1. Nem azért a két fillérért mondom, de szerény munkámban egy élet tapasztalatai sűrűsödnek össze. Ezzel nem kívánok befolyásolni senkit sem, legfőként nem a Tisztelt Bírálóbizottság tárgyilagosságukról közismert tagjait, épp csak megemlítem.
2. A leghülyébb magyarral én Amerikában találkoztam, New Yorktól északra, Westchester County valamelyik kis községében, orgonazúgású, zöld lombok alatt, egy faházban. Nagydarab, kövér, szuszogó ember volt, puhára abált szalonnán sok szőr, de örökös izzadságtól csillogó, kopasz kobakján csak keskeny hajkarima, egy éve sikerült lelépnie Romániából, addig ügyvéd volt Kolozsvárott, most New Yorkban bóvlikkal ügynökölt, úgy beszélt angolul, mint egy csirizbe esett orangután, és minden harmadik mondatát úgy kezdte, hogy „mi, amerikaiak”.
3. Érdekes, hogy a leghülyébb amerikaival is Amerikában találkoztam, de vele rögtön, ahogy Amerika földjére tettem a lábam, minthogy az illető a Bevándorlási Hivatal tisztviselője volt, és a Kennedy repülőtér egyik indóházának egyik üvegkalickájában izzadt, de förtelmesen, elnézést, tudom, hogy képzavar, amit mondok, de hát pontosan az volt a helyzet, hogy a saját zsírja gőzfürdőjében. És én hülye, még köszöntem is neki. – Jó napot, uram – mondtam szabatos kiejtéssel, mint egy valóságos belső komornyik egy közepes terjedelmű, múlt századi angol regényben. – Még köszönsz is, te utazó fattyú – emelte rám elgyötört tekintetét egy izzadó zsírsertés, amilyet nem enged be területére a Közös Piac, és elkezdte forgatni a kék fedelű magyar magánútlevelet, hogy melyik oldaláról kezdje el enni, amikor véreres szemébe ötlött a kalicka sarkánál ácsorgó vékony diáklány. – Maga kicsoda, és mit csinál itt? – röffent rá az izzadó monstrum a szellő-is-elfújja, emberi pitypangvirágra. – Én a Külügyből vagyok – csilingelte ez ijedten –, és erre az úrra várok. – Mi a franc maga – röffent most rám a Disznófejű Nagyúr –, hogy a Külügyből várják? – Író –
sóhajtottam olyan halkan, hogy épp csak hallani lehessen, költőt nem mertem mondani, érezve, hogy még enyhített formájában is ez a közlés lesz az a csepp, amelyik már kicsordul a pohárból. És csakugyan, a házisertésről egy pillanat alatt leperegtek a domesztikálás évezredei, egy vadkan villantotta rám a sárga agyarát. – Mind ide akarnak jönni – hörögte. Majd jó egy méterre emelte súlyos pecsételőjét, de ahelyett, hogy fejbe vágott volna vele, amire lélekben már fölkészültem, a művészek és egyéb ingyenélők iránt érzett minden rokonszenvét beleadva a mozdulatba, úgy zuhintotta rá az útlevélre a masszív pecsétnyomót, hogy a dördülésbe nemcsak a Pan American itteni terminálja, de a Manhattan közepén égnek meredő irodaépülete is beleremegett. – Go ahead – hörrent még egy utolsót, ami műfordításban annyit tesz: „Tűnj innét a francba!” – Most mondja, mit akart tőlem ez a vadbarom? – kérdeztem a külügyi virágszáltól már kinn a nyílt terepen, ahol bozóttűzként terjedtünk az épület előtt várakozó taxik felé. – A kövérek rosszul tűrik a hőséget – felelte ő bölcsen és diplomatikusan, nem hiába jött a Külügyből.
4. Az időgépet a Verne Gyula és Neumann János által alapított francia–magyar közös vállalkozás, a Futura kisszövetkezet kutatólaboratóriumában tervezték meg, és ugyanez a szövetkezet állt rá a gyártásra is. Ez az elhatározás később szakmailag helytelen döntésnek bizonyult. A gazdasági nehézségekről „Lötyög a csapágy, uraim!” címmel föltáró cikket közölt a délutáni Magyar Pipacs is. A gép sikeres működésének köszönhetően viszont végre beteljesült Bakócz Tamás nagy álma: magyar bíboros a pápai trónuson! A magyar pápát Karol Wojtilának hívják, lengyel, de járt Magyarországon is. Ekkora időtávon ennyi eltérés, bárki beláthatja, igazán semmi. Főként ahhoz a világszenzációhoz képest, hogy az időgépet mégiscsak két magyar találta föl. Most mit néznek így rám; két magyar, hisz Neumann János csak az eszét vitte ki Amerikába, a szíve a hazájáé maradt, Verne Gyulát pedig, ahogy ezt nevének csak nálunk használatos formája mutatja, úgy a szívébe zárta a magyarság, mintha sosem lett volna francia.
5. Nakicsoda és Asima japán kutatók föltevése szerint a honfoglaló magyarok, ahogy végeztek a honfoglalással, azaz a kor követelményei szerint lenyilaztak mindenkit és fölgyújtottak mindent, akit és amit kellett, nagy kört alkotva leültek a földre, és egy jót zokogtak, majd azonmód, ahogy voltak, könnyes arccal, lóra ültek, és elvágtattak az Atlanti-óceánig, ahol is újból belegondolva a rongyos, elhibázott életükbe ismét sírva fakadtak, majd megfordultak, és még mindig könnyeikkel küszködve végigrabolták az útjukba eső városokat és apátságokat, zsákszámra hozva magukkal emlékbe a templomi aranykelyheket és a célországok fejlett ötvösművészetéről tanúskodó bizsuárut, melynek oly szívből jövő örömmel tud örülni otthon az asszony és a körötte játszódó kicsinyek, majd végre-valahára hazaérkeztek a vásárfiával, fölvették a keresztséget, és azontúl az átkozott pogány mulató nótáik helyett azt énekelték nagy zokogva a századok vérzivatarában: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk… ne feledkezzél el szegény magyarokról!” A japán etnológusok egyik adatközlője, egy monori özvegyasszony szerint, akinek látomásaiban változó gyakorisággal szokott megjelenni, Krisztus anyja azt
üzente volna vissza a balsors tépett népének: – Hogy feledkezhetnék meg rólatok, amikor a könnyeitektől merő egy víz a kötényem?
6. Századunk nagy magyar gondolkodóiról szólva Lukács Györgyöt, Németh Lászlót, netán Hamvas Bélát szokás emlegetni. Méltatlanul nem esik említés Sík Csabáról, aki a hatvanas években azt mondta egy karrierista tollforgatóról: „Havi húszezer fölött már minden fillér számít.” Szorozzuk be az összeget hárommal, annyit biztosan romlott azóta a forint, az havi hatvanezer, és a korszakos fölismerés ismét fényesen tündököl!
7. Budapest, na igen, ez az én gyöngém. A szerelmem, hogy pontos legyek. Ez az ütött-kopott, szegényes, szemetes, gyönyörű város. Indulnék is sétálni egyet valamelyik tájékán, de tegnap nem vettem újságot, és most nem tudom, hogy ma éppen minek nevezik a leányasszonyt? Ak-inknek-e megint, merthogy egyedül a kelták nem kompromittálták magukat a pártállam idején? Vagy elég volt visszanyúlni a rómaiakhoz? Ez esetben az amfiteátrumra nyíló ablakunkból rálátnánk a gladiátorokra, és kiadhatnánk fizető vendégeknek az ablakot… Az persze nagy ciki volna, ha Budát megint török kézre kellett volna adni, de a rosszat is jobb tudni, hogy mégis mire számítson az ember, kelevézre vagy televízióra? Jobb eset, ha csak Pestet kellett Ofenre visszakeresztelni, amit leginkább a reformátusok bánnak majd, mert nem építhetnek benne templomot… És persze bármilyen valószínűtlenül hangzik is, még az is megeshet, hogy Budapestet ma éppúgy Budapestnek hívják, mint tegnap és tegnapelőtt. Ekkor jövök én az én kísérleti módszeremmel. Beállok a Margit híd budai hídfőjénél a villamosmegállóba; ha jön a villamos, már jó, nincs háború. Béke lévén elvillamosozom az Oktogonig, ha nem November hetedike térnek hívják, jó, ha nem Mussolini térnek, még jobb, akkor már szinte biztos, hogy
előbb a Sugár, az Andrássy, majd Sztálin úton, utóbb a Magyar Ifjúság és a Népköztársaság útján, majd ismét az Andrássy úton haladva nem a Hitler térre érkezem, hanem a Kodály köröndre, ahol aztán leülök egy padra, és azt kérdezem a test nélküli légtől: – Hogy vagy, szépségem? Erre persze rögtön megáll egy járókelő, és jól lehord engem, hogy én egy nagy marha vagyok, mert ez itt egy Bejrút kurvákkal, kuplerájjal, pénzváltó föníciaiakkal. Na és, felelem neki én, és tovább ülök a padon, az arcomon üdvözült mosoly. Szerelmesnek adott tanács annyit ér, mint halottnak a csók.