Fenegyerekek közt hallgatnak a múzsák

Hölgyeim és uraim, jelentjük, a dinnyeföldön beérett a tök, továbbá itt jön Miszter és Missz Szer, a nagy hatású szirszar, a fejnövesztő tej, melytől elapad a jaj, mert visszanő a haj, a természet ajándéka, akárcsak az az óriás pöfeteghez hasonló, likacsos eszme, hogy napjainkban az igényes író, nem tehetvén mást, hallgat.

Merthogy ez a kor, a miénk, sajnos nem alkalmas a művészi összegezésre. Az eklogák Radnótijáé bezzeg alkalmas volt. Azt mégiscsak egy megállapodott korszaknak kell mondanunk. A reggeltől estig tartó, erőltetett menetben véresre törték a lábukat, este viszont megállapodtak. Akkor aztán lehetett írni, volt rálátásuk. Ha lehúzták a bakancsukat, a véres lábfejükre.

Állj le, öreg, kiáltják be szélről. Te magad vagy az eleven példa, a dühödt iróniáddal, hogy direktben nem megy.

Oké, gyerekek, leállunk. A hangosoknál van egy kis atmoszféra, azt tartsuk meg, világos? Ennyi. Statisztéria lejelentkezik a másodasszisztensnél, a többi mehet, amerre lát.

Holnap új forgatási nap, teszünk egy újabb kísérletet.

És semmi léhaság, szóvicc meg effélék.

 

*

 

Mindenki egy házban lakik a halállal, de van, aki évszámra nem is látja. Rám tíz éve, amióta beteg vagyok, minden reggel rám köszön az udvari körfolyosón. De nehogy itt egy vigyorgó pofájú, fekete lebernyeges, kaszás csontvázra gondoljunk. Valamelyik szomszéd képét ölti föl, mondjuk a Karcsi bácsiét, az ezermesterét (erről jut eszembe, le fog szakadni a fregoli, szólni kell az öregnek), és nagy mosolyogva kérdezi:

– Milyen napunk lesz ma, Orbán úr drága?

– Szép, mint máskor is – mondom hangosan. Magamban pedig ezt: – Tudod azt te, vén gazember, nálam sokkal jobban…

Minthogy ez a színtiszta igazság.

Amikor először pattant föl egy nálam szemre legalább húsz évvel idősebb, ősz néni az autóbuszon, hogy átadja nekem az ülőhelyét, hátranéztem, hogy ki áll mögöttem. Nem állt ott senki. Ettől aztán szörnyű zavarba jöttem, és dadogva kezdtem magyarázni, hogy nem mindig van ez így; és legtöbbször hamar elmúlik… Nem szólt semmit, csak megsimogatta a karomat. Erre elhallgattam, és leültem a helyére. A helyemre.

De hogy félreértés ne essék, még aznap rám förmedt egy harmincas éveiben járó nő a Batthyány téri metróállomás forgatagában, amikor a tömeg egymáshoz koccantott minket: – Siet valahova, fiatalember?

Persze hogy ő szólt most is, most épp udvarhölgyei által, a testtelen szellem, sokadszor adva a tudtomra azt, hogy nem én szabom itt a föltételeket, hanem ő, aki hol a kedves szomszédunknak, Karcsi bácsinak, hol meg egérrel játszó macskának álcázza magát.

Hanem ezzel aztán vége is a tudományának. Ennyit tud, ölni.

Én viszont a híres alkalmazkodóképességemmel, mellyel már annak idején, előember koromban, majd később, a crô-magnoni szép napokban is annyit bosszantottam Őegyügyűségét, újra és újra az őrületbe kergetem őt.

Mire épp végezne egy munkával, itt egy új mutáció.

Most, úgy látja a rossz szemével, valami vers.

 

*

 

Szamár kollégám, aki tízévenként lendületes cikket kanyarít arról, hogy én milyen egy jellemtelen fráterbe oltott, irodalmias széplélek vagyok, izgága természetének rabja. Ha kútfúrást tanul, beugrik a kútba, kiissza a vizet belőle, s ha később netán az derülne ki, hogy az árnyékszék leve túl közel találna csordogálni a kúthoz, s hogy ő nem ilyen kutat akart, a dolgot azzal hozza helyre, hogy más kútba ugrik, és annak a vizét issza ki. Azt, aki nem ugrik kútba, ő nem tartja igaz embernek.

Kettőnk közül az én szerepem a hálátlanabb, mert nekem, aki csak nekitámaszkodom minden kút kávájának, és töprengve bámulok magam elé vagy a felhős semmibe, illik tudnom, hogy az én igazammal szemben ott áll az ő nem is akármilyen igazsága; az, hogy ő hol botorul, hol fényesen, de cselekszik, míg én inkább csak rálegyintek az egészre – másképp szólva, mi ketten együtt vagyunk a kozmosz kettes számrendszerének igenje és nemje, belénk írva a program, mely a világot mozgatja.

Gyönyörűen, ami azt illeti. Életem első két évtizedében már két mindent magának igénylő szörnytársadalom áldásaiban részesülhettem, s ahogy telt az idő, mind világosabban láthattam azt is, hogy a totális diktatúra önnön lényegénél fogva nem elégedhet meg a puszta engedelmességünkkel, a szerelmünket kell kívánnia, és épp ez az, amit mindenáron meg akarok tagadni tőle.

A lényegben akartam ellenállni. Azzal, hogy nem az leszek, aminek lennem kéne – rosszul tájékozott, félművelt, babonás értelmiségi. Azzal, hogy olyan leszek, mintha nem is ott élnék, ahol élek; hogy megpróbálom azt gondolni, amit csakugyan én gondolok. Azzal tehát, hogy történjék bármi odakint, belül szabad leszek.

Nemes és naiv elhatározás. Verseim domború öntvényként a hazai hiány homorulatát formázzák. Ha célba akartam érni valaha is, szabadságom törékeny vitorlázó repülőgépét, a tehetségemet óvnom kellett a goromba ütközéstől; hétköznapokon a szabad lélek ravaszkodott, mint minden korok magyar jobbágya, mint körülötte a túlélésre játszó többiek.

Így mentve át néhány ragacsos szégyenfolt árán a szavahihető szemtanút, akinek magánbeszámolói a túlélés világáról a szemünk láttára válnak közüggyé. A korszakváltás képlékeny közegében, melyben azt a néhány kortársunkat, aki a saját maga balfogásaiért, félreírt verséért, tönkrement házasságáért, mit tudni, milyen kudarcáért nem hárít egyből minden felelősséget a hétfejű pártállam kénkőszagú kísértetére – üdítő kivételnek és reményt keltő politikai tényezőnek kell tekintenünk.

 

*

 

Az a gondolat, hogy a végtelen befelé is végtelen, kifejezetten szórakoztat. Hogy milyen inzultusok nem érnek manapság egy, a családfáját a kora középkorig visszavezető, derék, becsületes, keresztény, magyar csontvázat! Végre eljön az ő napja, kifordíthat, mint egy rossz kabátot, és tessék, keze közt az üresség vibráló bélése, a csillagok összevissza fölvarrt gombjai és a mindenfelé szétszórt fekete gomblyukak. Őszintén remélem, hogy valamiképp, szavak nélkül, egy más nyelven még megkérdezhetem tőle: – Milyen napunk lesz ma, Karcsi bácsi drága? – Mire ő magából kikelve üvöltené – Jössz vissza, te szemét csirkefogó! –, és rázná utánam a csontkezét. De hiába, mert addigra én már rég a kvantumok és kvarkok közt flangálnék, és ahhoz, hogy köztük megtaláljon, a szegény csontfejének újra kéne tanulnia a fizikát.