Utolértük Amerikát

– Kézcsókom. Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket mondjam előbb?

– Nézze, én nem bízom magában. Maga valahogy mindent kifacsar. De egye fene, mondja előbb a jót.

– Kivonultak a szovjetek.

– Hála a jó Istennek. És mi a rossz?

– Utolértük Amerikát.

– Megmondtam, máris kezdi. Mi abban a rossz?

– Hát csak az, hogy a könyvkiadás területén értük utol. Látom, nem érti. Na, figyeljen ide. Az utóbbi években mások mellett két amerikainak is az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy egy-egy kötetre valót fordítson a verseimből. A két boldogtalan azóta is az egyik óceán partjától a másikig tántorog a kézirattal, és gyűjti a szebbnél szebb elutasító leveleket, hogy manapság ugyebár a költészet, és manapság ugyebár a közönség, és manapság ugyebár az ugyebár – ebben a változatos stílusban. Igaz, akad e levelek közt valóságos irodalmi gyöngyszem is. A nagy egyetemi kiadóé, mely azt közli az amerikai fordító-költővel, hogy „sajnálatos módon Orbán mágikus szláv realizmusa távol áll az amerikai közönség érdeklődésétől”. Ez azért nem semmi. Egy ilyen mondat! Maga a fényesre csiszolt, gyémántos hülyeség! És még ezt is fölül lehet múlni. A másik, még nagyobb egyetemi kiadó éles szemű olvasója, távolba szakadt hazánkfia különben, elfogulatlan lektori véleményében az ötvenes évek emelkedett szellemét idézve jelent föl az utókornál (és a kiadónál) mint kádárista kompromisszumokra könnyen kapható, konformista kurafit… Több k-val kezdődő szó most nem jut az eszembe, ha magának igen, szóljon!

– Hé, hé, ne nyargaljon itt a poénokon. Ezek a maga történetei. Maga szerint ez az amerikai könyvkiadás?

– Dehogyis. Ez az, amiben utolérjük.

– Ezt meg hogy érti?

– Hallgasson ide. A könyökömön jön ki már Aczél György, a nagy cselszövő. A bajuszos pók, aki ott ül a saját maga által szőtt háló közepén, és méla lesben várja a hálójába akadó áldozatot, hogy rárohanjon és felfalja. Történetünknek kétségkívül fontos eleme a horror. De az csak a politika öntelt hülyesége, hogy egy ember nevével mint marhabélyeggel akarja megjelölni több évtized magyar kultúráját s benne a könyvkiadást. Én végigéltem ezeket az éveket, és háborúzva éltem végig, nem engedve abból, amit fontosnak tartottam a mondandómban és a hanghordozásomban, és tudom, hogy kik voltak a szövetségeseim. Az én szememben ez a korszak nem Aczél Györgyé, de még csak nem is Illés Endréé vagy Kardos Györgyé, hanem Domokos Mátyásé, Lator Lászlóé és Réz Pálé, hogy csak három, szélesebb körben is ismert nevet említsek az itt fölemlíthető többtucatnyi név közül. Ők voltak azok, akik a kontraszelekció és a hozzá nem értés zűrzavaros világában a szakmai tisztességükkel voltak ellenállók, azzal, hogy a hosszú í-re föltették a vesszőt, azzal, hogy az abszurd gazdaság kafkai kastélyában bolyongva is a hajdani könyvkészítők munkaerkölcsét képviselték, azzal tehát, hogy mintegy ösztönösen, talán csak szellemi kényességből, a nagy állami hodály egy-egy sarkában megteremtették a maguk kis személyes műhelyeit, és ezek működtetésével valósággal kizsarolták az ostoba, de épp ezért sznob bürokráciától a szakmai követelmények tiszteletét. Nem döntötték meg a rendszert, de megtörték a szellemi blokádot. Ezt most, utólag lebecsülni kedvelt nemzeti sportunk, a fej nélküli gondolkodás kimagasló teljesítménye. Vegyünk csak egy példát, az Európa Kiadóét. Ez akkor nem adta ki Orwellt és Koestlert és további más fontos könyveket, mert nem adhatta ki őket. De kiadta szó szerint az egész világirodalmat, az ősköltészettől napjaink posztmodernjeiig, méghozzá olyan színvonalon, mely a világ legkiválóbb kiadóival emelte egy sorba. Kérdezze meg csak valaki Göncz Árpádot, aki ebben a műhelyben nőtt nagy műfordítóvá, hogy hány egyetemi tanszékre elegendő tudás sűrűsödött össze a kiadó egyetlen nyelvi csoportjában is. És magukban a könyvekben. És más kiadók más könyveiben. A Szépirodalmi Magyar Klasszikusok sorozatában például.

– Jó, jó, ez mind szép, de ezt most minek mondja el nekem?

– Mert ezt a törékeny csodát temetni jöttem, mint Caesart Antonius. A korszakváltás joggal látja a kiadókban a rosszul szervezett nagyvállalatokat, hisz csakugyan azok, de bűnösen gondatlan, ha csak ezt látja bennük, és kéjjel hagy mint pártállami örökséget pusztulni valamit, ami a százszor megsebzett és halálra szánt magyar művelődés saját magából kiizzadt gyöngyszeme is. Műveltség, szaktudás, és egy ilyen kevéssé romantikus költő, mint én, talán súllyal mondhatja a szót: lélek. Ha ezt most porba verjük, koncul dobjuk tőkét, piacot kiáltva a tömegízlésnek és a kalmár nyerészkedésnek, ki tudja, mikor támad föl újból, hogy még a sírjukban is megátkozza a gazokat, akik ezt tették vele. Az utolsó mondatokban klasszikusokat idéztem szabadon, ha tudja, hogy kiket, akkor maga még a régi nemzedékhez tartozik.

– Maga szerint ilyen sötét a kép?

– Sötét? Derűs és sugaras. Látom a jövő magyarját; istenfélő ember lesz, veti a keresztet nemcsak magára, hanem – ha aláírását kérik – a papírra is.