Odaát, New Yorkban

A harmadik vagy negyedik estén történt. Amikor éppen megpróbáltam összekotorni a hosszú távú gyaloglástól szilánkjaira esett lényemet; azt kellett volna eldöntenünk, hogy mi sajog jobban, a lejárt lábam vagy a korgó gyomrom?

Először voltam New Yorkban. Egy leginkább alsó-középosztálybelinek minősíthető szálloda huszonharmadik emeletén laktam, Manhattan kellős közepén, a Central Parktól néhány utcányival délre. Olyan helyen, ahová a kulturális vendéglátással foglalkozó intézmények a nem igazán fontos vendégeket szállásolják el, a hely kiválasztásánál nagy körültekintéssel ügyelve arra, hogy a látogatók ne kerüljenek túl sokba, de azért le se bökjék őket az első este a liftben, két emelet között. Mindent összevéve, jó helyem volt. Arra, amire nekem kellett, támaszpontnak egész napos kóborlásaimhoz, a legjobb.

New Yorkról két mély értelmű marhaságot tudtam. Hogy New York nem Amerika. Meg hogy New York csak igazán Amerika. A fejemben uralkodó zűrzavart próbáltam meg naphosszat járva az utcát kiszellőztetni. És szédülőben ösztönösen vetettem a hátamat egy eszmei falnak, kezdtem újból a hasonlítgatást, mintha először járnék külföldön: otthon ez úgy van, itt meg így.

Egy éles csattanás, lentről, az utcáról. Majd még egy.

– Az autók országa – dünnyögi epésen Sajgó Boka, az éles elméjű író –, de azért a kipufogó itt is úgy szól, mint az ágyú…

Gyors bicegéssel az ablaknál termek. Ha az arcomat az üveghez szorítom, innen a magasból is látok a túloldali járdából egy csíknyit: az éjjel-nappal eleven nyüzsgéssel teli utca látható része kiáltóan üres. A néptelen járdán egy emberméretű, fekete folt. Egy szemeteszsák. Vagy egy…? Az nem lehet. Az nem lehet, gondolom, bármilyen hagyományosan szerencsés világcsavargó vagyok is, hogy New York egyenesen az ablakom alá remekeljen egy gyilkosságot. Az utca látható sávján viszont továbbra sem látni egy lelket sem. New Yorkot járt ismerőseim egybehangzó véleménye szerint a tömeg fedezékébe húzódni hiú remény, a tömeg csak addig fedez, amíg nem történik valami; ha történik, a sokaság pánikba esve menekül. Állítólag valaki azért halt meg szívrohamban a földalattiba vezető lépcsőn ezrek szeme láttára, mert mindenki azt hitte, hogy leszúrták. Az ablakhoz tapadva nézem az üres járdát. Senki, semmi, csak az a fekete folt. „Ha mégsem szemeteszsák – gondolom végül –, hamarosan meg kell hallanom a rendőrautót.”

Ekkor szólal meg bársonyos puhasággal és erős New York-i akcentussal a papírvékony szobafal…

– Gyere, bébi, gyere…

A népi humor Mély Völgynek nevezi azt az Amerika-szerte elterjedt hálóalkalmatosságot, mely egy fa- vagy fémkeretbe foglalt sodronyból és az arra helyezett két darabka, többnyire két személyre méretezett, puha matracból áll. A süppeteg alkotmány megállíthatatlanul lejt a közepe felé, az alvók kétfelől indulnak, és álmukban, bumm, összeütköznek. További nevezetes tulajdonsága még a technika e csodájának, hogy sodronya az évek múlásával előbb csak halkan, majd mind hangosabban nyikorogni kezd, míg végül már úgy énekel, mint egy rugalmas kanárimadár.

Hrr-prr, mondja a szomszéd szobában fészkelő vaskanári mintegy tűnődve, majd mint aki rátalál a keresett dallamra, szaporázni kezdi, hrr-prr-hrr-prr, mind szenvedélyesebben. A csúcson ereszti ki szopránját Bébi, a szerelmes Desdemona. Egy opera a szobámban, a huszonharmadik emeleten. Épp a tévét akarom bekapcsolni hangfüggönynek, amikor hirtelen véget ér az előadás.

– Oj – szakad ki egy mély hördülés a befalazott Otellóból, és rám zuhan a csönd.

„A rendőrautó – gondoltam –, a francba is, teljesen elfelejtettem…”

A járdán néhány sietős árnyék. A fekete folt sehol. Ott állok még néhány percig, és nézem, hogy dagadó tengervízként mindent ellep a forgalom.

Sohasem fogom megtudni, hogy azon az estén a szemközti járdán lelőttek-e valakit.

 

*

 

Tíz évvel később a szállodát sem találtam. Sugárútról sugárútra bóklásztam, sorra azonosítottam az ismerős helyeket, házakat, csak azt a harmincvalahány emeletes épületet kerestem hiába. Ahol számításom szerint lennie kellett volna, egy félig beállványozott épület állt, nem új, de nem is az, amelyikre emlékeztem, és semmi nem mutatott arra, hogy ez az épülő-bontódó romhalmaz valaha is szálloda lett volna. A füstös téglaszínű monstrumot elnyelte a feneketlen bendő, amely elnyel minden mást is: divatot, korstílust, életet, halált. Minden a helyén, és semmi sem.

Csak a szűnni nem akaró izgalom ugyanaz. Ahogy egy roppant, pattanásig feszülő húr magától dongani kezd.

Igen, itt vagyunk New Yorkban.

 

*

 

Egy fölfoghatatlanul bonyolult programozású számítógépben, mely minket magunkat futtat magában mint programokat.

Még mindig az előbbi szálloda. Reggelizés közben rájövök, hogy az úticsekkjeimet fönt hagytam a szobámban.

Művelet indul.

ADATOK: délelőtt fél tíz, szoba a huszonharmadikon, az asztalon egy halom úticsekk, ötven év körüli, néger szobaasszony takarít.

EREDMÉNY: ellopja a csekkjeimet!

Ellopja, marihuánát vesz rajta, és elfüstöli. A film utolsó kockáin a koldusbotra jutott magyar írót látni, ahogy a George Washington híd felső szintjéről (kelet felé menet kéretik hídvámot fizetni!) a Hudson feketén hömpölygő hullámaiba veti magát.

A huszonharmadikon a szobám ajtaja nyitva, az ajtóból látom, a csekkek az asztalon, ugrom, mint a tigris, felmarom őket.

– Atyaúristen! – hangzik a hátam mögött.

Egy ezüstszínű arcon a verejték gyöngyei.

– Atyaúristen, de megijesztett!

Művelet indul.

ADATOK: délelőtt fél tíz, szoba a huszonharmadikon, takarítok, beront egy őrült, negyven körüli, fehér férfi, lázasan matat az asztalon.

EREDMÉNY: kéjgyilkos, meg akar ölni!

De előbb még megerőszakolom, az ágy lábához verem a fejét, az ujjára csapom a fürdőszobaajtót, fejjel lefelé beakasztom a ruhásszekrénybe.

– Elnézést – motyogom megszégyenülten –, itt felejtettem valamit.

A fejével int, hogy oké, mélyeket sóhajt, a szívére szorítja a kezét.

Végül nagy nehezen két fél mosolyból ketten összehozunk egy egészet.

A dermesztő gépezetben egy kis meleg, emberi hibát.

 

*

 

Különben itt van mindenki, aki számít. Rembrandt és Andy Warhol, Jean Valjean a Nyomorultak musicalváltozatából és Breuer Marcel székestől. Meg amúgy minden, a modern művészetek, a tőzsdeügynökök, Kleopátra emlékoszlopa és Teresa Stratas, az operaszínpad csillaga. Manhattan északi csücskében nem is egy, de két középkori francia kolostor, ráadásul jó ízléssel egybeépítve, déli irányban meg, a Lower East Side-on a Benzinkút. Ez a valaha csakugyan működő benzinkút, a hozzá tartozó telekkel és a telken álló, düledező fészerrel ma a nemzetközi avantgárd fölszentelt temploma; látható itt görkorcsolyázás közben tüzet fújó térköltő és leszbikus akciószínház, vagy ha nem épp ezek, hát valami más.

Ahogy mondom, mindenki és minden.

– Jöttök ti is?

 

*

 

New Yorkban élve egy óriásnőbe szerelmes az ember.

Egyszer kíváncsiságból végigbuszoztam Manhattan szigetén, csúcstól csúcsig, ami persze azt jelenti, hogy kétszer jártam meg az utat, minthogy a Central Park mellől indultam, és oda is tértem vissza. Szusszanásnyi szünetekkel egy napom ment rá.

És Manhattan, a hosszúkás sziget, New York város New York nevű kerülete, amelyre a legtöbben gondolnak, amikor New Yorkot mondanak, csak a gerince az óriásnőnek, aki Bronxot, a fejét előreejtve, Brooklynt, a lábát, szorosan Queens, a hasa alá húzva, az oldalára dőlve alszik a térképen.

Staten Island, az óriásnő csecsemője, az ágy sarkába gurulva a tengert rugdalja dühében, és hajókürthangon sír az anyja után.

 

*

 

Vezessünk-e autót New Yorkban?

Erre mondja a tettre kész autómentő: „Ez egy szabad ország!”

Mindazonáltal fogadjuk meg a közlekedés pszichológus tanácsát, és ha kezdők, vidékiek, netán európai bevándorlók vagyunk, vagy más okból minősülünk hátrányos helyzetűnek, kezdjük a dolgot a ráhangolódással. Beülünk a kocsiba, kezünkkel két oldalról szilárdan megragadjuk a kormányt, majd hátunkat begörbítve és alsó állkapcsunkat előretolva fölvesszük King-Kong testtartását, és koncentrálunk. Néhány másodperc múlva elordítja magát bennünk az ámokfutó:

– Mit? Hogy te engem? Én téged!

Ezzel kész is, mehetünk. A többi csak gombok és pedálok, mint bárhol másutt.

Mindez persze nem probléma annak, aki ebbe a stílusba beleszületett.

Átláthatatlanul sűrű felhőszakadásban leintek egy taxit. Egy vízcsóvát húzó, sárga rakétát, melyet egy fütyörésző fekete fiú vezet. A 81. utca nyugati oldaláról a 74. utca keleti oldalára megyünk, keresztül a Central Parkon, vízben, vízen és víz alatt kanyarogva. A hangsebességnél valamivel lassabban, mert előttünk egy másik kocsi szerencsétlenkedik, afféle menet közben berregve alvó, motoros repülő. Neveli is a füttyös taxis a tohonya akadályt szorgosan. Jobb kezével – abszolút biztonsággal – kormányoz, a ballal pedig a reflektoron szólózik:

– Gye-gye-gye-RÜNK, Apikám, gye-gye-RÜNK!

 

*

 

New York nem egyike az amerikai nagyvárosoknak. New York egyéniség.

Mitől?

Az európai turista kész a válasszal. Igazi városok, szavatoltan történelmi légkörrel, főként Európában vannak, az Európai Kultúra Melegágyában. Az európai turista jóleső érzéssel gondol a Firenzében vagy Párizsban szájukat tátó amerikaiakra; van isten, mindenük azért nekik sincs, múltjuk például szinte semmi. Kétszáz év; hogy oda ne rohanjunk! New York e szerint az észjárás szerint azért olyan, amilyen, mert ide még elért Európa szele, mely azonban az óceánon átkelőben annyira kifáradt, hogy továbbhaladni már nem volt ereje, így aztán itt ragadt New Yorkban. A dolgot bonyolítandó, e kárörömtől csillogó okfejtés igazát bizonyítani látszik sok amerikai – többnyire daccal és büszkeséggel palástolt – kisebbrendűségi érzése is, hogy hiába, a csiricsáré gazdagságról hiányzik az idő patinája.

Csakhogy a logika fogaskerekei közé itt homokszem kerül, a magunk érzéki tapasztalata. Ha a fenti okfejtés csak részben is igaz lenne, New Yorkban kéne lennie valami mélyen és meghatározóan európainak. New York pedig éppen hogy minden ízében amerikai. Annyira az, hogy még a nagyobb etnikai közösségeket sem kell asszimilálnia: ő enélkül is az, ami. Se nem fehér, se nem fekete, se nem angol, se nem olasz, se nem keresztény, se nem zsidó – egyik sem teljesen, de mindegyikből valami, leginkább mindez együtt, mégis azonosíthatóan és félreérthetetlenül saját maga. A legamerikaibb amerikai nagyváros, amely azonban – ezzel kezdtük – nem úgy amerikai, mint a többi.

Mind – a maga földszintes házai közül kimeredő pár tucat felhőkarcolójával.

Mely városalakulat persze éppúgy a történelem szülötte és tükre, mint Athén, Róma, Párizs, Új-Delhi és Tokió. Szándékkal raktuk a sor végére Japán mai fővárosát. A japánok főleg fából építkeztek, és nem hagyták ránk a maguk Parthenonját, Tokió mégis hű tükre a japán múltnak. A szerkezetével, ha van szemünk arra, hogy észrevegyük a világvárosi úthálózat hézagaiban meghúzódó tízezer apró falut. Az emberi település elemi formáját, mely a fejlődés egy bizonyos szintjén szinte mindenütt megjelent a földgolyón. A közösségi célokat szolgáló központi magot, a köréje sereglő lakóépületekkel. Azt az elemi formát, melynek nagyobb méretű megjelenését a városközponttal és az azt övező lakónegyedekkel olyan mélyen amerikai jelenségnek gondolunk.

Annyiban helyesen, hogy ez a szerveződés itt világosabban látható, mint másutt. Az úgynevezett történelmi városokban ugyanis egy-egy központnak módjában volt az idők során lerobbanni, föltámadni, átalakulni, áthelyeződni, azaz némi rendetlenséget okozni, melyet mi a természetes városfejlődés nélkülözhetetlen kellékének tartunk. Más szavakkal, mi épp az amerikai nagyváros viszonylagos tökélyét érzékeljük tökéletlenségnek, látványosan célszerű városi működését vidékiségnek, amit legalábbis következetlen magatartásnak kell mondanunk. Igaz viszont, hogy e következetlenségben következetessé megint maguk a városok tesznek egy olyan sajátosságukkal, mely minden kétséget kizáróan amerikai eredetű, még ha ezt ma már világjelenségnek érzékeljük is.

A történelmi korokban az út a nagyobb városokba be-, illetve belőlük kivezet, át a kisebb községeken halad. Az amerikai nagyváros rohamos fejlődése viszont egybeesik a közlekedés forradalmával, egy olyan kontinensen, ahol mindig is számításba kellett venni a roppant méreteket, ugyanakkor elég hely volt az akár félországnyi építkezéshez is. Elég hely ahhoz, hogy a szükség parancsára létrejöjjön a világ egyik, köznapi fejleménynek látszó, használható csodája, az önmagába visszatérő végtelen földi változata, Észak-Amerika úthálózata. Erről az úthálózatról tekintve az amerikai nagyváros csak egy országúti pihenőhely a többi közül, a különbséget csupán a kijáratok sűrűsége és száma jelzi. Mármost a nagy kérdést, hogy mi az előkelőbb, az ágyunkba vezető országút-e, vagy a műemléki sikátorban tipródó autó, hagyjuk az ilyen súlyú tudományos kérdéseket megválaszolni méltó elmékre, magunk elégedjünk meg annyival, hogy a „történelmietlen” amerikai nagyváros minden porcikájából süvölt a történelem. Szó szerint mindegyikből, mert nem a számos szembeötlő építészeti teljesítményből: templomból, üzemcsarnokból, felhőkarcolóból, hanem – mint Tokió esetében is – magából az egészből, a szerkezetéből.

Egészét tekintve New York mélyen amerikai. Manhattan hatalmas sakktáblája (a sziget teljes hosszában egyedül elkanászodó Broadwayjel és néhány girbegurba utcácskával a sziget déli csücskében mint kivételekkel) a központ, és körben az élő- és lakóhelyek milliói, Long Islandtől New Jerseyig, a New York-i-öböltől föl New York állam köldökéig. Ami pedig az utakat illeti, a Cross Bronx Expresswayn például, hogy csak találomra mondjunk egy lehetséges útvonalat, úgy vághatunk át Connecticutból jövet New Jerseybe, hogy New York városából közben csak a forgalmi táblákat látjuk.

Mi akkor a más?

A rendetlenség.

Amin persze nem a New Yorkban olykor a legváratlanabb helyeken tornyosuló szemétkupacokat és törmelékhalmokat kell értenünk, hanem a lélek rendetlenségét, a teremtését, a költészetét.

Nem tudhatjuk, hogy pontosan miért; talán azért, mert a New York-i-öböl és a Hudson torkolatának cikcakkjai miatt a város nem terjeszkedhetett minden irányban, hatalmas tányérrá lapulva a tágas kontinensen, mint valami láthatatlan lassúsággal forgó fazekaskorongon; talán azért, mert túl sokféle ember lépett itt tömegével az Újvilág földjére, magával hozva egy darabkát a régi világból, vagyis sugárzó anyagként árasztva magából a feszültséget; talán azért, mert New Yorknak nemcsak a szíve dobog egy szigeten, hanem épp kikötő mivoltában, a kontinens kapujaként maga a város is egy nagy sziget, melyet a szárazföld felől is óceán határol, a roppant méreteké, a beláthatatlan földeké, minek következtében innen visszafordulni vagy előreindulni, ha az ember nemcsak látogatóba érkezett Amerikába, egyképp súlyos elhatározás; talán mind e tényezők együttes hatásának eredményeként, egy rejtélyes ösztöke biztatására New York kibújt a bőréből, átpréselte magát Manhattan alaprajzának ketrecrácsán, az egyedüli térségbe, ahol volt még hely, a levegőbe. Történelmi mértékkel rövid idő alatt létrehozva azt, amihez másutt századok munkája kellett, a röghöz kötöttségnek és a szabadságnak, szabályosnak és szabálytalannak azt a – pezsgésével még télen is a mediterrán nyüzsgésre emlékeztető – elegyét, amit egy város utcáit járva eleven életnek érzékelünk. Nemcsak úgy tette ezt, hogy mintegy találomra felhőkarcolókat szórt a rogyadozó mézeskalács házikók közé, a függőleges tengely mentén ellensúlyozva a vízszintes monotóniát; teljes sikerrel különben: New York sziluettje mindennek inkább mondható, mint unalmasnak; de úgy is teszi, hogy egész testében föl-le jár, mint valami irdatlan fazékban fövő főzelék, vagy egy túlméretezett őshüllő, melynek testrészei már alig tudnak egymásról, és szinte önálló életet élnek. A bennük munkáló feszültségek hatására New Yorknak egész negyedei emelkednek vagy süllyednek, a szó szoros értelemben, föl a levegőbe vagy bele a földbe. Minden érzékelhetően mozgásban van. A tegnapelőtt előkelő Harlem mára egy füstölgő roncstelep, de holnaputánra talán, épp a fokozhatatlan pusztulás nyomán, egy újgazdag városrész csábító teleksora, miközben Bronx enyészik romhalmazzá, és föltámad mit tudni mi. A Central Park egy évtizede a városi ellehetetlenülés lehangoló példája volt, sötétedés után a sétáló biztosan számíthatott arra, hogy az üdítő természeti környezetben ki fogják rabolni; manapság Shakespeare csábít a szabadtéri nézőtérre ezreket, akiket túl fáradságos lenne mind kirabolni – a bűnözés rugalmas szakma, egy időre meghátrál, valami megint megbillent egy kicsit; a Central Parkból nem tudni, mi lesz, de New York tapinthatóan lüktet: él.

Mértéktelenül és harsányan.

Zöldfülű fölfedezőt, vacsorára hívtak a Central Park nyugati oldalán futó sugárút és a nyolcvanvalahányadik utca tájékára. Közel laktam, gondoltam, sétálok egyet. Pár háztömbbel arrébb egy építkezés állványai. Másnap derült ki, hogy aznap éjszaka valaki becsúsztatott az állványok alá egy gondosan nejlonba csomagolt, fej nélküli, női hullát.

A kezdet kezdetén azzal kergettem az őrületbe vendéglátóimat, hogy hasznos tudnivalók felől faggatóztam: mit kell feltétlenül tudnia a New Yorkban kószálónak?

Hümmögtek, a vállukat vonogatták. Ne menjek éjszaka a Harlembe, főképp ne egyedül. Azt hittem, közönyösek. Pedig csak volt helyismeretük.

Mit mondtak volna? Hogy ha találkozom valakivel, akinek az egyik kezében egy nejlonba csomagolt, fej nélküli, női hulla van, a másikban meg egy csontfűrész, ne kérdezzem meg tőle a pontos időt?

 

*

 

New Yorkban minden megtörténhet.

Manhattan északi csücskében egy mellvédre könyöklök, úgy nézek át a párálló Hudsonön, New Jerseybe.

Mézesen sűrű napfény csurog a földre, a mozdulatlan, sűrű zöldben a Paradicsomról füttyög egy részeg madár.

 

*

 

New Yorkban is, mint Amerikában általában, két komoly kellemetlenség érheti az európait. Az első, hogy nem érti, amit lát. A második, a komolyabb, hogy egy idő után azt gondolja, most már érti.

Három utam során összesen egy évet éltem, tanítottam, csavarogtam Amerikában; tudok róla valami igazán fontosat. Tudom, hogy az a sok, amit megértettem belőle, milyen kevés.

1984-ben épp csak gépet és légitársaságot váltottam a New York-i Kennedy repülőtéren. Szikrázó napsütésben szálltunk föl Oklahomában, de a keleti parthoz közeledve tejfölsűrűségű ködbe kerültünk. Majd egy órát keringtünk Atlantic City fölött, a Kennedy fogadott és indított, de a forgalom nagyon lelassult, várnunk kellett a sorunkra. Szó szerint az utolsó pillanatban értem el az Európába induló gépet, még megijedni sem volt időm, hogy föl tudunk-e szállni egyáltalán? A technika nagyobb dicsőségére egy kicsit mennydörögtünk, rázkódtunk, majd fölszálltunk, csak valamelyik utánunk következő gép csúszott a tengerbe; de nem is ezért mondom el ezt az egészet, hanem a köd miatt.

Hivatásos költő vagyok, mindig van nálam metafora.

„Hölgyeim és Uraim, az beszél itt önökhöz, aki az utastér ablakán kibámulva homályosan lát valami sárga fényfüzért. Reméljük, hogy az, amin gurulunk, a felszállópálya. Reméljük, hogy az, amit látunk, a felszállópályát szegélyező jelző lámpasor. Jó repülést!”