Cyrano legújabb orrmonológja

Magyar költőnek lenni – törpeként élni egy óriás tudatával.

Csak az első hatvan-hetven év nehéz. Utána, ahogy kopunk, hülyülünk, megyünk kifelé a világból, egyre könnyebb.

Fényes emlékezetű mostohaapám, anyám második férje, amúgy derék, képzelőerő nélküli, gyakorlati ember, de mint minden igazi kispolgár, őrjöngő tömeggyilkos, ha erkölcsi világrendjéből kizökkentik, amikor tizenhét évesen a tudomására hoztam, hogy irodalmi pályára óhajtok lépni, útban a saját magából fölmagasodó ámokfutó felé, hosszas vita után minden érvéből kifogyva ezt a kérdést szögezte nekem:

– Mert Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te?

Ezt a kérdést egyszer már idéztem egy önéletrajzi írásomban, de akkor mint a jó szándék fűtötte emberi marhaságnak a maga gömbszerű teljességében tökéletesre munkált mesterművét, egy elménk kagylósötétjében termett igazgyöngyöt, nem mint valóságos kérdést, melyre valóságos válasz adható.

Pedig ez egy véresen komoly, jól irányzott, kemény kérdés. Most látom csak, hogy mennyire. Abból, hogy felelni tudok rá:

Én meg azt csináltam, hogy ott voltam a Második Mohácsi Vésznél, amikor a népszerű képeslapok színes aktfotóiról leugráló amazonok kegyetlenül legyilkolták a magyar irodalom rosszul megállapított példányszámait. Sőt, fedetlen fővel, a kezemben tartva levett süvegemet ott álltam én is a gyászos főrendek között, amikor a Magyar Könyv tetemét kiemelték a sors szeszélye folytán az öldöklés napjára megáradt Csele patak medréből. Embernek nyelve nem elég erős, siralma nem elég hangos eljajongani azt a gyászos látványt, a sárfoltos, szakadt borítót, az élettelen, hamuszürke címlapot. Valaki persze jó magyar szokás szerint rögtön handabandázni kezdett, hogy küldjünk ki egy ad hoc bizottságot, mivel mégsem ártana, ha tudnánk, hogy kinek a csele ez a patak, de a főrendek még csak nem is válaszoltak neki, csak a könnyeiket törülgették, és azt suttogták maguk elé: – Mindegy mán az!

Nem hiányzott onnan más, csak egy második Székely Bertalan, hogy lefesse ezt a szívszakasztó jelenetet.

Ő viszont pótolhatatlanul, mert addigra már a festők is mind régen éhen haltak.

Felvetődik persze a kérdés, vajon hogyan reflektálja a hangütés, a versszöveg, a költemény szerkezete – a költészet s ezáltal a költő esszenciális kérdéseit? Amit a költő a megszólítás bonyolultságaként vet föl, újra és újra vizsgálatra, revízióra, értelmezésre szoruló viszonyok kérdéseit görgeti maga előtt. Téves következtetésekhez vezetne azonban, ha úgy tűnne föl, hogy a költőt e kérdéskomplexumban csupán a mondhatóság foglalkoztatja. Minőségei nemcsak az ösztönök, érzések, a sexus, hanem a sensus, az érzelmek, az értelem, a lélek, a tudat olyan átváltozását feltételezik, melyről biztonsággal állítható, hogy egy esszenciálisan más testiség-, lélek- és tudatfogalmon alapul, mint a kölcsönösség jegyét magán nem viselő tudatszint és állapot.

A költészet örök.

Az nem lehet, hogy ennyi ember között ne legyen legalább egy, aki bizonyos testhelyzetben ne ezt gondolja:

– Marcikám, én most valami olyat érzek, hogy nem is tudom…

Magyar bank igazgatója a magyar tévé hírműsorában. Arcán szélesen hömpölygő mosoly, kezében pezsgőspohár:

– Most aztán ezeknek mind el kell menni dolgozni!

Véreim, magyarok, egymásra vagyunk (1) utalva (2) utálva (3) ítélve (a megfelelő szövegrész aláhúzandó).

Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János. Ül egy szobában, egyedül van, mint az Isten (ami az ő esetében nem tautológia, hanem a monoteista világkép elemi föltétele), a szemében lassan izzó, emésztő őrület, de az arcvonásait fegyelmezi, és mindent tud. A Vásárban című, a tökfejek által tökfejeknek készített líratérképeken többnyire a kései népiesség dombocskájaként föltüntetett versét például így fejezi be:

A ravasz öreg. A maga teremtette világtól búcsúzik, és úgy érzi, mintha a szívéből csorogna a vér. De hát egy ilyen ócska közhelyet az ember még akkor sem írhat le, ha ő az Isten. Ugyanakkor nincs szíve kihagyni azt az isteni, bár slágerízű ziccert, hogy néha a doktor úr szíve is fáj. Előreszalad tehát száz évet az időben, végül is az ő ideje minden idő, és előlegezi azt a kort, melyben felnőtt írók, nyelvészek és filozófusok, komoly családapák és családanyák, megrészegedve attól a szédítő fölismeréstől, hogy egy szónak több jelentése is lehet, úgy játszanak majd a nyelvvel, mint majom a farkával; mondom, előrevetítve ezt a kort, a ver igét szigorúan igei tevékenységre szorítva, tehát feszesre húzva a mondat minden csavarját, vér alakban használja, és persze rímhelyzetbe hozza, hogy a dolog azért szemet szúrjon, úgy okoskodva, helyesen, hogy nincs és nem is lehet az Istennek, azaz neki magának olyan teremtménye, aki erről az előre fölvillantott jövőről bármit is kiszivárogtathatna. A nagy többség ugyanis egyszerűen tájnyelvi fűszerezésnek fogja fölfogni azt a látszólag a rím kedvéért odabiggyesztett ékezetet, ők azért nem pletykálhatnak, mert nem értik, hogy miről szól a nóta (ha már annyit beszélnek itt neki a népiességről), aki meg érti, hogy mi folyik itt (a kurziválás tőle; ezt is ő kezdte különben, a kurziválást!), az azért nem, mert a megrendüléstől a szava a torkán akad.

Ébredj, magyar vers, világ csodája, borzas, fekete sas, tárd ki a szárnyad, szállj a magasba, a szél és a szabadság rokona vagy te, emberi szépségünk és képzeletünk őrzője vagy te, Balassi káromkodása, Csokonai tüdőgyulladása vagy te, Vörösmarty rémlátomása vagy te, Petőfi beesett melle vagy te, Ady borködös tekintete, Babits köhögése, József Attila csontjai, Radnóti bűzlő viharkabátja vagy te, Krisztus hetvenhétszer hét stációja vagy te, a szenvedés maga, a boldogság maga, az életünk értelme vagy te, szállj a magasban, végtelen tér madara, szard le magasról, maró madárszarral a hordószónok nyelvét, horgas csőröd tépje ki torkából pállott hangszálait, zöld szemed parazsától fogjon tüzet még a gatyája is, felhők a te szárnyad, kék ég a te homlokod, szállj a magasban, szabadon, vijjogj, élj, amíg élünk, élj, ha mi nem leszünk is, élj és vijjogj, úgy legyen, úgy legyen, úgy legyen!

íííjjuuuaaaóóőőőéééííí…prrff…prrff…dottam…prrff…prrff…ber…prrff…prrff…bízz…aaauuuóóóőőőéééííí…

Kedves Hallgatóink! Szokatlanul erős napfolttevékenység és erős mágneses viharok miatt előző adásunk egyes körzetekben nehezen volt fogható. Szíves elnézésüket kérjük. Következik az új évezred – kacagtató társasjáték sok muzsikával.