Milyenek az amerikaiak?

Amerikaiakat én nyolcévesen láttam először. Ezüst színük volt, magasan szálltak, és tompa mennydörgés úszott utánuk. És körben a láthatáron, mintha a halál öltené föl fekete szoknyáját, lassan emelkedett az ég felé a gomolygó füst.

Ne gondoljuk, hogy most valami éterien fennkölt szöveg következik. Velem egy bizonyos hollandus, Van e Ottfenteuw (ejtsd: ottfentő), teremtkezési vállalkozó és nagybani gyümölcstermesztő képekben kommunikál valamilyen központból, ennyi az egész. Képei sokszor talányosak, és csak hosszas töprengés árán vagy még úgy sem értelmezhetők, néha viszont vakítóan élesek, és sugárzó jelentésük egy életen át elkísér.

Vegyük például a fölszabadulás pillanatát, melyet a legújabb nyelvújítás neológusai szerint a szovjet megszállás kezdetének tanácsos mondanunk, amit viszont joggal sérelmeznek mindazok az ortológusok, akik a géppisztolyok kattogó startjelére úszták meg a jeges Dunát, vagy – mert a legtökéletesebb gépezetben is bekövetkezhet üzemzavar – túlélték a civilizációjuk magas fokáról és precizitásukról ismert németek razziáit, lángszóróit és gázkamráit. Látjuk, ugye? Még el sem kezdtük, és máris vörös fejjel ordítozunk egymásra: – A maga jó édesanyját, azt a… – (a kézirat itt megszakad).

A hollandus nemhiába az életképek mestere. 1945 című képén a Bőrkabátos Embert látni, ahogy ez égnek emelt karral indul az udvar sárga keramitkockáin át a kapu felől érkező oroszok elé, azt kiáltva feléjük, Végre, testvérek, végre!, mire azok közül ketten, a két ujjánál fogva egyetlen nyugodt mozdulattal lehúzzák róla a bőrkabátot, mely váratlan fordulattól az Egyszeriben Bőrkabát Nélkülivé Lett Ember mintegy transzban, a karját is fönn felejtve, lassan, ég felé emelt karral megfordul, megindul visszafelé, és csöndesen csak annyit mond, Megjöttek. Meg bizony, de még mennyire. Meghozták a szabadságot, elvitték a bőrkabátot, sűrít magába fél évszázadot egyetlen kimerevített pillanat. Ez, hogy úgy mondjuk, a művészet varázsa.

A költészeté is természetesen – hogy egy lenge piruettel visszakanyarodjunk az amerikaiakhoz. Versben is, prózában is megírtam már azt a pillanatot, amikor jó hallású gyerekként, az első emeleti körfolyosó vasrácsába kapaszkodva, nagy átéléssel és teljes hangerővel fütyülöm az udvaron feketéllő SS-katonák feje fölött az ellenséges rádióállomás, az Amerika Hangja hívójelét. Persze eddig mindig a magam szempontjából néztem a dolgot, az ostrom egyetemes infernójából azt emelve ki, hogy milyen közel fütyörésztem családunkat a halálhoz. A képre figyeltem szokás szerint. Arra nem gondoltam, hogy a hollandus festés közben dúdolhat is. A dallamhoz tartozó szövegre meg végképp – ha valahol helyén való a szó, hát itt igen – fütyültem. Szamár módon, ma már belátom.

Mert mit is fütyörésztem én ott? A Yankee doodle-t: „Londonba jött Jenki Jankó pónilóra ülni…” Egy hajdani katonanótát, melyet sokan gondolnak az Egyesült Államok nemzeti himnuszának, holott nem az, de nem is csupán egy népszerű induló, annál jóval több – kétszáz év amerikai történelme egy csúfolódóba foglalva. Eredetileg angol katonák énekelték valamikor a tizennyolcadik század közepén, az észak-amerikai francia–indián háború idején katonatársaikat, a helyi sajtfejűeket gúnyolva, hogy mekkora bumburnyákok, meg kell az embernek a röhögéstől szakadni. Száz év sem telik bele – „Jenki Jankó, föl ne add, Jenki Jankó, úrfi!” –, és a bumburnyákok éneklik nagy büszkén ugyanezt, a csúfolódókat csúfolva, hogy lehetünk mi akármilyen bumburnyákok, ti meg mégoly parfümöset fingó előkelőségek, mégis a miénk minden: a győzelem, az esély, a jövő! És a gúnydalból kilép a mai világpolgár amerikai közvetlen elődje, a nadrágtartós, inges, kalapos, dohányszagú sikerember, aki a századunk harmincas éveiben készült filmeken folyton fölteszi a lábát az íróasztalra.

Tudom, tudom. És az a bunkó pasas is, aki a hatvanas években napszemüvegben csodálta meg a madridi Pradóban Velázquez festményeit. Belebotlottam én barbár amerikai turistákba épp elégszer. Estig sorolhatnám a hajmeresztő dolgaikat. Csakhogy közben találkoztam másfajta amerikaiakkal is. A költőkkel, akiket mind sűrűbben kezdtem fordítani, és akiknek szövegében Amerika a maga vaskos anyagszerűségében is megjelent, márkanevek és közhasznú rövidítések képében, vagy mint a mindennapi nyelv fényesre koptatott szócsonkjai. Ebben nem segíthettek a kézikönyvek, föltámadt hát bennem a nyomolvasó indián, és nesztelenül követni kezdtem egy-egy jelentését titkoló szó árnyékát, hogy kiderítsem, félkész pizza vagy elmekórház, netán a Függetlenségi Háború valamely tábornoka rejlik-e betűkből szőtt kabátja alatt. Az az Amerika, amit így ismertem meg, más volt, mint a turistái. Vonzó és szörnyű, fölemelő és nevetséges, megkockáztatok egy csonttörő közhelyet: mint az élet. Mint a hollandus talányos képe, melyen lángoló házak közt, ketrece rácsát rázó majomként fütyülöm a szabadság gúnydalnak íródott himnuszát.

Többek szerint Marx, amikor Hegel dialektikáját akarta a feje tetejéről a talpára állítani, véletlenül hozzáfogta a világot, és mi fejen állva éltünk majdnem egy teljes évszázadig. Ezt valószínűsíti az a tény is, hogy velem szóról szóra ugyanaz történt, mint Kolumbusszal, épp csak fordítva, én Amerikába készültem átevezni a költő egyszemélyes gumikajakjában, és Indiában kötöttem ki egy Boeing gyártmányú, légi óceánjáró fedélzetén, zsebemben az Indiai Kulturális Kapcsolatok Tanácsának meghívólevelével. Amerikába csak nyolc évvel később és már egy Indiáról szóló és hazai mértékkel mérve zajos sikerű könyv szerzőjeként is érkeztem meg, mérhetetlen önteltségemben azt képzelve, hogy az Újvilágot én, a magánszorgalmú amerikanista és tapasztalt világutazó, elfogyasztom reggelire.

Az a nagy porfelhő, amit Amerika fölött tetszenek látni mind a mai napig gomolyogni, és amit sokan a Mount St. Helens kitörésével hoznak összefüggésbe, valójában az én szörnyű pofára esésem nyoma.

Fél éven át meresztettem a szemem, de a Tízezer Dologból, amit láttam és tapasztaltam, nemhogy a Nagy Amerikai Puzzle-t, a magam új Amerika-képét sem tudtam összerakni. A közép-nyugati milliomosok mosolygós partyja sehogy sem akart összeilleni azzal a chicagói fehér lánnyal, aki a feketék lakta, déli városrész felé épp a föld felett robogó földalattin valósággal hátraszaltót csinált a rémülettől, amikor nyilvánvalóan gyilkossági szándékkal feléje fordultam, és meg akartam kérdezni tőle, hogy jó helyen készülök-e leszállni? A nagyvárosok utcáin lebegő szorongás nem vegyült a négy háztömbnyivel arrébb napozó önfeledtséggel. A jó a rosszal, a gazdagság a nyomorral, Amerikáról való tudásom Amerikával magával. Fél év után poggyászomban azzal a paradoxonnal távoztam, hogy a földgolyó egyik legvonzóbb országában jártam, de hogy a földgolyó egyik legvonzóbb országa ilyen, az szörnyű.

Kaptam is a fejemre a toleráns hazai demokratáktól: amíg a helyzet otthon olyan, amilyen, én csak ne fanyalogjak! Az istennek sem akarták fölfogni, hogy az én legfőbb problémám Amerikával épp az, hogy én azért szeretnék szeretni valamit, mert szeretem, és nem kötelességből, azért, mert magyarnak születtem.

Újabb tíz év, még két amerikai út, és egy újabb fél év Amerikában, melyet a helybeli átlagértelmiségi életét élve tanítással, háztartással, utazással és a szerencse ritka pillanataiban versírással töltöttem a Közép-Nyugaton, míg végre megvilágosult előttem, hogy a titok nyitja a kaliforniai Szilícium-völgyben található, kulcs a szögön, jég a mélyhűtőben, ahová nemrégiben átköltözött a hollandus is, aki a festésről áttért a posztmodern mobilokra.

Az amerikai – egy életnagyságú alvó baba. A hasán van egy gomb, ha ezt megnyomjuk, kinyitja a szemét, fölül, és azt mondja: – Ez egy szabad ország! – És most jön a robottechnika csúcsa; a baba ezután nem fekszik vissza, mint a közönséges alvó babák, hanem fölkel, és – minthogy nem kap túl gyakran, mint mi idehaza, megsemmisítő erejű ellenimpulzust – ebben a szilárd meggyőződésben elkezd élni.

Az eredményt ismerjük.

A birodalmak persze előbb-utóbb összedőlnek, és ahogy ezt egy kezünk ügyében lévő, klasszikus költő mondja, kinek a nevét jó ízlésünk tiltja elárulni (a megfejtők közt kisorsoljuk Orbán Ottó Képes krónika című versének a szerző által betűhibákkal ellátott gépiratát): „…a ledöntött isten- és császárszobrok közt, a kertben / / egy újonnan jött lovasnép fújtató csődöre vizel.”

Hanem a babába kódolt program, a gyufalángként ellobbanni látszó eszme, az ókori Athéné, és ez mondandónk lényege, hunyorogva tovább világít.