Búcsú a Pesti Szalontól avagy Kati és a szovjet katona

 

– Maga meg hova készül? – pillant felém Kékharisnya kisasszony, aki az utóbbi időben mintha kezdene hozzászokni érdes modoromhoz.

– Én most angolosan távozom – mosolygok rá nagy álnokul.

– Na persze, maga egy anglomán. De pont most, amikor megint beszélgethetnénk egy jót? Mi van magával, már föl sem akar bosszantani?

– Én kegyedet mindig örömmel bosszantom, de most itt nagyon büdös van, és büdösben nem tudok koncentrálni.

– Már megint facsarja az agyamat. Miféle büdösről beszél, és hol van itt büdös?

– Körülöttünk, kisasszony, itt, ebben a szalonban, noha csak tájékoztatáspolitikailag. De én ezt sem akarom szagolni. Ez az én szegényes, írói luxusom.

– Most mire ilyen kényes? Járt maga ennél rosszabb helyekre és szívott ennél dögletesebb levegőt is.

– Arany szája van, hogy mindig igazat szól vele. De mégis mennyire más az, ha a diktatúrának van szarszaga, mintha a demokráciának! Ez utóbbi még egy olyan cinikus frátert is, mint én, megrendít és könnyekre fakaszt.

– Maga egy sötétben bujkáló álcinikus, egy underground idealista.

– Kegyed pedig a lélek mélyére lát, miért is kegyedre meg a századokra hagyományozok egy kommunikációelméleti tanulságokban gazdag történetet a nagyobbik lányomról és a Nagy Októberről…

 

*

 

A hölgy, történetünk főhőse megvan már három és fél éves is, most érkezett haza az óvodából, ahol jövőre már kisközépsős lesz, és mint ilyen mélán danolász:

– A szovjet katona… dudúú… a szovjet katona…

– Mi van a szovjet katonával – kiabálok ki az íróasztalom mögül.

– Ó, a szovjet katona – mondja Kati álmatagon –, az nagyon erős. Az kalapáccsal veri az oroszlán fejét.

– Mivel mit csinál? – kérdezem én, a jóindulatú, hülye felnőtt.

– Figyelj, te apu, az úúúgy volt – vesz Kati egy mély lélegzetet, mert imád magyarázni –, hogy a Lenik bácsi meg a Lenik néni a Szovjetúnió bácsinál laktak, akinek volt egy punilója, és a Lenik bácsi meg a Lenik néni összefirkálta a punilót, és akkor jött az oroszlán, és meg akarta enni őket, de akkor aztán jött a szovjet katona, tudod, az, aki olyan nagyon erős, és ez a szovjet katona kalapáccsal verte az oroszlán fejét, de igazán, mire az oroszlán nagyon megijedt és elszaladt, és akkor aztán a Lenik bácsi meg a Lenik néni felülhettek a punilóra, most érted?

– Most már igen – sóhajtok egy mélyet. Dühöngeni igazából csak másnap kezdek, az Európa Kiadónál, ahol egy rövid munkamegbeszélés után előadom Kati kalandját a társadalomtudománnyal. – És még van pofájuk szidni a szürrealistákat! – sistergek, mint egy indulásra kész gőzmozdony.

– Hol itt a szürrealizmus? – kérdezi Pór Jutka, aki nemcsak nő és anya, vagyis eredendően realista, de gyerekkorában – ahogy ezt Kormos István szerteágazó tudományos kutatásai kiderítették – a Vackorral együtt járt óvodába, ami igazán nem semmiség emberismeret tekintetében, ezenfelül még orosz szakos is, ügyünkben tehát sokszorosan illetékes. – Ezt csak te gondolod szürreálisnak azzal a te nagy és káprázatos és a versköltésen kívül az égvilágon semmire sem használható férfieszeddel. November van, fiacskám, a Nagy Október hónapja. Lefogadom, hogy Kati, amilyen jófejű gyerek, egyszerűen csak megpróbálta értelmes történetté kanyarítani azt a sok, számára érthetetlen hülyeséget, amit az óvodai ünnepélyen előadtak neki. Mibe, hogy az oroszlán eredetileg orosz cár volt, és hogy a lányod a kalapács mellől csak úgy, az egyszerűség kedvéért lehagyta a sarlót?

– Női fejből is pattanhat ki eszme – viszonzom a bókot –, méghozzá milyen fényes! Minden világos: az unióból azért lett puniló, mert Kati az állatkertben már látott pónilovat. És a szovjet katona azért veri kalapáccsal az oroszlán fejét, mert Kati rettentően fél a kutyáktól. De miért firkálja össze Lenik bácsi meg Lenik néni a pónilovat?

– Na látod – mereng el Vackor csoporttársa –, ezt én sem tudom.

De két nap múlva telefonál:

– Te mivel firkálsz, ha firkálsz?

– Golyóstollal – mondom bambán –, a ceruzának ki van törve a hegye.

– Te szamár. Az ember, ha három és fél éves óvodás, a firkálójával firkál.

– Ohohó! – üvöltök föl. – Hát persze hogy azzal! Az Auróra firkálóval!

Azt hittem, ezzel vége a történetnek. De egy elintézetlen kérdés az agyban, főképp, ha az az agy egy majdani, szigorú egyetemi oktatóé, időzített bomba. Ha nem halljuk is, ketyeg.

Két hét múlva, hazatérőben valamilyen családi látogatásról, ketten állunk a buszmegállóban, apa és lánya. Az élet szégyentelen dramaturg, nem irtózik a legolcsóbb hatásvadászattól sem: mellettünk két csupa arany stráf és piros csík főtiszt, egy belügyi meg egy honvédségi.

– Te apa – fordul felém a lányom –, tudod te, hogy milyen a szovjet katona?

– Milyen? – kérdezem rutinból.

– HÜLYEEE! – üvölti Kati teli torokból, a nagy fölfedezések pillanatának mindent elsöprő boldogságával.

– Jó, ezt majd otthon megbeszéljük – rángatnám szerencsétlenkedve arrébb a gyereket.

– DE NAGYON HÜLYEEE! – üvölti még hangosabban, és ragyog a szeme.

A pártállam kezdett-e roskadozni már, vagy a két egyenruhásnak is voltak gyerekei, ki tudja? Nem láttak, nem hallottak semmit, ami persze teljességgel lehetetlen volt, mert a lányom boldog üvöltése, mellyel ő földolgozta magában az SZKP (korábban SZK/b/P) történetének A Nagy Októberi Szocialista Forradalom című fejezetét, hét határra elhallatszott. És ezzel van vége a történetnek. Hamarosan megjött a busz, mindannyian fölszálltunk rá, és ment ki-ki a dolga után.

 

– Szóval ezt az ezópusi mesét hagyja a szalonra meg rám? – kérdezi Kékharisnya kisasszony.

– Ezt. Tanulságul arra nézve, hogy ha ész nélkül és mértéktelenül akarunk valamit, mondjuk, a sajtót birtokolni, biztosan elérjük az ellenkezőjét. Na, minden jót, kézcsók.

– Kár, hogy most megy el, amikor már majdnem megszoktam magát. De menjen csak, ha akar, viszlát.