Ó, a magyarok, istenem, hát azok nagyon, de nagyon különös emberek! Az egyik ilyen, a másik olyan. Köszönöm a megjelentek szíves figyelmét, és ajánlom magamat a Tisztelt Bírálóbizottság jóindulatába.

1. Nem azért a két fillérért mondom, de szerény munkámban egy élet tapasztalatai sűrűsödnek össze. Ezzel nem kívánok befolyásolni senkit sem, legfőként nem a Tisztelt Bírálóbizottság tárgyilagosságukról közismert tagjait, épp csak megemlítem.

2. A leghülyébb magyarral én Amerikában találkoztam, New Yorktól északra, Westchester County valamelyik kis községében, orgonazúgású, zöld lombok alatt, egy faházban. Nagydarab, kövér, szuszogó ember volt, puhára abált szalonnán sok szőr, de örökös izzadságtól csillogó, kopasz kobakján csak keskeny hajkarima, egy éve sikerült lelépnie Romániából, addig ügyvéd volt Kolozsvárott, most New Yorkban bóvlikkal ügynökölt, úgy beszélt angolul, mint egy csirizbe esett orangután, és minden harmadik mondatát úgy kezdte, hogy „mi, amerikaiak”.

3. Érdekes, hogy a leghülyébb amerikaival is Amerikában találkoztam, de vele rögtön, ahogy Amerika földjére tettem a lábam, minthogy az illető a Bevándorlási Hivatal tisztviselője volt, és a Kennedy repülőtér egyik indóházának egyik üvegkalickájában izzadt, de förtelmesen, elnézést, tudom, hogy képzavar, amit mondok, de hát pontosan az volt a helyzet, hogy a saját zsírja gőzfürdőjében. És én hülye, még köszöntem is neki. – Jó napot, uram – mondtam szabatos kiejtéssel, mint egy valóságos belső komornyik egy közepes terjedelmű, múlt századi angol regényben. – Még köszönsz is, te utazó fattyú – emelte rám elgyötört tekintetét egy izzadó zsírsertés, amilyet nem enged be területére a Közös Piac, és elkezdte forgatni a kék fedelű magyar magánútlevelet, hogy melyik oldaláról kezdje el enni, amikor véreres szemébe ötlött a kalicka sarkánál ácsorgó vékony diáklány. – Maga kicsoda, és mit csinál itt? – röffent rá az izzadó monstrum a szellő-is-elfújja, emberi pitypangvirágra. – Én a Külügyből vagyok – csilingelte ez ijedten –, és erre az úrra várok. – Mi a franc maga – röffent most rám a Disznófejű Nagyúr –, hogy a Külügyből várják? – Író – sóhajtottam olyan halkan, hogy épp csak hallani lehessen, költőt nem mertem mondani, érezve, hogy még enyhített formájában is ez a közlés lesz az a csepp, amelyik már kicsordul a pohárból. És csakugyan, a házisertésről egy pillanat alatt leperegtek a domesztikálás évezredei, egy vadkan villantotta rám a sárga agyarát. – Mind ide akarnak jönni – hörögte. Majd jó egy méterre emelte súlyos pecsételőjét, de ahelyett, hogy fejbe vágott volna vele, amire lélekben már fölkészültem, a művészek és egyéb ingyenélők iránt érzett minden rokonszenvét beleadva a mozdulatba, úgy zuhintotta rá az útlevélre a masszív pecsétnyomót, hogy a dördülésbe nemcsak a Pan American itteni terminálja, de a Manhattan közepén égnek meredő irodaépülete is beleremegett. – Go ahead – hörrent még egy utolsót, ami műfordításban annyit tesz: „Tűnj innét a francba!” – Most mondja, mit akart tőlem ez a vadbarom? – kérdeztem a külügyi virágszáltól már kinn a nyílt terepen, ahol bozóttűzként terjedtünk az épület előtt várakozó taxik felé. – A kövérek rosszul tűrik a hőséget – felelte ő bölcsen és diplomatikusan, nem hiába jött a Külügyből.

4. Az időgépet a Verne Gyula és Neumann János által alapított francia–magyar közös vállalkozás, a Futura kisszövetkezet kutatólaboratóriumában tervezték meg, és ugyanez a szövetkezet állt rá a gyártásra is. Ez az elhatározás később szakmailag helytelen döntésnek bizonyult. A gazdasági nehézségekről „Lötyög a csapágy, uraim!” címmel föltáró cikket közölt a délutáni Magyar Pipacs is. A gép sikeres működésének köszönhetően viszont végre beteljesült Bakócz Tamás nagy álma: magyar bíboros a pápai trónuson! A magyar pápát Karol Wojtilának hívják, lengyel, de járt Magyarországon is. Ekkora időtávon ennyi eltérés, bárki beláthatja, igazán semmi. Főként ahhoz a világszenzációhoz képest, hogy az időgépet mégiscsak két magyar találta föl. Most mit néznek így rám; két magyar, hisz Neumann János csak az eszét vitte ki Amerikába, a szíve a hazájáé maradt, Verne Gyulát pedig, ahogy ezt nevének csak nálunk használatos formája mutatja, úgy a szívébe zárta a magyarság, mintha sosem lett volna francia.

5. Nakicsoda és Asima japán kutatók föltevése szerint a honfoglaló magyarok, ahogy végeztek a honfoglalással, azaz a kor követelményei szerint lenyilaztak mindenkit és fölgyújtottak mindent, akit és amit kellett, nagy kört alkotva leültek a földre, és egy jót zokogtak, majd azonmód, ahogy voltak, könnyes arccal, lóra ültek, és elvágtattak az Atlanti-óceánig, ahol is újból belegondolva a rongyos, elhibázott életükbe ismét sírva fakadtak, majd megfordultak, és még mindig könnyeikkel küszködve végigrabolták az útjukba eső városokat és apátságokat, zsákszámra hozva magukkal emlékbe a templomi aranykelyheket és a célországok fejlett ötvösművészetéről tanúskodó bizsuárut, melynek oly szívből jövő örömmel tud örülni otthon az asszony és a körötte játszódó kicsinyek, majd végre-valahára hazaérkeztek a vásárfiával, fölvették a keresztséget, és azontúl az átkozott pogány mulató nótáik helyett azt énekelték nagy zokogva a századok vérzivatarában: „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk… ne feledkezzél el szegény magyarokról!” A japán etnológusok egyik adatközlője, egy monori özvegyasszony szerint, akinek látomásaiban változó gyakorisággal szokott megjelenni, Krisztus anyja azt üzente volna vissza a balsors tépett népének: – Hogy feledkezhetnék meg rólatok, amikor a könnyeitektől merő egy víz a kötényem?

6. Századunk nagy magyar gondolkodóiról szólva Lukács Györgyöt, Németh Lászlót, netán Hamvas Bélát szokás emlegetni. Méltatlanul nem esik említés Sík Csabáról, aki a hatvanas években azt mondta egy karrierista tollforgatóról: „Havi húszezer fölött már minden fillér számít.” Szorozzuk be az összeget hárommal, annyit biztosan romlott azóta a forint, az havi hatvanezer, és a korszakos fölismerés ismét fényesen tündököl!

7. Budapest, na igen, ez az én gyöngém. A szerelmem, hogy pontos legyek. Ez az ütött-kopott, szegényes, szemetes, gyönyörű város. Indulnék is sétálni egyet valamelyik tájékán, de tegnap nem vettem újságot, és most nem tudom, hogy ma éppen minek nevezik a leányasszonyt? Ak-inknek-e megint, merthogy egyedül a kelták nem kompromittálták magukat a pártállam idején? Vagy elég volt visszanyúlni a rómaiakhoz? Ez esetben az amfiteátrumra nyíló ablakunkból rálátnánk a gladiátorokra, és kiadhatnánk fizető vendégeknek az ablakot… Az persze nagy ciki volna, ha Budát megint török kézre kellett volna adni, de a rosszat is jobb tudni, hogy mégis mire számítson az ember, kelevézre vagy televízióra? Jobb eset, ha csak Pestet kellett Ofenre visszakeresztelni, amit leginkább a reformátusok bánnak majd, mert nem építhetnek benne templomot… És persze bármilyen valószínűtlenül hangzik is, még az is megeshet, hogy Budapestet ma éppúgy Budapestnek hívják, mint tegnap és tegnapelőtt. Ekkor jövök én az én kísérleti módszeremmel. Beállok a Margit híd budai hídfőjénél a villamosmegállóba; ha jön a villamos, már jó, nincs háború. Béke lévén elvillamosozom az Oktogonig, ha nem November hetedike térnek hívják, jó, ha nem Mussolini térnek, még jobb, akkor már szinte biztos, hogy előbb a Sugár, az Andrássy, majd Sztálin úton, utóbb a Magyar Ifjúság és a Népköztársaság útján, majd ismét az Andrássy úton haladva nem a Hitler térre érkezem, hanem a Kodály köröndre, ahol aztán leülök egy padra, és azt kérdezem a test nélküli légtől: – Hogy vagy, szépségem? Erre persze rögtön megáll egy járókelő, és jól lehord engem, hogy én egy nagy marha vagyok, mert ez itt egy Bejrút kurvákkal, kuplerájjal, pénzváltó föníciaiakkal. Na és, felelem neki én, és tovább ülök a padon, az arcomon üdvözült mosoly. Szerelmesnek adott tanács annyit ér, mint halottnak a csók.

Kétkedő létemre hívő alkat vagyok, és kétkedő hitemben épp a modern természettudomány erősít meg. Abból a végtelen variációsorból, melyet a mindenség a fölfoghatatlanul kicsi és a fölfoghatatlanul nagy között cikázva terít ki előttünk, semmiképp sem zárható ki a véletleneknek egy olyan láncolata, mely a mi szemünkkel nézve a gondviselés tudatos cselekvéssorának látszik, ha pedig lehet ilyen, akkor van is, abban az értelemben mindenképpen, hogy az agyunk nem ott ér véget, ahol az eszünk, mert gondolkodásunk tömör csillaga körül szállongó porként ott dereng még a képzelet is. Más szóval: az Úristen akart tőlem valamit, és az ő útjai, mint ez köztudomású, kifürkészhetetlenek.

Unokabátyám szénfekete bajuszán, e csillogó horgon sok nő fennakadt akkoriban. Egyiküket rokoni érzületből, vagy mert unta, megpróbálta átpasszolni nekem, csakhogy én még nem voltam kész a nekem szánt szerepre. Nyíltan kimondva nagy mamlasz voltam – költő az érettségi előtt. Vikivel többnyire a rakodópart alsó kövén üldögéltünk, s míg vártuk, hogy elússzék a dinnyehéj, én legújabb pesszimista verseimet olvastam föl neki, melyeket ő rajongva hallgatott. A kamaszkori, feketét feketével árnyaló művek között volt egy, melyben a sötét kétségbeesés nyerítő röhögésben tört ki, egy Majakovszkij-paródia – legnagyobb sikerű művem ez idő tájt, a Csernus Tibor megfestette három lektor egyike (név a szerkesztőségben) zseniálisan pimasznak mondta. Nem kimondottan jegyajándéknak való mű, de hát épp ez volt nálam akkor, amikor irodalombarát kettősünket egy Pest környéki boglya tövébe kormányoztam csókolódzni. Fájdalom, itt érte a test ördögét az a dermesztő fölismerés, hogy ő, aki a gyehenna tüzét kereste, egy jóságos óvó néni karjaiba tévedt. Amerikába távozó kivándorlóként integettem a helyiérdekű zöld kocsijából, magam mögött hagyva egy ifjúkori tévedést és költeményeim indigóval készült másodpéldányait. Akkor azt hittem, örökre.

Visszazötyögtem a városba, és elsüllyedtem abban a kafkai lidércnyomásban, amivé az elkövetkező két évben vált az életem. Kitűnő érettségim meg különféle tanulmányi versenyeken szerzett díszokleveleim ellenére, minden ésszerűséget meghazudtolva, tehát még a titkos káderkiválasztási szempontokét is, minthogy azok szerint én a mindegy kategóriába tartoztam, az első fölvételin nem vettek föl az egyetemre. Ezután viszont mindenhová elkísért egy szűkszavú káderlap, egyik oszlopban dicső teljesítményeim listája, a másikban egy tömör, de jelentőségteljes megállapítás: „Felvételt nem nyert.” A hülye is láthatta, hogy itt van valami a háttérben, és azt gondolta, majd hülye lesz pont ő belenyúlni a szarba, ehelyett gyors helyzetfölismeréssel úgy kirúgott, mint futballkapus a labdát. – A hamis tudat! – mondta volna az előbbi mondatban feszülő ellentmondásra a Lukács-iskola ifjú filozófusa, én ehelyett némán, de vacogó fogakkal beleszerettem egy férjes asszonyba, két gyerekkel, a Kafka-regény mellé odatéve a polcra a Vörös és feketét is. Sőt, anélkül hogy tudtam volna róla, a Híres bűnesetek című, puha fedelű zsebkönyvet is.

Kefe János az osztálytársam volt a gyerekotthonban, a háború után. Tizenegy évesen költőnek indult, de az ötvenes évek közepére életművésszé érett. – Nyár van – mondta –, eladjuk az öltönyömet, most úgyse kell, aztán kimegyünk a strandra. – Csak a Bizományi kapujában derült ki, hogy otthon hagyta a személyijét. Sebaj, velem ott volt az enyém. Az ember ugye ott segít, ahol tud. Máskor is el-elkérte az igazolványt, egyszer például azzal, hogy a Színművészeti Főiskolán tud rá ebédjegyet szerezni. Lógó orral jött vissza: – Nem volt benn a konyhafőnök. – Én marha, még sajnáltam is, hogy hiába fáradt. 1956 nyarán aztán a Balettcipő eszpresszóban mellém huppant egy gyúrt fülű birkózó. Kárász őrmester volt, bűnügyi nyomozó, a „Kefe János és társai” ügyében nyomozott. Az egyik társa én voltam, az ismert orgazda, akit a tömeges értelmiségi közbenjárás hatására két hete vettek föl az egyetemre.

Kefe november elsején hívott föl: – Most engedtek ki a cellából, van két géppisztolyom, kell az egyik?

– Te szemét állat – üvöltöttem a telefonba –, még van pofád telefonálni?

– Kicsinyes vagy – mondta –, most, amikor patakokban folyik a vér.

Később Franciaországban tűnt föl, pankrátorokat menedzselt, fekete ingben, fehér kalapban; majd a tel-avivi strandról küldött egy képeslapot: „…isteni a víz…”; majd nyoma veszett. Megkéselhették, vagy áttette székhelyét az Újvilágba, és ott fegyveres bankrablással foglalkozik: föl-fölkér egy járókelőt, hogy ugyan lőjön már ő a rendőrökre, mert ő otthon hagyta a jogosítványát.

Az én életem is új fordulatot vett, kisvártatva Franz Kafka helyére Marcel Proust kívánkozott volna. Ó, letűnt napjaink édes keserűsége! A férjes asszonnyal tizenhatodjára csakugyan szakítottunk, én ezért is, másért is idegösszeroppanással kórházba kerültem, ahol is egymásba szerettünk egy orvosnővel, és én épp az ő családját készültem megjelenésemmel a kétségbeesésbe kergetni, amikor egy disztingvált, tányérsapkás úr keresett föl a lakhelyemen, és átadott egy idézést a Gyorskocsi utcába. 1958-at írtunk, javában működött a nagy emberdaráló.

Az ormótlan börtönépületben egy pulykatojásképű, fürge mozgású, fiatal nyomozó vezetett hosszan a kihaltnak tetsző folyosón, majd beirányított egy kopár szobába, ahol aztán kivágta elém az íróasztalra rég nem látott kéziratomat, a Majakovszkij-paródiát.

– Ezt maga írta?

– Én – mondtam. Az első oldalon ott virított a kézírásom: „Vikinek szeretettel, Ottó.”

Viki, mint kiderült, egy komolyabb szervezkedésben vett részt: „lázító tartalmú röpiratok szerkesztése és terjesztése”, mondta a nyomozó. Versparódiámat pedig, mely a házkutatás során került a hatóság kezére, „a szocializmus eszméjét és vezetőit gyalázó vers”-nek jellemezte.

– Tudja, hogy ezért szó nélkül bevághatjuk magát nyolc hónapra egy internálótáborba? – nézett rám vérfagyasztó kedélyességgel.

– Tudom – mondtam, és elkezdtem makogni valamit Karinthyról meg arról, hogy a paródiának lételeme a túlzás.

– Tudjuk mi azt, hogy kik az írók – mondta. – Megtanultunk a sorok közt olvasni.

Egy óra múlva viszont azt kérdezte: – Hány példány van még ebből a szennyiratból?

– Egy – mondtam (ami persze nem volt igaz, több keringett belőle a városban) –, otthon.

– Most hazamegy, és azt behozza ide, leadja a nevemre, és aztán majd meglátom, mit csináljunk magával!

Hazamentem, előszedtem a támpéldányt, leraktam az írógép mellé, gondosan újragépeltem, a régit betettem egy borítékba, arra ráírtam a nyomozó nevét, az újat pedig visszaraktam a dossziéba, mostantól fogva ez volt a támpéldány. Támaszkodtam is rá 1990 októberében, amikor harminckét évvel ezután ifjúságom e hányatott sorsú műve – némiképp kiigazítva, a felnőtt költő számára is elviselhető változatban – megjelent az Élet és Irodalomban.

Rejtély különben, hogy a nyomozó miért engedett el; ennél kevesebbért is fizettek nagy árat sokan. És józan ésszel fölfoghatatlan ez a példánycsere is. Tudtam, hogy agybaj, amit csinálok, de hiába. Mintha hipnotizáltak volna, és én transzban hagytam volna működni nálam erősebb akaratát annak, aki szélzúgástól és fogcsikorgatástól hangos nevelőintézetében makacs módszerességgel mutogatta végig az eshetőségeimet, a háborútól a börtönig, a szerelemtől a megőrülésig, és aki ezzel az intelemmel bocsátott útra a kertkapunál: „Vigyázz a stílusodra, édes fiam, és gondosan ékezd föl a kézirataidat!”

– Az igazgató úr – sandítok fölfelé – és az ő modern pedagógiája!

Nehogy már azt gondolják, hogy a magánügyeimről jártatom itt a számat.

Valamikor a hatvanas évek végén Berkes Pista, szövetkezeti asztalos elkészült a Somogyi doktorék előszobájába fusiban épített, égig érő, huszonhat ajtós, szörnyeteg szekrénnyel. Egy hét után leszállt a létráról, kihúzta magát, és váratlanul azt mondta nekem, aki a család barátjaként épp a létra alatt igyekeztem átbújni:

– Mert nem mindegy az, Orbán úr, kérem, hogy az ember hogy rakja föl azt az ajtót!

Világos, hogy ott és akkor nem Berkes Pista szólt hozzám, a megbízhatatlan link, aki sohasem akkorra szállított, amikorra ígérte, hanem egy az emberi géniuszok sorából; a sor közepén Johann Wolfgang Goethe a frissiben elkészült Faustot, az elején egy agyagos kezű szobrász a készre gyúrt Johann Wolfgang Goethét szemléli éppen, és a lényeget illetően ugyanazt gondolja, amit a Berkes Pista:

– Ronda egy dög, de kész van, és mind a huszonhat ajtaja rendben nyílik-csukódik!

Magyar költőnek lenni – törpeként élni egy óriás tudatával.

Csak az első hatvan-hetven év nehéz. Utána, ahogy kopunk, hülyülünk, megyünk kifelé a világból, egyre könnyebb.

Fényes emlékezetű mostohaapám, anyám második férje, amúgy derék, képzelőerő nélküli, gyakorlati ember, de mint minden igazi kispolgár, őrjöngő tömeggyilkos, ha erkölcsi világrendjéből kizökkentik, amikor tizenhét évesen a tudomására hoztam, hogy irodalmi pályára óhajtok lépni, útban a saját magából fölmagasodó ámokfutó felé, hosszas vita után minden érvéből kifogyva ezt a kérdést szögezte nekem:

– Mert Petőfi legalább meghalt a segesvári csatában, de mit csináltál te?

Ezt a kérdést egyszer már idéztem egy önéletrajzi írásomban, de akkor mint a jó szándék fűtötte emberi marhaságnak a maga gömbszerű teljességében tökéletesre munkált mesterművét, egy elménk kagylósötétjében termett igazgyöngyöt, nem mint valóságos kérdést, melyre valóságos válasz adható.

Pedig ez egy véresen komoly, jól irányzott, kemény kérdés. Most látom csak, hogy mennyire. Abból, hogy felelni tudok rá:

Én meg azt csináltam, hogy ott voltam a Második Mohácsi Vésznél, amikor a népszerű képeslapok színes aktfotóiról leugráló amazonok kegyetlenül legyilkolták a magyar irodalom rosszul megállapított példányszámait. Sőt, fedetlen fővel, a kezemben tartva levett süvegemet ott álltam én is a gyászos főrendek között, amikor a Magyar Könyv tetemét kiemelték a sors szeszélye folytán az öldöklés napjára megáradt Csele patak medréből. Embernek nyelve nem elég erős, siralma nem elég hangos eljajongani azt a gyászos látványt, a sárfoltos, szakadt borítót, az élettelen, hamuszürke címlapot. Valaki persze jó magyar szokás szerint rögtön handabandázni kezdett, hogy küldjünk ki egy ad hoc bizottságot, mivel mégsem ártana, ha tudnánk, hogy kinek a csele ez a patak, de a főrendek még csak nem is válaszoltak neki, csak a könnyeiket törülgették, és azt suttogták maguk elé: – Mindegy mán az!

Nem hiányzott onnan más, csak egy második Székely Bertalan, hogy lefesse ezt a szívszakasztó jelenetet.

Ő viszont pótolhatatlanul, mert addigra már a festők is mind régen éhen haltak.

Felvetődik persze a kérdés, vajon hogyan reflektálja a hangütés, a versszöveg, a költemény szerkezete – a költészet s ezáltal a költő esszenciális kérdéseit? Amit a költő a megszólítás bonyolultságaként vet föl, újra és újra vizsgálatra, revízióra, értelmezésre szoruló viszonyok kérdéseit görgeti maga előtt. Téves következtetésekhez vezetne azonban, ha úgy tűnne föl, hogy a költőt e kérdéskomplexumban csupán a mondhatóság foglalkoztatja. Minőségei nemcsak az ösztönök, érzések, a sexus, hanem a sensus, az érzelmek, az értelem, a lélek, a tudat olyan átváltozását feltételezik, melyről biztonsággal állítható, hogy egy esszenciálisan más testiség-, lélek- és tudatfogalmon alapul, mint a kölcsönösség jegyét magán nem viselő tudatszint és állapot.

A költészet örök.

Az nem lehet, hogy ennyi ember között ne legyen legalább egy, aki bizonyos testhelyzetben ne ezt gondolja:

– Marcikám, én most valami olyat érzek, hogy nem is tudom…

Magyar bank igazgatója a magyar tévé hírműsorában. Arcán szélesen hömpölygő mosoly, kezében pezsgőspohár:

– Most aztán ezeknek mind el kell menni dolgozni!

Véreim, magyarok, egymásra vagyunk (1) utalva (2) utálva (3) ítélve (a megfelelő szövegrész aláhúzandó).

Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János. Ül egy szobában, egyedül van, mint az Isten (ami az ő esetében nem tautológia, hanem a monoteista világkép elemi föltétele), a szemében lassan izzó, emésztő őrület, de az arcvonásait fegyelmezi, és mindent tud. A Vásárban című, a tökfejek által tökfejeknek készített líratérképeken többnyire a kései népiesség dombocskájaként föltüntetett versét például így fejezi be:

A ravasz öreg. A maga teremtette világtól búcsúzik, és úgy érzi, mintha a szívéből csorogna a vér. De hát egy ilyen ócska közhelyet az ember még akkor sem írhat le, ha ő az Isten. Ugyanakkor nincs szíve kihagyni azt az isteni, bár slágerízű ziccert, hogy néha a doktor úr szíve is fáj. Előreszalad tehát száz évet az időben, végül is az ő ideje minden idő, és előlegezi azt a kort, melyben felnőtt írók, nyelvészek és filozófusok, komoly családapák és családanyák, megrészegedve attól a szédítő fölismeréstől, hogy egy szónak több jelentése is lehet, úgy játszanak majd a nyelvvel, mint majom a farkával; mondom, előrevetítve ezt a kort, a ver igét szigorúan igei tevékenységre szorítva, tehát feszesre húzva a mondat minden csavarját, vér alakban használja, és persze rímhelyzetbe hozza, hogy a dolog azért szemet szúrjon, úgy okoskodva, helyesen, hogy nincs és nem is lehet az Istennek, azaz neki magának olyan teremtménye, aki erről az előre fölvillantott jövőről bármit is kiszivárogtathatna. A nagy többség ugyanis egyszerűen tájnyelvi fűszerezésnek fogja fölfogni azt a látszólag a rím kedvéért odabiggyesztett ékezetet, ők azért nem pletykálhatnak, mert nem értik, hogy miről szól a nóta (ha már annyit beszélnek itt neki a népiességről), aki meg érti, hogy mi folyik itt (a kurziválás tőle; ezt is ő kezdte különben, a kurziválást!), az azért nem, mert a megrendüléstől a szava a torkán akad.

Ébredj, magyar vers, világ csodája, borzas, fekete sas, tárd ki a szárnyad, szállj a magasba, a szél és a szabadság rokona vagy te, emberi szépségünk és képzeletünk őrzője vagy te, Balassi káromkodása, Csokonai tüdőgyulladása vagy te, Vörösmarty rémlátomása vagy te, Petőfi beesett melle vagy te, Ady borködös tekintete, Babits köhögése, József Attila csontjai, Radnóti bűzlő viharkabátja vagy te, Krisztus hetvenhétszer hét stációja vagy te, a szenvedés maga, a boldogság maga, az életünk értelme vagy te, szállj a magasban, végtelen tér madara, szard le magasról, maró madárszarral a hordószónok nyelvét, horgas csőröd tépje ki torkából pállott hangszálait, zöld szemed parazsától fogjon tüzet még a gatyája is, felhők a te szárnyad, kék ég a te homlokod, szállj a magasban, szabadon, vijjogj, élj, amíg élünk, élj, ha mi nem leszünk is, élj és vijjogj, úgy legyen, úgy legyen, úgy legyen!

íííjjuuuaaaóóőőőéééííí…prrff…prrff…dottam…prrff…prrff…ber…prrff…prrff…bízz…aaauuuóóóőőőéééííí…

Kedves Hallgatóink! Szokatlanul erős napfolttevékenység és erős mágneses viharok miatt előző adásunk egyes körzetekben nehezen volt fogható. Szíves elnézésüket kérjük. Következik az új évezred – kacagtató társasjáték sok muzsikával.

Jelentem, átértem. Eltartott vagy harminc évig, és nem volt könnyű, de megérte. Ideát – a szabadság földje, egy elsüllyedt, álomi, tévé előtti világ. Mozart meg könyvek; nahát például ez is, az olvasás! Ez úgy megy, hogy bizonyos, itt nem részletezendő körülmények között egyezményes jeleket nyomtatnak mindenféle papírlapokra, és mások ezeket megfejthetik. Baromi érdekes. És hát a természet… Csupa zaj, zörej, nesz, suttogás, változatosság, lent az utcán például légkalapáccsal bontják az aszfaltot, börörömpöm-böm, a szomszédban meg a Puruczkyék kamasz fia bömbölteti a magnóját, It’s a wonderful life, és úgy igaz, ahogy a magnó üvölti, csodálatos, csodálatos az élet! A maga módján ez mind CSÖND. Annak, aki onnan jött, ahonnan én, ez andalgás a patakparton, séta a zöldben, a Pastorale szimfónia (Beethoven, német zeneszerző) második tétele, de lehet a harmadik is, a viharral, mit bánom én! Minden csupa erdőzúgás, szélsuhogás, esőkopogás, madárcsiripelés. Fél füllel hallgatok oda, így is hallom, és közben a szemem kicsapom legelni, menj, amerre látsz, de akár be is csukhatom, akkor se maradok le semmiről. Szabad földről üzenem a családomnak, aki hallja, adja át: „Gizikém, életem, vigyázz a gyerekekre, és vedd tudomásul, hogy igenis le van (fütty) az az átkozott doboz, az a (hosszan tartó fütty), hogy az a (szűnni nem akaró, hosszan tartó fütty, lassan elúszik…

…hang lassan vissza) Persze nem akarok én itt idegen tollakkal ékeskedni. Nemcsak az én érdemem, hogy itt vagyok. Már láttam az innenső partot, amikor elkapott a rendszerváltás örvénye, pörgetni kezdett, és egyszerre azon vettem észre magamat, hogy, úristen, ismét rendszeresen kezdek nézni bizonyos műsorokat, azaz süllyedek, merülök, segítsééég! Ekkor ragadta meg a karom a két életmentő, önkéntes vízi rendőr, a két bíborpírban született, kommunikációs lángész, akiknek a világért sem ejteném ki a nevét, mert én nem eleve politizálok, de tényleg, becsszó, viszont a pártállástól független hülyeség vagy a pártos tehetségtelenség egyformán vacak munkáját látva fekete himlőt kapok, na szóval, elég az hozzá, ketten két oldalról szorosan megmarkoltak, főleg a nettebbik kinézetű, aki csokorra kötött eleganciájával versenyre hívhatná bármely harmadosztályú éjszakai presszó fizetőpincérét, és aki még abba a mondatba is bele tud bonyolódni, hogy „A kutya ugat”, a szandzsákról pedig azt hiszi, hogy az többes szám, mint a findzsák, csak a szandzsák nagyobbak. Igaz, ami igaz, ők segítettek partra, és nekik köszönhetem, hogy azóta szabadok az estéim, és hogy szavaim egy szabad ember szabadon megválasztott szavai.

(Mindazonáltal, minden eshetőségre készen itt van a kezem ügyében egy Sony rádiósmagnó a jól záró fülhallgatójával, hogy ha a szomszéd szobában a feleségem, aki idült képalkoholista szegény, bekapcsolja a világító szemétládát, valamivel mégiscsak el tudjam nyomni azt a jellegzetesen mély, brummogó, kősziklán is áthatoló hangot, mely – ahogy hallom – éppen hirdetéseket gordonkázik a szociális hálóval halászó fogyasztói társadalom átmeneti fülébe: „Ön most boldogan él. De gondolt-e arra, hogy bármikor meghalhat? Magyar Temetkezési Vállalat!”)

Ott, ahol én élek, drágán mért nedű a hír, nem csoda, hogy le akarom inni magamat vele. San Franciscóban üres egy délutánom, leülök a szállodai szobámban álló nagy képernyős, színes készülékkel szemközt egy süppedő fotelba, és nekifogok a hírforrás kiivásának. Ez délután öttől este fél kilencig csobog, bugyborog, zubog, szünet nélkül, illetve csak a szent és sérthetetlen reklámidő perceivel megszakítva, de e villanásnyi szünetektől eltekintve folyamatosan. A műsort ketten vezetik, ma délután mindegyiket egy férfi és egy nő; mindegyiket, mert a műsor egésze több blokkra oszlik, a párosok váltják egymást, egy-egy közülük nagyjából egy órát tölt a képernyőn; az utolsó félórában a CBS országos esti híradója látható, a hálózat nagyágyújával, Walter Cronkite-tal az élen (1976 van). A műsortömbök egymástól csak annyiban különböznek, hogy a friss hír már ennyi idő alatt is kiszorítja a régit, különben mindegyikben van minden; Frisco és környéke, továbbá Kalifornia, Amerika, külföld, közlekedés, időjárás, színes riportok. Mielőtt fejest ugranék fotelomból a mélybe, még föltűnik az, hogy itt a párosok összeállításánál nemcsak a műsorvezetők nemére és bőrszínére kell tekintettel lenni, mint odaát, a Keleti Parton, hanem a szemük vágására és az arcuk indián beütésre utaló formájára is; a Nyugati Parton szemmel láthatóan több az ázsiai és mexikói eredetű amerikai, mint amott, nem is szólva a Közép-Nyugatról; a képernyőn John és Marcia, őket Susan és Hitoshi meg egy Smith–Fernandez páros fogja követni. És most! Ugrom. A forrás vize magasra csap, és hírzáporként hullik vissza a fejemre. Az Oakland híd bedugult, próbálják meg a Golden Gate felé. Állj, állj, nem jó, az is bedugult. Tanácstalanok vagyunk, sorry. Hírek: találkozott, kinevezték, lemondott. Hirdetés: kutyaeledel, papír zsebkendő. Újabb hírek: kigyulladt, fölrobbant. Hirdetés: jobb a koton, mint a halál, óvakodj a gonorrheától, vegyél BMW-t. Még újabb hírek: megérkezett, lezuhant, meghalt. Hirdetés: Nők Öröme Hajfixáló, oh. OH! Majd széles ecsetvonásokkal egy kisszínes. Palo Altóban (elvileg egy város az Öböl-tájék összenőtt megavárosában, San Franciscótól délre) döbbenetes dolog történt. Néhány masszázsszalonról kiderült, hogy kupleráj. Hah! Szerzői közbevetés: a világ masszázsszalonjainak bizonyos hányada kuplerájként funkcionál, Thaiföldön ennyi, Amerikában annyi. Mindenki mindent tud, és természetesen mindenki úgy tesz, mint aki nem tud semmit, és az üzlet mindaddig virágzik, míg a világ ingatag egyensúlya meg nem bomlik. Szerzői közbevetés vége. Palo Altóban megbillent a világ. A körzeti ügyész az újraválasztásáért küzd. Tudja, hogy a képernyőn kevés dolog mutat jobban néhány pirosan villogó rendőrautónál. Kivonul hát velük a tetthelyre. A kamera közelről veszi, hogy a sokat próbált, kemény embernek az erkölcsi fölháborodástól eláll a szava. A kamera persze pártatlan és mindenevő, mutatja az emberi jogaik korlátozását sérelmező kurvák, bocsánat, kéjnők fölháborodását is, rögzíti az arcukat negyedrét hajtogatott újsággal takaró látogatók hivatkozását az alkotmányra és személyiségi jogaikra, megörökíti az eljövendő nemzedékek számára a tulajdonos rövid, de szenvedélyes és a Capitoliumra kívánkozó beszédét a szabad vállalkozás lényegéről, majd elkíséri a letartóztatottakat a rendőrautókig, rendőrautók villogva el, vágókép, erdő az alkony rőt fényében, és Hahó, jó napot mindenkinek, köszön rám máris százötven watt összteljesítményű mosolyával egy új műsorvezető. A kisszínes a nap sikerfilmje, minden blokkban lemegy. A hírek közben pulzálnak. A Golden Gate-en mintha javulna a helyzet. Az Oakland hídon, sajnos, semmi jó. Majd minden elölről. Százszor ugyanaz, változó hangszerelésben. Maurice Ravel Hírbolerója. Hangszerelési változás: a lángoló tankhajót leszorítja a képernyőről egy most érkezett földrengés, Kínában, azt hiszem, vagy Indiában, nem is tudom, egy kicsit fáradok, nézzenek ide, most kaptuk az első képeket, halottak, szétszórt, fekete cseresznyemagok valami végeláthatatlan vakondtúrásszerűségen. Majd – miután az Oakland hídon végre bezárták a három kuplerájt, nem, bocsánat, ez nem ott volt, mondtam, kivagyok, ott a dugó lazult föl, lépésben már lehet menni – jön Walter Cronkite, mindenki elektronikus nagypapája, maga az élő hitelesség, egy úr a régi idők híradójából, amikor a szövet még gyapjúból készült, dallamos amerikai angoljában csipetnyi pátosz, andalító, andalító, mondja, mondja, puha a fotel, na nézzenek oda, Európa, valahol lent, a sarokban, Amerika kis lábujja mellett, puha, de jó, de mi van a főügyésszel, na persze, ezt New Yorkból adják, finoman, puhán… BIM-BAM, mi az, ja, semmi, csak vége van, ennyit mára, viszontlátásra holnap, a CBS esti híradójában, jó éjszakát. Vége. Ott ülök mindenről értesülve, fölvilágosulva. Tudom, hogy mi történt ma a világban. A világban az történt, hogy Palo Altóban, ahol annak idején Edison is csinált valamit, ma bezártak három kuplerájt.

A fáról leszállt ősember feltörte megölt ellensége koponyáját, és fölfalta agyvelejét, hogy így a másik erejét is birtokolja. A fáról leszállt politikus föl akarja falni a tévét, hogy a saját agyvelejét nyomhassa a másoké helyébe.

Elhatározásának nem az a legfőbb baja, hogy nem túl gusztusos, hanem az, hogy butaság. Persze az is igaz, hogy ez csak hosszabb távon derül ki. Sir Khán pedig együgyű lény, és korog a gyomra. – Ááá – ordítja, és ugrik. Nem lát tovább az orránál, ami egy ragadozó esetében nem mondható szerencsésnek. Nem látja, hogy az, amit elejtett, egy paradoxon.

Mióta világ a világ és van benne tömegtájékoztatás, a tévé mindenhol egy nagy kupleráj. Mindenütt másért, mindenütt ugyanazért. Mint a film és környéke. Mint minden, amiben túl sok tehetség, aljasság, egyéni becsvágy szorong a számára szűk helyen. És ez a zsúfolt, zsibongó, roppant masszázsszalon valamiképp mégis a szabadság temploma.

A késő kádári évek sajtója majdnem olyan volt, mint az igazi. Jól szerkesztett lapok, jó rádióadások, és – horribile dictu – jó tévéműsorok is. Egészen addig, amíg a szovjetek nem csináltak valami igazán nagy disznóságot. Akkor az ország átkapcsolt a Szabad Európára.

A tévé addig hatalom, amíg szabad. Ha az irányított hírközlés nemcsak látszathatalom lenne, Európa – az, ami akkor maradt volna belőle – ma Berchtesgadenbe járna napiparancsért egy kefebajuszos őrült szelleméhez, és a Szovjetuniót, a világ másik gigantikus, szögesdrót kerítéssel óvott katonai táborát egy pipázó múmia kormányozná a mauzóleumából. Tévét annál tökéletesebben meghódítani, mint ahogy Ceauşescu tette, nem lehet. Évekig csak ő látszott benne, egészen addig, amíg megint ő látszott benne – egy géppisztolysorozattal a testében, vérbe fagyva.

A tévét persze meg lehet hódítani, épp csak nem érdemes. A meghódított tévé már nem tévé, ahogy a meghódított újság sem újság többé, csak Pravda.

Ez fénykorában – mint köztudomású – a világ talán legnagyobb példányszámú napilapja volt. Igen sikeres lap, belé csomagolták a szovjet piacokon a kimért olajos halat.

Lányaim nevelődési regényének korai éveiben olyan eretnek nézetek váltak meggyőződésemmé, melyek hallatán világgá fut minden igazhitű, porosz fegyelemre esküvő, rendeletekbe szerelmes, tanulót tejbe aprító pedagógus. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy egy gyereket valójában két dologra érdemes és szükséges megtanítani. Nevezetesen arra, hogy mielőtt a járdáról lelépne, nézzen balra (később, ha már elég felnőtt, hozzátesszük, hogy ez alól a szabály alól kivételt képeznek a valamikori Brit Nemzetközösség azon országai, ahol még ma is balra hajts van, melyekben tehát jobbra kell néznie), valamint arra, hogy nem lehet olyan baja, amiről otthon ne beszélhetne.

Természetesen, ha további kérdései is vannak, igyekezzünk mindig a legjobb tudásunk szerint válaszolni, és ha ismerünk a kérdés körét érintő könyveket, ajánljuk ezeket hasznos olvasmányul neki.

Egyebekben tekintsük teljes értékű családtagnak, és hagyjuk békén.

Ide most beiktatunk néhány évet.

Nyílik a szobám ajtaja, bepattan rajta a nevelt hölgyek közül az ifjabbik, egy kamasz szöcske, megáll mellettem, aki íróasztalomnál látványosan ÚJSÁGOT OLVASOK, és valami olyan különös érzés foghatja el, mert a fejemet hirtelen mozdulattal a keblére vonva, egy harmincéves nő telt, búgó hangján azt mondja nekem, TE SZSZAMÁR, így hosszú sz-szel, majd visszaváltozva szöcskévé kiugrándozik a szobából.

(Annak, aki idáig érve úgy gondolja, hogy érti, miről beszélek, hasznos olvasmányul ajánlom József Attila Összes Verseit, különös tekintettel a költőnek arra a sorára: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…” A többiek nyugodtan menjenek ki az udvarra, és napozzanak egy jót, legalább addig is szabad levegőn vannak.)

Az újságban különben lakáshirdetéseket böngésztem.

„Nagyméretű biliárdgolyó légkörrel, növénytakaróval ép arányérzékűnek, lakás céljára kiadó. Próféták kíméljenek!”

Nohiszen.

(Függöny)

(Vasfüggöny)

Hányok a politikától, a sunyi szándék zengzetes toroköblögetésétől; lemerülök a személyesbe. Halszag és halálszag. Egy nagy akvárium, az öregedésé, ahol vizes félhomályban és hidegben falják egymást a tenger lényei, az élet vizében úszkáló sejtjeink, de itt legalább az üvegfalhoz dőlő akvarista, a lélek (elnézést, kicsúszott a számon!) nem megfontoltan becstelen. És néha még valami mosolyfélét is megpróbál rögtönözni. Vagy csak a halakat utánozva tátog? Vagy koponyánk tartós vigyorát gyakorolja? Kérdések, melyekre nem tudom a választ. Azt viszont biztosan tudom, hogy a kinti világ körülményei jól megítélhetők abból, hogy ezt idebenn még mindig otthonosabbnak találjuk…

Éva telefonál Stockholmból. Éva svéd, de tud magyarul. Svéd módra tud magyarul, a fontos dolgok nevét tudja, északi tárgyilagosságát már csak a szószűke miatt is rövid mondatai még sziklaszerűbbé teszik. Nekem is ezt a nyelvi minimal artot kell művelnem, ha azt akarom, hogy megértsen, főképp telefonon keresztül. Samuel Beckett földrésznyi színpadán fogjuk fülünkhöz a kagylót.

– Most jött két ápolónő, és Jánost betette az ágyba.

– Mi történt?

– Nem tud ülni.

– A tolószékben?

– Ott még igen, két órát, de aztán már nem tud.

– De holnap föl fog kelni?

– Holnap még igen, de aztán nem.

– És dolgozik is, ugye?

– Dolgozik. Sokat dolgozik.

– Te hogy vagy?

– Én jól. Nem találtak más daganatot, csak fáj. És te hogy vagy?

Szégyellem magam. Én az élet hercege vagyok. Tudok ülni. Tudok két kézzel gépelni. És ha lebénulok, az se fáj, csak vérlázító és megalázó. Élek, mint Marci Hevesen, ha bele nem halok az ilyenkor rám törő, tehetetlen dührohamok egyikébe.

– Minden jót nektek – sziszegi felém súgólyukjából szerepem következő mondatát Godot –, ölelünk benneteket!

– Mi is – mondja Éva –, ölelünk az egész családot.

A halál végtelen. Természetétől idegenek a mi fogalmaink ízlésről, túlzásról, mértékről, arányról.

Először Éva betegedett meg. Csontsovánnyá fogyott, nagy fájdalmai voltak. Bélrák. Sokórás műtét, túlélte. Valószínűtlenül soványan, mint egy elpusztíthatatlan macska vagy egy megfeszített íj. Néha még halványan el is mosolyodott.

Mellette János, hetvenedik évén túl, kéken világító szemmel, napsütötte arccal maga volt az élet. Ez vadíthatta meg a szörnyet, mely hóhértudománya középkori mesterfogásait fölelevenítve csapott le áldozatára. Jánost az idegbénulásnak egy különlegesen kegyetlen fajtája támadta meg, mely a végtagok felől haladva a törzs felé, sejtről sejtre bénítja meg a szemre ép testet, míg végül is a légzőizmokat elérve lassan megfojtja a martalékául esett nyomorultat. Mindezt elég lassan teszi ahhoz, hogy az áldozat tökéletesen tisztába jöhessen azzal, mi történik vele és mi vár rá, de ahhoz mégis elég gyorsan, hogy a kór elhatalmasodását rohamosnak kelljen neveznünk – két év ha kell műve beteljesítéséhez.

János eddigre már letehette fiatalabb éveinek súlyos keresztjét, a latintanárkodást egy svédországi gimnáziumban, és teljesen átadhatta magát nemes szenvedélyének, a műfordításnak – magyarról svédre, svédről magyarra, ahogy épp a kezébe kerültek az érdeklődését fölkeltő művek. Dolgos életvitelén a rémmel szemezve is a lehető legkevesebbet változtatott. Csak annyit, amennyi elkerülhetetlen volt; például amikor nyilvánvalóvá lett, hogy hamarosan már saját házának belső lépcsőjén sem fog tudni föl-le járni, leköltözött a földszintre. Mindeközben a műfordító, mint egy lánctalpas terepjáró, ha bukdácsolva és meg-megakadva is, föltartóztathatatlanul haladt előre a megdolgozni kívánt szövegben.

A pompeji értelmiségi? Aki nem hagyja el az íróasztalát?

Igenis az. Hajtsunk fejet előtte!

Aztán emeljük föl a fejünket, és nézzünk szembe egy fékezhetetlen és fokozhatatlan giccsel, melyhez hasonlót a világirodalom nagyjai közül is csak egy olyan kiszámíthatatlan kalandor engedhetne meg magának, mint az arcátlanságával is lenyűgöző lángész, Shakespeare.

János D. regényét fordítja. János szerint D. a mai svéd próza európai rangú képviselője. D. ma már inkább barátja, mint ismerőse Jánosnak, engem néhány találkozásunk emléke és kölcsönösnek mondható rokonszenv fűz hozzá. D.-nek is rákja van, de neki nemcsak alattomos fájdalmai vannak, mint Évának, ő Jánosék lakhelyétől mintegy száz kilométerrel odább, egy kisvárosban haldoklik. János nem is egy, de egy egész falka halállal versenyezve fordítja D. művét, hihetőleg azzal is ösztökélve magát, hogy nem hagyhatja cserben régi barátait, a Holmi szerkesztőit, akik várják tőle a magyar fordítás kéziratát.

Ki mondja meg, hogy ebben a történetben hol végződik az emberi nagyság és hol kezdődik az őrület? És egyáltalán, hogy vonható-e közöttük éles határvonal?

Vasék szentendrei kertje villan elém. Pista hátraveti magát a kerti székben, úgy rázza a nevetés:

– Haha, ezek a marhák azt hiszik, hogy a realizmus annyit tesz, mint a földön csúszkálni…

Hazám ifjúsága, az, amit mi valóságnak nevezünk és biztos talajnak vélünk a lábunk alatt, ingatag palló, egy vulkán rázkódó, vékony héja, mely alatt az öldöklő végtelenség lávája forr.

A szürrealizmus gyerekség.

Egy esernyő találkozása egy varrógéppel a boncasztalon. Nem mindennapi eset, elismerem, oké. De hogy valóság fölötti?

A férj ernyőkészítő, a feleség varrónő, van egy Trabantjuk, útban a hétvégi telkük felé frontálisan ütköznek egy kamionnal.

Gyászolja őket Özv. Dr. Bolváry Péterné szül. Glückstein Róza.

Vagy ép ésszel gondolhatta-e bárki is, hogy még ebben a században magukat a szellem emberének gondoló értelmiségiek újból a nyelvükre vegyék a harmincas-negyvenes évek vértől ragacsos, égetthús-szagú, tömeggyilkos szavait? És ki hitte volna azt…

Állj, állj! Hisz épp ez elől merültem le ide.

Betegségemben gazdálkodni az erőimmel.

A tébolyda lakói meg egyék meg egymást!

George telefonál Angliából. A Bloodaxe (magyarul Vérbárd, Vérbárdos Erik, viking király kedvenc kéziszerszáma), a nemcsak a választott neve miatt jó nevű, főképp költészeti kiadványairól ismert newcastle-i könyvkiadó, mely közel két éve ül a verseimből George által válogatott, szerkesztett, bevezetővel ellátott és majdnem felerészt fordított, vaskos gyűjteményén, hírét vette annak, hogy a versek költője iránt az Oxford University Press is érdeklődik. Ettől a hírtől a Bloodaxe-nek egyből utazhatnékja támadt, és hosszasan mentegetődző levelet írt George-nak, melyben a könyvnek véres bárdként való körbehordozását az országban, ha fúj, ha esik, a jövő tavaszra ígéri. George most azért telefonál, hogy döntsek: a Bloodaxe közelibb, az Oxford University Press előkelőbb megjelenéssel kecsegtet, ez utóbbi már csak azért is későbbi időpontban, mert azt a kötetet egyedül George-nak kéne fordítania, ehhez az oxfordiak ragaszkodnak. Sötétbe ugrom, mikor a Bloodaxe mellett döntök. Nem is mellette, a többi fordító mellett, akiknek sokéves munkáját csak azzal tudom meghálálni, hogy a hátamon beviszem őket egy tagjait szigorúan megválogató, angol irodalmi klubba, ahová saját jogán csak George bejáratos.

Ezen aztán jót röhögök. Ahogy derűre hangol az is, hogy George szerint én vagyok az első külföldi, akit nem angolul írott, angolra csak fordított verseivel fölvettek a Poetry Society évenként megjelenő antológiájába. O. O., a távoli magyar irodalom ködbe vesző, nagy költője!

Siker Minden Áron, a Babiloni Szajha ivadéka dühödten csapja rám az ajtót. Az ő üzletfelei a lázas tekintetű, ifjú paráznák, akik egy tüzes ölelkezésért akár elzülleni is készek, nem egy ilyen, a függetlenségét kesernyés humorral védelmező, öreg bunkerlakó, aki fölött őrangyalként P. G. Wodehouse szelleme lebeg.

Kamaszkorom üdítő olvasmánya volt az angol író Forduljon Psmithez című regénye. Az egészből nem emlékszem másra, csak arra, hogy a Psmitben „a P néma”, és hogy Baxter, az álnok titkár éjnek évadján, nagy titokban settenkedik lefelé valami sötét lépcsőn, mígnem egy fordulónál egész testsúlyát szilárdan ráhelyezi egy ottfelejtett golflabdára… és zamek, Baxter zúgva száll, mint a győzelmi zászló – neki egy páncélnak vagy egy üveges szekrénynek, már nem tudom…

1973-ban is a Fészek Művészklubban adták át a művészeti díjakat. Amikor a József Attila-díjasok névsorának vége felé engem szólítottak, fölálltam, és elindultam a vörös drapériával borított asztalok felé, melyek mögött ott ült a kulturális élet egész vezérkara. Útközben ráléptem – szilárdan ráhelyeztem a testsúlyomat – a hangosítás egyik kábelére, és zuhanni kezdtem, Baxter néven hadrendbe állított, robbanó fejű rakéta, egyenest bele a Varsói Szerződésbe.

A két katonai tömb relatív egyensúlya mindannyiunk szerencséjére mégsem borult föl, mert Ilku Pál, korábban aktív katona, egy kulturális minisztertől meglepő lélekjelenléttel eldobta a kezében tartott érmet és oklevelet, és két kézzel elkapva ösztönösen előrenyújtott karomat, mintha csak kitörő szeretettel üdvözölne, megállított röptömben, majd egy mozdulattal fölcsippentve a vörös abroszról a kellékeket, átadta nekem a díj harmadik fokozatát. A hatodik fokozatát nem adhatta át, mert olyan nem volt.

Egy irodalmi sikeremre azért büszke vagyok.

Női hang a telefonban:

– Hogy maga milyen egy szívtelen lódoktor!

– Én…? – kérdezem. Azt gondolom magamról, hogy nem vagyok olyan hülye, amilyennek ez a kérdés mutat, csak nem tudom, miről van szó, és időt akarok nyerni.

– Persze hogy maga. Hát szabad olyat mondani egy szerzőnek, aki a frissen befejezett kéziratát viszi magához, hogy ez nagyszerű, csak öt flekket ki kell húzni belőle? Persze maga nem szült gyereket. De azt azért csak el tudja képzelni, mit érezne egy frissen szült nő, ha az orvos azt mondaná neki, hogy a gyerek gyönyörű, csak az orrából meg a füléből kell egy kicsit levágni…

– Én… – mondom ezúttal kijelentő módban. Úgy látszik, mégsem csak időt akarok nyerni, hanem mégis olyan hülye vagyok, amilyennek látszom.

– …ne szóljon közbe. Amikor maga telefonált, én éppen vasaltam. Beszéltem magával, aztán letettem a kagylót, és vasaltam tovább, és egyszerre azon kaptam magam, hogy be se locsolom a ruhát, mert folynak rá a könnyeim, én meg csak vasalok a gőzben, és arra gondolok, hogy meg kéne halni. Másnap viszont hideg fejjel megnéztem a szöveget, és láttam, hogy onnan, ahonnan maga mondja, tényleg húzni kell, persze nem öt flekket, csak három és felet, de annyit föltétlenül, és én ezt maga nélkül csak túl későn vettem volna észre, esetleg már csak a nyomtatott szövegben. Nagyot segített, amit őszintén köszönök. Maga egy jó ember, ha a modora egy lódoktoré is.

– Én… – kezdek bele harmadszor is, de most sem jutok tovább, mert ebben a pillanatban a fülem mellett fölüvölt valaki, mintha ráült volna egy bekapcsolt villanyrezsóra.

Az albérlőm az, Faustnak hívják, egy kutatóintézetben dolgozik, fizeti nekem a fele rezsit, és nem jár haza részegen, legföljebb néha egy kicsit különösen viselkedik.

Most is, fél lábbal már nyugdíjban, itt üvöltözik a szálló pillanat után:

– Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!

Az persze baszik neki megállni, sőt, mintha direkt csinálná, sebesen fut ismeretlen célja felé.

Megint eltelt egy hét. Történt, ami történt. Lelőtték, kinevezték, nyilatkozott. Az áldozatok többsége, mint rendesen, nő és gyerek. A föld tehát zavartalanul forog, és áll a helyén a tőzsdeépület is, az árfolyamok, mint enyhe szélben a búza, ingadoznak. Az őszi divat: térdig érő csizma alvadt vérből, azon fölül sugárzó optimizmus. Dr. Körülmények és neje szívesen látja Önt és kedves családját állófogadásán, öttől hétig.

Nyasgem, üzenem neki. Száz év szenvedés után ez a világ ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt, csak most egy kicsit másképp az.

Ezen a héten valójában egy fontos esemény történt.

Az, hogy mindennap megtettem az első lépést.

Az első lépés közmondásosan nehéz. Különösképp annak, akire Parkinson törvénye érvényes, mégpedig nem Cyril Northcote Parkinsoné, az íróé és történészé, hanem Jamesé, a tizennyolcadik század közepén született londoni orvosé, aki a róla elnevezett betegséget fölfedezte.

Helyzetem viszonylag egyszerű. Vonz a Föld. Nem kell mást tennem, csak annyi q értékre kell fölgyorsítanom a bal lábam fejét, mellyel az ki tud törni a Föld vonzásköréből. Öreg rakétásnak ez rutinmunka. Begyújtom az agyamat, és így szólok a csontváza kilövőállványán égnek meredő, tehetetlen test sötét tömegéhez: „Ide figyelj, öreg, most ha beledöglesz is, megmozdítod a bal lábadat. Nem bánom, segíthetsz azzal, hogy a súlypontodat óvatosan áthelyezed a jobb lábadra. Vigyázz, el ne ess, reggel van, fejedben még a fiatalság szédülése. Í-így, las-san, ügyesen. Jól van. És most emeld! Emeld a lábad! Emeld, rohadt állat! Na! NAA!”

És emeli. Emelem. A gólem döcögve megindul, közben csal egy kicsit, rátámaszkodik az asztal sarkára, belekapaszkodik a fotelba, de végül is nem esik el, és eléri az íróasztal mögött álló karosszéket.

„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”, írta mintegy végrendeletéül egy öreg, alkoholista amerikai író, akkortájt épp divatos világhíresség, mielőtt szájba lőtte volna magát a vadászfegyverével.

Nem, egy ilyen konok, korlátolt, megátalkodott lényt soha.

Ülök a billentyűim előtt. Két teljes óra, amíg a gyógyszer kitart. Addig az enyém a végtelen papírlap. Addig szabad vagyok, mint a madár.

Sietek is, repülök egy kört, csao.

Századunk utolsó évtizedében Dongó Fabricius, józan gondolkodású, párton kívüli, derék magyar ember, középfokú angol nyelvvizsgával, eltévedt az Európába vezető úton. Semmi vész, gondolta Dongó Fabricius, végül is beszélek egy világnyelvet. És csakugyan, hamarosan egy Waterloo feliratú útjelző tábla előtt állt, melynek föliratát egy középfokú angol nyelvvizsga birtokában semmiség az embernek magyarra fordítania. Víziló, gondolta Dongó Fabricius, ez azt jelenti, hogy az emberiség nagy, szabadtéri állatkertjében járunk. És csakugyan, hamarosan egy csúcsos, kupolás, roppant ketrecre talált, melyben jól öltözött urak és hölgyek verték egymást bottal, esernyővel vagy más erre alkalmas szerszámmal, és szidták hozzá hangosan egymás jó kurva édesanyját.

– Bocsánat – fordult Dongó Fabricius a ketrec előtt kék munkaruhában ácsorgó ápolóhoz –, jó úton haladok a huszadik század végének Európájába?

– Ember, hol él maga? – kérdezett vissza az ápoló. – Hát maga még nem hallotta, hogy a huszadik század 1989-ben, egyik napról a másikra véget ért?

– Véget? – bámult el Dongó Fabricius. – Hát akkor ez, ami most van, az micsoda?

– Ez a senki ideje – mondta most már kissé idegesen az ápoló. – A megváltott jegyek a huszonnegyedik századra érvényesek, vagy a váltás helyén bármelyik temetőben visszaválthatók.

És azzal visszafordult a rács felé, és kivörösödő fejjel ő is ordítani kezdett:

– A magukét! Azt a lefcses szájút! Azt a vasporos valagút!

1 db földgömb; lestrapált, koszos, a légköre lyukas

1 db bögre; mázas cserép, „Remény” fölirattal, törött

1 db könyv; sérült vászonkötésben, üres lapok

továbbá tételesen nem részletezendő, személyes érdekű apróságok, úgymint élet, halál, öröm, szenvedés, jóakarat, gazemberség stb.

Előttünk mint tanúk előtt

A vérmocskos tenger habjaiból kiemelkedett a számítógép, és így szólt:

– Most mit nézel? Nekem ez semmi. Engem egy magyar talált föl, aki zsidónak született és ezért elment Amerikába amerikainak, mégse lett igazi amerikai, mert az igazi amerikai elég okos ahhoz, hogy ő maga ne legyen túlzottan intelligens, és hogy az olyan komplikált dolgokat, mint én, ne neki magának kelljen föltalálnia, amikor kimehet a piacra, megveheti a legjobb agyvelőket, és kész, passz, záróra. Tudsz követni? Nem olyan bonyolult. Egy igen és egy nem. Ez a kettes számrendszer. A mindenség is ezzel dolgozik. Na, ezzel nyertem én az eszmeszépségversenyen. És milyen körülmények közt! Egy totálkáros évszázad, hogy mást ne mondjak. Én meg, mint egy nyilvános, görög paradoxon, mutogatom magamat, hogy minél fejlettebb a szerkezetem, annál inkább a szellem tölti ki, s hogy minél messzebbre szúr tőrével a technika, annál ködpermetszerűbb közegben kaparászik, míg ennyi mélységes és mindent betöltő bizonytalanságtól a klasszikus vonalaim vibrálni nem kezdenek, és a csüggedt közönséget el nem fogja valami édes szédülés, hogy talán még sincs mindennek vége. Igazat szólva, mit tudom én. A gép, amíg ép, számol, ami az ő nyelvén annyit jelent, remél. Talán az jön ki, hogy viszlát, halandó. Ha így lesz, és még akkor is élsz, és összetalálkozunk az új évezredben, billentyűzhetsz egy jót. Most sietek, szia.

Ennyit mondott, nem többet, és kigyújtva halványzöld tekintetét, fölprogramozta magát az Olimposzra.