Szavaink hiteléről

– Mondja – kérdezi Kékharisnya kisasszony –, mit lovagol maga folyton a szavahihetőségen?

– Kedvesem – vigyorgok ártatlan pofával –, hogy lovagolhatnék én egy döglött lovon? A szavahihetőség lejárt lemez, a múlt század kategóriája, egy stuccolt szakállú, hősies koré, melyben az volt a fölfogás: „Költő, hazudj, csak rajt’ ne fogjanak!” Korunk viszont azt tartja e kérdésről: „Ügyvéd, szavalj, ha van hozzá pofád!” Nézze csak, éveken át fanyalogtunk a posztmodern irányzatokon, hogy azok annyit szőröznek a nyelvvel, és tessék, most csorgó orral, zokogva tanuljuk, hogy a nyelv alkalmazási lehetősége gyakorlatilag végtelen. Például milyen kitűnően beválik könnygáznak. A megrendültségtől vagy a haragtól elfutja szemünket a könny, és kész, az orrunkig sem látunk.

– Nem értem. Most akkor mi maga, sajtó- vagy kormánypárti?

– Én, kedves kisasszony, úgy mondhatnám, jellempárti vagyok. A linkség egyetemes jelenség, mint az olajfolt a világtengeren. Sajtó és kormány végső soron egyre megy, a kor maga az, mely szennyezett vízen hajózik. De vegyük most csak a sajtót. A kiküldetésből visszatért külföldi tudósító cikket közöl a lapjában a sport és a polgárjogi mozgalom észak-amerikai összefüggéseiről, és a cikkben előad egy kikotort medrű történetet a barna bombázónak becézett, híres bokszolóról, akit sikere sem óvhat meg a fajgyűlölők aljas indulatától, de a mozgalom, ezt látva, kiáll mellette és megvédelmezi. A tanulság világos: „Verik a négereket, de azok ma már visszaütnek.” Mit tesz a Tények Istene, magyar létemre szemtanúja voltam a cikkben fölemlített esetnek, mint az Egyesült Államokban időző egyetemi vendégtanár. Szó sem volt barna bombázóról meg egyebekről. A dolog 1987-ben, Ted Koppel naponként jelentkező televíziós műsorában, a Nightline-ban történt. Ted Koppel fodrászreklámnak is emlékezetes, kemény kérdező, kinek a slapajok hada gyűjti az anyagot, Ted pedig meleg emberséget sugárzó mosolyával és csodálatos tartós hullámával ott ül a gyöngyöző, kopasz fejükön, és keményen kérdez. Most éppen Al Campanistól, egy hónapos retek formájú úrtól, az Amerikai Kosárlabda Szövetség fontos tényezőjétől azt, hogy miért van a szövetség vezetésében olyan kevés fekete, mikor a játékosok túlnyomó többsége nem fehér? A szerencsétlen retekember, aki a kosárlabdán kívül szemmel láthatóan semmi máshoz nem ért, azt válaszolja: biztosan azért, mert a feketéknek a labdához van érzékük, a gazdasághoz meg nincs. Ted, a hűvös profi megszánja a kameralázban csacsogó civilt, mentőövet dob neki: – Al, maga ezt komolyan így gondolja? De ki tud megmenteni egy öngyilkosságra készülő hónapos retket? Másnapra eget ver a polgárjogiak fölháborodása, Campanisnak le kell mondania. Másnap is látom a tévében, izzad, vöröslik, majdnem sír, még mindig nem ért semmit. Egy kommunikációs tragikomédia. A barna bombázó meg a köréje linkelt történet viszont nem több egy pontatlanságokkal földíszített, gyönge közhelynél.

– Gondolja – csap le rám a hölgy intellektusa –, hogy másnak is fontosak ezek a részletek? Lehet, hogy maga az egyetlen magyar, aki látta ezt a műsort.

– Tündérkém – csicsergek, mintha én volnék ő –, kérdeznék én magától valamit. Tudja maga, mi az unikornis?

– Az valami mitológiai izé. Ja, igen, az egyszarvú.

– Mit számít magának a mitológia? Az unikornis magyarul annyit tesz: a páratlan Kornis Mihály.

– A maga viccei! – sóhajt föl Kékharisnya kisasszony. – Egyszerűen rémesek!