A mesterség becsületéről

– Ma miről fogunk beszélgetni?

– Ma egy komor témáról, a tévéről.

– Jézusom, csak nem akar maga is mindent a g-húron játszani, mint az egyszeri hegedűművész?

– Eszemben sincs. Bár… ahogy most mondja. Ismeri Ady híres versét? Harc a Picúrral. Csak ül az aranyon, az aranyon, és engem megöl az unalom. S csak bámuljuk egymást vadul, én és a Biztoshelyű Picúr.

– Mondtam.

– Téved, ma csakugyan komoly leszek. A tévé csak ürügy. Valójában a mesterség becsületéről szeretnék beszélni, és arról a bonyolult fölépítésű, roppant méhkaptárról, melyet emberi szabadságnak nevezünk. Minden társadalom a mesterségek összessége; működésüknek, ha működnek, szilárd alapja a mesterség becsülete. Az, hogy a rossz mestert elküldik, a jót meg újra hívják. Ez a tapasztalati tényekre épülő, természetes minőségvédelem létre hív és életben tart egy egyezményes normarendszert, melyhez igazodni célszerű és ajánlatos. Csakhogy minden kor minden társadalma tele van tűrhetetlen igazságtalanságokkal is. Felőlük nézve e normarendszer vaskeret, a változás gátja, az élet megnyomorítója. Örökös tehát a kísértés, hogy e keretet széttörjük, a képet átrendezzük. E két sarkalatos igazság körül gyűlnek táborba a hagyományőrzők és az újítók. Amíg ők csatázni tudnak, mert van hol és miért, a társadalom, ha döcögve is, működik. Ha viszont annyira eltávolodnak egymástól, hogy már a kiáltás sem hallik át egyik táborból a másikba, mély csend lesz, mint szokott a vész előtt, ahogy Vörösmarty mondja, s kitör a vész, azaz a forradalom, mely korántsem csak az a dicsőséges barikádharc, mint Delacroix képén és a színes történelmi filmeken. A közlelkesedés első napi tűzcsóváját a második nappal kezdődő új korszak rendőrségi aprómunkája követi, s mindaz, ami együtt jár vele, a fogcsikorgatás, a kín, a vér. És szenvedéseinkért mindig kései és sohasem teljes kárpótlás a szebb – ha ugyan szebb – jövő.

– Mondja, mit csinál maga itt? Fölújítja a Szabad Nép-tízperceket?

– Nem, kisasszony, magunkról beszélek, s mi tagadás, csüggedten. Arról, hogy annyiunk ifjúkori álma, a forradalom nemcsak a beteljesülés percnyi ünnepe, hanem a hétköznapok huzamos csődje is, és hogy a jó szándék is ronthat nagyot a világon, ha elvakult próféták képviselik. Elnézem megmaradt és elveszített barátaimat. A közszerepléstől majdnem mindannyiuknak eltompult a valóságérzéke. Próféták, lényüket betölti az ügy. S mintha nem tudnák, milyen az, ha az életet megerőszakolja az ideológia. A halk nyüszítést döbbent hallgatás követi. Aztán mint hó alól a hóvirág, szerényen kidugja fejét az első följelentés, hogy X. Y. már régóta ez meg az. És ezzel el is kezdődik az általános bizonytalanság okozta szédülés, minek köszönhetően csöpög a csap, goromba a pincér, s fölfordul s darabokra hull minden egész, mert nincs szilárd alapja, sem egyezség, ami összetartsa. És hogy el ne felejtsem, itt van ő, aki napkeltétől napnyugtáig véres karddal űzi az átmentőket. A kis és nagy csalókat a nagy nyomolvasó, az igazi átmentő, aki a bukott rendszer undok lényegét menti át az újba, a telhetetlen őrült lázas vágyálmát, hogy minden székben ő üljön, és minden ajtó nyílásába betegye a lábát. Egy hófödte hegycsúcson állunk, ez a világ. Elég itt elgurítanunk egy apró hógolyót, elég megsértenünk a mesterség becsületét, hogy odalent egy lavina zúzza szét a völgyet. Erről beszélek. A tévé? Ugyan már, kit érdekel?

– Maga a végén mindig viccelni szokott. Hol a vicc?

– Ez a vicc, kisasszony. Az, hogy ez a rossz húzd meg, ereszd meg – az életünk…