Arról, ami változott, és arról, ami nem

– Akkor miért nem mondja ki nyíltan – szikrázik Kékharisnya kisasszony zöld szeme –, hogy maga szerint itt semmi sem változott?

– Kisasszony, kegyedet elragadja a szenvedély. Azért nem mondok ilyet még burkoltan sem, mert nem lenne igaz. A régi világban épp ezen a helyen, ahol most csevegünk, két egymást követő vasárnapon is bunkóval kergettek meg mint Schopenhauer és a nyugati dekadencia szálláscsinálóját. Még hogy nem változott semmi! Kiderült például az, hogy szégyenszemre máig sem olvastam egyvégtében két mondatnál több Schopenhauert.

– Magával nem lehet komolyan beszélgetni. Maga mindenből viccet csinál.

– Én, kisasszony? A világ. Ép elmével ki tagadhatná, hogy egy történelmi korszakváltás résztvevői vagyunk mindannyian. A létező szocializmusban belül volt a bögre füle. Most áthelyeztük kívülre. Csak az a baj, hogy az új rendszerű bögrében is keserűvíz van, amit hiába próbálunk meg narancsitalnak inni, nem az. Így aztán a szabadság első mámoros pillanatai után egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy… Mondjam?

– Ne mondja. Magának semmi sem szent.

– Na látja, épp az az én nagy bajom, hogy ez nem igaz. Igenis van néhány dolog ezen a világon, ami az én szememben is szent. Balszerencsémre az egyik közülük az az orosz katona, aki negyvenöt elején, a romos Operával szemközt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezembe. A fölszabadító sereg harcosa, ahogy akkor gondolták sokan. A megszállók katonája, ahogy ma gondolják legalábbis ugyanannyian. Egy felnőtt, aki egy gyereknek egy darab kenyeret adott, gondoltam s gondolom én, mióta csak gondolkodom. Nem tudom, kegyed hallott-e már arról, hogy a háborús gyereknek kettős életkora van. Az egyik a sajátja, a másik egy mindent tudó öregemberé. Amikor ez a katona rám kiabált, hogy „málcsik”, amiről persze nem tudtam, hogy oroszul azt jelenti: „fiú”, az én kettéhasadt agyam azt a mondatot remekelte mint követendő utasítást, hogy: „Menj szépen, ha hív a bácsi, különben lelő!” És amikor kézbe fogtam azt a különös formájú kenyeret, nem meghatottság vagy a hála érzése fogott el, hanem egy kicsit eltátottam a szájam, és azt gondoltam, csupa nagybetűvel, hogy: „JÉÉ!” Minthogy kilenc, azaz békeévekre átszámítva kilencven évem minden gyilkolásban és pusztulásban szerzett élettapasztalata mondott csődöt ebben a pillanatban. Tudja, engem két dolog tud igazán lenyűgözni, az emberi nagyság és az emberi hülyeség. Ez utóbbi hajlamos arra, hogy egy ilyen jelenet fölidézését a politika széljárásától függően tekintse illendőnek vagy illetlennek, holott ez a kis történet pusztán attól, hogy ott és akkor megesett, hogy ott és akkor ez is megeshetett, nem a katona története, még csak nem is az enyém, hanem az emberiségé, ahogy az a háborús fekete kenyér sem más, mint minden korok világvallásának megszentelt ostyája, mely azt jelképezi, hogy a legtöményebb rosszban is megcsillanhat a látszólag minden ésszerűséget megcsúfoló, kiszámíthatatlan jó. A délibábos remény, mondjuk, hogy az elfuserált tavalyi év után az idén egy reggel arra ébredünk, hogy mától fogva nem vagyunk olyan ostobák, elfogultak és bosszúállóak, mint eddig.

– Hát ez gyönyörű! Maga egy orosz katonával akar benevezni a jóságos és a kölcsönös megértés világfesztiváljára. Maga egy pancser.

– Költő, kisasszony, költő…

– Az ugyanaz.

– Na látja, ez egy mély gondolat. Csokonai mint pancser. Nem akarja ezt egy monográfiában megírni?

– Megérdemlem, esküszöm. Ha leülök ide magával beszélgetni…