Az agyunkról és a hóhérsztrájkról

– Kedves Kisasszony, tisztelt Akadémia! Látom, hogy eddigi könnyedségem rossz benyomást keltett önökben, ezért most komoly leszek, és az agykutatás terén elért eredményeimről fogok beszámolni önöknek. Úgy tapasztaltam, hogy az agyunk kétféleképpen működhet, fiókosan vagy forgószínpad módján. A fiókos elme előnye számos és könnyen belátható. A nagyobbik lányom például leül az asztalához, s mire fölkel onnan, nemcsak hogy tud svédül, volapükül, angolul vagy portugálul, de a fejében minden nyelv a maga helyén, a saját fiókjában, mint a könyvtárban a katalóguscédulák, és ő, ha kell, kihúzza a fiókot, s beszél, mint a vízfolyás, helyes kiejtéssel és nyelvtani hiba nélkül. Meg kell mondanom, hogy engem ettől elfog a sárga irigység. Az én agyam ugyanis színpadként forog, mindig csak azt tudom szilárdan, ami az előtérben van, amire fény esik. Ez az agyberendezés egy író számára áldás, főképp ha az illető író több műfajú: amire nincs szüksége, elfelejti, s ha újra szükséges, fölidézi, s mindezt egyszerű díszletforgatással. Ugyanez a képesség vagy kényszerűség viszont az író köznapi lényét szégyenből szégyenbe sodorja. Sokat és sokfélét tudok, de semmit sem megbízhatóan. Végh vagy Vígh, ha egyszer összekevertem ezt a két nevet, azontúl mindig is fogok emlékezni arra, hogy összekevertem őket, épp csak arra nem, hogy melyiket melyikkel. Ma fényes egyetemi órát tartok angolul, holnap még gagyogni is alig képesen töröm kerékbe ugyanezt a nyelvet. És így tovább. Az életem ennélfogva örök kaland és rögtönzés, siker, megszégyenülés, egy ismeretlen lény őrült szeszélye szerint. És most, ha nem így lenne, ahogy van, megmondanám, milyen műből idézem azt, amit mondok, hogy „ugorjunk”! (A lányom: – Móricz, Légy jó mindhalálig, Pósalaky úr. – Hát persze – csapok a homlokomra –, és nem is ugorjunk, hanem ugorgyunk!) Einsteinről többen is fölemlítik azt, hogy istenhívő volt, leginkább döntő érvnek a hívők és hitetlenek között folyó vitában. Én nem ezért hozom föl ezt, hanem rámutatandó arra: Einstein volt olyan okos, hogy tudja, hogy hol van az ész határa, hogy van ilyen határ, van még az ő rendhagyó esetében is; azaz tudta, hol húzódik a határ okosság és bölcsesség között, hogy a bölcsesség a lényege szerint szerénység. S most Pósalaky úrral szólva, ismét csak ugorgyunk! Egy hosszú éve ámulok, hogy annyi okos fejből, amennyi e hon mezején virágzik, hogy szállhat szerte a széllel annyi lenge hülyeség, amennyi szétszáll. Nincs rá más magyarázat, mint a gőg. (– A hübrisz – mondja a másik lányom, a görög drámaelméletben a drámai vétség. – Hát persze – mondom savanyú pofával –, persze hogy az.) A korlátoltság, hogy mindenki mindent mindenkinél jobban tud, mert ő a nagyokos. Holott az agyunkba van építve a példa a toleranciára: a két rejtélyes, egymást kiegészítő és helyesbítő félteke. A fiókok meg a forgószínpad – az ő tüneményes működésük, ahogy eszmét érzelemre cserélnek és viszont, a sejtműködésig vezetve vissza az értelmes viselkedés alapszabályát, meggyőző módon tanúsítva ugyanakkor azt is, hogy aki csak egy irányból képes a világra tekinteni: féleszű. Ezzel be is fejeztem. Köszönöm figyelmüket.

– Nahát – mondja Kékharisnya kisasszony –, ugye, hogy tud maga költőhöz méltóan is beszélni.

– Hogyne tudnék – vigyorgok. – Már kora reggel éreztem, hogy megkomolyodtam. A versből, amit írtam. Egy filozófiai vers. Az a címe: Ami sok, az sok; és így hangzik:

– Így dicsérje meg magát az ember – komorul felhőssé a kisasszony fényes arca –, de most legalább látom, hogy nem beteg.