Egy süppedő fotel mélyén

Szavaink hiteléről

– Mondja – kérdezi Kékharisnya kisasszony –, mit lovagol maga folyton a szavahihetőségen?

– Kedvesem – vigyorgok ártatlan pofával –, hogy lovagolhatnék én egy döglött lovon? A szavahihetőség lejárt lemez, a múlt század kategóriája, egy stuccolt szakállú, hősies koré, melyben az volt a fölfogás: „Költő, hazudj, csak rajt’ ne fogjanak!” Korunk viszont azt tartja e kérdésről: „Ügyvéd, szavalj, ha van hozzá pofád!” Nézze csak, éveken át fanyalogtunk a posztmodern irányzatokon, hogy azok annyit szőröznek a nyelvvel, és tessék, most csorgó orral, zokogva tanuljuk, hogy a nyelv alkalmazási lehetősége gyakorlatilag végtelen. Például milyen kitűnően beválik könnygáznak. A megrendültségtől vagy a haragtól elfutja szemünket a könny, és kész, az orrunkig sem látunk.

– Nem értem. Most akkor mi maga, sajtó- vagy kormánypárti?

– Én, kedves kisasszony, úgy mondhatnám, jellempárti vagyok. A linkség egyetemes jelenség, mint az olajfolt a világtengeren. Sajtó és kormány végső soron egyre megy, a kor maga az, mely szennyezett vízen hajózik. De vegyük most csak a sajtót. A kiküldetésből visszatért külföldi tudósító cikket közöl a lapjában a sport és a polgárjogi mozgalom észak-amerikai összefüggéseiről, és a cikkben előad egy kikotort medrű történetet a barna bombázónak becézett, híres bokszolóról, akit sikere sem óvhat meg a fajgyűlölők aljas indulatától, de a mozgalom, ezt látva, kiáll mellette és megvédelmezi. A tanulság világos: „Verik a négereket, de azok ma már visszaütnek.” Mit tesz a Tények Istene, magyar létemre szemtanúja voltam a cikkben fölemlített esetnek, mint az Egyesült Államokban időző egyetemi vendégtanár. Szó sem volt barna bombázóról meg egyebekről. A dolog 1987-ben, Ted Koppel naponként jelentkező televíziós műsorában, a Nightline-ban történt. Ted Koppel fodrászreklámnak is emlékezetes, kemény kérdező, kinek a slapajok hada gyűjti az anyagot, Ted pedig meleg emberséget sugárzó mosolyával és csodálatos tartós hullámával ott ül a gyöngyöző, kopasz fejükön, és keményen kérdez. Most éppen Al Campanistól, egy hónapos retek formájú úrtól, az Amerikai Kosárlabda Szövetség fontos tényezőjétől azt, hogy miért van a szövetség vezetésében olyan kevés fekete, mikor a játékosok túlnyomó többsége nem fehér? A szerencsétlen retekember, aki a kosárlabdán kívül szemmel láthatóan semmi máshoz nem ért, azt válaszolja: biztosan azért, mert a feketéknek a labdához van érzékük, a gazdasághoz meg nincs. Ted, a hűvös profi megszánja a kameralázban csacsogó civilt, mentőövet dob neki: – Al, maga ezt komolyan így gondolja? De ki tud megmenteni egy öngyilkosságra készülő hónapos retket? Másnapra eget ver a polgárjogiak fölháborodása, Campanisnak le kell mondania. Másnap is látom a tévében, izzad, vöröslik, majdnem sír, még mindig nem ért semmit. Egy kommunikációs tragikomédia. A barna bombázó meg a köréje linkelt történet viszont nem több egy pontatlanságokkal földíszített, gyönge közhelynél.

– Gondolja – csap le rám a hölgy intellektusa –, hogy másnak is fontosak ezek a részletek? Lehet, hogy maga az egyetlen magyar, aki látta ezt a műsort.

– Tündérkém – csicsergek, mintha én volnék ő –, kérdeznék én magától valamit. Tudja maga, mi az unikornis?

– Az valami mitológiai izé. Ja, igen, az egyszarvú.

– Mit számít magának a mitológia? Az unikornis magyarul annyit tesz: a páratlan Kornis Mihály.

– A maga viccei! – sóhajt föl Kékharisnya kisasszony. – Egyszerűen rémesek!

Arról, ami változott, és arról, ami nem

– Akkor miért nem mondja ki nyíltan – szikrázik Kékharisnya kisasszony zöld szeme –, hogy maga szerint itt semmi sem változott?

– Kisasszony, kegyedet elragadja a szenvedély. Azért nem mondok ilyet még burkoltan sem, mert nem lenne igaz. A régi világban épp ezen a helyen, ahol most csevegünk, két egymást követő vasárnapon is bunkóval kergettek meg mint Schopenhauer és a nyugati dekadencia szálláscsinálóját. Még hogy nem változott semmi! Kiderült például az, hogy szégyenszemre máig sem olvastam egyvégtében két mondatnál több Schopenhauert.

– Magával nem lehet komolyan beszélgetni. Maga mindenből viccet csinál.

– Én, kisasszony? A világ. Ép elmével ki tagadhatná, hogy egy történelmi korszakváltás résztvevői vagyunk mindannyian. A létező szocializmusban belül volt a bögre füle. Most áthelyeztük kívülre. Csak az a baj, hogy az új rendszerű bögrében is keserűvíz van, amit hiába próbálunk meg narancsitalnak inni, nem az. Így aztán a szabadság első mámoros pillanatai után egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy… Mondjam?

– Ne mondja. Magának semmi sem szent.

– Na látja, épp az az én nagy bajom, hogy ez nem igaz. Igenis van néhány dolog ezen a világon, ami az én szememben is szent. Balszerencsémre az egyik közülük az az orosz katona, aki negyvenöt elején, a romos Operával szemközt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezembe. A fölszabadító sereg harcosa, ahogy akkor gondolták sokan. A megszállók katonája, ahogy ma gondolják legalábbis ugyanannyian. Egy felnőtt, aki egy gyereknek egy darab kenyeret adott, gondoltam s gondolom én, mióta csak gondolkodom. Nem tudom, kegyed hallott-e már arról, hogy a háborús gyereknek kettős életkora van. Az egyik a sajátja, a másik egy mindent tudó öregemberé. Amikor ez a katona rám kiabált, hogy „málcsik”, amiről persze nem tudtam, hogy oroszul azt jelenti: „fiú”, az én kettéhasadt agyam azt a mondatot remekelte mint követendő utasítást, hogy: „Menj szépen, ha hív a bácsi, különben lelő!” És amikor kézbe fogtam azt a különös formájú kenyeret, nem meghatottság vagy a hála érzése fogott el, hanem egy kicsit eltátottam a szájam, és azt gondoltam, csupa nagybetűvel, hogy: „JÉÉ!” Minthogy kilenc, azaz békeévekre átszámítva kilencven évem minden gyilkolásban és pusztulásban szerzett élettapasztalata mondott csődöt ebben a pillanatban. Tudja, engem két dolog tud igazán lenyűgözni, az emberi nagyság és az emberi hülyeség. Ez utóbbi hajlamos arra, hogy egy ilyen jelenet fölidézését a politika széljárásától függően tekintse illendőnek vagy illetlennek, holott ez a kis történet pusztán attól, hogy ott és akkor megesett, hogy ott és akkor ez is megeshetett, nem a katona története, még csak nem is az enyém, hanem az emberiségé, ahogy az a háborús fekete kenyér sem más, mint minden korok világvallásának megszentelt ostyája, mely azt jelképezi, hogy a legtöményebb rosszban is megcsillanhat a látszólag minden ésszerűséget megcsúfoló, kiszámíthatatlan jó. A délibábos remény, mondjuk, hogy az elfuserált tavalyi év után az idén egy reggel arra ébredünk, hogy mától fogva nem vagyunk olyan ostobák, elfogultak és bosszúállóak, mint eddig.

– Hát ez gyönyörű! Maga egy orosz katonával akar benevezni a jóságos és a kölcsönös megértés világfesztiváljára. Maga egy pancser.

– Költő, kisasszony, költő…

– Az ugyanaz.

– Na látja, ez egy mély gondolat. Csokonai mint pancser. Nem akarja ezt egy monográfiában megírni?

– Megérdemlem, esküszöm. Ha leülök ide magával beszélgetni…

Az agyunkról és a hóhérsztrájkról

– Kedves Kisasszony, tisztelt Akadémia! Látom, hogy eddigi könnyedségem rossz benyomást keltett önökben, ezért most komoly leszek, és az agykutatás terén elért eredményeimről fogok beszámolni önöknek. Úgy tapasztaltam, hogy az agyunk kétféleképpen működhet, fiókosan vagy forgószínpad módján. A fiókos elme előnye számos és könnyen belátható. A nagyobbik lányom például leül az asztalához, s mire fölkel onnan, nemcsak hogy tud svédül, volapükül, angolul vagy portugálul, de a fejében minden nyelv a maga helyén, a saját fiókjában, mint a könyvtárban a katalóguscédulák, és ő, ha kell, kihúzza a fiókot, s beszél, mint a vízfolyás, helyes kiejtéssel és nyelvtani hiba nélkül. Meg kell mondanom, hogy engem ettől elfog a sárga irigység. Az én agyam ugyanis színpadként forog, mindig csak azt tudom szilárdan, ami az előtérben van, amire fény esik. Ez az agyberendezés egy író számára áldás, főképp ha az illető író több műfajú: amire nincs szüksége, elfelejti, s ha újra szükséges, fölidézi, s mindezt egyszerű díszletforgatással. Ugyanez a képesség vagy kényszerűség viszont az író köznapi lényét szégyenből szégyenbe sodorja. Sokat és sokfélét tudok, de semmit sem megbízhatóan. Végh vagy Vígh, ha egyszer összekevertem ezt a két nevet, azontúl mindig is fogok emlékezni arra, hogy összekevertem őket, épp csak arra nem, hogy melyiket melyikkel. Ma fényes egyetemi órát tartok angolul, holnap még gagyogni is alig képesen töröm kerékbe ugyanezt a nyelvet. És így tovább. Az életem ennélfogva örök kaland és rögtönzés, siker, megszégyenülés, egy ismeretlen lény őrült szeszélye szerint. És most, ha nem így lenne, ahogy van, megmondanám, milyen műből idézem azt, amit mondok, hogy „ugorjunk”! (A lányom: – Móricz, Légy jó mindhalálig, Pósalaky úr. – Hát persze – csapok a homlokomra –, és nem is ugorjunk, hanem ugorgyunk!) Einsteinről többen is fölemlítik azt, hogy istenhívő volt, leginkább döntő érvnek a hívők és hitetlenek között folyó vitában. Én nem ezért hozom föl ezt, hanem rámutatandó arra: Einstein volt olyan okos, hogy tudja, hogy hol van az ész határa, hogy van ilyen határ, van még az ő rendhagyó esetében is; azaz tudta, hol húzódik a határ okosság és bölcsesség között, hogy a bölcsesség a lényege szerint szerénység. S most Pósalaky úrral szólva, ismét csak ugorgyunk! Egy hosszú éve ámulok, hogy annyi okos fejből, amennyi e hon mezején virágzik, hogy szállhat szerte a széllel annyi lenge hülyeség, amennyi szétszáll. Nincs rá más magyarázat, mint a gőg. (– A hübrisz – mondja a másik lányom, a görög drámaelméletben a drámai vétség. – Hát persze – mondom savanyú pofával –, persze hogy az.) A korlátoltság, hogy mindenki mindent mindenkinél jobban tud, mert ő a nagyokos. Holott az agyunkba van építve a példa a toleranciára: a két rejtélyes, egymást kiegészítő és helyesbítő félteke. A fiókok meg a forgószínpad – az ő tüneményes működésük, ahogy eszmét érzelemre cserélnek és viszont, a sejtműködésig vezetve vissza az értelmes viselkedés alapszabályát, meggyőző módon tanúsítva ugyanakkor azt is, hogy aki csak egy irányból képes a világra tekinteni: féleszű. Ezzel be is fejeztem. Köszönöm figyelmüket.

– Nahát – mondja Kékharisnya kisasszony –, ugye, hogy tud maga költőhöz méltóan is beszélni.

– Hogyne tudnék – vigyorgok. – Már kora reggel éreztem, hogy megkomolyodtam. A versből, amit írtam. Egy filozófiai vers. Az a címe: Ami sok, az sok; és így hangzik:

– Így dicsérje meg magát az ember – komorul felhőssé a kisasszony fényes arca –, de most legalább látom, hogy nem beteg.

A mesterség becsületéről

– Ma miről fogunk beszélgetni?

– Ma egy komor témáról, a tévéről.

– Jézusom, csak nem akar maga is mindent a g-húron játszani, mint az egyszeri hegedűművész?

– Eszemben sincs. Bár… ahogy most mondja. Ismeri Ady híres versét? Harc a Picúrral. Csak ül az aranyon, az aranyon, és engem megöl az unalom. S csak bámuljuk egymást vadul, én és a Biztoshelyű Picúr.

– Mondtam.

– Téved, ma csakugyan komoly leszek. A tévé csak ürügy. Valójában a mesterség becsületéről szeretnék beszélni, és arról a bonyolult fölépítésű, roppant méhkaptárról, melyet emberi szabadságnak nevezünk. Minden társadalom a mesterségek összessége; működésüknek, ha működnek, szilárd alapja a mesterség becsülete. Az, hogy a rossz mestert elküldik, a jót meg újra hívják. Ez a tapasztalati tényekre épülő, természetes minőségvédelem létre hív és életben tart egy egyezményes normarendszert, melyhez igazodni célszerű és ajánlatos. Csakhogy minden kor minden társadalma tele van tűrhetetlen igazságtalanságokkal is. Felőlük nézve e normarendszer vaskeret, a változás gátja, az élet megnyomorítója. Örökös tehát a kísértés, hogy e keretet széttörjük, a képet átrendezzük. E két sarkalatos igazság körül gyűlnek táborba a hagyományőrzők és az újítók. Amíg ők csatázni tudnak, mert van hol és miért, a társadalom, ha döcögve is, működik. Ha viszont annyira eltávolodnak egymástól, hogy már a kiáltás sem hallik át egyik táborból a másikba, mély csend lesz, mint szokott a vész előtt, ahogy Vörösmarty mondja, s kitör a vész, azaz a forradalom, mely korántsem csak az a dicsőséges barikádharc, mint Delacroix képén és a színes történelmi filmeken. A közlelkesedés első napi tűzcsóváját a második nappal kezdődő új korszak rendőrségi aprómunkája követi, s mindaz, ami együtt jár vele, a fogcsikorgatás, a kín, a vér. És szenvedéseinkért mindig kései és sohasem teljes kárpótlás a szebb – ha ugyan szebb – jövő.

– Mondja, mit csinál maga itt? Fölújítja a Szabad Nép-tízperceket?

– Nem, kisasszony, magunkról beszélek, s mi tagadás, csüggedten. Arról, hogy annyiunk ifjúkori álma, a forradalom nemcsak a beteljesülés percnyi ünnepe, hanem a hétköznapok huzamos csődje is, és hogy a jó szándék is ronthat nagyot a világon, ha elvakult próféták képviselik. Elnézem megmaradt és elveszített barátaimat. A közszerepléstől majdnem mindannyiuknak eltompult a valóságérzéke. Próféták, lényüket betölti az ügy. S mintha nem tudnák, milyen az, ha az életet megerőszakolja az ideológia. A halk nyüszítést döbbent hallgatás követi. Aztán mint hó alól a hóvirág, szerényen kidugja fejét az első följelentés, hogy X. Y. már régóta ez meg az. És ezzel el is kezdődik az általános bizonytalanság okozta szédülés, minek köszönhetően csöpög a csap, goromba a pincér, s fölfordul s darabokra hull minden egész, mert nincs szilárd alapja, sem egyezség, ami összetartsa. És hogy el ne felejtsem, itt van ő, aki napkeltétől napnyugtáig véres karddal űzi az átmentőket. A kis és nagy csalókat a nagy nyomolvasó, az igazi átmentő, aki a bukott rendszer undok lényegét menti át az újba, a telhetetlen őrült lázas vágyálmát, hogy minden székben ő üljön, és minden ajtó nyílásába betegye a lábát. Egy hófödte hegycsúcson állunk, ez a világ. Elég itt elgurítanunk egy apró hógolyót, elég megsértenünk a mesterség becsületét, hogy odalent egy lavina zúzza szét a völgyet. Erről beszélek. A tévé? Ugyan már, kit érdekel?

– Maga a végén mindig viccelni szokott. Hol a vicc?

– Ez a vicc, kisasszony. Az, hogy ez a rossz húzd meg, ereszd meg – az életünk…

Utolértük Amerikát

– Kézcsókom. Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket mondjam előbb?

– Nézze, én nem bízom magában. Maga valahogy mindent kifacsar. De egye fene, mondja előbb a jót.

– Kivonultak a szovjetek.

– Hála a jó Istennek. És mi a rossz?

– Utolértük Amerikát.

– Megmondtam, máris kezdi. Mi abban a rossz?

– Hát csak az, hogy a könyvkiadás területén értük utol. Látom, nem érti. Na, figyeljen ide. Az utóbbi években mások mellett két amerikainak is az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy egy-egy kötetre valót fordítson a verseimből. A két boldogtalan azóta is az egyik óceán partjától a másikig tántorog a kézirattal, és gyűjti a szebbnél szebb elutasító leveleket, hogy manapság ugyebár a költészet, és manapság ugyebár a közönség, és manapság ugyebár az ugyebár – ebben a változatos stílusban. Igaz, akad e levelek közt valóságos irodalmi gyöngyszem is. A nagy egyetemi kiadóé, mely azt közli az amerikai fordító-költővel, hogy „sajnálatos módon Orbán mágikus szláv realizmusa távol áll az amerikai közönség érdeklődésétől”. Ez azért nem semmi. Egy ilyen mondat! Maga a fényesre csiszolt, gyémántos hülyeség! És még ezt is fölül lehet múlni. A másik, még nagyobb egyetemi kiadó éles szemű olvasója, távolba szakadt hazánkfia különben, elfogulatlan lektori véleményében az ötvenes évek emelkedett szellemét idézve jelent föl az utókornál (és a kiadónál) mint kádárista kompromisszumokra könnyen kapható, konformista kurafit… Több k-val kezdődő szó most nem jut az eszembe, ha magának igen, szóljon!

– Hé, hé, ne nyargaljon itt a poénokon. Ezek a maga történetei. Maga szerint ez az amerikai könyvkiadás?

– Dehogyis. Ez az, amiben utolérjük.

– Ezt meg hogy érti?

– Hallgasson ide. A könyökömön jön ki már Aczél György, a nagy cselszövő. A bajuszos pók, aki ott ül a saját maga által szőtt háló közepén, és méla lesben várja a hálójába akadó áldozatot, hogy rárohanjon és felfalja. Történetünknek kétségkívül fontos eleme a horror. De az csak a politika öntelt hülyesége, hogy egy ember nevével mint marhabélyeggel akarja megjelölni több évtized magyar kultúráját s benne a könyvkiadást. Én végigéltem ezeket az éveket, és háborúzva éltem végig, nem engedve abból, amit fontosnak tartottam a mondandómban és a hanghordozásomban, és tudom, hogy kik voltak a szövetségeseim. Az én szememben ez a korszak nem Aczél Györgyé, de még csak nem is Illés Endréé vagy Kardos Györgyé, hanem Domokos Mátyásé, Lator Lászlóé és Réz Pálé, hogy csak három, szélesebb körben is ismert nevet említsek az itt fölemlíthető többtucatnyi név közül. Ők voltak azok, akik a kontraszelekció és a hozzá nem értés zűrzavaros világában a szakmai tisztességükkel voltak ellenállók, azzal, hogy a hosszú í-re föltették a vesszőt, azzal, hogy az abszurd gazdaság kafkai kastélyában bolyongva is a hajdani könyvkészítők munkaerkölcsét képviselték, azzal tehát, hogy mintegy ösztönösen, talán csak szellemi kényességből, a nagy állami hodály egy-egy sarkában megteremtették a maguk kis személyes műhelyeit, és ezek működtetésével valósággal kizsarolták az ostoba, de épp ezért sznob bürokráciától a szakmai követelmények tiszteletét. Nem döntötték meg a rendszert, de megtörték a szellemi blokádot. Ezt most, utólag lebecsülni kedvelt nemzeti sportunk, a fej nélküli gondolkodás kimagasló teljesítménye. Vegyünk csak egy példát, az Európa Kiadóét. Ez akkor nem adta ki Orwellt és Koestlert és további más fontos könyveket, mert nem adhatta ki őket. De kiadta szó szerint az egész világirodalmat, az ősköltészettől napjaink posztmodernjeiig, méghozzá olyan színvonalon, mely a világ legkiválóbb kiadóival emelte egy sorba. Kérdezze meg csak valaki Göncz Árpádot, aki ebben a műhelyben nőtt nagy műfordítóvá, hogy hány egyetemi tanszékre elegendő tudás sűrűsödött össze a kiadó egyetlen nyelvi csoportjában is. És magukban a könyvekben. És más kiadók más könyveiben. A Szépirodalmi Magyar Klasszikusok sorozatában például.

– Jó, jó, ez mind szép, de ezt most minek mondja el nekem?

– Mert ezt a törékeny csodát temetni jöttem, mint Caesart Antonius. A korszakváltás joggal látja a kiadókban a rosszul szervezett nagyvállalatokat, hisz csakugyan azok, de bűnösen gondatlan, ha csak ezt látja bennük, és kéjjel hagy mint pártállami örökséget pusztulni valamit, ami a százszor megsebzett és halálra szánt magyar művelődés saját magából kiizzadt gyöngyszeme is. Műveltség, szaktudás, és egy ilyen kevéssé romantikus költő, mint én, talán súllyal mondhatja a szót: lélek. Ha ezt most porba verjük, koncul dobjuk tőkét, piacot kiáltva a tömegízlésnek és a kalmár nyerészkedésnek, ki tudja, mikor támad föl újból, hogy még a sírjukban is megátkozza a gazokat, akik ezt tették vele. Az utolsó mondatokban klasszikusokat idéztem szabadon, ha tudja, hogy kiket, akkor maga még a régi nemzedékhez tartozik.

– Maga szerint ilyen sötét a kép?

– Sötét? Derűs és sugaras. Látom a jövő magyarját; istenfélő ember lesz, veti a keresztet nemcsak magára, hanem – ha aláírását kérik – a papírra is.

Búcsú a Pesti Szalontól avagy Kati és a szovjet katona

– Maga meg hova készül? – pillant felém Kékharisnya kisasszony, aki az utóbbi időben mintha kezdene hozzászokni érdes modoromhoz.

– Én most angolosan távozom – mosolygok rá nagy álnokul.

– Na persze, maga egy anglomán. De pont most, amikor megint beszélgethetnénk egy jót? Mi van magával, már föl sem akar bosszantani?

– Én kegyedet mindig örömmel bosszantom, de most itt nagyon büdös van, és büdösben nem tudok koncentrálni.

– Már megint facsarja az agyamat. Miféle büdösről beszél, és hol van itt büdös?

– Körülöttünk, kisasszony, itt, ebben a szalonban, noha csak tájékoztatáspolitikailag. De én ezt sem akarom szagolni. Ez az én szegényes, írói luxusom.

– Most mire ilyen kényes? Járt maga ennél rosszabb helyekre és szívott ennél dögletesebb levegőt is.

– Arany szája van, hogy mindig igazat szól vele. De mégis mennyire más az, ha a diktatúrának van szarszaga, mintha a demokráciának! Ez utóbbi még egy olyan cinikus frátert is, mint én, megrendít és könnyekre fakaszt.

– Maga egy sötétben bujkáló álcinikus, egy underground idealista.

– Kegyed pedig a lélek mélyére lát, miért is kegyedre meg a századokra hagyományozok egy kommunikációelméleti tanulságokban gazdag történetet a nagyobbik lányomról és a Nagy Októberről…

*

A hölgy, történetünk főhőse megvan már három és fél éves is, most érkezett haza az óvodából, ahol jövőre már kisközépsős lesz, és mint ilyen mélán danolász:

– A szovjet katona… dudúú… a szovjet katona…

– Mi van a szovjet katonával – kiabálok ki az íróasztalom mögül.

– Ó, a szovjet katona – mondja Kati álmatagon –, az nagyon erős. Az kalapáccsal veri az oroszlán fejét.

– Mivel mit csinál? – kérdezem én, a jóindulatú, hülye felnőtt.

– Figyelj, te apu, az úúúgy volt – vesz Kati egy mély lélegzetet, mert imád magyarázni –, hogy a Lenik bácsi meg a Lenik néni a Szovjetúnió bácsinál laktak, akinek volt egy punilója, és a Lenik bácsi meg a Lenik néni összefirkálta a punilót, és akkor jött az oroszlán, és meg akarta enni őket, de akkor aztán jött a szovjet katona, tudod, az, aki olyan nagyon erős, és ez a szovjet katona kalapáccsal verte az oroszlán fejét, de igazán, mire az oroszlán nagyon megijedt és elszaladt, és akkor aztán a Lenik bácsi meg a Lenik néni felülhettek a punilóra, most érted?

– Most már igen – sóhajtok egy mélyet. Dühöngeni igazából csak másnap kezdek, az Európa Kiadónál, ahol egy rövid munkamegbeszélés után előadom Kati kalandját a társadalomtudománnyal. – És még van pofájuk szidni a szürrealistákat! – sistergek, mint egy indulásra kész gőzmozdony.

– Hol itt a szürrealizmus? – kérdezi Pór Jutka, aki nemcsak nő és anya, vagyis eredendően realista, de gyerekkorában – ahogy ezt Kormos István szerteágazó tudományos kutatásai kiderítették – a Vackorral együtt járt óvodába, ami igazán nem semmiség emberismeret tekintetében, ezenfelül még orosz szakos is, ügyünkben tehát sokszorosan illetékes. – Ezt csak te gondolod szürreálisnak azzal a te nagy és káprázatos és a versköltésen kívül az égvilágon semmire sem használható férfieszeddel. November van, fiacskám, a Nagy Október hónapja. Lefogadom, hogy Kati, amilyen jófejű gyerek, egyszerűen csak megpróbálta értelmes történetté kanyarítani azt a sok, számára érthetetlen hülyeséget, amit az óvodai ünnepélyen előadtak neki. Mibe, hogy az oroszlán eredetileg orosz cár volt, és hogy a lányod a kalapács mellől csak úgy, az egyszerűség kedvéért lehagyta a sarlót?

– Női fejből is pattanhat ki eszme – viszonzom a bókot –, méghozzá milyen fényes! Minden világos: az unióból azért lett puniló, mert Kati az állatkertben már látott pónilovat. És a szovjet katona azért veri kalapáccsal az oroszlán fejét, mert Kati rettentően fél a kutyáktól. De miért firkálja össze Lenik bácsi meg Lenik néni a pónilovat?

– Na látod – mereng el Vackor csoporttársa –, ezt én sem tudom.

De két nap múlva telefonál:

– Te mivel firkálsz, ha firkálsz?

– Golyóstollal – mondom bambán –, a ceruzának ki van törve a hegye.

– Te szamár. Az ember, ha három és fél éves óvodás, a firkálójával firkál.

– Ohohó! – üvöltök föl. – Hát persze hogy azzal! Az Auróra firkálóval!

Azt hittem, ezzel vége a történetnek. De egy elintézetlen kérdés az agyban, főképp, ha az az agy egy majdani, szigorú egyetemi oktatóé, időzített bomba. Ha nem halljuk is, ketyeg.

Két hét múlva, hazatérőben valamilyen családi látogatásról, ketten állunk a buszmegállóban, apa és lánya. Az élet szégyentelen dramaturg, nem irtózik a legolcsóbb hatásvadászattól sem: mellettünk két csupa arany stráf és piros csík főtiszt, egy belügyi meg egy honvédségi.

– Te apa – fordul felém a lányom –, tudod te, hogy milyen a szovjet katona?

– Milyen? – kérdezem rutinból.

– HÜLYEEE! – üvölti Kati teli torokból, a nagy fölfedezések pillanatának mindent elsöprő boldogságával.

– Jó, ezt majd otthon megbeszéljük – rángatnám szerencsétlenkedve arrébb a gyereket.

– DE NAGYON HÜLYEEE! – üvölti még hangosabban, és ragyog a szeme.

A pártállam kezdett-e roskadozni már, vagy a két egyenruhásnak is voltak gyerekei, ki tudja? Nem láttak, nem hallottak semmit, ami persze teljességgel lehetetlen volt, mert a lányom boldog üvöltése, mellyel ő földolgozta magában az SZKP (korábban SZK/b/P) történetének A Nagy Októberi Szocialista Forradalom című fejezetét, hét határra elhallatszott. És ezzel van vége a történetnek. Hamarosan megjött a busz, mindannyian fölszálltunk rá, és ment ki-ki a dolga után.

– Szóval ezt az ezópusi mesét hagyja a szalonra meg rám? – kérdezi Kékharisnya kisasszony.

– Ezt. Tanulságul arra nézve, hogy ha ész nélkül és mértéktelenül akarunk valamit, mondjuk, a sajtót birtokolni, biztosan elérjük az ellenkezőjét. Na, minden jót, kézcsók.

– Kár, hogy most megy el, amikor már majdnem megszoktam magát. De menjen csak, ha akar, viszlát.