Nézz vissza – mivel is?

Elképzelem a jelenetet…

A nyomozónak már bevérzett a szeme és fájt a feje a sok olvasástól. És akkor még itt ez az írott rácsos tészta is, gondolta tompa undorral, egy francos vers, valami Majakovszkij. Elvtárs, ne kend a szart… Micsoda? Mi ez? Hirtelen fölébredt, és visszafiatalodott a saját életkorához. Üde lett és friss, akár egy véreb.

Ezt olvasta (az eredeti, javítatlan szöveget, melyet tizennyolc éves fejjel és két ujjal pötyögtettem le nagy nehezen anyám, nomen est omen, Triumph márkájú táskaírógépén):

A nyomozó fölemelte a fejét. – A faszkalap értelmiségi! – dünnyögte maga elé.

Vagy ha hülye volt és hitt abban, amit csinált:

– Miért az elvtársaknak mondja, hogy ne kenjék a szart a falra, miért nem az ellenforradalmároknak?

*

A történetmondó elbizonytalanodása jelzi, hogy elértük azt a határt, ameddig még tisztességgel működhet a kötetlen képzelet. Ami ezután jön, az korunk szégyenteljesen és ravaszul kötött rutinja, a rendőrnyomozók világa, nem a költészeté.

Vikivel, akibe sok évvel ezután a Lukács uszoda napozóján botlottam bele, és akinek hajdani duzzadóan izgalommentes bájait keserű asszonyi szépséggé érlelték a börtön- és a rá következő évek, hiába próbáltunk meg fesztelenül beszélgetni. Valami ragacsos anyagból rakott fal magasodott köztünk, hogy én megúsztam, ő meg nem, hogy ő mit gondolhat arról, hogy én mit gondolok róla, és viszont; ő belül volt a falon, én kívül, vagy fordítva, ki honnan nézi, mindegy, mert azon, hogy úgy álltunk ott, ahogy álltunk, többé semmi sem változtathatott. Ha bárki vagy bármi, akár csak a vaksors szeszélye csakugyan őrzött bennem a jobb időkre valami jót, hát ezen az áron.

Viccelődünk, kedveskéim, de a halállal.