Csípd-el Mester tanulóévei

Kétkedő létemre hívő alkat vagyok, és kétkedő hitemben épp a modern természettudomány erősít meg. Abból a végtelen variációsorból, melyet a mindenség a fölfoghatatlanul kicsi és a fölfoghatatlanul nagy között cikázva terít ki előttünk, semmiképp sem zárható ki a véletleneknek egy olyan láncolata, mely a mi szemünkkel nézve a gondviselés tudatos cselekvéssorának látszik, ha pedig lehet ilyen, akkor van is, abban az értelemben mindenképpen, hogy az agyunk nem ott ér véget, ahol az eszünk, mert gondolkodásunk tömör csillaga körül szállongó porként ott dereng még a képzelet is. Más szóval: az Úristen akart tőlem valamit, és az ő útjai, mint ez köztudomású, kifürkészhetetlenek.

Unokabátyám szénfekete bajuszán, e csillogó horgon sok nő fennakadt akkoriban. Egyiküket rokoni érzületből, vagy mert unta, megpróbálta átpasszolni nekem, csakhogy én még nem voltam kész a nekem szánt szerepre. Nyíltan kimondva nagy mamlasz voltam – költő az érettségi előtt. Vikivel többnyire a rakodópart alsó kövén üldögéltünk, s míg vártuk, hogy elússzék a dinnyehéj, én legújabb pesszimista verseimet olvastam föl neki, melyeket ő rajongva hallgatott. A kamaszkori, feketét feketével árnyaló művek között volt egy, melyben a sötét kétségbeesés nyerítő röhögésben tört ki, egy Majakovszkij-paródia – legnagyobb sikerű művem ez idő tájt, a Csernus Tibor megfestette három lektor egyike (név a szerkesztőségben) zseniálisan pimasznak mondta. Nem kimondottan jegyajándéknak való mű, de hát épp ez volt nálam akkor, amikor irodalombarát kettősünket egy Pest környéki boglya tövébe kormányoztam csókolódzni. Fájdalom, itt érte a test ördögét az a dermesztő fölismerés, hogy ő, aki a gyehenna tüzét kereste, egy jóságos óvó néni karjaiba tévedt. Amerikába távozó kivándorlóként integettem a helyiérdekű zöld kocsijából, magam mögött hagyva egy ifjúkori tévedést és költeményeim indigóval készült másodpéldányait. Akkor azt hittem, örökre.

Visszazötyögtem a városba, és elsüllyedtem abban a kafkai lidércnyomásban, amivé az elkövetkező két évben vált az életem. Kitűnő érettségim meg különféle tanulmányi versenyeken szerzett díszokleveleim ellenére, minden ésszerűséget meghazudtolva, tehát még a titkos káderkiválasztási szempontokét is, minthogy azok szerint én a mindegy kategóriába tartoztam, az első fölvételin nem vettek föl az egyetemre. Ezután viszont mindenhová elkísért egy szűkszavú káderlap, egyik oszlopban dicső teljesítményeim listája, a másikban egy tömör, de jelentőségteljes megállapítás: „Felvételt nem nyert.” A hülye is láthatta, hogy itt van valami a háttérben, és azt gondolta, majd hülye lesz pont ő belenyúlni a szarba, ehelyett gyors helyzetfölismeréssel úgy kirúgott, mint futballkapus a labdát. – A hamis tudat! – mondta volna az előbbi mondatban feszülő ellentmondásra a Lukács-iskola ifjú filozófusa, én ehelyett némán, de vacogó fogakkal beleszerettem egy férjes asszonyba, két gyerekkel, a Kafka-regény mellé odatéve a polcra a Vörös és feketét is. Sőt, anélkül hogy tudtam volna róla, a Híres bűnesetek című, puha fedelű zsebkönyvet is.

Kefe János az osztálytársam volt a gyerekotthonban, a háború után. Tizenegy évesen költőnek indult, de az ötvenes évek közepére életművésszé érett. – Nyár van – mondta –, eladjuk az öltönyömet, most úgyse kell, aztán kimegyünk a strandra. – Csak a Bizományi kapujában derült ki, hogy otthon hagyta a személyijét. Sebaj, velem ott volt az enyém. Az ember ugye ott segít, ahol tud. Máskor is el-elkérte az igazolványt, egyszer például azzal, hogy a Színművészeti Főiskolán tud rá ebédjegyet szerezni. Lógó orral jött vissza: – Nem volt benn a konyhafőnök. – Én marha, még sajnáltam is, hogy hiába fáradt. 1956 nyarán aztán a Balettcipő eszpresszóban mellém huppant egy gyúrt fülű birkózó. Kárász őrmester volt, bűnügyi nyomozó, a „Kefe János és társai” ügyében nyomozott. Az egyik társa én voltam, az ismert orgazda, akit a tömeges értelmiségi közbenjárás hatására két hete vettek föl az egyetemre.

Kefe november elsején hívott föl: – Most engedtek ki a cellából, van két géppisztolyom, kell az egyik?

– Te szemét állat – üvöltöttem a telefonba –, még van pofád telefonálni?

– Kicsinyes vagy – mondta –, most, amikor patakokban folyik a vér.

Később Franciaországban tűnt föl, pankrátorokat menedzselt, fekete ingben, fehér kalapban; majd a tel-avivi strandról küldött egy képeslapot: „…isteni a víz…”; majd nyoma veszett. Megkéselhették, vagy áttette székhelyét az Újvilágba, és ott fegyveres bankrablással foglalkozik: föl-fölkér egy járókelőt, hogy ugyan lőjön már ő a rendőrökre, mert ő otthon hagyta a jogosítványát.

Az én életem is új fordulatot vett, kisvártatva Franz Kafka helyére Marcel Proust kívánkozott volna. Ó, letűnt napjaink édes keserűsége! A férjes asszonnyal tizenhatodjára csakugyan szakítottunk, én ezért is, másért is idegösszeroppanással kórházba kerültem, ahol is egymásba szerettünk egy orvosnővel, és én épp az ő családját készültem megjelenésemmel a kétségbeesésbe kergetni, amikor egy disztingvált, tányérsapkás úr keresett föl a lakhelyemen, és átadott egy idézést a Gyorskocsi utcába. 1958-at írtunk, javában működött a nagy emberdaráló.

Az ormótlan börtönépületben egy pulykatojásképű, fürge mozgású, fiatal nyomozó vezetett hosszan a kihaltnak tetsző folyosón, majd beirányított egy kopár szobába, ahol aztán kivágta elém az íróasztalra rég nem látott kéziratomat, a Majakovszkij-paródiát.

– Ezt maga írta?

– Én – mondtam. Az első oldalon ott virított a kézírásom: „Vikinek szeretettel, Ottó.”

Viki, mint kiderült, egy komolyabb szervezkedésben vett részt: „lázító tartalmú röpiratok szerkesztése és terjesztése”, mondta a nyomozó. Versparódiámat pedig, mely a házkutatás során került a hatóság kezére, „a szocializmus eszméjét és vezetőit gyalázó vers”-nek jellemezte.

– Tudja, hogy ezért szó nélkül bevághatjuk magát nyolc hónapra egy internálótáborba? – nézett rám vérfagyasztó kedélyességgel.

– Tudom – mondtam, és elkezdtem makogni valamit Karinthyról meg arról, hogy a paródiának lételeme a túlzás.

– Tudjuk mi azt, hogy kik az írók – mondta. – Megtanultunk a sorok közt olvasni.

Egy óra múlva viszont azt kérdezte: – Hány példány van még ebből a szennyiratból?

– Egy – mondtam (ami persze nem volt igaz, több keringett belőle a városban) –, otthon.

– Most hazamegy, és azt behozza ide, leadja a nevemre, és aztán majd meglátom, mit csináljunk magával!

Hazamentem, előszedtem a támpéldányt, leraktam az írógép mellé, gondosan újragépeltem, a régit betettem egy borítékba, arra ráírtam a nyomozó nevét, az újat pedig visszaraktam a dossziéba, mostantól fogva ez volt a támpéldány. Támaszkodtam is rá 1990 októberében, amikor harminckét évvel ezután ifjúságom e hányatott sorsú műve – némiképp kiigazítva, a felnőtt költő számára is elviselhető változatban – megjelent az Élet és Irodalomban.

Rejtély különben, hogy a nyomozó miért engedett el; ennél kevesebbért is fizettek nagy árat sokan. És józan ésszel fölfoghatatlan ez a példánycsere is. Tudtam, hogy agybaj, amit csinálok, de hiába. Mintha hipnotizáltak volna, és én transzban hagytam volna működni nálam erősebb akaratát annak, aki szélzúgástól és fogcsikorgatástól hangos nevelőintézetében makacs módszerességgel mutogatta végig az eshetőségeimet, a háborútól a börtönig, a szerelemtől a megőrülésig, és aki ezzel az intelemmel bocsátott útra a kertkapunál: „Vigyázz a stílusodra, édes fiam, és gondosan ékezd föl a kézirataidat!”

– Az igazgató úr – sandítok fölfelé – és az ő modern pedagógiája!

Nehogy már azt gondolják, hogy a magánügyeimről jártatom itt a számat.

Valamikor a hatvanas évek végén Berkes Pista, szövetkezeti asztalos elkészült a Somogyi doktorék előszobájába fusiban épített, égig érő, huszonhat ajtós, szörnyeteg szekrénnyel. Egy hét után leszállt a létráról, kihúzta magát, és váratlanul azt mondta nekem, aki a család barátjaként épp a létra alatt igyekeztem átbújni:

– Mert nem mindegy az, Orbán úr, kérem, hogy az ember hogy rakja föl azt az ajtót!

Világos, hogy ott és akkor nem Berkes Pista szólt hozzám, a megbízhatatlan link, aki sohasem akkorra szállított, amikorra ígérte, hanem egy az emberi géniuszok sorából; a sor közepén Johann Wolfgang Goethe a frissiben elkészült Faustot, az elején egy agyagos kezű szobrász a készre gyúrt Johann Wolfgang Goethét szemléli éppen, és a lényeget illetően ugyanazt gondolja, amit a Berkes Pista:

– Ronda egy dög, de kész van, és mind a huszonhat ajtaja rendben nyílik-csukódik!