Háborús karácsony

Világrengető reményeink nyara után alig három évvel háborús karácsony elé nézünk. Ádáz Erinnüsz ezúton köszöni a kórházi tartózkodása idején hozzá eljuttatott jókívánságokat, és értesít minden kedves érdeklődőt, hogy hála a gondos orvosi kezelésnek, egészsége helyreállt, lelke uralkodik; tudatja továbbá, hogy vérbe mártott tőre dühös viadalra készti a föld lakóit, úgy, ahogy eddig is. Bolygónk megőrült. Tőszomszédságunkban egy öldöklő vallásháború tombol, mintha ötszáz évet ugrottunk volna vissza az időben. Az esztelen indulat persze, már ahogy ez háborúban szokás, álcázza magát területi kérdésekkel meg elavulóban lévő tankokkal, ágyúkkal és vadászbombázókkal, s a mindent túldörgő csatazajban talán még a gondolkodó emberek között is akad olyan, aki elhiszi, hogy itt egy nagy és szent ügyért folyik a harc, s nem az történik, hogy két nép gyilkolja egymást ész nélkül, nagyjából azért, mert az egyik cirill, a másik meg latin betűkkel írja ugyanazt a szót. Na de épp az ünnep előtt ne eresszük búnak a fejünket, nézzünk távolabbra! Mi a helyzet a többi kontinensen? Köszönjük, ugyanez. Ráma istennek például temploma kell hogy álljon India földjén, bárki beláthatja ezt. Kár, hogy India földjén erre a célra egyetlen alkalmas hely található, az a pár száz négyzetméternyi terület, melyen már áll egy muszlim mecset. Kétszáz halott egy nap alatt, kezdeti eredménynek nem is rossz. Vigyorgunk, hogy sírva ne fakadjunk.

Hát ez lesz megint? Tél és csend és hó és halál?

Vagy szemléltető oktatás, mint 1944 karácsonyestéjén?

Mozgalmas nap volt. Az ünnepi hangulat már délután magasra hágott, mert apámnak valamilyen trükkel sikerült néhány órányi időre rugalmasan elszakadnia a menetszázadától, és sikerült meglátogatnia minket, neki, a zsidóvá nyilvánított munkaszolgálatosnak a katolikus feleségét és a katolikus gyerekét. Az őrület ott úszkált a levegőben, és én mélyen beszívtam, mint dohányos a füstöt. Nem tudtam, mik azok a nürnbergi törvények, nem tudtam, hogy miféle könyvet fog írni George Orwell a totális diktatúráról, ahogy nem sejthettem azt sem, hogy most látom utoljára az apámat, s hogy nem marad belőle más, csak egy kép az emlékezetben, a lépcsőház sötétjében suhanó árnyé, mint majd a háború után, amikor már luxusrettegésre is fog telni az emberiségnek, egy rémfilm őrült hőséé, az Operaház fantomjáé. Nyolcvanéves, háborús vénember voltam, de nyolcéves is és gyerek is. Egy kicsit hosszasnak találtam az apámtól való búcsúzkodást az előszoba ajtajában. Izgatott, hogy háborúban is szokott-e a Jézuska ajándékot hozni? Szokott. A karácsonyfa alatt, mert volt karácsonyfánk, ott színesedett egy új dobókockás társasjáték ígéretesen nagy papírdoboza. Németül volt ráírva a játék neve: Lu-uft-waf-fen-spie-el, betűztem ki nagy döcögve és hibásan. – Spíl – mondta az anyám –, németül spílnek mondják azt, amit spi-elnek írnak. – Bombázást és légi csatákat lehetett játszani a Légierőjáték zömök bombázó- és vadászgép figuráival, a vezérkarok tiszta játszmáját, melynek látszólag még annyi köze sincs az általa okozott szenvedéshez, mint a fakardnak a valóságoshoz, hisz még a fakarddal is vigyáznunk kell, hogy ki ne üssük a magunk vagy a mások szemét. Pörgettem a két kockát, dobtam a hatosokat, és csak évek múlva láttam egy angol dokumentumfilmen, hogy mi történt olyankor odalenn, a bekockázott táblán, amikor nemcsak nekem, de Herman Göringnek is kijött a dupla hatos: a londoni házakat üvöltve zabáló tűzözönt. Melyhez hasonlót még azon az estén mi is megtapasztaltunk. Miért, miért nem, nem hallottuk meg a légiriadót jelző szirénát; mintha egy rossz rendező rendezne egy túl harsány színielőadást, recsegve szól az öreg gramofonlemezről a „Csö-öndes éj, szentséges éj…”, amikor mennydörögve meghasad az ég és nyögve megnyílik a föld (a szomszéd házat bombázták porig, derült ki másnap reggel); utolsó emlékem erről a karácsonyestéről az, hogy anyám közém és a félelmetesen ingadozó cserépkályha közé ugrik: ha dől a tüzes torony, őt üsse agyon, ne engem – aztán kialszik a villany is, csillagtalan sötétben reszket a világ.

Ez a sötétség nemcsak azé az éjszakáé, hanem egész évszázadunké, melynek még békés karácsonyait is háborússá nyomorította az egymást mindenekfölött elpusztítani vágyó ideológiák ádáz hajthatatlansága és életidegen gyűlölködése.

Ebben a százados sötétben kucorogtunk még akkor is, amikor a villanyt leoltva, a tévé kísértetképén élőben követtük az ember első lépteit a Holdon.

Gondolom, sokan tartanak majd futóbolondnak engem, azt hallva, hogy ezer bajjal, éhínséggel és megosztottsággal küszködő világunknak szerintem leginkább egy jó adag költői képzeletre lenne szüksége. Márpedig, drága hölgyeim és uraim, ez a nagy helyzet, és épp az önök ajkára kiülő mosoly mutatja a baj mélységét; azt, hogy háborús évszázadunk még most sem, a végéhez közeledve sem képes fölfogni veresége természetét.

A gazdasági válságnál súlyosabb a szellemi, hadirokkant világképünké. A nyomort még valahogy képes az ember emberként elviselni, a huzamos céltalanságot nem. Századunk két ízben ígért tökéletes társadalmi megoldást az emberiség bajaira; e megoldások sikerét a krematóriumok fekete füstje és a Gulág szigetvilág kiterjedése jelzi; miközben hétköznapjaink egy másik történetről, a sikereinkéről is tanúskodnak, arról, hogy fölemelkedtünk a levegőbe, és lemerültünk az óceánba, kitörtünk a világűrbe, és betörtünk az anyag szerkezetébe, új és új tartományok kíváncsiság sarkallta meghódítóiként. Háborúitól elnyűtt korunk harmadik, végzetessé válható hibáját épp napjainkban készülnek elkövetni agyatlan gondolkodók és korlátolt politikusok, akik heveny csalódottságuktól vakon egészükben akarnak meg nem történtté tenni történelmi korszakokat, s ha nem is mind a francia forradalom elé, de sokan a múlt századba s még többen századunk harmincas éveibe óhajtanák visszaforgatni az idő kerekét.

Rokkant tudatunknak nem a rímfaragás hobbitevékenységére van szüksége, hanem a költőnek a látomáshoz társuló arányérzékére, mert költő nem az, aki versben tud beszélni, az csak szóiparos. Költő az, aki az ezerszer látottra úgy tud ránézni, mintha először látná, aki a lényeglátásával tudja életre kelteni a tetszhalott időt. A dicső tudomány múltja fényes és kihalt múzeum, Szapphó kétezer éves lélegzése a fülünkbe zihál.

Karácsony estéje, csillag az égen. A vértől iszamos földön Heródes katonái grasszálnak, de valahol egy falu végén, egy istállónak kinevezett kalyibában, a jászolba hányt szénán heverő újszülöttet barmok melengetik leheletükkel, hogy meg ne fagyjon az ajtórésen át beszivárgó hidegben. Véssük jól az emlékezetünkbe ezt a látványt. Ha valamiért bízhatunk az emberiségben, hát azért, mert képzelete a vacogva áhított jövőt egy ilyen időtlen érvényű képbe tudja tömöríteni.