nézzenek oda, Európa, valahol lent, a sarokban, Amerika kis lábujja mellett, puha, de jó, de mi van a főügyésszel, na persze, ezt New Yorkból adják, finoman, puhán… BIM-BAM, mi az, ja, semmi, csak vége van, ennyit mára, viszontlátásra holnap, a CBS esti híradójában, jó éjszakát. Vége. Ott ülök mindenről értesülve, fölvilágosulva. Tudom, hogy mi történt ma a világban. A világban az történt, hogy Palo Altóban, ahol annak idején Edison is csinált valamit, ma bezártak három kuplerájt.

A fáról leszállt ősember feltörte megölt ellensége koponyáját, és fölfalta agyvelejét, hogy így a másik erejét is birtokolja. A fáról leszállt politikus föl akarja falni a tévét, hogy a saját agyvelejét nyomhassa a másoké helyébe.

Elhatározásának nem az a legfőbb baja, hogy nem túl gusztusos, hanem az, hogy butaság. Persze az is igaz, hogy ez csak hosszabb távon derül ki. Sir Khán pedig együgyű lény, és korog a gyomra. – Ááá – ordítja, és ugrik. Nem lát tovább az orránál, ami egy ragadozó esetében nem mondható szerencsésnek. Nem látja, hogy az, amit elejtett, egy paradoxon.

Mióta világ a világ és van benne tömegtájékoztatás, a tévé mindenhol egy nagy kupleráj. Mindenütt másért, mindenütt ugyanazért. Mint a film és környéke. Mint minden, amiben túl sok tehetség, aljasság, egyéni becsvágy szorong a számára szűk helyen. És ez a zsúfolt, zsibongó, roppant masszázsszalon valamiképp mégis a szabadság temploma.

A késő kádári évek sajtója majdnem olyan volt, mint az igazi. Jól szerkesztett lapok, jó rádióadások, és – horribile dictu – jó tévéműsorok is. Egészen addig, amíg a szovjetek nem csináltak valami igazán nagy disznóságot. Akkor az ország átkapcsolt a Szabad Európára.

A tévé addig hatalom, amíg szabad. Ha az irányított hírközlés nemcsak látszathatalom lenne, Európa – az, ami akkor maradt volna belőle – ma Berchtesgadenbe járna napiparancsért egy kefebajuszos őrült szelleméhez, és a Szovjetuniót, a világ másik gigantikus, szögesdrót kerítéssel óvott katonai táborát egy pipázó múmia kormányozná a mauzóleumából. Tévét annál tökéletesebben meghódítani, mint ahogy Ceauşescu tette, nem lehet. Évekig csak ő látszott benne, egészen addig, amíg megint ő látszott benne – egy géppisztolysorozattal a testében, vérbe fagyva.

A tévét persze meg lehet hódítani, épp csak nem érdemes. A meghódított tévé már nem tévé, ahogy a meghódított újság sem újság többé, csak Pravda.

Ez fénykorában – mint köztudomású – a világ talán legnagyobb példányszámú napilapja volt. Igen sikeres lap, belé csomagolták a szovjet piacokon a kimért olajos halat.

Lányaim nevelődési regényének korai éveiben olyan eretnek nézetek váltak meggyőződésemmé, melyek hallatán világgá fut minden igazhitű, porosz fegyelemre esküvő, rendeletekbe szerelmes, tanulót tejbe aprító pedagógus. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy egy gyereket valójában két dologra érdemes és szükséges megtanítani. Nevezetesen arra, hogy mielőtt a járdáról lelépne, nézzen balra (később, ha már elég felnőtt, hozzátesszük, hogy ez alól a szabály alól kivételt képeznek a valamikori Brit Nemzetközösség azon országai, ahol még ma is balra hajts van, melyekben tehát jobbra kell néznie), valamint arra, hogy nem lehet olyan baja, amiről otthon ne beszélhetne.

Természetesen, ha további kérdései is vannak, igyekezzünk mindig a legjobb tudásunk szerint válaszolni, és ha ismerünk a kérdés körét érintő könyveket, ajánljuk ezeket hasznos olvasmányul neki.

Egyebekben tekintsük teljes értékű családtagnak, és hagyjuk békén.

Ide most beiktatunk néhány évet.

Nyílik a szobám ajtaja, bepattan rajta a nevelt hölgyek közül az ifjabbik, egy kamasz szöcske, megáll mellettem, aki íróasztalomnál látványosan ÚJSÁGOT OLVASOK, és valami olyan különös érzés foghatja el, mert a fejemet hirtelen mozdulattal a keblére vonva, egy harmincéves nő telt, búgó hangján azt mondja nekem, TE SZSZAMÁR, így hosszú sz-szel, majd visszaváltozva szöcskévé kiugrándozik a szobából.

(Annak, aki idáig érve úgy gondolja, hogy érti, miről beszélek, hasznos olvasmányul ajánlom József Attila Összes Verseit, különös tekintettel a költőnek arra a sorára: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…” A többiek nyugodtan menjenek ki az udvarra, és napozzanak egy jót, legalább addig is szabad levegőn vannak.)

Az újságban különben lakáshirdetéseket böngésztem.

„Nagyméretű biliárdgolyó légkörrel, növénytakaróval ép arányérzékűnek, lakás céljára kiadó. Próféták kíméljenek!”

Nohiszen.