„Tessék befáradni!”, mondom a vevőnek, aki fölszólításomra készséges mosollyal lépi át a szerény állami bolt küszöbét, melynek mértékletesen díjazott vezetőjeként lyukas zoknikat és csorba téglákat árulok; többek szerint ez a vasbunkó miatt van így, amit a kezemben szorongatok, én ezt nem hiszem, a vevő egy kis meleg, emberi szeretetre vágyik, és ezt nálam véli föltalálni, ezért hajlik a szavamra olyan készséggel, ezért tér be a boltba megszemlélni árukészletemet; egyik-másik vevő persze a nadrágjába vizel, ilyenkor szelíden meglendítem a vasbunkót, a vevők legtöbbje azonban még a küszöbön elájul, ez esetben a szabad kezemmel részvevően piszkálom a fülemet, általában jól megvagyunk így, együtt.
Ismerem a vevőimet.
Parola régi vevőm, egy nyilas gróf törvénytelen leánya, a második világháború idején egy alacsonyan szálló repülőgép leszakította a fejét. Amikor néhanapján beállít az üzletbe, úgy totyog oda a pulthoz, mint egy korosodó, fejetlen kacsa.
Estefelé, amikor lehúzom a rolót és megindulok a rosszul kivilágított utcán hazafelé, gyakran látom Adriánát, a tíz forintért kapható, féllábú műlovarnőt is. Rendszerint este szokta elgázolni a villamos. Ilyenkor hangosan rám köszön és doktor úrnak szólít a kerekek alól, hiába próbálom erről leszoktatni, neki így esik jól. Megígéri, hogy holnap fölkeres, és válogat egy kicsit a pultomon.
Dr. Nyúl Ede hangos „Dicsértessék”-kel szokott beállítani. Dr. Nyúl Ede korábban Magyarország hercegprímása volt, de néhány évvel ezelőtt rádőlt egy vagon szén, és összelapította. Ebben az állapotában dr. Nyúl Ede sokáig kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé, majd markecolásra adta a fejét. Amikor megverem, nem menekül, csak rondán, szortyogva sír. Nem verem sokáig, egy-két ütéstől elterül a padlón, ilyenkor még egyszer belerúgok, de ezt már csak tisztességből. Dr. Nyúl Ede megszokta a verést, amit tőlem kap, fájlalná, ha elmaradna, nem akarom megbántani.
Várom őket és a többieket; ha jönnek, már messziről hallom mankóik kopogását az utca egyenetlen kövezetén, művégtagjaik bizalmas kis nyikordulásait, hamis fogaik meghitt, kenetlen surrogását.
Jöjjenek csak, várom őket, rájuk fér egy kis emberi kapcsolat!
Örökbe fogadtam dr. Nyúl Edét.
Dr. Nyúl Ede pár nappal ezelőtt alkoholos állapotban nekiment egy papírvágó késnek, és hosszában kettéhasadt a feje. Most két feje van, az egyiket bedugta hozzám az üzletbe, a másikkal az utcán lehányta a kövezetet, miközben az iránt érdeklődött tőlem, hogy ilyen helyzetben mitévő legyen ő, aki mégiscsak egyházi méltóságot viselt valaha?
Kerítettem egy használaton kívül helyezett, rozsdás kerékpárláncot, és dr. Nyúl Edét egyik nyakánál fogva odakötöttem az ajtókilincshez, ahol jut egynek, jut ott kettőnek is.
A dolognak híre ment, még a kerületből is kijöttek. Nem szóltak semmit, de én láttam rajtuk, hogy rosszallják a dolgot, főként a kerékpárlánc miatt.
Indulok, lehúzom a rolót, kilépek az utcára.
A homályos kapualjak alatt neszezve párzanak kerületem békés polgárai. Időnként elér hozzám egy halk hörgés, valakit fojtogatnak, gondolom, és nézem az üres villamosszínt, errefelé sokáig kell a villamosra várni.
Neszekkel van teli az este, a külváros suttogó és kurrogó, nyikorgó és vinnyogó neszeivel, a kenetlen ajtók áriáival, a fékek magánszámaival, a sínek duettjével, robajló, rengő, őrlő és őrlődő, lágyan keményedő és keményen lágyuló zajokkal; a sikolyok és sóhajok ez öntevékeny kórusából alig hallani ki azt a furcsa, elakadt, horkanásszerű hangot, amit dr. Nyúl Ede akkor hallatott, amikor a sintér megragadta a kerékpárláncot.
A sintér előírás szerinti szabályossággal jár el, dr. Nyúl Ede tartására nem volt az illetékes hatóságtól engedélyem.
Rendnek kell lenni, két gyerekem van, már BCG-t is kaptak.
Holnap tehát, mint eddig is minden reggel, felhúzom a rolót, és kiállok az ajtóba a vasbunkóval.
Várom a vevőimet, akik nyugodtan jönnek végig a járdán, abban a hiszemben, hogy régen nyugdíjaztak már, mert a sok leltártól rosszabbodik a lúdtalpam és kijön az aranyerem.
Addig még sok víz lefolyik a Dunán.
Addig csak jöjjenek.
Csak jöjjenek ezek az önműködő húgykőelemző készüléket föltalálók, ezek a végbélrákot spenóttal gyógyítók, ezek a szénlehordó Casanovák, akiknek nemi szervét odacsípte a pinceajtó, ezek a gázokat eregető Messalinák, akik beültek egy mérgezett kalaptűbe és megettek egy zsák német brikettet; jöjjön el mindenki, aki a karácsonyfa alatt meggyújtja Allan Ginsberg Üvöltés című hosszabb költeményét, és az égő lakásban megpofozza a mentőorvost és a tűzoltóparancsnokot, egyikünk sír, másikunk nevet, legalább egyet csinálunk.
|